BULGAKOV PAPÍRON, FILMEN, KORÁBAN ÉS JELENÜNKBEN

 

 

 

 

 Bevezetés (вступление)

 

 

 

étezik-e még egy olyan irodalmi mű, amelyben a párbeszédek   szavainak súlya és jelentősége oly meghatározó, mint A Mester és Margaríta című orosz regényben? Az itt sorjázó dialógusok ugyanis annyira fontosak az egész regényen belül és  oly erővel ragadnak magukkal bennünket, amire kevés példa akad a világirodalomban. És érvényes ez a kérdésként hangzó értékítélet a mű 500 perces (és még sem hosszú) filmváltozatára is. Ezt az adaptációt - ami már sokadik feldolgozása a híres és legendás regénynek - az író mai honfitársai forgatták le a közelmúltban. 

 

 

A Kijevben született orosz nemzetiségű  Mihail Afanaszjevics Bulgakov (1891-1940) az irodalomban az elsők között hívta fel a figyelmet az 1920-as és 30-as évek oroszországi viszonyaira és embertelen közállapotaira. Már fiatal újságíróként, sőt első irodalmi alkotásaiban is élénk érdeklődést mutatott a hazai közállapotok iránt, főként a kirívó ellentmondásokra, súlyos társadalmi problémákat, anomáliákat igyekezett szóvá tenni, amik ugyancsak felháborították igazságérzetét. 

 

Különösen az szúrt szemet a becsületes, tisztességes, népe sorsáért aggódó és felelősséget vállaló jellemes értelmiségi fiatalembernek  - aki orvosnak készült, s néhány évet praktizált is -    ami valamilyen módon veszélyeztette a természetes, normális emberi életet.  Az ellen emelte fel szavát, ami akadályozta, sőt lehetetlenné tette hétköznapi emberek számára  a szólásszabadságnak, a normális, természetes emberi életmódnak, a törvények betartásának, az igazságos és egyenlő bánásmódnak a  gyakorlását a fiatal szovjetállamban. 

 

Nagyon valószínű, hogy magát az újságírást is azért hagyta abba az akkori diktatórikus viszonyok között, mert a gondok, problémák nyílt közzététele, a hivatalnokrendszer túlkapásainak, esztelen intézkedéseinek kritizálását lehetetlenné tették szerkesztői. Akikkel szemben mélységes utálatot érzett, mert ha történetesen meg is írta véleményét - az bizony legtöbbször nem jelenhetett meg. (Jómagam személy szerint nagyon is meg tudom érteni efölötti felháborodását...) 

 

Ez volt az oka és magyarázata annak is, hogy a későbbiekben számos könyve nem jelenhetett meg, csak legfeljebb kéziratban terjedt (ha terjedt.) Például a Kutyaszív című kisregénye - mely horrorisztikus, drámai jeleneteinek leírásán túl telistele van éles társadalomkritikával, szatirikus felhangokkal, csipős, gúnyoros megjegyzésekkel - csakis a hetvenes években kerülhetett először az olvasóközönség elé, nálunk is. A hivatalos kultúrpolitika cézárjai írói, színházi működése elé egyaránt folyamatosan akadályokat gördítettek, s magával a vezérrel, Sztálinnal is személy szerint haláláig a legellenségesebb viszonyban volt. 

 

Aki azért - jó és ravasz politikusként enyhített néha ezen a szorításon, akárcsak Sosztakoviccsal szemben. Írói működésének betetőzését jelentette a fent említett Mester és Margaríta című regény, melyben olyan kérdéseket feszeget a jó és gonosz harcának ábrázolásával, melyek mindig aktuálisak lesznek  amíg emberek élnek itt e földön. Újságcikkeit, színdarabjait, könyveit többnyire a nyitóképen látható írógépein kopogta le, melyek a moszkvai és a szentpétervári Bulgakov-múzeumben is láthatók.

 

 

 

 

A három síkon játszódó - az író korának képéből; Pilátus és Jézus párküzdelméből, s a hegemón utólagos lelki gyötrődéséből; valamint a mester és a gyönyörű fiatalasszony szerelmi történetéből megszerkesztett - fent említett mű a maga sajátos eszközeivel mutat rá egy sokak által ma is tagadott igazságra. Mármint arra, hogy a sátán - igaz, ellenkező szándékkal és előjellel, mint ahogyan Isten, de - igenis hatékonyan, hipnotikus erővel és gátlástalanul tud beavatkozni dolgaink, cselekedeteink menetébe. 

 

 

Ha áttekintjük az eddigi történelmet, jelenkorunk eseményeit, vagy akár csak az emberek magánéletének sok-sok tragikus, olykor hihetetlen fordulataira gondolunk - magunk is meggyőződhetünk angyal és ördög, jóság és gonoszság, vagy egyszerűen kifejezve: a jó és a rossz szüntelen párküzdelméről. S a kitűnő író sorait olvasva elismerhetjük, hogy alapvetően mennyire igaza van mindenben.

 

 

A jó és rossz, Isten és sátán párharca életünkben

 

 

 

apasztalhatjuk, észrevehetjük nap mint nap, éjjel és nappal: milyen gyakran jelen van, ténykedik, működik, harcol és munkálkodik ez a két ellenpólus egymással. Az ördög, mint jó és helyes lépéseinktől visszahúzó gonosz, negatív erő igenis részt tud vállalni abban, hogy beavatkozzon egyéni sorsunkba, küzdelmeinkbe. Sokszor észrevétlenül, sokszor szemmel láthatóan iparkodik, hogy ott legyen mindennapi életünk fordulópontjainál. Ott áll mindig ugrásra készen az emberi élet, halál és a szerelem döntő pillanataiban egész életünk során. 

 

Szüntelenül azon van, hogy kellőképpen és hatásosan érvényesítse gonosz szándékát. Ravaszul (sokszor aljas módon) rafináltan  kiagyalt, és a maga részéről indokolt beavatkozásaival. Hogy realizálja a gyakorlatban is elgondolásait - az emberi lélekbe és szellembe beférkőzve folyamatos tagadásának és (el kell ismernünk: széles körű tudásának) teljes latba vetésével. 

Mert az bizony kétségtelen, hogy nagyon mély és világos rálátása van mindenre. Gondoljunk csak Luciferre (akinek már neve is erre utal, hisz fényhozót jelent.) Nem véletlen, hogy Madách nagyszabású művében, Az ember tragédiájában ő mondja el  a legtartalmasabb, legveretesebb, legfilozofikusabb monológokat. Azokat az állításait, melyekkel mindig igyekszik alapvetően megcáfolni, meghazudtolni Isten, valamint Ádám és Éva gondolatainak és törekvéseinek helyességét és jogosságát. 

 

Monológjainak soraiban találunk olyan megállapításokat, melyekkel nagyon nehéz ma is vitába szállni. A sátán, a gonoszság megtestesítője egész földi munkálkodása során kezdettől fogvást arra törekszik, hogy szerepét maradéktalanul betölthesse. Hogy befolyását, hatását az ember minden tevékenységében, szellemi és lelki életében érvényesítse, azaz a földi élet minél szélesebb területein átvehesse hatalmát.

 

rra törekszik szüntelenül, hogy ott legyen mellettünk, köröttünk, bennünk, fölöttünk, hátunk megett. Szóval mindenütt, ahová csak be tud jutni, be tud férkőzni, ahová el tud érni. Arra törekszik, hogy behálózzon minket, vagy próbálkozzon behálózni ármánykodásból, rosszindulatból szőtt hálójával. De azt azonban soha ne feledjük: ennek a hálónak a megszövését, létrejöttét, nagyságát és erősségét elsősorban mi határozzuk meg. 

 

Saját tevékenységünkkel gyengíthetjük, vagy erősíthetjük, gátolhatjuk, vagy segíthetjük őt ebben a bennünket behálózó ocsmány szövő-fonó munkájában. Segíthetjük, vagy gátolhatjuk azt, hogy milyen hatásfokkal, mekkora erővel képes rajtunk és velünk szemben ezt a munkát gyakorolni, vagy  végbe vinni. Az is előfordul, hogy saját gyengeségünkkel sokszor mi segítjük őt - akár tudattalanul is - abban, hogy eredménnyel szövögesse hálóját, mint pók a fonalait. (Ha teljes mértékben ugyan nem is tudjuk megakadályozni...) 

Mi engedjük, mi hagyjuk, hogy ez a háló mind jobban szétterüljön felettünk és bennünk. Ennek a hálónak a szétterülése, reánk telepedése a mi döntéseinktől függ. Döntéseinktől, amihez Isten, a Teremtő csakis éltető energiáját, segítségét adhatja - ha hiszünk benne. Ám ettől függetlenül a sátán, az ördög, a gonosz rendületlenül munkálkodik  tovább - megállíthatatlanul. S ahol rést talál, oda befurakszik. Mint ahogyan kiváló magyar írónk, Mikszáth Kálmán is leszögezi: "Minden embernek van egy láthatatlan inasa - az ördög. Ott van ez mindig kéznél éjjel-nappal."


tétel alátámasztásául - a sok példa közül - álljon itt néhány szó a nagy kortárs, a német Thomas Mann életrajzi regényéből a Doktor Faustus-ból: "Az élet legérdekesebb jelenségei valószínűleg mindig kettős arcúak. Múltba és jövőbe tekintenek, progresszívek és regresszívek is egyben." Majd egy másik helyen, ahol Schleppfus professzor nézeteit taglalja: 
"A gonosz dialektikus összefüggésben van a jóval, a szenttel, mert kiegészíti a világegyetem teljességét, nélküle nem volna teljes a mindenség. 


Azért tűri meg Isten, mert ő maga tökéletes, s ezért csak teljességet akarhat, tökéletességet a sokoldalúság, a létezés kölcsönös erősítése értelmében. 
A Gonosz sokkalta gonoszabb, ha a Jó is létezik, a Jó sokkalta szebb, ha van Gonosz is, sőt talán a Gonosz nem is volna igazán gonosz, ha nem volna Jó, s a Jó nem volna jó a Gonosz nélkül. A Jó annál inkább tetszik és dicséretesebbnek tűnik fel, ha  a rosszal hasonlítjuk össze."


zek után - mint zenekedvelő embernek - van szerencsém megkérdezni: vajon nem így állunk-e a jó és rossz zenével is? Honnan a csudából tudnánk igazán értékelni és élvezni a színvonalas, jó és értékes zenét, ha soha nem hallgatnánk színvonaltalant, gagyit, rosszat és értéktelent? S ugyanez érvényes a könyvekre, filmekre, festményekre, ételekre, ruhákra stb. De tovább folytatva Mann gondolatmenetét: "Ahol nincs összehasonlítás - ott nincs arány és mérték, nincs nehéz és könnyű, nagy vagy kicsi. Isten már  a Teremtéssel létrehozta a Jót és a Rosszat egyaránt. Az igaz, hogy még a Rosszból is Jót hozott létre, s ez a képessége abban is megmutatkozik, hogy kiszolgáltatta teremtményét a Gonosznak. 

 

Ha ezt nem tette volna a mindenségből kimaradt volna mindaz a Jó, amit Isten a gonoszból, a bűnből, a szenvedélyből és vétkezésből teremt. De igaz ennek ellenkezője is: a történelem bizonyítja, hogy a Jóból is sok rossz keletkezik, úgyhogy Istennek, ha ezt el akarná kerülni, a Jót is meg kellene akadályoznia, s egyáltalán nem volna szabad eltűrnie a világ létezését. Ez viszont ellentmondana Teremtő voltának: ezért alkotta olyannak a világot, amilyen, tudniillik gonosszal elegyesen. 

Vagyis bizonyos részben átengedvén azt a démoni befolyásoknak. Isten nem akarja, hogy megtörténjék a gonoszság, de azt sem akarja, hogy ne történjék meg. Az akarást és nem akarást egyaránt kikapcsolva megengedi  a gonosz működését, és ez a teljességnek mindenképpen a javára válik." 


egint kiegészítem az előzőket a saját kérdésemmel: vajon Isten nem azért engedi-e meg, teszi lehetővé gonosz, negatív, bűnös erők működését e földön, hogy mindenki saját magán érzékelje, tapasztalja azt a hatást, a kellemetlen, undorító érzést: hová vezet, mibe torkollik az, ha engedünk a gonosz, bűnös erők csábításának. Ha behódolunk a kísértéseknek, az önáltatásnak, a túlhajszolt élvezeteknek. Röviden: hogy mindenki szabadon kitapasztalhassa, megízlelhesse mind a jónak, mind pedig a rossznak a lényegét, ismérveit, jellemzőit, ízét, aromáját, annak önmagára és másokra mért hatásait és következményei. 

Mefisztó például a pénz hatalmával akarja romlásba dönteni az embert Goethe Faust-drámájában. (a mellékelt képen e misztikus téma operai feldolgozásában, Gounod művében Fjodor Saljapint láthatjuk, aki többek között énekelte, játszotta is színpadon ezt a sátáni figurát.)

" A „tagadás ősi szelleme”, aki lázad Isten ellen, el akarja pusztítani az embert. Minden rossz szándéka ellenére jót cselekszik, céljai maga ellen fordulnak. Madách Az ember tragédiája című művében Lucifer alakjában mefisztói vonásokat jelenít meg."  - írja Walkó György 1982-ben írt tanulmányában a gonoszról, azaz Mefisztóról.


"más kárán tanul az okos" - egyébként elmés és sok esetben használható -  közmondás nem isteni hitvallás. Jól tudjuk ugyanis, hogy a közmondások évszázados emberi, népi megfigyelések summázatai, s nem a Teremtőtől valók. Soha nem is voltak azok. Ellenkezőleg. Az Úr a Teremtés óta igenis azt tartotta célravezetőnek - az ember számára, az ember szempontjából hasznosnak, tanulságosnak - ha önmaga tanul, okul elkövetett hibáiból. Nem pedig a másokéból. 

 

Azaz: ha saját rossz cselekedetei következményeit ő maga szenvedi el, azoknak saját maga látja kárát. (Előbb, vagy utóbb...) S a saját maga által  - önmagának és önmagában, illetve másoknak és másokban - okozott kár után önnönmaga vonja le a megfelelő konzekvenciákat, tanulságokat. S a továbbiakban igyekszik elkerülni, hogy efféle kár önmaga felől "érkezve" már ne érje. 


ert ha valaki soha nem éli át, ha soha nem tapasztalja meg a rossz, a gonosz förtelmes, visszataszító voltát - akkor a továbbiakban nem is tud igazán attól rettegni. Nem fogja a rossznak, a gonosznak a kellemetlen, nyugtalanító, visszahúzó ereje a jövőben kellő erővel taszítani őt. Tudatában kell lennünk annak, hogy a rossz, a káros, a gonosz, vagy gonoszkodó, áskálódó, bűnös cselekedetek elkövetését nyugtalanság, bűntudat, lelkiismeret furdalás, gyötrelem és mindenféle rossz érzés követi - nem beszélve azokról az erkölcsi károkról, amit ezekkel másoknak és persze magunknak is okozunk. Mindaddig, amíg ez nem érik meg, nem tudatosodik bennünk - meglesz a kísértés, a hol erősödő, hol gyengülő indíttatás, vonzóerő arra és ahhoz, hogy ezeket elkövessük.


zzel persze korántsem azt akarom mondani, vagy sugallni, hogy mindenkinek végig kell haladnia a rossznak, a gonosznak, a bűnös dolgoknak teljes skáláján. Nem kell ahhoz minden egyes embernek lopni, betörni, hogy a lopást és betörést megutáljuk! S nem kell ahhoz ölni, hogy a gyilkosságtól óvakodjunk! Elég az, ha már hírt hallunk felőle és felháborodva vagy sajnálkozva értesülünk annak következményeiről és hatásairól. Ha - akár áldozatként is - szembe kerülünk, szembesülünk a gonoszság, a bűn valamelyik fajtájával - az már untig elég, hogy nagyfokú ellenszenvet tápláljunk iránta. 


z sem baj, ha a bűnügyi-, akció-, és horrorfilmekben szembesülünk a bűnnel, persze nem mindegy, hogy hogyan, s melyik korunkban. (Ezért írják ki  sokszor nagyon helyesen: felnőtt felügyeletével ajánlott nézi azt egy gyermeknek. Persze nem úgy, hogy a kedves szülő csak ott ül szoborként a kiskorú gyermeke mellett, hanem közben vagy utána megbeszélik a látottakat.) Egy éppen érő gyermeknek ugyanis  nem feltétlenül szükséges, hogy a krimikben sorozatban találkozzon a gyilkosságok különböző fajtáival. A felnőtt emberben azonban mindaz csak erősíti az iránta érzett megvetést, undort, ha minél több filmen elkövetett gyilkossággal szembesül. 

 

(S hogy ez melyik filmben milyen művészi színvonalon valósul meg - arra most nem térek ki...) S még ha le is szűri magának a következtetést, hogy az életben azért néhányan meg tudnak lógni az igazságszolgáltatás elől és megússzák a büntetést - az semmit nem jelent magának a bűnnek a szempontjából. Azzal a bűn még bűn marad, a gonoszság gonoszság marad, a szadizmus szadizmus marad, s az irántuk tanúsított ellenszenvünk ugyanúgy érvényesül. 

z életben számos olyan esetről tudunk, vagy értesülünk, hogy maga a káros, rossz cselekedet, a bűn érdekessége, izgalmas volta, újdonságának kényszerítő ereje késztet valakit arra, hogy rosszat, gonoszat, bűnöset cselekedjen. Ez a mágikus vonzóerő hat és működik akkor, amikor éretlen fiatalok kipróbálják a drogot, vagy esetleg rabolnak, gyilkolnak, állatokat kínoznak stb.) Az újdonság vonzóereje, hívó szava persze bizonyos fokig magyarázhatja, de semmiképpen sem mentheti fel őket maga a kipróbálás káros, gonosz és bűnös voltától. 

Nem menti fel, s nem kíméli meg őket a "mesterséges mennyország" megkísértésének káros következményeitől, amikor baráti társaságban pl. füves cigarettához, vagy ún. "könnyű" partidroghoz nyúlnak. Reménykedve abban, hogy majd a kipróbálás után abba tudják hagyni... Mert lehet, hogy ők még - éretlen fejjel - nem tudják: az erkölcs alapvető lényege, hogy bizonyos dolgokat - különösen, amik mások számára kárt okoznak - soha nem tehetünk meg. Sőt, eltereljük magunktól minden lehető eszközzel ennek még a gondolatát is.

alamilyen módon azonban mégis csak közelébe kell jutni, kontaktusba kell kerülni a rosszal. Szükséges marakodni, megverekedni, megküzdeni a gonosz erőkkel is, hogy megtudjuk, valójában milyen káros az valójában. Hogy mennyire vissza tud vetni bennünket saját fejlődésünkben és mennyi kárt tud okozni emberi kapcsolatainkban is. 

 

Valamilyen módon - akár átvitt értelemben, közvetetten - meg kell tapasztalnunk szemtől szemben a rosszat, a gonoszt, a félelmetest, a bűnöst, a gyűlöletest is! Némely esetben az is elegendő, ha a látjuk, vagy halljuk, hogy a szomszédunkban a részeg apa üti-veri a gyermekeit vagy teljes kontrollt vesztve üvöltözik a feleségével. S ekkor már fogalmat alkothatunk a káros szenvedélyek romboló hatásáról. 

mi aztán kellő meggyőző erővel bírhat: legjobb, ha távol tartjuk bennünket a káros szenvedélyektől, mely önkontrollunk vesztésével, bűnös hajlamaink felerősödésével járhat. Ugyanezeket a tapasztalatokat, tanulságokat szűrhetjük le akkor is, ha a televízió híradójából értesülünk szörnyű állatkínzásokról, elkerülhető diszkóbalesetekről, tűzesetekről, szülő-, vagy gyermekgyilkosságokról, stb.  

 

Az effajta hírek közlésénél és kommentálásánál azonban az arányokra, a jó ízlés megőrzésére sokszor nem vigyáznak a hírműsorok szerkesztői. Bemutatásukkor, kommentálásukkor arányt tévesztenek. Előfordul, hogy egy-egy balesetet, szörnyű eseményt háromszor-négyszer is gyors egymásutánban lepergetnek, megismételnek - amivel viszont ellenkező hatást érnek el. Jobb és hatásosabb lenne csakis egyszer közölni vagy bemutatni, nem pedig egyfajta show-műsort, sokkoló attrakciót csinálni e sajnálatosan tragikus eseményekből.


e már gyerekkorunkban is felvértezhetjük magunkat az effajta - fent idézett - jelenségekkel szemben. Az a kisgyerek, aki például egyszer sem esik el a biciklijével - az igazán soha nem tanul meg biciklizni és egyensúlyozni. Aki nem esik le egyszer sem a hintáról - annak nem lesz fogalma arról, hogy mire ügyeljen a legközelebbi hintázásakor, mire vigyázzon a legközelebbi hintázás közben. Mire figyeljen, hogy onnan ki ne zuhanjon, s be ne törje a fejét. Úgy is mondhatnánk, hogy a véletlen baleset, a saját korábbi figyelmetlensége hozzá segíti őt ahhoz, hogy máskor jobban ügyeljen testi épségére. Azaz: nem vall kárára, sőt hasznára válik az, ha egy kis esés, sérülés éri - ami nem jelenti azt, hogy direkt essen vagy ugorjon ki a bicikliből vagy hintából. 


ki nem találkozik már pici korában a mesékben a jó és gonosz szembeállításával, harcával - az soha nem tudja értékelni a jóság, a nemesség, a szeretet magasabbrendűségét a gonoszsággal, a primitívséggel, a gyűlölettel szemben. Nem véletlen, hogy a mesék tele vannak félelmetes, durva, visszataszító (nem egyszer horrorisztikus) elemekkel is - de éppen a fenti okok miatt. 

 

Itt, ezekben oldott, művészi formában szembesül a gyermek a jó és rossz szembeállításával. S mivel mindig a jó győz - nem a félelmetes elemek maradnak meg benne, hanem már jó korán a helyes irány és cselekedet szépsége és fensége kerekedik benne felül, s erősödik benne. Így aztán lélekben, cseperedő kis tudatában már jó korán a jó, a szerethető mellé szegődik, az értelmes, szeretetteljes cselekedet oldalára áll. 


ki iskolás korában nem találkozik az otthon megszokott szép, nyugodt beszéd után annak ellentétével - az nem fog tudni a kettő közt különbséget tenni. Ha tágabb környezetében nem találkozik nála csúnyábban beszélő, vagy agresszív, durva, kötekedő társakkal - az nem tanulja meg értékelni a szép beszédet, az udvariasságot, a másokkal szembeni előzékenységet, önzetlen szeretetet - amit ő már otthon régen megszokott. 

 

Bizonyos fokig ezért is hasznosak - persze csak felnőtt, érett emberek számára - a horrorfilmek, pszicho-thrillerek, az irodalmi alkotásokban megjelenő bűnesetek, gonosz cselekedetek, mert azokban elég mélyen át tudjuk élni  a rossznak, a gonosznak reánk mért negatív hatásait. Művészi formában - már amelyikben - átélhetjük a rettenet, a végveszély, a halálfélelem, a haláleset lélektani hatásait. És a végén jő a feloldás, a megkönnyebbülés: hála Istennek, hogy nem vélünk, vagy hozzátartozóinkkal, családtagjainkkal történt meg mindez! 


persze itt is lehet kivétel, úgy, mint mindenben: van, amikor nem jő a megoldás, a feloldozás, hanem ehelyett egy jelzés arra, hogy minden tovább folytatódik s a borzalmaknak nem lesz vége... (Erre tudnék hirtelen egy példát: a Stephen King regényéből készült Köd című filmet, ahol nincs megoldás, nincs feloldozás, nincs megkönnyebbülés, csak nagyon is reális alapokon nyugvó pesszimizmus... És éppen azért végződik a történet így, hogy az adott téma súlyosságát is ezzel nyomatékosítsa, érzékeltesse. S hogy mi az adott téma? Ajánlom, hogy nézzék meg ezt a filmalkotást, és akkor megtudják...) 

 

S egy másik fontos probléma, mely szintén ide tartozik: az élvezetek  mértéktelen hajszolásának, a gonosz kísértéseknek lélekromboló, emberpusztító hatásaira szemléletes példát látunk  Oscar Wilde regényében, a Dorian Gray arcképében. S ennek erőteljes művészi ábrázolása már kellő ellenérzést kelt bennünk ahhoz, hogy valaha is kipróbáljuk mindazt, amit az író ebben a negatív jellemfejlődésben elénk tár. Az már más kérdés, hogy maga az író itt saját önéletrajzi elemeket is alaposan belevitt főhőse személyiségének eme metamorfozisába. És még egy irodalmi példa arra, amikor az alkohol rabságában vergődő egyre gyengülő jellem és sivár, szegényes emberi természet tárt kaput nyit a kísértések dörömbölésének és bejutásának. Ez pedig nem más, mint Poe novellája a fekete macskáról, ahol a torokszorító történetben azt kísérhetjük nyomon: hogyan enged utat mindez a gonosz, szadista hajlamok és  ösztönök kiélésének.

  

A jó és gonosz megjelenése, viaskodása Bulgakov művében

 

 

 

 

érjünk vissza Bulgakovhoz, bár az ő művében is megjelenik a fekete macska, bár egész más előjellel és minőségben. S bár tulajdonképpen az előző sorokban taglaltak is szoros kapcsolatban vannak mindazzal, amit az alábbi bekezdésekben írok majd a kivételesen mélyen és felelősséggel gondolkodó, kiváló orosz tollforgató írói világáról, személyiségéről, nézeteiről és főművéről.  

 

Arról az alkotásáról, melyben jelesül ugyanezt a fent taglalt problematikát (a jó és gonosz szerepét, hatalmát, jelentőségét, tusakodását, ellenségeskedését) feszegeti. Amelyben a különböző helyszíneken bonyolódó cselekmény-elemek, jelenetek, életképek és víziók oly szervesen illeszkednek egymáshoz, mint egy gépezet fogaskerekei,  alkatrészei. Ha bármelyiket elhagynánk az események láncolatából - ez a jól működő gépezet szétesne. És ez nem hátrányára, hanem éppenséggel előnyére szolgál.


z a regény azok közé a nagy alkotások közé tartozik, melyben minden lényeges. Semmi sem lényegtelen, vagy háttérbe szorítható. A sok-sok apró, logikus, egymáshoz kapcsolódó momentum bármelyike nélkül érthetetlenné válna az egész mű alapvető koncepciója, tudálékosan mondva: eszmei mondanivalója. Ez egyfajta tanulságként is szolgálhat a mai rendezők számára, akik színpadon, filmen vagy egyéb műfajokban próbálkoznak kisebb vagy nagyobb sikerrel e mű mai értelmezésével.
   
A Mester és Margaríta leglényegesebb szándéka - a jó és gonosz viaskodásának bemutatásán túl - az, hogy egyfajta rokonszenvet ébresszen bennünk a művészi alkotóerő szabadsága, az igazi művészet halhatatlansága és végtelensége iránt. Hogy meggyőzzön minket ennek korokon átívelő  igazságáról, szerepéről és jelentőségéről. 2005-ben Vlagyimir Bortko - aki a fenti alapelveket maximálisan tiszteletben tartotta - megrendezte a mű nyolc órás filmváltozatát, amely - szemben az eddigi adaptációkkal, még a nagyon értékes lengyellel is -  minden ízében hű lett az eredeti regényhez. Talán ez is bizonyítja, hogy a tipikusan orosz környezet, orosz miliő tősgyökeres orosz alkotókat és színészeket kíván, hogy annak filmes megvalósítása valóban hiteles és sikeres legyen.  Szinte azonnal DVD lemezre is került. 


 

 

 

fenti és az alábbi képeken egy-egy fontos jelenetben láthatjuk a  regény, illetve film szereplőit. A csodálatos moziban (amit 2-2 részes adagolásban ajánlok megtekinteni, semmiképpen nem egyszerre!) kemény történelmi gazságok és igazságok, hideg késpengével megvágott kegyetlen jelenetek, jó érzékkel, ravaszul beépített korabeli dokumentumfelvételek, maró gúny és szatíra, szárnyaló szellem és szellemesség valamint elképesztő humor elegyedik (és jól meg is fér) a magasrendű költészettel és szívszorító lírával. 

 

 

 

 

Az ember esendőségét, örök útkeresését, a megfellebbezhetetlen és biztos megoldások, abszolút igazságok határozott tagadását erősíti a regény mondanivalója. Emellett az irodalom szerepének jelentőségét, a tömegek megvezetésének, elkábításának lehetőségét és súlyos következményeit fejti ki a tőle megszokott meggyőző erővel a nagy orosz író ebben a monumentális, lebilincselő könyvében. 

 

Emellett sok értékes, szép dolgot mond el számunkra az emberi kapcsolatokról, barátságról, szerelemről, hitről és meggyőződésről. A fent emített monumentalítást itt nem a terjedelemre értem - hiszen az egész mű magyar fordításban alig több, mint ötszáz oldal,  s ez tulajdonképpen egy "átlagos" regény oldalszámának felel meg. Hanem komplex látásmódjára, globális szemléletére és átfogó szellemére. 

 

 

És elsősorban ez az, ami miatt ez a mű  alkalmas arra, hogy az emberi élet egészét vertikális és horizontális szinten és távlatokban egyaránt átfogja. Az író szinte szárnyaló sasként felülről, de belátható magasságból szemléli a korabeli orosz társadalom ok-okozati összefüggéseit. Ha még ma is élne (74 éve hunyt el) bizonyára örömmel nézné a DVD-filmről: hogyan fogalmazták meg (és nem át) nagyszerű regényét a mai idők filmes eszközeivel. 
 

 

 

 

Mégpedig oly szerencsés módon történt, oly remekül sikerült ez az adaptálás, hogy a film sajátos nyelve, stílusa semmit sem veszített el az eredeti mondanivalóból. Sőt a jól megtervezett kompjuteres képi technika, a kiváló színészi alakítások (Baszilasvili, Lavrov, Anna Kovalcsuk - aki a világ egyik legszebb színésznője! - Abdulov, Galkin) s a gondos szinkronmunka (Makay Sándor, Kertész Péter, Szacsvay László, Major Melinda, László Zsolt és Nagy Ervin magyar hangjával) még emelnek is a produkció színvonalán. 

 

Az utóbbi kiváló magyar színész hangi alakítása - aki ráadásul "testi valójában" is tökéletesen hasonlít orosz kollégájára - különösen érdekes színt hoz a magyar változatnak. Az ördögtáncot és a mennyei idillt különválasztó barokkos motívumokkal megtűzdelt - személyiségek karakterét kiemelő - kifejező és fantáziadús elektronikus zene, a színekkel való sajátos játék is fölöttébb izgalmassá, lenyűgözővé, hatásossá (de nem hatásvadásszá) teszik az egész filmet. Az a véleményem: ha maga Bulgakov ma látná ezt a nagyszerű filmet és benne ezt a regénye szelleméhez hű kísérőzenét - el lenne ragadtatva.

     

  

 

A  Mester és Margaríta kéziratos formában élt az író halála után még jó másfél évtizedig. Addig csak barátai, ismerősei tanulmányozhatták. A sztálini önkényuralom ugyanis - éppúgy, mint minden valamirevaló diktatúra - mindent megtett annak érdekében, hogy a politikai, szellemi és szociális elnyomás tényére minél kevésbé derüljön fény a nagy nyilvánosság előtt. 

 

 

A szovjet diktatúra természetéről

 

 

Bulgakov idejében létező és működő hatalmi rendszer mindent megtett a legrafináltabb, legravaszabb eszközökkel annak megakadályozására, hogy a szélesebb olvasóközönség számára nyilvánvalóvá váljon maga a valóság. Különösen a valóságnak azok az elemei, melyek a néptömegek kegyetlen elnyomására, a hatalom ördögi mechanizmusára vonatkoznak. És hogy persze ismeretlen maradjon minden olyan mű (így ez is) amely akár a legcsekélyebb, leghalványabb megjegyzéseket, utalásokat is teszi a hatalom és a nép, a hatalom és a művész egészségtelen, torz és a legkevésbé sem ideális viszonyára. 

A fennálló hatalom - természetéből adódóan - minden korban, és  minden lehető módon üldözte azokat, akik szóban vagy írásban felszólaltak a kultúra, a sajtó elnyomása, a közvélemény, a néptömegek manipulálása ellen. És ez a fajta szívós  törekvés ugyancsak jellemző volt a világháború előtti évtizedek szovjet politikájára. Sztálinra meg aztán különösen, aki elszántságban, szilárdságban, keménységben, kegyetlenségben talán a legnagyobb, eszközeiben, módszereiben a legrafináltabb volt, s ha kellett: a legvégső határokig is elment. 

 

Nem véletlenül nevezte el őt Lenin már fiatal korában acélnak a Dzsugasvili helyett. Sztálin jelentése ugyanis magyarul: acél. (S az is érdekes, hogy nyilvános beszédeiben folyton azt hangoztatta: "mi, oroszok" - holott ő maga grúz volt, s élete végéig csak törte az orosz nyelvet.) A  Mester és Margaríta tehát teljesen ismeretlen maradt egészen 1954-ig, amikor Sztálin már nem volt az élők sorában.  Csak jó néhány évvel ezután adhatták ki könyv alakjában, nyomtatásban a Bulgakov-regény teljes szöveget, s aztán a többi, addig betiltott prózáját, drámáját, és tanulmányát. Ám a teljes életművét mind a mai napig nem ismerjük. 


A legérdekesebb azonban az, hogy Wessely László (1904-78) jóvoltából - s ezt Lator Lászlótól, a kiváló költő- műfordítótól tudjuk - A Mester és Margaríta teljes szöveggel előbb jelent meg magyar mint orosz nyelven (!) még 1969-ben. Az első orosz kiadást ugyanis még akkor és ott is csak csonka formában adhatták ki.  Mivel Wessely jól ismerte  Bulgakov özvegyét - aki a következő évben hunyt el - meghívta Magyarországra. Az asszony a bundabugyogójában (!) átcsempészte a határon, majd elhozta Budapestre, és átadta az Európa kiadóban férje azon kéziratait, melyek a kihagyott részeket tartalmazták. 

Amikor a Szovjetunióban a hruscsovi rendszer  már lazítani óhajtott az előző kurzus elviselhetetlen szorításán - a 22. kongresszus javaslatára megkezdődhetett az írók, művészek rehabilításának folyamata. Ám a teljes szöveget - a többi nagy művel együtt - csak a nyolcvanas években ismerhette meg az ottani, orosz közönség. Ez már a brezsnyevi, majd az azt követő andropovi időszakra esett, amit aztán még nagyobb "fellélegzés" követett a gorbacsovi és a putyini rendszerben. 

 

És ebben az ún, "fellélegzési időszakban" már olyan nagy írókat, művészeket is rehabilitáltak, mint például Szolzsenyicint '94-ben, (akit még 1974-ben kiutasítottak az országból, miután Nobel-díjat kapott a nyugatra kicsempészett Ivan Gyenyiszovics napjai című regényéért.) S hasonló sors jutott az érte kiálló, szót emelő Rosztropovicsnak is, aki ugyancsak ekkor hagyta el hazáját, s csak 1990-ben térhetett végleg haza. 

  

 

 

 

 A diktatúra általános természetrajza

 

 

 

 

fent taglalt  jelenség - a későbbi rehabilitálás - azóta is számtalanszor lejátszódik a világtörténelem színpadán: a soron következő (előző rendszerektől progresszívebb) kormányok a világ és népük közvéleménye előtt mindig is bizonygatni óhajtják, hogy ők humánusabbak, haladóbbak, liberálisabbak, toleránsabbak és támogatóbbak a haladó és értékes, kulturális, tudományos alkotások iránt, mint az őket megelőzők (legalábbis kezdetben...) 

 

Bizonyítani akarják a kiosztott magas állami díjakkal is (!) hogy az igazán hozzáértők által már korábban is nagyra tartott alkotóművészeket ők is megértik, elismerik és jutalmazzák. Szemléletesen, hatásosan és politikusan jelezve, hogy az abban rejlő értékeket ők is magukénak vallják. S mindezzel azt akarják mutatni, elhitetni az emberekkel, minden áron bizonygatni, propagálni a számukra, hogy politikai rendszerük, kormányuk vezetésének tartalmát, irányát ugyanazok a vezérelvek, eszmék határozzák meg, mint amilyeneket az általuk kitüntetett jeles művészek műveikben hangoztatnak, propagálnak és képviselnek. 

 

(És tudjuk: ha már valamit fojtottan bizonygatni kell - az már eleve gyanús..).Megfelelő propagandával  igyekeznek meggyőzni a tömegeket - sokakat sikerrel is - hogy rendszerük gépezete ugyanezen elvek szerint működik, hiszen ők ezeket az elveket támogatják, s azokat az alkotókat ismerik el, akik mindezt képviselik és ábrázolják műveikben, alkotásaikban.  

 

Az adományozott kitüntetésekkel - ráadásul - még egy másik szándékot is igyekeznek érvényre juttatni: saját politikájukhoz szövetségeseket, támogatókat (mai szóval: arcokat) keresnek és találnak is szép számmal azok között (ha nem is mindegyiket) akik mosolyogva átveszik eme magas díjakat. Ez tulajdonképpen a képmutatás teteje, amit szinte egymástól  másolnak századról századra a kemény, vagy éppen puha, vagy a legraffináltabb diktatúrák. E jelzők elsősorban a tűrni, tiltani, betiltani, engedni (vagy magyarosan kifejezve: a húzd meg, ereszd meg játék) különböző színeiben,  fokozataiban, arányaiban,  mutatkozik meg. 

  

Nálunk a Rákosi-, és Kádár-éra  összehasonlításában is találkozhatunk ezekkel az eszközökkel, módszerekkel, módozatokkal, politikai színekkel és fokozatokkal a. Amiket egy-egy diktatúra mindig a néki legalkalmasabb módon "használt fel" az adott rendszere kezdeti, érettebb, vagy hanyatlóbb időszakában. Teljesen más eszközökkel élt, másfajta módszereket használt pl. Rákosi a hatalomra jutásának kezdetén, közepén és végén. S teljesen más, sokkal tragikusabb színt kapott az 56-os forradalom utáni évek kádári elnyomása, mint amilyen volt az a hatvanas évek végén, vagy a hetvenes években. 

 

Még az ún. "puha" diktatúrában is előfordultak már, illetve ma is előfordulnak betiltások, eltiltások, bezúzások stb. Pl. az 1969-ben készült Tanu című magyar filmet természetesen nem engedték nyilvánosan bemutatni, s így évtizedekig dobozban maradt. S hogy miért? Mert éles gúnnyal, szatírikusan nevetségessé téve, és kíméletlenséggel leplezte le a diktatúrák sajátos eszközeit: a népnyomorító beszolgáltatásokat, a besúgói rendszer aljasságát, a szólás-, és sajtószabadság erős nyirbálását stb. Ráadásul akkor még - a film elkészültének idején -  köztünk éltek az említett két korszak pribékjei, akik az államvédelmi hatóságot aktívan kiszolgálták az 50-es években. És sokan  azok közül is, akik vezetői, végrehajtói vagy egyéb szinten szolgálták ki, vagy támogatták ezeket a rendszereket, illetve politikájukat.

 

 örténelmünk nagy diktátorai mindig is a politika fontos eszközének tekintették azt, hogy beavatkozzanak, belenyúljanak a művészet, a kultúra irányításába. Laikusként beleugassanak a mit, miért és hogyan művészi elveibe, megszabják a kultúrpolitika irányát, preferáljanak szerzőket és alkotókat,  s főleg: befolyásolják a megírt, alkotott művek nyilvánosságra kerülését, megjelenését, elterjedését. Hogy saját politikájukat támogatva érdemben beleszóljanak  művelődés, a kultúra egész működésébe, mechanizmusába. 

 

S mindennek érdekében - jelentős apparátusuk bevetésével - aprólékosan kimunkálták, hogy a fennálló hatalom milyen módszerekkel és eszközökkel éljen ezen a területen: hogyan viszonyuljon az itt működő kiemelkedő alkotókhoz, mennyiben segítse, illetve gátolja őket. A korlátlan hatalomra törő zsarnok természetrajzához minden korban karakteresen és szervesen hozzátartozik, hogy a maga személyét és tevékenységét tökéletesnek, kikezdhetetlennek tartva tűzzel-vassal irtja az ellenvéleményeket. 

Az elnyomó hatalom minden korban elsősorban azokra zúdít össztüzet, akik nyilvánosan - szóban vagy írásban - fejtik ki véleményüket a fennálló rendszer  elnyomásáról, súlyos hibáiról, kegyetlenségeiről. Azaz írókra, költőkre, művészekre, közéleti személyiségekre, "népért síró bús, bocskoros nemesekre" - ahogy Ady írta. Ezért is támadták és hallgattatták el annak idején Bulgakovot, Szolzsenyicint és kortársait, s ezért támadják ma is a kemény kritikával fellépő írókat, újságírókat, művészeket, ezért él és működik a cenzúra - persze különböző korokban más és más formában. S ezért is nem engedték nálunk bemutatni például a Tanú című Bacsó Péter-filmet 1969-ben, csak jóval később.


Az éles szemű, józan szemléletű, erős kritikai hajlammal és mély igazságérzettel rendelkező Végh Antal író-szociográfus-pedagógust (1933-2000) is életében - éppen fenti tulajdonságai miatt - számos gáncsoskodás, fenyegetés, betiltás, támadás érte tényeket feltáró, elemző, leleplező, állásfoglalásra késztető könyveiért. Megállapításai, ítéletei, kirohanásai - különösen ami  egyes politikai vezető személyek, költő-, és írótársai bírálatát  illeti - nem minden esetben voltak megalapozottak és elfogadhatók. 

Amit azonban a rendszerváltásról, az azt követő kormány elkövetett hibáiról, helytelen, ésszerűtlen intézkedéseiról, a korrupcióról, a média működéséről, a bűnös pénzmozgásokról", a tisztességtelen  politika káros tevékenységéről, a politikai vezetés és a nép viszonyáról, a hatalomátmentésről megfogalmazott - abban csakis helyes és pontos meglátásai voltak. És hogy ezt legtöbbször indulatosan tette, azon nem lehet csodálkoznunk azután a sok igazságtalan vádaskodás, támadás és meghurcoltatás után, ami egész fiatal kora óta rengeteg megaláztatást és keserűséget  szerzett számára. 

S hogy önálló kulturális vállalkozásokba (többek között könyvkiadásba) is fogott - az még inkább hangsúlyozza, hogy mekkora felelősséget  érzett az igazság kimondására és népe sorsa, jövője iránt. (Akárcsak hasonlóan gondolkodó jeles írókortársai: Moldova György, Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Eszterházy Péter, Tóth Krisztina, Karafiáth Orsolya és még sorolhatnám.) Épp ezért nagyon nagyon jól tette, hogy feltárta és leírta, és jól teszik ma is a józanul és világosan gondolkodó írók, költők, hogy mindezeket feltárják és leírják - akárcsak korábbi orosz írótársaik. Akiknek  mindannyiuknak mindenben igazuk volt, függetlenül, hogy mikor mennyien állnak melléjük.

Igaza volt tehát Véghnek is, amit az is bizonyít, hogy az általa taglalt kommunista rendszernek, valamint 1990-es éveknek az elkövetett súlyos hibái, gyengeségei ma is éreztetik hatásukat az ország gazdasági, szociális, mentális  és  erkölcsi züllésében. Mert azt csendesen megjegyezhetem: a rendszerváltást követő, egymást váltó eddigi kormányok - bár színvonalukban volt különbség - legjellemzőbb, közös tulajdonsága volt, hogy mindegyik az erejét, tudását és tehetségét a hőn áhított következő kormányalakításra tartogatta...Szegény, eddig is már sokat szenvedett népünk jelenleg 2013 nyarán már éppen a kilencedik garnitúrát nyüvi - ám azt a remélt változást, amiben mindenki bízott 1989-ben azt eddig még egyikük sem hozta el számunkra.

Természetes, hogy a tévedéseket, vétségeket, súlyos  hibákat elkövető, azokért felelős vezetőknek,  "érintett illetékesek"-nek nagyon nem tetszettek Végh könyvei, - sem a 70-es, sem a 80-as, sem a 90-es években. És nem tetszenek nékik ma sem, és persze nem elsősorban esztétikai, irodalmi értékei miatt... A kádári rendszer kultúrcézárját, Aczél Györgyöt  - akit egyébként  Végh nagyon tehetséges, művelt és okos embernek tartott - a következő, ironikus szavakkal jellemezte: "Néki nem kellett cenzor, mert az ott ült minden író, költő fejében. El tudta érni velük azt, hogy már eleve eszerint írták soraikat. Őt még az sem zavarta, ha bárkinek más véleménye volt. Ha azt a véleményt hajlandó volt elhallgatni." 

A diktatorikus rendszer vezető testülete ugyanis különösen vérmesen ugrik azokra, akik tehetségükhöz és lehetőségükhöz képest a széles nyilvánosság számára teszik közzé véleményüket. Akik szóban vagy írásban, újságcikkeikben, műveikben, könyveikben hozzák napvilágra vezetőik rendszerének súlyos hibáit, bűneit. Elsősorban legnagyobb bűnüket: a maréknyi kisebbség uralmát és indokolatlan gazdagodását - szemben a nép fokozatos szegényedésével. 

Vagyis elsősorban az írókra, költőkre, művészekre, tudósokra, azok néptömegekre gyakorolt hatására, eredményeire, tevékenységére és műveikre  figyel oda nagyon alaposan, nagy műgonddal, folyamatosan és aprólékosan. S pont ezzel árulja el sajátos természetét. Működési mechanizmusának léte egyenesen megköveteli rendszerük folyamatos, erős és határozott védelmét, az ellenvélemények elhallgattatását, saját ellenségkép kialakítását, a vélük való riogatást. A diktatúrának mindenfajta ellenvéleménnyel - legyen az akármilyen indokolt, jóindulatú,  elfogadható, ésszerű és józan - szükségszerűen le kell számolnia, mert az hatalmának fenntartását, bebetonozását veszélyezteti.   

 

 

eggyőződésem (s az eddigi példák is ezt illusztrálják) hogy minden diktátor saját sírját ássa azzal, hogy a néptömegek által elismert, és az igazi szakemberek szerint is értékesnek tartott gazdasági, tudományos tehetségeket és művészegyéniségeket elnyomja, üldözi s ellehetetleníti. Legfőképpen azért, mert nem a fennálló hatalmat szolgálják tevékenységükkel,  műveikkel. Csupán idő s a tömegek fokozódó elégedetlensége kell ahhoz, hogy e folyamatosan ásott, egyre mélyebb gödrükbe egyszer belezuhanjanak.  

Igaz, hogy Sosztakovicsot annak idején - Harold.C Shoenberg szavaival -  "ugyanúgy  eltaposta az ideológiai gőzhenger", mint ahogyan Bulgakovnak nyirbálták folyamatosan szárnyait és szellemi szabadságát - de az idő, az utókor mégis őket igazolta. Megfelelő helyére tette az akkori művészek, írók, zeneszerzők valamint a diktátorok személyét, szerepét, jelentőségét és maradandóságát is, és igazságot szolgáltatott. 

 

Elég csak figyelembe vennünk azt, hogy majd száz év múlva, ma kik és milyen értelemben, milyen előjellel emlegetik, hogyan értékelik az egykori orosz vagy szovjet művészet akkori "jégkorszakának" e két nagyságát, és hogyan emlegetik, értékelik az akkori időszak diktátorait. 

 

ztálin nagyjából olyan módon alkalmazkodott Bulgakovhoz, mint ahogyan  Sosztakovicshoz. A jeles komponista egyébként az író legelső olvasói közé tartozott, sőt A Mester és Margarita is visszhangra talált később a zenéjében is. A vezér mindkettőjüknél árgus szemekkel figyelte és követte nyomon hűséges famulusainak segítségével: hogyan reagálnak, viszonyulnak közéleti és művészi tevékenységükre a jelenkori néptömegek. S ha szükségét érezte, azonnal beavatkozott, mert mindig talált náluk alkalmat, ürügyet arra, hogy üldözze őket. 

 

Ugyanakkor arra is gondot és időt fordított, hogy alaposan megismerje alkotásaikat, és kénytelen-kelletlen, de elismerte tekintélyüket, nagyságukat és művészi kvalításaikat is. Előfordult, hogy akár tízszer is megnézett a színházban egy-egy Bulgakov-drámát (kedvence a Fehér karácsony és A Turbin család napjai c. darabok voltak) hogy alaposan megismerje azok értékeit, a bennük rejlő rejtett, vagy kevésbé rejtett mondanivalót. 

Abban az időben egyébként  számos alkotás született, amely Sztálin személyét állította a középpontba. Ezeket persze a vezér "roppant gyanakvással fogadta, s minden esetben ő maga döntött ezek megjelentetéséről, illetve bemutatásáról. A döntés, a betiltás minden esetben politikai és érzelmi indokok  kombinációjának következményeként született meg." írja Volkov. Az akkori kortárs szovjet írók közül Alekszej Tolsztoj egyértelműen  a kedvence volt, ám ugyanez nem mondható el Bulgakovról, Prokofjevről vagy Sosztakovicsról. A két utóbbi között - eltérő szándékaik, nézeteik, ízlésük és jellemük miatt - sok volt a torzsalkodás, szakmai féltékenykedés, "az egyik nyílt őszintesége a másik beteges sebezhetőségével ütközött össze."(Volkov) 

   

Fenti képünkön azok láthatók, akiknek Bulgakovéhoz hasonló sors jutott a sztálini rendszerben. A huszadik század három legjelentősebb szovjet zeneszerzője: Prokofjev, Sosztakovics és Hacsaturjan. Mivel zenéjét az örmény és orosz népzenére alapozta - így a legkevésbé Hacsaturjánt "piszkálták". Ám mindhármójuknak számos összetűzése, konfliktusa volt az éppen fennálló rendszerrel, s főként annak kultúrpolitikájával. Ennek ellenére mégis számos állami kitüntetéssel büszkélkedhettek - igaz, hogy ezeket inkább már Sztálin halála után, a negyvenes, ötvenes években osztogatták. 

Az 1948-as hírhedt Zsdanov-féle rendelet viszont mindhármójukat elítélte, mint formalista és néptől elfordult komponistákat. Számukra nem az okozta a legnagyobb gondot, hogy a hatalom nem engedte őket alkotni, hiszen kezüket lefogni nem lehetett. Hanem az, hogy a már megírt műveik bemutatása elé minden áron akadályokat gördítettek. S főként állandóan arra próbálták ösztönözni őket, hogy az ún. szocialista realizmus zászlaja alatt, annak szellemében alkossanak, ne pedig saját művészi elveik, elgondolásaik alapján. A kompromisszumkészséget illetően bizony volt némi különbség hármójuk között. A leginkább hajthatatlan Sosztakovics volt. "Akinek élete vége felé mégis sikerült szembeszállnia a rendszerrel és erőteljes, méltóságteli, rendkívül egyedi és végtelenül szomorú zenében fejezni ki magát" - írta C.H. Shonberg az amerikai zenekritika nagy öregje.   



 

csodagyerekként indult nagy orosz zeneszerzőt, Dmitríj Sosztakovicsot a vezér direktben soha nem tudta "rávenni" arra,  hogy a politika szájíze szerint (úgymond: politikai megrendelésre) komponáljon egy-egy alkotást. Mindig következetesen, határozott művészi elvei szerint alkotott, ami azzal a következménnyel járt, hogy sokszor került konfliktusba a fennálló hatalommal. Művei a legkevesebb megértésre leginkább a sztálini rezsimben számíthattak. Aztán a vezér halála után ez a nyomás folyamatosan, lassan enyhült. Mintegy rehabilitálásként - mint  fent említettem, ő is többször vehette át a Sztálin-, és Lenin-díjat, ami akkor a legmagasabb állami kitüntetésnek számított. (Valószínű, hogy e díjesők is a tömegek manipulálását szolgálták, vagy a szerzőket kívánták a megfelelő irányba motiválni még a sztálini rendszer összeomlása után is.)  

A leggerincesebbnek Bulgakov bizonyult négyőjük között, nem is kapott egyetlen kitüntetést sem. Aminek az is oka lehetett, hogy egyedül ő nem élte túl a negyedszázados sztálini diktatúrát, mert annak éppen a közepén, 1940-ben hunyt el. (Ha túléli a sztálini diktatúrát - talán az ő magasabb elismerésével is demonstráltak, manipuláltak volna az utána következő kormányok.) És az is igaz, hogy - a többiekhez hasonlóan - ő is számos rajongóval, értő olvasóval, művészetpártolóval büszkélkedhetett már saját korában is. 

A sorozatos betiltások után magával Sztálinnal közölte levélben, hogy "nem vagyok hajlandó kommunista színdarabot írni." Tulajdonképpen nem vezette őt rosszindulat, vagy bosszúszomj. Nem volt esküdt, harcos ellensége annak a rendszernek, melyben éppen élt, de szimpatizánsa, jóbarátja sem. A közismert, Kádárra oly jellemző (talán a sztálinizmusból átvett?) túl általános, leegyszerűsített, cinikus és igaztalan jelszó ("Aki nincs ellenünk - az velünk van.") reá sem volt érvényes. Viszont nagyon is éles szemmel meglátta a diktatúra nap mint nap nyíltan vagy titkoltan elkövetett bűneit. S nem maradt közömbös ezekkel szemben: sajátos írói eszközeivel és látásmódjával határozottan és kegyetlenül ostorozta azokat, tiltakozott a rendszer káros jelenségei ellen. 



 

A hatalom, a diktatúra Bulgakov művében és életében

 

 

 

indezeket jól szemügyre vehetjük A Mester és Margaríta soraiban is. És anélkül, hogy ehhez túlságosan a sorok között kellene olvasnunk. Ha jól figyelünk - észrevehetjük benne az elődök örökségét is: a tolsztoji cselekményszövés, a dosztojevszkíji lélekelemzés, a csehovi humor, a  gogoli szatíra nemes hagyományait. Amelyeket persze a maga szájíze szerint és korának megfelelően gazdagított és alkalmazott. "Ő is Gogol Köpenyeg -ből bújt elő, sőt Gogol Orrából is" - jegyezte meg találóan Kaverin, aki egyik elindítója volt Bulgakov 1954-es rehabilitációjának. Nálunk a rendkívüli lényeglátással és esztétikai értékítélettel bíró Szerb Antal a következőt írta még tíz évvel e rehabilitáció előtt:

"Az orosz irodalomnak két egymás mellett futó, élesen elváló vonala van: az emberi és a démoni vonal. Az előbbi vonal Puskin, Turgenyev és Tolsztoj, míg az utóbbi Lermontov, Gogol és Dosztojevszkíj. Az emberi vonal melegszívű és felvilágosodott. Hisz Istenben, míg a démoni vonal nem, viszont feltétlenül hisz az ördögben." 

Bár vitára ad okot ez a két sarkos megállapítás, hiszen maga Tolsztoj éppen az "ördög hatalmáról" írt remekbe szabott kisregényt  - éppen ilyen címmel - és hát a többieknél is vannak "átfedések", melyek azt igazolják, hogy bizonyos műveik mindkettő vonalat is képviselhetik. A lényeg azonban számomra az, vajon melyik vonalat örökölte, vitte tovább Bulgakov az orosz irodalmi hagyományból? Véleményem szerint ő mindkettőt képviselte, de csakis azokat a vonásokat vitte tovább, amelyeket számára, illetve műve számára elfogadhatónak tartott. 

Vagy talán egyiket sem képviselte? Hiszen olyan öntörvényű alkotó volt, hogy nem volt szándékában tartozni egyikhez sem, s éppen ezért besorolhatatlan író volt. Ő a bulgakovi stílust képviselte. S éppen ezért nem is fogadott el, és nem is alkalmazott semmiféle dogmatikus elvet, csakis a saját elveihez alkalmazkodott mindig. Jól tette. Például semmiképpen nem fogadta el azt a lesújtó és cinizmusba burkolt, kategorikus felfogást, miszerint "aki szatírát mer írni, az merényletet követ el a szovjet rend ellen." Ehelyett azt vallotta, hogy a szatíra - ha szándéka szerint értelmezzük - igenis a hibák kijavításának egyik eszköze lehet.     

   

 

 

gész életében igyekezett kieszközölni Sztálin elvtársnál legalább egy személyes találkozást, négyszemközti beszélgetést, ez azonban egyszer sem jött össze. Maradt a közvetett, bár sokszori párbeszéd, a levélben, telefonon történő kapcsolattartás. A vezér igyekezett lavírozni a hatalom iránt elkötelezett írók, művészek és Bulgakov-rajongók, valamint az író közötti háromszögben. "Olyan helyzet kialakítására törekedett, amelyben a kecske (a proletárírók csoportja) is jóllakik és a káposzta (Bulgakov) is megmarad." - írja Szolomon Volkov remek tényfeltáró könyvében. 

 

A "legnagyobb tapintat, óvatosság és türelem az írókkal szemben" - olvashatjuk a Buharin által szerkesztett 1925-ös párthatározat intenciói között. Az alkotó zseni és a legfőbb hatalmat megszemélyesítő jóindulatú vezető viszonya, párviadala megjelenik Bulgakovnak a Moliere-ről szóló drámájában és persze A Mester és Margaríta c. remekművében is. 

 

Maga az író sokszor fordult Sztálinhoz azzal a kéréssel: legyen az ő "első olvasója". Itt nyilvánvaló a párhuzam a Puskin és I. Miklós cár közötti kapcsolattal. A cár ugyan mentora és szponzora is volt Puskinnak az 1830-as években - ám személyesen cenzúrázta, és figyelmesen olvasta el a költő-író műveit. Ami persze így, ilyen formában sokban különbözött is ettől a száz évvel későbbi Bulgakov-Sztálin viszonytól - amit inkább iszonynak lehetne nevezni a Puskin-Miklós cár kapcsolattal szemben. (Bár hozzá lehetne tenni: a cár ugyanúgy cenzora is volt az orosz írónak, mint ahogyan mentora, persze bizonyos feltételek kölcsönös megtartásával...) 

 

Ám Bulgakov se nem mentori, se nem szponzori, csupán szigorú cenzori kapcsolata a nagy diktátorral sokkal ridegebb, hidegebb, kegyetlenebb, keményebb volt, mint ama, száz évvel korábbi író-uralkodó kapcsolat a cári önkényuralom idején.  És ami a leglényegesebb: sokkal inkább köze volt a politikához, mint a művészethez.

  

Az író korai halálához is hozzájárult az a meglehetősen ambivalens viszony, ami a diktátorhoz fűzte (illetve személyesen nem fűzte.) Még 1930-ban kérvényezte, hogy engedjék Nyugatra, mert itt már nincs jövője, "csak a nyomor, az utca és a pusztulás vár rám." Nem engedték. Amikor Majakovszkíj öngyilkos lett, Sztálin elgondolkodott: nem akarta, hogy rajtuk száradjon a vád, miszerint kormányzásuk alatt a vezető művészek, írók egymás után öngyilkosok lesznek e hazában. El akarta őt engedni, ám Bulgakov már ekkor nem akart külföldre távozni, mert meggyőződésévé vált, hogy "orosz író nem élhet hazáján kívül."  

 

 

Bizonyítják ezt a tételt más művészek is: mindazok, akik alkotóerejük teljében kényszerültek elmenekülni a diktatúra kegyetlen szorításából - ebben az időszakban, vagy később. (Mint a képen látható Szolzsenyicin is.) Egyébként nagyon is jellemzi egy adott diktatúra mechanizmusát az, hogy mikor, hányan, és kik hagyják el az országot. Gondoljunk csak például többek között hazánk '45, '48' vagy '56 utáni időszakára, amikor tömegesen hagyták el hétköznapi emberek, művészek, tudós koponyák hazánk földjét, hogy nyugaton keressék boldogulásukat.

Igaz, hogy alkotóerejüket nem fogja vissza, nem csorbítja - ám mentális-, és lelkiállapotukra, egészségükre, magánéletükre, általános közérzetükre minden esetben súlyos csapást mér honvágyuk, keserű távollétük tudata.  Senki nem ismer pontos statisztikát arra nézve: kik jöttek haza később éppen ebből az okból és kik maradtak kinn végleg - még honvágyuk elviselését is leküzdve.

   

Hogy  csak három illusztris személyiséget, világnagyságot említsek, írjak le az orosz földről elüldözött zsenik közül: a fentebb már említett Szolzsenyicint, továbbá Rachmaninovot (középső képen) és Rosztropovicsot, a csodálatos tanárt és csellóművészt (balra) akit 1969 után a Szolzsenyicin melletti bátor kiállása miatt üldözött el a szovjethatalom hazájából.


De nem sokkal jobban járt Borisz Paszternak sem, aki a Zsivago doktor-ral "húzta ki a gyufát" az akkori orosz rendszer előtt, s tette próbára, bolygatta meg a sztálini diktatúra türelmét és tűrőképességét. Természetesen regényét (ami azóta filmen is kirobbanó sikert aratott, többször is adaptálták) nem engedték akkor kiadni, sőt papíron halálra is ítélték, mint közellenséget. De végül is nem ölték meg, nem tiltották ki hazájából. De morálisan, idegileg, emberileg teljesen tönkre tették. ("Aki ezt a levegőt szívta akkor is meghalt, ha véletlenül életben maradt." - jellemezte az akkori diktatúrát Nagyezsda Mandelstam.  


Amikor Paszternak 1958-ban Nobel-díjat kapott - hatalmas volt hazájában a felháborodás, a kollégák  irigykedése,  az általános mocskolódás, gyalázkodás. Lejárató kampány indult ellene. (Az akkor hatalmon lévő Hruscsov - aki egyébként el sem olvasta a regényt - szintén elítélte, támadta Paszternakot. Ebből csak akkor engedett fel, amikor már nyugdíjba vonulva, 1964 után - megismerve a művet - pozitívan nyilatkozott az író művészetéről és jelentőségéről.)  

 

Művének legenyhébb jellemzése a sztálini időkben az volt, amikor kulturális gyomként titulálták egy újságban. A moszkvai Irodalmi Főiskola például tüntetést rendezett a házánál, "Le a Júdással" feliratú táblát vittek magukkal, s azzal fenyegetőztek, hogy bezúzzák az ablakait. A megaláztatások hatására az érzékeny lelkületű író-költő a hatalom nyomására később lemondott a díjról, megtagadta művét. Ez volt az ulimátum arra, hogy itthon maradhat. Sokan úgy vélekedtek, hogy a Nobel-díj körüli botrány hajszolta a halálba 1960-ban.


 

 gyéb más oka is volt annak, hogy Bulgakov nem vágyott már annyira külföldre, mint korábban. Színházi tervek foglalkoztatták, drámák írásába kezdett, s kérésére a vezér megígérte, hogy segíti őt elhelyezkedni. Így került a Művész Színházba dramaturg-segédrendezőnek. Ám ottani darabjainak színrevitele korántsem volt éppen zökkenőmentes, mert a hatalom cenzorai hol betiltották, hol színpadra engedték darabjait. Kényük, kedvük szerint, hol a formai elemeket, hol pedig a tartalmat kifogásolták, hol egyéb indokokat találtak a bemutató elhalasztására.. 

 

A köztük lévő feszültség akkor jutott a szó szoros értelemben holtpontra, amikor a vezér 1939-ben nem engedélyezte a Batum bemutatását. Azt a drámát, mely az író Sztálinnal kapcsolatos hosszú és gyötrelmes elmélkedéseinek betetőzése volt. Felesége szerint az író "legérzékenyebb hajszálereire, a szemére és a veséjére mért csapást  a diktátor. Pár nap alatt egy kimerült, zöldessárga félhulla lett a gyors mozgású, ironikus hangulatú bonvivánból." 

 

mikor elterjedt Bulgakov haldoklásának híre - a színházi vezetők gyorsan menteni akarták amit még lehetett: megkísérelték a karmester Szamoszud irányításával a darab átdolgozását operává, melyhez Sosztakovicsot óhajtották felkérni a zene megkomponálására. Sőt megígérték, hogy kiengedik az írót Olaszországba "egészsége jobbulása érdekében." Sajnos azonban mindennel elkéstek, semmire nem volt már idő. Így aztán pár hónap múlva elhunyt a kétségbeesett, élete értelmét vesztett, saját jelzőjével mondva: "halálraítélt" író. 

 

S ekkor olyan dolog történt, ami ékesen bizonyítja: a diktatúra emberi idegekkel és életekkel abban az időben oly közönyösen és érzéketlenül játszott, mint ahogyan mások kockáznak, vagy ruletteznek. Egy reggel megcsörrent a telefon Bulgakovék lakásán, az asszony felvette a kagylót.  Egy hivatalnok azt kérdezte a telefonban Sztálin titkárságáról: "Igaz a hír, hogy Bulgakov elvtárs meghalt?" - s az igen válasz hallatára szó nélkül letette a telefont.


   

 

 

És milyenek a mai diktatúrák? 

 

 

 

it is mondhatnánk, ha rövid összevetést tennénk a tekintetben: vajon mi különbözteti meg a régebbi és a mai diktatúrákat aszerint, ahogyan a kultúra, a művészet kérdéseit kezelik, ahogyan abba beleavatkoznak? Mennyiben más jellegű az a presszió ami a mai korban, a 21. században érvényesül a hatalom részéről? Mit mondhatnánk, ha  összehasonlítanánk a mai korban működő és az előző évszázadokban fennálló rendszerek kormányainak, politikai vezetésének kultúrára, művészetre és persze a  művészekre gyakorolt nyomását? 

 

Látunk e különbséget, változott-e a helyzet, enyhült e a nyomás a művész és a hatalom viszonyában? Abban és azon a területen, amiről Bulgakov is ír áttételesen A Mester és Margaríta c. regényében? Változtak-e a hatalom eszközei, amelyekkel gátolják, vagy féken tartják a művészek, írók, zeneszerzők, képzőművészek, tudósok alkotóerejének kibontakozását, az írás, a szólás, a véleményalkotás szabadságát?


   

 

hogy még tovább  sorjázzanak nagyon is lényeges  kérdéseim ebből a témakörből: Beszélhetünk-e még ma is diktatúráról, szellemi, ideológiai és fizikai elnyomásról ezen a téren? Teret és hangot kaphatnak-e olyan vélemények, álláspontok a mai európai országokban - így pl. nálunk is - amelyek homlokegyenest más elveket hirdetnek, mint amit az államilag megfogalmazott ideológia megfogalmaz? Teret és hangot kaphatnak-e olyan általános erkölcsi, emberi és művészi gondolatok és alkotások, amelyek nagyon is "szembe mennek"a hivatalosan hirdetett értékrenddel? 

 

Azzal, amit az adott ország vezetése, éppen fennálló politikai rendszere a magáénak vall? S mi történik akkor, ha az ellenvéleményt hangoztatók szemléletmódja merőben ellentétes azzal az eszmerendszerrel és történelemszemlélettel, amely az éppen regnáló kormány egész működését meghatározza? Tehát: van-e különbség a ma is meglévő (vagy újratermelődő) ellentétek, feszültségek, problémák kezelésében? Előnyére avagy hátrányára változott-e e téren a helyzet?

 

gyszerűen és röviden válaszolok erre - hangsúlyozva, hogy saját meglátásaimra, tapasztalataimra és információimra támaszkodva: 

Természetesen van különbség, ám korántsem akkora, amekkorát szeretnénk. A nyomás a hatalom és a művész viszonyában enyhült, a fennálló rend vezetői az ellenvéleményeket és az azokat hangoztatókat olyan kegyetlen eszközökkel, kínvallatásokkal, szoros és kiemelt megfigyeléssel, szellemi és fizikai nyomással és hajtóvadászattal ma már nem üldözik, mint az elmúlt századokban. Ám a másképpen gondolkodók véleményeit, javaslatait a hatalom képviselői ugyanúgy nem fontolják meg ma sem, s nem is veszik figyelembe, mint a korábbi politikai rendszerekben. Még akkor sem, ha azok meggyőzőek, pláne igazak is. 

 

z igazság kimondója, szószólója, hangoztatója, megírója ma sem számíthat semmiféle figyelemre (hacsak nem ellenkező értelemben.) Nem számíthat nagy tapsra, éljenzésre, véleménye pedig  nagy elismerésre a felső vezetés részéről. A becsületes szándékot, a megcáfolhatatlan véleményt most sem tekintik értékesnek, elismerésre, megfontolásra méltónak, vagy éppenséggel jutalmazási szempontnak. Az állami kitüntetéseket ma is inkább adják, mint kapják. Az igaz, hogy ma, a 21. században az oknyomozó újságíróknak, vagy a tényfeltáró, leleplező könyvek szerzőinek élete már  nincs közvetlen veszélyben. Az egzisztenciája, a megélhetése viszont igen. 

 

Az a kérdés, hogy az illető vállalja-e ezt a rizikót, vagy nem. Gondoljunk csak a 70-es években piacra dobott Végh Antal vagy Moldova György-könyvekre. Ezeket akkor szinte csak pult alól, előjegyzésre lehetett kapni, oly nagy volt rájuk a kereslet. (S érdekes volt az is, hogy mindketten jobbára magánkiadásban adták ki akkor is munkáikat.) Akkor a nyilvános leleplezésnek, az igazság kiteregetésének csak a könyv vagy az újság jelentette az egyetlen lehetséges formáit. 

 

Az már más lapra tartozik, hogy ma viszont ezernyi csatornából árad reánk a valóságnak az igazságnak, a napirenden lévő botrányoknak, az elkövetett hibáknak, mulasztásoknak, bűnöknek, igazságtalanságoknak a nyílt kimondása és terjesztése. (Még a hirtelen meggazdagodó képviselők, vállalkozók vagyon-nyilatkozatai is napra készen olvashatók már az interneten. S hogy ezek mennyiben fedik a valóságot - az megint más kérdés.) 

A legnagyobb baj azonban ott van, hogy ezeknek a napvilágra hozott botrányoknak, stikliknek, "pénzügyi manipulációknak" (finom fogalmazás) a nyilvánosságra hozatalával többnyire le is zárul az egész. S nemsokára átveszi a staféta-botot valami újabb botrány... Mindezeket ugyanis nem követi semmiféle vizsgálat, számonkérés, felelősségre vonás, pláne retorzió - ítéletekről meg már ne is beszéljünk. 

 

Mert leginkább ez az, ami teljesen hiányzik. (Az eljárások, ítéletek erőltetésében pedig nem az igazsági-, hanem pártszempontok játszanak szerepet.)  Az viszont  gyakran előfordul

, hogy éppen azt a személyt járatják le, hurcolják meg, vagy teszik nevetségessé, aki mindezeket nyilvánosságra hozza, megírja, elmondja, nyilatkozza.

 

z azóta eltelt jó negyven évben a magyar tényirodalomban taglalt problémák jórészt aktualitásukat (de nem értelmüket) vesztették. Így most már sokszor a leárazott, akciós könyvek között találkozhatunk velük. Bizonyos problémák azonban újratermelődtek, felváltották azokat mások - úgyhogy ma is vannak ún. botránykönyvek. Ám ma már nem az a jellemző, hogy annyira szétkapkodnák ezeket a kiadványokat, mint régen. Ennek fő oka, hogy napjainkban az internet, a médiák egymással versenyezve részletesen szétkürtölik - ha nem is a legjobb elosztásban, tálalásban és arányban - a napvilágra került botrányos eseteket, társadalmi problémákat. 

Sokszor pont azokat, melyek e könyvekben is megjelennek. S aki már ezekről hallott a tv-ben, olvasott a lapokban - az nem szívesen ad pár ezer Ft-ot azért, hogy nyomtatásban is végigrágja magát a botrányos esetek részletesebb elemzésén. Sok-sok ilyen témájú könyv jelenhet meg a könyvesboltokban magánkiadásban, cenzúrázatlanul, de azért a hatalomnak ma is  megvannak a megfelelő eszközei arra -  még a demokratikusnak mondott államokban is - hogy ellehetetlenítse, félreállítsa azokat, akik igyekeznek nyilvánosságra hozni (vagy már meg is tették) a fennálló rendszer hibáit, negatívumait, visszaéléseit, bűneit. 

    

 

 

    

ert az igaz, hogy manapság nincs inkvizíció, nincs fekete autó, mivel a jelenkori "modern" eszközök már sokkal kevésbé látványosak, kézzelfoghatóak és rendkívül nehezen bizonyíthatóak. A nyomás ugyan enyhült, de az eszközök a jogrendszer szédületes változásával rafináltabbak, ravaszabbak, hogy úgy mondjam: jogilag kifinomultabbak lettek. 

 

Igaz, hogy a félreállításokba, elbocsájtásokba, a "hozzáértőbb embereknek kevésbé tehetségesekkel történő cserélgetésébe", a tehetségtelen, de behódoló szakemberekkel történő helyettesítgetéseibe közvetlenül senki nem hal bele. Ám a mellőzöttek életnívója ezektől bizony zuhan, közérzete, mentális állapota és munkakedve romlik, életszeretete csökken. 

 

Ha meg akarunk győződni egy ország általános állapotáról, az emberek közérzetéről akkor menjünk be egy rendelőintézetbe, gyógyszertárba vagy kórházba. Nézzünk ott szét és a betegek száma már önmagában véve tájékoztat bennünket erről - sokkal jobban és pontosabban mint a közvélemény kutatások vagy a statisztikák adatai. Felfogásom szerint egy normálisan működő társadalomban a betegek száma az lényegesen kevesebb! Helyesebben: nem szabad hogy annyi legyen,  mint amennyi jelenleg létezik hazánkban.

 

A betegek, a szociálisan ellátatlanok, a hajléktalanok és az elhagyatottságtól szenvedő öregek létszámának felszaporodása már önmagában véve is egyértelműen,  tünetileg jelzi a társadalom nagyfokú működési zavarát, megoldatlan problémahalmazát és aránytalanságait. Mindemellett már az ókori görögök megmondták: "egy társadalom fejlettségét az mutatja, hogy miként bánik az öregekkel, az elesettekkel, a betegekkel és az állatokkal."  

      
 

lojalítás, a fejbólogatás, a szolgalelkűség, s hogy triviális kifejezést ne használjak: a simulékonyság, a köpönyegforgatás még ma is sokkal nagyobb értéknek számít a hatalom szemében az önálló véleményalkotásnál és építő javaslatnál - mind a közéletben, mind pedig a művészi alkotásokban. A hatalom emberei nagyon nem szeretik, ha valaki okosabbnak, rátermettebbnek bizonyul náluk. Ez is egyfajta iránymutató lehet bizonyos emberek számára...Sokan emiatt inkább hallgatnak s nem vállalják a konfrontációt. Rosszul teszik. 

 

A hatalom megszállottjai ugyanis nem pellengérezik, nem gúnyolják ki a gerinces, elveikhez ragaszkodó embereket, inkább közömbösek velük szemben. A fő azonban az, hogy nincs nagy becsületük előttük, amennyiben nem a hivatalos álláspontot képviselik. A hatalom szerelmesei szél ellen, messziről felismerhetők arról is, hogy abszolút nincs humorérzékük - mindent véresen komolyan gondolnak és vesznek. Főként a saját hatalmuk megtartását bármi áron is, s ehhez a legravaszabb, legaljasabb eszközöket is bevetik, vagy bevettetik, legtöbbször a legszemérmetlenebb módon: burkoltan. 

Nyílt diktatúra tehát nincs ezen a téren - ám demokratizmus sem. Ahhoz, hogy széles körben, a társadalom minden szférájában - így a művészeti élet területén is megvalósuljon a nép érdeke és uralma - ahhoz mindenkinek sokat kell még tanulni és  tenni a jövőben óvodástól egészen a nyugdíjasig bezárólag. (A nyugdíjas mit tud tenni? Például azt is, hogy leírja eme sorokat...) 

 

Nem mentem fel a politikusokat - de a demokratizmus szélesítése, megteremtése nem egyedül az ő feladatuk és privilégiumuk! Amíg ezt nem fogjuk fel közös érdeknek addig nem lesz előrelépés ezen a téren sem. És ennek csak egyik  eszköze lehet a sok közül, ha elmélyedünk olyan alkotásokban, mint pl. A Mester és Margaríta. S akkor talán a gyakorlatban, a közéletben, életünk mindennapjaiban is élni és érvényesülni fognak Bulgakov gondolatai - nemcsak papíron és filmen. 

Felhasznált  forrásmunkák, irodalom: 
   
                 Mihail Bulgakov: A  Mester és Margaríta (regény, fordította: Szöllősy Klára, Európa   Kk. Bp. 1981.)


                Szolomon  Volkov: Sosztakovics  és  Sztálin  ( Napvilág Kiadó - 2004.)

                 
                 Bulgakov: Drámák ( Európa Könyvkiadó - Budapest, 1971. Elbert János 

                                   utószavával.)


                  Szerb Antal: Gondolatok a könyvtárban (Magvető Kk. Bp. 1971.)



                  Mester és Margaríta (orosz filmsorozat - rendezte Vlagyimir Bortko, 2005.)