HÁROM HÍRES CSALOGÁNY 5. (KÜLFÖLDI TENOROK)

 

 

 

 

 

 

  "Magát a művészetet nem lehet tanulni. Hiszen ha tanulni lehetne,akkor a művészet talán meg  is szűnne, mert akkor talán valami másnak neveznék." (Melis György)

 

 

 NYITÁNY

 

 

Híres énekesekről szóló sorozatom folytatásához újabb inspirációt kaptam folyóév tavaszán, amikor a budapesti MVM Dome - ba látogathattam el. Ez volt az az esemény, mely e széria immár ötödik darabjának megírására ösztönzött. A Népliget melletti, frissen átadott sportcsarnok csodálatosan kivilágított, húszezres nézőterén a sors kegyének jóvoltából - és ismerőseim eléggé nem dicsérhető jóindulatának, szabadjegyének köszönhetően - foglalhattam helyet. 

S meghallgathattam az akkor már 83. évében járó spanyol tenor, PLACIDO DOMINGO koncertjét. A harmadik szám elhangzása után már biztosan tudtam: ő lesz az egyik, akiről írnom kell, akinek hangját, személyiségét, művészi kvalitásait okvetlenül méltatnom kell. 

 

 

Ő lesz az, aki "megérdemli" - másik két világhírű kollégájával, barátjával, az olasz LUCIANO PAVAROTTI-val és a katalán JOSÉ CARRERAS-sal  együtt - hogy felkerüljenek elemzésre a legnagyobb énekeseket taglaló  "Három híres csalogány" sorozatom dalosai  közé. Hozzátenném: annak ellenére, hogy kettejüket élőben, koncerten még eddig nem volt szerencsém hallani, csakis hangfelvételekről. De ami késik, nem múlik, hiszen Carreras a tervek szerint novemberben Budapestre látogat...

  

A cél és szándék részemről ugyanaz, mint az énekesekről eddig megírt és közzétett esszéimben is: életük, egyéniségük, pályájuk és főként hangjuk, előadóművészetük összehasonlítása. Azonos és különböző személyiségvonások, énekesi, színészi kvalitások, erények keresése, kimutatása, ezek elemzése, magyarázata, értékelése. Természetesen középpontba állítva a hangi, előadói jellemzőket, hiszen egy énekes esetében mi más is lenne a legfontosabb.

 

S hogy miért éppen őket választottam az énekesi pályán a rég-, és közelmúltban feltűnt nagy sikerű tenoristák százai, s a mostanában világszerte itt vagy ott felbukkanó, tenor hangfekvésben daloló, méltán keresett külföldi világsztárok közül? Válaszom erre talán egyszerűnek hangzik: mert ők hárman produkálták eddig  a legmagasabb színvonalat a dal-, és operaéneklésben, a színpadi operahősök megformálásában, eléneklésében, illetve eljátszásában. 

 

S ők azok, akik ráadásul még a „könnyedebb” zenei műfajok (operett, musical, tradicionális dal, világzene, pop stb.) területére kalandozva is ugyanolyan magas színvonalon képesek zseniális előadói, zenei képességeiket megcsillogtatni számunkra - mindannyiunk nagy-nagy élvezetére.

 

Előadásaik, fellépéseik számában, az előadott művek széles spektrumában, azok beható tanulmányozásában és kivételesen igényes interpretálásában szerintem ma überelhetetlenek a világon. Persze ehhez nagyban hozzájárult és segítette őket az a médiák területén is megfigyelhető szédületes technikai fejlődés, a milliószámra legyártott hang-, és képhordozók tömege, az előadók bemutatkozási lehetőségeinek gyarapodása és kiszélesedése. 

 

Ami az utolsó évtizedekben olyan mértékben megnőtt, amiről az ötven-hatvan évvel ezelőtt működő operaénekesek még csak nem is álmodhattak. (S rögtön megjegyzem: persze csakis azt az énekest tudja mindez segíteni, ahol van mit segíteni...) 

 

Mert manapság egy igazán remekül éneklő előadó-nagyságot, egy kiugró operaénekes-sztárt a világ akár már hetek alatt megismerhet, megcsodálhat. S nemcsak koncertjeivel, de felvételeivel is bárkihez és bárhová eljuthat a világ bármely részébe, az Északi sarktól a Fokföldig. 

 

Ha van egy gazdag fantáziával rendelkező kreatív elme, aki merész vállalkozó, s egyben milliárdos befektető vagy producer is, és hozzá szponzorok serege csatlakozik - akkor akár egy lakatlan szigeten is tud és képes operafesztivált vagy dalestet rendezni. De mindez csak akkor lesz sikeres, ha megfelelő számú fizetőképes rajongótábor utazik oda, s hajlandó lesz akár a moszkitókkal is megküzdeni az előadás alatt. 

 

S persze, ha az előadók is megkapják azt a beígért és kiemelt sztár-gázsit, amit kérnek a fellépésükért. S ami még mindig kevesebb annál, amit egy felkapott popénekes manapság elkér fellépti díjként - akár kis hazánkban is. (S akinek rajongóhada összetételében, érdeklődésében, vérmérsékletében és intelligenciájában lényegesen különbözik a komolyzenei koncertek közönségétől.)  

 

Azelőtt arányában lényegesen több volt az énekesek nyilvános fellépése, koncertje, mint amennyi hanghordozó (akkor gramofon-, majd fekete hanglemez) készült velük. Az operarajongók - ha akarták - akár erről is megismerhették akkor kedvenceik csodálatos orgánumát, éneklési kvalításait, s főként a sznobok rohantak megvenni újabb lemezeiket. Már száz éve is készültek ugyanis hangfelvételek Caruso, Gigli, Björling, Flagstad, Ernestine Schumann és mások énekléséről. 

 

Enrico Carusóé volt az első 1902-ben, amit egy milánói hotelszobában rögzítettek  - ám ezek alapján nem lehetett (és ma sem lehet) igazán behatóan értékelni, és főleg érdemben megítélni énekesi teljesítményeiket, erényeiket és gyengéiket. 

 

Nehéz lenne mai füllel a régi felvételekről, illetve felvélekből megállapítani - még akkor is, ha precízen, nagy szakértelemmel kukactalanítják, digitalizálják gondos hangmérnökök azokat -  hogy azon ki hogyan, milyen mesterségbeli tudással énekelt. Hogy ki milyen, mekkora énekesi erényekkel bírhatott, mutatkozott be annak idején, ki milyen kvalitású, mekkora hangi és előadói tudással bíró énekes volt hajdanában. 

 

 

Az akkori technikával rögzített és felvett hanganyagok  alapján igazán lelkiismeretesen, érdemben nem dönthetjük ezt el. (Pláne, ha egy zenekari felvételről van szó, amit mondjuk az 1930-as években vettek fel, s nem egyszer azon egy-egy tutti úgy hangzik, mintha favágók fát vágnának, vagy ajtókat csapna be hangosan a szél.) 

 

Nem állapíthatjuk meg lelkiismeretesen, hogy valójában és pontosan mit is hallunk a tűzörej sistergésén és kattogásán keresztül. És sokszor csak hallani véljük, hogy mi is hangzik ki az esetlegesen rossz minőségű alapanyagba karcolt barázdák buktatóiból. Mert az is előfordult hajdanában, hogy megfelelő viasz-, vagy sellacklemez hiján orvosi röntgenlemezekre is vettek fel, illetve játszottak át hanganyagokat.    

 

S ahogy mindig és minden változik: ami akkor, abban az időben koncerteken vagy lemezen nagy énekesi teljesítménynek számított, az nem biztos, hogy ma is annak számít. S emellett változtak az éneklési-előadói technikát fejlesztő pedagógiai eszközök és módszerek is. Újszerű hangképző gyakorlatok jelentek meg, új módszereket kísérleteztek ki a hangképző tanárok, amikkel nagy szorgalommal akár kétszeresére lehet növelni valakinek a hangerejét. 

 

Továbbá beállítani az operai karaktereknek megfelelő, legideálisabb artikulációt, beszabályozni a légzés egyenletességét, a gazdaságos levegővételt, a kitartott hangok időtartamát (van, aki akár 20 mp-ig is képes erre!) a dinamika helyes megválasztását stb, stb.

 

Ma már azonban a CD-k, DVD-k  és BLURAY-ek fénykorában, a színpadi hangtechnika varázslatának köszönhetően kristálytisztán hallhatjuk, sőt láthatjuk a jobbnál jobb énekesi teljesítményeket, éneklési módokat. (Nevesebb operaházakban nem is látni  mikroportot az énekesek jelmezére tűzve, megelégszenek a technikusok a rendkívül érzékeny, és szinte láthatatlanul elhelyezett tojásmikrofonokkal.)

 

Mindezek alapján biztonságosan és lelkiismeretesen meg tudjuk ítélni, értékelni, elemezni azokat, mint ahogy megtehetjük azt a muzeális, nagyrészt gyenge minőségű hangfelvételekről. Ezeket a produkciókat hallva, hallgatva és tanulmányozva már jól ki lehet mutatni az énekesek hangja, hanganyaga és éneklési módja közti különbségeket, hasonlóságokat és azonosságokat: azt, hogy ki milyen színvonalon prezentálja számunkra az éppen választott zenedarabot. 

 

A jó hangminőséggel bíró lejátszókészülékek, valamint a számítógépek, leptopok videó-, és audiofelvételei  - ahol még a legkisebb sóhaj és légvétel is hallható, sőt látható - elárulják, szinte felnagyítják az adott előadó-művész éneklési módját és képességeit, hangszíneit, éneklésben alkalmazott, énekléshez választott technikai-, és előadói eszközeit. Számunkra egyértelművé teszik az énekes megszerzett (!) hangtudását, technikai felkészültségét, hangszínét és hangerejét, sőt az énekes színészi teljesítményeinek adott színvonalát is. 

 

Éppen ezért bizonyos fokig "szerencséjük" is volt és van a Domingo, Carreras és Pavarotti kaliberű nagyságoknak abban, hogy ennyire hallhatóvá, láthatóvá vált minden. A hibák, gyengeségek éppúgy, mint a zseniális éneklés ezernyi kelléke, eszköze, lehetőségei is. 

 

Az énekesi erényeket és gyengéket (mind egy-egy énekes időszakonként változó teljesítményeit illetően, mind az egyes énekesek produkciói között) egyaránt meghallhatjuk, megcsodálhatjuk, megláthatjuk ma már. Úgy a nyilvános koncertjeiken vagy operákban, mint otthon saját készülékeink mellett (vagy előtt.) 

 

Így aztán mindhármójukról nyugodtan megállapíthatjuk hanganyaguk rendkívüli szépségét, hangjuk óriási terjedelmét, annak fizikai-, és kifejező erejét. S ugyancsak megállapíthatjuk azt is, hogy az előadott színpadi művek pontos stílusismeretében, hiteles megformálásában, a közönséggel történő ideális kommunikációjukban és előadási készségükben, megnyerő, szimpatikus egyéniségükben, emberi és művészi tartásukban egyaránt megfeleltek, illetve ma is megfelelnek a legmagasabb művészi és erkölcsi követelményeknek is.

 

Szinte zenei nagykövetekként járták és járják a világot, s minden kontinensen felléptek eddig. Mindhárman energikusan képviselik, emberi tartásukkal és művészi eszközeikkel alkalmazzák is - mind  előadásaikban, mind magánéletükben -  azt a a szellemi-lelki mentalitást, humánumot, igényességet, hozzáértést és szakmai tudást, amit ez a nagyon nehéz és komoly műfaj megkövetel az előadótól, ha az nívót akar és szeretne produkálni. 

 

Mindenkor tapasztalhatjuk azt az éneklésükben megmutatkozó, fülünkkel is érzékelhető akusztikus-, és előadóművészi kulturáltságot, zenei-, és általános műveltséget, amivel egy szerephez közelítenek, hozzányúlnak, amilyen igénnyel ahhoz fordulnak. Amik mind elengedhetetlenek ahhoz, hogy vokális előadó-művészetükkel hosszú ideig tartó magas színvonalú, katarzist és maradandó zenei élményt produkáljanak a világ minden részén. 

 

Így együtt, mindenben - meglátásom és meghallásom szerint - napjainkban ők hárman (voltak, illetve vannak) a legnagyobbak az énekes-előadó művészetnek abban a műfajában, ami még a 21. században is rajongók tömegeit hívja az operaházak nézőtereire. Annak erőteljes cáfolatául, hogy már számtalanszor sokan elsiratták, temették az opera műfaját, vagy kétségbe vonták annak szükségességét. 

 

Fellépéseik ezreket és ezreket mágnesként vonzanak, s ültetnek le a koncerttermek székeibe. Rajongóik hada tölti meg rangos fesztiválok szabadtéri padsorait, székeit, sátrait, nyitott stadionjait vagy zárt arénáit, amikor valahol énekelnek. Első közös fellépésük - melyet számtalan együttes szereplés követett az évek során - Rómában volt 1990-ben (alábbi képen.) 

 

Előfordult már, hogy félmillióan hallgatták éneküket - amivel túlszárnyalták a Rolling Stones hallgatóságának létszámát is... (A múlt és jelen időt azért váltogatom, mert egyikük már sajnos nem él, ám ketten közülük még ma is aktívak.) 

 

 

Nem beszélve a világszerte milliószámra elkelt CD-ikről, DVD-ikről, lemez-, és filmfelvételeikről, melyek a jelen és a jövő számára meggyőzően és perdöntően bizonyítják, hogy mekkorát tévednek az operairodalom elavultságát, feleslegességét hangoztatók. 

 

Tanúsítják és igazolják mindezek a fent említett médiumok is hangjuk varázslatos szépségét, rendkívüli intenzitását, lelkünkre és szellemünkre gyakorolt pozitív hatását, előadó-művészetük erényeit, megnyerő emberi-, és művészi egyéniségük jelenlétét. 

 

Amiket mind így együtt, és mindig élvezhetünk, bármikor látjuk, halljuk őket ezeken a hang-, és képhordozókon, illetve nyilvános, élő szerepléseiken, fellépéseiken. S hála a korszerű technikának: magas rendű, igényes művészetük ma már kiváló minőségben (akár az internetes alkalmazásokon át is.) Így  eljuthat azokhoz is, akiknek még nem volt szerencséjük vagy alkalmuk (vagy pénzük) őket és hangjukat megcsodálni élő koncerteken, vagy operában megnézni káprázatos énekesi-színészi alakításaikat.       

 

 

ÉLETÜK, SZÁRMAZÁSUK ÖSSZEHASONLÍTÁSA 

Ha igaz lenne az a kategorikus feltételezés miszerint a keserű gyermekkor szomorú élményei, traumái, az átélt negatív tapasztalatok nagyban meggátolják, hogy valakiből értékes személyiség, sőt nagy művész, tudós váljon - akkor nem azt látnánk a mai világban, mint amit ezerszer tapasztalunk. 

 

Ha ez az állítás elfogadható lenne - akkor ennél  sokkal szegényesebb, unalmasabb és lehangolóbb, színtelenebb lenne a világ összképe. Sokkal silányabb lenne a kultúra, a tudomány, a művészet állapota, és más lenne az egész emberiség, mint ahogyan azt ma látjuk és tapasztaljuk. 

 

Akkor bizony lényegesen kevesebb remek író, tudós vagy művészegyéniség élt volna felnőttként, érett ember korában eddig is, és élne ma is közöttünk, mint amennyi eddig volt és ma is létezik, nagy szerencsénkre! Ha csupán és kizárólagoson  maga a gyermekkor adott légköre, nyugalma vagy nyugtalansága  határozná meg további életünket, azt hogy milyen felnőtté válunk - akkor a felnőtt társadalom másképpen nézne ki minden tekintetben. 

 

Ha csakis egyedül ennek az állapotnak, élethelyzetnek lenne abszolút jelentősége abban, hogy később  ki milyen nagy tehetség, híres ember, sőt zseniális tudós, művész lesz felnőtt korában - akkor  a világon fele ennyi rendkívüli művészegyéniséggel sem találkoznánk, mint manapság. S a múltban sem élt volna oly sok zseniális költő, író, festő és zenész. 

 

A gyermekélet át-, és megélt tapasztalatai, élményei - akár negatív, akár pozitív előjellel - a maguk sajátos és bonyolult átalakulásában, keveredésében, átszűrtségében és transzponáltságában - minden embernél másképpen érvényesülnek később. Mindenkinél másféle eredményt produkálnak felnőtt éveiben, mint amit eleve elképzelhetnénk egy-egy megélt szomorú és boldogtalan vagy boldog, felhőtlen gyerekkor alapján. 

 

Az idő sok-sok váratlan fordulatot hoz mindig, hiszen pl. a három tenor egyike sem gondolta volna, hogy világot meghódító  híres tenorista lesz majd egyszer. Pavarotti még a világháború előtt, 1935-ben született, Domingo 1941-ben, amikor már javában zajlott a világégés, Carreras pedig a háború után, 1946-ban. 

 

Jó és rossz gyerekkori élményeik egyaránt voltak, bár pici gyermekekként maguk a háborús események nem érintették őket. Ki többet, ki kevesebbet, ki pedig semmit nem tapasztalt ezekből. Ifjú korukban egyikük vegyésznek készült (Carreras) másikuk ifjú bárzongoristaként és rock and roll énekesként működött (Domingo) harmadikuk pedig biztosítási ügynök és tanár volt egy ideig (Pavarotti.) Ám mindez nem volt döntő és meghatározó életükben.

 

Mert a lényeg ugyanis  abban áll, hogy ki milyen géneket hoz magával és hordoz magában. Végső soron ez határozza meg a kíváncsiságot, az irányultságot, az érdeklődést, a rátermettséget, a lehetőségeket. Ám azt előre nem tudhatjuk biztosan, hogy ezek majd miféle szakmában, foglalkozásban, hivatásban kulminálódnak.  

 

S azt sem sejthetjük, hogy az egyén a benne rejlő adottságaival mit kezd későbbi életszakaszaiban. Hogy azokból szorgalmával, kitartásával, szívósságával, munkájával miféle képességeket  tud majd kifejleszteni.  

 

Számos híres, kiváló író, színész, énekes, zeneszerző, filmrendező - és sorolhatnám - létezett és létezik ma is, aki kisfiúként, kislányként számtalan testi-, és lelki gyötrelmet, betegséget, traumákat, komplexusokat élt át. S ezeken túljutva, sanyarú, szenvedésekkel teli, negatív élményekkel alaposan megtűzdelt gyermekkoruk után váltak világhírű alkotó-, vagy előadóművésszé. S miért? Mert megvolt ehhez az adottságuk, majd az ezekből kibontott tehetségük.

 

A három híres tenornak  - annak ellenére, hogy a háború maga nem játszott számottevő szerepet az életükben - bőven kijutott azért a rossz és jó élményekből gyermek-, és ifjúkoruk, sőt felnőttkoruk során is. Nemcsak önmaguk, de szüleik negatív élményeivel, tragikus eseményeivel is meg kellett küzdeniük. 

 

Már gyermekfejjel is látniuk kellett, át kellett élniük ugyanis mindazokat a gyötrelmeket, amik szüleik számára a mindennapos megélhetés küzdelmei, az őket kínzó kétségek, konfliktusok és betegségek jelentettek.

 

S talán ez is mind hozzájárult ahhoz, hogy mindhárom nagy énekesnek - Domingonak, Pavarottinak és Carrerasnak  is - felnőtt korában sajnos éveken át rákos betegséggel kellett megszenvedni, megküzdeni. Mégpedig mindegyiküknél e kór más és más fajtája támadta meg szervezetüket: egyiküknél a vastagbelet (Domingo) másikuknál a véráramot a leukémia Carreras)   harmadikuknak pedig a hasnyálmirigyét. 

 

Kettőjük aztán szerencsésen és sikeresen leküzdötte betegségét és kigyógyult, ám Pavarottit 72 évesen a kegyetlen hasnyálmirigyrák elvitte. S mégis - mindezek ellenére, és saját erőfeszítéseik eredményeként - az opera-, és daléneklés zseniális előadóművészeivé értek és váltak már kora felnőttként. 

 

Édesanyjuk és édesapjuk - akiktől a család szeretetén, a tisztességes munka megbecsülésén és a gerincességen kívül az ún. "zenei géneket" is örökölték valamennyien -  szerető gondoskodása nemcsak gyermekkorukban, de később is segítette őket pályájuk indulásánál és kibontakozásánál. 

 

Ám a döntő és meghatározó tényezőt saját szorgalmuk, kivételes adottságukból kibontott nagyszerű tehetségük jelentette énekesi pályájukon. Aminek csírái természetesen már gyermekkorukban nyilvánvalóan megmutatkoztak (alábbi képen a huszonéves Carreras)

 

 

 

GÉNEKRŐL, TEHETSÉGRŐL ÉS SZORGALOMRÓL

 

Dr. Czeizel Endrének (1935-2015) - az általam is nagyra becsült, kiváló genetikus-professzornak - a véleménye szerint  "az ún. művész-szakmákban és a tudományban  a géneknek nagyobb szerepük és jelentőségük van, mint egyéb foglalkozásoknál. S ezt már az ókori görögök is felismerték. 

 

A zenei, festői, költészeti, színészi, vizuális hajlam, vagy a matematikai, logikai adottságok "szállnak" apáról fiúra. De van úgy, hogy nagyszülőkről szülőkre és azok gyermekeire. Az, hogy valakiből zseniális művész vagy tudós legyen - feltétlenül szükség van arra, hogy a génekkel hozzon magával valamit."

 

Jómagam - alapjában egyet értve Czeizellel - azt vallom, hogy a génekkel születéskor hozott adottság és a később, ebből kifejlődő tehetség inkább nevezhető Isten áldásának. És ebben maguk a híres tenorok is mindhárman egyet értenek. 

 

Mindegyiküknél - de különösen a szimbolikus fehér kendőt lobogtató Pavarottinál - láthatjuk az énekeik között elmélyülten égre néző tekintetüket, szívükre helyezett vagy összekulcsolt kezüket, amivel hálát adnak a Teremtőnek, hogy különleges tehetségükkel ezrek és ezrek életét tudják szebbé tenni, nékik művészi élményt adni. 

Mert tudják jól, és annak értelmében űzik előadóművészi tevékenységüket, annak szellemében énekelnek és cselekszenek, amit a Biblia is hangsúlyoz: "Talentumod Isten adta, nem megőrzésre, kamatra."  

 

"Mindenki azért kapta az isteni adományokat, hogy használjon velük embertársainak. Akinek sok adatott - attól sokat is vár el az Isten. Akinek pedig kevesebb adatott, az ne szontyolodjék el, hanem azt a keveset fordítsa jóra. Aki ugyanis akár csak egy pohár friss vizet ad rászoruló embertársának, az nem veszíti el jutalmát." (Nemeshegyi Péter: Isten munkatársai lehetünk. - Magyar Kurír, Katolikus Hírportál.)

 

 

Hitük a Teremtő iránt, az Isten iránti szeretet, az Úr kegyelmének dicsőítése valamint szerető közönségüknek küldött hódolatuk kisugárzik mozdulataikból, tekintetükből és hangjukból. Ami nem egyfajta tenoristákra jellemző teátrális fogás, hanem személyiségük, művészetük, lelkiviláguk, egyéniségük sajátossága. 

 

S mindez nemcsak akkor érvényesül, amikor szakrális, vallásos jellegű kompozíciókat adnak elő, hanem akkor is, mikor világi zeneműveket, áriákat, dalokat tűznek műsorukra.

 

Mert maga a zeneszerzés, a művészet, s a zenei előadás mind ugyanúgy a teremtés része és következménye, mint annyi minden más is.  S a meglévő adottság, majd az abból sarjadzó, abból kifejlesztett tehetség talaján működő alkotó folyamatban is nagy jelentősége van az isteni segítségnek. Amit az ember kér és megbecsül, ha hívő ember, vagy nem kér és nem bízik benne, ha netán hitetlen, ateista ember.

 

Az Isten azonban nem tesz különbséget hívő és nem hívő között, hiszen itt e földön egyaránt minden teremtményének fizikailag biztosítja a feltételeket a harmonikus, boldog, önmaga és mások számára is hasznos élet letöltéséhez. 

 

Mindenkinek megadja és biztosítja a lehetőséget a választáshoz: jó vagy rossz  úton indul el és bandukol végig; az isteni vagy ördögi vezérlet alatt, a jóság és szeretet avagy a  gonoszság szellemében kíván élni, működni, alkotni. S az már kinek-kinek legyen a saját baja, hogy mit választ, milyen úton jár, hogyan éli le saját, külön bejáratú életét.  

 

Mert ne feledjük: a későbbi - esetleg hitetlenként élő és alkotó - művészembert is már csecsemőként segítette csodálatos képességei megajándékozásával. Már akkor segítette, amikor születésekor, vagy még előbb: magzat korában már felruházta őt isteni adottságokkal. 

 

Mert az Úr útjai kifürkészhetetlenek és beláthatatlanok a földi lények számára. Mindenkinek a saját belső magánügye, hogy gyermekként, majd később felnőttként kiben, s miben hisz. Léteztek és ma is vannak nagy művészek, akik ateistaként éltek és alkottak, illetve így élnek és alkotnak egész életükben. 

 

És voltak és vannak olyanok, akik istenhívőként. Ahogy végigtekintünk az elmúlt századokban élő és a ma is élő művészek életművén - nem kétséges, hogy kik azok, akiket hitük nagyban és jelentősen segített alkotó munkájukban, és kik azok, akiket hitetlenségük gátolta mindebben. 

Az istenáldotta tehetségek mindig rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amik alkalmasak lehetnek arra, hogy azok felhasználásával kimunkálják saját tehetségüket. Ez azonban a Teremtő segítsége, biztató energiája nélkül nem teljesedhet ki. 

  

Nélküle (még ha egy hitetlen ezt esetleg másképp is gondolja) az adott zseniben nem lesz szorgalom, nem lesz kitartás, nem lesz céltudatosság, nem lesz megfelelő szellem és lelkierő. Mert mit olvashatunk a Példabeszédekben? "A lovat készen tartják a csata napjára, a győzelmet azonban az Úr adja."

A  földi ember számára kikutathatatlan, megismerhetetlen, hogy honnan és hogyan tevődnek össze azok a gének, amik majd alkalmassá tesznek valakit élete során arra, hogy zseniális alkotóművész legyen. És ebből következik, hogy a nagy Bach-hal értek egyet, aki azt mondotta: "a művészi alkotásban tíz százalék a szerepe a tehetségnek és kilencven százalék a szerepe a szorgalomnak." 

 

És ezt éppen ő mondta, akinek famíliájában, fel-, és lemenőiben egyaránt hemzsegtek a tehetséges muzsikusok! Sőt zeneművészek, komponisták is! Úgy is fogalmazhatnék - egyet értve a nagy lipcsei kántorral - hogy a nagy alkotóművészek életműveiket döntő módon a személyiségükkel - ami képességeiket, szellemi- és lelkierejüket, erőteljes jellemüket is tartalmazza - nem pedig vele született génjeikkel hozták és hozzák létre. 

 

Mert a gének csak "eszközök". Olyanok, mint a kalapács, a gyalu az asztalos kezében. A gének egyedül nem tudják megírni a kilencedik szimfóniát, a Varázshegyet. Nem képesek megfesteni a Mona Lisát, szoborrá emelni Dávid alakját, elénekelni a Nessun Dormát, a Kabát-áriát, vagy a Fülöp király szomorú önvallomását. Vagy megkomponálni azokat a zongoraműveket, melyeket Liszt, Chopin vagy Schubert papírra vetett. 

 

A génállomány, a tehetséghez szükséges gén jelenléte "csak" az alap, a fundamentum, a kiinduló pont az alkotáshoz, a teremtéshez. Nem véletlenül viseli a genezis (teremtés) főnév töve éppen ezt a szót. A gén az alapja, magja az alkotó munkának, ám azt mindig az egész személyiség végzi el folyamatosan és szívósan egész életében. 

 

Ha ez hiányzik - ha nincs meg az egyéniség, a különleges személyiség a maga kitartásával, szorgalmával, különleges szellemével, lelkivilágával - ott lehetnek a világ legjobb, legpotensebb génjei is valakiben. 

 

Szerencsére (vagy szükségszerűen?) a három tenor mindegyikében - már fiatalon mindez jelen volt és működött. Mint ahogy Domingóban is megmutatkozott ez már mexikói serdülő éveiben. (alábbi képen fiatal korában - Alfrédként a Traviataban 1966-ban, 25 évesen.)
 

 

Egy  gazdag és színes előélet kell egy értékes életmű létrehozásához. Amit a személyiség a legnagyobb erőfeszítések árán, a maga küzdelmeivel, sokszor botlásokkal, tévedésekkel, ellentmondásokkal teremt meg. 

 

És  ebben a korábban átélt élmény-, és tapasztalatanyagban egyaránt kell, hogy legyenek kudarcok és sikerek, negatív és pozitív jelenségek, élmények, tapasztalatok. Kell, hogy legyen abban  öröm és fájdalom egyaránt, hogy a művész az elénekelt, eljátszott szerepeibe mindezeket "bedolgozhassa."

S hogy milyen hosszú lesz majd az az élet, amikor a művész már saját művészpályáját éli meg és praktizál? Az függhet a szerencsétől, a szerencsétlenségtől, az élet kiszámítható és kiszámíthatatlan fordulataitól, az isteni kegyelemtől, a Teremtő kifürkészhetetlen akaratától. 

 

De hogy gazdagnak, tartalmasnak, élményekben dúsnak kell lennie annak is - az bizonyos. Másként hiteltelenek, vérszegények, szárazok, szegényesek lesznek színészi-, és énekesi teljesítményei. 

 

Voltak és léteznek ma is olyan alkotó-, vagy előadóművészek, akik csak pár évtizedet éltek meg - s mégis maradandó életművet hoztak létre ezidő alatt. Például Pergolesi, Schubert, Mozart a komponistáknál.

 

Vagy a csodálatos  hangú alt: Kethlen Ferrier az énekeseknél, akinek 41 évesen egy  repülőgép-szerencsétlenség szakította meg felívelő pályáját. S voltak és vannak akik kétszer vagy háromszor ennyi ideig teremtették, teremtik meg mindezt. Mint például Domingo, aki még most is, nyolcvanon túl is remekül énekel.

 

 

De mindegyikük mögött ott volt és jelen van az élményekben gazdag, színes élet, a szellemi és érzelmi mélység, a lelki gazdagság. Ami aztán - ha sokszor áttételesen is - irodalmi-, vagy zenei katedrálisokban, szobrokban, festményekben, filmekben, lenyűgöző előadóművészi teljesítményekben  öltött és ölt testet, nyert és nyer  kifejezést.  

 

A művész-szakmáknál feltétlenül szükséges az a bizonyos "művész-gén" és mellette a színes, gazdag, érzelemvilág, dús élményanyag (amiben negatív és pozitív elemek egyaránt lehetnek) és szellemi potencia. Ami mind szükséges ahhoz, hogy valaki írótollával, festőecsetjével, hangszálaival művészetet hozzon létre papíron, vásznon, színpadon vagy pódiumon. 

 

A mesterségbeli fogások, az alkotás kellékei, eszközei, a színészi játék technikája, a hang-, és beszédképzés elemei  tanulhatók és taníthatók, illetve fejleszthetők. Ám maga a művészet az nem. (Mint ahogy a fenti mottó is jelzi.)  Azt az egész személyiség teremti meg, ha alkalmas erre, ha benne ott van a zsenialitás minden feltétele. 

 

Ha nem - akkor nincs művészet, nem születik meg a katarzis, sem benne, sem a közönségben. Az emberben - ahhoz, hogy művésszé váljon és érjen - ott kell, hogy legyen a művészethez szükséges muníció és potencia. 

 

Ez a lényeg, emellett mellékes a törtető ambíció, a vágy és óhaj az önkifejezésre. Az alkotó-, vagy az előadóművész a művészet létrehozásában a maga egyéniségével, lelkületével, szellemi és fizikai erejével, született, Istentől kapott adottságaival vesz részt. Melyekben kezdettől fogva jelen kell lennie e két alapvető feltételnek - mint növényben a gyökérnek és a magnak.

 

Ami lehet, hogy a szülőkben nem volt meg,  nem volt jelen, de az utódban létezik, léteznie kell. Vagy megvolt az ősökben is, és akkor az utód tovább viszi. A három tenor esetében abszolút megvolt (létezik) az ún. zenészgén, amit a szülőktől örököltek. S tehetségük csírái - mint említettem - már korán megmutatkozott, jelen esetben: hangzott.

 

S hogy az ő gyermekeikben mindez hogyan öröklődött? Hármójuk közül csupán Domingo három fia közül az egyikben Placido jr.-ben létezik ez a bizonyos zenész gén, sem Carreras két gyermekében, sem Pavarotti négy lányában nem. (Akik közül Alice-nak négyévesen kellett megérnie édesapja elvesztését.) Legalábbis nem annyira, hogy ők is kövessék apjukat az előadóművészi pályán. 

 

Az ifjú Domingo hangja kísértetiesen hasonlít apjáéra, ahogy azt tavalyi közös koncertjükön hallhattuk (éneklési stílusa már nem.) Ő a képességeit, énekes tehetségét inkább más műfajokban kamatoztatja, de hangja vivőereje meglehetősen nagy. 

 

Orgánuma szépen zeng, előadási készsége jelentékeny, s nagyon szimpatikus személyiséggel bír. Amit szintén atyjától "örökölt", s ahogy azt budapesti koncertjén is tapasztalhattuk.   

 

 

 

KARRIERJÜK, PÁLYÁJUK ALAKULÁSA

 

Kevesen mondhatják el magukról (vagy tán senki) hogy már 8 évesen a Rigoletto áriáját énekelhették a spanyol rádióban, mint a gyermek Carreras, vagy 22 évesen már tíz opera eléneklésén voltak túl Tel Avivban, mint Domingo. S ugyancsak kevesen mondhatják el magukról, hogy 26 évesen - tanári-, és biztosítási ügynöki munkáját felhagyva a Bohémélet Rodolfoját énekelhették el. (ő volt Pavarotti.)  

 

Hármójuk közül legfiatalabban (már 18 évesen) Domingo kezdte meg énekesi pályáját az operaszínpadon. S néki a leggazdagabb a repertoárja, mintegy 92 operaszerep megtanulásával, bár másik kettőjük is közel ennyi operában, illetve oratóriumban jeleskedett. Mind Pavarotti, mind Domingo kicsit később, huszonévesen robbant be az operavilágba. 

 

S abban is megegyeznek, hogy mindhárman "kirándultak" az ún. könnyű műfajok" területére. Pavarotti barátaival - és egyedül is - popdalokat, slágereket is énekelt, Domingo Webbert és karácsonyi népdalokat, operettet, s Carreras ugyancsak gyönyörű felvételeket készített Webber musical-dalokból, sőt ragyogóan énekelte el Toniot Bernstein West side Story-jában.

 

A számítások szerint Domingo - aki még ma is énekel, immáron 62 éves énekesi pályával büszkélkedhet. Míg Carreras - aki hosszas gyógykezelése miatt kisebb kihagyással - 1987-től jó egy évig nem lépett fel - volt kénytelen énekelni, s így 51 éve áll a pódiumon, illetve színpadon. Pavarottinak, "a magas C királyának" pedig 44 éves zenészpályáját törte derékba 2007-ben bekövetkezett halála. 

 

                                         

                                                                                               Pavarrotti krisztusi korban, 33 évesen

 

S nem véletlenül látta el a közvélemény s a kritikusok hada ezzel a titulussal, hiszen az Ezred lánya című Donizetti operában 1972-ben egymás után kilenc! magas C-t énekelt ki Tonio szerepében a new yorki Metropolitan közönségének ámulatára. 

 

 

HANGJUK, ELŐADÁSUK RÉSZLETES ÖSSZEHASONLÍTÁSA 

 

Nemrégiben sikerült beszereznem Pavarotti 1989-es koncertfelvételének DVD-jét. Ezen a barcelonai Nagyszínház  pódiumán végig zongorakíséret mellett énekelt el mintegy 23 áriát, illetve dalt. 

 

Ami abból a szempontból ideális volt, hogy a világhírű énekes hangja tökéletesen kiemelkedett, semmiféle nagyzenekari hangzás nem nyomta el gyönyörű belcantóit, szép frázisait, szövegkiejtését, kitartott hangjait, s biztonsággal és könnyedén feltornázott, magasba érkezett a kétvonalas C-ig. 

 

A magam - talán furcsának tünhető - fogalmazása szerint így jellemezném röviden az ő éneklési stílusát: az operaáriákat úgy énekli mindig, mintha azok dalok lennének, a dalokat pedig úgy, mintha azok operaáriák lennének... S hogy mit is jelent ez nála? Elsősorban azt, hogy mindent nagyon komolyan vesz. 

 

A Cosi fan tutte (Mind így tesznek) boldogságtól áradó, mámorban fürdőző, elbűvölő áriáját az ő fantasztikus könnyedséggel lebegő előadásában akár egy nápolyi dalnak is gondolhatnánk, ha nem tudnánk, hogy ezt bizony Mozart komponálta a maga gyönyörűséges dallamkincsével, szívet melengető, finom hajlításaival, moduláló harmóniáival. 

 

Amit Pavarotti a legnagyobb tökéllyel, s oly érzékletesen, kedvesen (de nem bájologva) ad elő, mintha ott és akkor valóban a szerelmi vágy és vonzódás aurája, levegője lengedezne énekében, s onnan a színpadról áradna felénk ellenállhatatlan erővel. 

 

"Un aura amarosa - a szerelem levegője jár át engem" - hangzik az operában Ferrando áriájában. "És minket is!" - mondhatnánk magunkban hallgatókként, amikor ezt az elbűvölő nyilvános felvételt halljuk. 

 

 

 

Minden egyes  frázisra, lélegzetvételre, hajlításra, színezésre, diszítésre, modulációra gondja van, s mindezt hallatlanul pontosan oldja is meg. És persze nemcsak ennél az előadásnál! Nála nem történhet melléfogás, elcsukló hang, félreintonálás. Bármit is énekel - azonnal szembetűnő ugyanaz a profizmus, ami a másik két tenornak  is sajátja. 

 

S hogy mit is jelent ez a profizmus? Erre a későbbiekben még mindhármójuk éneklését, művészetét elemezve kitérek. De addig is sietek előrebocsájtani: az ő éneklésének minden sajátossága, erénye - amit az előző bekezdésben megjelöltem - ugyanúgy érvényes alapvetően a másik két művészkollégája produkcióiban is. Természetesen egyéniségüktől függő, személyiségüknek megfelelő vonásokkal, színekkel. 

 

Bár Pavarotti egy életszakaszában speciális hangképző gyakorlatokkal mintegy kétszeresére növelte hangerejét - meghallásom szerint mégsem néki van a legerősebb hangja, a legszélesebb dinamikája a ma élő tenorok közt. 

 

Hanem úgy hiszem, és főleg hallom, hogy Domingónak. Akinek a legmagasabb hangjai is oly erőteljesen zengenek, ami szerintem egyedülálló. Még 80-on túl is fantasztikusan tud zengeni minden regiszterben ahogy azt tavaszi budapesti koncertjén megcsodálhattuk. Palócz László mondta egyszer: " az énekes ne akkor hagyja abba a pályáját, amikor még zeng a hangja, hanem akkor, amikor valóban zeng." S ehhez hozzátette Simándy József: "Így igaz. Akár negyven év után is. Mert akkor a közönség így fog reá emlékezni." )

 

Nos, nem akarnék árkon kívüli hegymesterként tanácsokat osztogatni - de akkor Domingonak talán most kellene abbahagyni a rendszeres  és nyilvános éneklést...Hiszen bőven túl van már a negyven, sőt az ötvenéves pályán is, és valóban zeng (s nem még) a hangja. S ha már a hangerőt emlegettem - felvetődik a kérdés: harmadikukat Carrerast e szempontból hová sorolom? 

 

Meghallásom szerint:  hangerő tekintetében ő rendelkezik a legkisebb dinamikával hármójuk közt. Ám ez csak relatív, hiszen másik két tenorista társával hasonlítottam össze...S a ma élő seregnyi tenorista közt számos olyan énekes él és virul, aki Carrerasénál jóval gyengébb hangerővel rendelkezik.  (S most itt az éneklés többi tényezőjét nem említem.)

Amit azonban Carreras a másik kettőjükénél kicsivel gyengébb hangerejével nem tud elérni - azt gyönyörűen pótolni tudja nemes, katalán hangszínével, érzelemdús énekével, amikkel viszont Domingo és Pavarotti - talán származásuk, spanyol és olasz nemzetiségük miatt is - nem rendelkeznek. Nékik a drámai, erőteljes hangütés, a kirobbanó és áradó temperamentum a legfőbb sajátjuk - ami katalán tenorista-kollégájuknál nem annyira jellemző. 

 

Mert Carreras -  az újlatin nyelvezetű katalán nép sajátos habitusát, lelkivilágát hordozva - különleges érzelmekkel bíró lírai előadásmódra képes. Néki meg ez a specialítása - ha szabad ezt a kifejezést használnom. Magába, illetve énekművészetébe olvasztva fejezi ki, közvetíti és hangoztatja hazája zenéjének érzelemvilágát, dallamformálását, tempó és ritmusvilágát.

 

Ezért is tudja oly jó érzékkel és autentikusan megszólaltatni pl. Ramirez művét is, a  vallásos és etnikai elemeket is hordozó Creol-mise tenorszólóját, annak dalait. - melyben a latin-amerikai, argentin és európai folklór elemei, harmóniái keverednek.

 

 

Jó példa Carreras érzelmekkel teli előadásmódjára (szerintem ő a legérzelmesebb előadó hármójuk közül) ahogyan Verdi rekviemjének Ingemisco tételét elénekli. Rendkívüli biztonsággal, erőteljesen és fixen, de nagy érzelmi mélységgel, az egész hangok biztonságos kitartásával. Egyéniségének, lelkivilágának megfelelően nála ez a tétel - ami az összes rekviem között csak Verdinél fordul elő - inkább panaszkodás, fájdalmas sóhaj. 

 

 

Szemben Pavarotti előadásával, aki Istenhez történő fohászkodásként értelmezi ezt a zenei részletet. Inkább a könyörgő hangvétel jellemzi, kissé pesszimizmusba hajló sajnálkozással.  

 

Domingo viszont más álláspontot képvisel ennek a tételnek az értelmezésével. Az övé se nem panaszkodás, se nem sajnálkozás. Különösen a Bernstein dirigálta felvételén az ő éneklése a legreménytelibb: bűnösként könyörög az Úrhoz, de bizakodik abban, hogy a Teremtő mindenképpen megadja számára majd a megnyugvást, amit megérdemel. 

 

 

 

 

Ezzel az értelmezéssel karmesterként is élhetett, amikor elvezényelte a teljes művet. Hármójuk közül egyedül ő irigyelte meg a maestrók tevékenységét, s még ma is többször veszi kezébe a karmesteri pálcát. (Mintegy 600 operaelőadást, illetve szimfonikus koncertet vezényelt le eddig.) Komplett operafelvételei is vannak már, ahol saját koncepcióját valósíthatja meg - ezúttal karmesterként.

 

"A haldokló tolvaj által megbocsátva

reményt adtál nekem

Ments meg a halhatatlan tüzektől.

Kedvelt juhaiddal helyezz el, s
ne bánts meg engem a kecskék között.
De a te jobbodra emelj fel engem." 

(Az Ingemisco magyarra fordított szövege) 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tehát: három csodálatos előadás, három csodálatos, különböző értelmezés került itt szóba; ugyanannak a műnek háromféle előadása. 

 

S végső soron mindegyikük elfogadható és meggyőző. 

 

Nekem speciel mindegyik tetszik. Ám Verdit már nem tudjuk megkérdezni arról: szerinte melyiket tartja hitelesnek, számára legelfogadhatóbbnak. Ismerve igazságszeretetét és mélységes humánumát szigorúságát, mesterségbeli tudását és szabadságszerető, liberális szellemét:
valószínűleg mindegyiket…) Sejtésemet talán alátámaszthatja az a tény, miszerint - más komponistákhoz hasonlóan - számos művét a bemutató után újragondolta (mai GPS-es világunkban úgy fogalmazhatnánk: "újratervezte") és kisebb vagy nagyobb változtatásokkal átdolgozta azokat.  

 

 

Mert a művészetben éppen az a különleges és gyönyörű, hogy különböző művek átdolgozásai vagy átiratai, vagy akár különböző felfogások, értelmezések, interpretációk és előadások mindegyike lehet szép és értékes. Adott esetben mindegyiknek lehet létjogosultsága, ha alkalmas arra, hogy reánk maradandó érzelmi és intellektuális hatást tud és képes gyakorolni, ha kellőképpen szuggesztív. Azaz: kiváltja a művészetben elengedhetetlenül szükséges katarzist - mind az előadóban, mind pedig a közönségben.

 

 

Mert  a művészetben éppen az a különleges és gyönyörű, éppen az teszi évezredek óta gazdaggá és változatossá, hogy alkalmat és lehetőséget ad a kreativításra - mind a művek megalkotásában, mind pedig azok reprodukálásában.

 

 

Nincs tehát, s nem is lehet ideális mű vagy előadás (de tökéletes sem) csak hatásos, színvonalas vagy hatástalan és színvonaltalan alkotás és produkció. Nincs és nem is lehet mindenki által „hivatalosan” elkönyvelt, mindenki által egyöntetűen elfogadott azonos álláspont, értékítélet, kötelezően előírható ízlés. "A kötelező értékítélet megöli az ízlést.”- vallotta Kosztolányi.

Mindezek miatt a szóban forgó háromféle előadás mindegyike elfogadható, ha arra gondolunk: melyikük miféle habitussal, lelkivilággal, gondolkodásmóddal rendelkezik (mert mindegyikük más és más személyiség) s ki-ki ennek megfelelően valósítja meg művészi elképzeléseit, terveit, tudatosan vállalt koncepcióját.

Előadásuk, éneklésük, a művek 

megközelítése és elsajátítása - itt, ez 

esetben - alapvetően nem különbözik 

egymástól. Felfogásuk, hangvételük, 

kottaképhez való hűségük ugyanúgy 

jelen van és érvényesül mindhármójuk-

nál, csupán árnyalatnyi értelmezésbeli 

eltérés van előadásmódjuk között. S ez 

az eltérés - mint fent már utaltam rá -  

különböző személyiségükből ered.

Mert például   az sem véletlen, hogy a drámai, 

robbanékony és lendületes előadásra, tragikus 

szerepekre mindig kész, azokra roppant hajla-

mos és alkalmas Domingo az egyik legnagyobb 

énekesi teljesítményét Othelloként és az Aida 

Radameseként (Budapesten Tokody Ilonával 

énekelte el 1987-ben!) nyújtotta. 

Vagy pláne Don Carlosként, amit 1983-ban, 42 évesen énekelt el a new york-i Metropolitan Operaház színpadán! A kitűnő DVD-felvételről őt látva és  főleg hallgatva - ámulni és bámulni lehet azt a felülmúlhatatlan, magasrendű színészi-énekesi teljesítményt, amit ott és akkor produkált.

Ha valami igazán néki való volt - érett férfiként -

akkor ez az ízig-vérig, echte spanyol karakter a 

madridi születésű Domingónak a legalkalmasabb

szerep volt akkoriban.  Igazán jól „feküdt”  

számára hogy ezzel a közhellyel éljek) mind 

színészileg, mind éneklés szempontjából. Lehet,

hogy furcsának tűnik, de talán ez a legkézenfek-

vőbb kifejezés. 

Úgy tudta megvalósítani, hangban és 

színészi játékban megformálni ennek a

spanyol infánsnak - a jegyesétől  politikai

okokból eltávolított szerelmes ifjúnak  

minden gondolatát, belső vívódását, 

érzelmi, lelki rezdüléseit, hogy egyszerre

és végig magával tud ragadni bennünket.

És egyszerre és végig azonosulni tudunk 

szenvedéseivel, törekvéseivel, s meg -

nyeri szimpátiánkat, ha halljuk és látjuk

ezt a felvételt.

A reá olyannyira jellemző, mindig természetes elánnal, szenvedéllyel és intenzitással énekelte el az igaz barátságnak és forró szabadságvágynak, valamint a zsarnok, kegyetlen apa iránt érzett vad gyűlöletének, s az őszinte, múlhatatlan, s mindig újra meg újra fellobbanó szerelmének minden megnyilvánulását. 

 

 

Elénekelte mindazokat  a vágyakat, gyötrelmeket, indulatokat és fájdalmakat, amiket csakis  az énekhang varázslatával, annak szárnyaló lendületével és megkapó színeivel  lehet igazán kifejezni. Különösen akkor, ha mindez egy domingói színvonalú színészi játékkal is párosul és kap megerősítést. Olyannal,  mint amit itt tapasztalhatunk.

A hangi megformáláson túl valóságos fizikai megterhelést is jelenthetett mindez a számára. De nyomát sem tapasztalhatjuk ezen a felvételen semmiféle fáradtságnak, pláne erőlködésnek, vagy valamiféle megpróbáltatás látszatának sem.

 

Ha vesszük a fáradságot (én megtettem) és összeszámoljuk, hogy a több felvonás (eredetileg 5, itt 3) alatt hányszor is van színen a három és fél órás operában - akkor beláthatjuk ezt. Verdi itt számára - mint címszereplőnek - 3 szólóáriát, 6 kettőst és 12 közös számot (ahol hárman vagy négyen is énekelnek) írt elő.

 

 Így aztán húsznál is többször kell színre 

lépnie és helyt állnia - hol szólóban, hol

duettben, hol együttesben - színészileg, 

hangilag, mozgásban, mimikában stb. A 

közönség a csodálatos kantilénák, erő-

teljesen és kifogástalanul kitartott magas

hangok és diszítések hallatán indokoltan

és méltán hangos bravózással ünnepelte 

az akkor már európai hírű tenorsztár 

betétszámait. 

De azonnal és  menten hozzáteszem: ugyanezt állíthatom zseniális partnernőjéről, az olasz Mirella Freni (1935-2020) hangi-, és színészi remekléséről. Bravúros, káprázatos, érzelemdús, (ám semmiképpen sem szentimentális) csodálatosan csengő koloratúráiról és hajlításairól, melyekben végig a legmagasabb színvonalat produkálta. 

 

 

Erzsébetként - a komponista koncepciójának megfelelően -  ő ugyan kevesebb jelenetben csillogtathatta fantasztikus képességeit mint Domingo Carlosként, de az akkor 48 éves operaszoprán így is bemutathatta itt az operaéneklés magasiskoláját. 

 

Nem tudom, hogy valaki elénekelhette-e már e királynő áriáit oly meggyőzően, hitelesen, oly szédületes hangtechnikával, az érzelmi mélységeket olyan megindító hangformálással, mint ő - de én magam eddig még nem hallottam ennél jobban ezeket előadni.

 

S az is biztos, hogy Székely Mihály (fenti képen) annak idején tíz klasszissal jobban elénekelte Fülöp király szomorú áriáját, mint ebben az előadásban Freni férje, az egyébként remek bolgár basszista, Nicolai Gjaurov (1929-2004) aki az opera többi jelenetében nagyszerű volt, de itt ezt valahogy túldiszponálta. (szerintem)

 

Ahogy ezek a szopránáriák viszont ott elhangzottak Freni ajkán - különösen az utolsó jelenet "Francia nobile  si caro a'miei verd annoi (Franciaország zöld éveimnek nemes fényt adott) - kezdetű áriája - azt szerintem nehéz lenne überelni, túlszárnyalni. (ha nem lehetetlen....) 

Domingo és Freni méltó és egymáshoz illő - mind hangban, mind személyiségben - ideális partnerek voltak itt és ekkor, ebben az operában. S ez a legkevesebb, amit produkciójukról le lehet írni, de hosszan taglalhatnám még.

 

 

S ha már az "ideális partner" kifejezést megemlítettem - ki kell térnem arra, hogy a méltán híres magyar operaénekes-hölgyek közül kiket is választottak e nagy tenorok partnerüknek a pályájuk során. Kik azok, akiket kifejezetten kedvenceiknek tartanak, illetve tartottak? 

Carreras Rost Andreával (képen) Marton Évával, Házy Erzsébettel, Andor Évával és Tokody Ilonával énekelt együtt különböző operákban és dalesteken.  

  

De Rost Andreával és Tokody Ilonával - a másik zseniális magyar   szopránnal - Domingo is dolgozott együtt. Utóbbi művésznővel - megismerkedésük és közös szerepléseik óta - folyamatos és szoros barátságot ápolnak, és kölcsönösen elismerik, tisztelik egymás művészetét. Így mi sem természetesebb, hogy Ilona a 

 

nagy tenor, kitűnő kolléga és jóbarát legutóbbi budapesti koncertjét is nagy szeretettel és ámulattal hallgatta végig férjével, Muskát Andrással, a remek magyar tenorral együtt az MVM Dome nézőterén. (Képünkön az Aida budapesti bemutatója után az öltözőben.)

 

Pavarottinak pedig Kincses Veronika és Marton Éva (a képen a Trubadúrban) voltak kedvenc magyar partnerei. Lám, itt is érvényes a jó magyar  közmondás: "madarat tolláról, embert barátjáról...". 

 

 

Amit a magam szájíze szerint így módosítok most: madarat tolláról - énekest partneréről ismerhetünk meg igazán...Gondolom, a másik ugyancsak nagyszerű magyar szopránénekesnő, Miklósa Erika  is izgatottan várja a Carrerassal hamarosan megtörténő debütálását, a  nagy tenorral  közös  novemberi koncertjét, melynek ő lesz a sztárvendége.  

 

Míg Domingo az Othellóban, az Aidában, vagy a Don Carlosban - úgy Pavarotti a Bohémélet Rodolfójaként vagy Donizetti-operaszerepekben érte el a csúcsot az operai éneklés és szerepformálás terén. Carreras pedig Wertherként vagy a Szerelmi bájital Nemorinojaként tündökölt igazán. 

 

Bár mindhárman elénekelték már az Othellot és Carlost is, mégis szerintem Domingo az ideális mór, mint az alábbiakban kitértem rá. (De Carlosnak is.) Különösen Katia Ricciaerelli (Desdemona) oldalán remekel Othellóként a Zeffirelli-filmben. Amikor ezt nézem és hallgatom - mindig bámulattal és csodálattal  állapítom meg: nála jobb Othello nem létezhet manapság az operaszínpadon.

"Ő maga Otello. Mind a szerelmi kettős olvadékony lírai kantilénáját, mind pedig a vad, drámai indulatkitöréseket tökéletesen intakt hangon szólaltatja meg, nem lehet hiányérzetünk. Színészi alakítása pedig a legnagyobb prózai színészekével egy sorba állítható.Domingo Otellója egyszerre győztes hadvezér, szerelmes férj és államférfi. 

 

Akiből Jago inktrikájának hatására egyszercsak előtörnek az indulatok." - írja egy magát „Semprini” álnévbe burkoló recenzens a "Kritikus tömeg" című internetes honlap hasábjain.

 

S jómagam mindehhez hozzáteszem: éneklésében élvezhetjük bámulatos hangterjedelmét, amely bizony túllépi a tenorok által elvárható, elénekelendő skálát. Ezen kívül  a  tüzes érzelmeket kifejező acélos dinamikáját figyelhetjük és hallgathatjuk meg. 

 

De éppúgy megcsodálhatjuk - mind a mélyebb, mind a középső, mind a felsőbb regiszterekben - a különböző szituációknak megfelelő színezéseket, árnyalatokat, hangfestéseket, amiket előszeretettel alkalmaz áriáiban és a kettősökben, valamint a csoportos jelenetekben.

 

És itt, ezen a ponton - ha már a hangterjedelmet szóba hoztam - térjünk ki bővebben erre is. A tenoristák hangterjedelmét természetesen mindhárman teljesen és biztonsággal uralják, s nem csak Domingo, de másik kettőjük is túllépi azt.

 

Mindhárman "meghosszabbítják" tehát ama bizonyos tenor-hangfekvés megszokott, két oktávos (c-c"-ig terjedő) sávját, amikor csak alkalmuk nyílok rá. Ez ugye gyakorlatilag 25 hang tiszta, pontos és megbízható kiéneklését jelenti - persze mindig a karakternek, érzelmi állapotnak, hangulatnak megfelelő erővel, intenzitással, és a szükséges színezésekkel, diszítésekkel, legatókkal, vibratókkal stb.

 

Úgy hallom: ők akár 30-35 biztonságos, tiszta, megfelelő erősségű hang kiéneklésére is képesek, mert az oktávokat le és fel éneklésük során még "ki is egészítik" néhány hanggal. S megint megjegyzem - mint már annyiszor leírtam - a hangterjedelem az éneklésnek "csak" egy tényezője, lehetősége a sok közül. 

 

Amiből valakinek kevesebb, másoknak meg több "jut". Éltek már tenoristák, akik szűkebb hangsávval is csodákra voltak képesek (s ma is vannak ilyenek) de voltak, akik jóval szélesebb hangterjedelemmel sem tudtak katarzist teremteni hangjukkal (s ma is léteznek ilyenek.) 

 

Természetesen neveket nem sorolok fel, de sem Domingo, sem Pavarotti, sem Carreras nem tartozik közéjük, sem az egyik, sem a másik kategóriába.

 

Ők ugyanis mindig képesek csodákra és katarzisra, melynek során mindig ki is használják meglehetősen széles hangterjedelmüket. Élnek vele, de nem öncélúan, hanem mindig a megfelelő karakter hangi megformálásának, s az annak megfelelő hangi és érzelmi kifejezés érdekében teszik mindezt. Mind az öncélúság, mind a teátrális magamutogatás távol áll tőlük.   

 

Lehetőség (persze, hogy nagy lehetőség) s talán szerencse is a nagy hangterjedelem, ami változtatható, növelhető is, ha tetszik. Vagy szerencse, de minden azon múlik, hogy egy énekes mit kezd, mire képes ezekkel a hangokkal, a meglévő hanganyagával. Ami bizonyos fokig szintén valamelyest fejleszthető, változtatható, de ez nem azt jelenti, hogy minden emberből lehet tenoristát faragni. 

 

Csakis az válhat világhírű énekessé, akiben - mint fent taglaltam - létezik, megvan az ehhez  szükséges isteni adottság már születésekor, no meg jő hozzá a hatalmas kitartás és szorgalom. És ehhez jó példa a három tenor esete. 

 

Mellesleg maga a tenor szó - mely tartó-t jelent az olaszból - eredetileg a gregorián kórusok elsődleges, tartó szólamának megjelölésére szolgált, mert  ehhez  igazították a többit. Ekkor ugyanis még csak férfiak énekeltek a templomokban. 

 

S amikor a 11. századtól a vegyes karok már megjelentek - a tenor is "lejjebb került", hiszen voltak felette lévő női szólamok is. A kontra (azaz: melletti) tenoristák - mint neve is jelzi, ennél magasabb hangokon énekelnek. Kontra=mellett, azaz még a tenorszólam mellett,  felette fekvő hangsáv az övék (mint ahogy az ellentengernagy is a kapitány mellett szolgál - s nem ellene - a flottánál.

 

Nevezett énekeseinknek persze  egyike sem tudna ebben a hangsávban énekelni. Így Domingot - annak ellenére, hogy Radames és Othello is hőstenor - jobbára drámai tenornak, Carrerast inkább lírai tenornak, vagy tenore di grazia-nak nevezném. Míg Pavarotti hangfekvése, hangszíne a kettő között van, illetve bírja mindkét tenorfajtát (ezért is énekelt elég sok Donizettit és Bellinit is. 

 

Viszont nem véletlen, hogy az ún. nagyon speciális hőstenor-szerepeket egyikük sem vállalta, illetve vállalja, mert öntudatos énekesként tudták és tudják, mi az ami nekik való. Mert ugye, mire is tanít már tízezer éve a buddhista filozófia? 

 

Arra, hogy "az optimum az nem a maximum." Vagyis a kevesebb több, ha az ember, a művész ésszel enged saját magának, művészi céljainak és főként hangjának megőrzése, megóvása érdekében.

 

S ezért bizonyos kompromisszumokra képes, illetve hajlandó. Így és ezért esik és eshetett meg, hogy a három tenor repertoárjának döntő hányadát, gerincét az olasz és francia operaszerzők dalművei, dalai képezték, illetve képezik, s csak egy-egy Wagner, Richard Strauss-operát énekeltek el. 

 

De csak Domingo (s ő is inkább stúdióban, mint nyilvánosan) másik kettőjük viszont soha nem vállalta el sem nyilvánosan, sem stúdióban egyetlen Wagner hős eléneklését sem. S jól is tették. 

 

Mint  ahogy Tokody Ilona sem énekelt, illetve énekel Wagner hősnőket, hiszen ő is tudja: mi való néki igazán: Puccini és Verdi. S  mindezek mellett (vagy ennek ellenére) a világ operaszínpadának egyik legnagyobb szopránja. És nem csak szerintem... 

 

 

ZÁRSZÓ

 

Biztosat jósolni nem lehet, s nem is kell. Így aztán nem tudhatjuk, hogy e három tenor még élő tagjai meddig, milyen hosszú ideig gyönyörködtetnek még bennünket élő koncerteken ragyogó énekesi  teljesítményeikkel. De bárhogy történjen is - már most és ezután is rendelkezésünkre állnak hangfelvételeik százai, ezrei, melyek csodálattal töltenek el bennünket bármikor, amikor halljuk azokat.   

 

És hát a magam részéről csak sajnálni tudom azokat az embereket, akik nem tudják kellőképpen értékelni és csodálni e három híres hím csalogány, a három tenor kivételes éneklő-, és előadó művészetét. S nem képesek meggyőződni - ilyen vagy olyan okokból - énekesi-, és színészi zsenialitásuk ezernyi bizonyítékáról, amit színpadon és pódiumon produkálnak. 

 

Nékik - e blog szóerdejéből - azt üzenem: hallgassák hangjukat, éneküket, operaáriáikat, nézzék-hallgassák az Operában vagy DVD korongokról őket. De előtte feltétlenül olvassák el magának az operának a tartalmát, történetét, sztoriját. 

 

Ismerkedjenek meg azzal, hogy e dalművek hőseit, karaktereit milyen szándékok, cselekedetek jellemzik, vagyis, hogy tulajdonképpen miről is énekelnek. Mert ez egy énekszámnál, operai betétnél nagyon is fontos! 

 

Az operák dalbetétjeinek szövege legalább olyan fontos, mint az egész színpadi mű díszletezése, jelmezei, rendezése, zenei kísérete stb. Hiszen az opera olyan, mint a film: összetett műfaj. 

 

S akkor világossá válik számukra az is, miért és miféle zenei eszközöket alkalmaznak a komponisták hőseik jellemének hangi megformálása terén. S hogy miféle zenei-, és előadói eszközökkel élnek maguk az énekesek az adott karakterek megjelenítése, valamint a szöveg énekhanggal történő kifejezése érdekében. 

 

Karinthy Ferenc a nagy sport-, és operakedvelő író szellemes állítása volt a következő: "Ha egy színpadi mű szereplője, akit leszúrnak vagy lelőnek, ahelyett, hogy vérezni kezdene, azonnal énekelni kezd - akkor operáról beszélünk." Ez a meglehetősen vicces állítás egyébként nagyon is a lényegre tapint. 

 

Tökéletesen és frappánsan jellemzi az opera műfaját, amelyben bizony drámai, tragikus összeütközések és kemény halálok vannak (kivéve a kis számot képviselő vígoperákat) s minden az énekhang által fejeződik ki a színpadon. S ahol az igazi főszereplő maga  az éneklés: az ária, a duett,  az arioso, a recitativo, a tercett, a kvartett, a  kórus, nem pedig a zenekari játék, ami "csak" kíséretül szolgál mindehhez. 

A magam részéről ehhez csak azt tenném hozzá: az énekes akkor is énekel, ha éppen nem szurkálják, vagy lövik, ha nem haldoklik, hanem történetesen éppen életben van és örül az életnek, sőt két kézzel habzsolja a földi élvezeteket. S akkor is énekel, ha szerelmes vagy csalódott, ha gazdag vagy szegény, ha éhezik vagy éppen jóllakott. 

 

S akkor is, ha bosszú forr benne vagy méreg, ha aljas tervet  sző vagy szerelmi viszonyt, ha tőrt ránt vagy kardot, ha bajt kever vagy mérget. Ha baráti kapcsolatot bont vagy pezsgőt, s ha Isten vagy a hazája iránti rendíthetetlen hit és szeretet élteti és erősíti szellemét és lelkét. 

 

És akkor is, ha éppen  szeretett gyermekét vagy szerelmét veszíti el, ha rabságban sínylődik vagy szabad, ha betegség emészti vagy netán pont makkegészséges. S énekel akkor is, ha ocsmány és gonosz, ha jószívű vagy irigy, ha a jótékonykodás vagy ellenkezőleg: a kapzsiság és önzés vezeti, vagy ha esetleg   a békés egymás mellett élést gyakorolja. 

 

S akkor is énekel, ha gyönyörködik a fenséges természetben vagy a női test ellenállhatatlan szépségében. De akkor is ha esetleg féltékeny, ha kételkedik, gyötrődik, kínlódik, tépelődik, tusakodik, gyűlölködik, acsarkodik, intrikál vagy ármánykodik és így tovább. Vagyis: mindig énekel.

 

Szegény nagyapám jut eszembe - Isten nyugosztalja - aki mindig mérges volt, ha opera szólt a rádióban, s felhorkant: „De mért orbákul, nem tudja szépen kibeszélni?” Amire mi, unokái mindig azt válaszoltuk: „Ha kibeszélné, akkor egyből megszűnne opera lenni!”

 

És még annyit: maga az opera olaszból dalművet jelent, ahol a mű (oper) szótöredéken van a hangsúly. Nem véletlen, hogy a kórházi oper-álás is művi, műtéti beavatkozást jelent, ahol éppen a művi cselekvésnek, beavatkozásnak van nagy szerepe.

 

Ismétlem:  sajnálni tudom mindazokat, akik nem tudják élvezni, bizalommal és türelemmel hallgatni az operaénekeseket. Sajnálom, ha nem tudnak gyönyörűséget lelni a három tenor vagy más nagyszerű énekesek produkcióiban. Sajnálni, nem szánni. 

 

Hiszen korántsem biztos, hogy ők maguk tehetnek arról, hogy számukra nem okoz semmiféle örömet, zenei élvezetet mindazoknak az operai karaktereknek a hangi megformálása, amiben ők - a fent magasztalt énekesek - a legmagasabb szintet képviselik manapság. 

 

Sajnálom, ha eddig még valaki nem fedezte volna fel, hogy a legnemesebb hangszer az emberi test, amellyel csodálatos dolgokat lehet művelni! Igaz, hogy nem négy, hat vagy nyolc húrja van, csupán kettő: a  két hangszál, 

 

Amellyel azonban a legszebb emberi tevékenységet, az éneklést lehet produkálni az összes többi szerv és izom, az elme és szív közreműködésével. Mint ahogy azt a három tenor is műveli  a legmagasabb színvonalon. (Sajnos egyikük már csak hangfelvételeiről.)

 

És ezt a dicséretet és állítást határozottan tartom és vállalom, s nem is tudnék mást írni. Vagy hogy költőibben fejezzem ki magam Dickens szavaival: "Őseink bölcsessége bujkál ebben a kijelentésben, vége lenne az országnak, ha szentségtörő kézzel megzavarnám."

 

S ha ez a most végigolvasott, fenti glossza valamit is segít abban, hogy e három tenor éneklése érdekelni kezd valakit - akkor már érdemes volt megírni. Pláne, ha hozzájárulna ahhoz, hogy még több operakedvelő legyen közöttünk - akkor őszintén örülnék ennek is. 

 

Ehhez azonban - a hangtechnika hőskorában - nem kell feltétlenül az Operaházba rohanni lóhalálában (rossz közönségszervező lennék...) Viszont fel lehet keresni azokat az üzleteket, ahol elképesztő választékkal nézhetünk szembe. 

 

 

Jártam olyan fővárosi média-szaküzletben, ahol egyazon opera nyolc-tíz különböző előadásával is találkoztam, s mind a három tenor mosolygott a betérő vevőre operaária-felvételeik borítójáról. Amit bármikor bárki onnan hazavihet saját otthonába - amiről annak idején Edison álmodozott.

 

 

Mert mint ahogy lehet valaki hívő ember anélkül, hogy rendszeresen templomba járna - ugyanúgy lehet operakedvelő ma már otthon is, saját lakásában a négy fal között. Ezzel a gondolattal zárom soraimat, s  
       

        Mindenkinek minden jót kívánok!

 

 

Felhasznált irodalom, segédanyagok, forrásmunkák:

Dr. Viola György: Operafejedelmek (Népszava, 1986.)

Kertész Iván: Aidától - Zerlináig  (Gondolt Kk. Bp. 1988.)

A három tenor CD korongjai  - hangjuk felvételeivel

saját gyűjteményemből. 

Verdi: Don Carlos (a new yorki Metropolita Operaház 1983-as 

                          előadásának DVD-felvétele (DGG - 1984.) 

Az interneten, világhálón fellelhető életrajzok, cikkek, 

wikipédiák  stb.

Till Géza: OPERA (Zeneműkiadó Bp. 1985.)

Daniel Snowman: Placido Domingo  (ford.Rácz Judit. 

Zeneműkiadó, Bp. 1985.)