ielőtt bárki valamiféle szeánszra, asztali szellemidézésre gondolna - le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem erről lesz szó az alábbi recenziómban. S nemcsak azért, mert én jómagam nem hiszek ennek értelmében és erejében - tiszteletben tartva persze mindazok véleményét és érzéseit, akik ezt meggyőződéssel gyakorolják is - hanem amiatt, mert úgy gondolom: jobb, ha nyugodtan hagyjuk az elhunytakat s nem bolygatjuk őket a magunk kényére-kedvére.
Meglátásom és elgondolásom szerint ugyanis helyesebb, ha a kegyeletteljes gyász időszaka után elengedjük (de nem elfeledjük) meghalt házastársunkat, szüleinket, netán tragikusan elhunyt gyermekünket, rokonainkat, ismerőseinket. Mindazokat, akiket szerettünk, tiszteltünk, becsültünk - légyen az közeli hozzátartozónk, távoli ismerősünk, a tudomány, az alkotó-, vagy előadóművészet területén működött jelentős személyiség. Vagy netán kedvenc háziállatunk, aki szívünkhöz nőtt évek hosszú során át.
S így van ez a múltban élő és működő kimagaslóan tehetséges művészekkel, írókkal, költőkkel, muzsikusokkal, zeneszerzőkkel, tudósokkal, hősökkel és államférfiakkal is. Hiszen zavargásukkal nemcsak önmagunk kerülhetünk váratlan szituációkba, hanem a már meghalt embertársaink, elődeink túlvilági életét is felkavarhatjuk azzal, ha megidézzük, visszahívjuk szellemüket akkor, amikor ők már nem tudnak védekezni, s ez ellen már semmit nem tudnak tenni .
Mert a halottaknak ugyanúgy szükségük van a nyugalomra, a békére abban a közegben, ahol vannak, mint az élőknek - egy másfajta, másjellegű nyugalomra és kiegyensúlyozottságra - itt e földön. Ők csakis akkor nyerhetnek zavartalan égi nyugalmat, akkor lelhetik meg az elmúlás örök békéjét, ha itt maradó földi szeretteik is lelki nyugalomban, lelkiismeret-furdalás nélkül élik tovább hátralévő éveiket, reájuk mindig kegyelettel és a legnagyobb szeretettel emlékezve. Ne háborgassuk tehát elhunyt szeretteinknek, hozzátartozóinknak a nyugalmát a saját nyugtalanságunkkal, békétlenségünkkel és gyötrődésünkkel.
Mert amíg a traumatikus szorongás, értük való aggódás tölti ki minden napunkat, addig ők sem lelhetnek nyugalomra, Hagyjuk őket békében, ne háborítsuk fel őket rágódásunkkal, haszontalan önmardosásunkkal, a szüntelen önvád felemlegetésével és újraélesztésével - s akkor ök is békében, nyugalomban hagynak bennünket.
Azt
magam is vallom, hogy létezik egyfajta kapcsolat, kontaktus és kommunikáció
élők és holtak között - csak ez nem fizikai, megfogható kapcsolat, hanem
szellemi, lelki, spirituális úton jön létre. Ha mi itt a földön háborgunk,
békétlenkedünk, gyötrődünk és nyugtalankodunk halottaink eltávozása, elvesztése
miatt, s ezért mindenképpen erőszakoskodunk azon, hogy netán
"személyesen" is találkozzunk velük, s ezért látható módon is meg
akarjuk idézni szellemüket - akkor ők maguk is békétlenek, nyugtalanok lesznek..
A nagy emberekről való megemlékezés, életművük legfőbb értékeinek felmutatása, összegzése, mai életünkben történő alkalmazása roppant hasznos és tanulságos lehet mindannyiunk számára. Mindenkor fontos, hogy megkeressük, megtaláljuk, felidézzük mindazokat a vonatkozási pontokat, megszívlelendő gondolataikat, progresszív meglátásaikat, pontosan meghatározzuk, megfelelő helyükre tegyük alkotómunkásságuk sajátos jegyeit és kiemeljük azok lényeges és fontos értékeit.
Mindazokat, amik ma is nagyon időszerűek korunkban is, s üzenetként, jótanácsként szolgálhatnak mindannyiunk számára. Amik felhasználhatók, alkalmazhatók arra, hogy ebben a 21. századi zavaros és válságos időszakban eligazodjunk a sokszor kaotikus eszmék és nézetek között. Hogy határozottan elutasítsuk a rosszat, az erkölcstelent és nívótlant, s támogassuk azt, ami mindezekkel szemben előre mutató, s mindannyiunk javát szolgálja.
Hogy elfogadjuk belőlük mindazokat, amik alkalmasak arra, hogy mindig helyes álláspontra jussunk döntéseinkben. És mindig legyen bennünk kellő elszántság, tetterő és bátorság annak érdekében, hogy elveinkhez, hitünkhöz hűek legyünk és maradjunk, s jóságos természetünket, jellemünket, egyéniségünket, emberi tartásunkat, békés kapcsolatainkat ezzel is megvédjük és megőrizzük.
Amik feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy gondolkodásunk rugalmas és fejlődőképes legyen, s ezáltal társadalmunk és természetünk megmentése érdekében helyes és biztonságos irányba tudjuk navigálni hajónkat mai korunk zegzugos és háborgó vizein. Amik összességében mintegy vezérfonálként, irányítótoronyként világíthatnak előttünk. Aminek követése olyan cselekvésekre késztet bennünket, amikkel mindannyiunk életét továbbra is sokszínűvé, örömtelivé, változatossá, tudásban, információkban és élményekben gazdaggá tehetjük - most és a jövőben is.
Ha leszűrjük a tanulságokat, hasznos és értelmes gondolatokat elődeink életéből és alkotásaiból - azzal mindezt előmozdítjuk, elősegítjük. És ez minden tekintetben a magunk számára lesz pozitív és előnyös. Bizonyára ez volt a szándéka például Karinthy Ferencnek is, amikor 1957-ben megírta remek drámáját, a Szellemidézést - a minden műfajban, ám az életben kevésbé - zseniális édesapja és édesanyja, Bőhm Aranka emlékére.
És ezt szolgálták az elmúlt években, továbbá ezt szorgalmazzák ma is mindazok a filmek vagy színházi előadások, amelyekben egy-egy neves és híres személyiség, egy-egy korszakalkotó zseni (Galilei, a Bolyai-testvérpár, II. József, Széchenyi, József Attila, Márai Sándor, Örkény István, Szabó Magda stb.) élete, gondolatai, életműve, alkotómunkássága, vagy annak egy-egy szelete kerül filmvászonra, pódiumra vagy színpadra - mintegy szembesítve gondolataikat mai korunk nézeteivel. És ezt a szándékot hivatott kifejezni pl. az utóbbi évek két olyan jelentős színházi produkciója is, amely Öveges József professzor valamint Seress Rezső dalszerző, bárzongorista és lokálénekes életét és munkásságát dolgozza fel.
A "Folytassa, Öveges" - a fizikatudomány legismertebb múlt századi hazai professzorának, népszerűsítőjének és szeretett tanítójának emlékét és tanítását felidéző színdarab - az Astrum Színház produkciójaként jött létre. Színpadra kerülését talán a manapság divatos retro-, és a nosztalgiahullám is segíthette, melynek hátán diákkorunk kellemes emlékeit is szeretnénk visszahozni, újragondolni - akár egy színházi előadás erejéig is. Az alkotók az előadásra invitáló szórólapokat a "Fizika és életút kísérletek" alcímmel látták el, amit azt hiszem nem is kell különösebben magyarázni.
S talán a főcímben jelzett "folytassa" arra is utalhat: ma is szükségünk lenne ilyenfajta tanáregyéniségekre, az elmúlt kor tudományos és emberi értékeinek, valamint az egyszerű, de a maiaknál sokkal eredményesebb tanítási módszereknek a visszahozatalára. Amivel a sok esetben rideg tanár-diák kapcsolatot közvetlenebbé, egészségesebbé tehetnénk, a ma elterjedt túlságosan hivatalos nevelő-tanítvány viszonyt sokkal empatikusabbá, szeretetteljesebbé és színesebbé varázsolhatnánk. S talán akkor maga a pedagógushivatás, a tanítói szakma is vonzóbbá válhatna, szerethetőbb lenne, s a pedagógusok (de a gyerekek is!) kölcsönösen sokkal nagyobb tiszteletnek örvendenének. A jó és követhető múltbeli példák tehát fontosak, és érdemes ezek felmutatásával akár a színházaknak is foglalkozni.
A tavaly novembere óta műsoron lévő színdarab címszerepét Földes Tamás, illetve Magócs Ottó (képünkön) felváltva játsszák, ami ráadásul egy érdekes, újszerű lehetőséget is nyújt az utóbbi színművésznek: felváltva, párhuzamosan kell megbírkóznia a neves professzor, fizikatanár és tanítványa, Misi eljátszásával is. Erről a következőt nyilatkozta az Operettszínház népszerű művésze idén februárban:
„Furcsa lesz játszani két szerepet a “Folytassa, Öveges!” előadásában, de nem áll távol tőlem ez a furcsa helyzet, ugyanis az anyaszínházamban, a Budapesti Operettszínházban szinte megszokott számomra, hogy egy-egy produkcióban kettő, vagy akár több karaktert is megszemélyesíthetek. Mégis kihívás elé állít Öveges professzor, és Misi kettőse.
Életkoromból, alkatomból következik, hogy inkább a katedrán látom magamat, de most eljött az idő, be kell ülnöm a képzeletbeli padba, hogy a tanítvány szemüvegén keresztül próbáljam meg láttatni a történéseket. Józsi bácsi és Misi amúgy nem is állnak olyan messze egymástól, hiszen leginkább Ő viszi tovább mesterének tanításait, aki tudományos, de vallási vonalon is követi Öveges példáját, hiszen az egyház felszentelt szolgája lesz."
Magócs Otto - a fantasztikus, külföldön is elismert, s ott is méltán népszerű musicalszínész ezúttal prózai szerepben remekelt Öveges József (fent) alakjának megformálójaként, amikor jómagam az évad utolsó előadásában láthattam a Vallai-kert kamaratermében. Ami ideális volt ennek a kevés szereplős, intim hangulatú darabnak az elődására. Azt mondhatnánk, hogy maroknyi kis színtársulat játszott maroknyi nézőközönség előtt, hiszen alig száz ember foglalhatott helyet ebben a Rumbach utcai kis színházteremben, ami talán még érdekesebbé, katartikusabbá tette azt az élményt, amit itt kaptunk.
Magócs maximális hitelességgel, elegánsan, méltóságteljesen, a legcsekélyebb parodizálástól mentesen - állította elénk a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek tudós-tanár urát, s tette közzé annak ma is időszerű és megszívlelendő gondolatait. S itt valóban beszélhetünk úrról, hiszen Öveges személyében az emberekkel, tanítványokkal, az akkori tv-nézőkkel való kontaktus megteremtésében, valamint mindig játékos magyarázatainak előadásában egy igazi, szeretetteljes úriembert ismerhetett meg az ország.
Aki nemcsak a fizika tudományának elméletét és gyakorlatát együtt fölényesen uralta imponáló, lenyűgöző tudásával és egész tevékenységével, de minden egyes megszólalásában, az emberekkel való kapcsolatában is végtelenül intelligens, mások iránt érdeklődő, s tisztelettudó volt. A "cél szentesíti az eszközt" elve alapján egyszer azt mondta egy érdeklődő újságírónak:
"Ha bohóckodni kell azért, hogy odafigyeljenek a
fizikára, akkor bohóckodni fogok. Ha bukfencet kell vetnem, hogy
meghallgassanak, hát bukfencet fogok vetni.”
A legkisebb tanítványait, a tv-néző
gyerekeket is gondolkodó, érdeklődő emberfőként tekintette és kezelte. Úgy
tudott lehajolni hozzájuk, hogy abban a lekezelésnek nyoma sem volt, sőt a
felvezetett, bemutatott kísérlet sikerének legalább annyira tudott örülni és
ujjongani szinte naív, gyermeki csodálkozással, mint maguk a gyerekek, aki
mindezt végignézték és nagyon élvezték a képernyő előtt.
Ha a rossz ízű paródiától ugyan mentes is
volt Magócs alakítása, de azért élt az imitáció mértéktartó eszközeivel,
hogy hitelesen felidézze a nagy tudós és tanáremeber jellegzetes mozdulatait,
integetéseit, szenvedélyéről árulkodó arcjátékát, beszédmódját, hanglejtést,
jellegzetes, hirtelen felkapott hangsúlyait, ami itt nélkülözhetetlen a hiteles
szerepformálás érdekében.
Tökéletesen prezentálta, akusztikus
formában is megjelenítette Öveges hangsúlyait, hanglejtését,
egész modorát és habitusát. Amivel a tudós roppant élvezetessé tette annak
idején diákjai számára a bemutatott mechanikai, fénytani-, és elektromos
kísérleteit, s ezt tapasztalhattuk itt is, amikor mi nézők érezhettük magunkat
másfél órára kiváncsi és érdeklődő diákoknak, ahogy Magócs mozdulatait
és lekesedését figyeltük.
De persze nemcsak külsőségekben, mozdulataiban, mimikájában, gesztusaiban és hangi vonatkozásban hozta, de egész lelki alkatában, szellemiségében is megjelenítette közvetlen, kedves, nyílt és önátadásra, ismeretterjesztésre bármikor kész lényét és jellemét. Alakításában látni és tapasztalni lehetett, hogy az egykori tanár mit érzett és gondolt szeretett tanítványai iránt, hogyan tudott akkor kiváncsiságot kelteni és ébreszteni bennük. S milyen el nem múló szenvedély és érdeklődés hajtotta a tudomány felfedezendő titkai iránt.
S mindezeket Magócs felénk, a nézők felé közvetíteni is tudta oly módon, hogy szinte őt, az egykori professzort láttuk ott magunk előtt, visszaidézve gyermekkorunk róla őrzött emlékeit és televízióban látott felvételeit. (S itt jegyzem meg: Magocs Otto egészen pici gyermek volt még akkor, amikor Öveges a képernyőn rendszeresen bemutatta kísérleteit a 70-es években. Akkor lépett első osztályba, mikor a nagy tanár úr elhunyt - ám bizonyára lehettek emlékei az akkori tv-beli szerepléseiről, vagy később is láthatta ezeket, hiszen akkor még divat volt régebbi adásokat is újra játszani. S bizonyára láthatta mostanában a Youtubon vagy a DVD-ken hozzáférhető felvételeit is.)
Minden esetre átadta, bemutatta itt nékünk, nézőknek Öveges egész stílusát, kísérleti mechanizmusának sajátos módszerét. S el is tudta pontosan magyarázni - hol dialógusokban, hol monologizálva - életrajzi adalékokat is beleszőve mondandójába - azok lényegét az előtte ülő diákjainak (s persze így nékünk is) akik valósággal csüngtek (s mi is csüngtünk) a szavain. Valószínű, hogy Öveges génjeiben is hordozta ezt a tanítói vénát, hiszen ősei között századokon át sok volt a pedagógus. Ezt a vénát Magócs Ottó is érzékeltette alakításában, s érdekes módon: egyszerre színészként volt tanár, és tanárként színész. (Hiszen maga Öveges említette: "a jó tanárnak egyben színésznek is kell lennie, hogy színes legyen az előadásmódja.")
Magócs itt a színpadon oly természetességgel tudott beszélni a fizikai tudomány jelenségeiről, titokzatos, de megérthető részleteiről is - megidézve és felhasználva Őveges szavait - mintha arról mesélne, hogy éppen mit reggelizett reggel, hogyan sétált az utcán, vagy annak idején hogyan őrizte a libákat gyerekként Pákán. Vagyis a legnagyobb közvetlenséggel, és játszi egyszerűséggel. (Nem véletlen, hogy Őveges az újságíróknak is mindig azt nyilatkozta: "aki nem tud elmagyarázni egy fizikai jelenséget úgy, hogy még az utcaseprő is pontosan megértse, az valószínűleg ő maga sem érti." Nagy örömmel láthattuk az egyik, "slágerét", talán legérdekesebb kísérletét is: Heki kutya sípszóra történő kiugrását a kis házából.
Szavaival, kísérleteivel, egész alakításával persze nemcsak előtte ülő és ámuldozó tanítványait, de bennünket nézőket is lenyűgözött és meggyőzött a fizika csodájáról. Összességében tehát izgalmasan, érdekfeszítően és emlékezetesen jelenítette meg azt a szimpatikus, kedves tudós (de távolról sem tudálékos) személyiséget, aki akkor nem véletlenül vált nemcsak a gyerekek, de egy egész ország kedvencévé. S akkor még nem használatos, de ma már divatos szóval: médiaszemélyiséggé.
S nemcsak a gyerekek csüngtek szavain,
a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, de a felnőttek is áhitattal
bámulták játékos szenvedéllyel, s szinte naív gyermeki örömmel és
rácsodálkozással kísért egyszerű eszközökkel bemutatott kísérleteit. Kedvenc
szavajárása volt az, hogy "Gyerekek! Úgyszólván fillérek árán ti
is előállíthatjátok otthon ezeket a kísérleteket! Elég hozzá egy gyufásdoboz
vagy sztaniolpapír, s nem kell méregdrága mikroszkóp, vagy távcső!"
S itt kell megemlítenem: remekül megírtak, megfogalmazottak a színdarab elhangzó dialogusai és monológjai. Szövegük pontosan megfelelő terjedelmű, azok lényegre törők, összefogottak, az egyes karakterek (tanár, tanítványok) érzelmeit, gondolatait hivatottak kifejezni, s nem sablonosak vagy közhelyesek. Megtartják a "kevesebb több" elvét, s pontosan annyit tartalmaznak, mely megfelelők ahhoz, hogy Öveges személyiségét, alkotómunkásságánek lényegét, s tanítványaihoz fűződő emberi kapcsolatát megérthessük belőle, s egy élményekben gazdag előadást láthassunk. Melyben még a kísérőzene is hiteles és korhű volt, hiszen maga a tanár úr annak idején bizonyára ismerhette a Hattyúk tavát - Csajkovszkíj balettjét, s amikor tanítványai már később visszaemlékeznek rá,- akkor nyugodtan elhangozhatott egy részlet akár Vangelis zenéjéből, a Colombusból is.
A tanítványokat megelevenítő mini
osztályközösség tagjai is roppant természetesek, kedvesek, szimpatikusak és
aranyosak voltak. Nem játszották túl szerepüket, s - röviden jelezvén,
hogy érdeklődésük továbbra is folyamatosan fennmarad - ezzel a kérdéssel zárták
a színdarabot: "De mitől piros az ég alja?"
Mert kérdések mindig maradhatnak fenn,
ugyanis a tanulásunk folyamatos, s mint ahogy Öveges tanár úr
hangsúlyozta nékik: "nem az a fontos, hogy minden megmaradjon a
fejünkben, amit megtanultunk, hisz sok mindent elfelejtünk. Hanem az, hogy a
tanulással, megfigyeléssel a gondolkodásunkat fejlesszük, s ezáltal elménk
csiszolt lesz, s a jövőben már ezzel tanulunk, gondolkodunk
tovább."
A tanár urat játszó Magócs
Ottó méltó partnereinek bizonyultak tehát ezen az estén a
"mellékszereplők" is, akiket ez esetben egyáltalán nem neveznék
azoknak. Bálint Ádám, Álmosd Phedra, Vajda Zoltán é Turák-Szűcs
Lili - Karcsi, Marika, Misi és Juli megformálóinak - mind a
keretjátékban, mind a fizikai óra kísérletei alatt egyaránt fontos szerepük
volt.
Egymástól különböző karakterüket nemes
egyszerűséggel, változatos, színes színészi játékkal formálták meg. (S a
"keretjáték" itt, ez esetben kétszeresen is igaz volt, nemcsak a
jelenetek, de a díszletezés tekintetében is, hiszen egy képkeretbe
foglalt Öveges-képpel indult és zárult az előadás.)
Ez a zárójelenet egyébként keresetlen
egyszerűségében és természetességében is nagyon megható volt: a diákok
szomorúan elbúcsúztak szeretett tanáruktól - aki itt, a színpadi
megfogalmazásban munka közben, a katedrán hunyt el.
Persze tudjuk, hogy mindez nem így történt
- hiszen lakásán lett rosszul, s onnan került kórházba a 84 éves
professzor. Mégis egyfajta szimbolikus hangsúlyt kapott ez a jelenet:
benne a művészet egyfajta jelzés-, és üzenetértelme
érvényesült.
S így jól illett ebbe az a kedves
gesztus is, amely a professzor karakterének humoros vonását is
kifejezte. Ahogy mondani szokták: mindenki úgy hal meg, ahogyan élt - s
így itt, a színpadon maga a professzor fújta el a tiszteletére meggyújtott
gyertyát, majd elsötétült a színpad. S mivel mindezte a színpadi megoldást
a hétköznapi egyszerűség, a diákokhoz illő részvét, a szeretet és a kegyelet
jellemezte és hívta életre - így távol állt mindenféle közhelyes, patetikus
felhangtól.
S hogy stílusosan a fizika talaján
maradjak, s magam is poénkedjek - azt mondhatnám: a nézéren ülők
egyikének a zsebében sem volt mágnes, ezért logikus, hogy vastapsot kapott
az előadás...
Persze nemcsak emiatt volt nagy taps, hanem
színvonala miatt is! A szcenikai kísérlet tehát - Öveges
professzor színházi megidézése - teljes sikerrel járt, s a közönség
egy szép, maradandó élménnyel távozott az előadásról, melynek író-rendezője Baku
György volt. Biztos vagyok benne, hogy a következő évadokban még
számtalanszor sikert arat ez az előadás - mind a mai fiatal generáció
képviselői, mind a nosztalgiázó felnőttek előtt.
Emléktábla a nagy fizikus és tanítómester egykori lakhelyének falán
a budai Varsányi-udvarban.
EGY MÁSIK MŰFAJ ZSENIJE
Az Óbudai Társaskör felkérése hívta életre - még 11 évvel ezelőtt - egy másik nagy zseniről és életművéről szóló Seress-estet. A népszerű és színvonalas közösségi-művelődési centrum fennállásának eddigi, csaknem 40 éve alatt már számtalan jól sikerült zenei, illetve irodalmi programmal, nívós kiállítással - s köztük ezzel a remek színpadi produkcióval - örvendeztette meg az idelátogató, igényes, értékes szórakoztatásra szomjazók százait. A nagy közönség-, és szakmai siker ezúttal, ennek sokadik előadásán sem maradt el, amelyen volt szerencsém jelen lenni.
Fesztbaum Béla, a Vígszínház népszerű színművésze, számos remek
filmvígjáték (Valami Amerika, Csinibaba, 6:3) zenés-, illetve prózai színházi
szerep után állt színpadra, illetve ült a pianínó mellé ezzel a fergeteges,
magas színvonalú, évezetes produkcióval. Az est során végigkísérte - ahogy
mondani szokás: dióhéjban - a nagy lokálénekes és dalszerző szomorú és
tragédiával végződő sorsát. Közben pedig saját zongorajátékénak, illetve a Kék
Duna koncert és Szalonzenekarnak a kíséretével adta elő Seress Rezső több
mint húsz legnépszerűbb szerzeményét - kongeniális tolmácsolásában és
éneklésével.
Igaz, voltak mások is, akik abban a korban - múlt századunk első évtizedeiben - dalokat, slágereket, szalonzenét írtak (pl. Zerkovitz, Eisemann, Horváth Jenő stb.) Ám az ő szerzeményeik kuplék voltak, szerelmes, gúnyolódó, csipkelődő dalok, táncra invitáló slágerek - s nem a kor gondjait, problémáit, keserveit helyezték középpontjukba, sem dallamaikkal, sem pedig szövegeikkel, mondanivalóikkal. Seress (eredetileg: Spitzer) Rezső volt az egyetlen, aki nagy empátiával, éles elméjével és koncentráló képességével folyamatosan saját korának ütőerén tartotta a kezét. S pontosan, biztonsággal kitapintotta: hol és mitől van itt a legnagyobb baj.
Pontosan megérezte (hisz ő is ebben a cipőben járt) a két világégés közti, majd az azt követő sanyarú, nyomott időszak legnagyobb problémáit: az elterpeszkedő nyomort, a szegénységet, az éhezést, az elnyomott, félrerugdalt kisember anyagi-, és szociális gondjait, a lassan, de biztosan izmosodó fasizálódás rémes előszeleit. S amelyre mindezek erősen és érzékenyen kihatottak: a magánélet keserveit, az erkölcsi nívó süllyedését, a családok, hadiárvák boldogtalanságát, életük kilátástalanságát.
Idegeivel,
érzékeny lelkével és kezeivel tehát mindent megérzett - majd kezét, ujjait
áttéve a zongorabillentyűkre: kipötyögte mindezt azokon. S a zongora árnyékában
és védelmében dalai szövegével és énekével ki is dalolta, mély együttérzéssel
ki is mondta, el is sírta a kisember bánatát.
Mert a kisembernek itt, e kis hazánkban egyetlen korban sem volt jó és felhőtlen a sorsa (különösen nem a huszadik században.) Így az artistaként, majd színészként próbálkozó, de mindenütt szerencsétlenül járó, majd bárzongoristaként életét letöltő - apró termetére is kis Seressnek sem. Ráadásul származása miatt is mindig rettegnie kellett - különösen a 30-as években - s magánélete, szerelmi ügyei is pocsékul alakultak mindig.
Egyetlen feleségét is elszerették tőle. S bár körülrajongták a nők, s nem is ugrott el előlük - végig boldogtalan és gyermektelen maradt, mert "rövid lejáratú" szeretői mind eldobták, mint a rongyot, ha megunták, vagy pénze nem volt. (Márpedig mindkettő sokszor előfordult...)
Emberi-, és művészi értékeit, sőt zsenialítását pedig semmire sem tartották, sem ők, sem a szakma, csupán a kávéházak, füstös kocsmák közönsége rajongott és ámuldozott dalai hallatán, s érezte jól magát a "kis Seress" társaságában. És ezért is választotta ezt az életformát és szakmát, holott korábban lemezei is jelentek meg, s operettszerzéssel is próbálkozott. Amit szakmai berkekben ugyan elismertek, de különböző okokból aztán mégsem került színpadra.
"Engem még nem szeretett
senki / engem még nem csókoltak szívből igazán." - énekli egyik dalában.
Vagy egy másikban: "Könny csak az italom / kenyerem a bánat." A
folytonosan reá törő egyedüllét érzése, megspékelve a munkanélküliség, az
éhezés, a nincstelenség rémével, majd a munkaszolgálat rettenetes keservei, s
az onnan magával hurcolt betegsége - ezek voltak öngyilkosságának legfőbb indítékai.
Ez a seressi világlátás és életérzés: a kiszolgáltatottság, a sok-sok bántó, letaglózó pillanat, az őt ért megaláztatottságok sora, a rengeteg sanyarú nap, hónap, év, éjszaka és nappal, a közemberekre (s így reá is) neheződő egyre súlyosabb gondok mind kifejeződtek dalszövegeiben és melódiáiban. ("Én úgy szeretek részeg lenni / Mert nékem akkor nem fáj semmi.")
Folytonos csalódásai, szerelmi bánatai, egyedüllétének és szeretethiányának minden gyötrelme töményen és keményen megjelennek minden szerzeményében. S ugyanígy megjelenik a korabeli főváros utcáinak miliője, a mulatósnegyed hamisítatlan forgataga, hangulata, és még sok minden, amit nap mint nap átélt megtapasztalt. S amihez keserű szájízzel, s a maga sajátos humorával hozzáfűzte saját életfilozófiáját, bölcselkedéseit.
Mindezt Fesztbaum Béla a
Társaskör pódiumán előadott Seress-dalokkal, a közbeékelt
életrajzi részletekkel, visszaemlékezésekkel, a bespékelt hangulatos
anekdotákkal, a mélyen átérzett, végiggondolt, jól felépített, de
végig elegáns és laza, de ugyanakkor hiteles színészi játékkal
prezentálta estjének ezen a sokadik előadásán.
A maga korában, s ma is népszerű
dalszerző karakterét nagyszerűen érzékeltetve, a dalaiban rejlő érzelmeit,
sajátos dallamait végig mélyen átérzett énekléssel, zeneileg kifogástalan
zongorajátékkal kísérve, és rendkívüli empátiával adta elő, ami láthatólag
magával ragadta a közönséget, mely most is zsúfolásig megtöltötte a nagytermet.
Egyikből sem volt több a szükségesnél, s minden a mondanivalót, Seress zsenialításának, zenei érzékének és stílusának, éneklési-, és zongorázási módjának, egyéniségének, jellemének, jellegzetes humorának bemutatását szolgálta. S mindez mentesen minden rosszízű parodizálástól, de teljesen hitelesen valósult meg a pódiumon.
S ha
már a paródia is szóba került: a kellemes és jó humorral rendelkező színművész
egy nem várt meglepetéssel is szolgált e tekintetben, amikor Presser
Gábor jellegzetes éneklésével és modorában adta elő a Szomorú
vasárnapot. Természetesen fergeteges sikert aratva ezzel a beékelt
"magánszámmal."
Fesztbaum
Béla - pontos, kifejező artikulációjával és orgánumával, érzelemgazdag
énekhangjával, a közönséggel történő közvetlen kontaktusával - élvezetesen és
pontosan tudta számunkra érzékeltetni mindazokat a művészi, maradandó
értékeket, amelyek a Seress-daloknak nemcsak a dallamaiban,
hanem költői szövegeiben is jelen vannak. E dalokhoz írt (többnyire tőle
származó) versekben, melyeket akár a korabeli költők: Szép Ernő,
Karinthy Frigyes vagy Heltai Jenő is írhatott volna, mert semmivel sem
kevésbé nagyszerűek, mint az ő soraik:
Mert minden véget ér, a szív pihenni tér,
a sír magába zár, s nem lesz több nyár."
vagy idézzünk egy másikat:
Mindnyájan átutazók vagyunk itt a földön,
s ha jól végezzük, ami reánk vár,
az emlékünk majd sok-sok emberöltőn
úgy ragyog, mint a fénylő napsugár."