2013. szeptember 12., csütörtök

"KÖNNYŰ ÁLMOT HOZZON AZ ÉJ..." NEKROLÓG MIKLÓS TIBOR HALÁLÁRA



        
   

 
 
Szomorúan olvastuk a napi hírek között: "66 éves korában elhunyt Miklós Tibor dalszövegíró, a magyar rockzene és a musical-színház történetének kimagasló alakja." 

A rövid egy mondatos közlemény aligha képes érzékeltetni szomorúságunkat és megrendülésünket, melyet e hír kapcsán éreztünk. Viszonylag rövidre szabott életén végiggondolva aligha tudjuk jelentőségében akárcsak felvázolni hirtelenjében mindazt az erőfeszítést, gigászi és áldozatos irodalmi, zenei, és színházteremtői tevékenységet, amit Tibor évtizedek alatt kifejtett. 


Azt a felbecsülhetetlen, elévülhetetlen művészi-, és szervezői munkát, amivel a  különböző színpadokon sikerre vitt mintegy 113 (hazai és külföldi) bemutató kapcsán hívta fel magára mind a szakma, mind pedig a közönség figyelmét. S amikkel egyértelmű tetszést és elismerést váltott ki hazánk színházi életében. Hálásak vagyunk néki a megszámlálhatatlan előadás színreviteléért mint szerzőnek, rendezőnek, dalszövegírónak, fordítónak, művészeti vezetőnek és iskolaalapítónak. S mint egyik olyan úttörőnek, aki a zenés színpadok utánpótlás-nevelésében is rendkívül sokat tett, s jelentős eredményeket tudott felmutatni.


 
Képtalálat a következőre: „Miklós tibor - képek”
 
Úgy gondolom, nem túlzás azt állítanom: szinte megváltóként  tűnt fel a 70-es években a külföldi rock-operák, musicalek itthoni elfogadtatásában és népszerűsítésében. Nagy érdemeket szerzett azok hazai meghonosítójaként, az ilyen műfajú magyar zenés darabok meggyökeresztetőjeként és elterjesztőjeként. S lám, a sors és a számmisztika különös összejátszása folytán éppen 33 évesen alapította meg a budapesti Rock Színházat, s pontosan ugyanennyi időt, harminchárom - küszködéssel, újrakezdésekkel, csatározásokkal, de hatalmas sikerekkel teli - esztendőt töltött el a művészetnek ezen a területén felbecsülhetetlen tevékenységével. (S talán ezért is merészeltem őt egyfajta megváltóként nevezni pár sorral fentebb.)

  
Igaz, a hazai zenés színháznak, a betétdalokkal és zenei közjátékokkal "megspékelt" színműveknek voltak szórványos próbálkozásai már a 60-as években is. A musicalek amerikai térhódítása után jó 40 évvel  ezek a darabok akkor - nem is titkoltan - a közönség nem lebecsülendő, könnyed szórakoztatását voltak hivatottak kielégíteni ún. "zenés komédia" címszó alatt. 
 
Az Imádok férjhez menni, A potyautas, vagy a Kaktusz virága és más ilyen jellegű zenés darabok sikerszériáiban elsősorban a Petőfi Színház, a József Attila Színház, az Operettszínház és a Vidámszínpad járt élen. Ám ezeknek a musical műfajához nem sok közük volt, az előadott betétdalok inkább csak színesítették, de nem határozták meg az egész színpadi produkció egészét. 
 
A zene ezekben itt szinte csak járulékos, mellérendelt - bár nem kihagyható - elem volt, s nem játszott főszerepet az előadott darabban. Legfőbb szerepük itt a daloknak, táncoknak az volt, hogy a sok prózát valahogyan feloldják, s valamiképpen feldobják a nézők (és a szereplők) hangulatát, s nem szerves folytatásul szolgáljanak, hogy érzelmileg, gondolatilag megemelik, hangsúlyozzák a darab dramaturgiáját - mint ahogy az a musicalekben "kötelező". Bodrogi, Voith Ági, Kaló Flórián, Darvas Iván és sok népszerű prózai színész csillogtathatta ezekben a színdarabokban ének-, és tánctudását - minden estben zúgó vastapsot bezsebelve ezekkel, no meg egyéb színészi kvalításaival.



Képtalálat a következőre: „Egy szerelem három éjszakája - képek”Kivételnek számított az olyan fehér hollóként feltűnő musical, mint az Egy szerelem három éjszakája (Ránki György zenéjével) melyből filmet is  készítettek. Ezt  már  igazán önálló, eredeti magyar alkotásként könyvelhetjük el a magyar színjátszás történetében ebben a  műfajban. Szövegét és verseit a rangos, nemzetközileg is


Képtalálat a következőre: „Hubay Miklós - képek” elismert két író-költő-műfordító, a két éve elhunyt Hubay Miklós és az 1991-ben eltávozott Vas István írták.) Ráadásul háborús témájánál és kesernyésen szomorú hangvételénél fogva sem illett bele a "szórakoztató komédia" kategóriájába. Ez már tényleg musical volt.

 

Képtalálat a következőre: „Vas istván - képek”Utána azonban sok-sok évig nagy űr maradt, nem születtek ehhez hasonló, új musicelek. Kétségtelen, hogy a musical, a rock-opera műfaja a 70-es, de még inkább a 80-as években kapott nálunk nagy "lendületet" - részben a külföldi sikerekre és mintákra felfigyelve. S ebben óriási szerepe volt Miklós Tibor zenei és alkotói tehetségének, igyekezetének, szorgalmának, áldozatkészségének és határozott, megfontolt művészi elképzeléseinek, szervezői  tevékenységének. 


Tibor nagyszabású terveit, elképzeléseit természetesen nem tudta volna egyedül, elvhű barátok, kitartó segítőtársak nélkül megvalósítani. Nem tudta volna az oly sok bemutatót, előadást sikerre vinni, ha nem rendelkezett volna egy majd két évtizedes rock-zenei "előélettel". Már 17 évesen, szinte életvitel-szerűen belevetette magát az itthon akkor fellendülő, egyre népszerűbbé váló beatzene áramlatába középiskolás barátaival, akikkel minden koncerten ott volt. ("Megszállottan követtük - mint törzsrajongók az együtteseket buliról-bulira." - írja a Keresem a szót c. könyvében.) Ezzel a rajongással teli életmóddal számos jóbarátot, kollégát sikerült szereznie, összegyűjtenie. 


Ők aztán egyfajta munícióként, mint erkölcsi és valóságos segítők, támogatók, s nem utolsósorban mint szereplők, zenei munkatársak is szolgáltak abban a küzdelemben, amelyet a neves szerző-, és rendezőbarátjuk vívott folyamatosan és kitartóan színpadi elképzelései realizálásáért, előadásai, darabjai megalkotásáért és igényes színpadra állításáért. 


 
Közéjük tartozott többek között Victor Máté, Várkonyi Mátyás, Vikidál Gyula, Bódy Magdi, Csuha Lajos, Novai Gábor és, Dancsák Gyula. A ma már aktívan nem működő Sakk-Matt, Korong és a legendás Generál együttes számainak dalszövegeit túlnyomórészt ő írta, s számos énekes szólista (Cserháti Zsuzsa, Szűcs Judit, Homonyik Sándor, Charlie, Szűcs Judit) is neki köszönhette befutott slágereinek sikerét - kiválóan megírt, a zenéhez tökéletesen illő szövegük miatt. (pl: Boldogság, gyere haza; Könnyű álmot hozzon a szél; Különös szilveszter; Álmodj királylány; Mit tegyek, hogy érezd ... stb.)     

      


       
Miklós Tibor azonban nem elégedett meg a slágerszövegek -  egyébként nagyszerű, átgondolt, pontos és színvonalas - alkotásával. Ő nagyobb formátumokban gondolkozott, magasztosabb célok vezérelték, többre, magasabbra törekedett, színházi előadások létrehozása izgatta mindig is gazdag fantáziáját. Ezért is folytatott színházi tanulmányokat - a jogi egyetem elvégzése után Varsóban, József Szajnánál. "Muszáj új utakat keresni, ha nem akarunk állandóan a közízlés alá menni, vagy a közízlést folyamatosan kiszolgálni." - nyilatkozta egyik véle készült interjúban. 


Világos és lényegre törő, szimpatikus álláspont ez: a közönséget tehát nevelni, ízlését fejleszteni, érdeklődését tágítani kell! Ez teljesen egybecseng azzal a kodályi hitvallással, amit a nagy zeneszerző és nemzettanító is hangsúlyozott már 1927-ben:"A közönségnek nem azt kell eladni, amit keres, hanem a közönség azt fogja keresni, amit az előadóművész vagy zeneszerző kínál, aki nem szegődik az uralkodó zenei ízlés kiszolgálói közé, hanem megváltoztatja a zenei világot új és eredeti művészi produktum kínálásával." 


Ezek szerint az elvek szerint élt és dolgozott Miklós Tibor! A nagy áttörést, számára ideális művészi munkát és feladatot az jelentette - nemcsak maga, de a zenés műfajt kedvelő közönség számára is - amikor hazánkban először szólalhatott meg  a Jézus Krisztus Szupersztár magyarul, az ő fordításában 1972-ben, nem sokkal a külföldi bemutató s a dupla album megjelenése után. Igaz, csak oratorikus formában, de magyar nyelven mutatták be, a címszerepet az azóta szinkronszínészként is közismert Csuha Lajos énekelte, a válogatott dalokból álló magyar hanglemezfelvételen azonban - ki tudja milyen okból -  teljesen mások szerepelnek, mint a hazai premieren. 


Az első hazai  bemutató után azóta persze még sokszor, sok helyen és szereposztásban hangzott fel Webber rock-operája országszerte (most felújításban, módosított szöveggel, új rendezésben - igaz, nem folyamatosan - megy a Madách Színházban.) Tibornak és kollégáinak ezek után még jó nyolc évet kellett küszködniük, míg a Rock Színházat sikerült megalapítaniuk. Ám még ez sem azt jelentette, hogy állandó és önálló kőszínházi épülettel rendelkeztek volna. Hiszen hol itt, hol ott állították színpadra produkcióikat, legtöbbször szabadtéren. 

A sok nehézség, ellenségeskedés, intrika ellenére számos szép és sikeres színházi előadást vittek színre az eltelt évtizedekben, a legutóbbiak közé tartozik a Báthory Erzsébet és a Tom Sawyer musicalek bemutatása. Nem lehet csodálkozni azon, hogy 2002-ben éppen Tibor, a musical szerelmese jelentette meg a hazai piacon először a zenei könyvtermés hézagpótló munkáját, a Musical Lexikont. Az igényes, szakmailag kifogástalan, érdekes stílusban megírt gazdag kiállítású kötet a musical műfajának egész világtörténetéről nyújt átfogó és részletes képet rajongóknak és szakmabelieknek egyaránt - egészen a 18. század elejétől napjainkig. 


Kedves Tibor! Pedagóguskollégáimmal, egykori tanítványainkkal s szüleikkel együtt még élénken és meghatottan emlékszünk 1993. április 30-ra. Nevezetes nap volt ez iskolánk és városunk történetében is, amikor meghívásunkra Pápára jöttél a Jókai Mór Művelődési Központba. Ezen az estén óriási érdeklődés mellett  az akkori Zalka Máté Általános Iskola (jogutódja: Tarczy Lajos ált. iskola) 56 szereplőjével: 43 gyerek, 12 tanár és 1 szülő - rengeteg próba és lázas készülődés után - iskolai előadásként mutathattuk be az itteni színházteremben  a "Légy jó mindhalálig" c. musicaledet. 

Az előadás betanításában, megteremtésében ezenkívül még 3 tanár és seregnyi szülő is közreműködött, hiszen a rendezést, a koreográfiát, díszleteket és jelmezeket is mind iskolán belül hoztuk létre. Szerzőtársaddal, Kocsák Tibor zeneszerzővel ültetek le az abszolút táblás ház protokoll hetedik sorába. Mi persze valamennyien felgyorsult pulzussal figyeltünk Benneteket a függönyrésen át: hogyan reagáltok, milyen arcot vágtok előadás közben. S a végén izgatottan vártuk: Ti - mint a legilletékesebbek - vajon mit szóltok e kis, vidéki amatőr próbálkozáshoz? 

   
Amikor már a nézőközönség szétszéledt, mi összegyűltünk az emeleti különteremben. Itt és ekkor tudtunk meg Tőletek néhány "műhelytitkot" a Légy jó...megszületéséről. Többek közt azt is, hogy egy kellemes nyári üdülésen merült fel először az ötlet, hogy megzenésítitek, színpadra viszitek ennek a csodálatos Móricz-regénynek zenés színházi adaptációját. 
 
 
S már ott, a nyaralás alatt papírra is vetettétek az első verssorokat és kottafejeket. Egymás után elmondtátok véleményeteket az előadásról - s akkor szinte leesett az álunk! A hosszan zúgó vastapsból ítélve persze mi is éreztük, hogy sikerünk volt, de ahogyan Te summáztad véleményedet - annak bizony nagyon örültünk, s nagy megelégedésünkre szolgált: 

 
"Kocsák Tiborral már sok amatőr Légy jó... előadást láttunk szerte az országban, ám úgy gondoljuk, hogy az összes között eddig  ez volt a legjobb!" - foglaltad össze röviden kettőtök egyöntetű véleményét az előadásunkról. Ezután szívből gratuláltatok mindenkinek, szétosztottál számtalan dedikált példányt a frissen megjelent Szívek melegében könyvedből, amely az elmúlt 25 év musicaldaltermésének legjavát tartalmazza. S amelyet azóta is ereklyeként őrzünk mindannyian. További sok sikert kívántatok - ami nem is maradt el, hiszen még további 17 (!) telt házas előadást sikerült színre vinnünk. 
 
 
(Ebből kettőt ún. "tájelőadáson", a körmendi Művelődési Házban adtunk elő, ott is óriási sikerrel. Az alábbi fotón az előadás - kissé megviselt - színlapja látható, amiből a helyi nyomda néhány száz darabot nyomott, s ebből szórólapokként osztogattuk szét a városban, hogy minél nagyobb legyen a reklám. s ami be is jött, hiszen voltak olyan előadásaink, amikor a nézőtéren még a csilláron is lógtak - volna, ha lett volna a színházterem ülései fölött csillár...)


 
 
 
A Légy jó... zenéjének és szövegeinek alapos megismerése után már korábban, a próbák során mindenki úgy gondolta: a dalszövegíró Miklós Tibor emberként is ugyanolyan melegszívű, érzelmekkel teli, barátságos, kedves és mosolygós egyéniség lesz ha megismerjük, akár a szavai, amiket a dalaiban leír, amit szövegével képvisel. A személyes találkozás aztán tökéletesen igazolta is előzetes elképzelésünket: kevés ilyen mindig mosolygós, optimista, életvidám, közvetlen és hallatlanul kedves embert ismerhettem meg eddig életemben. 

 
S amikor a következő években  nagyon kellemes, meghitt és gyümölcsöző munkakapcsolatot sikerült kialakítanod városunk Művelődési Központjának (azóta Jókai Mór Művelődési-, és Szabadidő Központ) munkatársaival s a helyi musicalrajongókkal - ez a kölcsönös barátság még tovább mélyült, gazdagodott. Hatalmas elfoglaltságod, temérdek szervező munkád mellett mégis vállaltad, hogy éveken át visszatérő musical-tábort szervezel az itteni fiatal tehetségek képességeinek fejlesztésére. Ami aztán nagyon eredményesnek bizonyult. 

   
Az együttműködés ugyanolyan sikeres és örömteli volt, mint a Pápán is többször megrendezett  Scherzo nevű  országos fesztiválon évről-évre visszatérő megjelenésed, megható érdeklődésed és részvételed. Mindig rendkívül impulzív, érzékeny és figyelmes hallgatója voltál az itteni amatőr előadásoknak. A szakmai zsűriben ülve, lelkiismeretesen hallgattad és tanulmányoztad a kezdő tehetségeket. A tőled megszokott mély emberséggel, szakmai és emberi korrektséggel, megértéssel, elismeréssel és lelkesedéssel és őszinte segítőkészséggel értékelted a színre lépő fiatalok produkcióit. 
 
 
Mindig megtaláltad minden fellépő egyéniségében, képességeiben a dicsérni valót. Soha, egyetlen alkalommal nem hangzott el a szádból a színpadi és előadói produkciók értékelésénél (még ha netán rossz is volt egyik-másik) ilyen mondat: "Te nem idevaló vagy!" Mindenkivel szemben a maximális jóindulat és segítőkészség vezetett, s ha gyakoroltál is bírálatot, kritikát - az mindig építő volt.     

    

Tibor munkásságára visszatekintve elmondhatjuk:  mindig az olyan színházi előadások színvonalának emelése volt a legfőbb célja, ahol a zenének, a szövegnek, a táncnak, a mozgásnak a dramaturgiának, a színészi alakításoknak, az énektudásnak és az egyéb technikai eszközöknek egyformán, egyaránt fontos szerepük van az előadott darabban. Ahol minden és mindenki együtt él, egy célért küzd a színpadon azért, hogy a közönségnek minél maradandóbb élményt nyújtson. 
 
 
Ahol az előadás minden alkotórésze szinte fogaskerékként kapcsolódik egymásba és lendíti előre az előadást, s amik együtt, harmonikus szintézisben a produkció működését, mozgását, lendületét, izgalmasságát segíti, erősíti, s mindez a közös élményt biztosítja. S mindig fontos volt számára, hogy ez a közös élmény mind az előadás szereplőire, mind a hallgatóságra érvényes legyen, ahol mind a szereplők, mind a nézők élvezzék az előadott zenés darabot. Mindig az volt célja és szándéka, hogy a próza és muzsika, rendezés, szöveg, zene, tánc, koreográfia, színészi alakítások egységes és harmonikus egészet alkossanak, s mindezek összhatása jelentse, szolgáltassa a katartikus élményt a néző-, illetve hallgatósereg számára.  (A bal oldali mellékleten dalszövegei gyűjteményes kötetének címlapja látható. A könyv egyik példányát, melyet pápai látogatása alkalmából dedikált nekem - természetesen ereklyeként őrzöm.)


 
Ezen a téren, ebben az irányban kifejtett erőfeszítéseivel, elért sikereivel meg tudta győzni a közönséget afelől, hogy a musicaleknek igenis van jelentősége, szerepe, korunkhoz szóló mondanivalója. Talán ez is egyik titka annak, hogy bármely más színházban is nagy tömegeket vonzanak ezek az előadások, amelyekben a zene a szöveget, a szöveg pedig a zenét oly módon tudja kölcsönösen erősíteni, hogy az el tud jutni, hatni tud "lélektől- lélekig" (ahogy a Légy jó szereplői éneklik...) anélkül, hogy érzelgőssé válna. 


Az emberi érzelmek fontosságát, életképességét, győzelmét hangsúlyozzák a  mi  világunkban  is  jelenlévő lelketlenséggel, közömbösséggel, kegyetlenséggel, vadsággal, hidegséggel szemben ezek a musical-, és rock-opera-előadások - akármilyen helyszínen, témában, vagy időben is játszódnak. Nyilas Misit ugyanazok az igaz, őszinte és tiszta érzések motiválják és becsületes szándékok vezérlik életútján, mint a Tibor egyéb színpadi produkcióinak szereplőit: a Sztárcsinálók főhőseit, Vörös Malom Jánoskáját, az Anna Karenína Levin-jét, a Szegény gazdagok Anicáját, az igazságosztó Robin Hood-ot, vagy Abigélt a Matula-intézet zordon falai közt. 

 
 
 
  
De ugyan ki tagadná az érzelmek rendkívüli, sorsokat eldöntő szerepét az általad fordított darabokban is. Mint  pl. a Miss Saigon-ban, a Szupersztárban, a Nyomorultakban, vagy akár a Vámpírok báljában is? Zseniális dalszövegeid mindegyikben váltig azt erősítik bennünk, hogy az igaz és becsületes emberi érzelmek, a jóság, a segítőkészség, a szeretet, a remény ereje, a jó ügy érdekében kifejtett szívós akarat és őszinte jószándék mindig  győzedelmeskedik a gonosz erők felett. S mindezek arra intenek bennünket: ne hagyjuk, hogy akár ideig-óráig is, de a rossz, gyűlöletes érzések felülkerekedjenek rajtunk és mérgezzenek bennünket és másokat.

  
Fájó szívvel búcsúzunk Miklós Tibortól. Isten kegyelmébe, s gondviselésébe ajánljuk, nyugodjon békében! Tőle búcsúzunk, de amit  művészi tevékenységével, alkotó munkájával képviselt - attól semmiképpen nem tudunk és nem is akarunk búcsúzni. Azt a fajta hitet, meg nem alkuvást, töretlen lelkesedést és munkaképességet, amit Ő képviselt és gyakorolt évtizedeken át - attól nem vagyunk hajlandók elbúcsúzni. "A lélektől lélekig" elvéről nem vagyunk hajlandók lemondani - azt tovább akarjuk vinni és adni. "Az élet szép, az élet minden, / Ha rangod, pénzed, semmid nincsen, / A legnagyobb kincs mégiscsak tiéd!" - énekli az összes szereplő a Légy jó...fináléjában.


Mi ennek szellemében szeretnénk ezután is élni, s másokat is erre nevelni, gyermekeket és felnőtteket egyaránt. Ezzel a hittel és optimizmussal fogunk tovább is dolgozni a jelenben és a jövőben bármi felé is fordul a világ! Ezzel fejezhetjük ki legtökéletesebben Tibor iránti őszinte részvétünket, tevékenységének, személyiségének megbecsülését. Bízunk benne és reméljük, hogy munkásságát kiváló kollégái hozzá méltó szinten tudják majd folytatni a jövőben. És aki majd az Ő tragikus hirtelenséggel abbamaradt, megtört színházszervezői és művészi tevékenységét fogja a jövőben folytatni - annak az Ő szellemei örökségét kell szem előtt tartania. 
 
 
" Hogy mi álmok jőnek a halálban..." - taglalja kétségeit Shakespeare... Kedves Tibor! Nem tudom, hogy jőnek, vagy nem jőnek ott álmok,  ahová most jutottál de ha valóban vannak ott álmok, ahová kerültél - azt kívánom Számodra és Néked saját szavaiddal: "Könnyű álmot hozzon az éj." 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

2013. szeptember 9., hétfő

A 1 3 2 8 7 4 - ES KISBOLYGÓ ÉS TÁRSA

       



       



              

 


 
 
 
BEVEZETÉS
 
  
 
szegedi Csillagvizsgáló Intézet munkatársai 2002 őszén felfedeztek egy addig ismeretlen kisbolygót az égen. Ahogyan ilyenkor szokásos: a felfedezés azonnal egy számot kapott -
  ez alkalommal egy hatjegyűt - s azonnal bekerült az intézet adatbázisába. És mert e napon éppen szeptember 9-ét írtunk,  egy nevet is: LATINOVITS ZOLTÁN. Neves színészünk ugyanis ezen a napon született. Most már tehát nemcsak itt, a földön került be halhatatlan magyar színészeink rangos névsorába, de a róla elnevezett kisbolygó "jóvoltából" az örök körforgásba is, tovább gazdagítva a végtelen Univerzumot. Így aztán égi rokonaink is magukénak vallhatják őt, és kivételes személyiségét.

 
Még az is lehetséges, hogy a fent élő ismeretlen idegen lények - nevének és alakításainak emlegetése mellett - talán hang-, és képfelvételeit is le tudják játszani ott. Akármilyen magasságból is egy általunk még nem ismert technikai eszközükön. De azt sem zárhatjuk ki, hogy legutóbbi ittjártukkor magukkal vittek néhány Latinovits-CD-t és DVD-t, melyek a nagy művész hangját és filmjeit örökítik meg. 

 
Képtalálat a következőre: „Latinovits - képek”S ezeket fenti otthonukban szólaltatják meg és hallgatják, ha egyáltalán kíváncsiak rá, és jelentenek számukra valamit. S ha egyáltalán ugyanolyan fülük és kommunikációs rendszerük van, mint amilyen minekünk. (Ami az eddig ismert adataink és tapasztalataink szerint erősen kétséges.) Szóval: sok minden lehetséges, és semmit nem lehet kizárni. 
 
 
A lényeg azonban, hogy nagy magyar színészünk, előadó-, és filmművészünk - aki íróként is remekelt - így kétszeresen is halhatatlanná vált 2002-ben. Azt már 1976-ban bekövetkezett tragikus halála után  tudtuk, hogy művészként, emberként egy rendkívüli egyéniség, egy kivételes művész távozott közülünk és földi munkálkodása alapján halhatatlanná is lett. Ezúttal pedig már a fizikusok bolygóként is megjutalmazták a halhatatlansággal, amikorr 26 éve nem volt közöttünk.
 
  
 

 
 
Ha élne,  éppen a mai napon, szeptember 9-én lenne 82 esztendős. Építészmérnökként diplomázott - de a mi nagy szerencsénkre - nem a tervezőasztal fölé hajolt, nem az épületek tervezését választotta fő hivatásának, hanem 24 évesen másképp döntött. 1956-ban inkább - hajlamainak, érdeklődésének, hivatástudatának megfelelően - a színházi deszkákra lépett. Az ezután következő két évtizedben zseniális színpadi alakításokkal, pódiumprodukciókkal és filmszerepekkel aratott óriási, és megérdemelt sikereket. 
 
Az évek során ismert és jelentős  író-, és művészegyéniséggé vált, aki - a korabeli kritikák szerint - olyan színházi alakításokkal kápráztatta el a közönséget, amikor a nézőtéren szinte megállt a levegő - félelmetes és kivételesen egyedülálló, izgalmas alakításai alatt. Szenvedélyes, totalításra törekvő, szuggesztív színészi játéka addig nem ismert meglepetést, hatalmas művészi élményt és katarzist szerzett a színházlátogató közönségnek.  Ilyen volt- többek között - a IV. ,Henrik címszerepe is (képünkön) Pirandello drámájában.     
 
 
Aztán a körszínházi Cipolla megformálása Thomas Mann Mario és a varázsló-jában, Csehov Ványa bácsija, filmen pedig az  Örkény őrnagya, Krúdy Szindbádja. Vagy az Ötödik pecsét ördögien gonosz, kimértségével, csendes kegyetlenségével, a verés filozófiájának kibontásával és irónikus fanyarságával félelmetes nyilas parancsnoka (ami legutolsó filmszerepe volt, mintegy búcsúzásként pár hónappal halála előtt.)
 
 
A szép és kifejező magyar beszédet ma is fontosnak tartó, azt nagyra értékelő színházbarátok, irodalom-, és verskedvelők (sőt kollégák!) szemében (fülében) etalonként, örök példaként és mintaként maradtak meg prózai-, és versfelvételei. Csodálatos, helyenként döbbenetes erejű, egyedülálló dinamizmussal és kifogástalan artikulációval előadott - hatvanas és hetvenes években készült - hangfelvételein többek között Ady, József Attila, Nagy László, Karinthy, Arany, Kassák és más nagy költők verseit szavalja, gondolatait tolmácsolja. Rajongásomhoz hű maradva s pénztárcámat nem kímélve - sikerült szerencsére még a bakelitlemezek hőskorában, a 80-as, 90-es években összegyűjtenem szinte valamennyit.
 
 
Majd később – amikor CD-n, DVD-n is egyre inkább hozzáférhetők lettek versmondásai – ezekre is lecsaptam. Sőt, filmes alakításainak is szinte mindegyike sorra megjelent DVD korongokon. S ami még nagyobb szerencse, s egyben maradandó élményem marad örökre: közelről láthattam munkája, művész alakítása közben őt is, és színészkollégáit néhány gimnáziumi osztálytársammal együtt 1966 májusában szülővárosomban, Székesfehérváron.
 
 
 
 
LATINOVITS  MUNKA  KÖZBEN  ÉS  MAGÁNÉLETÉBEN
 
 
És hogy hogyan, miként is történt mindez? Következzen a sztori, melynek minden egyes szaváért garanciát vállalok:
 
 
Ebben a szép tavaszi hónapban néhány napig Várkonyi Zoltán, az akkori korszak neves rendezője a belvárosban forgatta az Egy magyar nábob című legendás filmjének három külső jelenetét. (A kiváló rendező felbátorodva a Kőszívű ember fiai filmváltozatának előző évi nagy sikerén - azonnal hozzáfogott két  újabb Jókai-regény adaptációjának munkálataihoz. 
 
 
Először az  Egy magyar nábob, majd még ugyanebben az évben a folytatásához, a Kárpáthy Zoltán-hoz. Mindkettővel a legmagasabb színvonalat hozta, ami akkori hazai filmgyártásunkban csak lehetséges volt. S azidőben még nem kellett szponzorok hadát és több milliót megszerezni egy-egy jó film megvalósításhoz. Mégis készültek nagyszerű alkotások, melyekhez a hatvanas évek színészeinek színe-javát sikerült megnyernie a rendezőnek - mint például e film esetében is...) De térjünk vissza magára a forgatásra:
 
 
 
 
 
A belvárosi István király székegyház mögött húzódó szűk és rövidke Kossuth utcában történt a forgatás. Az ide kivonuló stáb több snittet, jelenetet is felvett ezen a helyszínen. Az utcának van egy kiszélesedő része (ld. felső képen) s ez tökéletesen alkalmas volt arra, hogy ott a postakocsik szépen megálljanak, s az utasok azokból kiszállhassanak. Körülötte pedig jövő-menő, sétáló emberek (persze korabeli kosztümökben) s a francia nyelvű cégtáblák „képezték” a regénybeli, 19. századi Párizs forgalmát és illúzióját ami a filmen teljesen egy korabeli utcakép hatását keltette. (tessék csak megnézni a filmben!)

 

Persze a rendezővel beszélgetni, vagy csak épp autogrammot kérni tőle, vagy bármelyik ott dolgozó művésztől - annak valószínűsége egyenlő volt a lehetetlennel. A forgatás helyszíne ugyanis hermetikusan el volt zárva a kíváncsiskodók (mint pl. mi) és az arra járó-kelő fehérváriak elől. Akkoriban, a hatvanas években olyan fegyelmezett, szigorú és szoros munkarendben folyt a kellékek ideszállítása, a díszletek felépítése, az utca berendezése, a felvétel megtervezése, előkészítése és maga a forgatás, ami így, ilyen módon ma már elképzelhetetlen lenne. 
 
 
Emlékszem rá, hogy milyen jeles eseménynek számított, s milyen büszkeséggel töltötte el a helyi  lakosokat, hogy éppen itt veszik fel egy Jókai-film felvételeit. (mert a beavatottak már napokkal előre tudták, a többiek később jöttek rá...) Szájról szájra járt a városban, s így hamar elterjedt a hír: már hamarosan hozzák a forgatáshoz szükséges kellékeket, díszleteket, járműveket, s a nélkülözhetetlen technikai eszközöket. A még beavatottabbak azt is tudták és terjesztették, hogy hamarosan érkezik a stáb is, no meg maguk a színészek, hogy megkezdődjön a filmforgatás. 
 
 
Közbeszéd tárgya volt a városban, utcán, fodrásznál, iskolákban, piacon és munkahelyeken, hogy kik szerepelnek majd a filmben, hiszen a lakosság azidőben jól ismerte a szóba kerülő népszerű művészeket. Részben a televízióból, részben színházból (a helyi Vörösmarty Színház tájelőadásain is gyakran szerepeltek fővárosi, sőt vidéki színészek) és a mozivásznakról is. Részletesen taglalták a bennfentesek, hogy a díszletező munkások, erre képzett szakemberek óráról órára hogyan alakítják át az utca képét, az úttestet, a járdát, az üzletek feliratait stb. 
 
 
Egy-két napig teljesen megközelíthetetlen volt maga a forgatásra kijelölt helyszín. Pláne az ott jövő-menő, ügyködő, fáradt, vagy kevésbé fáradt szereplők, a technikai személyzet, a mesteremberek, az egész stáb nyüzsgő, serénykedő kavalkádja. Csodálkozva bámultuk a helyszín melletti, külső utcákban várakozó lovaskocsikat, a körülötte álló, akkori ruhákban pompázó színészeket, statisztákat, akik a jelenésükre, bevonulásukra várakoztak a járdán. A forgatási helyszínhez vezető utcaszakaszokat  azok torkolatánál és több felől, minden irányból teljesen lezárták. 
 
 
 
 
  
A helyszíntől távolabbi épületeket - melyek egész más stílusúak voltak - oly módon takarták el a jelenet hitelességének és korhűségének a  kedvéért, hogy egy sötétzöld színű díszletelemet húztak két közelebbi épület közé egy emelet magasságban az utca fölé. Ezzel azt a hatást keltve, mintha ott egy átjárófolyosó kötné össze a két házat (ami látható is a filmben.) Szinte elbarikádoztak mindent a környező utcákban, például a fent látható sétálóutcát is teljesen lezárták a forgatás ideje alatt. Azoknak az épületeknek - melyek "belógtak" a kamerák látószögébe - a lakóit szórólapokon  értesítették: nehogy ablakot nyissanak a felvétel ideje alatt, ami a filmben még öt percet sem tett ki. 
 
 
(Persze a forgatás, a szokásos ismétlésekkel együtt jóval többet.)  Úgyhogy csak bekukkantani lehetett itt-ott egy-egy résen. Mi azonban elég "kreatívak" voltunk ahhoz, hogy megtalálhassuk azt a helyet, ahol bekukucskálhattunk, ahol másoknál is többet láthattunk, és teljesen észrevétlenek maradhattunk bámészkodásunk közben.   
 
 

 
 

Básti (Wesselényi báró) és Latinovits (Szentirmay gróf) jelenete az említett kávéház teraszán, ami a Bazilika oldalsó fala és az akkori Városi Tanács épülete között helyezkedett el. Ez a terasz ott van ma is. (Egyébként a templom másik oldalsó fala melletti szűk kis sikátorban forgatták néhány évvel korábban az Alba Regia című háborús filmet is. Ebben Gábor Miklós egy orvost,  Tatjana Szamojlova szovjet színésznő pedig szerelmét, az orosz kémnőt alakította.)

 
 
 
E belvárosi helyszínen leforgatott, fent említett Várkonyi-film egyik jelenete az Eszéki család megérkezése volt a párizsi postakocsi-állomásra. Ami csupán pár percet vett igénybe, ám az előkészületek, díszletezés, üzletek és a tér burkolatának, arculatának átszabása az napokig eltartott. Az elfüggönyözött négylovas postakocsiban a családfő és felesége mellett ott ült a Flórát alakító, akkor 39 esztendős Ruttkai Éva - tüneményes, sugárzó szépségében és tehetségének teljében. (Nyugodtan írhatjuk azt, hogy tehetségének teljében volt, hiszen ő már négy évesen gyermekszínészként színpadon állt, így tehát akkor már 35 éve volt a pályán.)


 

Szentirmay (Latinovits) csak messziről, a kávéház terasza mellől nézi, amint a postakocsi London felől éppen Párizsba érkezik. S látja, ahogyan a kocsiból kiszálló családot az oda siető - később árvízi hajósként elhíresült - Wesselényi szívélyesen köszönti. Ekkor még nem tudjuk - csak sejtjük - hogy igencsak megtetszett neki, így távolról is a szépséges hajadon: Flóra. Merengve figyeli egy ideig a lányt, majd elfordul és visszamegy az asztalhoz. (A fenti filmjelenetben éppen ezt a pillanatot látjuk.) 

 

Az asztalhoz leülve aztán várja, hogy visszaérkezzen hozzá a báró, és tovább folytassák a megkezdett eszmecserét. S az éppen depresszióban szenvedő gróf néhány perc múlva készséggel el is fogadja Wesselényi esti vacsorameghívását, ahol aztán személyesen is találkozik az Eszéki családdal.

  

Egy másik - a regényben már másnap játszódó - jelenetet szintén itt, ezen a középkori kövekkel kirakott belvárosi utcákból kiöblösödő kis téren filmesítettek meg. Nevezetesen azt, amikor - a családdal történő előző esti lokálbéli megismerkedése után - másnap délelőtt a Szentirmay Rudolf grófot megformáló, akkor 35 éves vígszínházi színész - Latinovits Zoltán odasétál a postakocsihoz. Elhúzza az ablakfüggönyt, s betekint a reá mosolygó fiatalasszonyra. Itt már udvariasan, és már sokkal jobb hangulatban búcsúzik el az éppen hazafelé induló Flórától és a család tagjaitól


 
Biztosítva a lányt egy szerelmes pillantásával afelől, hogy ő is hamarosan hazatér Magyarországra. (Amire most már gyöngéd érzelmei is ösztönzik.) Később aztán - ahogy az a regényből is ismeretes - Rudolf feleségül is veszi Flórát. Kettejük házasságából születik meg Katinka (Venczel Vera) akit az idős Kárpáthy János-nak a nábobnak (Bessenyei Ferenc) fia, Zoltán (Kovács István) választ a későbbiekben jegyeséül.
 
 
 
 
 
A mellékelt fenti képen a Szentirmay-házaspárt láthatjuk a filmváltozat egy későbbi jelenetében. Párosuk a regényben, illetve filmen ugyanolyan ideális és békés volt, mint a két színész magánéleti együttléte a valóságban. Ami azonban nem jelentette azt, hogy időnként - temperamentumukból, természetükből adódóan - néha ne került volna sor egy-egy összeütközésre, veszekedésre, ami után aztán annál édesebb volt a kibékülés. Két olyan ember kapcsolatát, akiket egymásnak teremtett a sors - ezt ők maguk is vallották -  nem bolygathatták meg ugyanis némi felszínes torzsalkodások.    


De hadd folytassam az imént megkezdett élménybeszámolót. Az említett forgatás helyszínéhez közeledve lélegzetünket visszafojtva figyeltük tehát egy kis résen át középiskolás osztálytársaimmal - a belvárosi bazilika oldalánál észrevétlenül megbújva - a délutáni filmfelvételeket. Csodálkoztunk, hogy minden üzlet felirata, cégtáblája, kirakata még aznap délelőtt francia nyelvűre "változott". 
 
Az utcát sok-sok négyzetméternyi területen  keményfakockákkal burkolták le a díszletező munkások, nehogy megsérüljenek az aszfalton az oda behajtó, múzeumból kölcsönzött postakocsik kerekei. Természetesen  a film megtekintésekor ebből semmit nem lehet észrevenni. Az abban látható jelenet mindössze annyit "árul el", hogy postakocsik és gyalogosok jönnek-mennek egy macskakövekkel kirakott 19. századi kicsike párizsi téren. 

 
Az"álomszínészpár" - ahogy Szigethy Gábor találóan jellemezte párosukat később - akkor már úgy a magán-, mint a közéletben, szakmában elválaszthatatlan volt egymástól. Sok filmben és színházban közösen játszottak maguk és a közönség nagy boldogságára és örömére. Még a szinkronszerepeikben is együtt voltak különböző filmekben, egymás mellett szinkronizáltak, ahol éppen férj-feleség szerepről volt szó. 
 
 
Például a Keleti Márton rendezte Szerelmi álmok című szovjet-magyar filmben, ahol Ruttkai a - Liszt kegyeit kereső és azt meg is találó - kijevi hercegnőnek (Ariadna Sengelaja) Latinovits pedig férjének (Igor Dmitrijev) a kicsapongó, szabados szellemű hercegnek a magyar hangja volt. (Utószinkront azért kellett készíteni, mert mindkét szerepet orosz színész játszotta.)

 
Képtalálat a következőre: „latinovits képek”
Egyébként viszonylag ritkán vállaltak szinkronalakítást (Ruttkai ritkábban, Latinovits nála azért gyakrabban.) Tizenhat csodálatos évet töltöttek együtt, még házukat, lakásukat, bútoraikat is saját maguk tervezték. Az építészeti, lakberendezési megoldások kivitelezésében Zoltán jeleskedett. Természetesen bevetette építőművészi tudását is, no meg Éva is hozzá járult ahhoz - választékos, finom ízlésével.  Latinovitsnak mindeközben arra is volt ideje és energiája, hogy esszéket írjon, melyben kifejtette a színészi, előadóművészi hivatás lényegét, a művész társadalmi szerepének fontosságát. 
 
 
Soraiból sugárzik a rendkívüli felelősségtudat, művészi hitvallásának ereje. Minden leírt gondolatából, kifejtett nézetéből, állásfoglalásából az tükröződik, hogy mindenben - a színészi, rendezői munkában, a versmondásban, az irodalmi alkotásban, a színészi együttműködésben és munkában, a kollegiális magatartásban, a művészi megformálásban - egyaránt magasra tette a mércét. S nem kétséges, hogyha esetleg csak  az építészetnél marad, netán azt választja hivatásának a  színészet helyett - abban is maradandót tudott volna alkotni. 
 
 
Képtalálat a következőre: „latinovits színházi szerepei képek”Jelentősek, figyelemre méltóak szépirodalmi alkotásai, kisregényei, novellái is, melyekben gyermekkoráról,  a mindennapi életről, természetről, kedvenc kutyájáról stb. ír. S ha nem is sorolhatók ezek a klasszikus  irodalmi remekművek közé, s nem móriczi, manni vagy prousti mércével mérjük -  minden esetre érdekes és kihagyhatatlan dokumentumai Latinovits életének. Hűségesen tükrözik, mutatják be a művész természet-, és állatszeretetét, a hivatása, munkája iránti elkötelezettséget, szenvedélyt és lelkesedést. Hozzájárulnak személyiségének, sorsának, kapcsolatainak, erkölcsi, emberi tartásának mélyebb megértéséhez. 
 
 
A Ruttkaival eltöltött csaknem  két évtizedes kapcsolata, együtt élése azonban - mint említettem - nem volt mentes a súrlódásoktól, torzsalkodásoktól, magánéleti és szakmai konfliktusoktól, veszekedésektől. "Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban." - nyilatkozta visszaemlékezéseiben Ruttkai. (Azonnal eszembe jut az Ady-Léda kapcsolat: "Vijjogva, sírva, kergetőzve / Két lankadt szárnyú héjamadár." - írta Ady az ő és szerelme kapcsolatáról, torzsalkodásairól - amely sokban eltért, de sokban hasonlított is a színész-házaspár életéhez, kettejük egymás közti viszonyához. Erről akár egy újabb tanulmányt is lehetne írni... S talán az sem véletlen, hogy éppen Ady-t szavalta a legnagyobb átérzéssel Latinovits... 
 
 
 
 
 
A művésznő-élettárs (hivatalosan nem esküdtek meg) emlékezetében, napló-soraiban alapvetően boldognak, felhőtlennek maradtak meg az együtt töltött évek. Végtelen szomorúsággal töltötte el Ruttkait párjának halála. Tíz évvel élte túl szerelmét. Mindvégig meggyőződése volt, hogy "Zoltán nem lehetett öngyilkos, hiszen olyannyira szerette az életet."


 
Node térjünk vissza még egy-két mondat erejéig a fehérvári filmforgatáshoz. Legkitartóbb, legérdeklődőbb barátaimmal még késő délután is kiszöktünk az utcára, hogy megleshessük a harmadik, esti felvételt is. Ebben Chataquéla, az Európa-szerte ünnepelt afgán táncosnő (Tordai Teri) - a már említett Szentirmay gróf  (Latinovits) korábbi nagy szerelme - érkezik meg párizsi vendégszereplésére postakocsival ugyanoda, arra a kis térre, ahová előző nap az Eszéki család.
 
 
A rajongó tömeg sziporkázó tábortűzzel, óriási ovációval, üdvrivalgással fogadja a művésznőt, aki valószínűleg olyan népszerűségnek örvendhetett azidőben, mint a mai popénekesek. S aki innen a közeli mulatóba megy aztán bemutatni különleges, extatikus, erotikus táncát. (Aminek filmfelvétele persze már nem itt, hanem műteremben készült. Ott találkozik össze néhány percre az egykori  szerelmespár. Az alábbi képen ez a jelenet látható.)
 
 
 
 
 
Megjegyzem, nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy Latinovits ebben a városban forgatott, hiszen a "Fény a redőny mögött" című - egyébként gyengécske - kémfilmet is a város határában lévő Szőlőhegyen, a Fanta-villa nevű kisvendéglőben, és az akkori Könnyűfémmű gyár egyik csarnokánál vették fel. S természetesen késő este, hogy az ott dolgozók munkáját ne zavarják. Bár volt ott rendszeresen éjjeli műszak is, de nem az egész üzem területén. 
 
 
Így a forgatást a gyár "pihenőben lévő", éppen termelést nem folytató, munkások nélküli gyárrészlegeire és irodáira korlátozták. Akkoriban mindenki arról beszélt városszerte, hogy a színészek a szerelőcsarnok domború, palával és kátránypapírral borított tetőzetén futkároztak, kúsztak, mászkáltak négykézláb - ahogy a menekülési jelenetek azt megkövetelték. Ugyanis ott folytak a sötétben, reflektorok mellett a felvételek, amik nem is voltak éppen veszélytelenek.

 
 
 ÉLET-,  ÉS  PÁLYAKÉP
 
 
Az akkoriban már nagy és felkapott sztárnak számító művész, Latinovits egyébként a mozifilmeken, a kamerák előtt hatalmas színészi tehetségét sajnos nem élhette ki túlságosan. 1959-76-ig - ami tulajdonképpeni pályájának időtartamát jelentette - a véle forgatott 45 filmből csak nyolc-tíz volt az, amiben ténylegesen rangjához méltó szerepet kapott. Azaz: nagyjából úgy minden hatodik filmje volt az igazi, ahol valóban megmutathatta igazi tehetségét. (Ezek közé tartozott mindenképpen a Szindbád, az Ötödik pecsét, az Isten hozta őrnagy úr.)  
 
 
Ezeken kívül vagy 21 tévés produkcióban is alakított kisebb szerepeket, ezek nagy része kalandfilm volt. (mint pl. a Dunai hajós.) De játszott együtt színházban és filmen Haumannal, Majorral, Sulyok Máriával (például a III. Richárdban) aztán Sinkovits-sal, Dayka Margittal, Őze Lajossal, Márkus Lászlóval, Pécsi Sándorral, Cserhalmi Györggyel, Venczel Verával, Domján Edittel, és persze Ruttkai Évával, meg még az akkori korszak sok nagy színészével. Meg dolgozott együtt számos - általa nagynak, és általa "kevésbé nagynak" tartott rendezővel, akikkel nem sikerült a harmonikus munkapcsolatot közösen megteremteniük... 
 
 
Világviszonylatban is ritkaságnak számít azonban, hogy mindössze húsz éves színészi pályafutásával, az akadémia elvégzése és színészdiploma nélkül is (!) halhatatlanságra tudott szert tenni kiváló  művészi alakításaival. Mind a színházi deszkákon, mind pedig a kamerák előtt. A legmagasabb állami kitüntetések közül azonban életében csak az Érdemes Művész díjig "jutott el". Szép gesztust jelentett a Gundel-famíliának, a Latinovits örökösöknek és a művészetét szerető, értékelő, becsülő nagyközönségnek, amikor 1990-ben az akkori kormány poszthumusz Kossuth-díjjal ismerte el kimagasló színészi- és előadóművészi munkásságát.      





              
Miért tört derékba oly hamar ez a nagyszerű színészi és írói pálya, miért ért oly tragikusan véget ez a fiatal élet? Több oka is volt ennek. A két világégés között, 1931-ben a híres fővárosi vendéglátós Gundel Károly lányának, Katalinnak - Latinovits Oszkárral kötött érdekházasságából  született Zoltán apátlan gyermekkorából magával hozta rendkívüli érzékenységét, exhibicionizmusát, maximalizmusát, a szürkeséggel történő meg nem békülést, ("én nem leszek a szürkék hegedőse" - Ady".) 

 
 
Gyermekkorából (mellékelt képünkön úgy 8-10 éves lehet) magával hozta még  a másik nemmel szembeni gátlásosságát, alacsony ingerküszöbét, és sok minden mást, amiért könnyen és felelőtlenül rásütötték az "összeférhetetlen" címkét. Idegen édesapja, még a két világháború között települt át Dalmáciából - egy korábban jól élő és gazdálkodó ősi, neves földbirtokos családnak, a Latinovicz-nak (jelentése: latin fia) leszármazottjaként. 

 
Magyarországra áttelepülve Oszkár a Baranya-megyei Madaras községben vásárolt magának egy kastélyt. Ahonnan az ifjú, jó svádájú, snájdig - Gundel Imre szerint filmszínész-külsejű, mai szóval: macsó típusú - agglegény fel-felruccant a fővárosba. Még a Zeneakadémiát is elvégezte, pedig a főváros nem volt éppen közel a déli országrészben fekvő falutól. A família egykori több ezer holdas birtokának - mely igencsak jövedelmezett a háború alatt, amikor gabonát és más terményeket szállítottak a hadseregnek - akkorra már csak híre-hamva volt meg. A Latinovitz (később Latinovits) famíliának  minden tagja tele volt már akkorra váltókkal és adósságokkal. A fiatal Oszkár kölcsönökért nyúzta a gazdag ismerős-vendéglőst, Gundelt. 
 
 
Majd úgy gondolta, hogy még megmaradt vagyonkáját egyesíti a Gundel-család tekintélyes, roppant vagyonával azáltal, hogy lányukat, Katalint feleségül veszi. Ez meg is történt, a házasságot hamarosan nyélbe ütötték, ám Oszkár hamar (rögtön fia megszületése után) otthagyta a feleségét. (a fenti képen az anya - aki később 100 évesen hunyt el - látható a kis Zoltánnal.) Törvényesen el is vált az asszonytól 1932-ben a kisfiú egyéves korában, s így a kis Zoltán csak nagy ritkán láthatta ezek után az édesapját.

Képtalálat a következőre: „Frenreisz károly képek” Ellentétben két féltestvérével ( Freinreisz Károllyal, és Freinreisz - később Bujtor Istvánnal - képeinken)) akik már évekkel később születtek. Anyjuknak a sikeres orvossal, Freinreisz István belgyógyásszal kötött második házasságából született a két fiú, Zoltán öccsei. (egyikük 15, másikuk 11 évvel volt fiatalabb Zoltánnál.) Szerencsére nékik nem kellett az "apanélküliséggel", az apai szeretet kínzó hiányával megküzdeniük, mint féltestvérüknek, Zoltánnak egész életében, aki soha nem tudta megbocsájtani apja árulását. Érdekes, hogy István - tán megirigyelve idősebb bátyja színészi sikereit - ugyancsak a színészi pályára lépett és öt éves

Képtalálat a következőre: „Bujtor istván - képek” különbséggel "követte" őt filmen, majd színházban jobbnál jobb alakításaival. Onnantól kezdve pályája szinte párhuzamosan haladt Zoltánéval, sok filmben (pl. Égi bárány, Csend és kiáltás) együtt is játszottak.) Kollégái tanácsára apai dédanyai ükapja után vette fel a Bujtor művésznevet. A másik két testvér megtartotta apja nevét. A legfiatalabb, a '46-ban született, "kisöcsikének" becézett Freinreisz Károly sikeres rockzenész lett, Zoltán pedig sikeres, ünnepelt színész, aki méltó helyet vívott ki magának. Ma már hazai színművészetünk legnagyobbjaival egy sorban emlegetjük Jászai Mari, Bajor Gizi, Somlay Artúr, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és mások mellett. 
 
 
Színészi tehetségét testvérei művészi kvalitásaival összehasonlítani értelmetlen, hiszen tulajdonképpen művészi pályájuk során egyikük sem kapott mindig és folyamatosan rangjukhoz, tehetségükhöz méltó szerepeket. Zoltán inkább a drámai, erőteljesebb karakterek megformálásában vált közismertté és elismertté, s nem a vígjátéki, ún. "könnyedebb" szerepkörben, mint István. Holott - ahogyan néha, alkalom adtán bizonyították - mindegyikben tudnak (tudtak volna) igazán hitelesek lenni, ha több lehetőségük lett volna rá. 
 
 
E három zseniális testvér példája is bizonyítja, hogy a létező tehetség és az adódó lehetőségek, alkalmak ennek kibontására - sokszor nincsenek arányban, egyensúlyban a művészvilágban. A harmadik testvér, Károly - pályáját ismerve - soha nem kívánta más műfajban zenei tehetségét kamatoztatni, mint a rock-, és pop műfajában, ő ebben vált elismert, élvonalbeli zenésszé. Ki tudja - ha  erre alkalma adódott volna rá - talán világjáró  szaxofonművész is lehetett volna belőle. Ám ő ebben bizonyított és lett sikeres itthon különböző zenekarokban - évtizedeken át.        

Képtalálat a következőre: „Gundel vendéglő  - képek”



De térjünk vissza Latinovits gyerekkorához:
 
Lényegében a Városliget színes forgatagában, a vendéglátóipar nyüzsgésében nőtt fel a kis Zoltán (amiről könyvében is beszámol) de apa nélkül, csonka családban. S ez bizony még később is nagyon megviselte. A válás után, különösen a negyvenes években az elvált apa egyre inkább nem találta helyét, elvesztette kapcsolatait is az idegen fővárosban. Ahogyan felmenő családtagjai, rokonai egymás után elhunytak - különálló kastélyában egyedül élve fokozatosan elmagányosodott, egyre jobban elzüllött, magára maradt, megkeseredett.

 
Egykori zeneakadémista tudását, széleskörű műveltségét és diplomáját felhasználva fővárosi bárokban zongorázott. (Ami alapjában még nem lett volna baj, hiszen Cziffra György is így kezdte, presszókban zongorázott, s aztán világhírű zongoraművésszé vált. De őbenne volt elszántság, erő, kitartás, szorgalom, ami Latinovits Oszkárból hiányzott. Pedig az ő élete is tele volt drámai fordulatokkal, tragikus családi eseményekkel, megpróbáltatásokkal.) 
 
 
 
Ahogy az idősödő Latinovits apa egyre mélyebbre süllyedt és iszákossága, rossz híre miatt nem igen alkalmazták már zenészként sehol -  mindenféle alkalmi (segéd) munkákból élt. Kazánfűtőként is dolgozott, ahol baleset érte. Egy vascsőben megbotlott és sérülése oly súlyosnak bizonyult, hogy később ennek folytán lesántult és bottal járt. (Bár lehet, hogy el is hanyagolta a seb rendszeres kezelését.) 


 
Teljes magára maradottságában, elhatalmasodó betegségében, depressziójában, alkoholizmusában egy hirtelen agyvérzés végzett vele. Zoltán ekkor 23 éves volt, s a temetés után (1954-ben) kereste fel a madarasi Latinovits-kastélyt (képünkön) ahol először szembesült apja hatalmas könyvtárával, kottáival és hangszereivel. Itt még jobban megerősödött benne: mit is veszített azzal, hogy atyja elhagyta, nem törődött vele s gyermek-, és ifjúkorát nélküle kellett leélnie.



Képtalálat a következőre: „latinovits kastély madaras - képek”

   
 
 
LATINOVITS ÚTJA, IGAZSÁGA, HALÁLÁNAK KÖZVETETT  ÉS KÖZVETLEN OKAI
 
 
Amikor aztán az ötvenes években a színész-szakmát választotta - apja hiányán kívül rendkívül nehezen tudta feldolgozni, szublimálni a középszerűséget, a szakmai lezserséget is, amit tapasztalt. Nem tudta elviselni, tolerálni a korabeli színházi viszonyokat, amelyek inkább a színvonaltalanságnak, a slendriánoknak kedveztek, mint azoknak, akik teljes szívükkel-lelkükkel a színházért éltek. Latinovitsnak nagyon szúrta a szemét (ld. Ködszurkáló című könyve)) az a színházi struktúra, az a szellemi nívó és mentalítás, mely a középszerűeket a tehetségek fölé akarta emelni. (Gondoljuk csak meg: vajon változott-e azóta ezen a téren valami?...) 

 
Ő kimondta, sőt le is írta: "Ha valaki Balassit, vagy Petőfit szaval - annak Balassivá, Petőfivé kell válnia." Hétköznapi életét nem tudta külön választani a művész életétől. Mindez a probléma-halmaz szinte időzített bombaként előre kódolta tragikus halálát. Megoldhatatlan, feldolgozatlan sérelmeivel terhes egyénisége, majd ezekből kialakuló betegsége görgette, kergette a szomorú végkifejlet felé. 
 
 
Még legnagyobb alakításaival sem tudta magából kimosni az évek alatt reá zúdított, egyre inkább halmozódó szennyet, melyet a rosszindulatú támadások, hadakozások raktak le benne és személye körül. A vitriolos kritikáiról hírhedtté vált Molnár Gál Péter (aki könyvet is írt róla, megjegyzem sokkal rosszabbat, mint Hegyi Béla, vagy Szigethy Gábor) sokszor támadta, epés megjegyzéseivel, írásaival meglehetősen unszimpatikus módon bírálta, kifogásolta  egyik-másik alakítását, különösen az utolsó színházi szerepeiben nyújtott művész teljesítményét.


Képtalálat a következőre: „latinovits zoltán bujtor istván frenreisz károly”

Freinreisz (későbbi művésznevén Bujtor) István, Latinovits Zoltán és Freinreisz Károly, a három fiútestvér egy vidám televíziós showműsorban 1966-ban. (A You-tub -ról előhívható.) István és Károly az orvos apának, Freinreisz Istvánnak, a legidősebb, Zoltán pedig az egykori, hazánkba települt földbirtokos atyának, Latinovits Oszkárnak a gyermeke. Édesanyjuk azonos: Gundel Katalin.   


Képtalálat a következőre: „a három testvér bujtor frenreisz latinovits”
   
 
Összeütközései, konfliktusai akkor csúcsosodtak ki igazán, amikor - sajátos, öntörvényű rendezőként is - Veszprémben bemutatkozott Gorkíj és Németh László drámáival 1971-73-ban. Voltak, akik már akkor elismerték tehetségét, rendezői kvalításait ezen a téren is. De emellett rengeteg ellenséget is szerzett magának - sajátos, egyéni értelmezésű  rendezéseivel és szerepfelfogásával, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan természetével, hangos kirohanásaival, indulatainak fékezhetetlenségével, önkontrolljának elvesztésével, mindig maximumot követelő keménységével, meg nem alkuvásával, kompromisszumra való képtelenségével -   ott is, és másutt is. (A művészi sors érdekessége, hogy féltestvére, Bujtor István ugyanebben a dunántúli városban játszott és rendezett évekkel később.) 
 
 
Az értetlenség, a kisszerű, pitiáner, intrikus támadássorozat - ami ellen joggal háborodott fel - nagyon megviselte egyre zaklatottabb idegrendszerét és magánéletét. 45 éves korára elért egy olyan szituációig,  eljutott - részben külső, részben belső okok által vezérelve, részben személyisége sajátosságai miatt -  egy olyan megfáradt, belenyugvó szellemi-lelki állapothoz, amelyben, és amikor tulajdonképpen nem önkezével vetett véget életének, hanem passzív belenyugvással hagyta, hogy a folyamatosan reá szakadó körülmények végezzenek vele. 
 
 
"Úgy tett, mint ahogy Hamlet Ophéliája: azzal idézte elő pusztulását, hogy nem tett ellene semmit" - mondta Müller Péter, akinek saját szájából hallottam ezt a megfogalmazást egy előadóestjén. S akivel fiatal korában, még az 50-es években Versényi Ida magániskolájában - ahová mindketten jártak - kötöttek szoros barátságot. Vagy ahogyan gyóntatója, Jelenits István piarista szerzetes fogalmazott: "magával rántotta a halál, mint kimerült úszót az örvény." 


Képtalálat a következőre: „Ophelia öngyilkossága - képek”

Képtalálat a következőre: „Rómeo és júlia latinovits - képek - képek”

                                     A fenti lépeken: Ophelia "öngyilkossága" a Hamletben. 
Alatta Ruttkai és Latinovits a Rómeó és Júliában. Ez a szerep a hatvanas években nemcsak nagy sikerüket hozta meg a Vígszínházban, hanem a művésznő döntő elhatározását is: elhagyja férjét, Gábor Miklóst és Latinovitsot választja élete párjának.

 
 
Utolsó heteiben (1976 nyarán) már súlyos idegrendszeri problémákkal küszködött, depressziója miatt kórházi kezelésre szorult. Igaz, időnként el-eltávozott a kórházból, de rendszeres orvosi megfigyelés alatt állt. Június első napjaiban a fővárosi Kútvölgyi úti kórházban egy írásbeli üzenetet hátrahagyva, erősen gyógyszeres, eufóriás állapotban Balatonszemesre utazott. Visszafelé jövet (június 4-én este) az állomástól nem messze fel akart ugrani a kanyarban lassító, az állomáshoz közeledő vonat lépcsőjére. (Úgy, ahogyan gyerekkorukban is mindig szoktak.!) Ezúttal azonban elvétette az ugrást - amin nem is lehet csodálkozni akkori állapotát figyelembe véve - és a kocsik közé zuhant. 
 
 
Nagybátyja, Gundel Imre, valamint Ruttkai Éva is megerősítette ezt a teóriát. Zoltán akkor és ott nem akart öngyilkos lenni! Ebben az esetben ugyanis a mozdony elé vetette volna magát. Ruttkai leánya, Gábor Júlia is megerősítette a "baleset - verziót". Ennek igazságát támassza alá az is, hogy kollégájának, barátjának, Cserhalmi Györgynek olyan levelet írt aznap, amely egyértelmű bizakodásáról, optimizmusáról ad számot: telefonált, szervezte ügyeit, készült fellépéseire stb. Egy ilyen levelet nem ír az, aki öngyilkosságot fontolgat magában. 
 
 
Aki életét ki akarja oltani - az búcsúlevelet ír, s minden idegszálával arra készül. (Ahogyan azt például Anna Karenina is tette végső kétségbeesésében és szégyenében, majd a mozdony elé ugrott.) S a fentieket erősíti, támasztja alá még továbbiakban az is, hogy Latinovits nevelőapja, Freinreisz István orvos évekkel korábban egyszer azt mondta sógorának: "Ne félj, Imre, Piki soha nem lesz öngyilkos. Ehhez nemcsak elhatározás, hanem bátorság is kell. És az nincs meg benne ehhez!"







E nagy művész élete, halála, pályájának megszakadása számunkra is tanulságul szolgálhat. Mint Déry Tibor is írta: "egyfajta egészséges kompromisszumra - mely az élet egyik legnagyobb értéke - mindenkinek szüksége van, bármilyen szakmát is űz valaki. Nem elvtelen megalázkodásra, hanem olyan megegyezésre, amellyel én és ellenfelem is előnyhöz jut." Sajnos, ezt nem tudta megérteni nagy írónk, Márai sem az emigrációban, amikor öngyilkos lett (ő tényleg az lett) mert nem látott különbséget a behódolás, a kompromisszum és a megalázkodás között. 
 
 
Pedig van különbség e kettő között. Mégpedig lényegi különbség, mindegyik mást jelent, más a célja s az indítéka is.  "Pikikém, néked, mint nagy tehetségnek, a zsenialításoddal együttjáró nyugtalanság ésszerű, céltudatos és következetes fékezésére lenne szükség!" - mondta a kórházban unokaöccsének Gundel Imre, aki nagyon aggódott Zoltán egészségi állapotának romlása miatt. Ezért is kereste fel őt a pszichiáteri osztályon, ahol a színészt kezelték.
 
 
 
Sajnos, erre a fékezésre - a fent leírt okok miatt - Latinovits képtelen volt. Így  az ország szegényebb lett egy csodálatos, egyedülálló, művész hitet és reményt sugárzó egyéniség további alakításaival. Szomorú halálával megfosztott bennünket kivételes tehetségének újabb és újabb bizonyításától, okos és tárgyilagos megnyilatkozásaitól, sajátos kommunikációjától, írásművészetétől, melyekben még ma is gyönyörködhetnénk, melyeket még ma is olvashatnánk, tapasztalhatnánk soraiban vagy szóbeli megfogalmazásaiban.
 
 
Barátja, Juhász Ferenc  - akinek verseit is oly elementáris erővel és érzékenységgel szavalta - lényegében erre a gyötrő fájdalomra és dühítő hiányérzetre utalt, amit kortársaiban hátrahagyott halálával. Közvetlenül a temetése után 1976 júniusában írott, nekrológként is értelmezhető verssoraival a legnagyobb megrendüléssel, dühös indulattal, fájdalommal vegyes felháborodással, a tőle megszokott stílusban búcsúzott tőle, s egyben üzent is néki. A kínosan hosszú, de döbbenetes erejű remek versből négy sort idézek:
 
 
"Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt Ősz
 
Bohóc-Virág.
Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszűlten viselős:
 
Rongy Szomorúság."
 
 
Ismerünk olyan színészi pályákat, amik nemhogy húsz, de ötven-hatvan évig is tartanak, s az ily hosszú pályát befutó művészek sikert sikerre aratnak megszakítás nélkül. Vannak színészek, akik nyolcvan (!) éves korukban is színpadon állnak, s olyan véleményeket is hallottunk már (maguktól művészektől is) hogy a színésznek lételeme a játék, s ha elhagyja a színpadot - akkor tulajdonképpen megszűnik élni. Így - ezek tudatában kijelenthetjük: akár most is játszhatna, filmezhetne Latinovits (ahogy Estwood vagy Hopkins is teszi) ám az ő sajátos alkata, habitusa, szomorú élettörténete, kompromisszumok iránti képtelensége és sok egyéb mindezt megakadályozta.
 
 
Ha szétnézünk manapság kis hazánkban a színházi világban és a művészi közélet terén - azt tapasztaljuk, hogy a Latinovits által felvetett, sérelmezett, erősen kifogásolt, kritizált és részletesen kifejtett, le is írt problémák sajnos nem oldódtak meg azóta sem. Sőt itt-ott még súlyosbodtak is. (Ld: Verebes István színész-rendező könyveit!) Művészi életünk belterjessége és fővároscentrikussága lényegében azóta sem változott. És ez az, ami az egyik legnagyobb gondja hazai művészvilágunknak, kulturális életünknek. Ami Latinovits halála óta ugyan gazdagodott, jobban kiterjedt, kiszélesedett az ország különböző régióiban, de még korántsem azon a színvonalon és hatékonysággal, amilyen szükséges lenne egy 21. századi, kulturált európai országban.
 
 
És ez mindenképpen aránytalanságot, beteges, egészségtelen, természet-, és művészetellenes alkotómunkát és közéletet eredményez, és sok-sok igazságtalanságot szül - éppen a fenti okokból. S amit a művészeken kívül sajnos a közönségnek is fájón kell elviselni. S ebben a legrosszabb, hogy a kultúra nem jut el az ország lakosságának minden rétegéhez, ami nagy baj. De a  színészek tömegeinek számára is hátrányos ez az aránytalanság. Egyes, kiemelt, futtatott művészeket felkapnak, s agyondolgoztatnak, éjjel-nappal működtetnek. 
 
 
Vannak, akik párhuzamosan, több színházban is akár öt-hat darabban, egyszerre több filmben is főszerepet játszanak, énekelnek, táncolnak, sőt még rendeznek is (nem beszélve a filmről, televíziós megjelenésekről.) S közülük sokan agyonhajszolttá válnak, megbetegszenek, tönkre mennek, sőt vannak, akik mindezek miatt tragikus balesettel, öngyilkossággal fejezik be földi létüket, pályafutásukat, néhányan egészen fiatalon.  
 
 
Ugyanakkor százával vannak országszerte kollégáik, akiknek évente csak elvétve akad egy-egy főszerep, legtöbbször csak mellékes, vagy epizódalakítás. És ha valóban tehetségtelenekről van szó - akkor még rendben is lenne, de legtöbbször nem így van.
 
(Hirtelen eszembe jut, hogy már az ötvenes években is megfigyelhető volt ez a színházi jelenség, amire ide illik egy Szendrő-anekdota. Amikor Szendrő József 1958-60-ig színigazgató volt Debrecenben - akkor került oda két évre Latinovits is - az egyik fiatal, kezdő, tehetségtelen színész-kolléga, aki mindig csak nyúlfarknyi szövegeket kapott, így fordult a népszerű direktorhoz: 
- Igazgató Úr, nem lehetne meghosszabbítani egy kissé a szerepemet, hogy többet mondhassak a színpadon? 
- De, lehetne rajta hosszabbítani, de akkor azt már nem maga játszaná! 
 
 
Egyesek (talán ha negyven-ötven színész, illetve rendező) agyon, sőt túlzás nélkül mondhatnám: halálra dolgozzák magukat, mások pedig háttérbe szorulnak. Olyanok is akadnak, akik évekig nem jutnak szerephez, feladathoz, munkához. Ezt nem lehet a "sok az eszkimó, kevés a fóka" hasonlattal egyszerűen elintézni és bagatellizálni, ennek sokkal mélyebb és másfajta okai vannak. 
 
 
És eme okok arzenáljában legkevesebb a jelentősége annak, hogy valakinek kisebb, vagy nagyobb a tehetsége. Hogy valójában rendelkezik-e azokkal a képességekkel, amellyel mondjuk Júliát hatásosan, katartikus művészi erővel el tudja játszani, vagy pláne: elénekelni (!) mert létezik már musical-változata is a műnek. Tehetség az vagy van, vagy nincs, a kimagasló tehetségek pedig - mint mondjuk Latinovits volt - csak erősítik ezt a szabályt. 
 
 
Ráadásul őt sem foglalkoztatták érdemének és tehetségének megfelelően, olyan arányban, és mértékben amely komplex művészi képességeinek, rangjának megfelelt volna. ("Az ember tragédiája", Madách remeke például kimaradt pályájából, pedig adva volt az örök Éva, akivel ezt eljátszhatta volna. Talán ha még tovább él, akkor ez is teljesül...)  
 
 
 
 
A minőség és mennyiség effajta összevetését úgy alakításai összességében értem. Mert azt nem tagadhatjuk, hogy ahol arra az író, a nemes alapanyag, a színvonalas, veretes szöveg, a nyelvezet és az értékes, magvas mondanivaló (no meg a rendező) arra lehetőséget és módot adott néki - ott  Latinovits mindig kimagaslót produkált. Legyen az Németh László, Molnár Ferenc, Shakespeare vagy akár Victor Hugo darabja. Vagy ha a filmes szerepeit nézzük: Örkény, Sántha, Krúdy, Gárdonyi vagy Jókai alapműve, melyből az adott adaptáció készült.
 
 
Semmiképpen nem azért létezik és működik kis hazánkban manapság is a kiemelt, többet foglalkoztatott művészek klikkje, mert nékik "nagyobb" a tehetségük, mint azoknak, akiket kevesebbet foglalkoztatnak. ("A tehetséget egyébként sem rőffel mérik" - ahogy azt Buxtehude találóan mondotta.) 
 
 
Aki azt a hamis alapképletet hiszi el, hogy kis hazánkban vagy akárhol a nagyobb tehetség éppen azért kap több lehetőséget és munkát, mert sokkal tehetségesebb kollégáinál, a kisebb tehetségű meg azért, mert képességeit figyelembe véve nem bíznak benne - az nagyon téved! S hogy azért osztanak rá egy kiemelt, sokat foglalkoztatott színészre valamilyen szerepet, mert senki más nem tudná helyette azt eljátszani  - az bizony alaposan téved! 
 
Mert lehet, hogy másik három is el tudná játszani (még az is előfordulhat, hogy jobban) ha kapna rá lehetőséget, ezt azonban addig nem tudhatjuk, míg nem bizonyíthat! Nem a kisebb vagy nagyobb  tehetség az, ami (aki) itt a szó szoros értelmében meghatározza a döntéseket, ami alapján elkészül a szereposztás, aminek súlya van. Semmiképpen és távolról sem ez a meghatározó, sajnos - hogy finoman fogalmazzak. Még ma sem! 
 
A szerepek kiosztásában, odaadásában, a rendezők személyének kiválasztásában még ma is inkább és erősebben az. ún szereposztó dívány (vagy egyéb sima bútordarab) vagy még rosszabb esetben: a pártállás és a kapcsolatok kibogozhatatlan rendszere játszik döntő módon szerepet. Sokkal inkább, mint az az igény, hogy előadás egyre magasabb színvonalú legyen, hogy érvényesüljön az eredetiségre, újszerűségre törekvés, a minőség elsőrendűsége, előbbre sorolása, vagy nem utolsó sorban a közönség szellemi nevelése. És igaz ez akkor is, ha akár nő, akár férfi a színház igazgatója.  
 
 
 
EPILÓGUS
 
 
Latinovitsnak mindenben tulajdonképpen igaza volt, amit a hazai művészi közélet akkori valóságáról, annak jellemzéséről saját életében, saját jelenében leírt, nyilatkozott vagy akár baráti társaságban mondott. Minden életében mondott vagy leírt állítása, értékítélete ma is megállja a helyét.  Maga az idő is igazolta őt abban a tekintetben, amit a művészi alkotómunka szépségéről, hitelességéről, hatásáról és erejéről írt, illetve mondott. Isten nyugosztalja Őt, emlékét pedig őrizze  - többek között  -  a 132874-es bolygó is a végtelen égbolton. 
 
 
Őrizze és jelképezze a maga örök valóságában és mozgásában mindazokat az eszméket, gondolatokat, érzéseket, melyeket nagyszerű alakításaiban - színházban és filmen - bemutatott, ábrázolt, vallott és megjelenített. S óvja meg számunkra - tanulságul, okulásul, maradandó élményt szerezve még utódainknak is - mindazokat a gondolatait, érzéseit amelyeket szavalataiban prófétai hangján propagált, könyveiben leírt emberről, emberi kapcsolatokról, állatokról, természetről, életről, halálról, szerelemről és szeretetről, "az ember szépbe szőtt hitéről". Tartsa meg nékünk örökre mindazt, amit élete és pályája során kimondott az igazságról szabadságról, hatalomról, elnyomásról, emberségről, az élet örök szépségéről. 
 
 
Őrizze, hirdesse és demonstrálja örökbecsű művészetét a sok-sok hangszalag, lemez, színházi filmfelvétel, illetve mindazok az alakítások, amik rögzítésre kerültek az éppen akkor korszerű, és azidőben használatos technikai eszközök jóvoltából. Őrizzék kivételes személyiségét, egyéni hangját, hanghordozását és hangsúlyozását, kiejtését a vers-, és prózafelvételeit hordozó bakelitlemezek, kazetták,  valamint terjessze azokat a CD és DVD korongok sokasága. 
 
 
Továbbá őrizzék és propagálják egyedülálló művészetét szerezzenek mindannyiunknak katartikus élményt a filmszalagokról és DVD korongokról ma is  megtekinthető zseniális filmszerepei, alakításai. Amiket - hála Istennek, valamint a technikának, az ember kreatív tudásának - örökre megőriznek, újra és újra lejátszhatóvá, élvezhetővé tesznek az egykori felvételeit reprodukáló, korszerű és egyre tökéletesebben működő  technikai eszközök.
 
 
S tekintsen le reánk vigasztalásul a mennyei magasságból  a róla elnevezett fénylő kisbolygó, amelytől nem messze egy másik is kering: a 132875-ös, amit pedig hűséges élettársáról és színészkollégájáról, Ruttkai Éváról neveztek el 2012-ben. Így vált nevük és művészetük halhatatlanná, örök életűvé az egész Univerzumban, földön és égen egyaránt.   










                                                                                                                 

                                                            *