HOGYAN KERESEK ÉS VÁLASZTOK TÉMÁT?

"Az írás valójában önismeret kutatás is. 
         Az önismeret kínjaival együtt járó keresés. 
                Önmagunk megtartóerőinek a kutatása és megtalálása."
                                                       (Sütó András)                                            

 

 MI  HAJT  AZ  ÍRÁSRA?

 

 

öbb mint négy esztendeje teszek közzé különböző írásokat  jelen Blogom oldalain. Valamennyi megegyezik abban, hogy egy-egy adott téma elemzését adja. Elsősorban a művészet, az ember és a kultúra, az irodalom, a zene és nem utolsósorban a mindennapi élet területéről. Már sokan kérdezték: milyen szempontok alapján választom ki éppen azt a témát, amiről akkor és ott nekiülök írni? Most megadom a feleletet erre a fontos kérdésre.Válaszom lehet, hogy magyarázkodásnak fog tűnni, de hát manapság annyian magyarázkodnak. Jobban mondva: az én igazi szándékom nem is annyira a magyarázkodás, vagy netán a mentegetőzés, kibúvók keresése, hanem az indoklás. 

 

Mindenképpen indokolni szeretném: miért éppen akkor, ott és arról írok, amit témául kiválasztok. Ha valakit ez esetleg abszolút nem érdekel az már itt, ezen a ponton abba is hagyhatja ennek a tanulmánynak az olvasását. Enélkül bizonyára lehet még boldog és elégedett ember, s magam is azt kívánom, hogy az is legyen! És persze ugyanezt üzenem annak is, aki netán végig olvassa az egészet. Annak, akiben egyszer is, egyéb  írásaim olvasásakor felvetődött - akár jó, akár rossz értelemben - az a kérdés, hogy ez az ember mi a fenének ír egyáltalán - annak ajánlom az alábbi sorokat. S akiben felvetődik az is: mi a fenét óhajt mindezzel elérni - ahelyett, hogy utazgatna, élvezné nyugdíjas napjait, nézné a tv programjait stb. - annak feltétlenül ajánlom az alábbi fejtegetés elolvasását. 

 

Vagy azt mondja morogva magában: olvasna inkább, mint ír - amit ugyan kár ajánlgatni, mert enélkül is megteszem ezt nap mint nap. (Persze ügyelve arra, nehogy úgy járjak, mint a Hofi Géza által emlegetett "L.I. a jónevű újságíró, aki többet ír, mint amennyit olvas." Azaz: arra vigyázzak, hogy netán maga az írás túlsúlyba kerüljön az olvasás felett, s bekövetkezzen az, amire Hofi célzott, mármint hogy valaki saját írását sem olvassa el! És ezért aztán hülyeségeket ír le.)  

 

 

 

Tehát: mi is hajt engem az írásra?

lőször is: legfőbb motivációm az érdeklődés, a kíváncsiság hajtotta közlési vágy. Mindenki, aki valamilyen írásművet alkot az bízik abban, hogy leírt, közölt gondolatai nem csupán pusztába (ez esetben éterbe) kiáltott, vagy papíron maradt szavak maradnak. Az író ember egyfajta egészséges exhibicionizmussal, némi hiúsággal reméli: azt, amit leír, azt valakik valaha elolvassák...Hiszi azt, hogy azon aztán elméláznak. S ha még tovább megyek - talán abban is ringatózik, hogy azon el is fognak gondolkodni. S tán még abban is bízik, hogy még a szemléletükben, magatartásukban, jellemükben is bizonyos változást fog mindaz eredményezni, amit elolvastak. S ennek érdekében az író ember (így magam is) igyekszik olyan műfajt, formát választani, amivel mindezeket a legideálisabban el tudja érni, ami leginkább megfelel gondolatai, mondanivalói legerőteljesebb, legérthetőbb közlésére. 

 

A könyvek gyakori forgatása, tanulmányozása és a zenehallgatás után már gimnazista koromtól próbálkozok írással. Humoros versekkel, paródiákkal kezdtem, majd a főiskolán ez kiegészült olyan tanulmányokkal, esszékkel, melyek zeneműveket, filmeket elemeztek, művészeti, közéleti témákat feszegettek. Később pedagógusként és több éves újságírói  tevékenységem alatt mindezt folytattam, majd megöregedvén, nyugdíjasként elkezdtem summázni e téren összegyűlt gondolataimat. Azóta úgy gondolom, hogy az effajta summázáshoz az esszé, a tanulmány, a glossza és a szatirikus, humoros vers a legmegfelelőbb, a legideálisabb "közeg", a legtöbb hasznot hozó forma, illetve  műfaj az én számomra. 

 

Minden írásom egyfajta próbálkozás is arra, hogy felmérjem: vajon kiket és hány embert érdekelnek mindezek? Hány olvasója lesz vajon? Amikről a blogbejegyzésekre irt reagálásokból, megjegyzésekből, illetve a statisztikai adatokból következtetni tudok. S mivel próbálkozok, ezért is választom legtöbbször az esszét mondanivalóm kifejtésére, hiszen maga az esszé szó eredetileg próbát, próbálkozást jelent. 

 

Hazudik, aki tagadja, hogy bizony van ebben némi hiúság is: talán sikerül valami eredetit, újat is felmutatni eszmevilágunkból, érdeklődési körünkből, világunkról, embertársainkról alkotott állásfoglalásunkból, véleményünkről - mások számára. Valami olyant, amit eddig még soha, senki így, vagy ebben a formában még nem fogalmazott meg. Vállalva ezzel a nyilvánosságot, felszínre hozni személyiségünkből, egyéniségünkből valamit. Persze nem mindent, hiszen azért magát teljesen kiszolgáltatni, pellengérre állítani, teljesen kiteregetni senki nem akarja. S nem is lenne jó, ha ezt tenné. 

személyiségnek, a léleknek ugyanis mindig vannak olyan zugai, intim szférái, ahová senkinek sem illik betekinteni. Ahová semmilyen módon nem tanácsos senki idegennek semmilyen módon beavatkozni. Életünknek lehetnek olyan eseményei, történései amik nem tartoznak másokra. Mint ahogy e sorok olvasójának is lehetnek olyan személyes jellegű dolgai, amikre meg én nem vagyok, és nem is lehetek kíváncsi. Ezeknek az eseményeknek, érzéseknek, gondolatoknak a közzététele csak fölöslegesen irritálna, idegesítene, fárasztana vagy netán félrevezetne másokat. S így nem szükséges azokról más embereknek - sem ismerősnek, sem barátnak, sem vadidegeneknek értesülni.  

 

 

 

SZÜKSÉG VAN-E MINDEHHEZ ÖNÉLETRAJZI  ELEMEKRE?

 

 

 

Önéletrajzot írni nem mindenki képes, hiszen az írók is különböző személyiségek még lelkileg, jellemileg és habitusukban is. Jókai Mór sem érezte magát alkalmasnak arra, hogy önéletrajzot írjon - pedig nevében is benne foglaltatott, hogy jó író volt, de ő jobban szerette mások életét és tetteit részletesen megírni, mint a sajátját. Az "érett férfi diszkréciója és szemérme megakadályozta, hogy komplett, mindenre kiterjedő önéletrajzot írjon önfeltáró módon" - ahogyan Hegedűs Géza jegyezte meg. S nála is igaz volt az, hogy a lehető legkevesebbet magánéletéről, feleségéről és hozzátartozóiról árult el, tárt vagy fedett fel az olvasóközönség előtt. Összefüggő életrajzot tehát nem írt, bár több olyan  könyve is van melyben önéletrajzi elemek, leírások szerepelnek. Az  Írások életemből a százkötetes összkiadás után az 1960-as válogatott kiadásban is szerepel, de ez a könyv egyfajta gyűjteménynek fogható fel.  Olyan visszaemlékezéseit, vallomásait, önéletrajzi szilánkjait tartalmazza, melyek más helyeken: lapokban és egyéb kiadványokban szétszórtan jelentek meg életében. Önfeltáró vallomásaiból azonban mindenkor szemérmesen kimaradtak a magánéleti vonatkozások, intimebb részletek. Azok, amikről úgy gondolta: jobb, ha nem kerülnek nyilvánosságra.   

 

 

Érdekes - nem privát életi - anekdota viszont az, amit maga mesél el egyik írásában. Barátja Petőfi egyszer az 1840-es években egy írói-költői találkozó alkalmával ezekkel a szavakkal mutatta be őt egyik nőismerősének: "Itt van az én jó barátom. Ez az ember valóságos francia regényeket ír magyarul." S mi ebben a mókás, eléggé megalapozatlan véleményben a  legérdekesebb? Hogy a fiatal Petőfi az akkor huszonéves Jókainak még elég kevés regényét ismerhette akkor, még a 19. század negyvenes éveiben. Legfeljebb ha kéziratban, hiszen művei - egy-két kivételtől eltekintve - csak Petőfi halála után jelentek meg. 

Az idegen emberek meg pláne, főként hajlamosak arra, hogy személyiségünk teljes ismerete nélkül téves következtetéseket vonjanak le egy-egy túlságosan kitárulkozó írásból, amiben saját magunkról, vagy közvetlen hozzátartozóinkról fedünk fel a kelleténél többet. Pláne úgy, hogy ők maguk mindehhez beleegyezésüket nem adták, vagy nem volt rá módjuk, hogy ehhez hozzájáruljanak. És ugyanez igaz "visszafelé" is. Ha mi bizonyos dolgokat megtudunk másokról úgy, hogy teljes egészében még nem kaptunk képet az ő személyiségéről - azaz felszínesen jutnak el hozzánk információk - hajlamosak vagyunk róla tévesen vélekedni. Ne tegyük!   

zért is nem tartanám illendőnek és helyesnek azt, ha például szüleimről, nagyszüleimről, testvéreimről, feleségemről vagy gyermekeimről, unokámról önálló tanulmányban, esszében fejteném ki véleményemet. Ha netán jellemükről, egyéniségükről, tevékenységükről hozzájuk fűződő érzelmeimről, vélük való kapcsolatomról vallanék az olvasóközönség előtt. (Pláne: beleegyezésük nélkül! S különösen, ha azokkal, azokról követem el ezt a szemérmetlenséget, akik már nem élnek, s ezért nem tudnak erre reagálni, ezzel szemben védekezni.) Ez ugyanis olyannyira az intim szférába tartozik, aminek nyilvánosságra hozása a legenyhébb kifejezéssel is magamutogatásnak, hivalkodásnak, vélük szemben elkövetett etikai vétségnek, nagyfokú szemérmetlenségnek számítana.

Más egyéb ok mellett ezért is nem fogok írni többek között például ifjúkori botlásaimról, hűséges vagy hálátlan barátaimról, felnőttkorom kisebb vagy nagyobb vétkeiről,  saját szexuális, szerelmi életemről, házastársam portréjáról, hozzá fűződő viszonyomról, gyermek-, és ifjúkorom nagyobb vagy kisebb, reménytelen vagy reményteljes szerelmeiről. De  nem írok és vallok pl. a szexről vallott nézeteimről sem külön átfogó tanulmányban. Hiszen mindebből erősen követeztetni lehet(ne) arra, hogy saját, privát életemben, hogyan élem meg (vagy ki) hogyan alkalmazom a gyakorlatban mindezeket az elveket. Mint ahogyan minden téren érvényes, hogy minden ember a saját hitvallása, elvei, meggyőződése szerint éli napjait. 

Az utóbbi vonatkozásában az is jellemző és árulkodó lehet, hogy más egyéb írásaimban is éppen csak érintőlegesen teszek ezekről a nézeteimről említést (többnyire csak sorok között.) Ami ott és egyébként is untig elég. És ezt nem azért teszem így, mert nem tartom fontosnak, sőt lényegesnek ezt a területet, vagy pláne ne lenne a szexről, mint csodálatos emberi, anatómiai vonzóerőről valamilyen véleményem. (Mert mindenről van véleményem, így hát erről is.) Hanem azért, mert jogom van nékem is némi titokzatosságra, rejtelmességre, kételkedés vagy gyanakvás felébresztésére. Ami által talán egyfajta találgatásra is okot adhatok. 

És ez szerintem önmagában véve nem baj. Inkább érdekes lehet, ha nem jár valamiféle rosszindulattal, acsarkodással a kétkedők részéről. Ha meg jár, akkor meg nem én tehetek róla, hanem az, aki valamiféle rosszindulatot, vagy gyűlöletet táplál ezirányban. Másfelől pedig mindenről írni úgyszólván lehetetlen, mert nem fér bele az ember földi idejébe. Vallom tehát, hogy egyfajta természetes kíváncsiság, kétkedés, találgatás, bizonyos titkolózás lehetőségét, szabadságát nem szabad elvennünk sem az író embertől, sem pedig az olvasótól. Úgy érzem, ezzel és ezáltal többet nyerek, mint amit esetleg elveszítek. És ugyanez lehet érvényes az olvasóra is. 

mi pedig az imént, fentebb említett intim témakört (mármint a saját szerelmi életemet) illeti - az aztán pláne teljesen csakis rám tartozik. Még akkor is, ha netán a magamról leírtak tartalmaznának olyanféléket, melyek mások számára is útmutatásul, tanácsul szolgálhatnának. Amit nem hiszek, mivel maga a szerelem, a házastársi együttélés olyannyira intim és személyhez kötött, annyira a szituációktól, erkölcsi-, mentális-,  és anyagi helyzettől függ, hogy az egyes szám első személyben rögzített önvallomások, személyes életünk eseményeiről megfogalmazott naplóbejegyzések idegenek számára semmi hasznosat, felhasználhatót nem tartalmazhatnak szerintem. Csekély kivételtől eltekintve, amikor nagy embereknek, zseniális művészeknek önmagukról alkotott megállapításai sokszor olyan általános érvényű életigazságokat tartalmazhatnak, amik esetleg útmutatásként szolgálhatnak más emberek számára is. 

 

Én azonban - úgy érzem és gondolom - nem állok azon a szinten semmilyen tekintetben, hogy mintegy "égi pszichológusként" mások (akár ismeretlenek számára is) életvezetési tanácsokat, személyre szabott, számukra elfogadható és felhasználható útmutatásokat nyújtsak, amivel életüket jobbá, élhetőbbé, szebbé, hasznosabbá tehetik. Ezt mindenkinek önmagának kell megtalálnia, a hozzá vezető módszereket néki kell kimunkálnia, amihez persze folyamatos gondolkodásra, morfondírozásra, kételkedésre, tépelődésre, döntésekre van szükség. Döntésekre, amelyek megalapozzák a megfelelő és leghelyesebb megoldások, tettek és cselekedetek megválasztását. ("Kételkedem, tehát vagyok.") 

 

E gondolkodási folyamathoz, a kétkedésekhez, a gondolatok szabad és rugalmas áramlásához, a helyes döntések meghozatalához azonban - úgy hiszem - már bizonyos fokig hozzájárulhatnak e Blog oldalán írott esszéim, tanulmányaim is. Merem azt remélni (különben nem is írnék le egyetlen sort se) hogy leírt és megfogalmazott gondolataim, elemzéseim, értékeléseim, nem egyszer hosszasabban kifejtett állásfoglalásaim - az ismeretterjesztésen túl - elgondolkodtatnak, megfontoltabbá tesznek. (mind az írót, mind pedig az olvasóját.) Így - egyfajta indirekt módon - talán segíthetnek mindenkit a saját döntési helyzeteiben. Abban, hogy mindig a szeretet és empátia által vezérelt úton járjanak s mindig igyekezzenek megtalálni a megfelelő módozatokat, alternatívákat, lehetőségeket a cselekvéseikhez. 

 

Úgy vélem, leírt soraim esetlegesen kapukat nyithatnak meg gondolatsorok és tettekhez vezető elmélkedések beindulásához. Ösztönözhetnek a megfelelő irányok, utak, lehetőségek, a kézenfekvő leghumánusabb megoldások felé. Váratlanul kitárulhatnak ajtók olyan lehetőségek megvalósításához, amik eddig talán eszükbe sem jutottak tisztelt olvasóimnak. Különösen akkor, ha a sorok között is olvasnak, mint az olyannyira jellemző a figyelmes szemlélőkre és gondolkodókra. Azaz: tisztelt olvasóimra.

A nagy egyéniségeknek, íróknak, művészeknek - szemben a magam szerény képességeivel - éppen az a sajátosságuk többek között, hogy műveikben, alkotásaikban  legtöbbször kortalan,  mások számára is értékelhető, megfontolható, felhasználható életigazságokról, erkölcsi elvekről mondanak erőteljes, hatásos és felemelő igazságokat.  Mégpedig - műveikben felhasznált, ábrázolt, elénk tárt életanyagukkal - sokszor nagyon is fontos, általános érvényű, megszívlelendő dolgokat, útmutatásokat, de semmiképpen sem recepteket. 

 

Ezeket természetesen művészi formába öntve ágyazzák, építik be mondanivalójuk egészébe. Nagy művészi és érzelmi hatással, bár sokszor jelképekben ábrázolva. Mint ahogyan pl. Kosztolányi teszi az Aranysárkány című regényében, melyben a gondtalan fiatalság tovaröppenéséről, a nemzedéki ellentétekről, a pedagógus hitvallásról, a tudás és az erkölcsi tartás továbbélésének fontosságáról szól a tragikusan végződő, de mégis felemelő történetben. 
  
Mindezeket az írói életigazságokat, bölcs megállapításokat azonban minden egyes embernek magának kell saját egyéni szűrőjén keresztül átengednie az elolvasottak után. Önmagának kell azokat  átvizsgálni, értékelni és végül kreatívan bánni, élni velük mindennapjaiban. Megtartani belőlük azt, amit ezekből saját maga hite, gondolkodása, lelkivilága, jelleme, vérmérséklete jónak, pozitívnak, megfelelőnek és felhasználhatónak tart. Megtartani és bölcsen, intelligensen "beépíteni", transzformálni saját  különbejáratú életébe. És a legideálisabb az, ha mindezek valamilyen változást idéznek elő az életében, mégpedig pozitív értelemben, hiszen "a jó pap is holtig tanul." S ha mindezt megfontoltan, jóindulattal, okosan, szeretettel és türelemmel teszi - akkor nemcsak saját magánélete, munkája, hivatása, hanem emberi kapcsolatainak minősége is javulhat ezzel.  

Minden egyes ember a saját kapcsolatát egyénileg kell, hogy megélje, illetve átélje. A művészetből (pl. irodalomból, zenéből) leszűrt tapasztalatok, élmények, tanulságok sokat segíthetnek, pozitív irányban mozdíthatják elő, széppé tehetik életünket, és mindazok életét, akik vélünk kapcsolatban vannak vagy kerülnek. Mindenkinek csak ajánlhatom, sőt propagálom is a művészi alkotások élvezését, tanulmányozását. Ám ez nem jelenti azt, hogy enélkül - ha mindezt teljesen kizárja valaki az életéből - már nem is lehet boldog. Lehet, de hogy élményekben, tapasztalatokban biztos, hogy nem lesz olyan gazdag és tartalmas az élete, mint azoknak, akik rokonszenveznek, élnek  a  művészetek éltető sugarával, pláne, ha aktívan művelik is annak valamelyik fajtáját. 
 

  

 

HIT, INTIMÍTÁS, KAPCSOLATOK JELENLÉTE AZ  ÍRÁSBAN

 

 

Meggyőződésem, hogy az az energia és optimizmus, mely a művészi alkotásokból árad - semmivel, és semmiből sem pótolható. Talán csak a vallás nyújthat akkora erkölcsi tartást, szívósságot, csak az igaz hit képes még arra, hogy annyi életerőt, bizakodást, élet-, és emberszeretet és helyes útmutatást adjon számunkra, mint a művészet. S mindez azért van, mert e kettő évezredeken átívelő és felbecsülhetetlen hatást kifejtő emberformáló erőnek ugyanazon gyökere és szándéka van. Mint ahogy a négy legjelentősebb, egyformán fontos és értékes emberi foglalkozás - a művész, az orvos, a pedagógus és a pap - tevékenységének ugyanaz a lényege, csakis annak neve és színtere más, ugyanígy a művészet és a vallás is lényegében ugyanaz, különösen céljaiban, törekvéseiben, szándékaiban. Természetesen közlési formáiban, kommunikációs stratégiájában, technikájában merőben más eszközöket használ mindegyik.

Itt  is csak tehát az eszközök és a színhely különböznek - de a tartalom, a cél és szándék (vagyis a lényeg) teljesen azonos.  Mindkettő  - a művészet és a vallás - Isten és ember örök és szétszakíthatatlan kapcsolatát, a Teremtő energiájának, hatalmának elfogadását, az Úr segítségében, szeretetében való hit meglétét, fontosságát feltételezi. Mindkettő az ember teremtésének kezdete óta jelen van, hálistennek működik és hatást gyakorol. Életünk megszépítésére, hasznára teremtődött, és azóta is utat mutat - értünk, magunkért. 

Rajtunk múlik, hogy mit választunk, mert az Isten  e téren is megajándékozott bennünket  a szabad választás lehetőségével: művészet és vallás nélkül éljük le életünket vagy véle együtt. Élünk-e e kettőnek az áldásaival, vagy úgy vesszük, mintha egyáltalán nem is léteznének, mintha soha nem is léteztek volna. "Tulajdonképpen zene nélkül is lehet élni, hiszen a sivatagon keresztül is vezet út." - mondotta Kodály. Akiről mindannyian tudjuk, hogy milyen fontos, lélekemelő lehetőségnek tartotta az éneklés, a zene, a művészet, a hit és a sport testi-lelki harmóniára gyakorolt hatását. S nemkülönben a hit is ily fontos szerepet foglalhat el életünkben erkölcsi tartásunk, szilárd jellemünk, lelki épségünk megtartásában. 

S idekívánkozik hirtelen a következő idézet József Attilától: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!" / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis." Természetesen nem úgy kell érteni a művészet és a vallás fontosságát, hogy valaki minden vasárnap elmegy a misére, vagy félévente mondjuk megtekint egy operaelőadást, vagy kötelező penzumként havonta elolvas egy könyvet. Egyiket sem úgy kell viselnünk, hordanunk, mint valami függeléket, külsődleges díszt vagy kelléket, kipipálandó, teljesítendő feladatot. Hanem pontosan úgy, ahogyan azt fentebb írtam: élnünk kell vele! 

Ott legyen, jelen legyen mindennapjainkban, öltözködésünkben, étkezésünkben, lakberendezésünkben, munkánkban, közlekedésünkben, játékainkban, s nem utolsósorban emberi kapcsolatainkban. S lehetőség szerint ne csak passzívan, hanem aktív módon is: énekeljünk, furulyázzunk, gitározzunk, pötyögtessünk a zongorán. S nem kell, hogy ennek közönsége legyen, mert nem ez a lényeg, hanem magunk lelki kondíciójának megóvása, karbantartása. A pötyögtetés is többet ér, mint mások zongorázásának meghallgatása - mert ezt magunk tesszük. S ezzel megint nem azt mondom, hogy ne hallgassuk meg Rubinsteint, Richtert, Fischer Anniet. De bizony tegyük, mégpedig gyakran. De ne elégedjünk meg azzal hogy mindig csak másokat hallgatunk! (

Jól tudjuk persze, hogy mindennek vannak anyagi vonzatai - így ennek is. Ám aki nyitott szemmel jár és észnél van - az óriási zenei,  művészi értékekre lelhet ma már az interneten (igaz, nem biztos, hogy ugyanabban az előadásban, amiben éppen szeretné) és az ún. használtcikk-piacokon is! Párszáz forintért olyan könyveket, CD-ket, DVD-ket, bakelitlemezeket hozhat onnan haza - hogy ihaj-csuhaj! Mert hála Istennek eljutottunk oda, hogy nem minden esetben van szoros összefüggésben ezek ára és tényleges művészi értéke. 

Szükséges és fontos, hogy minden ember önerejéből és akaratából, saját jól felfogott szándékából tegye életét boldoggá - választott társa segítségével, közös együttműködésével és teherviselésével. Boldoggá tegye saját kapcsolatát, esetenként megszenvedje annak nehézségeit, kihívásait, buktatóit, de inkább  élvezze annak örömeit, s ha úgy adódik - akkor emelt fővel tudja elviselni, túlélni  annak szomorú pillanatait, keserveit egyaránt. Minden ember egyénileg kell, hogy építgesse, szépítgesse, netán rombolhassa, javítgassa, foltozgassa magánéletét. De jogában áll, hogy akár végérvényesen tönkre is tehesse saját kapcsolatát, szerelmét, együttélését. Mert ez is benne van a pakliban - ahogy mondani szokták. (Útra kelünk, megyünk az őszbe / Vijjogva, sírva, kergetőzve / Két lankadt szárnyú héjamadár." - írja Ady.)


enki sem spórolhatja meg azt az energiát, a problémák közös megoldásához szükséges egyéni erőfeszítést, netán gyötrődést, melyet  minden valamire való emberi kapcsolat megkövetel. Senki nem menekülhet attól a néha örömteli, néha keserves küszködéstől, ami egy együttélésben feltétlenül jelentkezni fog mindaddig, amíg a nézetek, érdekek, érzelmek, szándékok és vágyak összehangolódnak. Mindaddig, amíg közös nevezőre jutnak az együtt élő felek, és köztük a szellem, a test és lélek harmóniája létrejön, megvalósul és állandósul. 

Előfordulhat, hogy például egy házasságban  - férj és feleség között - lesznek, felszínre kerülnek olyan kérdések, véleménykülönbségek, amelyekben életük végéig sem tudnak, nem képesek dűlőre jutni. Ez önmagában még nem veszélyezteti a harmonikus együttélést. Sőt! Az veszélyeztetné igazán, ha mindig mindenben és mindenkor egyet értenének! Ha az alapvető kérdésekben azonban egyet értenek - akkor ez előbbitől függetlenül még nyugodtan élhetnek boldog házasságban.  

Egy kapcsolat menetébe, folyamatába, az esetleges bajok rendezésébe senki nem szólhat bele érdemben, külső tanácsokat nem adhat igazán. Ahhoz ugyanis, hogy megfelelő megoldást adjon valaki más számára - ahhoz abban a szituációban kellene élnie elejétől a probléma jelentkezéséig. Mert csakis akkor és így érthetné meg annak a más, idegen kapcsolatnak sajátos lényegét. Akkor láthatná világosan kirajzolódni annak a kapcsolatnak a törésvonalait,  és egész folyamatát. Ha ő is benne élne, csakis akkor láthatná élesen és behatóan ennek a fának hol élő, hol elszáradó ágait, annak ezernyi ága-bogát, frissen bimbózó, majd kinyíló virágait, és  lenyesésre váró vadhajtásait. 

Tehát csakis a kapcsolatban benne élők láthatják meg igazán annak erényeit és gyengéit. Ők láthatják meg a tennivalókat, az esetleg kialakuló bajok megoldását, ők adhatnak gyógyírt a fa betegségeire, amik megjelennek rajta és benne. Csakis az egymást kiválasztó társak oldhatják, javíthatják meg megromlott kapcsolatukat, azt a fát, melynek lombja netán már hervadni kezd. S ők bízhatnak abban is, hogy ez a fa majd tavasszal ismét megújul, ha ők, a kertészek ezt így akarják. Isten és a gondviselés segítségével és az ő hitükkel, elszántságukkal.



kérdem én - visszatérve a titokra, amit a fentiekben taglalni kezdtem: miféle író az, miféle ember az, akinek nincsenek titkai? Minden embernek kell, hogy legyenek személyes, egyéni, csakis reá jellemző titkai. Kell, hogy létezzenek ki nem nyitott ajtói, melyeket meg kell őriznie, szépen bezárva. kell hagynia. Nem szabad, nem érdemes azokat kinyitni, s nem szabad mások számára kiszolgáltatni azt, ami mögötte van. (Többek között erről is szól Szabó Magda szép regénye: az Ajtó.) "Nem kell kiteregetni  a szennyest" - ahogy mondani szokták - pláne úgy, hogy még csíptetőt sem teszünk a kitett ruhára: hadd vigye a szél szanaszét..

És van az embereknek egy olyan csoportja is, amelybe tartozóknak esetleg éppen az lehet a titkuk, hogy egyáltalán nincsenek titkaik...(?) S hogy jómagam melyik csoportba tartozok? Az legyen az én titkom. És végül: nem szabad szemérmetlenül hozzátartozókról, családtagokról, ismerősökről, barátokról, iskolatársakról, munkatársakról sem írni, azokkal, vagy azokról személyeskedni egy-egy tanulmány, esszé keretében.   Különösen akkor nem, ha már elhunyt családtagokról, ősökről van szó, akik szegények már nem tudnak ez ellen sem védekezni, sem beleegyezésüket adni hozzá. 

Többek között ezért is nem írok drága, elhunyt szüleimről, nagyszüleimről, hozzájuk fűződő kapcsolatomról, jellemükről, tulajdonságaikról, vélük átélt élményeimről, tőlük kapott mérhetetlen szeretetükről - és így tovább. Mert úgy gondolom: mindez maradjon meg egyedül nekem, s őrizzék ők is örökre lelkükben, amely múlhatatlan és halhatatlan. S amellyel találkozni fog az én lelkületem is, ha egyszer majd utánuk megyek a Jóisten nevében és oltalma alatt. S nem szándékozok azért sem írni Róluk - kitéve Őket és emléküket közszemlére - mert számos félreértésre adhat okot már eleve maga a szándék is. Hát még annak részletes kifejtése, megfogalmazása, hogy számomra ők mit jelentettek, szeretetüknek mit köszönhetek, mit tartok jellemükről, viselkedésükről, odaadó szeretetükről - és így tovább, és így tovább. 

 

Hogy például az irántuk érzett szeretetemet megfogalmazzam - ahhoz nem rendelkezem olyan írói eszköztárral és tehetséggel, ami mindehhez feltétlenül szükséges, elégséges lenne. Hogy mindezt kellőképpen  kifejezzem - ahhoz szellemileg, lelkileg, szókincsben, kifejező erőben és stílusban legalább olyan szinten kellene lennem, mint amilyen fokon volt íróként pl. Móricz, Kosztolányi, Szabó Magda, Sütő András vagy Németh László. Azt a gyermeki szeretetet, ragaszkodást, végtelen köszönetet és hálát, amit öreg koromban is érzek apám, anyám iránt - azt szavakban, írásban történő megfogalmazás és annak közzététele nélkül - szeretném magammal vinni a sírba, ha Isten annak idején magához szólít. És nagy kérdés most és akkor is: vajon én magam, mint gyermekük tettem-e értük annyit, szerettem-e őket annyira, mint ők engem?

 

Mint ahogy ezt a kérdést és a választ - ugyanúgy  magukkal vitték és őrzik az irántam érzett szeretetüket is  halhatatlan lelkükben örök nyughelyükön. És természetesen szeretném magammal vinni - ha eltávozok e földi világból - azt az érzést is,  amivel óvtam és szerettem itt e földön feleségemet, gyermekeimet, unokámat. Ami őbennük megmarad ebből a szeretetből és azokból a tettekből, amivel mindezt kifejeztem - az maradjon meg nékik. Éljen és munkáljon bennük örök időkig, erősítse őket ez is, és járuljon hozzá ahhoz, hogy béke és szeretet uralja egész életüket, továbbá szüleik  és utódaik, az ő gyermekeik és unokáik életét is. És - ítélkezés nélkül - de ők maguk döntsék el és  mérlegeljék: vajon elegendő avagy kevés volt-e mindaz, amit szeretetben, odaadásban, segítőkészségben, s az ezt kifejező tetteimben életemben éntőlem kaptak. Elismerve mindazokat a hibáimat, vétkeimet és tévedéseimet, amelyeket saját életemben elkövettem - jómagam röviden és meggyőződéssel csupán annyit írhatok ide: bárcsak többet tudtam volna tenni értetek!

z effajta kitárulkozás - melyet  fentebb megjegyeztem - ha mégoly őszinte is - bizonyos ellenérzéseket szülhet.  A hozzám legközelebb álló emberek közszemlére tételét jómagam nem tartom erkölcsösnek. (Még abban az esetben sem, ha netán életük, egyéniségük, tetteik hordoznak, rejtenek olyan tanulságokat, amik útmutatásul, például szolgálhatnak mások számára.) Ez a fajta alapállásom a leghatározottabban megtiltja, megakadályozza számomra, hogy ezen a Blogon belül olyan írást tegyek közzé, amely netán kifejezetten róluk szólna, őket állítaná a középpontba.

Úgy gondolom, hogy az effajta téma abba a kategóriába tartozik, aminek kifejtése nem tartozik a nagy nyilvánosságra. Csakis a szűkebb, vagy tágabb családi körre. Az efféle ügyek, problémák tárgyalásának, taglalásának, feldolgozásának, estleges megoldásának az ember magánügyeinek tárházában kell maradnia. Ezeket nem szabad házon kívülre vinni. Vagyis: ezen a tárházon nem illik sem ablakot, sem ajtót nyitni mások számára. Ezt jobb, ha megtartom magamnak, tabuként kezelem - s kérem, hogy ezt senki ne vegye zokon tőlem. Köszönöm. 

ás az, amikor egy-egy írás kapcsán - már megjelent, vagy ezután születendő tanulmányaimban nagyon rövid utalással érintem hozzátartozóim személyét, cselekedeteit valahol, valaminek kapcsán, amikor az teljesen elengedhetetlenül szükséges és fontos. Ám ennek utalásszerű rövidsége, lakonikus megfogalmazása - a kivétel erősíti a szabályt elve alapján - pont azt húzza alá és hangsúlyozza, amiről éppen a fentiekben írtam. Mindezen okokból tehát legcélszerűbb, ha minél kevesebbet árulunk el a  saját magunk személyiségének titkaiból a nyilvánosság előtt. Ezzel egyfajta teret és lehetőséget hagyva az olvasónak a találgatásra - mint azt már fentebb említettem. Meghagyva ezáltal az olvasó személyes szabadságát arra, hogy személyünk, egyéniségünk iránti kíváncsisága, intellektuális érdeklődése, izgalma és fantáziája, szellemi szabadsága továbbra is fenn maradhasson. Ami - azt hiszem - az írásaim, megválasztott témáim iránti érdeklődését is bizonyos mértékig fokozhatja. 

Amennyivel kevesebbet árulunk el saját magunk személyiségéről, lelki-érzelmi beállítottságáról - annyival többet kell elmondanunk viszont gondolatainkról. Véleményünket, meglátásainkat az életről-halálról, a világról, hétköznapjainkról, művészetről, hitről, tudományról, egészségről, politikáról, nevelésről, más emberekről, azok cselekedeteiről, illetve az azokról vallott, kialakult meggyőződésünkről. Röviden: életfilozófiánkról. Vagyis:  írásaim elsősorban azokhoz az olvasókhoz szólnak, akik nem rám, nem magamra, hanem véleményemre, állásfoglalásomra, gondolataimra kíváncsiak. Az igazi olvasót - úgy gondolom - ez jellemzi. Ütköztetni kívánja saját véleményét másokéval, kíváncsi rá, hogy mennyiben egyezik az a sajátjával, s mennyiben tér el attól, miben és mennyiben tud azzal vitába szállni, egyet érteni, mennyiben készteti újabb kérdések feltevésére stb.


umma summárum: soha ne a saját tulajdonságainkról, jellemünkről, személyünkről írjunk! (Még akkor sem, ha netán a pozitív jellemvonások mellett még negatív tulajdonságainkat is górcső alá vesszük.) Ez csak a nárcisztikus emberek meglehetősen unszimpatikus tulajdonsága.  Én magam se erre törekszem soha. Változatlanul vallom ugyanis Dosztojevszkíj erkölcsi alapállását, mi szerint "megvetendően szerelmes önnönmagába az, aki szégyenkezés nélkül tud magáról írni." Írásaink tehát - mint ahogy blogom profiljában is megfogalmaztam: ne rólunk, hanem bármiről (akár mindenről) vallott érzéseinkről és gondolatainkról, világról alkotott állásfoglalásunkról szóljanak. (És ezt mindig személyeskedés, gúnyolódás, mások rossz tulajdonságainak kipellengérezése nélkül tegyük!) S ahol esetleg van rá javaslatunk: arról is írjunk, hogy mi módon, mivel, milyen eszközökkel, módszerekkel lehet az általunk hibásnak tartott tevékenységeken, elveken, magatartáson, viselkedésformákon javítani! De csakis akkor, ott és úgy szóljunk bele egy-egy dologba, amikor úgy érezzük, hogy mindehhez kellő, és megfelelő információknak vagyunk birtokában. Vagyis ne ugassunk bele mindenbe kellő hozzáértés, utána járás nélkül!

Ha valaki áttekinti blogom eddigi  írásait - láthatja, hogy jómagam elsősorban zenei, irodalmi, művészeti, pedagógiai, hitbeli és közéleti témákat választok. Ám ezek közül is azt, amire jómagam elhivatottságot érzek, amiről mondanivalóm van. Amiről úgy érzem és gondolom, hogy talán tudok újat, mások számára is érdekeset mondani, vagy másféle aspektusból valamit megvilágítani, megfogalmazni. Legfőképpen olyant, amibe jól beleástam magam az eltelt évek alatt, amivel nap mint nap foglalkozom, vagy foglalkoztat. Amit alaposan átgondoltam és igyekeztem megfelelő tényanyagot is gyűjteni hozzá. 

 

Azaz: amiről, amivel kapcsolatban véleményem, állásfoglalásom (esetleg javaslatom is) van. Ami egyáltalán nem azonosítható saját egyéniségemmel, még akkor sem, ha a kialakult véleményem persze abból fakad, arra utal és azt jellemzi is valamilyen módon. Az írásainkban rögzített, lefektetett vélemények, gondolatok összessége nem jelenthet egyet írójának jellemrajzával. Nem az ő karakterének, egyéniségének a summázata, megfogalmazása. Nem lehet azonos azzal, még akkor sem, ha  - legjobb esetben - minden véleménye és állásfoglalása adekvát összefüggésben áll, harmóniában van jellemével, egyéniségével.

indannyiunknak vannak olyan belső tulajdonságai, személyes élményei, gondolatai, életének csakis általa megélt eseményei, amik nem tartoznak sem a tágabb, sem a  szűkebb nyilvánosságra. Sem az ismerősökre, sem az ismeretlenekre, sem a szomszédokra, sem a nem szomszédokra, sem az élőbeszédre, sem az internetre, sem a könyv lapjaira. De talán még a családtagok közül sem mindenkire - mint azt már fentebb említettem.Egyrészt azért, mert nincs jogunk bárkit is ezzel terhelni. 

 

Másrészt pedig azért, mert senkinek semmi köze sincs egy másik ember benső magánéleti gondjaihoz, életvezetésének problémáihoz. Vannak életünkben olyan események, érzelmek, gondolatok amiket egyedül nékünk kell saját magunknak feldolgoznunk. Amikkel csakis saját magunk előtt, saját magunknak tartozunk elszámolással. Amelyek megoldásával egyedül magunknak kell megbirkóznunk. Bízva a Teremtő hathatós segítségében, végtelen szeretetében.

Nem véletlen, hogy a legtöbb intimítást eláruló, házastársi-, vagy családi szennyest kiteregető személyes naplókat sok írónak csakis halála után (poszthumusz) hozzák teljesen nyilvánosságra. Amikor szegény már nem tud ez ellen védekezni, ennek kiadását megtiltani. S az sem biztos, hogy helyt álló az a fajta magyarázkodás: egy művész vagy alkotó ember életművét csakis úgy ítélhetjük meg igazán, ha életének legrejtettebb pillanatait is megismerhetjük. Mert ez hazugság. Anélkül is sejtjük, sőt tudjuk, hogy a művészemberek is emberek. Gyarló, tévedő, megbotló, vétkező, szélsőséges, kicsapongó, perverz vágyakkal és gondolatokkal, sok-sok emberi hibával bíró, kisebb-nagyobb bűnöket néha (vagy gyakrabban) elkövető, majd bűnhődő, bocsánatért esedező személyiségek. Egyáltalán nem bűn - hanem egyfajta realitásérzet részünkről - ha mindezen negatív tulajdonságaikat (amiket nem ismerünk, de sejtünk) eleve elkönyveljük  az író, a művész-ember összes általunk is ismert pozitív erényei mellett.

Hiszen tudva tudjuk: hibátlan, bűntelen, soha semmiben nem vétkező ember nem létezik a földön. Tökéletes csakis maga az Isten. Az embereknek egyike sem az, hiába gyúrta a Teremtő őt a maga képére. A maga képére formálta, de nem másolta! Amiből az következik, hogy nem azonos az ember Istennel, csak hasonló hozzá, ha már matematikailag akarjuk kifejezni. Hasonló hozzá, mert sok tulajdonságában, jellemvonásában megegyezik vele. Mindezen okból tehát nékünk egy-egy műalkotás megismerésekor azokat az írói, művész-emberi erényeket kell figyelembe vennünk,  amitől egy adott műalkotás oly nagyszerűvé vált, ahogyan az előttünk áll. Katartikus zenei vagy irodalmi élményünk lehet anélkül is, hogy egy adott mű  alkotójának összes bűneit, hibáit, szeretőit, botlásait, esetleges balhéit, botrányait, kicsapongásait mind rendre vizsgálódás tárgyává tennénk és elcsemegéznénk azokon.

Nem feltétlenül szükséges tehát minden áron bekukucskálnunk - akár áttételesen, az írott szavak lehetőségével - az alkotók hálószobájának, ebédlőjüknek kulcslyukán át. Meglesve őket, hogy aznap, amikor egy-egy művükön dolgoztak - éppen mit ettek vagy ittak, kivel s hogyan szerelmeskedtek vagy éppen nem szerelmeskedtek. Vagy netán éppen mikor nem volt mit enniük, inniuk. Mikor, s miért nem tudták kifizetni adósságaikat, a lakbért, egyéb tartozásaikat stb. Vagy éppenséggel mikor, kivel, milyen pózban szerelmeskedtek, miért találkoztak vagy nem találkoztak, s milyen párbeszédet folytattak találkozásaik vagy intim együttlétük alatt. S esetleg mikor került sor egy-egy kikapósabb, vadabb veszekedésre, hangoskodásra, ne adj' Isten tettlegességre stb.  

Karinthy prózájának, verseinek, humoreszkjeinek zsenialitását akkor is felfoghatjuk, ha semmit nem tudunk olykor sanyarú magánéletéről, falánkságáról, önzéséről, lezserségéről stb. Elég azokat a mozzanatokat, eseményeket ismernünk egy-egy alkotó vagy művész  életéből, melyek valamilyen összefüggésben vannak műve keletkezésével, születésével, valamint az alkotás folyamatával. Elsősorban gondolataikat, hitvallásukat kell megismernünk, észrevételeiket, benyomásaikat, hangulataikat szükséges átéreznünk, hogy műveiket mélyebben felfoghassuk, átérezzük, s ezzel élményünk magasabb rendű legyen. Mindazokat, melyek az alkotási folyamatban segítették őket, s közvetlenül befolyásolták műveik megszületését. (Nagyon is sokat megtudunk például Anna Sznyitkina visszaemlékezéseiből - férjének, Dosztojevszkíjnek minden napi írói munkásságáról, alkotói módszereiről és eszközeiről, valamint magánéletéről.

Anélkül, hogy egyetlen szót is elárulna az olvasó számára kettőjük hálószobatitkairól, vagy intim viszonyuk apró mozzanatait bármilyen összefüggésbe hozná férje alkotómunkájával. Ezeket a fent említett naplókat, memoárokat legtöbbször az író, költő, művészember legközelebbi hozzátartozója, örököse, özvegye vagy egy szenzációéhes kiadó hozza nyilvánosságra. Előfordul, hogy indokoltan. De az is megtörtént már, hogy indokolatlanul avagy anyagi okokból.  E fent nevezett napló (memoár) megjelentetésénél azonban az anyagiak semmiféle szerepet nem játszottak.  Elsőrendű szempontként ebben az esetben a férjét sok évvel túlélő hűséges özvegynek az a szándéka dominált, hogy az irodalomkedvelő olvasó valóságnak megfelelő képet kapjon a nagy orosz író életéről és személyiségéről. Eloszlatva a sok szóbeszédet, pletykát, hamis legendákat, amik már az író halála utáni években kezdtek elterjedni. S mivel a könyvből teljesen más kép rajzolódik ki a nagy íróról, mint amit sokan igyekeztek lefesteni róla - így teljesen indokolt volt mindezt nyilvánosságra hozni.

ámtalan olyan dolog létezik, aminek közzététele igenis kutyakötelessége egy író-, költő-, vagy egyéb művész- embernek. S ha akarja ezt akár napló formájában önmaga, személyesen is közzé teheti -  ez már az ő dolga és felelőssége. Ezeknek a gondolatoknak, jelenségeknek, eseményeknek, történéseknek azonban általános érvényűeknek kell lenniük. Olyan témáknak, amelyek minél több embert foglalkoztatnak, érintenek és elgondolkodtatnak. Nagyon fontos, hogy mindezeket a gondolatokat világosan, érthetően, színesen fejezzék ki. A túlságos terjengősségtől tartózkodni kell. De "a lényeget tudatlanságból rosszindulatból vagy gondatlanságból ne felejtsük benn a kalamárisban." - ahogyan Cervantes írja a Don Quijote-ban. Az az ideális, ha az író erőteljesen - az érzelmekre és intellektusra mély hatást gyakorolva - fejti ki véleményét egy adott témában. S az a jó, ha mindezt azért teszi, hogy az az olvasót az elgondolkodtatáson túl szemléletváltozásra, életmódjának megváltoztatására késztesse. (Persze pozitív irányban.) 

Tulajdonképpen a művészi katarzis elérése mellett ez a másik fő célja egy írásműnek. Akár egy esszéről, újságcikkről, novelláról, versről vagy akár egy regényről legyen szó. Annál nagyobb író valaki, minél inkább el tudja ezt érni, s mindezt saját egyéni stílusával, hatásosan ábrázolni. És ez akkor is ott van a levegőben, ha egy író csak éppen, speciel önmaga szórakoztatására, önkifejezése kedvéért ragad tollat. S tudatosan, nem görcsösen és fojtottan arra gondol, hogy hányan, kik és mikor fogják elolvasni írásművét, s az milyen hatást gyakorol majd rájuk. Mert ha mindig erre gondol - az lehet, hogy gúzsba köti. Egy igazi író akkor is ír, ha egyáltalán nem biztos abban, hogy valaha valaki azt majd elolvassa. (De azért bízhat benne...) Egyszer Moldova György azt mondta: "Ezt a könyvet akkor is megírom, ha soha senki nem olvassa el. Magamnak tartozok ezzel." Igaza van.

   

óka László még 1956-ban így ír: "Irodalmunk ne iránytű nélkül hányódó gálya legyen, hanem az igazság felismert irányát követve, biztosan hasítsa a jövendő vízét, ragyogó horizontok felé." Ez mind szép (bár kissé patetikus) csakhogy tévedés. Talán az akkori szocialista rendszer is befolyásolta a jeles irodalomtörténész eme hitvallását. A legtöbb írásmű ugyanis (különösen a jelentősebbek) nem ebből az apropóból, nem ilyen indokkal vagy ihletből születnek meg. Az iránytű ugyanis - amire itt Bóka utal - egy adott kor ideológiáját jelenti, amihez az írónak igazodnia, alkalmazkodnia kell. Véleményem, sőt meggyőződésem szerint azonban ennek a bizonyos iránytűnek az író kezében kell lennie (mint a gályán ülő hajósnak  - hogy Bóka hasonlatával éljek) nem pedig követnie egy megadott, elfogadott és előírt irányt, eszmét. 

Vagyis: nem arra kell törekednie, hogy az éppen fennálló hatalom, rendszer által felmutatott iránytűt kell merően figyelnie! Az igazán jelentős, igazán maradandó értéket létrehozó írónak a történelem során mindig is a saját kezében volt ez a bizonyos iránytű. S nem az az iránytű "mozgatta" őt ki ilyen vagy olyan irányba, amely más valakinek a kezében lapul. Az igazán jelentős írónak mindig is saját iránytűje volt, van és lesz. Saját iránytűje szerint szervezte és bonyolította kirándulásait a sorokban és sorok között a múltban is, a jelenben is és így tesz majd a jövőben is. Eszerint tájékozódik, halad a kéziratpapírjain - hála meggyőződésének, és az utókor nagy-nagy örömére.

oha nem születhettek volna meg nagy művek, nagy alkotások, ha a nem lettek volna eszerint működő és alkotó írók, zeneszerzők, festők, szobrászok - akik ehhez ragaszkodtak, ezt tartották szem előtt. Hogy csak egy szép és felemelő példával éljek: El Greco-t még a hírhedt és spanyol inkvizíciós testület sem tudta eltántorítani művészi elveitől a 17. században. A leghatározottabban és legmerészebben kiállt amellett, hogy alkotásaiban mindvégig megőrizze és képein alkalmazza az általa helyesnek tartott egyéni stílusát. Ha szükséges lett volna akár még életét is feláldozza magánéleti és művészi szabadsága, koncepciója megtartásáért. (Szerencsére erre nem volt szükség. S mint akinek nevében az Úr is benne foglaltatott - mint hívő embert - a Teremtő ily módon is védelmébe vette.) 

Meggyőződése, szívóssága ugyanis oly erős és rendíthetetlen volt, hogy bírái nem tudtak rajta fogást találni, nem tudtak vele mit kezdeni. Nem vállalták annak kockázatát, hogy kivégzése esetén lázadás tör ki a nép körében, amely egyértelműen szimpatizált Domenikos Theotokopulos személyiségével és festészetével. Legyőzte hírhedt inkvizítorait, akiknek legfőbb vádjuk volt: ahogyan a szenteket és Istent lefestette képein. Kimerülten, fáradtan, de megdicsőülve, boldogan és felszabadultan távozhatott az inkvizíciós tárgyalóteremből. Ahogy kilépett az utcára - hatalmas ujjongó, éljenző tömeg várta. Diadalmenetben vitték végig a városon egészen a házáig. Otthoni műtermében aztán még évekig alkotta, festette egyéni stílusú remekműveit. 


tegyük még hozzá: nem születhetett volna meg Bulgakov fő műve, a Mester és Margarita, nem hangozhattak volna fel Sosztakovics szimfóniái sem, ha nem ragaszkodnak "iránytűjükhöz" az alkotók a félelmetes hatalommal szemben. S nem hallgathatnánk ma is Liszt merész harmóniákat felhasználó zongoraműveit, Bizet operáit, Satie kompozícióit, Bartók vagy  Sztravinszkíj zenekari műveit, ha nem maradnak következetesek művészi elveikhez ezek a szerzők is. Mit sem törődve azzal, hogy a hallgatóság hűvösen, vagy esetenként botrányosan, ellenszenvesen, nem egyszer tüntetően fogadja újszerű kompozícióikat. Amelyik írónak, művésznek szüksége van mások által megadott, oktrojált iránytűre - az már nem is nevezhető igazán tehetséges, önálló egyéniséggel rendelkező, eredeti alkotónak. 

Minden korszakban csakis a középszerű, befolyásolható írók, művészek vehetők rá arra, hogy egy éppen hatalmon lévő politikai rendszer ideológiája, ízlésvilága, értékrendszere, kultúrpolitikai elvei szerint alkossanak. (És ez érvényes a művészi élet bármely szereplőjére is.) Az igazán értékeset, jelentőset, maradandót alkotó írók, költők, festők, szobrászok, zeneszerzők mindig rendelkeztek saját iránytűvel, ami számukra egész életükben mutatta a helyes irányt. S ez bizony legtöbbször nem egyezett meg azzal, amit az éppen akkor fennálló rendszer kijelölt, illetve elvárt. 

világirodalom legnagyobb írói műveikben  sohasem annak a korszaknak, politikai rendszernek az ideológiáját követték, szolgálták ki, amelyben éppen alkottak. Amivel nem egyszer ki is váltották az éppen fennálló, működő politikai rendszerek ellenszenvét egyfelől, az olvasóközönség rokonszenvét pedig másfelől. "A nagy író mindig botrányos, az igazság botrányát sugározza, és főként a szabadságét." - írta Esterházy Péter. Akinek szintén ott a helye a korszakalkotó, ízlés-, és társadalomformáló nagy írók között. Azt vallom, hogy a nagy írók inkább a jövőnek, mint a jelennek írták műveiket. Vagy hogy fennkölten fogalmazzak: az örökkévalóságnak. 

A nagy írók elsősorban attól lettek nagy írók, hogy a saját maguk meggyőződését, általuk helyesnek tartott erkölcsi elveiket, állásfoglalásukat tudták és tudják művészetük eszközeivel elhitetni az olvasóval - műveiken keresztül. Erőteljes művészi eszközeikkel, gondolataik hatásos megfogalmazásával, értékes mondanivalójukkal, műveik katartikus hatásával érik el - még ma is - azt, hogy az olvasó érzelmekben, gondolatokban erősödjön és gazdagodjon. Hogy tanulságokat, követendő útmutatásokat szűrjön le magának az olvasottakból, s ezáltal szemlélete, értékítélete formálódjon, változzon. Hogy a sok-sok művészi élmény (és megszerzett élettapasztalata) alapján - és az olvasottakat továbbgondolva - ő maga döntse el: mi módon érdemes élni?

Hogy folyamatosan keresse, kutassa: mi módon lehet tisztességesen, önmagunkkal testi-lelki harmóniában létezni? Mi módon lehet összeegyeztetni saját életmódunkat a többi emberével a békés egymás mellett élés érdekében - anélkül, hogy a többieknek saját önzésünkkel, vágyainkkal, gondolatainkkal, hitünkkel kárt, bajt, bosszúságot okoznánk? Hogyan lehet okosan, bölcsen szeretni idegeneket, családtagjainkat, párunkat, hozzátartozóinkat, barátainkat? Mik az emberi élet igazán nagy értékei, amihez mindenáron ragaszkodnunk kell, amiket feltétlenül el kell fogadnunk. (Még akkor is, ha ezek nem mindegyike kellemesen érint bennünket, ha ezek teljesítése lemondással, erőfeszítéssel jár, de tudjuk, hogy pozitív eredménnyel szolgálnak számunkra.) Mik azok, amik biztosítják számunkra azt, hogy rövidre vagy hosszabbra szabott földi létünket tartalmasan, élvezetesen, hasznosan, szeretetben, testi-lelki harmóniában - azaz emberhez méltóan éljük végig.  S mik azok, amiket pedig el kell vetnünk, amiktől tartózkodnunk, óvakodnunk kell? 

z írók, művészek legjelesebbjei mindig is a maguk által felállított erkölcsi mércéiket, az emberi együttélés szerintük és általuk normálisnak tartott és üdvözítő elveit, követhető szabályait, törvényeit hitelesítik erőteljes művészi eszközeikkel ábrázolt alkotásaikban. Tóth Krisztina kortárs író-költőnő - aki nem csak szépen ír, de önmaga is nagyon szép - a következőket mondta az egyik interjúban amikor az újságíró éppen arról faggatta: ő miért ír? "Én nem valakik helyett, pláne nem valakiknek a nevében beszélek. Nincs ők, meg mi. Hogy ők is mi vagyunk, lehetünk. A nyomorultak a büdösek, a kirekesztettek. Ami pedig a jogosultságot illeti: azt írom meg, ami engem foglalkoztat, és úgy írom meg, ahogy legjobb tudásom szerint képes vagyok rá. 

Nem mérlegelem, hogy ez kikről, sem azt, hogy kiknek szól, mert nem ideológiák mentén rovom a sorokat. Hanem érzek, gondolok valamit, aminek formát keresek, azt írom meg mindig, amit fájdalmasnak, igaznak érzek vagy szánok. Az, hogy az ember milyen műfajban dolgozik éppen - az nem az olvasói, vagy szakmai elvárásoktól függ, hanem az anyag természetétől.  Teszek rá, hogy éppen mi a divat, hogy éppen mi az elvárás, tehát soha nem azért írok, hogy valakinek megfeleljek." Hát erre szokták mondani, és most magam is azt mondom: mintha csak helyettem fogalmazta volna meg az írónő azt, ami az én személyes szándékom és állásfoglalásom is az írással kapcsolatban. Köszönettel. 

 

 AZ ÍRÁS EGYFAJTA IGAZSÁGKERESÉS IS

 

 

Az írók, költők azért  választanak alkotásaik számára oly erős érzelmi és gondolati komplex hatást kiváltó eszközöket, hogy kellőképpen meggyőzzenek bennünket azokról az igazságokról, amikben ők hisznek. Azokról az emberi értékekről, amiket ők maguk tartanak lényegesnek, követhetőnek a szép, emberi élet további megőrzése, megóvása érdekében. Hogy hirtelen egy példával éljek: itt van Hemingway regénye, a Búcsú a fegyverektől. Ebben a remekműben a háború szörnyűségei és a természetes emberi élet igényei, szándékai csapnak össze. 

 

S nem kétséges, hogy ebben az aránytalan küzdelemben melyik marad alul. Ebben az esetben, itt sajnos a gonosz, a fegyveres erőszak igázza és teperi le az embert. Ami egyfelől az egyetemes emberi értékek esendőségét, sérülékenységét, kikezdhetőségét, megtámadhatóságát (de nem legyőzhetőségét!) illusztrálja. Másfelől pedig azt, hogy maga a kisember  tehetetlen a hamis ideológiák által vezérelt kormányok tudatosan megszervezett erőszaka és gyilkolása ellen. Úgy háborúban, mint békeidőben egyaránt.

Ez a nagyszerű mű arról győz meg bennünket, hogy semmiképpen nem lehet az idillbe menekülni a háború poklából. Maga a háború ugyanis már önmagában véve, természeténél fogva annyira feltétlenül rossz és gonosz, hogy elzár az ember elől minden kis ösvényt, kiutat, ami a béke felé irányítaná őt. Vad, erőszakos és galád természete nem tudja és nem is akarja megengedni ezt a kilépést az ember számára. S éppen ez a tény bizonyítja be  legjobban annak gonoszságát, embertelenségét, gazságát és förtelmét. Azt hogy ez a tolsztoji megfogalmazással "emberi ésszel ellentétes cselekedet" csak mindenféle rossznak és pusztulásnak az elindítója lehet, de jót viszont egy szemernyit sem képes hozni, eredményezni. 

 

Legfeljebb ideig-óráig a fegyvergyáraknak, az azzal kereskedőknek, s az élelemszállítóknak hoznak hasznot, akik mások nyomorúsága árán gazdagodnak meg. Az ilyen és ehhez hasonló megállapításokkal, gondolatokkal a nagy írók éppen azt kívánják sugallni számunkra, hogy az emberi együttélés során a nehezen megoldható drámai konfliktusok, a visszafordíthatatlan emberi problémák éppen azért alakulnak ki - és okoznak akár tragédiákat is - mert nem akarjuk, vagy nem vagyunk képesek a gyakorlatban betartani alapvető erkölcsi törvényeinket, melyek nem tőlünk, hanem Istentől származnak. 

ert bizony nagyon sok esetben nem vagyunk képesek alkalmazkodni mindezekhez. Illetve nem tartjuk be ezeket a régen és lényegre törően megfogalmazott, de ma sem elavult törvényeket. S hogy valóban nem elavultak ezek a követelmények - azt éppen az a megszámlálhatatlan gond, probléma és összeütközés bizonyítja, amikkel nap mint nap találkozunk és szembesülünk. Pontosan amiatt, hogy nem nagyon követjük ezeket az intelmeket, vagy parancsolatokat (kinek hogy tetszik.) 

 

Amelyek, ha élnének és működnének, érdemlegesen irányítanák, megszabnák viselkedésünket, életvezetésünket. És ekkor, ez esetben fele ennyi gondunk, problémánk nem lenne az életben. Nem volna ennyi bajunk, melyek amortizálják szervezetünket, ölik az idegeinket, s testileg-lelkileg rohamosan betegítenek bennünket. (És akkor bizony nem lennének különféle betegségekkel jelentkező embertömegek a rendelőintézetekben, kórházakban.) 

Az isteni törvényeket mellőzve, azokat megkerülve próbál az ember erőszakosan kiagyalt szabályokat, törvényeket alkotni újra meg újra évszázadok óta. Ez a legnagyobb baj! Illúziókba ringatjuk magunkat, hogy az isteni törvényektől elrugaszkodva is sikerül megoldanunk gondjainkat, feladatainkat. Dehogy lehet. Aztán kínlódunk azok betartásával, illetve betartatásával. S aztán csodálkozunk, hogy az élet ellen, az életszerűségtől, emberközpontúságtól nagyon is távol eső szabályok, törvények nem érnek semmit, nem vezetnek eredményre. 

 

Ezek bizony nemhogy segítenének hanem egyenesen gátolnak bennünket saját egyéni boldogulásunkban és közösségi létünkben. Sőt, esetenként még nagyobb káoszt okoznak, mint ami bevezetésük előtt volt. Az ember még ma sem tudja, ma sem képes megfelelően belátni, elfogadni földi korlátait, ami már tulajdonképpen az első emberpár bukását okozta az Édenben. S következésképpen mindez a Paradicsomból történő szigorú kiűzetését eredményezte. 



zzel a kiűzetéssel Isten nemcsak az embert magát bocsájtotta, helyesebben késztette hosszú próbára, de lehetővé tette a gonosz, a sátán földi működését, befolyását, a szenvedések, fájdalmak, katasztrófák továbbélését is. Miért? Mert mint minden egyébbel - ezzel is célja volt. S e céljának végső megvalósításához elengedhetetlenül szüksége volt erre a lépésre is. Hogy bebizonyítsa, igazolja azt - bármily hosszú időt is vesz igénybe - hogy Teremtő és teremtménye csakis együtt, egymással együttműködve képes a boldogulásra. Aminek végső megvalósulása és színtere majd valamikor az isteni királyság lesz. 

Bármily furcsának tűnik tehát: az Úr magával a kiűzetés sajátos akciójával is az ember érdekeit szolgálta. ("Hogy mi a célja az Úrnak - kérdém? lásd az az ország." - mondja a próféta Radnóti versében.) E kiűzetéssel az Úr voltaképpen a történelem színpadára, gyakorló terére száműzte az embert: próbálja ki, mihez tud kezdeni azzal, amit olyannyira óhajtott - az abszolút, korlátlan szabadsággal. Ám e kiűzetéssel nem hagyott el bennünket - távolról azért figyeli, segíti, támogatja minden mozdulatát az embernek, szegény sokat szenvedett emberiségnek. ("Pedig valahogyan: van Isten, /Nem nagyon törődik velünk, / De betakar, ha nagyon fázunk." - írja Ady.)

z eltelt több ezer évben világosan be is igazolódott, hogy mire ment  az emberiség ama korlátlan, abszolút szabadsággal amit megkapott, mert oly nagyon akart magának. (Legfőképpen azzal követte el a legnagyobb hibát az ember, hogy a történelem során a szabadságot sokszor azonosította a szabadossággal, amiből nem egyszer tragédiák származtak. És származnak ma is. Nem mindig jött rá, és ma sem mindig jön rá arra, hogy a mindent lehet és a mindent szabad az két különböző dolog! A liberalizmus és a túlzott (rosszul értelmezett) liberalizmus, a szabadosság (mindenki azt csinál, amit éppen akar) nem azonos a szabadsággal! 

 

Ma már a világ összes élvezeti cikkét és szereit elvileg (sőt gyakorlatilag is) ki lehet próbálni. Ki lehet, de nem érdemes! Nem hasznos, nem célravezető, mert értelmes emberi céljainktól eltávolít bennünket. A kábítószerekhez például bárki hozzájuthat - mégsem próbálja ki mindenki, mert az intelligens ember tudja: ez az út a pusztulásba visz, s ezen az úton már eleve az a legrosszabb, ha elindul rajta valaki. A normális, értékes, értelmes ember elsősorban attól válik erkölcsössé, gerincessé - mondhatnám emberré, hogy mindig el tudja dönteni: melyik úton érdemes elindulni, melyik utcába érdemes bemennie, mert a megelőzés, az előre látás nem a csak a betegségek gyógyításában, elkerülésében fontos, hanem e téren is. Hogy a mit lehet és a mit szabad, illetve mit érdemes között különbséget tud és akar is tenni. 

Nagyon sok jót, értékeset és hasznosat cselekedett és vitt végbe már eddig a történelem során az emberiség. És nagyon sok rosszat, értéktelent és haszontalant is. Olyan rendszert azonban, mely a benne élők mindegyikének boldogulást, jólétet hozott volna és a szenvedést megszüntette volna - nem sikerült megteremtenie sehol a Földön. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy földi törvényekkel, emberek által kiagyalt, megkonstruált etikai, gazdasági, politikai törvényekkel, adórendeletekkel, jogszabályokkal mindez nem valósítható meg. Szokták mondani: az ember nemcsak a törvényt, rendeletet találja ki - de azt is, hogy hogyan lehet ezeket áthágni.  

"Mindenre van törvény - de mindet kijátsszák" - éneklik a Légy jó mindhalálig című musicalben, Kocsák Tibor és Miklós Tibor színpadi művében. A be nem tartott törvények nagy részével csakis kevesek uralma és jóléte érhető el. Azt viszont, hogy minden ember egyaránt boldogságban, jólétben éljen - az csakis isteni törvényekkel, azok alkalmazásával és betartásával, a Teremtővel történő összhangban, a véle való együttműködéssel lehet maradéktalanul elérni. Mivel az ember a Teremtőtől származik - tőle függetlenül, a véle való összhang nélkül semmi sem tud eredményesen működni. S ha ez az összhang megbomlik - megkezdődik az erkölcsi értékek semmibevétele, széthullása. Lazulnak a kapcsolatok ember és ember, ember és állat, ember és természet, egyén és társadalom között. 

                                                     „A lélek szerint éljetek, s akkor majd nem teljesítitek a test kívánságait” Gal. 5.16.

indannyian láthatjuk (ha akarjuk) hogy a földi életnek azokon a területein, ahol az isteni törvények uralkodnak és irányítanak - ott rend, nyugalom, harmónia van. Ott viszont, ahol az Istentől független, a Teremtő szellemétől idegen, tőle elrugaszkodott emberi törvények veszik át a terepet, a hatalmat - ott csak rendetlenség, békétlenség, nyugtalanság, bizonytalanság, tétovázás, káosz, háborúskodás, betegség és szenvedés uralkodik. Az ember által kiagyalt törvények többnyire egy maroknyi kisebbség, a fennálló hatalom érdekeit szolgálják és nem a többség igényeit. Többnyire azoknak az elveit, szándékait tartják szem előtt, akik azt megfogalmazzák. 

 

S lehetőleg úgy, hogy az ügyes jogászok mindig megtalálják benne a kiskaput, sokszor nem is egyet. (Azt a kiskaput is, amelyiken át hátul, a kert felől lehet bejutni a házba - azaz ravaszul megkerülik magát a házat, a törvényt. (A kert felől, mert mi másért is hívnák kertnek a kertet, ha nem ezért...) Megkerülik, kijátsszák tehát a törvényt, amelyek között sok eleve úgy is van megfogalmazva, hogy azt "ügyes" jogászok meg is tudják kerülni, ki is tudják játszani, ha akarják. (Vagy a saját, vagy mások érdekében! És bizony itt kezdődik a jog és erkölcs kettéválása.) Ezek a törvények eleve már azért állanak távol az isteni törvényektől (nem parancsolatoktól!) mert békétlenséget, elégedetlenséget, perspektívátlanságot, nyugtalanságot és nem biztonságot eredményeznek az emberek mindennapjaiban. 

Nem úgy, mint pl. Mátyás király idejében (mert azért akadtak kivételek e téren is, éppen úgy, mint máshol.) Ő a kiadott, elrendelt törvényeit oly módon fogalmazta meg okos tanácsadóival, hogy ne lehessen apelláta. Vagyis az mindenkire egyaránt érvényes volt. Nem úgy, mint ma, itt nálunk, amikor bizonyos esetben a képviselő urak mentelmi jogokra hivatkozva mindent "megúsznak." Az igazságos Hunyady-sarj azt is tudta: adótörvényekre szükség van, de nem olyanokra, amik a gazdagokat védik. Hanem olyanokra, melyek mindenkit védenek egyaránt. Egy kormányzat senkitől ne követeljen annyit, amit megadni képtelen. A manapság kiagyalt effajta emberi törvények többnyire az áldemokráciákban, a diktatúrákban születnek. Olyan hatalmak kreálják ezeket, amelyek nem tűrik az ellenvéleményt, s a maguk szájíze szerint szeretnék azt, hogy minden úgy menjen és úgy működjön, ahogyan az őnékik kedvez. 


zek a hatalmak - sajátos törvényeikkel - nem szívelik a fontos, jelentős dolgok megvitatását. Pedig a nyílt párbeszédre, a vitára nagy szükség van - úgy a családokban, minta tágabb társadalmi közegben. Gyűlölködésre, veszekedésre nincs szükség - a vita viszont kell! A vita pozitív, a veszekedés viszont negatív jelenség. Az értelmes vita ugyanis energiát hoz - a veszekedés viszont energiát visz. Istentől idegen, tőle elrugaszkodott indítékok és indulatok, törvények működnek például a hibás gazdaságpolitikában. Mely éppen azért lett elhibázott, mert nem adott helyet a vitának, nem kaptak hangot benne az értelmes, tapasztalt szakemberek akkor, amikor ama bizonyos törvényeket megtervezték.  

 

Istentől idegen törvények működnek a korrupcióban, a tömegek megvezetésében, a hazudozásban, a csalásban, a képmutatásban, a gyűlöletkeltésben. S ugyancsak ezek működnek és rombolnak azon emberek tudatában, akik törvényt szeretnének ülni a különböző fajúak, származásúak, vallásúak, identitásúak, hajlamúak fölött. Törvényt szeretnének statuálni a különböző test-lelki-szellemi adottságokkal születő és bíró emberek fölött. Elítélve a sokszínűséget, a különböző véleményt, gondolkodást, hovatartozást és öltözködést, mert ők egyformaságot akarnak. 


stentől idegen szellem és indulat uralkodik az utcai, hivatali és családi erőszakban, a magyarázkodásokkal megtámasztott tévhitekben. Holott a hitnek soha nincs szüksége magyarázatra, még a tévhitnek sem. A magyarázkodásra a tudománynak van szüksége. Azt pedig jól tudjuk, hogy mindenféle tévhit csakis pusztulásba visz, s erőszakot, háborút, gyilkolást, halált eredményez. A keresztény hit is akkor vált a gyilkolás, a vallásháborúk eszközévé, amikor az az egyház (és nem az emberek) kezében eltorzult, elferdített tévhitté silányult. Istentől elrugaszkodott elvek, hajlamok, indulatok, vágyak munkálnak a jogszabályok által megengedett, intézményesített lopásban, az erkölcs és a jog szétválásában (!) az ingatlanok biznisz-szerű felhalmozásában, a mértéktelen habzsolásban, az igazság eltussolásában, a pénz imádatában, az irigységben, a féltékenységben,  a hivatalok "packázásaiban" (ahogy Hamlet mondja.). 

 

Mindezeknek vajmi kevés közük van a testvéri, felebaráti szeretet alapelveihez, s ahhoz, amit a Teremtő már a paradicsomban és azóta is biztosít a földi ember számára: a szabadsághoz. Hogy  mindenki előtt ott álljon a lehetőség egyénisége teljes kibontakoztatására, megvalósítására. Amit egyetlen kormánynak, egyetlen földi hatalomnak nincs jogában korlátozni. Sőt! A maga eszközeivel éppen ezt kell (kellene) segítenie, előmozdítania a polgárai számára.

rosszul megfogalmazott, eredménytelennek bizonyuló emberi törvényekkel szemben Isten törvényei uralkodnak az elesettek segítésében, az állattal, emberrel tanúsított jóindulatú gondoskodásban és kegyelemben, a gyógyításban, a jövő igényeire épülő nevelésben, az igazságosságra törekvésben, káros szokásaink láncainak szétszakításában, az áldozatvállalásban. Isten törvényei élnek és virágoznak az idegen ember jóindulatú közeledésében, gyermekeink önzetlen szeretetében, érdeklődésében és sajnálkozásában, unokáink ártatlan tekintetében, a viszontlátás örömében. Isteni törvények hangja szól a madárdalban, annak szelleme nyugszik a természet és a lélek kiegyensúlyozottságában, az alkotás örömében, az intelligencia normális felhasználásában és kezelésében az értéket létrehozó munkában. 

 

Isteni törvények élnek továbbá a családi összetartásban, a családtagok egymás iránti szeretetében és megbecsülésében, egymás képességeinek és eltérő véleményének tiszteletében. Ahol az önzetlenség, az igazhit, az egymás (és önmaguk) iránti bizalom, szeretet és őszinteség számukra olyan védőburkot biztosít, mely megóvja valamennyiüket a külső támadásoktól. Megóvja őket a gonoszságok és törvénytelenségek rohamától. S megóvja őket a káros szenvedélyektől, a tanácstalanságtól, a tehetetlenségtől és az unalomtól. Az isteni lélek természetes, jótékony hatása van jelen az egymást önzetlenül szeretők szerelmi révületében. És éppúgy ott van a mindent elárasztó orgazmusnak, mint a halálnak, az élettől történő búcsúzásnak, valamint a születésnek a pillanatában. 

gyancsak isteni  törvények munkálnak szabadságunk kiharcolásában és megvalósításában. Ezek működnek a gondolat, a szó és a tett (cselekvés) pontos "menetrendjében" és összhangjában. Isteni törvények munkálnak testi-lelki egészségünk, kedvező mentális állapotunk fenntartásában. Amelyhez jelentősen hozzájárul hitünk, meggyőződésünk szívóssága, valamint az élet, az  emberek, állatok és a művészetek iránti vonzódásunk szeretetünk, a véle történő folyamatos kapcsolatunk is. Rendkívül fontos, hogy kellőképpen értékeljük a  művészetek jelentőségét, szerepét és hasznát mindennapi életünkben, mert abban is isteni törvények, elvek és szándékok vannak jelen. A művészet ugyanis legalább annyira isteni, mint emberi eredetű és fogantatású. S hogy miért? Mert mind az ember, mind az Isten tulajdonságait, képességeit,  keze nyomát, pecsétjét magán hordozza, viseli évezredek óta. És reméljük, még sokáig védjegyként fogja azt viselni - mindannyiunk örömére és megelégedésére. 

Ha a földi törvényhozóink ennél jobban elmerülnének a hit, a művészet alapelveiben, szépségében, meghallanák a művészi alkotások és a Biblia hozzánk szóló üzenetét -  akkor emberi törvényeink is sokkal inkább hasonlítanának szándékukban, felfogásukban az isteni törvényekhez. Mert a művészi alkotások, valamint a bibliai alapelvek egyaránt bizonyos nevelői szándékkal, figyelmeztetéssel, egyfajta isteni intencióval, spirituális jelleggel bírnak. (Nem véletlen, hogy találkoztam már ilyen kijelentéssel: "Nekem a Bűn és bűnhődés című könyv a Bibliám.")

Az igazán nagy zenei, irodalmi és képzőművészeti alkotások szinte vallási, isteni kinyilatkoztatásoknak is tekinthetők. Olyan elgondolkodásra, megfontolásra méltó útjelzőket jelentenek számunkra, melyek utat mutatnak, eligazítanak bennünket (ha akarjuk) az élet dzsungelében. És így persze alkalmasak arra is, hogy törvényeinket emberközpontú, emberhez szóló, szereteten és jóságon alapuló elvek alapján fogalmazzuk meg, s ne kizárólag csak gazdasági, pénzügyi megfontolások vezessenek bennünket. (Hogyan is írja egyik könyvében Bödöcs Tibor, a zseniális humorista - szemléletesen jellemezve korunkat: "Manapság trónra emelték a példányszám-fétist, ott ül és uralg a profit-totemmel jobbján.")

zekre a fent említett nagy művekre éppen azért van szükségünk, hogy ébren tartsák, erősítsék bennünk alkotóik igazságát, az értelmes emberi létről, az értékes, hasznos emberi cselekvésről megfogalmazott véleményüket. Hogy életünk során mindig találjunk eligazodási pontokat, követhető elveket, utakat és cselekedeteket. S hogy találjunk akár elrettentő példákat is arra: mi visz tévútra bennünket, mitől tartózkodjunk, mitől óvakodjunk? S külön örömünkre szolgál, hogy mindezeket művészi módon megfogalmazva kapjuk meg, egy katartikus állapoton keresztül jutva el saját következtetéseink levonásáig. A nagy írók  örökbecsű műveinek elismerése, követése, értékelése, esetleges kritizálása vagy elvetése, de főként: olvasása, tanulmányozása, a bennük rejlő jó és hasznos tanácsok megfogadása nélkül az emberiség és az emberiesség már régen kihalt volna. 

Az elgyengült, hitét, optimizmusát vesztett, igazságát nem kereső ember ugyanis bármikor elpusztítható a fegyverek erejével. (Elpusztítható - de nem legyőzhető, ahogyan Hemingway fogalmazott az öreg halász kínlódásait, szenvedését leíró kisregényében.) Mert az emberiség történetében mindig akkor és attól származtak és származnak a bajok, ha eltérünk ezektől az alapvető emberi, erkölcsi értékektől - melyeket a Teremtőnk fogalmazott meg számunkra útmutatásként - prófétai közvetítéssel. Ezek azok a fundamentális értékek, amik meg kell, hogy alapozzák gondolkodásunkat, életünket, cselekvésünket most is és a jövőben is. S ezek azok, melyeket a nagy írók is kifejtenek és ábrázolnak műveikben, amelyeket már a Bibliában is megfogalmaztak eleink. 

 

Rendszerek jönnek és mennek - de az emberek maradnak. És ha észnél vagyunk, odafigyelünk egymásra - akkor a legfontosabb  érzéseink, gondolataink is.  Mert van, aminek maradnia kell és van, aminek muszáj változni. Ebben segíthetnek bennünket magasrendű művészetükkel a nagy írók - a szó szoros értelmében - kezükben tartott, karbantartott iránytűjükkel. Ha nem hallgatunk szavaikra, ha nem fogjuk fel üzeneteiket, ha lenézzük, félresöpörjük őket - akkor bizony jönnek a bajok. Jönnek a konfliktusok, problémák, összeütközések, a csatározások és - van, amikor - a háborúk.    

   

 

z író ember - amíg él és ír - bízik abban, hogy ami őt érdekli az másokat is fog érdekelni. Hogy ami néki örömet okoz - az másoknak is örömet (netán irodalmi élményt) fog nyújtani. S hogy abból majd mások is okulnak, tanulnak, épülnek és szépülnek. Ha nem hinne ebben - soha nem írna le egyetlen sort sem megjelentetés, közzététel céljából. Ha nem hinne ebben - csakis az íróasztala fiókjának írna. S ebben az esetben ahhoz a sportolóhoz hasonlítana, aki úgy indul el a versenyre, hogy "elég, ha ott van", elég a részvétele az üdvösséghez, elég az, ha mozog és edzi magát, mert tudja és érzi, hogy úgysem fog győzni, illetve eredményesen szerepelni. Aki ír - annak ez nem elég az üdvösséghez. 

Az az író ember, aki meggyőződésből ír, az gyökeresen másmilyen. Az az író ember, aki tisztában van feladatával - az ugyanis mindenképpen győzni akar, illetve mindent megtesz annak érdekében, hogy győzzön. Az író embert nem tántoríthatják el ellenvélemények. Nem vethetik vissza tevékenységében azok, akik lesajnálják, akik naívsággal vádolják, megbélyegzik  azért, mert hisz benne, hogy értő olvasókra találnak majd írás-munkái, alkotásai. Az író - akinek van feladattudata, hite és optimizmusa - az nem hallgathat a károgókra, akik céltalannak tartják tevékenységét. Akik azzal próbálják győzködni, hogy nem érdemes fáradnia, mert ez a cél kiszámíthatatlan, bizonytalan, ködös és meghatározhatatlan. Vagy másképp fogalmazva: fölösleges írnia, hiszen úgysem olvassa el senki. Az író, aki hisz magában, feladatában - az efelől meggyőzhetetlen. Mit is ír erről Weöres Sándor?

                                                                                           Mit bánom én, hogy érdemes
                                                                                          vagy céltalan a dolgom?
                                                                                          Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
                                                                                          habomat hova hordom?

                                                                                          Harcolok: nem tudom, kiért
                                                                                          és nem tudom, ki ellen.
                                                                                          Nem kell ismernem célomat,
                                                                                          Mert célom ismer engem.
  
 

 

MIT AKAR TEHÁT AZ ÍRÓ EMBER?

 

Az író ember mindenképpen győzni akar, mint azt fent már kifejtettem. De nem abban a tekintetben, nem abban az értelemben akar győzni, mint ahogy egy olimpiai bajnok, egy lóversenyző, egy hadvezér vagy egy focista. Ahogy Weöres írja:" kisebb vagy nagyobb patakként, folyóként, vagy folyamként habjaival (vagyis: soraival) révbe akar érni. Be akar futni valamelyik öbölbe, vagy csatlakozva egy másik folyóba, netán beleömölve magába a hatalmas óceánba." S mit jelent ez esetben, ezen a téren a győzelem? Mit jelent a révbe érés, a zúdulás, az áradás, belefolyás az óceánba? Mit jelent az, amikor Ady szavaival: "az értől az óceánig" jut el valaki soraival? Azt, az időt, azt a pillanatot jelenti, amikor valakik elolvassák a sorait és megértik a leírtakat. Azt, amikor az olvasottak elkezdenek beérni, hatni az olvasó elméjében, szívében és lelkületében. S minél több emberben érvényesül ez, minél többen teszik ezt - annál nagyobb arányú ez a győzelem. 

S ennek elérése érdekében az író ember mindig azon töri a fejét, hogy az olvasó számára valami újat hozzon, újat találjon ki. S ezt az újat, ezt az egyénit a tehetségéhez mérten színvonalasan, színesen és érthetően fogalmazza meg - ám mindig az ő sajátos modorában, stílusában. Felfogásom szerint az író akkor és ott éri el ezt a győzelmet, ha mindenkor megtartja saját, egyéni stílusát - bármily témáról is legyen szó, de ugyanakkor mégis minden alkalommal mást, újabbat tud az olvasónak mondani. 

 

Az az ideális, ha témája és mondanivalója mindig más, a stílusa pedig változatlan, ugyanaz, felismerhető. Ebben az estben soha nem következik be az, hogy ismétli önmagát. (Hallgassuk csak meg Mozart zongoraversenyeit, vagy szimfóniáit! Valamennyiben felismerhető az ő sajátos stílusa - amire a felületes szemlélő azt mondja, hogy szerzőjük egy kaptafára dolgozott - mégis mind más. A Beatles-számok sem egy kaptafára készültek, hanem egyazon, egyéni stílust képviseltek. Amit ha a gombafejűek megtagadtak, megváltoztattak volna - akkor azok már nem lettek volna az ő jellegzetes, sajátos alkotásaik. Enélkül minden számuk csak olyan lett volna, mint amiből tizenkettő egy tucat.

Tehát az a jó, ha a stílus mindig azonos, miközben természetesen maga az író és az olvasó ember is folyamatosan változik. (Persze nem rapszodikusan és elvtelenül, mert a pozitív és negatív változás azonnal megmutatkozik mindkettőjüknél: az írónak saját, leírt anyagában, az olvasónál pedig a leírtak értelmezésében.) S mindez elsősorban azoknak lesz érdekes, izgalmas, akik minden egyes írását elolvassák. Attól, ha egy író ragaszkodik a stílusához attól még önmagában nem lesz az írásműve unalmas. Csakis attól válik szürkévé, érdektelenné, íztelenné ha unalmasan kezeli az eszközeit. Azaz itt is, mint a művészet minden ágában sokkal inkább a hogyan-on van a hangsúly, nem pedig a tartalmon. Ha az alkotó nagy kedvvel, lelkesedéssel, körültekintően, átgondoltan, előre tervezett  műgonddal és átérzéssel nyúl bármely témához - azt azonnal látni belőle. 

Mint ahogy azt is, hogy magát az írót mennyire érdekli az az egész problémakör, és mennyit foglalkozott azzal a területtel, ahonnan témáját vette. Ha történetesen nem is választ teljesen új témát, melyet ki akar fejteni, "vesézni", meg akar fogalmazni- már az eddigi eszközök újszerű kezelése is önmagában elég érdekes lehet azok számára, akik eddigi munkáit figyelemmel kísérték. Akik pedig nem - azok összehasonlítási alap nélkül olvashatják ezeket, s lehet, hogy már ezzel is késztetést éreznek a korábbiak tanulmányozására is. Tehát vagy így, vagy úgy - az érdekesen, színesen, meglepően kezelt téma és annak kibontása érdeklődést kelt, és élményt ad az olvasónak. S mi más is lehet az elsőrangú törekvése és szándéka egy olyan valakinek, aki valaha is írásra vetemedik.     

megszüntetve megtartás elvének az írói munkában - szerintem - ugyanúgy érvényesülnie kell, mint a színészi alakításban. A legnagyobb színész az, aki mindig megtartja a saját egyéniségét és stílusát - bárkinek is a bőrébe bújik, bármilyen figurát is alakít, de mégis mindig más. Azaz: a nagy művészi tehetség nem abban áll, hogy a színész akármit, vagy akárkit bármikor, bármilyen életszakaszában el tud játszani - egyszer Bánk bán, máskor Tevje, a tejesember, Lear király, vagy a kótyagos Pongrácz gróf, s megint máskor egy gyárigazgató, tsz elnök, vállalkozó, egy egyszerű munkás vagy paraszt tud lenni. Hanem abban nyilvánul meg, hogy ezt a fenti elvet maradéktalanul meg tudja valósítani. Úgy vegyíti saját maga és a figura tulajdonságait, hogy szinte észre se vesszük: melyik ebből az ember, s melyik a színész. 

Azzal nyújt mindig újat, hogy sikerül néki pontosan megtalálni a kellő arányt (és mindig másképpen) saját, egyéni jellemvonásai és a szereplő tulajdonságai között. Sikerül egyfajta vegyületet kreálni - s ez a szó éppen jó ide, mert az alkotó folyamatra utal - egyéni és szerepbeli tulajdonságaiból. Vagyis a hangsúly azon van, hogy melyikből mennyit hoz egy adott szerepében felszínre, melyikből mennyit tart meg. Az egyéniség jelenléte nagyon fontos és nem azonos a modorossággal, ami az előzőből következik, s azt kifejezésre juttatja. Nem azonos, hanem jellemző rá, mint a virágra az illata, a madárra az éneke vagy a cserépkályhára annak melege. Azaz: az ember nem azonos, nem egyenlő a stílusával, az őt csak jellemzi. 

hogyan az ember nem azonos a gondolataival sem - csak azok őt jellemzik - úgy nem azonos a saját stílusával sem. A Leclerc gróftól származó híres francia mondás - "Le style c'est homme" - a stílus maga az ember - nem úgy értendő, hogy a kettő azonos. Hanem úgy, hogy a stílus, a beszédmód, a hangnem, azaz a modor árulkodik az ember jelleméről, egyéniségéről. "Amit itt nálunk, kis hazánkban modorosságnak mondanak - azt ott kint egyéniségnek hívják. Nálunk az a színész csúfolja modorosnak a pályatársát, aki már modoros sem tud lenni, mert elvesztette az egyéniségét." - mondta Bodrogi Gyula. A legnagyobb színészeinket sokan modorossággal vádolják - így például sokan magát Bodrogit is, aki a fentieket mondta. 

És például Bessenyeit, Págert, Őzét, Gábort, Szirtest, Mádi-Szabót, Kálmánt, Daykát, Pécsit, Ajtait, Körmendit, Majort, Bitskeyt, Gobbit, Várkonyit, Sinkovitsot, Domjánt, Törőcsiket, Kállait, Ungvárit, Márkust, Mensárost, Tolnayt, Ruttkayt, Bástit, Latinovitsot, Agárdit - hogy csak néhány nagy nevet soroljak fel. Ezzel a váddal jómagam persze egyáltalán nem értek egyet. Aki ezen az alapon ítéli meg művészetüket - az bizony nagy hibát követ el, finoman kifejezve: téved. Az nem látja világosan, hogy ezek a művészek ezt a fent taglalt arányt hogyan valósítják meg alakításaikban. Egyet értek Bodrogival. A modor, a hangnem, a stílus nagyon jellemző az egyéniségre, azzal együtt jár, attól elszakíthatatlan. A modor az nem más, mint a személyiség, az egyéniség külső jele, hordozója, illusztrációja, bélyegzőlenyomata, cégére. A megfelelő modor - ami alkalmas arra, hogy nagy színésszé tegyen valakit - az színes, érdekes, sajátos és nagyon is jellemzi magát az egyéniséget, éppenséggel az teszi felismerhetővé Őt. 

zürke, jellegtelen, közönséges egyének lehetnek ugyan nagyon jó és értékes  - akár boldog - emberek is. Alkalmasak lehetnek valamilyen hétköznapi foglalkozásra, azt eredményesen űzhetik is. Nagy színész azonban soha nem válhat belőlük, bárhogy is akarnak azok lenni. Ehhez rendelkezniük kell kivételes egyéniséggel - ami ugyanilyen kivételes modort, stílust hoz magával, illetve azzal jár. Enélkül nem tud hatni a közönségre, sem színpadon, sem filmen. Aki ezzel a nélkülözhetetlen erénnyel nem rendelkezik - legyen az férfi vagy nő - középszerű színész még lehet ugyan, de nagy művész soha. A szakmai fogásokat pedig - ahogyan az asztalos, festő vagy lakatos - korábban vagy későbben, akár szakmája gyakorlása közben is elsajátíthatja. (Ezért lehetett nagy színész  színészdiploma nélkül is pl. Tordy Géza, Pogány Judit, Jordán Tamás, Ruttkai Éva vagy Latinovits Zoltán.)  

Ám, ha nincs valakinek egyénisége - s persze tehetsége, ami annak része - akkor megtanulhatja a színészmesterség akár összes fortélyát is - jó mesterember ugyan válhat belőle, nagy művész azonban nem. Lényegében ugyanezt nyilatkozta egyik portréműsorában Márkus László is még 1985-ben, halála évében: "a színészmesterség fortélyai, fogásai megtanulhatók, de a tehetség, az egyéniség az vagy van, vagy nincs. Az nem tanulható. Törőcsik már azzal varázslatot kelt, hatással van ránk, ha kijön a színpadra. Egyszerűen csak ott van, nem csinál semmit, s mégis megtörténik a csoda!" Igen ám, de azt maga Márkus is elismerte, hogy ez csakis úgy történhet, ha az egyénisége meglétén kívül rengeteg egyéb mesteri fogással, szakmai felkészültséggel, műveltséggel is rendelkezik a színész (nemcsak rutinnal!) amit viszont kemény munkával kell megtanulnia akár évtizedeken át. 

 

És még ezt is hozzáfűzte: "Lényeg az, hogy én jól érezzem magam a színpadon, mert ha ez megvan, akkor a közönség jön utánam és az is jól szórakozik és nagy élményben lesz része." Vagyis: a kivételes egyéniség meglétén kívül tehetség, munka, szorgalom triumvirátusa kell a nagy színészi alakításhoz! A fenti névsor hallgatólagosan persze utalhat arra is, hogy jómagam kiket nem tartok nagy színésznek? Nos erre csak azt tudnám mondani röviden - némi kikacsintással az olvasó felé: könnyen sejthető, hogy ők a kimaradtak között  vannak...

gy színészi pályára aspiráló dekoratív, csinos és vonzó hölgyet - mindezeknek a fenti tulajdonságoknak a hiányában - a szereposztó dívány elbűvölő hatalma ideig-óráig még talán felszínen tarthat. Talán. De nagy színésznő ettől még nem lesz, bármily "eszközöket" is vet be fejlődése érdekében. (Ez az úgynevezett dívány (angolul casting couch, mely a filmiparból ered) viszont mindaddig él és működik a művészi életben - úgy itthon, mint külföldön - ameddig a direktorok és főrendezők posztját csupa férfiak töltik be. És ez bizony érvényes a művészet egyéb ágaira is.) Ahogyan valaki beszél, a hang színe, ereje, lejtése, beszéde tagolása, egész hangneme, a hangzók ejtése, (még bizonyos beszédhibák is!) szülőföldje beszédmódja, tájszólása, eddig átélt élményei, élettapasztalata mind jelzi az egyéniségét, ezek mind modorának szerves részei. 

Az már megint más dolog, ha valakinek egy-egy modor nem szimpatikus egyik vagy másik színész esetében, hiszen nem lehet minden egyes színész ugyanolyan. Nem szerethetjük egyformán mindegyiket, nem állhat közel a szívünkhöz mind (akárcsak az egyéb előadó-, vagy alkotóművészek.) Nagy ritkaság az - vagy tán nincs is - akinek Woody Allen, Rowan Atkinson, Jean Gabin, Mastroianni, Alain Delon vagy Tony Curtis egyformán szimpatikus. Vagy a magyar színészek közt ugyanúgy kedveli Bodrogit, Gábor Miklóst, Págert, Tolnay-t , Törőcsiket vagy Krencsey-t stb. Vagy ugyanúgy imádja Munkácsy, Leonardo, Picasso vagy Dali alkotásait, Bach, Brahms, Richard Strauss és Bartók zenéjét. S nem is az a lényeg, hogy mindenkinek mindenki egyaránt tetsszen. Ha azt mondjuk, hogy egy színész ne legyen modoros akkor azzal azt mondjuk: ne legyen egyénisége! Ha elvesszük tőle a modort - eltűnik az egyéniség is. 

végül még egy fontos dolog, ami e témakörbe tartozik: a modorosság nem tévesztendő össze a rutinossággal. A rutinosság alatt azt értem, hogy egy színész - aki különböző okok miatt továbbfejlődésre képtelen - csakis az eddig megszokott, jól bevált sémáit, paneleit használja, gyakorolja, váltig ismételgeti alakításaiban. Nem keres új eszközöket, megoldási módokat eddigi színészi eszköztárának gazdagítására. Olyan, mint a csak rutin alapján sportoló focista, aki csak azokkal a mozgásokkal, csak azzal a technikával él, amit magára szedett néhány év alatt, s nem alkalmaz melléjük újabbakat, modernebbeket. S ez egy ideig még (kérdés, hogy meddig) jól működhet, beválhat, a szurkolókat (illetve közönséget) még el is kábíthatja ezzel egy darabig. 

Ha valaki már akkor él a rutinosság eszközeivel, amikor a pályája csúcsán van - az még a jobbik eset, hiszen ha a csúcson van az egyben azt is jelenti, hogy mindent elért, amit akart, kimerítette művészi eszköztárát. Rosszabbik eset, ha valaki már korábban (már pályája közepén) is a rutinosság eszközeit veszi elő a talonból. Amikor még bőven fejlődhetne tovább, ha akarna és ereje lenne hozzá. Vagy így - vagy úgy, de egy idő után szükségszerűen bekövetkezik a hanyatlás, a vegetálás. Szokták mondani nagy színészekre, festőkre, előadóművészekre, hogy van egy felfelé ívelő korszakuk, majd fénykoruk, melyben elérnek a csúcsra.

A logika viszont azt mondatja velünk: ha valaki már a csúcson van, akkor onnan feljebb már nem tud jutni. Amit a saját egyéniségével és tehetségével el tudott érni, azt elérte, tehát innen már csak lefelé visz az út, úgy, mint a hegymászásnál. 

Ám hogy valaki meddig marad a csúcson - az előre kiszámíthatatlan. Ez egyénileg változó. Van, aki nem várja meg, hogy "hanyatlani kezdjen" és idős korában szépen visszavonul. (Erre egy kitűnő példát mutatott Simándy József, a nagyszerű tenorista - képünkön - aki pályája csúcspontján hagyta abba az éneklést.) Belátja azt, hogy az a jobb, ha a közönségnek, rajongóinak így marad meg az emlékezetében, s nem úgy, hogy mindenképpen erőltette művészetét, akkor is, amikor már csak tartalékaiból volt képes produkálnia magát. Az igazán nagy művésznél csak akkor jöhet a hanyatlás, ha valamilyen külső erő  - fizikai változás, betegség, politikai vagy egyéb támadások - őt lassan, de biztosan elindítja ezen a lefelé menő úton. 

AZ ÖNISMERET, A SZELLEM ÉS LELKIERŐ FONTOSSÁGA 

 

 

 

 

agy lelkierővel, erős jellemmel, pontos önismerettel kell rendelkeznie egy művészembernek ahhoz, hogy idejében belássa: eddig, és ne tovább ezen az úton. S hogy ez a pillanat mikor jő el? Ez ugyanúgy egyénileg változó, mint a csúcson maradás időszaka. Van, akinél 30 éves pályája után következik be, ekkor ér el saját csúcsára. De van, akinél csak 50 vagy 60 év múlva jön el ez a pillanat. (Van, aki egyetlen búcsúkoncerttel elköszön a közönségétől, de van, aki még a búcsókoncert búcsúkoncertjét is megrendezi.) Sokan viszont ilyenkor más egyéb szakmára váltanak át: könyvet írnak, tanítanak, tanácsadást, mesterkurzusokat vállalnak stb. ami semmivel sem alábbvaló, mint a művészi gyakorlat, ha azt valaki szívvel-lélekkel végzi. 

Karajannak, a nagy karmesternek pl. volt egy felfelé ívelő korszaka - az 1950-es, 60-as évek, amikor kezdte megmutatni oroszlánkörmeit, aztán elért a csúcsra a 70-es években. Ekkor készítette el bombasikerű és valóban zseniális lemez- és filmfelvételeit, ahol többnyire mindent már csukott szemmel, fejből, a kottába bele sem tekintve vezényelt végig - elképesztő magas színvonalon. (Amihez persze kellettek a csupa férfiakból álló Berlini Filharmonikusok, akikkel gyakorlatilag azt csinált, amit akart. Saját lemezgyárával pedig azt vett fel, amit akart.) Aztán idős korában már csak halványabb - persze csak hozzá mérve halványabb - teljesítményt nyújtott. Még mindig Karajan volt, de már nem az igazi. S ekkor bizony már élt a rutinosság eszközeivel. Rubinstein 89! évesen vonult vissza a koncertezéstől, mert már alig látott, ám legutolsó koncertjén, a londoni Wigmore Hallban is zsenálisat produkált, ahogyan arról a felvételek is tanúskodnak.) Visszatérve a színészekre: a rutinossággal olyan színész is élhet, akinek nincs egyénisége, viszont kellő rutinnal minden színésznek rendelkeznie kell, akár kimagasló vagy zseniális tehetség valaki, akár átlagos, középszerű alakítást nyújt a színpadon vagy a filmvásznon.    

hogy hogyan választják meg ők, hogy játsszanak ezekkel a fent említett arányokkal, amiben az ösztönös és a tudatos elemeknek egyaránt jelentőségük van? Ez számunkra megfejthetetlen, s ez így van jól, hiszen nékünk, a közönségnek az adatott meg, hogy csak a végeredményt láthassuk és érzékelhessük. Darvas Lili a Szerelem című filmben egyszerre volt a börtönbe zárt fia rettegő, kétkedő, szenvedő, betegségben vergődő édesanyja és ugyanakkor maga Darvas Lili is. Mindkettőt láttuk egyszerre. (E nagy színésznőről - aki Molnár Ferenc felesége volt, együtt is emigráltak a háború kitörésekor az Újvilágba - a következő anekdota jut eszembe: "Hát most mondd meg nékem, normális vagyok én? - kérdezte kollégájától, Márkustól, amikor 1965-ben egy vendégszereplésre hazatért - pénzem, állásom, jövőm, mindenem van Amerikában és én mégis a Madáchba vágyom!")

A nagy színészek minden szerepükben másképpen és másképpen tervezik és oldják meg ezeket az imént említett arányokat, s ettől válnak élő, színes, sokoldalú, nagy kisugárzású és varázslatos egyéniségekké. Akik ezt nem veszik figyelembe - azok tévesen ítélik meg az ő tehetségüket, s szerintük ugyanolyan modoros színész Belmondo, Mastroianni, Gassmann, Loren (alábbi képen) Garbo, Chaplin, Gabin, a német Schell-testvérpár (Maria és Maximillien) Depardieu, Irons, Sydow, Quinn, Nicholson, Mattheu vagy Lemmon, Fonda, Olivier, Hopkins vagy Nicole Kidman, Sandra Bullock sőt Julia Roberts is. Holott valójában ők a világ legnagyobb színészei közé tartoznak.

   

z alkotásban, a művészetben - de mindenféle munkában - így jelentkezik, így függ össze tehát a hagyomány és az újítás, a megszokottság és a formabontás, tradíció és az újdonság, a kettőhöz történő alkalmazkodás elve. Ha egy igényes író teljesen biztos lenne abban, hogy az olvasó - kinek sorait szánja - már mindazt régen tudja, mindarról ugyanaz a véleménye, mint amit ő írásában kifejt - akkor nem is kezdene el írni arról a bizonyos témáról. Ha előre tudná, hogy  minden, amit ő leír, azt az olvasója ugyanúgy látja, tapasztalja és értékeli, s véleménye minden tekintetben megegyezik majd az általa leírtakkal - akkor már hozzá sem fogna az íráshoz. Ezzel szemben mindig azt reméli, hogy olyan újabb információkkal, gondolatokkal látja el majd az olvasót, amit eddig ő még soha, sehonnan nem szerzett meg, ebből a nézőpontból mindeddig még nem tekintett át.  

Hiszi azt, hogy saját írásmunkája mindenképpen gazdagítja az olvasót olyan érzésekkel és gondolatokkal, amelyeket eddig még soha, sehol másutt nem élt át. Miközben sorait rója - végig bízik abban, hogy az olvasó addig megszerzett, rendszerezett, tiszteletre méltó tudásanyagát, élményeit sikerül majd kiegészítenie, színesítenie, árnyalnia a maga nézeteivel, meglátásaival. (Amiket tőle telhetően igyekszik is alátámasztani, indokolni, megmagyarázni.) Minden valamire is adó író úgy gondolja, hogy sajátos megfogalmazásaival az olvasó e témában gyűjtött ismeret-, és élményanyagát egy általa kitalált aspektusból, egy újabb nézőpontból, más, különleges rálátásból sikerül számára megvilágítania. 

Meggyőződése, hogy mindezzel az írásmunkájában elmélyedő érdeklődő eddigi véleményét, értékítéletét, kritikai és önkritikai érzékét befolyásolni tudja, illetve formálni fogja majd. Summa summárum: mindig valamiben újat akar nyújtani az olvasónak, s ezáltal változtatni akar rajta - valamilyen téren. De úgy, hogy megtartsa eddigi stílusát, hangnemét, formanyelvét, amivel mindezt közölni óhajtja. S mindezzel, így együtt akarja a nyájas olvasó kívánságát, érdeklődését egy adott témában felébreszteni vagy megerősíteni, kielégíteni, vagy legalábbis ismereteit gyarapítani, gazdagítani. Ezek mind fontos, értékes és szimpatikus szándékok, célok lehetnek. 

És végül még az is előfordulhat, hogy az író valamilyen újabb szempontok alapján vizsgál és elemez az olvasó számára már eddig is ismert összefüggéseket. Általa eddig ismert tényeket olyan más megvilágításba helyez, ami eddig még sem néki, sem az írónak nem jutottak eszébe. De most igen. S ettől és ekkor kezd érdekessé válni a dolog. Minden könyv újabb és újabb felfedezés lehet számunkra, különösen azok, amelyeket írói ezzel a fenti szándékkal alkottak meg. Mivel könyvkötészetet is tanultam - a használati tárgyak közül a könyvet tartom a legszebbnek. Különösen a nyitott könyvet, mert abban benne rejlik a köröttünk lévő világnak, a múltnak, jelennek és jövőnek, önmagunk és mások megismerésének, az ember jobbá válásának potenciális lehetősége. 

   

ki íráshoz fog azzal a szándékkal, hogy a nyilvánosság számára alkotását megjelentesse - annak bizonyára fontos közölnivalója van. Abban az emberben korra, nemre, felekezetre, pártállásra való tekintet nélkül - az önkifejezésén túl - kezdettől fogva él a hit, hogy soraival élni és hatni fog az olvasó elméjére, érzelmeire és idegrendszerére. Hiszi azt, hogy a leírtakkal befolyásolja olvasója szemléletét, annak világról alkotott képét, véleményét. (Így vagyok ezzel jómagam is.) Aki ír, az mindenkor bízik benne, hogy az elolvasottak tovább munkálnak a befogadók lelkületében, értékrendszerében, erkölcsi érzékében és magatartásában. Meggyőződése, hogy az elolvasottak tovább élnek és hatnak bennük. Még akkor is, ha az olvasó gondolatai nem minden ponton, nem minden tekintetben egyeznek meg a leírtakkal, érzései nem minden területen azonosak az alkotó ama érzéseivel, amiket a leírtak megfogalmaznak. És ez nem baj! 

A hangsúly, a lényeg ugyanis a gondolatok cseréjén, az író és az olvasó eszmei, lelki kapcsolatán, az interaktív kommunikáción van. (Ezért van ott a blogbejegyzések alján a megjegyzés rovat, s várom is tisztelettel az olvasók véleményét jómagam is. Hála Istennek ez sokszor meg is érkezik pozitív vagy negatív értelemben, elmarasztalásként vagy megerősítésként egyaránt.) Szerintem is fontos az, hogy az olvasó  szembesüljön mindazzal, amivel ő egyet ért vagy éppen nem ért egyet. Az ellenvélemény, illetve a sokféle vélemény nemcsak a mindennapi életben, hanem az irodalomban, a művészetek területén is elengedhetetlen, másképpen nincs fejlődés. 

Ha az olvasó mindig csakis megerősítést kap, ha mindig saját gondolatait és érzéseit látja visszatükröződni, és hallja visszhangozni a leírtakban - akkor soha nem kezd el kételkedni a saját maga igazában sem, és megreked egy bizonyos szinten. Márpedig a kételkedés, az önmagunkhoz és másokhoz intézett kérdésfeltevés a gondolkodás alapja, és mint tudjuk: ez vezet a cselekvéshez. Az ellenvélemény, a kételkedés, a szkepticizmus tehát legalább olyan fontos, mint az elolvasottakkal való azonosulás, az egyet értés. "Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik, hogy megtalálták." - írta Andre Gide (alábbi képünkön) francia író, esszéista. Nem véletlen, hogy egyet értek vele, hiszen még a keresztnevünk is azonos.. 

mikor bármilyen írásmunkát közzéteszek, s abban kifejtem véleményemet - soha nem az vezérel, hogy megfellebbezhetetlen megállapításokat, igazságokat sulykoljak olvasóim elméjébe. Mert ilyenek nincsenek. Alapvető erkölcsi értékeink, elveink megtartása mellett a dolgokról, személyekről alkotott véleményeink a világgal együtt változhatnak, sőt változnak is. És ez nem jelent köpönyegforgatást, hanem éppen a rugalmas, életképes gondolkodás jelenlétét mutatja. Köpönyegforgatás akkor áll fenn, ha elvtelenül, átgondolatlanul, anyagi vagy egyéb alantas érdekből változtatunk véleményünkön, állásfoglalásunkon - s nem meggyőződésből. 

z igaz, hogy Klemperer óriási karmester volt (nemcsak termetre, hanem szellemi kvalításaiban is.) De születtek utána olyan maestrok, akik már bizonyos tekintetben felülírják az ő Beethovenről, Brahmsról alkotott felfogását. Rubinstein nagyszerű zongoraművész volt, Menuhin remek hegedűművész, de ma már nem ritkaság, hogy világszerte huszon-, sőt tizenéves zongoristák, hegedűsök tűnnek fel és úgy játszanak, hogy az valami elképesztő! Még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a gyermekzsenik "csak" technikai tudással rendelkeznek. De hát mivel rendelkezzen a még 15 éves orosz Kiszin, vagy a 13 éves kínai Lang-Lang?

Azt az érzelmi többletet, életanyagot, ami a nagy zeneszerzők műveiben benne van - még későbbi életükben is "hozzá tehetik", ahogy felnőnek és élettapasztalatot szereznek.) Ezzel ők nem kérdőjelezik meg az elődeik nagyságát, csupán azt jelenti, hogy szélesedett, gazdagodott mindaz a tudásanyag, mellyel ma már rendelkezünk a komponisták életéről, működéséről, alkotóművészetük, hangszerkezelésük technikájáról, sajátosságairól. S főként, hogy ezekhez az információkhoz ma már bárki bárhol könnyedén hozzájuthat, s az sem kétséges, hogy az előző generációk előadóművészeitől sokat tanulhatnak a mai zenész-csodagyerekek. A kutatásokat soha nem tekinthetjük lezártnak.

a már nem szólalhat meg úgy egy Bach kantáta, Mahler szimfónia, egy Beethoven szonáta, mint ötven évvel ezelőtt. (Pláne elcsodálkozhatna maga a mű szerzője, ha meghallaná, hogyan játsszák száz év múlva azt a művet, melyet ő annak idején megalkotott...)Mindig is a kíváncsi, a kételkedő, a nyugtalan, az elégedetlen emberek vitték előbbre a világ sorsát, az érdektelenek, közömbösek soha!  Nemcsak a világ, a régmúlt és a ma jelenségeiben, a jövő távlataiban és más emberekben, hanem "az önmagunkban való kételkedés képességének fenntartása, az önkritika megléte is nagyon fontos." - mondta Gombár Csaba, a Magyar Rádió egykori elnöke. Ezért aztán semmit nem lehet kőbevésett szentírásnak tekinteni. 

 

agam sem állíthatom, hogy mindazt, amit e Szimfonia Blog hasábjain leírok - az tíz vagy húsz év múlva is megfellebbezhetetlen igazságok maradnak, vagy megfellebbezhetetlen igazságnak fogom tartani. Mindössze annyit állíthatok, hogy amit egy-egy  adott írásban rögzítettem - azt addigi tudásom szerint helytállónak, saját szemszögemből nézve igaznak tartottam, akkor abban az időben abban nem kételkedtem. Bizonyosnak és igaznak tartottam - hiszen ha nem így lett volna, akkor le sem írtam volna. Bizonytalanságokkal, pontatlanságokkal nem tanácsos, nem illik az olvasó elé járulni, mert akkor könnyen ránk süthetik a bizonytalanság, a labilitás, a határozatlanság, a jellemtelenség pecsétjét. 

 

Esetleges kételkedésünket viszont szabad, sőt tisztességes az olvasó elé tárnunk - bár nagyon csínján kell ezzel bánni. Oly módon kell azt megfogalmaznunk, hogy az ne tűnjön bizonytalanságnak, zavartságnak. Mert a kettő bizony nem ugyanaz! Ezért is kell mindenkor világosan, szabatosan, tisztán és érthetően fogalmaznunk. S arra törekednünk, hogy egy-egy íráson belül gondolataink között ne lehessen ellentmondásokat felfedezni. Azaz: ne kerüljünk önmagunkkal soha ellentmondásba!

Szabad - sőt, ha indokolt akkor kell is - kételkednünk mindig. De csak addig, amíg egy-egy téma kapcsán nem szereztünk perdöntő bizonyítékokat, megcáfolhatatlan tényeket. A kételkedés akkor kezdődhet el egy íróban (bennem is, bár nem tartom magam írónak, csak író embernek) amikor újabb, alapvető és döntő (illetve annak tűnő) információkra lel. S ennek következtében a gondolkodása felülírni próbálja eddigi véleményét, állásfoglalását. És ez így is van rendjén. Éppen azidőben formálódó vagy már határozottan kialakult kételkedésünket megfogalmazhatjuk akár egy adott íráson belül is - vagy az után, amikor már azt befejeztük, egy újabb írásmunkában. 

 

Az írói tisztesség, az olvasó megbecsülése szerintem azt is jelenti, hogy nemcsak megállapodottságunkat, határozottságunkat, biztos tudásunkat tárjuk az olvasó elé, de esetleges kételkedésünket, vívódásainkat, kérdésfeltevéseinket is bátran felszínre merjük hozni. Sőt hiányosságainkat, hézagos tudásunkat is be merjük vallani egy-egy téma kifejtése kapcsán, hiszen földi szinten teljesen lezárt, tökéletes, mindent átfogó tudás nem létezik semmilyen téren sem. Végül vállaljuk és fenntartjuk magunknak a tévedés szabadságát, az esetleges hibázás emberi lehetőségeit is. 

Egy-egy témakörben, egy-egy dologról, jelenségről vagy személyről kialakult véleményünkön természetesen módosíthatunk, vagy gyökeresen változtathatunk is. S e kettő persze nem ugyanaz! Ám a megváltozott vélemény, állásfoglalás lehetősége nem azt jelenti, hogy visszanyúljunk előző írásainkhoz és azokba belejavítsunk, átdolgozzuk, kijavítsuk, azokból itt-ott kitöröljünk - mert ez esetben hamisítást követünk el. Ezzel ugyanis azt a látszatot keltjük, mintha a módosított, kijavított, kibővített, beszúrt sorok, gondolatok is (amiről az olvasó nem is tudja, hogy később kerültek bele) mind akkor születtek volna, mint a szóban forgó írás többi sorai. Ha netán mégis erre szükség lenne, s így történne - akkor erről az olvasót illik tájékoztatni. 

 

Továbbá arról is, ha egy újabb írásban közölt megállapítások, értékítéletek ellentmondásba kerültek a korábban leírtakkal. Ennek oka lehet pl. az, hogy újabb adatokra, tényekre. összefüggésekre leltünk valahol, s ezek bizony megcáfolják a két-három évvel ezelőtt leírtakat. Vagy az is lehet, hogy akkor - finoman kifejezve - nem voltunk oly alaposak, hogy mindennek utána nézzünk... Megváltozott életszemléletünknek, a világról, egyes dolgokról, személyekről alkotott és megfogalmazott állásfoglalásunknak, véleményünknek tükröződniük kell későbbi írásainkban. Közvetve, vagy közvetlenül, burkoltan, vagy sorok között, de minden figyelmes olvasónak éreznie és tudnia kell: mi az amit egy író ember még helyesnek, igaznak tart mindabból, amit korábban leírt, és mi az, amit később már elvet.
 

 

 

 

 

Úgy is fogalmazhatnék: a későbbi írások soraiban, sorközeiben, egész szellemében mindezeknek a jelzéseknek, ki nem mondott, leírt vagy le nem írt utalásoknak benne kell lenniük! Meg kell, hogy jelenjenek, valamilyen formában szerepelniük kell ezeknek újabb írásainkban, amelyek már azok után születtek, amiknek végére egyszer már pontot tettünk. S nagy baj van, ha ez nem így történik, ha ez nem válik világossá egy "akármilyen" író embernél. Már az is sokat mondó lehet, ha egy előző írását valaki nem töröli ki, nem tagadja meg, vagyis hagyja úgy, ahogyan az van. Ami egyértelműen azt jelenti: azzal lényegében, gyökerében, legfontosabb elveivel és gondolataival 10-20 év múlva is egyet ért és elfogadja, azon nem óhajt változtatni.

 

 

De ez nem feltétlenül arra utal, hogy maga az író - személyiségében - semmit sem változott az évek során - sem lélekben, sem szellemben, sem testileg. Vagyis ugyanaz maradt, mint előző írásainak megalkotásakor. Változhatott ő anélkül is, hogy előző írásait esetleg ugyanúgy hagyja, s nem tagadja meg. Mert a változás nem abszolút, van, amiben muszáj változnunk, s van, amiben nem. De ha az író ember véleménye változott igencsak alapvető kérdésekben, amiket annak idején leírt - azt illik szóvá tenni! Még egyszer hangsúlyozom: ha egy író véleménye, állásfoglalása erősen és gyökeresen eltér a jövőben attól, amit múltbeli írásaiban kifejtett -   arról olvasóit feltétlenül tájékoztatnia kell, ha becsületesnek, hitelesnek tartja magát. Másképp zavar támad - benne is, és olvasóiban is. 

 

És ha ez sehol - sem szóbeli, sem írásbeli nyilatkozataiban nem fejeződik ki, nem jön elő, nem mutatkozik meg - az szerintem - egyértelműen jelzi: az író nem tagadja, nem tagadta meg múltbeli állításait, okfejtéseit, véleményét azokban a kérdésekben, amikről valaha írt. Jómagam mindenesetre azok közé az író emberek közé tartozok, akik egy-egy későbbi írásukban kifejtik, ha valamiben változott a véleményük valami lényeges dologról. Ha pedig nem - az mindenképpen azt jelenti: teljesen és alapvetően egyet értek a múltban leírt, korábbi esszéimben taglalt gondolataimmal, állásfoglalásommal, véleményemmel. Azaz: egyet értek önmagammal... Ha sehol a későbbiekben nem találni semmit, ami a változtatásnak eme szándékára utalna - akkor mindez azt jelenti: az előző írásaimban leírtakat most is ugyanúgy vállalom, azokról ma is ugyanez a véleményem. Mindezek miatt érdemes olvasni későbbi írásaimat is - hátha tartalmaznak valami ilyesmit? (Ez itt a reklám helye.) Mindenképpen érdekes  szellemi, intellektuális játék ez - egyfajta szellemidézéshez is lehetne hasonlítani. 

    

 

z éppen soron következő téma - amit írásmunkámban akkor és ott kifejtek  - mindig valami olyasmi, ami abban az időszakban engem a leginkább foglalkoztat. Vagy már korábban is foglalkoztatott, csak akkor érett meg a helyzet arra, hogy az adott téma megírásába belefogjak. Akkor gyűlt össze bennem megfelelő szókincs, anyag és kifejezőerő ahhoz, hogy mondanivalómat sorokba rendezzem. S egyfajta szituáció, hangulat, lelkierő stb. is kell ahhoz, hogy megteremtődjön a lehetőség. Elgondolkodtat, felkavar, felháborít, feldob, elszomorít vagy megörvendeztet valami, ami hatással van rám. És pont ezek miatt kívánkozik ki belőlem a mondanivaló - annak súlyával vagy éppen könnyedségével, drámaiságával, örömteli voltával, érdekességével vagy valami teljesen mással. Ahhoz, hogy egyáltalán elhatározzam magam egy következő témára és elkezdjek véle kapcsolatban jegyzeteket készíteni, terveket, ötleteket felvázolni, hozzáolvasni, miegymás - ahhoz feltétlenül szükség van egy olyan élményre is, ami a közelmúltban kimozdított a hétköznapok egyhangúságából és ezzel nagy lökést, ösztönzést adott számomra az íráshoz. Azaz: kell az inspiráció.

E blog legelső írását (2013 nyarán) például akkor kezdtem el, amikor a könyv olvasása után filmen is megnéztem a Mester és Margarítát, Bulgakov remekművét, ami olyan elementáris hatással volt rám, hogy kénytelen voltam tollat ragadni. De ugyanígy voltam korábban más egyéb irodalmi alkotásokkal (pl. a Hiúság vásárával, az Effi Briesttel, a Monte Cristoval, a nagy oroszok regényeivel, Németh László és Sütő András drámáival, a magyar, a francia, a német, az olasz prózával - az amerikai kevésbé áll hozzám közel - és lírával, Radnóti, Arany, Ady, Nagy László és mások költeményeivel, Bach, Beethoven, Mozart, Bartók, Kodály és egyéb komponisták muzsikájával, számtalan filmmel, zeneművel, énekesi, színészi, előadóművészi produkcióval. De természetesen hatottak és hatnak rám ma is a mindennapi élet ügyes-bajos dolgai, örömteli eseményei, fontos kérdései, a politikai, társadalmi élet bosszantó (sőt kiborító) jelenségei, történései, konfliktusai, az egészség és betegség nagy kérdései, az emberi erőszak, közöny, bűnözés és sok minden más is. 

   

S mindezeken kívül bennem is - éppúgy, mint másokban - ott munkál több évtized élettapasztalata, ami gyermekkoromban, iskolaéveim alatt, családi életemben és tanítói munkámban, közéleti és újságírói tevékenységemben, a művészetekkel való ismerkedésem során felhalmozódott, pozitív és negatív előjellel egyaránt. A fehérvári gyrekkor, az első nagy és viszonzatlan szerelem, az eltöltött diákévek, az úttörőélet, a táborozások örömei, maradandó élményei és emlékei, a sokévi zongorázás, majd az ezt követő szoros kapcsolatom a művészet világával - mind nagyon is mély nyomot hagytak bennem. 

 

 

Ezek akkor még jórészt csak romantikus,  humoros, szatirikus írásokra ösztönöztek versben és prózában. Majd az évek múlásával a választott témák egyre komolyabbakká váltak, s nyugdíjas koromra már egyre mélyebb és szélesebb vízekre merészkedtem. A múlt és a jövő megfejtése, a természet titkai, az emberi test bonyolultsága és rejtelmei mindig is izgattak (a női testé különösen.) Az élet és halál kérdései mindig is vonzottak és foglalkoztattak, de az utóbbi években egyre jobban. 

A lényeg: csakis olyan dolgokról, témákról igyekszem írni, melyek számomra fontosak és értékesek. Amelyeknek meglátásom szerint értelmük van, mert életünk, kultúránk, hitünk, művelődésünk központi kérdései és problémái. Sok olyan van ezek között, amikről viszont azért nincs merszem - s ezért nem is vagyok hajlandó - írni, mert ezt a témát már mások nálam tíz klasszissal jobban kifejtették már valahol, valamikor, vagy kifejtik most napjainkban. Számos téma és ezek kifejtése tehát nem azért nem jelenik meg blogoldalaimon, mintha ezeket nem tartanám értékesnek, vagy érdemesnek a kibontásra. Hanem pl. azért, mert valakik már megtették ezt helyettem - sokkal jobban. 

 

 

És végül: vannak olyan témák, amelyekről soha nem fogok írni. Vagy azért mert távol állnak tőlem, vagy azért, mert nem tartoznak az érdeklődési körömbe. Vagy abból az okból, mert egyáltalán nem értek hozzá. Olyan dolgokba ugyanis nem ártom bele magamat, amikhez egyáltalán nem értek. Politikai jellegű témákat soha sem fogok választani. Celebekről, divatról, slágerekről, sportról, kötésről, horgolásról, főzésről-sütésről, repénekesekről - elismerve, hogy mindezekre is szükség van - soha nem fogok tanulmányt közzé tenni. Továbbá sem a muflonok, vagy zsiráfok szerelmi életéről, sem a csillagok fizikai és kémiai természetéről, sem a devizaárfolyamok és a tőzsde napi alakulásáról  nincs szándékomban tanulmányokat írni. Mindezeket meghagyom azoknak a szakembereknek, akik ehhez sokkal jobban értenek.

S hogy felvetődő ötleteim, gondolataim a témakeresés útján éppen mikor jutnak el az ihletig, azaz egy döntő pontra - amikor megszületik bennem az ösztönzés: no, erről írni kell - azt senki, még jómagam sem tudhatja előre. Lehet ez akár egy véletlen következménye is az, amikor éppen bekopogtat hozzám a múzsa. (S amikor aztán kisebb-nagyobb kínlódás után megszületik ebből valami - akkor az olvasóközönség eldöntheti Heltai szavaival, hogy "amikor betért hozzánk a múzsa volt-e abban köszönet?" Egy érdekes ember, egy játékos kisgyerek, egy utcán sétáló szép nő, egy virág vagy fa, egy régi osztálytárs, egy állat felbukkanása, egy utazás, kirándulás apró mozzanata, egy valaki által jól irányzott poén mind-mind megindíthatja, elősegítheti ezt a folyamatot. 

 

De "magzati formájában" már jelen lehet bennem egy írásmunka már akkor is, amikor netán lázasan fekszem a betegágyban. Mert ilyenkor - mint tudjuk - többnyire a test nyugszik, pihen, de a szellem nagyon is ébren van. Ilyenkor aztán cikáznak fejemben az ötletek, gondolatok, poének, majd elkezdenek körülöttem sokasodni a cédulák. És ez  bizonyos tekintetben már előszobája lehet magának az írásmunkának. Különösen akkor, ha még könyv is lapul a kezemben, ami meglehetősen gyakran előfordul nálam máskor is. 

 

De bevillannak ötletek futás, kerékpározás, úszás vagy borotválkozás, porszívózás közben is... Egy-két műhelytitkot a sok közül el is árulok: a "Meghökkentő poének 4." című írásom egyik csattanója például akkor kattant az eszembe, amikor Budapesten éppen átmentem busszal az Árpád hídon. Eszenyi Enikő színművésznő és Varnus Xavér neve pedig akkor jelent meg témáim palettáján, amikor régi újságokat lapozgatva úgy gondoltam: némi kiegészítéssel érdemes lenne róluk írni, illetve közzétenni művészi tevékenységükről korábban írt soraimat. 

 

itt érkeztünk el egy nagyon fontos momentumhoz. Amikor egy-egy írás témájaként valami neves személyiség, híres előadó-, vagy alkotóművész, író, költő stb. kerül a középpontba - rögtön felmerül a kérdés: miért éppen őt, és nem valaki mást választottam írásom főszereplőjéül. Nos, ennek is megvan a megfelelő magyarázata. Vagy valamilyen aktuális esemény "hozta ki" belőlem az elhatározást, hogy éppen Róla írjak vagy egy színházi, filmes, zenei  élmény maradandó hatása ösztönzött erre. 

 

 

Vagy egy-egy személyes találkozás emléke vitt rá az írásra, a Róla és kiemelkedő tevékenységéről alkotott véleményem kifejtésére, művészi vagy alkotómunkája értékelésére, elemzésére. Azaz valami plusz, valami járulékos elem, körülmény, esemény mindig közrejátszik a hírességekkel foglalkozó témaválasztásaimnál - amellett, hogy az adott híres ember művészi tevékenységét vagy egyéb alkotó munkáját igen nagyra tartom. Úgy tűnik tehát, hogy az a magas, kivételes színvonal, ami reá jellemző - önmagában "szükséges, de még nem elégséges feltétel" ahhoz, hogy írásra indítson. 

Döntésemnél, választásomnál a legmeghatározóbb számomra a következő:  az éppen akkor sorra kerülő, elemzésre "ítélt" híres embernek,  alkotó,- vagy előadóművésznek, neves tanárnak, vagy tudósegyéniségnek, költőnek, írónak, zeneszerzőnek, stb.  ne csak munkássága, hanem élete, személyisége, emberi egyénisége, jelleme is kiemelkedő, sajátságos, jelentős, értékes, színes és érdekes legyen. Nem azt állítom, hogy tökéletes, hanem érdekes és jelentős legyen. És ez nagy különbség! A művészek közt ugyanis nagyon nehéz lenne (vagy tán nem is lehet) olyant találni, akit zseniális művészi tehetsége mellett még szentként is tisztelhetünk, vagyis erkölcsi-emberi-lelki-szellemi értelemben is tökéletes lenne. Ezért olyan embereket keresek és választok írásaimhoz a hírességek közül, akik roppant módon alkalmasak arra, hogy beleilleszkedjenek abba az adott témába, amiről éppen írni szeretnék. 

 

Olyanokat, akik életükkel és művészetükkel olyan tény-, és élményanyagot tudnak szolgáltatni, ami egy adott téma kifejtését még hatásosabbá, egyértelműbbé és világosabbá teszi. (Vagyis támogatnak engem mondanivalóm kifejtésében.) Egyszóval lehet róluk és általuk írni, s hozzáfűzni vélük és általuk általánosan megfogalmazott elveket, erkölcsi, esztétikai, művészi, politikai vonatkozásokat. S hogy pontosan mi kell (vagy mi kellett) még ahhoz, hogy adott esetben épp Őt válasszam - ezt természetesen mindezt röviden meg is indoklom a szóban forgó írásom elején. Előre tudom és tisztában vagyok azzal, hogy soha nem lesz időm, sem energiám hátralévő életemben arra, hogy minden olyan művészről, híres emberről, vagy jelentőset alkotó közéleti személyiségről tanulmányt, esszét, blogot írjak, akiket jómagam nagyra tartok. De talán senki nem is várja el ezt tőlem. 

 

Tehát: ha történetesen egy személyt kiválasztok arra, hogy róla írjak - az nem azt jelenti, hogy akik kimaradtak, azok mind nála kevésbé értékesek, jelentéktelenebbek lennének a szememben. Kiválasztásom tehát semmiképpen sem utal valamiféle rangsor felállítására, vagy felépítésére. Mert bizony a kimaradtak között is vannak tucatszámra is hasonló kaliberű, színvonalú és nagyságú tehetségek, kiválóságok. Olyanok is, akikről talán sohasem sikerül írnom egyetlen sort sem, mert az élet úgy hozza. Vannak közöttük elevenek és holtak egyaránt, hiszen az emberiség, a művészet és tudomány több ezer éves története régen, ma és holnap is  - hála Istennek - sok-sok zseniális tehetséget, nagyságot tudott, és tud majd ezután is produkálni. S hogy közülük ki, mikor, hogyan kerül vagy nem kerül be azok körébe, akikről már eddig írtam és még ezután is írni fogok - az sok mindentől függ. Tehát a jelenben még rejtély, hogy a jövőben KI vagy MI  fog sorra kerülni, mint téma...

Az élet, a sors kiszámíthatatlan, kifürkészhetetlen tulajdonsága itt, ebben is érvényre jut. Tudomásul kell vennünk: ez nem egy verseny, hiszen írásaim sohasem személyek szerepeltetését, életrajzainak közzétételét tűzi ki célul, hanem számomra fontos, értékes gondolatok, érzelmek megfogalmazását. Állásfoglalások, vélemények, értékítéletek, állítások és tagadások kifejtését. Mindig az sarkall és ösztönöz, hogy mondanivalóimat úgy fogalmazzam meg, hogy az másokhoz is szóljon. Másoknak is jelentsen valamit, ők is épüljenek, szépüljenek általa, amennyire lehet. Azaz: az ő életüket is szebbé, jobbá tegye. 

 

Bízom benne, hogy a pedagógusi véna mindig ott lüktet soraimban. És olykor soraim között is, hiszen nem is tudnék és nem is akarok ettől szabadulni. Írásaim ugyanis nem ettől lesznek jobbak, vagy rosszabbak. Ezért a híres emberekről szóló írásaimat - amellett, hogy valakiről portrét is rajzolok bennük - igyekszem olyan általános, átfogó módon megfogalmazni - ha szükséges és lehet: pedagógiai, pszichológiai szempontból is - ami bizonyos fokig túlnő egy bármennyire is jelentős személyiség puszta bemutatásánál, életrajzánál.

Talán kissé önző módon  - eszközként használva Őket - személyükön, munkásságukon keresztül igyekszek mindig olyan általános esztétikai, erkölcsi elveket, megfigyelési, értékelési szempontokat megfogalmazni, közzétenni, amelyek életünk egyéb területein is hasznosíthatók és alkalmazhatók. S talán mások is okulnak, tanulnak, épülnek ezekből. Az adott személy tehát - úgy is fogalmazhatnék - egyfajta "ürügy" ahhoz, hogy valamiről egy átfogó, komplex állásfoglalást, véleményt megfogalmazzak. Ma, a 21. század elején nagy szerencsém van, hogy ilyen "ürügyek"-ben dúskálva válogathassak, s bizonyára így lesz ez majd ezután is. (Megjegyzem: a kiválasztottak - de a ki nem választottak közül sem - eddig még senki nem tiltakozott. S remélem nem fog a jövőben sem...) 

 

Az elmondottak talán eléggé indokolják: miért éppen ezt vagy  azt a művészt, írót, zeneszerzőt, egyéb személyiséget, tudóst, kiemelkedő egyéniséget, illetve ezek alkotó-, vagy előadóművészetét, alkotásait állítom egy-egy írásom, tanulmányom, esszém középpontjába. Hogy miért éppen Bulgakov vagy Tolsztoj, King vagy Dumas,  a humorista-írók közül Nagy Bandó András, a színészek közül miért például Eszenyi Enikő vagy Páger Antal, a filmrendezők közül miért Hitchcock, a filmek közül miért a Remény rabjai, a hangszeres előadók közül miért Varnus Xavér, a nyomozók közül miért Derrick vagy Columbo, az énekesek közül miért Sarah Brightman és nem valaki más. Hogy miért éppen Bach, Beethoven, Mozart, Vangelis vagy  Morricone  és nem egy  másik zeneszerző alkotói, vagy előadói tehetsége kerül terítékre a tanulmányok lapjain. S ha a közeli jövő terveire gondolok  már hallom is előre: miért éppen Montserrat Cabballé -t emeltem ki a dívák közül, miért Pavarottit a tenoristák közül, miért éppen Máté Pétert vagy Cserháti Zsuzsát a magyar popénekesek közül? Mert előbb vagy utóbb ők is sorra fognak kerülni. S akkor meg is indoklom, hogy mi okból esett rájuk a választás.

 

 

 

 

 

S persze az a körülmény is közrejátszik sok esetben témaválasztásaimnál amit igencsak közhelyesen így szoktak mondani: "A téma az utcán hever." (Amire a fenti kép is utal - némi poénkodással - e sajnálatos társadalmi jelenség kapcsán, s amiről több írásomban is megfogalmaztam már meglátásaimat. Aminek lényege: ezek a szerencsétlen emberek leginkább nem saját hibáikból hevernek az utcán...)  Nálam ez a fenti szólásmondás sokszor a következőképpen  módosul: a téma lakásunkban is hever... 

 

Polcainkon ugyanis sok-sok dokumentum, hanghordozó, film, könyv "hever" (de nagyon is szépen elrendezve, időrendben) amik forrásanyagul, illetve témául szolgálnak, illetve szolgálhatnak, s szolgálnak is számomra. Akárcsak a televízió programjaiból szerzett művészi élményeim, mert bizony ott is adódik erre lehetőség. (Különösen amióta beindult az M3 műsora, ahol olyan gyöngyszemeket lel a figyelmes néző, mint például régebbi színházi közvetítések, színész-, rendező-, és íróinterjúk, vagy beszélgetések Hegedűs Gézával, aki lenyűgözően mesél Adyról, Emőd Tamásról vagy Nagy Endréről. 

Aztán számtalan témát kínál egy-egy élő színházi-, vagy mozilátogatás is, valamilyen szép kép, egy friss film-, vagy könyvélmény,  egy megcsodált szobor, épület, egy érdekes ember, növény - és még sorolhatnám. Sőt állatok is hevernek körülöttünk, akik természetesen szintén hálás témaként jelentkezhetnek. Bármilyen téma is felmerül és aztán abból kész írásmunka lesz - az egy tengerbe hajított palackpostához hasonlítható. Vagy kifogják vagy nem, vagy elolvassák, vagy nem, vagy örülnek neki vagy nem, vagy tanulnak belőle vagy nem, vagy utálni kezdik az íróját vagy nem... A remény azonban - hogy kedvező fogadtatásra talál majd a Tisztelt Olvasó részéről - mindig ott él az íróban, mint ahogyan arra fentebb már utaltam. Mert ha nem élne benne a hit és a remény  - akkor bizonyára hozzá sem kezdene az egészhez.

 

árásul  egy  szép példával  szolgálok mindazoknak, akik  eddig eljutottak az olvasásban.  Mintegy illusztrációként és ajándékként ahhoz, hogy az igazi nagyok hogyan, s miből választottak témát maguknak. És azt aztán mi módon dolgozták fel egyéni és zseniális tehetségüknek megfelelően. Az alábbi videón elhangzó zene (Johann Sebastian Bach alkotása) is ékesen bizonyítja: a legegyszerűbb témából is zseniális alkotás születhet egy nagy zeneszerző kezében. A  virágvasárnapra írott 182. kantáta nyitókórusában egy jámbor és hálát adó protestáns templomi ének (korál) négyszólamú kórus formájában szólal meg: "Üdvözlégy Mennyei Király/ Hadd legyünk választott néped!" - éneklik a kánonban, egymás után belépő szólamok. 
   

Ezzel a szerkesztésmóddal Bach azt éri el, hogy e zenében megjelenített ünnepi életkép roppant szemléletes, mozgalmas és dinamikus, tempója pedig szinte táncos lüktetésű lesz. Mintha a tér minden pontjából, a Jézus előtt sokasodó, hullámzó tömeg minden részéből, hol innen, hol onnan hallanánk a keresztények örömujjongását. A hívek hol erről az oldalról, hol a másikról, hol közelebbről, hol távolabbról kiáltozva, egymás szavába vágva versengenek a Megváltó dicsőítésében.

 

Jézust köszöntik valamennyien akinek fogadásán, viszontlátásán, hálát nyújtó örömén ujjong az összesereglett tömeg. Az egyszerű emberekből és a megváltóból kitörő kölcsönös örömnek, a bennük elhatalmasodó mennyei boldogság érzésnek szavakban, kiáltásokban kifejeződő énekszólamai torlódnak itt egymásra és olvadnak össze egy testvéri együttlét hittel, reménnyel és szeretettel teljes harmóniájában. Az egész életében isteni kegyelemben élő nagy zeneszerző - akinek alkotómunkáját a Teremtő végtelen hatalmában érzett hite is erősítette - tökéletesen ábrázolta ennek a tavaszi ünnepnek a fennkölt hangulatát, földöntúli szépségét. A családapaként, pedagógusként és komponistaként is egyaránt tiszteletre méltó szent ember sajátságos zenei eszközeivel  így emeli meg, teszi magasztossá, s egyben légiesen könnyeddé a virágvasárnapi bevonulás felhőtlenül áradó boldogságát, határtalan örömét és optimizmusát.    

  

  

                                                                                                   
                                                                             *

                                                                                     

Fenti írásomhoz felhasználtam a "JEHOVA TANÚI"  Világszervezet ingyenesen terjesztett kiadványainak 2016-os számait, illetve az azokban megjelent cikkeket - forrásként.(Őrtorony, Ébredjetek és egyéb folyóiratokat - Watch Tower Bible and Track Society of Pennsylvania, 2016. Printed in Germany.)

Epilógus

Tájékoztatom Kedves Olvasóimat, hogy fenti írásom 6.7.8.9. továbbá 12-16. bekezdését 2016. május végén újabb mondatokkal bővítettem, illetve egészítettem ki. Tettem ezt mindazért, hogy az ezekben megfogalmazott gondolataim még világosabbak és még határozottabbak legyenek. Üdv: Végvári András, a Blog gazdája.