ÉLETRŐL, HALÁLRÓL, ISTENRŐL, EMBERRŐL

 

 

 

”Hol törvények vannak ott törvényalkotónak is lennie kell.”

                                                                    (John Glenn) 

        

A   HÍVSÉGES  ÉLET  MOTIVÁCIÓI   

annak, akik azt állítják, hogy a vallását gyakorló, rendszeresen templomba járó, hívő ember menekül Istenhez. Nagy ájtatosságában, Istenhez fordulásában végeredményben Tőle várja, hogy megoldja helyette a saját - nap mint nap jelentkező - problémáit. Azok a rosszhiszemű hitetlenek, akik a templomban imádkozó, oda rendszeresen járó híveket ilyen szemmel  figyelik - nagy ellenszenvvel viseltetnek irántuk. S váltig ugyanazt hajtogatják: az efféle ember azzal a szándékkal jár oda imádkozni, hogy saját feladatait, gondjait átruházza a Mindenhatóra. Vagyis e cél által vezérelve azzal a szándékkal siet a templomba (az Úr földi házába) hogy végső soron átadja a Mindenhatónak saját - általa megoldhatatlannak tűnő - konfliktusainak, problémáinak, nehézségeinek megoldását, megnyugtató elrendezését.

És még legtöbbször azt is hozzáteszik: a kocsmába rendszeresen eljáró iszákos, alkoholista egyén lényegében ugyanazon eredendő okból járkál  kedvenc italboltjába, mint a templomba igyekvő, rendszeresen oda eljáró ember: gondjait elodázni, feledni, azoktól szabadulni, s mindezzel menekülni a megoldások elől. A kocsmába járogató ember lépteit az irányítja, hogy a szeszes ital bódulatával, a hívő embert pedig az, hogy vallásos áhitat révületével, az Istenhez való könyörgéssel kábítsa el magát. S ezzel és ezáltal odázza el a gondok, problémák valódi és gyökeres megoldását maga elől.

Nos, ezzel  a fenti "indoklással", e meglehetősen primitív gondolatmenettel, felszínes és közönséges, feltételezéseken alapuló magyarázattal jómagam semmiképpen nem értek egyet! Ráadásul magát az egybevetést, az erőszakolt összehasonlítást is nagyon triviálisnak tartom, nagyon furcsállom. Először is a kettőt együtt említeni, így összehozni ilyen módon összehasonlítani nem éppen stílusos és ízléses dolog. Emellett pedig súlyos tévedés is!

S hogy miért is nem lehet azonos e kétféle emberi szándék, cselekvés avagy törekvés? Miért nem alkalmas e  kettő  az   összehasonlításra?

 

Azért, mert az  első "kategóriába" tartozó ember  nem törekszik gondjainak, problémáinak semmiféle megoldására és megszüntetésére - a másik viszont igen. Ami  már alapvető különbséget jelent kettőjük között. Sőt, a vallásos, hívséges lélek ennek érdekében  képes a legfőbb princípiumhoz fordulni. Kérve annak segítségét, bízva annak hatalmában, erejében és segítőkészségében. S mindehhez hajlandó "felhasználni, mozgósítani" saját hitének erejét, önbizalmát és optimizmusát.

Senki nem azért vonul el a templom csöndjébe imádkozni, mert azt gondolja, abban bízik, hogy Isten holnap reggel kifizeti az adósságait, rendezi hiteleit. Nem azért megy be oda a hívő ember, mert az reméli, hogy jelenlétének, hűségének, buzgóságának bizonyításával eléri: Isten feladja majd hátralékos csekkjeit, befizeti villanyszámláját, meggyógyítja kezdődő vagy kiújuló gyomorfájását, kibékíti haragosaival vagy csökkenti a vérnyomását.  

 

Vagyis nem azért jár templomba senki, mert abban ringatja magát, hogy hétköznapjainak megoldhatatlannak elkönyvelt (vagy annak tűnő) problémáit, anyagi gondjait, enyhe vagy súlyos mentális, lelki, szociális nehézségeit Isten majd megoldja, megszünteti helyette. Bár hívőkről lévén szó - azért ennyire nem hiszékeny, ennyire nem naív egyetlen hívő ember sem.

Senki sem azért ballag el az Úr házába, hogy szó szerint: protekcióért esedezzen ott. Hogy "közben járjon" Isten ítélőszékénél - kvázi "égi hivatalánál" - bizonyos magánéleti családi vagy munkahelyi ügyekben. Nem azért megy el az Isten házába, mert abban ringatja magát, abban reménykedik, hogy majd a Teremtő munkahelyet szerez, vagy közvetít néki. Hogy megjavítja pimasz, szemtelen, rossz gyerekét vagy lecsendesíti a szomszédját, netán változtat anyósának házsártos természetén.

Hogy elfújja – mintha nem is lett volna - esetleges duzzogását, gyűlöletes érzelmeit, haragját anyja, apja vagy nagyszülei iránt. Vagy megfordítva, ha történetesen idősebb apáról, anyáról van szó: nem azt reméli, nem abban bízik, hogy reá haragvó felnőtt gyermekének ellenséges érzelmeit majd Isten egycsapásra megszünteti. És stílusosan kifejezve: szent lesz a béke közöttük. Vagy hogy megenyhíti majd a véle régóta nem beszélő rokonait, hogy kezes báránnyá  változtatja majd haragos szomszédait. Hogy netán megfékezi majd zsémbes, házsártos asszonykáját vagy férjét (ha asszonyról van szó) vagy házat, lakást, ingatlant szerez neki.

 

S nem  reméli azt sem, hogy Isten mindig szavatolni fogja számára (a jövőben is) hogy éppen sorra kerülő laboreredményének minden egyes értéke a referenciatartományon belül maradjon. Hogy minden egyes megélt napja csakis békében, konfliktusoktól mentesen telik majd el. Hogy mindig elegendő pénz lesz a zsebében, bank-, vagy folyószámláján ....és így tovább. Szóval, hogy mindig mindenben csak jól jár, hogy minden kedvezően, szerencsésen alakul majd életében, hogy soha gondja-baja nem lesz majd.  

 

Aki mindezt feltételezi egy vallásos, hívséges ember elképzeléseiről, szándékairól, reményeiről - az rossz nyomon jár. Botorság lenne bárkinek azt hinni, hogy a vallásos, hívő emberek mindegyike abban bizakodik, abban reménykedik: ezektől mind megszabadul, mentesül, ha templomba jár. Aki ezt hiszi róluk  - az bizony súlyosan téved. Mert nem ez jellemzi őket, nem ezt reméli a hívő ember. Nem bizony. Egészen mást remél.

Az internetes „Keresztény női magazin” hasábjain Talita Admin idézi és elemzi Mikszáth Kálmán gondolatait a Szent Péter esernyője című regényéből:

"Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világokat összekapcsoló gondolat! Az akkori emberekből és az utánok valókból is por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten, mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.”

Igen, a Jézus elé térdepelt le a pap. A Jézushoz fordult – a mi urunkhoz, a Jézushoz.

Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Istenről nem tudom, milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm, és mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arcát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm.

A templom hűvösében, mélységes és áhitatos csendjében megnyugvást, lelki békét kereső, mennyei Atyánkhoz forduló és fohászkodó ember azért jár oda imádkozni, mert röviden: hisz Istenben. (És emellett azért is, hogy időszakonként meggyónja bűneit és áldozzon.) Vagy éppen emiatt imádkozik esetleg otthon, mint pl. katolikusként jómagam. 

És minden áldott nap megköszöni Istennek, hogy megélhette az eltelt napját, s érdemben hozzá tudott tenni valamit önmaga, családja és embertársai fejlődéséhez. Röviden szól Teremtőjéhez az éppen aktuális gondjairól, feladatairól, s mindezek elvégzéséhez, jövőbeli napjainak megéléséhez, kéri annak további segítségét, támogatását, ahogyan azt eddig is tette.

 

A hely mindegy, a lényeg, hogy hisz és reménykedik abban: Isten, a Szentlélek, Jézus és szülei: Mária és József erőt, kitartást, bátorságot, elszántságot és türelmet ad néki problémái, gondjai, nehézségei elviseléséhez, azok megoldásához és megoldásában. S azért is imádkozik Hozzá, hogy Isten végtelen szeretetéből és hatalmából energiát gyűjtsön magának, s újra és újra feltöltődjön azzal. Szinte azt mondhatnánk: úgy fordul egy Istenéhez, mint égi pszichológusához.

Türelmet, kitartást, békét, útmutatást vár egy mennyei Hatalmasságtól, aki olyan átfogó tudással és kivételes tulajdonságokkal bír, amilyenekkel egyetlen földi lélekbúvár, lélekgyógyító sem, bármily mesterien is gyakorolja a szakmáját. Azért fordul Hozzá, mert hisz Benne és bízik segítségében. S azért fordul hasonló módon  segítségért Jézushoz, Máriához, Szent Józsefhez és a Szentlélekhez is, mert Bennük is ugyanúgy hisz és  bizalmat táplál irántuk. Mert   bízik abban, hogy Isten az ő számára is - mint minden igazán hívő ember számára -  útmutatást, eligazítást tud nyújtani minden téren, minden bajban, minden úton és minden körülmények között. Hogy ellátja majd őt is azzal az egyedülálló tudásával,  erejével, hatalmával  sugárzó energiájával, amivel kizárólag csakis Ö rendelkezik az univerzumban. 

 

Azért fordul Hozzá, hogy az Ő lelki támaszával, szellemi intencióival felvértezve mindig biztos lehessen önmagában, saját vállalt feladatai végrehajtásában. Azért esdekel Hozzá, hogy mindig megmaradjon, megálljon hitében - ha esik, ha fúj, ha süt a Nap az égen, vagy  ha lenyugszik; ha éget vagy csak éppen melegít, ha  lemegy avagy felkel. És ha csillag van az égen, vagy éppenséggel nincs, ha világít a Hold, avagy pont felhő mögé bújik, ha árad a folyó vagy apad, ha virágba borul a mező vagy hó lepi el azt, ha ünnepnap van, ha hétköznap, ha szomorúság éri, s ha éppen öröm, s ha ő maga aludni tér, vagy éppen felkél,  s ha dolgozik vagy éppen pihen. Vagyis mindig.

   

 

Azért fordul Istenéhez, hogy mindenkor ragaszkodni tudjon azon választott, megtalált és szeretett hitéhez, amit önmaga személyisége és épülése számára kedvesnek,  üdvösnek és kívánatosnak tart. Ami meggyőződésévé vált, amiben bizalma van. Azért fordul Hozzá, hogy szilárd legyen, lehessen céljai, szándékai tisztaságában, igazságában és egyértelműségében. Hogy higgyen abban: földön túli támogatással, ösztönzéssel és segítséggel ugyan, de egyedül, önmaga is képes lesz itt e földön mindezeket megoldani, mindezekkel megküzdeni.  Tehát nem várja el Istentől, hogy Ő oldja meg helyette gondjait és problémáit. Segítséget, erőt, energiát támaszt vár Tőle és nem beavatkozást.

 

 

Egy igazán hívő ember nem azt várja el Tőle, hogy helyette cselekedjen. Ha Isten minden egyes ember gyakorlati problémáinak megoldásában vállalna cselekvést - azzal isteni lénye, hatalma, egész lényege szűnne meg egyszer és mindenkorra. Hétköznapi szavakkal talán úgy mondhatnám: Isten dolga nem a földi cselekvés (az az ember dolga!) hanem az elvi iránymutatás és energiaátadás. A tervezésnek, a szellemi és lelki erőnek, az energiának az átadása. Az ember dolga pedig a gyakorlati kivitelezés itt, e földön. Amit ő adott esetben vagy megtesz, vagy nem. 

 

 

S amikor az ember elmulaszt valamit megtenni, vagy hibásan cselekszik - akkor jönnek a gondok, problémák és azok következményei: jő a gyűlölködés, az elnyomás, éhezés, bűnözés, erőszak, betegségek, járványok, a természet globális romlása,  stb. Éppen ezért gyökeresen hibásnak tartom azt a felfogást, ami egy népi szólásmondásként elterjedve így szól: "Ember tervez, Isten végez." Holott szerintem: ez éppen, hogy fordítva igaz, fordítva érvényes.

 

S persze ezt a szólást - nem véletlen - éppen akkor szokta sóhajtozva mondogatni az ember, amikor valami nem sikerül, balul üt ki neki. És ezzel egyúttal át is hárítja a felelősséget magáról. Ahelyett, hogy belátná: azért nem sikerül valamit megoldania, mert az életünkben ugyanúgy jelen van a  kiszámíthatatlanság, mint a kiszámíthatóság is. 

 

 

Így, ennek alapján be lehet kalkulálni a tervezésbe, s minden megkezdett cselekvésbe annak sikerességét és esetleges sikertelenségét, eredménytelenségét is. S okosan teszi az ember, ha gondol erre is, és nem hagyja ki a számításából ezt sem. Ami nem jelenti azt, hogy ne törekedjünk teljes szívvel, lélekkel és meglévő tudásunkkal a legnagyobb mértékben arra, hogy megoldjuk vállalt feladatainkat. De! Éppen, hogy erre kell törekednünk! Ám soha ne feledjük: más a törekvés és megint más az eredmény. 

 

      

Az ember nem lehet (vagy nem szabadna, hogy legyen) annyira öntelt és nagyképű, hogy azt képzelje magáról: néki mindig minden, és mindenkor sikerül, ha bízik abban, ha nem. Mert bizony nem mindig minden sikerül, s nem mindig minden jár jó eredménnyel. Sok kudarcot is át kell élnünk, s nem mindig a saját hibáinkból származnak ezek. A hívő ember éppen ahhoz is kéri Isten végtelen és hatalmas segítségét, hogy minél többször siker koronázza cselekvéseit, s ne a sikertelenség. 

 

 

De hogy ez nem mindig ugyanúgy, hibátlanul jön össze - az éppen abból adódik, hogy maga az ember nem hibátlan, nem tökéletes lény. Számos tényező akadályozza még ma is az embert - a technika és tudomány ily magas színvonala mellett is - abban, hogy mindenkor hibátlan, tökéletes cselekedeteket vigyen végbe. Mert tökéletes egyedül csak a Teremtő Isten, senki más.

   

Akit  nem azért minősítünk tökéletesnek (hisz valóban az) mert mindent tökéletesnek alkotott (hiszen totálisan  az ember sem az) hanem azért, mert oly nagyszerűen, pontosan  és hibátlanul, s mai fogalmunk szerint  oly rövid idő alatt képes volt létre hozni a Teremtés utánozhatatlan csodáját. Égitestekkel, földdel, tűzzel, vízzel, levegővel, élő és működő, szaporodásra képes élőlényekkel, azok gyorsan regenerálódó szervezeteivel - megtervezni és megalkotni a mindenséget. (A tökéletesség, illetve tökéletlenség tisztázására a későbbi fejezetekben még bővebben is kitérek majd.) A hívő ember pedig itt, e földön Önmagát akarja megerősíteni hitében: abban, hogy bízik Isten segítségében, támogatásában, tudásában, hatalmában, szellemi-, és lelki erejében. Amik nélkül nem tudná megvalósítani földi szándékait, tetteit és elképzeléseit.

Vagy kissé patetikusan kifejezve: rendületlenül bízik az Úr elvi útmutatásának helyességében, jóságában és egyedül igaz voltában. Abban, hogy mindig is kellő  ereje, szívóssága és kitartása lesz földi feladatainak véghez vitelében, illetve véghez viteléhez. S bízik abban, hogy minden problémájának megoldásához lesz kellő ereje, értelme, lelkiereje és kitartása. 

És ehhez kéri szívósan és folytonosan az isteni segítséget, kegyelmet, s ezért hisz Istenben rendületlenül. Summa summarum: soha nem maga az Isten gyakorlatilag (mint hatalmas, földön túli hatalmasság) hanem az iránta megerősített hit és bizalom az, ami segíti a hívő embert gondjainak, problémáinak, nehézségeinek leküzdésében.

 

Ebben a segítésben, támogatásban bizakodva imádkozik nap mint nap, ebben hisz – bárhol is jár, bárhol is tartózkodik. Maga és szerettei egészségéért, nyugalmáért, boldogságáért, munkaképessége, szellemi, lelki és testi ereje, kondíciója fennmaradásáért, erkölcsi tisztaságának, szeretetének, türelmének megőrzéséért  imádkozik nap mint nap. Mindenütt.

Akár  otthon, a négy fal között is. Saját lakásukban, ahol sokan imádkozósarkot rendeznek be maguknak, vagy az ebédlőasztalnál,  vagy este az ágyban a sötétben imádkoznak. (Ahogy magam is teszem minden áldott este. Lefekvés előtt végigsimítom a falon függő feszületet, rajta Krisztus testét, a korpuszt – majd nyugodni térek. De elalvás előtt el nem mulasztom szokásos imáimat, mely után köszönetet mondok az eddig eltöltött és a hátra lévő napjaimért az Úrnak, fiának és boldogságos Szűz Máriának.)  

 

És hisznek (hiszünk) bíznak (bízunk) Isten kegyelmében,   hinni tudnak (tudunk) mint hívő emberek akár az utcán, akár a napfényben fürdő téren, a széljárta fasorban, behavazott szántóföldön, strandon, moziban, színházban, repülőgépen, autóban, kerékpáron, földön, vízben, levegőben, gyalog, lakodalmas vigasságban, betegen vagy gyógyultan feküdve, vagy a villámlás, mennydörgés közben reménykedve, hogy nem éppen, és akkor csap le mireánk a tomboló elemek haragja.   

 

Mindenhová elvisszük, mindenfelé hordozzuk testi-lelki-szellemi valónkban hitünket, bizalmunkat, reményünket Istenben és Isten iránt. És mindenütt jámbor lélekkel fogadjuk el, s féltőn, hűségesen őrizzük magunkban Isten végtelen kegyelmét és szeretetét. Mert mindenütt lehetőségünk és időnk van a néhány perces elmélyülésre, Istenhez fordulásra, imára, köszönetnyilvánításra, segítségkérésre.  Életünkben számtalan hely és lehetőség adódik arra, hogy Istenben bizakodó hitünket jelezzük, kifejezzük, megfogalmazzuk, s mindenkor ennek szellemében cselekedjünk.

 

Ez az, ami segíti a hívő lelkeket a megfelelő út, a szükséges módszerek és eszközök megtalálásában. S megerősíti őket abban a reményben, hogy mindezekkel  meg is oldják, véghez viszik minden egyes maguk elé tűzött, tervezett feladatukat. S még ha végül is nem is mindig koronázza siker, pozitív eredmény minden cselekedetüket - amire fentebb utaltam - akkor is élteti őket ez a remény, ez a hit egy-egy kudarc után is. Mert egy hívő ember nem ismer olyan szót, hogy soha. S nem ismer olyan szót sem, hogy lehetetlen megkísérelni valamit. 

 

Ami persze korántsem azt jelenti, hogy egy hívő ember mellőzné, ne venné, vagy ne ne vegye igénybe rokonai, ismerősei, barátai segítségét, támogatását. Ám a rokonok, barátok, ismerősök nem élnek örökké - Isten viszont igen. Így segítsége, támogatása, éltető energiája is örökké fenn marad. És ha hiszünk benne és törvényei szerint élünk - egész földi életünkben biztosítja erkölcsi tartásunkat, optimizmusunkat, szívósságunkat, önbizalmunkat, életerőnket.

"Miért van okvetlen szüksége a világnak  az embernek olyan "valakire",  aki megtartja a mélység fölött? Mert a világ alapja nem lehet önmagában, hanem önmagán kívül kell lennie túl a világon. Ezért tudjuk egyáltalán felismerni a különbséget jó és rossz között. Ha e világon belül maradunk, gondolkodásunk egyszerűen  nem talál olyan szilárd viszonyítási pontot, amivel összemérve bármit jónak vagy rossznak tarthatnánk. Ilyen pont csak a világon kívül van: Istenben és az ő szavában. Egyedül Ő mondja meg: ez jó, tedd - ez rossz, ne tedd!" - írja Dér Katalin klasszika-filológus, amikor egy rövid, de annál magvasabb, kifejezőbb Zelk Zoltán verset elemez a Képmás c. lap 2018. júniusi számában: 

                                          
                                      "Szélfútta levél a világ.
                                             De hol az ág? De ki az ág?"



 

Elsősorban és mindenek előtt az embernek tehát Isten hathatós segítségében és támogatásában kell bíznia. Amellyel aztán önnönmagát és önbizalmát erősíti meg. A hívő ember rendületlenül hiszi, hogy a Teremtő segítsége nélkül problémái teljes és végső  megoldásához egyedül, egymagában erőtlen lenne. Önbizalma elveszne, emberi kapcsolatai elsilányulnának. Életöröme kifogyna, optimizmus elhagyná. Olyanná válna, mint a gyönge gyermek - atyja és anyja óvó keze, intő tekintete és rendíthetetlen szeretete nélkül. Tisztában van azzal, hogy hite nélkül életenergiái lecsökkennének, emberi kapcsolatai elsilányulnának, tettereje végleg meggyengülne. 

 

És még egy nagyon fontos okból jár el valaki Isten házába: tisztelettel meghajolni Isten színe előtt és köszönetet mondani Néki. Megköszönni mindazt, hogy még mindig - az ezernyi problémák és viharok ellenére - egészségben, szeretetben és nyugalomban létezhet itt, ezen a földön. Élhet, létezhet esetleges bajai, gondjai, problémái ellenére is a maga belső csendjével és békéjével, amit Istennel való kölcsönös szeretete, véle való együttműködése a benne való hite biztosít számára. 

   

Ahogyan fentebb már utaltam erre: hitét mindenki gyakorolhatja, imádkozhat, folytathat párbeszédet Istennel a saját otthonában is. Krisztus tanításaihoz, elveihez - ami mindenben azonos mennyei atyjának elveivel - ragaszkodni és aszerint élni lehet, sőt kell is a templomon, Isten házán kívül is! Nem minden hívő emberről lehet állítani, hogy egyet ért és azonosul az egyház papjainak minden tanításával, szertartási gyakorlatával, ottani prédikációinak minden elemével. A belső hit ugyanis - bármilyen vallásról is legyen szó - nem azonos magával a templomba járással, ami egy külsődleges forma - szemben a belső meggyőződéssel. 

 

A  vallás intézményessé válása ugyanis nem mindenben és nem mindenhol szolgált előnyére a keresztény hit templomi gyakorlásának. Különösen akkor nem, amikor a történelem során az egyház a krisztusi elvekkel ellentétes tanokat vallott, hirdetett vagy azokkal ellentétben cselekedett. (Pl. a háborúk idején, a világi hatalmasságokkal való titkos összefonódások, szövetségek során.) A hit erőssége, szívóssága és rendíthetetlensége ezért nem a misékre járás gyakoriságával, rendszerességével mérhető. (ha mérhető egyáltalán.) 

 

És ezt semmiképpen sem azzal a szándékkal írom le, hogy bárkit is - ne adj' Isten - megsértsek a rendszeresen templomba járók közül. Azokat a rendes, becsületes hívő embereket, akiknél legtöbb esetben ez a tevékenység életük lényegévé, céljává és értelmévé, mintegy megszokott ritussá vált. A keresztény hit, a Teremtő  létében, alkotásában, hatalmában, erejében való meggyőződés - szerintem - elsősorban abban mutatkozik meg, abban "realizálódik", hogy valaki Jézus Krisztus (Isten egyszülött fia) elveit, tanításait elfogadja-e. 

 

Elfogadja és követi-e, és főleg betartja-e elvben és a mindennapi életben egyaránt. És ha ezt elfogadja - akkor egyben elfogadja Isten, a mennyei atya intelmeit, törvényeit, és elismeri a Szentlélek létezését, jelenlétét is, hiszen maga Isten és annak fia születése, léte is a Szentlélektől származik.  Vagyis a Szentháromság (Atya, Fiú és Szentlélek) jelenlétét, komplex egymásra hatását, az egész keresztény misztérium teljességét, egységét elfogadja, magáévá teszi. Ettől válik hívő lélekké. Mert olyan nem lehet, hogy valaki csupán Jézus emberi mivoltát, csodatetteit, törvényeit fogadja el - de nem hisz Isten létében, hatalmában, a Szentlélek létezésében, hatalmában erejében. "Részletekben" nem lehet valaki hívő, csakis teljes egészében.


 

Az igazán hívő ember  templomban vagy otthon imájával és imájában minden nap hálát és köszönetet mond Istennek, Teremtőjének, Boldogságos Szűz Máriának, Szent Józsefnek és hőn szeretett gyermeküknek,  Krisztusnak, aki érte is meghalt a kereszten, majd feltámadott. Hálát ad néki nap mint nap azért,  hogy létezik, hogy egészségben él és munkálkodhat ezen a földön. Hogy örülhet az élet minden apró rezdülésének. Hogy az Úr segítő energiájával mindenképpen meg tudja védeni saját maga és családja létét, épségét, egészségét, biztonságát,  s mindezekért mélységes hálát érez iránta. Mélységes hálát érez iránta azért a szolgálatért, azért a gyámkodásért, amit felette, valamint szerettei és embertársai felett   is vállal. 

   

"Az első szolgáló az Isten volt. Azóta is szolgálja az embert, de nem szolgája annak." - mondja Elisio nagybácsi az unokaöccsének, amikor a pincéri szolgálatra oktatja őt "Az élet szép" című olasz filmben, Roberto Benigni Oscar-díjas alkotásában. Ezzel, ily módon  tanítgatja, s inti arra, hogy soha ne hajoljon vendégei előtt túl mélyre. Ne alázkodjon meg előttük, hiszen ő nem szolga, hanem szolgáló. (jelen esetben: felszolgáló.) Mert bizony a szolga és a szolgáló „státusza”, szerepe és feladata egészen más. A szolga esetében egyoldalú a viszony: ott ura részéről az elnyomás, személyisége teljes megaláztatása a döntő. Ellenben a szolgáló örül, ha segíthet, és kötelességének érzi feladatát, hivatását, amit ellát. Az általa szolgált személy és őközötte bizalmas, szeretetteljes emberi kapcsolat van, és mindkét fél részéről segítőkészség, bizalom nyilvánul meg a másik iránt. 

S mivel Isten is szolgálja az embert, így soha nem alázza meg azt, mint ahogy az ember sem az Istent. Segítségével, támogatásával mindenkor segíti, támogatja őt, az ember pedig becsüli, bízik erejében és hatalmában, s főként: hisz benne. És ugyanezt a szolgálatot, óvó és figyelő védelmet, ennek fontosságát emeli ki - Istenre vonatkoztatva - Janikovszky Éva az egyik írásában. Megérdemli, hogy ide idézzem a szavait: 

"Ne panaszkodjunk folyton a Jóistennek, őrangyalunknak, vagy annak, akiben hiszünk. Vegyük észre, hogy vigyáz ránk, és legyünk hálásak neki. Köszönjük meg, hogy ha már hülye fejjel felmásztunk a létrára, le is tudtunk jönni. Hogy sietve lelépve a villamosról, nem ficamítottuk ki a bokánkat. Hogy azt a ronda nagy dongót kergetve, úgy borítottuk fel a fikuszt, hogy csak a cserép tört el. A sor bárki által folytatható. Nem kell nagy hálálkodás, elég ha csak annyit mondunk: köszönöm. Érteni fogják. És azt is értik, ha kérünk valamit, csak ne kezdjük jajgatással.

Fogalmam sincs, milyen frekvencián jutnak el a köszönetek és a kérések az illetékeshez, de eljutnak. Van, ami nem teljesíthető."

   

Az igazán hívő ember nem magamutogatásból, nem sznobizmusból, nem unaloműzésből, nem megszokásból jár a templomba. Nem irodalmi igénnyel veszi kézbe a Szentírást, a Bibliát, hanem azzal a szándékkal és céllal, hogy ott és abban is lelki támaszt keressen és találjon. Hogy azzal és azáltal  is erősítse lelkületét, hitét, eddigi meggyőződését. Azért, hogy továbbra is tántoríthatatlanul ragaszkodjon eddigi életcéljához, feladataihoz, s erősítse magában mindezeket. Azért, hogy ne hagyja és ne engedje, hogy az élet zaja közben belső hangja csituljon vagy elnémuljon.   

  

Hogy ne hagyja azt, hogy az élet feléje zúduló negatív áramlatai, annak mindannyiunkra ható, mindannyiunkat amortizáló ereje, múló divatként felbukkanó jelenségei felborítsák eddigi életvitelét, megzavarják eddigi életritmusát. Ne engedje, hogy félre vigyék eddigi, jól bevált életelveitől, amik meghatározzák életét, emberi kapcsolatait. Ne hagyja, hogy eltántorítsa életének vezérelvétől, erkölcsi parancsaitól. (Hogy is írta Kölcsey Töredékek a vallásról című írásában? "Legelső, amit e tekintetben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni.")

  

Továbbá, hogy ne hagyja azt, hogy a hétköznapi létét irányító (vagy irányítani akaró) éppen fennálló kormányzó hatalom bármennyire igaznak is tűnő, annak látszó hazugságai megszédítsék, elkábítsák vagy eltántorítsák őt a legfontosabb parancsolattól: a szeretet, a becsület, a tisztaság örök követelményétől. Hogy bármi jöjjön és bármi is legyen - soha ne dőlhessen le ez a szilárd oszlop, még ha meg is remeg néha, meg is inog időnként. 

 

Hogy ne hagyja ledőlni azt a szilárd oszlopot, amit a tisztességes szülői és intézményes nevelés, a művészet és a hit évezredes erejével emelt mindannyiunknak, így az ő számára is. Ne hagyja és legyen nagyon résen, mert - mint tudjuk - az ördög mindig jelen van és munkálkodik, bárhogy is tagadják azt sokan. De ugyanakkor Isten hatalma is érvényesül a kezdet kezdetétől - és érvényesülni is fog mind a hívőknél, mind pedig a hitetleneknél. 

Az igazán hívő ember segítségért, lelki támaszért, hite,  földi szerepe, hivatása, Isten iránti szeretete megerősítésért fordul az Úr felé, ezért imádkozik otthon vagy az Isten házában. Az igazán hívő ember ajkáról - akkor, amikor gondjai közt felsóhajt - nem az a kérés hangzik fel, hogy "Istenem segíts ki!", hanem az, hogy "Istenem segíts meg!" 

 

Ha jól belegondolunk akkor rájöhetünk, hogy a kettő között lényeges különbség van. Az Isten nem egy orvos vagy gyógyszerész, aki a medicina eszközeivel radikálisan gyógyítja testi-lelki bajainkat; nem egy bank, egy takarékszövetkezet, egy, OTP vagy játékkaszinó, ami mechanikus módon gyors anyagi segítséget, kölcsönt, vagy hirtelen nyereményt nyújt a hozzá fordulónak, azaz: kisegít. Ez csak pillanatnyi időre szól s rövid ideig tart.

 

Isten segítése viszont hosszú időre szól,  ha hívő valaki - akkor egész életére. Isten az  nem kisegít, hanem segít. Mégpedig mindig, ha bizalommal, szeretettel, hittel fordulunk feléje. S nemcsak feléje, hozzá! Isten sokszor utat mutat, gyakran beavatkozik, közbelép, figyelmeztet, jelez, vagy félreérthetetlen jelet küld. Sokkal inkább mást és többet nyújt, mint akárki, vagy akármi az Univerzum egészében. Emberi ésszel fel nem fogható, tekintetünkkel át nem látható spirituális eszközeivel olyan lelki energiával látja el, tölti fel a hozzá igaz hittel közeledő embert, amire egyetlen földi hatalom, hivatal, ismerős, jóbarát, rokon,  hozzátartozó, szakember  vagy intézmény sem képes. Sem a múltban, sem a jelenben sem pedig a jövőben.   

  

 

Az alkoholista ember valóban ténylegesen menekül a kocsma, az italbolt, a szesz hívogató aurájába,  gőzébe saját gondjai elől, mert nem akar azokkal foglalkozni, s nem is óhajtja azokat megoldani. Oda betérve hasonszőrű ivócimboráival, szesztestvéreivel keres és talál kapcsolatot. Olyan társaival, akik szintén oda menekülnek valami, vagy valaki elől. A vallásos ember templomba járását ezzel ellentétben nem a menekülés vágya motiválja, hanem merőben más: az, hogy gondjai megoldásához segítséget, támogatást,  lelki energiát keressen és találjon ott, nem pedig bódulatot, kábulatot. 

    

   

A kocsmába járó ember ottlétével - bárhogy is sokan másképp gondolják - végül is energiát veszít, bár tagadhatatlan, hogy amikor éppen iszik - akkor jólesik az az egy-egy, vagy több pohár ital. De hogy utána mi van - az már más kérdés, mert idővel szellemi muníciója, észjárása, felfogó képessége egyre tompul, ami megint csak tagadhatatlan. A templomba járó, ott imádkozó ember viszont energiát nyer szellemi, lelki ereje egyre erősödik, akárcsak emberi kapcsolatai  - ami egyáltalán nem mondható el a rendszeresen iszogató, részegeskedő, nap mint nap illuminált állapotba kerülő emberről.

 

 

Mindezek miatt a vallásos, hívő ember nem felspangolva menekül, hanem egyszerűen, reménykedve,  méltóságteljesen, de szerényen elmegy a templomba. Már maga a "menés" anatómiája, az odaballagás tempója,   külső jelei, annak egész minősége is teljese más. Ne röstelljük: nézzünk csak rá a kocsmába siető, valamint  a templomba igyekvő ember ábrázatára! Figyeljük meg a mozgásukat, s látni fogjuk már eleve a kettő közti különbséget! Hát még ha a belső ösztönző erőkre, motivációkra gondolunk: az igazi és lényeges különbség ott található, abban áll.

 

Azért vonul el a hívő ember - asszony, férfi, gyermek és ifjú - a templom hűvösébe, hogy ott szellemi-lelki kapcsolatba léphessen Istennel. Hogy átélhesse, elméjébe véshesse  a Szentírás, a Biblia üzenetét, az isteni törvények szellemét, a jézusi kinyilatkoztatások erejét.  Azért megy el Isten házába, hogy ott az Ő védő és áldó fénykörében oltalmat találjon. 

 

Hogy ájtatosan, elmélyülten adjon számot jámborságáról, meggyőződéséről; a padban ülve vagy az oltár előtt térdepelve az iránta való bizalmáról szeretetéről, rokonszenvéről, állhatatosságáról, buzgalmáról és hitéről biztosítsa,  győzze meg a Mindenhatót. Bűnbocsánatért esdekel, lelkierőt, energiát kér, illetve gyűjt, amivel meg akarja, és előbb vagy utóbb meg is fogja gondjait oldani.

Az igazán hívő ember mindenkor tisztában van vágyainak korlátaival és esetleges veszélyeivel, saját cselekedeteinek indító okaival, értelmével és lehetőségeivel. Határozottan (de nem konokul) törekszik céljai felé. Gondolataiban, akaratában, hitében, szeretetében erős és elkötelezett. Azaz harmóniában él önmagával és a világgal. De legfőképpen önmagával. Olyan emberként él, akinek a "lelke a barátja" - ahogyan Müller Péter utal e szamuráj fogadalomra. "Olyan ember ő, akinél a szellem, a lélek és a test egészséges viszonyban áll egymással, azaz a szellem irányítja a lelket, a lélek pedig a testet." 

 

Azért tudja az ilyen ember mindig teljes önbizalommal, hittel, valódi szeretettel és kellő elszántsággal leküzdeni az eléje kerülő akadályokat. S ezért tudja megoldani mindennapi nehézségeit, a maga elé tornyosuló gondokat, vagy elhárítani  a néha orvul, hátulról is rátörő támadásokat. (Mert mint tudjuk: az ördög mindig jelen van, s az emberi gonoszsággal szemben sokszor tehetetlennek érezzük magunkat.)

      

De csak érezzük, mert tudatunk az valami mást mond...Ha tehetetlennek, félre lököttnek is érezzük sokszor magunkat - gyengék azok sose legyünk, gyengének sose mutatkozzunk! (e kettő korántsem ugyanaz, de egyiket sem tanácsolnám.) Ha alaposan átgondoljuk ugyanis - időlegesen ugyan az emberiség ellent tudni állni a gonosz csábításának és munkálkodásának, ám azt végérvényesen legyőzni képtelen. Ellenállást, unszimpátiát, utálatot azt ideig-óráig tud és képes tanúsítani véle szemben -  ám a sátáni erők, az emberi rosszindulat, a gonosz tulajdonságok befolyásától, hatalmától teljes mértékben, végérvényesen nem tudja  függetleníteni magát.

 

S hogy miért? Mert az eredendő bűnnel – hogy az Édenben az első emberpár engedett a Sátán unszolásának, s ezzel szembeszegült az Istennel – magával hozta a rossz, a gonosz hajlamot, nemcsak az istenit. S maga Isten sem pusztította el a Gonoszt: életben hagyta, hogy lássa: mennyi jót tud tenni mégis Őellene, inkább az isteni sugallatnak engedve  az ember itt e földön.

  

Az embernek azonban - a sok-sok szép és jó mellett, amit tesz -  sajnos nincs elég ereje, tehetsége és főként hatalma ahhoz, hogy a bűn, a gonoszság, a bosszúállás, a gyűlölködés a rosszaság, a gyilkolás gondolatát, szándékát, hajlamát teljesen kiölje magából. Ahhoz meg pláne nincs, hogy  az egész  emberiség lelkületéből örökre likvidálni tudja mindezt. Következésképpen az emberiség maga azt sem tudja elérni és megvalósítani, hogy egyesek - ha túl  erős a késztetésük - a gyakorlatban is megvalósítsák, foganatosítsák gonosz hajlamaikat, gondolataikat, szándékaikat. 

 

Így aztán legtöbbször csak az elkövetett bűnök nyomában járunk - amikor már károsultak, sőt áldozatok vannak - ahelyett, hogy  megelőznénk a bajt. Ez  már az Éden óta kísért bennünket. S úgy tűnik, hogy kellemetlen útitársként kísér is bennünket tovább a jövőben is. A rossz, gonosz erők hatását némileg tompítani, erejét bizonyos fokig csökkenteni azt tudjuk. De egyszer s mindenkorra megszüntetni - erre nem vagyunk képesek. 

 

Legalábbis - áttekintve a történelmen - összegezve, jómagam ezt állapíthatom meg. Ez az egyik oldala a dolognak. A másik pedig az, hogy újra és újra azért mindig bebizonyosodik: ha teljesen és végérvényesen nem is tudjuk legyőzni az évezredek óta vélünk élő gonoszt - azért végül is (pl. egy-egy világháború befejezésekor) mégiscsak az isteni jó szándék, a normális emberi élet iránti vágy kerekedik felül a rosszon. 

   

A rosszal, a gonosz erőkkel való viaskodás után újra és újra, mindig visszakerül minden abba a kerékvágásba, amit az emberiség többsége helyes, megfelelő útjának tart és elfogad.  Ez figyelhető meg egy-egy háború után, ami időszakonként kitör - s éppen azért robban ki, mert a gonosz, gyűlöletes és hatalmi szándékok akkor erősebbnek bizonyulnak a földön mindennél. 

 

És ezt láthatjuk például Rómeo és Júlia tragikus történetében is,  ahol „Lám, büntetésül gyűlölségtekért / Az ég bosszúja szerelemmel ölt.” Az eddig ellenségeskedő családok - gyermekeik elvesztése után - itt is belátták, hogy ellenük és Istennel szemben is vétkeztek, súlyosan hibáztak szörnyű haragvásukkal és meg nem szűnő gyűlölködésükkel; s egymás karjaiba omolva, sírva fogadták meg, hogy mostantól szent lesz a béke Veronában. „Bús békülésre virrad hát a reggel:/ Az elborult nap fönn ki sem tekint.”         

  

A gyűlölködések, forrongások, csatározások, uszítások időszakában az embereken szélsőséges, brutális, szadista  indulatok lesznek úrrá, a háborús készülődések idejében; a háborúk dúlásakor pedig a leggyilkosabb, legállatibb ösztönök nyernek teret és szabadulnak el. Amikor az emberek már fegyverekkel támadnak egymásra az ölés, pusztítás, rombolás vágyával – akkor bizony nagyon is felülkerekednek ezek az érzelmek és gondolatok az emberiség egy részének (mármint a területeket szerezni akaró hatalom képviselőinek) normális, természetes emberi érzelmei, gondolatai felett. 

 

S a sok viaskodás, öldöklés után egy - rövidebb vagy hosszabb -  időre aztán megint visszahúzódnak ezek az ördögi erők. S hogy hogyan, mennyire és meddig - az megint ismét az embereken múlik. És nemcsak a legfőbb vezetőkön, hanem kivétel nélkül mindenkin!

  

Isten segítsége, hatalma, valamint törvényeinek betartása nélkül azonban  soha nem sikerülne erre az útra visszajutnunk egy-egy elhatalmasodott őrület, tévút és pokoljárás után. Ha a múltban nem tudtunk volna, nem lettünk volna képesek már többször is a gonosz útról visszatérni a jóra - akkor az emberiség már régen kipusztult volna. Azaz: ha nem tudtunk volna ezer és ezer éven át ellenállni a gonosznak akkor az emberi faj már nem létezne a földön. 

 

Ám az emberiség - elkövetett, bűnei és tévelygései után - mindig vissza tudott kanyarodni a helyes, a néki megfelelő útra. Ha nem is tanult belőle kellőképpen, de határozottan, friss erővel mindig újra és újra rájött arra: mi  a helyes út számára. És ha   sokszor ugyan megtépázott, fél árbócra eresztett hajóján, de tiszta értelemmel, józanul, és biztos kezű  kapitányként vette át ismét saját sorsának irányítását a kormánykerék mögött. Tovább szelve a habokat -  az élet végtelen és időtlen óceánján, s továbbra is Teremtőjének felügyelete, segítsége alatt munkálkodva. Teremtőjének, az Istennek - aki intő és óvó tekintetével, energiájával, üzeneteivel mindig ott volt eme óceán felett - távolról figyelve a kormányos minden mozdulatát. 

S hozzáfűzném még, tovább taglalva a hívő ember jellegzetességeit:  az igazán hithű ember természetesen nemcsak a saját maga problémáinak a megoldásával küszködik eredményesen. Igyekszik foglalkozni közvetlen hozzátartozóinak, családtagjainak a gondjaival is, azokat is átérzi. Átérzi, ami azt jelenti, hogy nemcsak kérésre, felszólításra tud és akar segíteni hanem mindig önkéntesen ajánlja fel támogatását, hozzájárulását, munkáját, a lehetőség szerinti anyagi-, és erkölcsi segítségét. 

Ezzel a segítségnyújtással azonban nagyon csínján kell bánni. A segítés semmi esetben sem jelenthet tolakodó beavatkozást, a másik emberre való szemérmetlen ráakaszkodást. A szeretet indokával, örve alatt senki nem befolyásolhatja rámenősen, erőszakosan a másik ember tulajdonságait, jellemét, szándékait és életvitelét. Gyermek a szüleinek, anyós a menyének, meny az anyósának vagy apósának, anya a lányának vagy fiának magánéletébe, sorsába erőszakosan nem avatkozhat be. Mert ha ezt teszi ez újabb konfliktusok, bajok, drámai helyzetek sőt esetleges tragédiák oka, forrása és elindítója lehet. 

 

Nagyon érzékenyen, jól kell egyensúlyozni - családon belül és kívül is - az önzetlen szeretet, az odaadás, a közeledés és távolmaradás, elengedés és ragaszkodás között. Ami bizony nem mindenkinek sikerül egyaránt. És nem mindenkinek sikerül egyformán. (Többek között erről szól Mészáros Márta szép filmje - a Holdudvar is.) 

 

Annak a hívő embernek - akinek ez sikerül - nemcsak saját magának, de hozzátartozóinak az élete is mentes lesz a további szenvedésektől. A megfelelő arányérzék megtartása, a szeretet ideális adagolása, felnőtt lányaink, fiaink saját, önálló családi életének tiszteletben tartása mindenkit elégedettséggel tölt el - úgy a családon belül, mint azon kívül. S ha mi így viselkedünk - ennek megfelelően fognak viszonyulni ők is.  

 

Ha ehhez tartjuk magunkat magánéletünk mentes lesz a további, lélekromboló összeütközésektől, összecsapásoktól, s a keresztényi türelem, szeretet és odaadás isteni harmóniája, krisztusi igazsága ragyogja be további életünket. És mindez átsugárzik rokonaink, ismerőseink, barátaink magánéletébe is. Akiknek lelki életét, életvitelét - ahelyett, hogy túlzott okvetetlenkedésünkkel, nyomulásunkkal abajgatnánk, rombolnánk és feldúlnánk azt - hagyjuk saját medrében folydogálni. Azaz: élni hagyjuk őket.

Senki sem azért ballag az Úr házába, hogy mintegy protekcióért esedezzen. Hogy "közben járjon" nála - mintegy égi hivatalnál - bizonyos magánéleti családi vagy munkahelyi ügyekben. Nem azért megy el az Isten házába, mert abban ringatja magát, abban reménykedik, hogy majd a Teremtő munkahelyet szerez, vagy közvetít néki. Hogy megjavítja szemtelen, rossz gyerekét vagy lecsendesíti a szomszédját, anyósát, megfékezi zsémbes, házsártos asszonyát vagy férjét. Nem bizony.  Ezek a feltételezések, vélekedések mind hamisak, illetve tévesek.

Az ilyen ember lelki harmóniájába az is beletartozik, hogy mindenkor nyitott marad a változásra. De csakis az olyan változásra, amely saját, eddigi - gyakorlatban kimunkált, jól bevált - elveivel összhangban áll. Vagyis nem hódol be múló, időszakos, hamar leköszönő divatoknak. Nem az előnyök hajszolása sarkallja, nem a a ranglétra megmászása motiválja  előbbre jutását. Az efféle ember jól tudja: az előbbre jutás nem azonos a fejlődéssel. 

 

Az efféle ember bármikor kész a változásra, ha úgy érzi és gondolja (mindkettő fontos) hogy ez a változás életét pozitív irányban fogja elmozdítani. Ám bármikor képes erről lemondani ezzel ellenkező esetben. Vagyis akkor, ha úgy érzi és gondolja: egy adott változás az ő személyiségét rombolná, s nem építené tovább, ha erre az útra lép. Vagyis nem jellemzi a meggyőződés nélküli, elvtelen  kompromisszum, nem viselkedik és csapong szélkakasként. 

 

S a legkevésbé sem jellemzi a konformizmus, amivel minden áron meg akar felelni mások igényeinek és elvárásainak. Vagyis nem olyan ember, aki folyton azt lesi, hogy mivel vívhatná ki mások tetszését, elismerését, tiszteletét és szeretetét, nem olyan, aki barátait is abból a körből választja, ahol bólogatnak és ujjonganak minden gondolatára és cselekedetére, s ahol a legkevesebb ellenállásba ütközik.

 

 

"Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék, és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében (...). Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell nemet mondani. Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei." - írta Popper Péter pszichológus, egyetemi tanár. 

 

   

Ahhoz azonban, hogy valaki e szerint, ily módon éljen és cselekedjen -  hatalmas, biztos és pontos önismeretre van szükség. Ismernünk kell mindehhez saját képességeinket, érdeklődésünket, határainkat és korlátainkat, és biztosnak kell lennünk valódi szándékainkban és feladatainkban. Hiszen ami egyikünknek hasznos és előnyös, az másikunknak lehet káros vagy előnytelen.  S ha szomorúság éri az embert, méltatlanul bántják, vagy olyan esemény történik az életében, amin már nem tud változtatni - mert ezt sem lehet kizárni - akkor enyhülést, megnyugvást, részvétet remélve fordul hívő lélekként az Úrhoz. 

 

 

A hívő ember tulajdonképpen lelki karbantartás céljából megy el Isten házába. Azért, hogy ott saját lelkivilága, legbensőbb énje szembesülhessen, találkozzon és kommunikáljon Istennel, hogy ott az önmagával és Istenével  eddig folytatott jó viszonyt ápolja és erősítse. S rendületlenül bízik benne, hogy mindez hozzásegíti őt ahhoz is, hogy valamennyi embertársával békében, megértésben, szeretetben, egy szóval: harmóniában tudjon élni

  

Isten létében, akaratában, erejében és dicsőségében lehet hinni akárhol is vagyunk, vagy járunk. Akár  otthon, a négy fal között is. Akár az utcán, akár a napfényben fürdő téren, a széljárta fasorban, a behavazott szántóföldön, strandon, moziban, színházban, lakodalmas vigasságban, betegen vagy gyógyultan feküdve, vagy a villámlás, mennydörgés közben reménykedve, hogy nem éppen, és akkor csap le mireánk a tomboló természeti elemek haragja. 

 

Mindenütt lehetőségünk és időnk van a néhány perces elmélyülésre, Istenhez fordulásra, imára, köszönetnyilvánításra, segítségkérésre.  Életünkben számtalan hely és lehetőség adódik arra, hogy Istenben bizakodó hitünket jelezzük, kifejezzük, megfogalmazzuk, s mindenkor ennek szellemében cselekedjünk.

 

 

 

És az "ennek szellemében" kifejezésen van a hangsúly. Mert hiába is nevezi magát valaki keresztény  hívőnek, hithű katolikusnak - ha nem ennek a szellemében éli mindennapjait - akkor bizony semmiképpen nem az! Mert a tett, az életmód, a gyakorlat a fontos, nem a címke. Tehát nem az ájtatos templomba járás, buzgó imádkozás a mérvadó - hanem a keresztény elvekhez, törvényekhez hű cselekedet. Hogy valaki legbelül, kétségbevonhatatlanul elfogadja-e, meg van-e győződve mindarról  amit a keresztény vallás tételei kimondanak és tanítanak. Ezek irányítják-e minden lépését - vagy kétségeket támaszt annak alapvető elveivel sz

  

Természetesen minden másban lehetnek kétségei, fenntartásai - de Isten létében, a szentháromság alapelvében, az emberi élet végességében, a Teremtő irányításában, hatalmában, korlátlan tudásában és törvényeiben nem. Azt el kell fogadnia, s aszerint kell élnie. S az is fontos, hogy "imádkozás közben kire és mire gondol" - ahogy Tolsztoj írja. 

 

Megjelenik-e lelki szemei előtt  az igaz Isten "képe", annak energiája, megjelennek-e képzeletében  hozzátartozói, akikért imádkozik, sorsukon aggódik. Vagy csak ledarálandó leckének tartja a mindennapi imádságokat, s közben a másnapi teendőinek, várható problémáinak a megoldásán töpreng. 

 

Akadnak olyan hívő emberek is, akik saját lakásukban konkrétan imádkozósarkot rendeznek be maguknak térdeplővel, képekkel, rózsafüzérrel, kegytárgyakkal és ott, azon a helyen mélyednek alkalmanként magukba...Jómagam minden lefekvés előtt úgy térek nyugovóra, hogy tenyeremmel végigsimítom a szobám falán lévő Krisztus-testet, a corpust a feszületen. Ezután vonulok el a hálószobába, s ott vízszintes helyzetben imádkozom. Amivel aztán ott, és akkor hálát adok a Mindenhatónak az elmúlt napért, hogy sikerült véghez vinnem az aznapra tervezett feladataimat, majd elalszom. 

 

"És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utcák szegeletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.

 Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és titkon, ajtódat bezárva imádkozz a te Atyádhoz. Atyád pedig, aki látja, amit titkon tettél, megfizet neked." - áll  a Máté evangéliumban.

  

Nem biztos, hogy aki minden vasárnap a templomban ájtatosan ráborul összekulcsolt kezeire - az mélyebben vallásos annál, aki otthon imádkozik. A hit ereje, annak megélése és gyakorlása nem a helyszíntől és a körülményektől függ, hanem a belső meggyőződéstől. 


 

Amikor a vallásos, ezoterikus kérdésekben és válaszokban alapos tájékozottsággal bíró, nagy tekintélynek számító 78 éves Müller Péter írótól  megkérdezte egy újságíró: "Kereszténynek tartja-e magát?" - az író válasza  a következő volt: "Mondjuk így: Jézus követőjének." Úgy gondolom, hogy ebben a válaszban burkoltan benne volt talán az is, hogy az egyházak intézményesített vallásgyakorlatában sok minden átformálódott az évszázadok során. (Ha a „keresztény hívő” kifejezés alatt a rendszeresen templomba, misére járó, s ott imádkozó, gyónó, áldozó, egyházi adót folyamatosan  fizető embert értjük  - akkor jómagam is ezzel a megfogalmazással élnék inkább, ha netán nekem tennék fel ezt a kérdést...Zárójel bezárva.)

 

A vallás, a hit nyilvános gyakorlásának intézményesített rendje (1) és a belső, mélyen átélt hit megkapó tisztasága, annak   egyéni megélése (2) ugyanis az egyes történelmi korokban egymástól elvált, s nem egyszer ellentmondásba került egymással. S ez a jelenség sok esetben megfigyelhető még manapság is. Válaszának megadásakor talán ez is átvillant az agyán a népszerű írónak. A következő fejezetben erről a bizonyos jelenségről írok - megkísérelve ama okoknak, érdekeknek  az elemzését, amik miatt mindez kialakult és teret nyert. 

 

 

DEMOKRATA,  KERESZTÉNY,  LIBERÁLIS ...

 

 

keresztény hit megélésében és gyakorlásában - annak hátrányára - sokféle új, és újként tüntető elem jelent meg az évszázadok során eme egyház templomainak falai közt. Nem csoda, hogy nem nézték ezeket az „újításokat”, ötleteket jó szemmel, s nem fogadták jó érzéssel egy olyan vallásnak, felekezetnek a hívei, amelynél éppenhogy  a hagyományok szigorú megtartása a legfontosabb követelmények egyike. S  amely vallás éppen a hagyományokhoz való ragaszkodásnak köszönhette évezredes fennállását, és gyűjthette a maga számára legtöbb hívő lelket már a korai kereszténység szakaszában is. 

 

 

Talán ennek a hagyománytiszteletnek a meglazulása, az addigi szigorú szokásrendszer egyfajta felbomlása is hozzájárult ahhoz, hogy sok hívő - különösen az idősebb korosztály tagjai - ma már ritkábban jár templomba, sokan inkább otthon imádkoznak a maguk módján. S ez is lehet az egyik oka - sok egyéb mellett - a hazai  hívek elpártolásának, a templomba járó tömegek csökkenésének - amiről mostanában panaszkodott a sajtóban  dr. Erdő Péter bíboros is.  

 

  

Ezek  az "újítások"  többnyire külsődleges eszközök, amik egyáltalán nem voltak, s ma sincsenek összhangban Jézusnak - a keresztény hit és tanai terjesztésére, annak gyakorlására irányuló - eredeti elképzeléseivel, tanítási rutinjával, hitterjesztő metódusával. S kialakultak az évszázadok során olyan egyéb külsőségek, egyházi szertartásokat díszítő formai elemek, továbbá egyes híveket jellemző emberi vonások, tulajdonságok, magatartások  is, amik ugyancsak   idegenek mutatkoztak  a keresztény vallás szellemétől. Ezek már erősen eltértek, messze kerültek az alapvető emberi, erkölcsi elveket, próféciákat hirdető egykori jézusi szisztémától, s összeegyeztethetetlenek az ő szerénységgel, egyszerűséggel, alázattal teljes lényétől.   

  

Ilyenfajta külsőségnek számít pl. a bigottság megjelenése egyes híveknél, ami a vakbuzgóságot, hittel való tüntető magatartást, hivalkodást, sznobizmust jelent. Hatalmas, nyakban lógó kereszt, szemléltető oktatásnak is beillő, törtető templomba járás, ájtatos asztali ima tartoznak ezeknek a bigott viselkedésnek az eszköztárába, holott a hitet nem kívülről, hanem belülről kell megélni és átélni. S a magamutogatás (netán képmutatás) semmiképpen nem tartozik, nem illik bele a jézusi szerénységnek, alázatos magatartásnak a hűséges  követésébe. 

 

A Bibliában Jézus éppen a bigott zsidók ellen beszél nagyon sokat, ők a farizeusok. A katolikus bigottságnak ugyanaz az alapja: pontosan követnek minden hagyományt, viszont hitük 0! Ergo: a hagyománytiszteletnek, a hagyományok megtartásának és gyakorlásának a vallásban csupán akkor van értelme és jelentősége, ha az együtt jár a hívő ember legmélyebb belső (és nem külsőségekre épülő) rendületlen és igaz hitével.

 

S hogy miért is kerültek ellentétbe a keresztény vallással, miért is összeegyeztethetetlenek ezek a fent említett újabb eszközök, módszerek, külsődleges elemek a jézusi, isteni elvekkel? Hogy csak egyet említsek például: Jézus mindig a köztereken, szabadban tanított, beszélt, prédikált, hirdetett igét -  sőt volt rá eset, hogy gyógyított! - hogy minél többen gyűlhessenek köréje, illetve eléje. 

 

 

Szabadtéren, netán fák alatt, ligetben, kertben összesereglett hallgatóságát mindig örömteljes szeretettel fogadta, akárhányan is voltak éppen jelen. A kisebb vagy tekintélyesebb  tömeg tagjait soha nem különböztette meg származási, felekezeti, vallási, faji vagy egyéb szempontok szerint. Minden érdeklődő, igére szomjas polgárt szívesen látott a megjelent, összesereglett sokaságban, az őrá őszintén figyelők, szavaira kíváncsiak között.    

 

Mindenkit egyenlőnek és egyenlőként kezelt. Az esetleges ellenvéleményeket, eltérő nézeteket, közbeszólásokat is tudomásul  vette. Azokat a maguk helyén, a maga szelíd, szeretetteljes hangnemével, halk és megértő, mindenki számára pontosan érthető szavaival fogadta és reagálta le, és mindenki számára megnyugtatóan rendezte el. S ezeket ugyanolyan természetesnek tartotta, mint azokét, akik minden szavával egyet értettek és azonosultak vele.

 

Krisztus nem véletlenül volt kiválasztott és kiválasztatott személyiség. Mindig és mindenben a legmagasabb fokú empátia, a megértés, a végtelen egyszerűség, szelídség (hiszen bárány volt…) az önzetlenség, jóság, őszinteség, türelem és jámborság, s nem utolsó sorban az odaadó szeretet és áldozatvállalás jellemezte minden embertársa iránt. És különösen a betegekkel, elesettekkel, a szegénységben élőkkel, ártatlanul és igazságtalanul megkínzottakkal  szemben tanúsított mély együtt- érzést és segítőkészséget.  

 

És meg is tett mindent annak érdekében, hogy mindenkiben igyekezzen ugyanezeket a tulajdonságokat kimunkálni, szorgalmazni és erősíteni, s mind többeket meggyőzni a keresztény hit igazságáról. Emberisten-istenember volt egy személyben, s minden tekintetben atyja szellemiségét  vitte tovább és gyakorolta egész földi életében, sőt azután is, és fogja is mindig.  Ahogy maga mondotta: „az idők végezetéiig.”    

 

Amikor a pszichológia tudománya még a világon sem volt, Jézus már akkor - a hit, az empátia hatalmával, a szeretet erejével -  képes volt  bámulatra méltó módon bánni akármekkora embertömeggel.  Fékezni, kezelni tudta az esetlegesen fellépő szélsőséges indulatokat, uralni a érzelmek és nézetek sokféleségét. Sőt, csodálatosan meg tudta gyógyítani az emberek egyénileg jelentkező mentális, lelki és testi problémáit, betegségeit, s hatásosan enyhíteni szociális, morális és egyéb gondjaikat. 

 

 

 

 

Isten fiaként jól és pontosan ismerte a hétköznapi emberek (nők, férfiak, gyermekek)  viselkedését, természetét, jellemét. Alaposan megfigyelte jó és rossz tulajdonságaikat, szokásaikat, örömüket, fájdalmukat, gondolkodásmódjukat,  gondolataik állandóságát és változásait, különféle természetüket, különböző hajlamaikat  és érdeklődésüket. 

 

 

Tudta, hogy mindezek jelentősen függenek kinek-kinek egyéni sorsától, képességeitől, hitétől, kapcsolat-rendszerétől, s egészségi-, és lelkiállapotától egyaránt. Aki hozzá fordult, aki tőle segítséget kért annak egyaránt (mondhatnánk: demokratikus módon) nyújtott is lelki vigaszt.: "Mindannyian, akik az Úrnak nevét segítségül hívják - azok meghallgattatnak." 

   

 

Hitének, tanításainak, elvi útmutatásainak összefogott, átgondolt rendszere roppant egységes és egyértelmű. Atyja gondolkodásával, a Teremtő  embert irányító és segítő tetteivel teljesen azonosak, azzal teljesen összhangban vannak - ma is, és lesznek a jövőben is -  Jézus minden embert támogató, segítő és gyógyító intézkedései, „beavatkozásai,” és cselekedetei. Atya és fiú tetteiben minden az ember érdekében történik.  Ezért állíthatjuk és mondhatjuk: nincsen ige, mely ellenünk szól, minden ige értünk szól.

 

Mindezek alapján én magam például személy szerint egyáltalán nem tudom értelmezni a hazánk egyes politikusai által meghonosított "kereszténydemokrata" szóösszetételt vagy minősítést. (Tulajdonképpen még büszke is lehetnék erre, hiszen mai jeles hazai közéleti személyiségeink, művészeink közül is  sokan nem tudják megemészteni! Köztük pl. Bödőcs Tibor humorista sem, aki szokásához hűen frappánsan fejezte ki erről a véleményét: „amióta Semjén Zsolték a kereszténydemokraták Máriapócson nem könnyezik a Szűzanya, hanem zokog…”)  

 

Nem tudom hová tenni, nem tudok mit kezdeni ezzel a kettős, erőltetett kifejezéssel. Miért kellett ezt megalkotni? Ez az erőszakosan összegyúrt kifejezés, minősítés  ugyanis kirívóan sugall, közvetít, demonstrál valamit... Azt sugallja: létezhet a gyakorlatban külön-külön csakis keresztény, és ettől függetlenül csakis demokrata szellemben gondolkodó és működő párt, ember vagy politikus, akik - szerintük - külön-külön nem képviselhetnek magas erkölcsi-, politikai-,  és emberi  értéket. Ám a kettő szellemiség, minőség összevonva, együtt: csakis az az igazi és hatékony érték, minőség a tömegek számára! Az ún. hazai kereszténydemokraták (?) nézetei ezt célozzák, ezt próbálják, terjeszteni, sulykolni ezzel a mesterséges szó-kreálmánnyal. 

 

Holott: aki demokrata, de ugyanakkor nem hithű keresztény - az is lehet önmagában nagy értéket képviselő  egyén és hasznos a társadalmi  fejlődés és a  tömegek számára. A történelem során - határainkon innen, s túl - számos költő, író, művész,  forradalmár, szocialista, vagy nem szocialista népvezér működött, harcolt és küzdött  népe jogaiért, szabadságáért úgy, hogy köze nem volt  semmiféle valláshoz. S így pl. a kereszténységhez sem. Tehát ateistaként élt demokrata volt, vagy mondhatjuk úgy is: demokrataként volt ateista. Így és eszerint alkotott,  dolgozott, működött.

 

Mint ahogy ma is léteznek ilyenek. Ám ettől ők még - "csak" demokrataként - nagyon jelentős és értékes személyiségek voltak. Illetve azok ma is, akik ilyen tulajdonsággal, karizmával bírnak, s így ebbe a kategóriába tartoznak Viszont aki hithű kereszténynek tartja magát - az semmiképpen nem nélkülözheti a demokrata jellegzetes tulajdonságait, annak ismérveit, annak demokrataként kell cselekednie. Tehát aki keresztény, hívő ember - annak óhatatlanul demokratának is kell egyben  lennie. Pontosan úgy, ahogyan maga Jézus is volt.

 

Ha a logika eszközeivel magyaráznám ezt - a következővel érvelhetnék: léteznek és érnek a természetben gyümölcsfák, amik a fának minden tulajdonságával rendelkeznek. (S az sem véletlen, hogy összehasonlításomhoz éppen egy almafát választottam...) Gyökerük, törzsük, kérgük, levelük stb. van. De ez nem jelenti azt, hogy a gyümölcsfák mellett előforduló sok-sok létező egyéb fa – amik rendelkeznek az élő fa sok-sok általános tulajdonságával (pl. kérgük, levelük, gyökerük stb. van – az már azt jelentené, hogy azok attól már gyümölcsfák. 

 

 

Összehasonlításomban a keresztény ember a gyümölcsfa, a demokrata minőség pedig a gyümölcsfa egyik jellemző tulajdonsága. Olyan minőség, kritérium, amelyik minden gyümölcsfában természetesen megvan és létezik. De létezhet akár külön is bármelyik más egyéb fában is  ez a tulajdonság.  Aminek megléte azonban nem jelenti azt, hogy ettől azok egyből  már gyümölcsfává is váltak. (Nem tudom, érthető volt-e a levezetésem?...)

 

A keresztény és a demokrata minősítéssel, kitétellel tehát külön-külön természetesen tudok mit kezdeni és értem is. De így, a kettőt együtt - összegyúrva, művileg kreálva - meglehetősen erőszakoltnak, mesterkéltnek tartom. (Olyan, mintha a szilvafára azt mondaná valaki: gyümölcsfa-fa, vagy a szőke leányra azt: szőkelány-lány. Ami így, ugye: fölösleges…) Aki ugyanis véleményem szerint valóban igaz keresztény - az biztos, hogy egyben demokrata is. (Ugyanez viszont fordítva már egyáltalán nem biztos, nem feltétlenül igaz!) 

 

Mert ez az alapelv - a demokratizmus érvényesülése -  ugyanúgy szervesen hozzátartozik a kereszténység (vagy keresztyénség) szellemiségéhez. Annak ugyanúgy fontos ismérve, hogy segítse, támogassa az ember véleményének szabad kifejtését,  tanításaival terjessze  mindazokat az elveket, amik az ember és a nép akaratát, egyenlőségre, igazságra, szabadságra irányuló törekvéseit állítják középpontba. Ugyanúgy,  mint a szeretetet, az adakozást, a minden élőlénnyel szembeni empátiát, szolidaritást, becsületet, a tisztességet, a másik ember tiszteletét. 

  

A keresztény vallást, hitet gyakorló, aszerint élő ember egészen biztos, hogy demokratikus szellemben él és cselekszik. Ami annak az elvnek, s annak a társadalmi gyakorlatnak az elfogadását és támogatását jelenti, mely szerint az ember élete, fejlődése számára a legideálisabb, ha egy nép minden egyede szabadságban, egyenlőségben és szeretetben él az összes többivel. S amelyben mindenki arra törekszik, hogy mindenkor magának a népnek - ne pedig a vezetőinek - legyen a legnagyobb, legfőbb ereje, hatalma és cselekvési tere. Azaz: uralma. Hisz maga a szó, a demokrácia - mely az effajta társadalom megjelölésére szolgál - népuralmat jelent.  

 

A demokrata gyűlöli, és a leghatározottabban  elítéli a zsarnokságot. Nem ismer faji, vallási, etnikai és semmilyen megkülönböztetést, pláne: az ezen alapon történő kirekesztést, üldözést. Mert ha nem így tesz, ha nem eszerint él és cselekszik  akkor már nem is lehet belőle igazi keresztény - az én (csak az én?) értelmezésem szerint. Summa summárum: a demokrata kevesebb, mint a keresztény, igaz hitű ember (ahhoz még számos fontos tulajdonsággal is kell bírnia) de szükséges feltétele annak, hogy valaki keresztény legyen. 

 

Viszont - mint fent említettem: ha valaki már keresztény - akkor egyben demokrata is, enélkül nem lehet keresztény. Matematikai hasonlattal élve: a keresztényre jellemző tulajdonságoknak (mint halmaznak)  egyik nagyon fontos részhalmaza a demokrata - fenti -  tulajdonságainak összessége. Amiből világosan következik, hogy sok egyéb tulajdonsággal is rendelkeznie kell egy igazi keresztény embernek - még amellett, hogy persze bír a demokrata speciális jegyeivel is.

 

Ehhez azonban egyáltalán nem kell politikusnak lenni valakinek, Sőt, jobb, ha nem az. A legeslegnagyobb probléma azonban a következő: akik a kereszténydemokrata kifejezést kitalálták és fennen használják is itt, szerte e hazában  - azok a mindennapi életükben, állami-, és politikusi tevékenységükben sem demokratának, sem kereszténynek – a kettőnek együtt meg pláne –   nem nevezhetők.

 

EGYÉRTELMŰ ÉS TÖBBÉRTELMŰ DOLGOKRÓL, TISZTASÁGRÓL,  ŐSZINTESÉGRŐL

 

 

ehet, hogy többen felkapják a fejüket erre a fenti gondolatmenetre, mondván: hiszen a művészetben sincs semmi "tiszta" formában. Egy-egy zeneműben, irodalmi alkotásban, festményen stílusok, irányzatok, alkotói módszerek, más alkotók stílusjegyei is megjelenhetnek, keveredhetnek az adott alkotó sajátos művészi jegyeivel. Sőt, magukon viselik alkotójuk előző korszakának jellegzetességeit, s emellett feltűnnek az újak, a már fejlettebb eszközök is. Például Schubert szimfóniáiban a klasszika és az azt követő romantika jegyei keverednek, akárcsak Beethoven érettebb műveiben. (Természetesen a saját, egyéni kompozíciós technikájuk  mellett.)  

 

 

Vagy az időskori Liszt Ferenc kései zongoraműveiben még jelen vannak a romantikus zenének, s természetesen a liszti zeneszerzői stílusnak a jellegzetességei, de ezek mellett ugyanakkor már feltűnnek harmonizálásukban a modern (a 20. századi zenére majd oly jellemző) hangzások is. Vagy  Jókainál, Mikszáthnál, Dickensnél a realista és romantikus eszközök is egyaránt  előfordulnak regényeikben stb. stb.

 

Erre azt mondanám röviden: más a művészet és más a vallás. (még akkor is, ha e kettő összefonódik, egyszerre jelenik meg és erősíti egymás hatását - mint pl. a vallásos tárgyú szobrok, festmények zeneművek esetében.) És pláne, megint más a politika! Az utóbbi kettőnél  (vallás és politika) nem engedhetők meg a kétértelmű dolgok, a többféle értelmezések. Mivel mindkettő a tömegek belső szellemi meggyőződésére, társadalmi érzületére hat - így itt csakis egyértelmű, világos, tiszta beszédre van szükség. 

 

Ha itt - ezen a területen - valakinek a szájából kétértelmű kijelentések hangoznak el vagy kerülnek nyilvánosságra írásban - az erősen megkérdőjelezi az azt hangoztató személyiségnek a komolyságát, meggyőződését vagy hitét, jellemét, gondolkodását, megbízhatóságát és hitelességét. Nem lehet valaki félig vallásos, félig meg nem, félig hívő ember, félig meg nem az. Nem lehet valaki a templomban vallásos, otthon meg nem, az ünnepnapon hívő, a hétköznapjaiban meg nem. 


  

S nem utolsó sorban: nem lehet valaki egyszerre, egy időben és párhuzamosan kormánypárti és ellenzéki. Mert vagy az egyik, vagy a másik oldalon lehet csakis elkötelezett - különben nem lehet az illető tisztességes.  (Szándékosan nem bal-, és jobboldalt írtam, hiszen ennek a kifejezésnek ma már semmi értelme nincs.) S hogy miért? Mert szerintem a ma már jobboldalinak nevezett politikusok, közéleti személyiségek között is ugyanúgy találhatunk értékes, a békéért, az igazságért, a tömegek szabadságáért, jobb sorsáért kiálló és küzdő embereket. Mint ahogy a  baloldalinak nevezettek, vagy az ún "középen álló" semlegesek  közt is akadnak - a tisztességesek, becsületesek mellett -  jellemtelen, korrupt, zsebre dolgozó képviselők, politikusok, közéleti emberek is.

 

Mert - hogy tovább árnyaljuk a képet - olyant is tapasztalhatunk, hogy léteznek nemcsak baloldalinak, de jobboldalinak is mondott személyiségek között a kormánnyal nem szimpatizálók, annak intézkedéseit erősen bírálók is. Vagyis az ún.  „jobboldaliság” sem azt jelenti ma már, hogy az ide tartozók mindegyike feltétlenül mindenre bólogat, mindent kritika nélkül elfogad, a kormányhoz mindenkor, minden esetben gondolkodás nélkül  lojalitást mutat.           

 

 

Ha valaki például kereszténynek, vagy buddhistának (fenti képen) tartja (vallja) magát - akkor teljes mértékben el kell fogadnia annak az adott vallásnak az alapelveit. Azonosulnia kell annak összes elvárásaival, követelményeivel, amit ezek a vallások híveik számára megszabnak. Ha valaki iszlamistának tartja magát - akkor meg annak a vallásnak az alapelveit kell betartania. 

 

 

 

Mármint azokat, amik annak legősibb irataiban le vannak fektetve. „Mind a hat  világvallás gyökerének kell tekintenünk a nem ártás jellegzetes alapelvét, ami ezekben  le van fektetve. Ami tulajdonképpen az egyetemes, kozmikus vonzódásban, illetve annak legjellegzetesebb formájában - a szeretetben jelenik meg. Mert minden vallásban  a szeretet elvéből bomlik ki az összes többi erkölcsi parancs, törvény. Amibe szorosan beletartozik az is, hogy senkire ne próbáljuk ráerőszakolni saját hitünket, meggyőzni a mi általunk jónak tartott vallás egyedüli helyességéről. 

 

A mi dolgunk, hogy a saját, elfogadott hitünk szerint éljünk, s ezzel bizonyítsuk, hogy jót akarunk, nem akarunk ártani. S ennek alapján viszonyuljunk embertársainkhoz. a másik emberhez, aki pontosan ugyanolyan én, egyéniség a maga módján, mint amilyen én, egyéniség mi magunk vagyunk. Csakis ezzel teszünk jót, így járunk el helyesen” - mondotta Laár András. (Aki kiváló humoristaként, zenész emberként ilyen remekül fogalmaz meg egészen komoly, mély gondolatokat is. Vagy talán éppen azért?...)

 

 

„Éppen ezért az iszlám vallás teljes félre értése az – folytatja Laár - amikor pl. terroristák öngyilkos merényleteket visznek végbe, ami éppenhogy ellentétes ennek a vallásnak is az alapelveivel. A félreértést ők maguk kreálják,  árulják el azzal,  hogy „fundamentalistának” tartják magukat. Holott e vallás fundamentuma, alapelve  - csakúgy, mint a többié - a másoknak nem ártást, az erőszakmentességet hangsúlyozza.” Tehát: nem tarthatja magát senki ennek vagy annak a vallásnak a hívei közé, aki nem él annak törvényei, alapelvei szerint úgy a hétköznapokban, mind az ünnepnapokban egyaránt.

 

 

 

Ha valaki az izraelita vallás, a judaizmus  híve  - annak nemcsak a zsidó vallás elveivel kell egyetértenie hanem gyakorlatával is:  étkezési, öltözködési, életvezetési, esketési (fenti képen) szokásait is meg kell tartania, annak hagyományait követnie kell. Ha valaki liberális - akkor a szabadelvűség (s nem szabadosság!) szellemében kell gondolkodnia és élnie. S nem lehet ugyanakkor konzervatív beállítottságú is, ami ennek szöges ellentéte. Ugyanígy: ha egy ember rasszista, már nem mondhatja sem kereszténynek, sem humanistának magát         

  

Ha valaki valóban a saját neméhez vonzódik (vagy ahhoz is, azaz: biszexuális) homoszexuális, illetve meleg, leszbikus  - akkor a leghelyesebben teszi, ha ezt nyíltan és őszintén  vállalja, mint ahogy sokan teszik ezt és így ma már. Ami korrekt, erkölcsös és adekvát  magatartás. Nem propagálja másoktól eltérő nemi hajlamát, nem csinál neki reklámot, s nem tüntet azzal, hogy bevallja. Egyszerűen vállalja. Nem törődve az esetleges társadalmi ellenérzésekkel, azokkal az esetleges előítéletekkel, melyek - emiatt - hivatása gyakorlásában netán akadályoznák őt.    

 

De ma már egyre felvilágosultabbak az intézmények, munkahelyek, cégek, vállalatok vezetői is, akiknek a begyöpösödött nézeteitől egyre kevésbé kell tartani ebben a tekintetben is. Tehát jó irányba haladunk - e téren is. Mert amennyire természetes az, hogy az ember nyíltan bevallja, s vállalja világnézetét, politikai ideológiához való tartozását, felekezetét, vallását, hitét, feleségét, szerelmét, háziállatait, hobbiját, szenvedélyeit, vétkeit és gyengéit - úgy miért ne vállalhatná ugyanúgy ezt is, ami nem nevezhető sem bűnnek, sem hibának, sem gyengeségnek.

 

A félelem szülte  képmutatással, hazudozással, a mismásolással, bujkálással csakis árthat magának és embertársainak az, aki attól tart, hogy eddigi ismerősei, barátai egy részét elveszítheti azáltal, hogy bátran felvállalja hasonló vonzalmú barátait, barátnőit. Ez esetben se az legyen a fő szempont, hogy mások majd mit gondolnak vajon, s hogyan vélekednek róla! Sokkal emberibb, egyenesebb, jellemesebb az az alapállás, amely a felismert másféle nemi identitás nyílt vállalását, az őszinteséget tartja elsőrendű szempontnak.

 

 

 

Mint ahogyan helyes és követendő példát mutatott Jordán   Adél színművésznő is - a közismert, népszerű és kitűnő színész, Jordán Tamás lánya - amikor egy interjúban elárulta: válása után egy másik nő mellett találta meg a boldogságot. S ráadásul az apa is modern európéerként, liberális elvű emberként fogta fel saját lánya bejelentését, valamint azt, hogy nyíltan felvállalta kapcsolatát. Röviden, a következő szavakkal reagált: 

„Nagyon becsülöm és büszke vagyok rá, vagyis rájuk, amiért egy ilyen szigorú világban vállalták a kapcsolatukat. Én megértő és liberális ember vagyok. Meglepett, amikor elmondta, de nem voltam kétségbeesve.”

 

 

 

A másféle nemi identitásúak sok ember gyűlöletét, ellenállását vagy unszimpátiáját váltják ki maguk iránt - de nem az intelligens, felvilágosult emberekét. És ennek is megvan persze az oka. A legtöbbet ugyanis azok ártanak, akik unintelligens, felszínes módon viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Azaz: nem törődve az orvostudomány, a pszichológia, a szociológia legújabb kutatási eredményeivel (ld: internet!) ezt az irányultságot ostoba módon tűzzel-vassal elítélik vagy megkérdőjelezik ennek létét és valóságát.

 

Amíg a humán tudományok egyetlen ága sem bizonyította be perdöntően, hogy ebben a hajlamban és gyakorlatban milyen arány van jelen - addig ezt a fajta nemi identitást, az azonos neműek együttélését senki nem ítélheti el. Az arány itt arra vonatkozik, hogy itt, ebben az esetben hány százalék a génekben eleve hordozott, a személyiséggel magával hozott komponens, és hány százalékot képviselnek együtt azok a nevelési, szocializációs hatások, amelyek speciális körülmények között érik az egyént élete során. 

  

Azaz: milyen szerepe van az öröklésnek, és a szerzett tulajdonságoknak ebben a hajlamban, az azonos nem iránti érdeklődésben, vágyban? No, ez az, amiben nagyon sok a nyitott, megválaszolatlan, tisztázatlan kérdés, sok a zavar és ellentmondás. Amelyek között nem kis dilemmát okozhat pl. az, ha valaki homoszexuális hajlammal rendelkezik, s ugyanakkor hívő keresztényként óhajt élni. . 

Holott nagyon is jól tudja: magát a homoszexualitást a Szentírás égbekiáltó bűnnek tartja, a négy főbűn egyikeként tartja nyilván. (Bár igaz, hogy ezt a fajtalansággal a szodomai bűnnel azonosítja, illetve egy kalap alá veszi.)  Hogy hogyan tudja e kettőt önmagában (és önmagával)  összeegyeztetni, megélni, feldolgozni, tisztázni - az legyen az ő gondja és megoldandó problémája.

Előfordul az is, hogy e sajátos lelki konfliktusnak az egyéni, személyes megoldhatatlansága esetleg öngyilkosságba torkollik. Pilinszky János költő  egész életében nem tudta túltenni magát azon, nem tudott megbékélni azzal, hogy látens homoszexualitását - vallási és egyéb okokból - soha nem élhette meg. Istenhez való ragaszkodása, hite, önértékelése, öntudata, önbecsülése, magas rendű művészi ambíciói és tehetsége mindennél fontosabb volt és maradt számára, s ez minden mást felülírt életében. 

S ha valaki ebben kétkedne - olvassa el verseit és főként naplórészleteit. Hiányérzetével együtt, de hitének és művészi szándékainak, művészi filozófiájának („evangéliumi esztétika”) tisztaságával és biztos tudatával, legnagyobb költőink egyikeként - hunyt el hatvan évesen.

Én a magam részéről, hívő emberként szívből kívánom minden efféle hajlamú embertársamnak, hogy - Isten segítségével -  dűlőre, helyes és megnyugtató döntésre  tudjon jutni ebben a sarkalatos kérdésben is. Mert a Bibliában az is egyértelműen, világosan ott áll, hogy: "senki sem bűntelen (János 1:18) és valahányszor vétkezünk, testileg cselekszünk." S azt is olvashatjuk a Szentírás soraiban:

 

"....az  igaz hit mindig jó cselekedeteket szül"....   továbbá:

Az üdvösséget nem lehet elveszíteni, hiszen az üdvösség Isten ajándéka, amelyet soha nem von vissza (lásd János 10:28; Róma 8:37-39; 1 János 5:13). Pál is biztosítja üdvösségük felől a testi keresztyéneket az 1Korinthus 3:15-ben: „ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.” Nem az tehát a kérdés, hogy elveszíti-e üdvösségét az, aki keresztyénnek vallja magát, de testiesen él, hanem hogy csakugyan üdvösséget nyert-e az ilyen ember (1János 2:19).

 

" ...a  fő tudományos kérdés az, hogy a másság már a fogantatással létrejön, vagy a szocializáció alakítja ki. Ez a kérdés azért fontos, mert a közvélekedés szerint a genetikai meghatározottság ellen nem tehetünk, a környezeti hatásokat viszont levetkőzhetjük akaraterővel vagy akár neveléssel is." - írja Boldogkői Zsolt az INDEX-ben megjelent egyik  írásában 2012-ben. És még hozzáteszi azt is, hogy "a legfrissebb kutatások szerint a hetero-, illetve homoszexuálisok agyberendezése, agyféltekéjének szerkezete, azok idegpályája különböző. És ez is az egyik oka az emberek nemi irányultságának, ebbéli hajlamuknak."

 

Sokan érvelnek úgy és azzal  ebben a kérdésben, hogy Jézus nem ítélte el a homoszexuálisokat, vagy "legalábbis  megengedő volt ezzel kapcsolatban. Ami így, ebben a formában hamis és felszínes  állítás.

Mert mint  ahogy Dr. Leroy Huizenga, a bismarcki University of Mary teológiai fakultásának vezetője írja cikkében:  

„az, hogy Jézus explicíte semmit nem mondott erről – az még nem jelenti azt, hogy más szavai és az élete ne lenne releváns a kérdést illetően. Mint a professzor írja: Jézus nem egy teljesen új morális tanítással „pottyant le” az égből, hanem örökölte az Írásokat és a zsidó hagyományt, amit a magáénak vallott. Ha nem így lenne, igen feltűnő lenne, hogy mennyire mellékes tanításában a szexualitás kérdésköre. Az evangéliumi Jézus azonban egy konzervatív zsidó. Azaz: attól még, hogy valamit Jézus nem említ vagy csak röviden tér ki rá, az nem jelenti azt, hogy nincs róla véleménye, vagy hogy a dolog nem fontos, mellékes. Sőt, joggal gondolhatjuk, hogy amire Jézus nem tér ki, vagy amit nem értelmez újra, abban a zsidó tradíció a mérvadó.

Sokan gondolják, hogy a vallás tiltásokból és szabályokból áll. Így Jézus csupán azért jött volna, hogy engedélyeket és tiltásokat adjon, szabályozza az életünket. Így ha valamit nem tiltott meg, akkor azt szabad. Azaz: amit az Írások nem tiltanak, azt lehet. De miért épp ez a hermeneutikai (értelmezési) kiindulópont? Miért nem az, hogy amit Jézus nem engedélyez kimondottan, az tiltott? De igazából azzal a hozzáállással van probléma, ami szerint Jézus azért jött, hogy egyes dolgokat megtiltson, másokat engedélyezzen. Ez esetben az Evangélium egy puszta szabálykönyv lenne, egy etikai útmutató. Ez a szemléletmód elveszti az Evangélium gazdagságát.

Ami a házasságot illeti, Jézus meglehetősen radikális a kérdésben, álláspontja a teremtésre alapoz – teszi hozzá Huizenga. Egyes rabbik engedélyezték a válást házasságtörés esetén, más rabbik egyéb okokból is. Jézus fenntartja, hogy a válás metafizikai lehetetlenség. Mint mondja, Mózes csak a szívük keménysége miatt engedélyezte a válást, de a kezdetekben nem így volt.”

 

S hogy folytassam eszmefuttatásomat - amely a be nem bizonyított tudományos feltételezésekkel szembeni kétkedésre, az igazolt tények elfogadására vagy tagadására, a világos állásfoglalásokra vonatkozik - áttérek a történelem területére:

 

Ha valaki például tagadja a holokauszt jelenségét, gonoszságát és realitását, annak emberek által megtervezett, bizonyított végre hajtását, történelmi tényét, s nem győzik meg őt a szemtanúk, túlélők, dokumentumok, emlékiratok ezrei - az már ezzel egyből világossá tette mindenki előtt, hogy ő egyértelműen antiszemita. Vagyis zsidógyűlölő. És ezzel egyúttal fel is menti a nácikat szörnyű tetteik alól, még azok alól is, amik nem konkrétan a népitrtást célozták meg!

 

 

 

 

Az ilyen ember  tagadja annak az ördögi hatalomnak és megsemmisítő gépezetnek, a haláltáboroknak a létét, amit a zsidók elpusztítására hoztak létre a fajelmélet őrült és megszállott hívei 1936-tól egészen a háború végéig 1945 tavaszáig. Tagadja milliók - ártatlan gyermekek, nők és férfiak – módszeres, tömeges megalázását, megkínzását és gázkamrákban történő  kiirtását.

 

Sőt azt állítom: szimpatizál, egyet ért azzal  az embertelen téveszmével a minden értelmes ember irtózatát és gyűlöletét kiváltó fasiszta ideológiával, amivel a nácik indokolták, magyarázták ezeknek az ártatlan embereknek a tömeges elpusztítását. Az ilyen módon gondolkodó - ezzel a szörnyű emberirtással szemben közömbösséget, legkisebb kétkedést mutató, ezt megkérdőjelező - emberre azt kell mondanom: a fától nem látja az erdőt. És ekkor még enyhén fogalmaztam. Az efféle módon gondolkodó, "okoskodó" ember akár azt is megkérdőjelezheti, hogy a Nap vagy a Hold fenn  van az égen, holott erre tudományos, perdöntő bizonyítékok állnak rendelkezésünkre. 

 

Tehát elvi, ideológiai, vallási, tudományos és politikai téren csakis egyértelmű álláspontok létezhetnek. Valaki vagy Istenben, vagy nem, vagy elfogadja a történelmi, tényszerű igazságokat vagy nem, valaki vagy elismeri a sajtószabadságot vagy nem, valaki vagy a demokrácia híve és szószólója vagy a diktatúráé, és így tovább. Ezekben nem lehet mellébeszélés, köntörfalazás. Különben zavar támad (belül és kívül egyaránt) és ez súlyos konfliktusokhoz, végső esetben háborúhoz is vezethet. (Amire sajnos, már láttunk példákat, nem is egyet.)   

Az első esetében (a művészet tekintetében) viszont megengedhetők a többféle értelmezések. Sőt egyik-másik műnél nemhogy kívánatos, de még használ is a többértelmű megközelítés, felfogás.  Egy vers, film, színdarab vagy könyv, netán egy festmény, zenedarab értelmezésénél, elemzésénél sokkal több a szubjektív elem, a másféle megközelítés, a másféle beleérzés, amit aztán esztétikai elvek alapján indokolhatunk. A hit, a vallás illetve a politika esetében azonban nem lehet azt mondani: mindenki úgy érti, ahogy akarja, s mindenki azt hall és olvas ki belőle, amit éppen gondol. 

   

Ha valaki a muzulmán, az iszlám, a zsidó, a buddhista, pravoszláv vagy keresztény  hitet vallja - akkor az csakis egyfélét jelenthet: annak a vallásnak a sajátosságai, szertartásrendje, törvényei szerint kell gondolkodnia, s aszerint is kell élnie az utolsó betűjéig. Nem élhet úgy, hogy az adott vallás törvényeinek egyikét elfogadja, a másikat meg nem. Vagy mindet, vagy egyet sem - s akkor már nem is lehet annak a vallásnak a hívője. 

 

Ugyanígy: ha valaki kapitalistának tartja magát - az a pénz szellemében és bűvöletében él. Aki pedig demokratának - az a népuralmat követeli. Aki elítéli a demokrácia létét és szükségességét - az egyértelműen a diktatúra, az önkényuralom híve és szekértolója stb. Nincs és nem lehet félrebeszélés ezen a területen. Ennek itt helye nincs. 

 

 

 

 

A művészi alkotásoknál  (pl. egy-egy regény, zenemű, festmény, film stb. esetén) viszont sok a kétértelműség, a másképp értelmezés, a más szempontok alapján, más nézőpontokból történő megközelítés, magyarázás. És ez nemhogy kárukra, hanem inkább hasznukra válik azoknak. (Feltéve, ha nem öncélúan, belemagyarázó szándékkal történik mindez, vagy netán politikai szempontok vezetik a műelemzőt - mert ezekre is akad példa.) 

 

 

Lefogadom, hogy ennél a fenti különleges madárábrázolásnál például öt különböző szemlélő esetleg ötféleképpen magyarázza azt, hogy ő mit lát rajta,  mit" lát bele"(pedig csak egy madárról "van szó.") Hogy néki mit mond, hogyan értelmezi az alkotást, holott mindegyikük elismeri, hogy csodálatos a maga nemében. (De ugyanezt elmondhatnánk pl. egy Vasarely, Picasso, El Greco vagy Bosh-alkotásnál, vagy egy Jancsó, Bergmann vagy Antonioni-filmnél esetleg.)

 

 

Egy igazi remekmű bármily körmönfont magyarázatot is „túlél”, mert minden esetben az idő, az olvasó, a művészetkedvelő nagyközönség dönt a művek jövőbeli sorsáról nem pedig a politika, vagy az akadékoskodó, fanyalgó kritikusok. És még akkor sem dől össze a világ, ha történetesen valaki nem tudja, vagy nem akarja véleményét - a mű láttán, vagy hallatán kiváltott érzelmeit, véleményét - pontosan, szakszerűen, esztétikai kritériumok alapján megfogalmazni, hiszen nem mindenki bír Szerb Antal, Benedek Marcell vagy Kroó György felkészültségével. És nem is kell, hogy bírjon, csak foglalkozzon a művészettel valamilyen téren, formában és élvezze azt – ezt a legfontosabb! 

Majd meg tudja indokolni a későbbiekben mind részletesebben és mind szabatosabban – ha egyre többet olvas, foglalkozik valaki filmek, színdarabok, festmények nézésével, zeneművek hallgatásával. Tehát, mint említettem: a művészetek területén van helye és létjogosultsága a sokféle magyarázatnak, elemzésnek, állásfoglalásnak. És jó is, ha vita van, ütköznek a különböző vélemények, mert a gondolkodást nem segíti, nem fejleszti, ha mindig mindenről mindenkinek ugyanaz a véleménye, mert még az élővilágban a természetben sem minden egyforma.     

 

Ha viszont különböző álláspontokkal, véleményekkel szembesülünk - az szélesíti látókörünket, gazdagítja gondolatvilágunkat és érzelmeinket. S amik aztán még differenciáltabbá, még sokszínűbbé, még pontosabbá teszik a jövőben kialakuló önálló véleményeinket egy-egy témakörben – bármiről is légyen szó. Mert az ellenvéleményekben - a vélünk ellentétes nézetek mellett - találhatunk olyan álláspontokat, fogódzókat is, amiknek felhasználásával még inkább meg tudjuk erősíteni, indokolni a sajátunkat, ha megfelelő módon érvelünk.

    

A háborúkról - annak vezető és beosztott személyiségeiről, nagy-, és kisembereiről, csaták jellemzéséről,  menetéről, végeredményéről például  nagyon sokan kifejtették véleményüket. Rengetegen írtak annak esztelenségéről, igazságtalanságáról, szörnyűségeiről, de hogy mindenki ugyanazt írta volna, vagy ugyanúgy - az nem igaz. Mert ugye: mennyire más a véleménye, összegzése és differenciált értékelése a háborúról annak, aki testközelben vett részt a harcokban, véresen, sebesülten feküdt a lövészárokban,  s mennyire más azé, aki csak hallomásból, esetleg távolról értesült az ott folyó öldöklésekről, hadműveletekről. 

 

Az orosz Szimonov és Solohov, a francia Pierre Boulle, a magyar Móricz Zsigmond és Balázs Béla, az amerikai Heller vagy  Hemingway sose tudott volna oly hitelesen, szuggesztíven és drámai módon írni a háborúról, ha nem vett volna abban részt, s nem tapasztalta volna meg annak minden szörnyűségét, iszonyatos kataklizmáját. Pilinszky és Radnóti ugyancsak közvetlen élményeket szereztek (de mindketten másutt) a háború borzalmairól, a sivár, félelmetes koncentrációs lágerek embergyilkoló mechanizmusáról.  S mindketten  ugyanolyan magával ragadó, szívszorító verseket írtak az ottani állapotokról, annak embertelenségéről,  a menekülés hiábavalóságáról.  

    

A katolikus származású Pilinszkynek sikerült életben maradnia és hazatérnie a háború rettenetes, emberpusztító  poklából, ám a 12 évvel idősebb Radnótit szegényt korábbi átkeresztelkedése sem mentette meg sajnos a haláltól, a nácik fajgyűlölő politikájától, gyilkos karmaitól. Örkényt  ugyan a haláltáboroktól megkímélte a sors, de magától a háborútól nem. Évekig átélte a hadifogság kegyetlenségét, szembesült annak lélek-, és embergyilkoló belső világával - amit hazatérése után természetesen írásaiban is megörökített.   

 

A jó száz évvel korábban élt nagy írót, az orosz Tolsztojt sem kerülték el a háború szörnyűségei, bár nem mindegyikben vett részt, melyek hazája földjén dúltak akkoriban. Érdekes, hogy úgy tudott írni a Háború és békében (mely Török Endre jellemzése szerint „totális mű, nemcsak az orosz Iliász, de az orosz Odüsszeia is.”)  az 1812-es napóleoni hadjáratról, mintha maga is személyesen  jelen lett-,  és ott harcolt volna a katonák között a borogyinói harctéren. Igaz, hogy más egyéb  háborúban ugyan aktívan részt vett, de abban az ütközetben speciel nem, hiszen csak évekkel később született. 

 

Mindez azonban nem gátolta meg abban, hogy meglehetősen lesújtóan és gúnyosan jellemezze - az események után fél évszázaddal, negyven évesen írt regényében - a „nagy Napoleon” ellentmondásos  személyiségét és haditetteit. Keményen bírálva a császár-tábornok - honfitársainak, katonáinak életét, valamint az oroszországi műemlékeket feláldozó  -    embertelen cselekedeteit, s erősen megkérdőjelezve sokak által magasztalt hadvezéri erényeit is.

 

De - az árnyaltabb kép érdekében - javaslom: akár  olvassuk el, hogy nyilatkozik pl. Vörösmarty, Kazinczy, Bem tábornok (aki harcolt is a seregében) avagy hogyan írnak Romain Rolland és más francia honfitársai  Napóleonról. Az előbbiek istenítették, az utóbbi „bámulatos szörnyetegnek” nevezte, Hugo pedig lakonikus egyszerűséggel: „csatornatölteléknek” titulálta.  

 

Pompidou elnök viszont - véle kapcsolatban - kijelentette: az emberi nagysághoz hozzátartozik a balsors is. Számomra legreálisabb képet talán Feleki László rajzolta meg Napoleonról. Kiemelte és elemezte tévedéseit, hiányosságait,  pozitív és negatív magánéleti,  emberi, katonai, államférfiúi erényeit és hibáit kínos részletességgel, történelmi hitelességgel és pontossággal megírt háromkötetes monográfiájában.

 

De érvényes a sokirányú és sokféle megközelítés a békéről, szerelemről, nőkről, férfiakról, politikusokról, gazdasági életről,  művészekről,  vallásról, költészetről, zenéről, filmekről írott, vagy kimondott véleményekre, állásfoglalásokra, megfogalmazásokra is. Amivel vagy azonosulunk, vagy nem, vagy  közel van az a mi saját véleményünkhöz, vagy attól teljesen eltérő. És ez így van rendjén.  

 

Nem is lenne jó (s nemcsak az unalmassága miatt!) ha ha mindenki ugyanúgy vélekedne Jókairól, Tolsztojról, Dickensről, Márairól,  Wass Albertről, Richterről, Varnus Xavérról, Havas Henrikről, televíziós programokról és műsorvezetőkről,  színészi, írói és előadói erényekről, illetve gyengékről. S az sem lenne jó, ha mindenki egyöntetűen vallana politikusok, miniszterek, egyházfők és államférfiak megnyilatkozásairól, emberi-, és közéleti magatartásukról, erkölcsi-, jogi-, és művészeti kérdésekről.

 

      

Nem lenne ideális, ha mindenki egyformán vélekedne a komoly,- és könnyűzenéről, Bachról és a Beatlesről a bluesről és a jazz-ről. Vagy Felliniről, Hitchcockról, Bergmannról, Jancsóról, Szabó Istvánról,  Tarkovszkíjról vagy Spielbergről, politikusi megnyilatkozásokról és kormányintézkedésekről, gyógyszerekről, orvosokról és betegségekről, élet és  halál nagy kérdéseiről, istenhívőkről és ateistákról. 

 

Nem lenne jó, ha mindenkinek azonos véleménye lenne Beethovenről ugyanúgy, mint Mozartról, netán Pavarottiról, Callasról, Babitsról, Bajor Giziről, Major Tamásról, Eszenyi Enikőről vagy Latinovitsról. Vagy ugyanúgy vélekedne mindenki Meryl Streepről, Jack Nicholsonról, Bondarcsukról, Picassoról, költészetünk hatalmáról, a legkisebb(?) lírikusainkról, vagy a legnagyobb (?) költőinkről: Adyról, Petőfiről, József Attiláról.   (A sok-sok felsorolt személyiség között ateisták és istenhívők egyaránt előfordulnak!)

 

És sorolhatnám  persze még sokáig. De nem folytatom, csupán annyit  tennék hozzá: a különböző véleményekre nagy szükség van, ám a lényeg abban áll: ki mennyire világosan és szabatosan, meggyőzően, hitelesen, helyt állóan és megcáfolhatatlanul tudja kifejteni, megmagyarázni, megindokolni a véleményét, álláspontját. (Jómagam itt és most is erre törekszem; kérdés, hogy ez mennyire sikerül...)  

 

A tudomány, a technika,  gazdaság,  a politika, az ideológiák világa mind olyan zóna, ahol sokkal  több a realitás, ahol sokkal több az objektív, mint a  szubjektív elem és tényező.  Éppen ezért  sokkal több a lehetőség az egyértelmű, világos, adekvát vélemények megfogalmazására, a teljesen csak egyértelmű, tényszerű megállapításokra és színvallásokra. 

 

Ezeken a területeken lényegesen több az olyan kérdés, melyre csakis egyértelmű válasz adható. Nincs helye és nincs szerepe itt  a többféle véleménynek, a két-, vagy többféle válasznak, az egyéni álláspontnak - éppen a tények szigorúsága, egyértelműsége, az adott bizonyítékok megléte és  hozzáférhetősége miatt. Ezek azok a területek, ahol a hideg józanságnak, realitásnak,  az ésszerűségnek kell mindenképpen érvényesülnie, győznie az érzelmek felett. 

 

Ezek azok a területek, ahol a fekete nem lehet fehér (vagy fordítva) s emiatt az ún. szerecsenmosdatással, illetve a másik esetben: a karaktergyilkossággal  is csak ellenkező hatást lehet elérni. És ha politikai vagy egyéb okok, érdekek miatt valaki, vagy valakik megpróbálnak (ami gyakran előfordul)  a tényekkel szemben rosszindulatú  véleményeket, minősítéseket megfogalmazni és fennhangon nyilvánosságra hozni, tényeken nem alapuló koholmányokat  konstruálni - akkor még inkább kilóg a lóláb - ahogy mondani szokták.

 

E területeken tehát kifejezetten vannak olyan pontok, vannak olyan kérdések, ahol és amelyekben nem lehet mellébeszélés. Itt és ezekben csakis a tiszta, világos fogalmazásnak, egyféle és megalapozott  véleménynek, állásfoglalásnak  lehet csak  helye  és  létjogosultsága, mert a bizonyított tényekkel nem lehet vitatkozni. Helyesebben: lehet, de nincs értelme. Hogy a egegysezzerűbb példával érveljek: a z nem lehet pol vita tárgya, hogy a 2x2 az négy (legalábbis a tizes számrendszerben.) Perdöntő eseményeket, személyeket, adatokat hideg és szigorú tények tartanak rabságban, mely alól nincs szabadulás, nincs felmentés.  

 

A fentiekben vázoltak alátámasztására említenék néhány példát:   

Hitlerre, Sztálinra, Mussolinire, az észak-koreai, kínai vagy a chilei diktátorokra senki nem mondhatja, hogy az emberiség legnagyobb jótevői, s az országukban működő szabadság önzetlen  megteremtői voltak. A 13. századi tatárjárást, vagy a jóval későbbi  mohácsi csatát távolról sem minősíthetjük egy meghívásos baráti találkozónak, s ma már esztelenség tagadni a holokauszt vagy a nyilas terror  történelmi létezését. 

 

Vagy azt, hogy mindkét világháború hazánknak csakis mérhetetlen károkat és szenvedést okozott, s abból csupán a ruhák, fegyverek, élelmiszerek, termények beszállítóinak volt haszna. S az is kétségtelen, hogy a frontokra kiparancsolt katonáknak, valamint az ezer és ezer özvegyen, árván maradt hozzátartozóiknak vajmi kevés közük volt az egészhez; ők csupán tehetetlen „eszközként” és szerencsétlen áldozatokként szerepeltek a politikai érdekek szerint cselekvő kormányok és vezetők koncepciójában.

 

És az is nagy igazság, hogy az akkori negyvenes évek magyar politikai vezetői, s a kormány tagjai - tisztelet azon keveseknek, akik nemet mondtak és ellenálltak - itt e földön soha nem nyerték el mindezért méltó büntetésüket. Holott felelősek voltak százezrek haláláért. Sőt, mi több: még ma is vannak, akik mentegetik, jelentéktelenítik akkori személyes szerepüket és felelősségüket mind a háborúba való belépésben, mind a hazai zsidók deportálásában. 

Élnek köztünk ugyanis  mai politikusok, sőt történészek(!) akik egyfajta szerecsenmosdatással, hamis ideológiák sulykolásával próbálnak politikai-, vagy egyéb előnyöket, valamiféle hasznot kicsikarni maguknak még az efféle történelmi hibák, bűnök, tévedések mentegetése, félremagyarázása kapcsán.

 

Ami ugyan kisebb bűn, mint amit a védelmükbe vettek, a ma mentegetettek annak idején tettek - de attól még bűn. Pláne, ha még másokra is rá akarják kényszeríteni hamis tényeken, légből kapott feltételezések alapján megfogalmazott, csak általuk elfogadott "egyedüli igazságaikat.”, és lenézik mindazokat, akik másképp gondolkodnak. Mindezeket tehát kétkedés nélkül, bátran kijelenthetjük - még ha nehezünkre is esik. S ha nehezünkre esik lenyelni is - hát ne tegyük!

Mert egyszerű emberekre, honpolgárokra, a köznépre rákényszeríteni, kötelezővé tenni valamit, ami csakis  a kormány számára egyedül üdvös - az már diktatorikus módszernek nevezhető. Legyen az tudomány, ideológia, kultúrpolitika vagy hit, legyen az  vallási-, politikai-, és erkölcsi  beállítottság. Vagy legyen az irodalmi-, vizuális-,  és zenei ízlés, nemi irányultság és vonzódás, történelmi, vallási szemlélet, világnézet, életmód, életvitel, sőt: akár maga  a szeretet is - a hatalom pressziója minden esetben a legtöbb emberben minimum: felháborodást kelt.  

 

Az emberek  kulturális-, műveltségi-, megélhetési-, és tudásszintjét fejleszteni, azokat emelni,  szociális-, és egészségügyi állapotukon javítani, munkalehetőségeiket szélesíteni nemhogy szabad - kell is, megfelelő egyéni-, és kormányszintű eszközökkel, módszerekkel, jól és ügyesen megteremtett lehetőségekkel és színterekkel. Amik között a médiának, az egész tudományos, művészi életnek, s nem utolsó sorban az oktatásnak kulcsfontosságú szerepe van. 

 

Ám - egyfajta lojalitást remélve és elvárva - rákényszeríteni az emberekre azt, hogy milyen nézeteket valljanak és hogyan viselkedjenek - az egy demokratikusnak kikiáltott rendszerben semmiképpen nem lehet  a kormányzat feladata. Mert akárcsak megpróbálni egyeduralkodóvá tenni ideológiákat, nézeteket, kulturális ízlést; elfogadtatni, kizárólagossá tenni és díjazni pártszimpátiát; megkísérelni azt, hogy általánossá tegyenek kormányszinten reklámozott  kötelező értékítéleteket - az minden korban csakis ellenérzést, tiltakozást válthat ki a tömegekből.

 

Mint ahogy Hiller István országgyűlési képviselő is nagyon helyesen kifejtette: „Kultúrpolitikára természetesen szükség van. De annak nem az a dolga, hogy állami szinten, a kormány politikusai és politológusai által diktált kötelező ízlést, szemléletet, általuk preferált., elfogadott, mérvadónak tartott értékeket sulykoljon az emberek tudatába. Azaz: megszabja, hogy szerintük mi a helyes és mi nem. A kultúrpolitika dolga az lenne, hogy segítse, támogassa a kultúra kibontakozását, fejlődését, lehetőséget teremtsen annak fejlődésére a legkisebb falvaktól a legnagyobb városokig. S lehetőséget teremtsen a legkülönbözőbb nézetek, ízlések, gondolatok szabad áramlására, ütköztetésére a kultúra területén is.” Úgy van! So ist!

  

Mindezt azonban mai hazai közéletünkben, országunk mai kormányintézkedéseiben nem látjuk. Sőt, ennek ellenkezőjét tapasztaljuk - amire maga Hiller is utalt. És már nemcsak kulturális ízlésünket, közéleti működésünket, véleményünket, a média állásfoglalását próbálják befolyásolni, irányítani legfelsőbb vezetőink, hanem egyebet is.  Mostanában  állami szinten - tudományosan megalapozatlan elméletekre hivatkozó kiagyalt kormányrendeletekkel - már azt is meg akarják szabni az egyszerű honpolgárnak - óvodástól nyugdíjasig - hogy kinek milyen nemi identitással „szabad” és kell rendelkezni! 

 

Erre röviden annyit reagálnék mindössze:  a magyar kormány ne kardoskodjon amellett  - hogy idézzem szavaikat - „megvédi a gyermekek születési nemét,  nemi önazonosságát, identitását.” Azt ugyanis nem kell megvédeni. Majd megvédi mindenki saját maga a saját élete során - annak megfelelően, és annak értelmében, ahogyan szülei őt nevelték, s ahogyan ő gondolja, ahogyan a maga számára legmegfelelőbb és legegészségesebb! Ennek megvédésére tehát nincs szükség, mert ez olyan, mintha a kormány meg akarná védeni, elő akarná írni azt, hogy ki milyen világnézettel, milyen színű hajjal, szemmel vagy magassággal rendelkezzen, vagy tán azt is, hogy milyen párt válasszon magának, s annak is milyen legyen a pártállása!

 

Szerény véleményem szerint - ha ez számít valakinek valamit - az igazi,  őszinte  SZERELEM érzése, annak realizálása, szabad „gyakorlása” (éppúgy, mint a szereteté)  soha egyetlen korban sem függött, és ma sem függ államérdektől vagy pártszimpátiától. A SZERELEM nem alkalmazkodhat és nem is alkalmazkodik, nem is idomul soha - hiába is várnák el - semmiféle éppen fennálló, regnáló kormány vagy párt elveihez, ízléséhez, véleményéhez és állásfoglalásához. 

 

Csupán "csak" éli világát a maga természetes, és nagyon is érthető, nagyon is elfogadható szempontjai szerint. Élje is! És akik az effajta, manapság napvilágra került "kormányszintű” elveket, intézkedéseket és „nemzeti” konzultációs kérdéseket - amikre fent utaltam - kiagyalták és terjesztik, azoknak innen üzenem: a SZERELEM tulajdonságai,  jellemzői, ismérvei közé soha nem tartozott és nem is fog tartozni soha a lojalítás! 

 

 

 

Mert a SZERELEM szabad és pártfüggetlen, akár maga az ember. (És az örülhet igazán, aki egész életében ilyennek is tud maradni, eszerint is tud élni.) A szerelem még akkor is így "viselkedik", amikor netán nem egy jól, és humánusan működő  demokráciában, hanem ezzel ellentétben: egy emberellenes diktatúrában élheti ki isteni és emberi, mennyei és földi hatalmát, szerepét és küldetését. Akkor is, ha nem segítik és éltetik működését az éppen fennálló társadalmi rendszer rafinált intézkedései, kiagyalt törvényei  és elnyomó eszközei, hanem éppen gátolni szeretnék és akarnák azt minden áron - ahogyan érdekei kívánják.

 

 

 

 

Mert ott is, akkor is élni, érvényesülni tud e csodálatos érzés,  ha netán  számos nehézséggel is kell magáért a SZERELEMÉRT, A SZERELMESÉÉRT megküzdenie a szerelembe esett embernek. Gondoljunk csak arra: hogyan élhetett, virágozhatott a szerelem az ősi pogány népeknél, a régi, kínai dinasztiák idején, az arab kultúrákban, az orosz cárok birodalmában, az angol, a spanyol, a francia inkvizíció karmai között. Akkor is,  és ott is, ahol a leggyűlöletesebb intrikákkal, a legnagyobb diktatorikus elnyomással, szegénységgel, nyomorral kellett annak szembenéznie.

 

Nem állhatom meg, hogy néhány sor erejéig ne térjek ki arra is: szerintem mi a helyzet e tekintetben  most nálunk, a ma regnáló kormány idején? Hogyan érvényesülnek az isteni törvények, krisztusi elvek mai politikai-gazdasági rendszerünkben?  Milyen teret nyerhet a szeretet, a szerelem, az erkölcs és annak gyakorlata most, nálunk a 2020-as évek Magyarországán?

 

 

A mi mostani, 21. századi fiatal - demokráciának mondott - rendszerünk immáron krisztusi korba lépett, hiszen  a 33. évében jár. Jelen pillanatban e rendszer kilencedik kormányának intézkedéseit "viseljük el" - így, vagy úgy.   Anno, 1989-ben valódi rendszerváltást, humánus, emberközpontú társadalmi rendszert remélt minden magyar állampolgár - oly sok diktatúra után, amit már sajnos  átéltek ők, vagy elődeik.

 

 

Éppen ezért "illő lenne", ha a manapság hatalmon lévő kormányunk, államszervezetünk, vezetőink, képviselőink  és politikusaink végre már a jézusi, isteni törvények szellemében - s nem azoktól fényévnyi messzeségben, az önzés és hatalomittasság jegyében - cselekednének, szolgálnának bennünket. És mindennek értelmében és alapján  hoznák meg rendeleteiket, törvényeiket. 

 

 

S ezzel bizonyára közelebb kerülnének akkori célkitűzéseikhez: a valóban demokratikus, humánus, szeretetteljes, önzetlen társadalmi rendszer megteremtéséhez, amire annak idején oly nagy lelkesedéssel, vehemenciával ígéretet tettek! S közelebb kerülnénk  mindazoknak a követelményeknek a megvalósításához is, amelyeket a fenti bekezdésekben is taglaltam, s amelyekről Hiller István is beszélt.

  

Ám a politikának (főleg nálunk) számos egyéb szempontjai vannak, mint a krisztusi törvényeknek, az isteni szellemiségnek a hű követése, az égi intenciók szem előtt tartása és figyelembe vétele, az azokhoz való alkalmazkodás.   Mert ha ezek szerint alkotnák meg a politikusok, a kormány tagjai a törvényeiket - akkor ugyan már hogyan fordulhatna elő, hogy szegény, fizetésképtelen családok kilakoltatásánál közreműködő üzletemberek, miniszterek(!) cégek, cégvezetők milliárdosok lehetnek ebből a tevékenységből?

 

 

S egyáltalán: hogyan fordulhat elő egy normálisan, igazságosan (?) működő demokráciában olyan helyzet, amikor családok nem tudnak lakást szerezni, normálisan megélni vagy már meglévő lakásukat  fenntartani? Hogyan létezhet akkor akár egyetlen család is (pedig sok van) amely nem tudja, nem képes fenntartani lakását, s emiatt törvényesen(!) utcára kerülhet? (Az elmúlt 4 év alatt 13 ezer kilakoltatás volt hazánkban!!!) 

 

 

 

 

  

 

Hogy kerülhet ilyen  siralmas anyagi helyzetbe egy család akkor, amikor rámenős, ravasz ingatlanügynökök meg ugyanakkor milliárdokat zsebelnek be ügyeskedéseikkel, s a lakásárak már csillagászati magasságban vannak? Az, hogy ez a két dolog így, párhuzamosan megtörténhet,  előfordulhat egymás mellett egy országban - az bizony nagyon nincs rendben! Ott a rendszer természetével, működésével nagyon nagy baj van.

 

 

S ha egy  országban az isteni törvények valóban működnének, érvényesülnének - mint ahogy azt a "keresztényi szeretetet" hangsúlyozó kormányunk hirdeti - akkor  hogyan fordulhat elő, hogy munka nélkül, csakis tőkéik forgatásából törvényesen(!) mesés vagyonokat tudnak valakik létre hozni? Közben meg megy a magyarázkodás, hazudozás és képmutatás. Mindez csakis úgy lehetséges, hogy sehol – főként állami szinten – semmiféle etikai, humánus  törvények nem érvényesülnek. (És ekkor még nagyon finoman fogalmaztam.)

 

Helyettük viszont jönnek, érvényesülnek  olyan „csuda dolgok” – különösen kis hazánkban – amikre nem győzzük kapkodni a fejünket, s nehezen tudjuk azokat megemészteni. Hatvan éves koromig hülye fejemmel  azt hittem, hogy a  szélsőbal, jobbszélső, jobbközép, csatársor, fedezett, előre vagy hátra  küldés, szöktetés, becsúszó szerelés, betartás, védekezés, támadás, lefejelés, faltolás (lökés, gáncsolás, lerántás) anyázás, mosakodás, negatív csapatszellem, mundérbecsület, meccs megóvása az mind csak a fociban létezik. Aztán - a mai közállapotokat látva - rá kellett jönnöm, hogy tévedtem.

Mert bizony létezik ez mind a napi politikában is, a mi országunkban meg kivált! Ez az, amiben megegyezik a labdarúgás és a politika. Viszont a nagy különbség köztük az, hogy az utóbbit 11-nél többen játsszák. Úgy is írhatnám - megint csak  finoman fogalmazva - hogy itt a kelleténél jóval többen vannak a csapatban.…E színes populáció tarkaságát igazolja, hogy van itt már köztük mindenféle - ki ilyen, ki olyan színű mezben futkározó,  ki ekkor, ki akkor labdához érő játékos. 

 

 

Létezik itt mindenféle szín és árnyalat: erősen, közepesen  és mérsékelten konzervatív, bal-liberális és  áldemokrata, áldiplomás és dolgozatmásoló,  bólogató, "nyelvvizsgázó" pártkatona,   Soros-bérenc vagy őt támadó, nemzeti radikális és független, hungarista és árpádsávos, nemzetvédő és újnáci, antiszemita listázó, sőt olyan listázó is, aki nem antiszemita. 

 

 

És van ügynök-aktákat szorgalmazó, vagy azt eltussoló, aztán  mérsékelt-, és szélsőjobbos, centrumhoz igazodó vagy attól távolodó. Van gyurcsányista és Orbán-hívő, vannak  zöldek és városvédők, van jobbikos és rosszabbikos, van köztük  volt KISZ-es, van vörös, lila és narancssárga színű egyaránt.

 

 

És akad közöttük maszk-hívő és maszk-szkeptikus, migránspárti és menekült-ellenes, kerítéshúzó és azt lebontani akaró, megmondó és lapító, korrupt és nem korrupt, ekét ellenző vagy ellenséget ekéző,  ateista és valóban hívő, képmutató és még képet sem mutató. 

 

 

Akad aztán volt kommunista, centrista, putyinista, horthysta, kádárista, intimpista, harmadik utas,  Horn-vonalas, EU-s szimpatizáns és EU-tagadó (és olyan is, aki mindkettőjüket utálja)  higgadt és kevésbé higgadt balos, sőt akad soraikban  kilépett SZDSZ-es, volt MIÉP-es és letűnt MDF-es is közöttük.

 

 

És még van itt nálunk - a teljesség igénye nélkül - kisgazda és nagygazda, közép és nagyparaszt,  krumplit felmutató és azt osztogató,  gulyást merő, faültető, gátvédő és azt ellenző, főpolgármestert ekéző és védelmező, metro-, és ingatlan-bizniszben, szex-ügyekben sáros és azokból  kimaradó, libsi, bolsi, centrumban lévő, jobbra tolódó, balra helyezkedő, középen maradó, ultra-bal, nacionalista, Trianon-ellenes, antiszemita, ortodox és unortodox, és ki tudja még miféle „irányzat”-ot valló és képviselő politikus.

 

S a különböző ideológiákra alapított tömörülésekből és pártokból lazán, szabadon lehet ki-be mászkálni (mert derék törvényeink ezt is lehetővé teszik) hiszen léteznek jó néhányan, akik pár év alatt már szinte mindegyikben megfordultak...Szóval színes a paletta, de bármily színes is, mégis csak összességében a színek kavalkádja meglehetősen silány festmények alkotására képes…

 

 

 

 

„Szabad” demokrata!? Ugyan már. Miért, létezhet rab demokrata is, akitől őt meg kell különböztetni?....Szabad, vagy nem szabad - nem ez lenne a lényeg, hiszen elvileg egy demokráciában mindenki szabad. Hanem az, hogy: demokrata. Mintha valaki olyan pártot alapítana, melynek az lenne a neve: „Tisztességes, jellemes, kenőpénzellenes  politikusok pártja.” Kíváncsi lennék, hogy hányan lépnének be abba....

 

  

Az én buta felfogásom szerint csakis kétféle politikus létezhet: tisztességes vagy tisztességtelen. (Ki-ki döntse el: nálunk melyik fajtából van több...) Úgyhogy, ha ilyen fenti kifejezéseket, izmusokat, pártelnevezéseket   hallok a rádió vagy tv híradásaiban - nagyokat röhögök. 

 

 

Ami abszolút nem akadályozza meg, hogy effajta címkék, titulusok létezzenek és polgárjogot nyerjenek hazánkban. Amik csupán egy valamire jók: elfedni a problémákat, elterelni a figyelmet a lényeges dolgokról. Állami támogatásokat kisrófolni, igazolni újfajta, divatos eszméket, amik attól még nem biztos, hogy értékesek és jók, mert különbözni akarnak az előzőktől.

 

Ha azt „hiszi” egy irányzat, hogy újfajta jelszavakkal fellépve feltalálta a spanyol viaszt - akkor téved.  Ha  annak képviselője azzal tüntet, hogy direkt mást akar, attól még nem feltétlenül szolgálja a tömegeket, sőt! Legfeljebb önmagát. (Mert ugyan mit is akar, vajon mit?...) 

 

Attól, hogy a sz…rt más néven nevezzük el, másmilyen címkével látjuk el - attól annak a lényege ugyanaz marad, még ha lötyögtetjük is…A problémák elterelése, a más dolgokkal foglalkozás csak távolabb visz az igazi megoldástól. Erre jó példa, amikor egyesek Erdély elvesztése miatt siránkoznak, ahelyett, hogy az anyaország millió problémáját oldanák meg. 

 

A krisztusi elvekkel, törvényekkel és tanításokkal lenne összhangban például a szeretet, a szerelem szabadságának és elsőbbrendűségének a figyelembe vétele is! Mégpedig  mind a kormányzatnak, mind az egész társadalomnak a részéről. Véleményem szerint a  szerelemnek, mint a szeretet speciális és legintimebb fajtájának - bármely nem (férfi-nő, férfi-férfi-, nő-nő) között is alakul ki és zajlik, bonyolódik is - mindenütt, és minden életkorban létjogosultsága van akkor, ha az a másik megbecsülésén, jóságán, szeretetén alapul. Értelme, értéke és létjogosultsága van, ha mind testi, mind szellemi, mind pedig lelki vonatkozásban pozitív irányban mozdítja elő mindkét fél személyiségét, s mindketten boldogabbá válnak általa. 

 

A mindkét felet csak tönkre tevő, romboló, pusztító,  szenvedést és csalódásokat okozó, sőt tragédiába torkolló végzetes szerelmeket pedig hagyjuk meg a katartikus, néha remekmívű romantikus filmek kockáin. Hagyjuk ott a zene-, és a világirodalom örökbecsű, egyéb szempontokból csodálatos, rendkívül értékes, gyönyörködtető, de semmiképpen sem követésre méltó lapjain. Azoknak ott helyük és értelmük van, ám a való életben nincs. A szerelem egyébként is okoz annyi bonyodalmat, galibát, kellemes és kellemetlen herce-hurcát, torzsalkodást - enélkül nem létezhet - hogy kár lenne még fokozni ezt azzal, hogy magunkat, a saját életünket, vagy szerelmünkét még ráadásul fel is áldozzuk ezért a mennyei érzésért. Mert ennek  nincs értelme.

 

Meghalni a szerelemért, a szerelmünkért? Erre senkinek sincs, senkinek nem lehet szüksége, sem ember, sem Isten nem kívánja vagy  követeli ezt. A szerelemért, a szerelmünkért, a szerelemben élni kell, nem pedig halni. Tehát semmiképpen ne akarjuk utánozni eme művészeti alkotások halálos szenvedéllyel bíró hőseit, s főként megélni históriáikat, hiszen Isten maga is igyekszik mindenkit megóvni Romeo és Júlia, Pelléas és Melisande, Trisztán és Izolda,  Orpheusz és Euridike vagy Veronika és Sali szomorú sorsától. Isten ugyanis - mint több helyen is utalok rá - az életnek, nem pedig a halálnak az ura.

 

 

Amennyiben a szerelmi érzés - e legszebb és legígéretesebb emberi vonzalom - képes értéket, magas életnívót, szép és felemelő életmódot adni mindkét félnek; ha ez a gyönyörű ragaszkodás önzetlen és tiszta, s távol áll mindenféle számítástól, piszkos érdektől - akkor és addig minden nagyon rendben van - bármilyen neműek között történjen is mindez. S éppen ezért: attól, hogy pl. jómagam személy szerint heteroszexuálisként a nőkhöz vonzódok - az egyáltalán nem jelenti azt, hogy elítélem a melegek, leszbikusok, vagy netán biszexuálisok, pánszexuálisok hajlamait, s jogukat a nekik, hajlamuknak  megfelelő szerelmi életre. 

 

Amíg az ebbe a "kategóriába" tartozó egyén (férfi vagy nő) nem kényszeríti rá a másik embertársára saját identitását, nem propagálja saját "másságát", nem kívánja népszerűsíteni azt, s mások hajlamait meg leszólni, pláne másokat is „rávenni” a homoszexualitásnak a megélésére, gyakorlására - addig álláspontom szerint  nem követ el semmiféle vétket, vagy bűnt.  

 

Bűnt ugyanis akkor követ el valaki, ha bármilyen téren kárt okoz embertársának, ha véle szemben erőszakos, agresszív, tolakodó. Ha talál magának - és legtöbben találnak is - megfelelő beállítottságú partnert, ám éljen véle szabadon vonzódásának, szexuális irányultságának megfelelő módon. Azzal senkit nem zavar, azzal kárt senkinek nem okoz, s nem is válik azáltal értéktelenebb emberré.

 

Az ember értékét ugyanis - sem erkölcsi, sem egyéb értelemben -sohasem a nemi identitása, irányultsága, s annak megfelelő életmódja határozza meg, még a legcsekélyebb mértékben sem! Az emberi kultúrában, művészetekben, tudományban, vallásokban, a világ haladásában legalább annyi értéket, minőséget, alkotóerőt és teljesítményt mutathattak (és ma is utatnak) fel és hoztak (és mai hoznak) létre a másféle nemi identitásúak, mint az ún. „természetes” hajlammal rendelkező emberek.

 

Elég, ha csak néhány ilyen hajlamú és vonzódású alkotóművészre gondolunk a világhírű írók, költők közül, hogy igazoljuk ennek az állításnak az igazságát. Untig elég, ha megemlítjük Capote, Williams, Rimbaud, Verlaine, Thomas Mann, Virginia Wolf, Pasolini, Lorca, Wild, Faludy vagy Kölcsey nevét. Akiknek számos művét a világirodalom legjelesebb alkotásai között tartjuk számon, s ezt ma már senki sem vonja kétségbe. És elég sajnálatos, hogy ez a civilizáció kezdete óta velünk élő érzelmi állapot századokról századokra sokaknak a szemét szúrta, s eleve elfordultak az efféle nemi orientációval rendelkező embertársaiktól és azok műveitől. 

 

És az itt felsoroltak csak a költők, írók, s akkor még nem beszéltünk a művészet egyéb ágainak jeles képviselőiről, a festőkről, szobrászokról, zenészekről, színészekről, vagy a tudósokról, mesteremberekről, politikusokról, átlagemberekről, akik között bizony sokaknak rejtőzködniük kellett. „S ez a rejtőzködésre ítélt élet - a folyamatos depresszió, bűntudat és szorongás miatt - nem egy öngyilkossághoz, sőt gyilkossághoz is vezetett.” – írja Nyáry Krisztián. És így folytatja: „Egy művész életpályája szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy szűkebb vagy tágabb környezete bűnösnek, deviánsnak vagy a társadalom normális tagjának tekinti-e őt.”   

 

Megismétlem és folytatom: az ember értékét  - szerintem - minden korban az mutatja, az jelenti, hogy mennyi szeretetet, empátiát szolidaritást, szellemi-, és lelki energiát, tapasztalatot ad át embertársainak: partnerének,  élettársának,  családjának, házastársának, gyermekeinek, unokájának, rokonainak, ismerőseinek. És még az is, hogy mit hagy rájuk örökségként:  milyen élettapasztalatot, erkölcsi értékeket, hitet, tartást, világszemléletet stb. Hogy mit ad át életében, és mit hagyományoz mindenkinek halála után. 

 

Tehát, hogy mit ad Mindenkinek, beleértve természetesen saját magát is. Hisz aki önmagának nem képes adni életében semmit, semmi jót, szépet és élvezeteset, az másnak sem tud. Viszont, aki mások számára ad, és adni képes, az már bizonyos, hogy önmagának is! A keresztény vallás egyik alapelve nem más, mint éppen ez.  Minél kevesebbet ad valaki - annál értéktelenebb, s minél többet - az az ember annál értékesebb, és értékesebbé válik.

 

Hogy folytassam és egyben le is zárjam a megkérdőjelezhetetlen, egyértelmű és megcáfolhatatlan  dolgok taglalását - a következőket írhatom még:

Botorság lenne megkérdőjelezni például, hogy egy ország gazdasági fejlődését elsősorban az infláció mértéke, s az egyéb, meg nem hamisított(!) statisztikai, gazdasági mutatók jelzik. S kétségtelen, hogy a jól működő demokrácia többet és jobbat ad a néptömegeknek, mint akár a legpuhább diktatúra. Ezek területén a mellébeszélés, a félremagyarázás csakis árthat mind a vitázónak, a kekeckedőnek, mind a másik félnek, s nem használhat az ügynek, és az abban szereplőknek sem.

  

Tehát más a kultúra, más a művészet, más a vallás, a hit, s más a tudomány, a politika. Mindegyik külön kategória, s mindegyikük valamilyen módon kapcsolódik - egyik szorosabban, másik lazábban - a pénzhez, az államhoz, a fennálló rendszerhez, hatalomhoz. S mivel ebben a tanulmányban a hit áll a középpontban - így a következő fejezetben a vallás, a politika és a pénz összefüggését próbálom megvilágítani.   

 

 

VALLÁS,  POLITIKA,  ÁLLAM,  PÉNZ,  HATALOM...

 

gyáltalán nem vagyok híve annak, sőt határozottan ellenzem - hogy a vallást és a politikát valakik valamilyen módon, valamilyen okból, indokkal megpróbálják összeegyeztetni vagy összekeverni. (a kettő persze nem ugyanaz, de egyik sem helyes.) Pláne: ha valamiféle érdekből e kettőt - összemossák. A történelem során akkor jelent meg, fonódott össze e kettő együtt  - eléggé el nem ítélhető módon -  amikor a világi és egyházi hatalmasságok különböző érdekből "segítették", támogatták egymást sajátos hatalmi céljaik elérésében - elsősorban hatalmuk fennmaradásának és vagyongyarapításuknak az érdekében.

 

Így volt ez az angoloknál, a franciáknál, a spanyoloknál, az oroszoknál,  a magyaroknál - így ment ez mindenütt. És ez  szépen, gördülékenyen, zavartalanul  folytatódott a századok során. Némileg ugyan "korszerűsödött", módosult, rafinált módon és eszközökkel, de így működik ez sajnos, ma is. Hazánkban is megvoltak  már a középkortól kezdve az effajta kezdeményezések - esetleges és szervezett formában egyaránt. 

 

No, ezek is ama rárakódott, járulékos, tudatosan hozzá illesztett, kívülről hozzá csapott, reá erőszakolt, vallástól, hittől idegen elemek közé tartoztak és tartoznak, amik „beszüremkedtek” a hit, a vallás területére, annak gyakorlatába, s amikre már előzőleg a fentiekbeu utaltam. S ebben a fejezetben talán lesz szerencsém az ezzel kapcsolatos gondolataimat is kifejteni az alábbiakban: 

 

   

A 20. század harmincas-negyvenes éveiben hazánkban különböző keresztény-szociális mozgalmak, szervezetek alakultak: Katolikus Nemzeti Liga, KDNP, Katolikus Néppárt stb.) Az sokkal tisztességesebb volt, amikor az akkori KDNP 1945 elején nevét Demokratikus Néppártra változtatta, mert ezzel a titulussal egyértelműen, világosan jelezte, demonstrálta hogy politikai, nem pedig vallási tömörülés. Ám amikor manapság - egyfajta álcaként - vallási köntösbe burkolják a politikát, mint ahogyan manapság e párt esetében teszik - azt már enyhén szólva nem tartom helyesnek, s főleg nem erkölcsösnek. 

   

 

A parlament, az állami szervek, a politikusok és a hivatalok helyesebben   és okosabban  tennék, ha csak az állam, a közigazgatás ügyeivel foglalkoznának! Fordítsák minden energiájukat a törvényalkotásra, közügyek intézésére kormányzásra, bátran és határozottan politizáljanak, ha kell. Az egyház meg szorgalmazza folyamatosan a hívek lelkületének, lelki életének erősítését, buzdítsa őket a Biblia minél teljesebb megismerésére, krisztusi hitük erősítésére, megtartására és gyakorlására.

 

Minden időben nagy szükség van erre - ha feszült a politikai légkör, ha háborús, vagy háború utáni években jár, ha nyugodt, békés korszakban él az emberiség - akkor is, újra és újra kell a megerősítés. Mert a hitre, az égi szóra mindig ugyanúgy áhítozik az ember, mint a művészetek földi üzenetére. Ahogyan ezt József Attila - utalva e kettő szerepére és fontosságára - írta 1924-ben : „szívet-lelket rakni a hústarisznyákba, amiket embereknek hívunk és a hívők lerongyolódott hitébe új bizakodást aggatni.”  

Erősítsék, mutassák fel tehát az egyházak, a papok  a krisztusi hit igazságát és éltető erejét: miszerint minden keserűség, minden baj tartalmazhat valami jót és előre mutatót. Hogy minden gond és tragédia, a bennünket érő baj, nehézség, kiszolgáltatottság és ínség mindenkor jót is hozhat számunkra. Olyan valamit, amiből táplálkozhatunk, tanulhatunk,  épülhetünk. Szolgáljanak ők ugyanúgy, ugyanolyan erővel és hittel és lelkesedéssel, ahogyan ugyanezt teszik a hívő művészek,  a pedagógusok és az orvosok is a maguk területén. 

 

Akik ugyanolyan értékeket közvetítenek, ugyanolyan optimista szellemet, életszemléletet, Isten iránti bizalmat sugároznak tevékenységükkel, mint a vallás ügyét szolgálók. Ha csupán egyetlen szóval fejezhetném ki munkálkodásuk lényegét  akkor ezt írhatnám: gyógyítanak. S akik mindezt vállalják és teszik  az ember boldogabb, gazdagabb életének, testi-lelki-szellemi harmóniájának megőrzése érdekében küszködve - azok  csakis optimisták lehetnek. Mint ahogyan rendíthetetlenül optimista volt a politikától mindig távol maradó, sportos életmódot folytató, zseniális, legendás pap-pedagógus, Öveges József fizikus-professzor is, aki azt mondta kitüntetésének átvételén: „Az igazi tanár nemcsak tanít, hanem alkot.”   

 

 

 

 

Mert jól tudjuk és tapasztaljuk: maga a hit, különösen a keresztény hit és az azt megélő hívő ember természete és világlátása nem lehet más, mint optimista.  Pesszimista hívő ember? –  nem létezhet e kettő együtt; így egyszerre, ez egyetlen személyiségen belül semmiképpen nem  fordulhat elő! Pesszimista ember persze létezhet a valóságban – de nem a hívő lelkek között. Sőt: optimista is létezhet – akár az ateisták között is. Ám az, aki valóban hívséges, Istenben hívő ember – az magától értetődően már biztos, hogy egyben optimista is.   

 

 

Mint ahogyan a Nap - melynek fénye van - sem létezhet meleg nélkül, úgy a hívő ember sem élhet szeretet nélkül.  Ami a Napnál a fény – az a keresztény hívő embernél a hit világossága s ami a Napnál a meleg – az nála a szeretet, ami már eleve optimistává teszi őt, mássá nem teheti. Hiszen  "Ki szívét osztja szét / Ő lesz a remény." - éneklik Koltay Gergely szép, kifejező dalában. És ahogy a dal hirdeti: aki önmagát szereti, az másokat is szeretni tud és képes – az nem lehet más, csakis optimista, derűs szemléletű ember.

 

Sokan állítják: az önző, harácsoló ember csakis magát szereti, senki mást. Tévedés: az önző ember nem szereti igazán, nem szeretheti magát, hiszen önmagának, önmagával rosszat tesz! Nem képességeinek kiteljesítésére, hanem saját élvezetének szüntelen kielégítésére törekszik, s ezzel rossz úton jár – s ez nem tesz jót sem magának, sem másoknak.

 

Ám az önmagának jót akaró ember - aki saját képességeinek kibontakoztatásával foglalkozik, s ezzel szolgál másokat is - az bizony szereti magát, s az ezzel másoknak, másokkal is jót tesz, képes jót tenni. S ha már jót tesz, akkor szereti is, szeretni is képes embertársait is! És ettől már egyben persze demokrata is - ahogyan az előző fejezetben már kifejtettem. 

 

A hívő emberben mindez: saját egyéniségének, önmaga képességeinek kibontakoztatása, megélése, hűséges hit,  szeretet, önzetlenség, demokratizmus, jóság, segítőkészség, szolidarítás – mind szétválaszthatatlanul, örökre összetartozik, összekapcsolódik, békésen  él és működik a maga természetes rendjében és igazságában.

 

Tehát, visszatérve az iménti gondolatmenetre: ne keverjük össze a szezont a fazonnal, ne zagyváljuk össze a külön-külön vállalt szerepeket és feladatokat. A politika, az államhatalom végezze a maga dolgát, lássa el becsülettel néki rendelt faladatait, s szintúgy az egyház, a vallás tisztségviselői, szolgálatot teljesítői is a magukét.

 

Ne alkalmazzuk együtt - valamiféle előnyszerzésre - a vallási-,  és politikai hovatartozást, hol itt, hol pedig ott. Röviden: ne keverjük össze a vallásos hitet a politikai meggyőződéssel. Ahogy a politika terén nincs helye, nem lehet helye a vallásos hitnek – úgy a vallásos hit területén sincs helye, s nem lehet helye a politikának! És hogy mindez a gyakorlatban meg is valósuljon – az nem naív ábránd? Nem az. Mert mind a politikát, mind a vallás gyakorlását (akár a művészetet) emberek csinálják – így szerintem igenis megvan az esélye annak, hogy pozitív változás legyen ezen a téren is.

 

S hogy miért is nem vezet jóra, miért szülhet bajt és káoszt a dolgoknak  ez a fajta  összekeverése, összemosása, miért veszélyes  az effajta  összefonódás? Mert a rossz, nem  tisztán látó vezető a vezetetteket is rossz irányba viszi! S ez a  köznép tisztánlátását is elhomályosítja és megzavarja, gyengíti és megrendíti az emberek hitét, bizalmát nemcsak a politikai-, és  állami hatalomban, hanem a vallásban, egyházban is. S így az emberek szemében egyre gyűlöletesebbé válik az egyházi, és  az állami hatalom egyaránt. S mint tudjuk a gyűlölet éppen hogy nem fér bele a keresztény vallás egész rendszerébe, sőt teljesen ellentmond azzal.

  

És semmiképpen nem segítik a fentiek  sem az emberi morál, sem a hit, sem a társadalmi együttműködés, konszenzus megőrzését, annak erősítését és fejlődését hanem határozottan gyengítik mindezt. Egyáltalán: lehetetlenné teszik a normális, békés, becsületes emberi együttélést és együttműködést. 

Kinek jó ez? – kérdezem. 

Semmiképpen sem állíthatom,  hogy e kérdésem,  szavam pusztába kiáltott szó lenne. Mert nem az. Szavam ugyanis itt, ezen helyen a számítógép-rendszer felhőjébe kiáltott szó…

 

Akik az ún, "kereszténydemokrata" szellemiséget  hazánkban felvállalták és gyakorolják - azok tetteit nagyon nagy valószínűség szerint a politika érdekek sugallták és sugallják. (Mint ahogyan ez szépen kiütközik, kiviláglik a hétköznapok gyakorlatában.) Egyfajta politika időleges (divatos?) szelleme irányítja gondolataikat, s nem annyira a vallási meggyőződés. Elveikkel, tetteikkel tulajdonképpen burkoltan a hívő és a hitetlen emberekhez egyaránt dörgölőzni akarnak.


 

Ha alaposan  körültekintünk, majd belegondolunk és megvizsgáljuk, akkor arra a következtetésre fogunk jutni: a mi hazai kereszténydemokratáink jelentős része - még egyszer hangsúlyozom - se nem keresztény, se nem demokrata. Se nem a kettő együtt! Hanem cselekedeteiket valamiféle álságos, emberbaráti színekben való tetszelgés jellemzi. Például az a szlogen, hogy "segítenünk kell a külhoni magyarok megélhetési körülményein" - meglehetősen álságos akkor, amikor az itthoni magyarokon bőven lehetne mit segíteni. (Amit viszont sajnos, kellőképpen nem tesznek meg.) 

 

Ez ahhoz hasonló, mikor egy családapa átmegy a szomszédba és megeteti az ott éhező két gyereket, még pénzt is ad nekik, hogy vegyenek a boltban felvágottat, az otthoni bevásárlásról meg elfeledkezik. Így az iskolából hazatérő saját gyerekeit  az üres asztal és a hűtő várja. Helyette azzal fogadja csemetéit: majd anyátok lemegy, aztán hoz valamit...

 

Ahogyan az évszázadok teltek és sorra felépültek a hit terjesztésére és  gyakorlására szolgáló épületek, a kolostorok, templomok, székesegyházak - az egész vallásgyakorlás, a hit egyre inkább intézményesített eszközévé vált az egyházi vezetőknek és azok alkalmazottjainak. (Papoknak, lelkészeknek, könyvtárosoknak, bibliafordítóknak stb.) Ezeket az épületeket, intézményeket folyamatosan fenn kellett tartani, időnként megújítani, az egyházi kötelékekben munkálkodók megélhetését biztosítani kellett.  

 

Na, de miből? Ehhez egyáltalán nem volt elég a világi hatalmak és hívek támogatása, más egyéb források után kellett nézni.  És sajnos éppen olyan területekről és oly módon igyekeztek egyre több pénzt, kincset, vagyont megkaparintani  ami ugyancsak ellentétben volt a keresztény hit elveivel. Vagyis: becstelen cselekedetekből, rablásból, sarcokból, adókból, megvesztegetésekből, zsarolásból stb. Egyre erőszakosabban üldözték saját hitük ellenségeit, illetve az ateistákat, amik aztán konfliktusokba, háborúkba torkollottak. 

   

Egyre több világi erőt, jól szituált, befolyásos potentátot, előkelőséget igyekeztek maguknak megnyerni, s velük összefonódva hatalmukat erősíteni, növelni. (Vagyis a korrupció nem mai találmány, már akkor is létezett...) Az egyház vezetői számára létkérdés lett a vagyonuk megőrzése, gyarapítása, s ehhez megfelelő "indokot" is találtak. Ezrek és ezrek számára tették  meggyőzővé, hogy az erős, gazdag egyházakra nagy szükség van, mert a néptömegeknek  hirdetni kell  a hitet, amire ők szomjaznak leginkább. 

   

Közben pedig váltig azon elmélkedett mindenki, aki az egyház kötelékébe került, hogy önmagának, önmaga jómódú megélhetéséhez mennyit tud kisarcolni a hívek adományaiból és a világi hatalmasságoktól. Mert mi is volt az első gondolata Julien Sorelnek a Vörös és fekete főhősének, aki bekerült a szemináriumba és figyelte a hiú, önmagával eltelt, tükör előtt  öltözködő, szentbeszédére készülődő püspököt? „De jó állás ez a püspökség. Vajon mennyit jövedelmez, két avagy háromezer frankot?”

 

 

És bizony a lehető legjobb megélhetésük, vagyongyarapításuk érdekében  ehhez aztán sokszor méltatlan eszközökhöz nyúltak. A "cél szentesíti az eszközt" elvet itt aztán valóban szó szerint értelmezték. Egyre mohóbban, egyre falánkabb módon gyarapították, növelték vagyonukat az egyházi hatalmasságok. Szöges ellentétben a jézusi tanítás szellemével: "Ne gyújts itt a földön kincseket / Ahol a kincsed, ott megleled szívedet." 

Hatalom-, és vagyonféltésük, mohóságuk a legnagyobb méreteket öltött a keresztesháborúk korában, majd az inkvizíció felállításakor  a középkorban. (Ez utóbbi, kegyetlen vésztörvényszék egyes országokban a 19. század közepéig fennállt.) Ahogy mélyebben betekintünk a történelmi korokba - úgy jövünk rá arra, hogy a keresztény hit igazsága és az egyházi hatalmasság ezzel takarózó szándékai, törekvései, valóságos céljai milyen éles ellentmondásban voltak egymással. Különösen akkor, amikor hatalmuk gyengülni látszott, s kapcsolatuk az éppen trónoló uralkodókkal pedig lazulni.  

 

De ma is nagyon nagyon téved az az ember, aki a hit és a vallás, illetve a hit és az egyház  közé egyenlőségjelet tesz, vagyis a kettőt azonosítja. Azaz nem tudja azokat különválasztani egymástól. Mert a kettő bizony nem azonos! A hitet elfogadni, megélni, a vallási törvényeket betartani ugyanis lehetséges a fennálló egyházi intézmények látogatása nélkül is. És ha történetesen valaki hithű katolikusnak, reformátusnak, vagy izraelitának tartja magát - a maga szerény módján nyugodtan adakozhat az egyház részére anélkül is, hogy naponta vagy hetente misékre, istentiszteletekre járjon.


 

Az igaz, hogy az ószövetségi próféták és később Jézus prédikálásai idején nagyon fontos volt a vallásos közösség együttes jelenléte. Lényeges és nélkülözhetetlen volt a közös együttlét öröme, ájtatos hangulata, ami erőt, biztatást, optimizmust adott a híveknek. De már akkor sem, és azóta sem a templom belső tere, maga az intézmény,  és a szertartás rekvizitumai, külső eszközei voltak a lényegesek. Mert ezek  mind-mind "csak" eszközök. Hanem a hit közös, belső átélése, az együttlét közös, melengető, euforikus öröme, a közösség híveket és hétköznapjaikat megtisztító ereje és harmóniája. És az igazi hívők mindig is ezt tartották a legfontosabbnak, a leglényegesebbnek. 

 

Nem véletlen, hogy akkor, amikor egyes uralkodók megtiltották a szabad vallásgyakorlást akkor a hívek mindig megtalálták a módot arra, hogy a templomon kívül bárhol összejöjjenek imádkozni, bibliát olvasni, misézni. Jó időben akár a szabadban is. Amikor például Mária Terézia a 18. században is így tett, és száműzte a pápai reformátusokat a szomszéd falu (Adásztevel) kis templomába - a hívek nagy része nem fért be Istennek e szűkre szabott házába. 1752-83-ig-ig, bő harminc évig - a türelmi rendelet életbe lépéséig - a gyülekezet  többsége a templomból kiszorulva egy faluszéli eperfa árnyékában gyűlt össze.

   

 

Ez a bizonyos fa lett aztán a címere, jelképe  a Pápai Református Kollégiumnak. Az alapítás évszámával együtt az intézmény jelvényén ma is ennek az eperfának a képe hirdeti és szimbolizálja azt a keserves időszakot, amit a pápai református gyülekezetnek, az intézmény diákjainak és tanári testületének kellett átélnie évtizedeken át. S ugyancsak szomorú időszaka volt az intézménynek az 1948-90-ig tartó majd ötven esztendő,  amikor a  Kollégium - akkor már egy másik hatalmi rendszer politikai elnyomása miatt - megint csak nem működhetett.

  

Mert ugye mitől is létezhetne és funkcionálhatna oly magabiztosan egy  igazi politikai hatalom, ha nem él az elnyomás, a megszorítás különféle eszközeivel? És mi mástól tudná önmaga erejét tartósan életben tartani, s mi másért is nevezhetnénk ennek, ha nem attól és azért, hogy elnyom, betilt, megtör, megszab, el-, meg-, és betilt, száműz, kirekeszt, áthelyez és kitelepít? S ezáltal a szabad szellemet, a szabad nézetek áramlását, a hit szabad gyakorlását minden áron megakadályozza vagy akár teljesen beszünteti.

 

 

Mindezek ellenére, dacolva a számtalan akadállyal és nehézséggel a pápai kollégium - akárcsak a sárospataki vagy a debreceni református fellegvárak - a szabad szellem szárnyalását, a hit megtartó erejét minden időben biztosítani tudta. Falai közt ugyanis olyan kiváló és haladó tanáregyéniségek tanítottak s olyan zseniális diákegyéniségek tanultak, működtek, akik vállalták a kultúra, a művészet, a vallás örökbecsű értékeinek megőrzését, szorgalmazását, megtartását  és továbbfejlesztését.

            

A nagyhírű, rangos intézmény diákjai között századokon át a hazai irodalomnak, művészetnek és tudománynak olyan későbbi jelességei tanultak itt,  mint például a Petrovics családnévvel született, későbbi nevén: Petőfi Sándor. (Aki tulajdonképpen itt, Pápán  lett Petőfi.) S akinek rövid életéről és hősi haláláról  oly csodálatos szavakkal emlékezett meg  később

Móra Ferenc 1923-ban: „Az Isten, aki a maga lelkét lelkezte a kiskőrösi zsellérpár gyermekébe, azon szűzen visszaszólította őt a maga örökkévalóságába, mielőtt a földi emberek világa szennyet ejthetett volna rajta.” De itt koptatta az iskolapadokat éveken át diákként például az ifjú  Jókai Mór (fent iskolatársával, Petöfivel) továbbá Orlay Petrich Soma, Nagy László, Csoóri Sándor, Somogyi József, Lőrincze Lajos, Rab Zsuzsa vagy Vikár Béla is, akik  később irodalmi-, művészi-, tudományos-, és közéletünknek országos-, és nemzetközi hírű nagyságaivá váltak. S ebben bizony nagy szerepe volt szeretett alma materük magas színvonalú oktató-nevelő munkájának, európai rangú szellemi életének is.  

Mert a pápai Református Kollégiumban évszázadokon  át olyan lelkiismeretes, alaposan  felkészült zseniális tanárok, tudós-, és művészegyéniségek oktattak, mint pl. Mándi Márton István, A.Tóth Sándor, Tarczy Lajos vagy később, a 20. század végén  dr. Kálmán Attila. Aki évekig államtitkári pozíciót is betöltött a kormányban, majd kimagasló tevékenységével az intézmény igazgatójaként és tanáraként szerzett itt elévülhetetlen érdemeket.  

S itt is folytathatnám a rangos névsort. A kollégium egykori diákja, Jókai Mór - aki később a legnagyobb magyar írók egyike lett - visszagondolva ott töltött élményeire, az ott szerzett tudására és az intézmény magas szellemi színvonalára - később e szavakkal emlékezett szeretett iskolájára: „Áldott legyen a láng, mely utamra rávilágított.” 

Az idők során az  egyházi vezetők, hatalmasságok ugyanúgy a saját hatalmukat, vagyonukat, pozíciókat féltették a "hit ellenségeitől" mint ahogyan a világi uralkodók tartottak a hívő emberek  tömegétől, a vallás szabad gyakorlásától. (Ahol három ember összejön és beszélget - az már veszélyes a fennálló hatalom számára. Ma is ...) Pedig hát éppenhogy nem a hit ellenségei voltak azidőben ezek az egyéniségek, hanem az ő ellenségeik; azoké, akik a szabad gondolkodást gátolták és pusztították, ahol csak lehetett!

 

 

Egyöntetűen és megrögzötten úgy gondolták, hogy ahol az egyén vezérfonala az öntörvényű, igazságot kutató gondolkodás - arra bizony oda kell figyelniük. Hogy ahol a kétkedés, a saját belső meggyőződés, a szilárd és hajlíthatatlan jellem és hit  kerül a  középpontba az egyénnél - az már reájuk nézve veszélyt jelent. Ahol tömeg jön össze - az már erőt, összefogást  koncentrál és demonstrál. S ezt a jelenséget már mindenképpen egyfajta támadásnak, ellenállásnak vették.

 

Mert a a hatalom birtokosa mindig, minden korban mitől félt, és mitől tart ma is a legjobban? Az ellenállástól, a szembehelyezkedéstől, az övével ellentétes nézetek,  vélemények szabad áramlásától, annak nyílt kimondásától. Pláne, hogyha még ráadásul bátran, keményen és leplezetlenül  arcukba is vágják  az igazságot, a kegyetlenséget, az embertelenséget, amit a néppel szemben elkövettek. 

 

 

Ha ugyanis jönnek az idők során bátor, szókimondó, a hatalmasok haragos, gyilkos tekintetétől egyáltalán  nem félő, a szabadságért és az igazságért nyíltan kiálló nemzetsorsfordító személyiségek, akik leleplezik a mások elnyomása árán történő meggazdagodásukat, önzésüket és képmutatásukat - akkor bizony az elnyomók ösztönös reakciója minden esetben  a megtorlás, a megsemmisítés.  Mégpedig az egyházi-, és állami vezetők kezében lévő legkeményebb eszközökkel és legrafináltabb módon. 

 

 

Mert a jólétben élő, hatalmukat gyakorló és főleg élvező, tömegeket elnyomó, azok munkájából élő gazdagok minden korban foggal-körömmel ragaszkodnak hatalmukhoz, s az azzal együtt járó jólétükhöz. S inkább elpusztítják a velük szemben állókat, minthogy erről a fényűző, meg nem érdemelt életmódjukról le kelljen mondaniuk. Emiatt és ezért kellett máglyán kínhalált halnia Husz János-nak, Giordano Brunó-nak, Jeanne'd Arc-nak és még sokaknak.  (Ez a fajta tartás, rettegés, hatalomféltés azóta sem változott sem egyházi, sem világi téren...)

 

 

 

 

Mindez akkor tulajdonképpen a keresztény hit, a vallás teljes félreértelmezéséből, félre-magyarázásából származott. Hamis volt az elv és a szándék, hamis volt  a cselekedet, amivel a vallásos tömegeket megtévesztették, támadták. Az erőszakos hittérítők, a "hit ellenségeit" megbélyegzők jól tudták, hogy miért is tették mindezt: nem Isten feltétlen szeretete, hanem saját hatalmuk megőrzése, biztosítása, vagyonuk gyarapítása állt mindezek mögött.

 

E tévhit alapján keltettek félelmetes légkört, üldöztek, kínoztak küldtek máglyára ezreket és ezreket, gyilkoltak meg ártatlan embereket a háborúkban. Ahonnan aztán egyházaik (vagy inkább saját maguk) részére annyit harácsoltak össze, mely évekre, sőt évtizedekre biztosította annak fenntartását. 

Egyértelműen tehát egy fennálló összefogott, zárt  világ és hatalom konzerválása volt az igazi szándékuk S mindezt - számukra teljesen elfogadható módon - Isten szolgálata, illetve a hit terjesztése, fennmaradása érdekében tették. Helyesebben ezzel takaróztak. Az ő szemszögükből elfogadhatatlan volt a másképp gondolkodás, a kételkedés szabadsága, az "Istennek nem tetsző dolgok" (pl. a tudományok, az univerzum titkainak kutatása, a természet titkainak fürkészése stb. Ezért aztán az ilyen tartalmú könyveket üldözték, elzárták, sőt égették íróikkal, terjesztőikkel együtt. Ennek egy nagyon érzékletes, kiváló példáját láthatjuk Umberto Eco regényében, és a belőle készült filmben, A rózsa nevében.

 

S tették mindezt annak ellenére, hogy sem a Teremtő, sem Jézus soha nem volt híve sem az erőszakos hittérítésnek, sem a más vallások, hitek, tanítások lebecsülésének. Azt helyesnek, kívánatosnak tartotta, hogy elveit, tanításait ő maga és prófétái következetesen terjesszék, de ugyanakkor óvott az erőszakos módszerektől. Sem az Úr, sem annak egyszülött fia  nem ellenezte a kételkedés, a gondolkodás szabadságát, nem állt ellen a fejlődésnek. 

 

Hiszen ha nem a fejlődést szolgálta volna kezdettől fogva minden cselekedete, nem teremtett lényeinek az érdekét szolgálta volna minden lépése - akkor most bizony nem gyönyörködhetnénk ennyi földi, emberi, természeti, művészi és tudományos szépségben itt e földön még több ezer évvel a teremtés után is. S nem élhetnénk meg még több ezer év után is az igazhit (s nem a tévhit, mint fent említettem) minden értékét és szépségét. És  mindezek felett - igaz hitünknek köszönhetően -  nem nyerhetnénk el az örök üdvösséget majdan, halálunk után Isten országában.      

 

Igaz, hogy az inkvizíciós korszaktól, a kegyetlen kínzások sorozatától (ld. a fenti képet) a sötét középkortól már messze vagyunk, s annak minden förtelme ma már nem érvényesülhet (Hála Istennek!) - de még napjainkban is azt tapasztaljuk, hogy túl sok botrány robban ki eme egyház falain belül. (Vallási, pénzügyi és szexuális jellegű egyaránt.) Amiből sajnos az derül ki, hogy vannak olyan egyházi személyiségek, akik úgy gyakorolják papi hivatásukat, hitüket, hogy Istennek nem tetsző módon élnek és munkálkodnak. 

 

És ez nemhogy a keresztény hittel, de a józan emberi erkölccsel sem egyeztethető össze. Vagyis: lelkészi, papi szolgálatukban Jézus követőinek, híveinek, tanai terjesztőinek tartják (mutatják) magukat, de a valóságban egyáltalán nem azok. Itt tehát, ez esetben a hit, a vallás megélése, gyakorlása, a magánélet, a hitközségi lét és a belső meggyőződés között nincs rend. 

 

Az őszinteség helyett itt, és ezekben az esetekben a képmutatás érvényesül. Hiányzik az összhang, az azonosság az elv és a tett között. Avagy legegyszerűbben s éppen ideillően  fogalmazva: az ilyen pap bort iszik és vizet prédikál. S ebben az esetben legjobban teszi, ha minél hamarabb lemond tisztségéről, s ez a legkevesebb, amit tehet. Mint ahogy Szent Ferenc mondotta: "aki nem tudja betartani a szüzesség fogadalmát - az ne vállalja a szerzetesi életmódot és senki sem fog rá haragudni." 

 

Akkor is baj van - bár közel sem ekkora - ha egy egyszerű honpolgár - hívőnek, katolikusnak tartja magát, templomba is jár, ám a mindennapi életében teljesen másképp él és nyilatkozik meg, mint amit a katolikus hit erkölcse, elvei tőle - mint hívőtől - megkövetelnek. 

 

 

 

 

A világon ma már ezrével működő egyházi, felekezeti intézmények, templomok fenntartása, falaik  állagának, műszaki, építészeti állapotuk karban tartása, megőrzése, felújítása egyre több és több pénzt követel és igyekszik kihasítani magának. Sok-sok efféle intézmény - de a világiak is - azért mennek teljesen  tönkre, mert a hívek adományai, az innen-onnan befolyó adók mennyisége nem elég a puszta fenntartásra sem.  Ráadásul ahogy múlik az idő - egyre rosszabb és egyre siralmasabb helyzetbe kerülnek az épületek, templomok, egyházi, felekezeti iskolák. 

 

Pedig ezek nagy része fontos, mindannyiunkat gyönyörködtető műemlék, s lassú pusztulásukkal egyenes arányban művészi érzékünk, közízlésünk, szépérzékünk is romlik.  Emellett a városképet is nagyon lerontják ezek a kívül-belül elhanyagolt, nem egyszer elhagyatott épületek. A jövőben két megoldás kínálkozik ennek a stílusosan "áldatlan" helyzetnek a javítására. 

 

Egyik az, hogy az eddigieknél nagyobb megértés, empátia és segítőkészség alakuljon ki az állami és az egyházi vezetők között. Természetesen annak érdekében, hogy mind tetemesebb anyagi támogatás jusson az egyházi intézmények felújítására. Ám ennek nem szabad elvtelenül történni. Nem jó az, ha a "kéz kezet mos" elve irányítja, szabályozza mindezt, mert ez etikai értelemben sem a hitnek, sem a közerkölcsnek nem tesz jót.

 

A lehető legrosszabb, legízléstelenebb, legerkölcstelenebb, legkevésbé elegáns megoldás, ha mindez az érdekek "összeegyeztetése"  alapján működik. Ami magyarán azt jelenti, hogy az egyház kormány-propagandát hirdetve szavazókat toboroz a szószékről a hívek köréből. Eszköznek használja fel saját híveit annak érdekében, hogy leadott szavazatukkal cserébe majd nagyobb támogatást, pénzbeli juttatást nyerjen az államtól. Vagy vica verze: az éppen hatalmon lévő kormány képmutató módon önmagát és intézkedéseit keresztény szellemiségűnek tünteti fel, állítja be. (Holott egyáltalán  nem az, és különböző intézkedéseit sem a keresztény törvények elvei alapján hozza meg és gyakorolja.) S teszi ezt mindazért, hogy az egyházi méltóságokkal, tisztségviselőkkel elhitesse: „egy hajóban evezünk”. (Pedig dehogy...) 

Azt remélve - ami sokszor be is jön - hogy így majd messzemenőkig támogatják politikájukat, s akár a templomokban is hirdetik majd az aktuális kormánypropagandát - mintegy propagandagépezetnek, hangzó  reklámfelületnek használva akár magát a szószéket is. Mert egyes egyházi, papi személyiségek bizony odáig is elmennek, hogy felszólítják misére járó kedves híveiket: történetesen kire „illik” szavazniuk, ha majd eljő annak az ideje. S mindezért cserébe jut majd pénz festésre-meszelésre, tetőfelújításra, állagmegóvásra, tatarozásra, karbantartásra, milliós ablakkeretekre, tölgyfa-haranglábra, kovácsoltvas kerítésre stb.

Meglehetősen rossz, helytelen, erkölcstelen, felháborító és undorító útja-módja, gyakorlata ez a "fejlődésnek", az "együttműködésnek." Elég nagy baj az, ha a kormányhoz hű lojalitás, a pártszimpátia dönti el, illetve szabja meg egy-egy egyházi intézmény sürgős állagmegóvását, azaz jövőbeli sorsát.  Vagyis nem az az elsődleges szempont, hogy az adott épület jelenleg éppen milyen állapotban van, vagy kerül majd, ha nem újítják fel hamarosan. Nagy igazságtalanság az, hogyha nem az intézményeknek a kevésbé, vagy nagyon siralmas állapota, állaga szabja meg a sorrendiséget a felújításukban, hanem "egyéb" szempontok. 

 

Tudunk olyan "fiatal" (mondjuk száz éves az fiatalnak számít) templomról, amit  5-6 évente tataroznak, annak ellenére, hogy sokkal jobb állapotban van, mint a jóval idősebb, amelyiknek már szinte ledől a tornya, mert több évtizede „nem jutott rá” megfelelő összeg. S lám, mégis az előzőt részesítik előnyben, a kormány arra ad pénzt (A fentiek ismeretében nem kell magyarázni, hogy miért…)    

 

 

 

Holott  az épületek - akár egyházi-, akár világi funkciót töltenek be, akár egyházi, akár állami építésűek -  szép, sőt csodálatos kinézete, külső-belső ápolása megléte, fennállása közös érdek (lenne.) Nemcsak az egyházé, mindannyiunké! Mert ugyan ki szeret gyönyörködni romos, összedűlő félben lévő templomokban, középületekben? Amik viszont rendbe téve csodálatos színfoltját jelenthetnék a városnak, falunak. És ezek – a piacgazdaság törvényei szerint – akkor kerülnek majd felújításra, ha valamelyik nagyvállalkozó fantáziát lát  (s főként befektetésének sokszorosát reméli!) annak teljes renoválásában, átépítésében, vagy felújításában.

 

 

 

Addig viszont napról napra romlanak, omlanak, megroggyannak, vizesednek, penészesednek az épületek. Rontják a városképet és a közízlést, az ország vezetői meg  azt hangoztatják: nincs rájuk keret. (A pápai Nagytemplom 230 éves  tornyai a „24. órában” várják évek óta, hogy felújítást végző kőművesek kezei simogassák és mentsék meg őket az összeomlástól, mert bizony nagyon sanyarú állapotban vannak…) A pénzhiányra hivatkozást   még abban az esetben el is fogadnám, ha országszerte nem valósulna meg oly  sok fölösleges, pazarló milliárdos beruházás, s nem növekedne oly eszeveszett mértékben egyesek vagyona, bankbetétje és ingatlan-arzenálja. 

Elismerem és elfogadom: mindez nagyon sok pénzbe kerül, s nem lehet minden épületet egyszerre felújítani, tatarozni. De a gyakorlat azt mutatja: a  megfelelő sorrend betartásával vannak a legnagyobb gondok, mint arra már utaltam. Itt van, itt lenne szükség igazán a józan észre! Mert napról napra egyre több pénzt emészt fel mire egyszer végre hozzányúlnak egy-egy lepusztult épülethez. Ha nincs elég hazai forrás a felújításokra-  meg kell keresni a külföldi tőkeerőket, s közös célokat, beruházásokat kell megvalósítani a szent ügy érdekében. Mint ahogy már látunk erre példákat az utóbbi években. 

Szép példája a nemzetközi világi-, és egyházi összefogásnak - többek között -  a pápai egykori  Református Nőnevelő Intézet (Natus, magyarul: születés) rendkívül romos épülettömbjének felújítása, átalakítása. Miután a  Református Egyházkerület visszakapta  jogos tulajdonát - már meglévő pénzéből és kölcsönökből, valamint külföldi és állami támogatásból összeadott anyagi keretnek a felhasználásával kezdődhettek meg a munkálatok. A teljes felújítás 1999 és 2006 között több lépcsőben zajlott. Az új épületben (alábbi kép) először 2000 őszétől a Teológiai Akadémia nyílt meg, mely kezdettől fogva külföldi diákokat is fogad.  Majd később elhelyezést nyert itt a Dunántúli Református  Egyházkerület levéltára is.

 

Ha  azonban egy szegényebb egyházról, felekezetről van szó – hiába van saját ingatlanja, ha nem tudja azt folyamatosan karban tartani,  felújítani. Hiszen – mint láthattuk fent – a tehetősebb egyházkerületnek is támogatásra volt szüksége egy nagyobb beruházásnál, hát még a kevésbé tehetősnek. Így, ha egyes egyházi intézmények, ingatlanok állami kézből egy  szegényebb egyházkerület kezébe kerülnek vissza, fenntartásukra ott sem lesz  elegendő forrás. 

 

A tulajdonosváltás ugyanis még önmagában nem növeli meg  egy csapásra a meglehetősen szegény hazai egyházak vagyonát. Mert hát honnan is növelné meg? A templomba járó hívek zsebéből? (Senkit nem akarok megsérteni, de a templomba járók között régen is, és most is százalékos arányban biztos, hogy több volt és most is több a szegény ember, mint a tehetős, gazdag. És tőlük bizony senki sem várhatja, hogy jelentősen hozzájáruljon az egyházak fenntartási költségeihez, amikor önmaguk és családjuk is szűkölködik.) 

 

Ha csak nem abból, hogy új tulajdonosként kiadja időlegesen valakiknek valamilyen célra épületeinek egy-egy helyiségét. S lehet gondolkodni, ötletelni: mikor, mi lenne  számukra a legjobb jövedelemforrás? Már találkozhatunk az országban olyan megoldásokkal is, hogy könyvesbolt, ajándéküzlet, kávéház vagy más egyéb, jövedelmet hozó egység működik egyházi ingatlanon belül. Amit aztán úgy rendeznek be, hogy az ne legyen ellentmondásban az adott felekezet szellemiségével és elveivel.    

  

A másik lehetséges módszer: magánvállalkozásban létre hozni gyülekezeteket, intézményeket ahol nagy tömegek előtt lehet hirdetni Isten igéjét. Akár jó karban lévő épületekben, sportcsarnokokban. Ez mindaddig rendben is lenne, amíg nem torzul el, s nem fonódik össze a politikával, s nem szolgálja az abban részt vevők megtollasodását, magánvagyonának gyarapodását – ami ugyancsak ellentmond mindannak, amit a több ezres gyülekezet előtt hangoztatnak prédikátoraik. (Nem nevesítem az efféle kezdeményezéseket, úgyis mindenki sejti, hogy mire gondolok.

 

Viszont dicsérem, de nagyon mindazokat a jó szándékú, önzetlen  vallási vezetőket, önkéntes, karitatív hittérítőket, akik a hitterjesztés ürügyén nem élnek azzal a lehetőséggel, hogy a korrupt politikusok pénzein élősködjenek, és saját anyagi gyarapodásuk szolgálatába állítsák magát a hitet is... S nem utolsó sorban létjogosultságuk van az istenhit nyilvános utcai terjesztésének is,  melyhez semmiféle épületre nincs szükség, csupán néhány szeretetteljes, jó szóra,  

 

 

 Igaz, hogy a "Jehova tanúi"  világszervezetnek vannak közös összejöveteleik, sőt az interneten elérhető honlapjuk is. (www.jw.org) Akár így, akár úgy, a keresztény hit megélésének, terjedésének és  fennmaradásának a távoli jövőben is meg kell, hogy legyenek a fórumai, lehetőségei - a templomon kívül is. Az értelmes emberi életnek - szerintem - három legfontosabb oszlopa (lám, itt is a szentháromság érvényesül) egyikének, a hitnek - éppúgy, mint a másik kettőnek - a jövőben is élnie kell! Erős oszlopként kell állnia mindháromnak minden  körülmények közt. 

      

Ja, hogy melyik a másik kettő? A művészet és a pedagógia. Mert a tudomány maga csakis akkor csatlakozhat hozzájuk negyediknek erős oszlopként,  csakis akkor töltheti be igazán szent és fontos szerepét, amennyiben kapcsolatba kerül az istenhittel. Ahogy a művészi alkotásokat létre hozó tehetség, úgy a tudós szakember  is (legyen az történész, orvos, biológus, vegyész, fizikus stb.) csak akkor teljesítheti méltóan és maradéktalanul a hivatását, ha maga is hisz Isten hatalmában és soha nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a Teremtő segíthet neki, melléje állhat munkájában. (Hogy egy eklatáns példát említsek: a legnagyobb természettudósok egyike, Einstein maga is istenhívő volt!)

 

Még ha a Teremtő nem is határozza meg és rögzíti pontosan minden egyes  cselekedetét, döntését és azok minden felelősségét, amit természetesen néki, az embernek kell mindig teljesítenie és vállalnia. A pedagógiának a szent oszlopát, meg a művészet propagálását jómagam is erősítettem (vagy gyengítettem?) negyven éven át. Hogy a kettő közül melyiknek volt nagyobb szerepe - afelől és arról egykori főnökeimet, igazgatóimat és tanítványaimat kellene megkérdezni...

 

A három (illetve négy) oszlop mindegyikét nagyon komolyan kellene venni és támogatni mindenkinek. Szent dologként, szent ügyként kezelve valamennyit annak érdekében, hogy a hétköznapi emberek, honpolgárok - akik szintén akkor teszik helyesen, ha hisznek Isten hatalmában - mindannyian eredményesen, becsülettel és optimizmussal végezhessék mindennapi munkájukat.

 

 

Mert hit nélkül nincs művészet, sem  nevelés-oktatás. Hit nélkül nincs erkölcs, nincs tudomány, nincs gyógyítás, nincs értelmes emberi kapcsolat, s nincs emberhez méltó alkotó-, fizikai-, vagy szellemi munka sem. Ha ezek a tartóoszlopok megroggyannak, vagy ne adj' Isten összedőlnek - akkor ezt bizony egész életünk minősége, szépsége, gazdagsága és hitele sínyli meg. Egész földi létünk válik ezzel egyhangúvá, szürkévé, céltalanná, értelmetlenné és értéktelenné.            

Azok az ateisták, akik sokszor vitába szállnak az Istent hívőkkel szemben - nem egyszer szokták érvként hangsúlyozni a fent említett keresztesháborúkat és az inkvizíciós üldözéseket. Azzal a felhanggal, hogy magának, a hitnek humánus voltát, emberszeretetét kérdőjelezzék meg. Legtöbbször azt a kérdést felvetve, meglehetősen indulatosan: miféle hit az, amelynek nevében öldököltek, raboltak, gyilkoltak, háborúztak, embereket kínoztak és égettek a középkorba

 

Ennek egy tipikus példája volt az is, ami a saragossai ostromnál történt például a napóleoni háborúk idején. A városvédők parancsnoka letartóztatta azokat a papokat, akik arra lelkesítették a katonákat és a lakosokat, hogy a fogságba esett franciáknak vágják el a torkukat! Míg a parancsnok, Palafox mélyen elítélte ezt a felesleges, gátlástalan vérontást, addig sok spanyol katona és polgár követte ezt az ájtatos uszítást, és ennek értelmében öldökölt - a katekizmusban ígért túlvilági örömök elnyerése érdekében.  
   

Isten nevében szabad ilyent csinálni? Isten miért engedte meg ezeket? Válaszom mindezekre itt is a következő: az igaz, hogy a vallás, a hit, Isten nevében, érdekében (??) hajtották végre mindezeket a nagy hatalmú egyházak és papjaik, és világi uralkodók - a római egyház, maga a pápa szentesítésével! Megölték ártatlan emberek ezreit, elítélték és máglyára küldték azokat, akik az egyház elveivel, tanításaival teljesen ellentétes gondolatokat hirdettek, írtak, tettek közzé. 

 

Hatalmuk, vagyonuk gyarapítása céljából tehát a hit eszközeit használták fel. Egyértelműen - mint minden háború esetében - területeket akartak meghódítani. Mindehhez persze "csak" egyfajta "ürügy" volt a keresztény hit védelme, s más vallások (pl. az iszlám) üldözése, híveinek csökkentése.

 

A hittel, Isten "személyével" való védekezésük (?) átlátszó indoklásuk azonban semmiképpen  nem menti fel a gyilkolásra, háborúzásra ösztönző, buzdító egyházi vagy világi hatalmakat. Pláne nem magyarázza a tettüket, sem ez, sem más. Nem az hibáztatható emiatt, akinek, vagy aminek  a nevében, akivel "takarózva", akinek vagy aminek örve  alatt, akire hivatkozva elkövették mindezeket! Ha pl." az én nevemben", reám hivatkozva szidalmaz valaki egy másik embert, vagy névjegyemet hátra hagyva  betör valaki valahová, vagy netán meggyilkol valakit - akkor én vagyok a hibás? Engem kell felelősségre vonni mindezért, s nem azt, aki az elkövető? Világos, hogy nem, hanem azt, aki mindezt megtette.

 

Vagy létezik olyan ember, aki ezt másképp gondolja? Nyugodtan leírhatja bárki az ezzel kapcsolatos ellenvéleményét - akár itt e blog "Megjegyzések" rovatában, akár másutt.)  A hitért, Istenért, a keresztény hit erőszakos terjesztéséért, fenntartásáért elkövetett gazságokért az arra álságosan hivatkozókat kell elítélni! Azokat, aki mindezeket egy általuk elferdített ideológia, a hit téves felfogása, rosszul felfogott meggyőződésük miatt a gyakorlatban végre hajtották. 

 

Nem véletlen, hogy Assziszi Szent Ferenc megundorodott akkor, annak idején az effajta  háborútól (lenti kép) melyben fiatal, éretlen fejjel részt vett maga is. Megsebesülve hazatért onnan, egy látomás által megtérve lett a szegények, sebesültek, betegek, a természet és az állatok segítője, istápolója. Szerzetesrendjét is ezekre az elvekre építve alapította meg a 13. században.

 

Lehet, hogy a közismert író, Müller Péter  fentebb s korábban idézett válaszában mindezek benne  foglaltatnak - válasza mögöttes tartalmaként. (Legalábbis én ezt gyanítom...) Ugyanakkor a lényegre tapintott: valóban a belső, mély meggyőződés és az annak megfelelő, Istennek tetsző mindennapi élet együtt jellemzi az igazán hívő embert. A legfontosabb követelmény az, hogy szó és tett az ilyen embernél tökéletes egységben legyen! 

 

Az ilyen ember csakis "élő" szavakat használ, vagyis olyanokat, amik belülről, mélyről jönnek és igazak, nem pedig "holt szavakat, amik nemcsak hazudnak, de pusztítanak is. A holt szó gyilkol, ezért halt meg  a politika, a vallás, a filozófia, s ezért haldoklik a művészet is manapság" - írja Müller Péter (fenti képen) a Szeretetkönyvében. 

 

"A hívség szóval jellemezhető leginkább az az emberi tulajdonság, amivel az efféle ember a valláshoz viszonyul - mert a hit és hűség egy: ne feledd!" - mondta az újságírónak, aki a fent jelzett interjút készítette vele. Véleményem szerint aki Jézus követőjének tartja magát (mint Müller is) és emellett eszerint él, alkot, dolgozik - az biztos, hogy hívő ember, még akkor is, ha nem jár rendszeresen misére. 

 

Hogy ő Jézus követője lett - bizonyára nagy szerepet játszott az, hogy már gyermekkorában vallásos szellemben nevelték. S emellett - úgy gondolom - Istenben való hitét, szilárd meggyőződését a túlvilágban és a szellemvilágban  csak még inkább megerősítette az, hogy az '56-os forradalom idején a halálból tért vissza, miután tüdőlövés érte. A szó szoros értelmében: újjászületett. Akkor úgy érezte - mint azt többször is elmondta, leírta - hogy Isten megajándékozta őt azzal, hogy tovább éljen, mert úgy gondolta: van még számos feladata, amit el kell végeznie. Hála Istennek, hogy ez így történt, s még sok szép és termékeny, alkotó évet kívánunk Péter számára. 

 

Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de én magam úgy érzem: e múltbeli élmények nélkül talán azok a darabjai sem születhettek volna meg, amelyeknek középpontjában a hit és a szeretet  áll.  S hogy valóban Jézus követője - múltja ismerete és személyes vallomása  nélkül is elhisszük néki. Elég hallgatni bensőséges szavait, olvasni sorait, megnézni fogadott fiával, Sziámival és Tolcsvay Lászlóval közösen alkotott színpadi darabjait - például a Mária evangéliumát, vagy az Isten pénzét, amelyet Dickens Karácsonyi ének című kisregénye alapján állították színpadra. 

 

                                                 

 

                               Belépőkártya Müller Péter pápai előadóestjére az író sajátkezű aláírásával.

 

 

 

 

VALLÁSOS  EMBER,  HÍVŐ  EMBER... 

z utóbbi  musical éppen azt hangsúlyozza, hogy az ember önnönmagát, lelkivilágát itt e földi létben csakis saját maga tudja megváltoztatni. Isten ehhez "csupán" a sugárzó energiáját tudja számára segítségül adni, ha hisz Benne, és az Ő elvei szerint hajlandó élni. Még a 19. századi gonoszlelkű, fösvény londoni milliomos, Ebeneser Scrooge számára is esélyt ad arra, hogy megjavulhasson. S ezt ő maga, ez a zsugori, gyűlölettől, morcosságtól, örökös rosszindulattól megkeseredett vénember is így véli, amikor a szellemalakra tekint: "Látta, hogy fénye magasan, ragyogva lobog, homályosan sejtette, hogy valami összefüggés van a fény és a szellem felette gyakorolt hatása között." 

Ha e szívtelen vénember a szellemmel történő időutazások sugallatára önmagát nem győzi meg arról, hogy így nem élhet tovább - akkor nincs döntő elhatározás. Akkor nincs megvilágosodás, nincs kiindulópont, nincs elrugaszkodás a nagy fordulathoz. Vagyis az emberben legelőször önmagában  kell változásnak végbemennie ahhoz, hogy maga és mások számára is hasznos, előnyös, pozitív lépéseket tegyen. Azaz megváltoztassa a gyakorlatban (hétköznapi életében, munkájában és kapcsolataiban) eddigi életét. 

 

Saját magának kell ráébrednie arra, hogy mi volt életében eddig a rossz. Mi volt az, amit rosszul, helytelenül tett, cselekedett - amivel kiváltotta környezete, embertársai rosszallását, haragját, ellenszenvét. Minek következtében kerülték őt, elfordultak tőle kicsik és nagyok egyaránt. Mi volt az, amitől napjai és emberi kapcsolatai unottá, szürkévé, nyomottá váltak, elsivárosodtak, s aminek következtében embergyűlölővé vált? Mi volt az, amitől egy megkeseredett, másokat fikázó, gonoszkodó, elmagányosodott, emberkerülő vénember lett belőle? 

 

Önmagának kell választ adnia ezekre a fontos kérdésekre, s csak mindezek rendezése után indulhat el egyfajta öntisztulás a lelkivilágában, szellemi életében. Múltjának teljes átgondolása, a szükséges tanulságok levonása motiválhatja számára a belátást, s indíthatja be aztán magát a megváltozás folyamatát mindennapi életének gyakorlatában. Mert a sorsdöntő változásokat mindig valamilyen szellemi-lelki folyamatnak kell megelőznie. (A „szellemi” folyamat Scrooge esetében akár szó szerint is értendő…)

  

 

Úgy történt ez nála is, mint a bibliai Pál apostol esetében (fenti képen) akit egy isteni sugallatot követő megvilágosodás, egy fénylő ráébredés késztetett arra, hogy gyökeres fordulattal megtérjen, s így Saulusból - Paulussá változzék. Az átalakulási folyamat lényege a szó szoros értelmében „kísértetiesen hasonlít” erre a megtérésre, megvilágosodásra. A lényeg ugyanaz, csak a helyszín és a személy más: ott a damaszkuszi út adja a helyszínt a barangolás közben Isten szavára figyelő Pállal, Scrooge estében pedig a 19. századi kapitalista rendszer béklyói közt sínylődő komor, kilátástalan és nyomorúságos London egyik nagypolgári lakása az átváltozás helyszíne. 

 

Pál apostolt Isten üzenete ösztönzi, juttatja el a megtérés gondolatához, majd gyakorlatához, Scroog-ot pedig a szellemek, amiket viszont egyfajta eszközül használ fel, küld el Isten - sajátos  üzeneteként - az öreg uzsorás otthonába. E szellemek megjelenését felfoghatjuk az uzsorás lelkiismeretének egyfajta szimbólumaként, amik erőteljesen és visszavonhatatlanul indítják őt arra, hogy eljusson az átváltozás gondolatához és gyakorlatához, aminek során jó emberré válik – akárcsak Pál apostol. 

 

Tehát mindkét esetben egyértelműen pozitív transzformációról beszélhetünk. Pál Isten sugallatára, az uzsorás pedig a szellemekkel való találkozásai, saját életszakaszainak közös áttekintése, végigjárása, végiggondolása során kezd önvizsgálatot tartani. S mindez a szellemi-lelki folyamat a szellemjárás (illetve Pál esetében az isteni sugallat) lecsengése után  arra indítja őket, hogy a leghatározottabban az önváltoztatás útjára lépjenek. Úgy is fogalmazhatnánk: felismerték azt, hogy valójában mi is az ő igazi sorsuk, mi az ő isteni küldetésük, s annak szellemében cselekedtek, s annak szellemében fognak cselekedni ezek után életükben. Számukra tehát ez egy sorsdöntő fordulat, magyarán: sorsforduló volt.   

Mert mit is mond a darab végén Scrooge, aki a szellemjárások után a gyűlölet, az önzés és mogorvaság megtestesült szobrából a szeretet, a jóság és adakozás megszállottjává válik? Mit is mond azután, hogy a szellemalakok kíséretével végigjárja, végiggondolja egész eddigi és jövendő életét? Mit is mond azután, hogy katartikus felismerése villámcsapásként éri őt is, és ráeszmél arra, hogy megkeseredett mindennapjai örömtelibbek és gazdagabbak lesznek majd, ha szakít eddigi életmódjával? "Ha mi itt megváltozunk - megváltozik minden!" - közli nagy örömmel alkalmazottjával. Aki csodálattal, hitetlenkedve, de nagy lelkesedéssel fogadja ígéretét, hogy beteg kisfiát meg fogja gyógyíttatni. 

 

A jó, erkölcsös irányba fordult, megtért uzsorás a regény színpadi adaptációjának csúcspontján az erkélyről kihajolva két kézzel, boldogan  szórja le az utcai járókelők közé megtakarított millióit. Kitörő örömében azt énekli "Vigyétek, ez az Isten pénze!" Igaza van, hiszen a ledobált papírpénzek is átváltoztak már véle együtt. Ez már valójában nem az ő összeharácsolt vagyona. Ez már az Istennek a pénze, melynek minden egyes darabján vízjelként ott virít a szeretet, a szegények iránti kegyelet, a segítőkészség,  a sajnálat, az empátia, a jóság fénylő szimbóluma

 

Ez már egy mennyei ajándék, amit az Isten Scrooge-gal, mint "médiumával", egy teljesen átváltozott földi teremtményével osztat szét a nép között. Ám hogy ennek a szétosztására alkalmas és képes is legyen - előtte néki személyesen és gyökeresen meg kellett változnia. (Úgy, ahogyan a bibliai Péternek, s a fent említett Pálnak is, hogy közvetítővé válhassanak) Az Úr "médiumává", közvetítőjévé a nép jótevőjévé akkor léphetett elő a tegnap még gonoszlelkű uzsorás, amikor döntő elhatározásra jutott: nem élhet úgy tovább, ahogyan eddig! Rosszindulatú, irigy, szívtelen és mogorva, másokat kiszipolyozó uzsorásból ekkor vált valódi Emberré: szeretetteljes, jószívű, jóságos, jótékonyságot gyakorló segítőkész és empatikus emberbaráttá. Azzá, amivé valamikor ősünket Ádámot teremtette az Úr. 

 

Euforikus boldogságában harsogja, kiabálja le a háza előtt összecsődült, meglepett embertömegnek:"Szabad vagyok végre!" Saját lelkét, annak felszabadultságát teszi ki közszemlére a nyilvánosság elé: ama határtalan örömének ad hangos kifejezést, hogy az önzés, a gyűlölet és gonoszság fojtogató hálójából sikerült végre kitörnie a szeretet, az odaadás, a kegyelem, a szívbéli jóság, a meleg emberi érzések tiszta, friss és üdítő levegőjére. 

 

Sikerült kimenekülnie a kínzó és gyötrő egyedüllétből, a pénzszerzés taposómalmának megállíthatatlanul őrlő kerekei közül. "Úgysem volt jó semmire / Szétszórom hát a semmibe." - énekli kitörő boldogsággal. S közben két kézzel szórja a sok-sok papírpénzt az erkélye alatt összecsődült ámuló, kitörő örömtől tobzódó tömegre.  
   

Személyiségének és lelkiállapotának ezzel a hirtelen és rendkívüli változásával, egész jellemének ezzel az éles fordulatával nemcsak saját magának, de - ahogyan megjavulása elterjed városszerte - szűkebb és tágabb környezetének az élete is egy csapásra kiszámíthatóbbá, derűsebbé, kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá válik. Most és mindörökre, mert így lesz, így marad ez most már a jövőben is. 

 

Földöntúli örömének - amit saját pálfordulásának sikere felett érez - hangos kifejezést is ad azzal, hogy az összes pénzét leszórja az erkélye alatt összecsődülő szegényeknek. Szétszórja közöttük, akik határtalan örömmel fogadják a karácsonyi pénzesőt. Mindenki ujjongva, euforikus bódulatban, áhítozva kapkodja a mennyei mannaként az égből reájuk hulló bankjegyeket. 

 

A nagy angol író mintegy szelíd útmutatásként, példaként állítja elénk az uzsorás optimizmust sugalló, mélységesen tanulságos metamorfózisát. A kis Tim szavait idézi vissza a kisregény befejezésében. Annak utolsó mondataként az "Isten áldjon meg mindnyájunkat!" summázattal zárja le megindító, könnyekig megható, de egyben felemelő történetét. Mintegy szimpatizálva, örömmel konstatálva Scrooge emberarcú kereskedővé válását, s egyben üzenve az olvasónak is: lám, a ti életetekben is megvan a lehetősége a változásnak, ha bíztok Isten segítségében és támogatásában.

 

A vallásos ember hosszú és keserves utat tesz meg addig, amíg  hívő lélekké válik. A kettő lényegében úgy viszonyul egymáshoz, mint ahogyan a muzsikus-ember  és a művész-ember. 

"Nagyon sok kiváló zenész létezik ezen a világon, de nem mindegyik művész. Még akkor sem, ha diplomáján ott virít a "művész" titulus. Mint ahogyan nem mindenki költő, aki verseket ír, nem mindenki író, aki ír (magamat sem tartom annak) s nem mindenki énekművész  aki kiáll a pódiumra és énekel.  Csakis az válik igazán művésszé,  aki vállalja a hosszú és keserves utat, s elszántan törekszik rá, hogy az legyen." 

 

 - mondta Hegedűs Endre világhírű zongoraművész. akinek koncertjeit a hallgatói szinte szakrális eseményként érzékelik. Feleségével együtt mindketten hívő emberek. "Minden reggel a Szentírásból olvasunk fel. Erőt kapunk, biztatást, néha tanácsot, máskor választ kérdéseinkre vagy megoldást a gondjainkra."- vallotta egyik interjújában. Így igaz. Aki Istenben, annak mindenhatóságában, a Szentírásban bízik - az választ talál gyötrő kérdéseire, s megoldáshoz jut gondjai, problémái megnyugtató elrendezésében.

 

Igaz, hogy az inkvizíciós korszaktól, a sötét középkortól ma már messze vagyunk - de még napjainkban is azt tapasztaljuk, hogy túl sok botrány robban ki eme egyház falain belül. (Vallási, pénzügyi és szexuális jellegű egyaránt.) Amiből sajnos az derül ki, hogy vannak olyan egyházi személyiségek, akik úgy gyakorolják papi hivatásukat, hitüket, hogy Istennek nem tetsző módon élnek és munkálkodnak. 

 

És ez nemhogy a keresztény hittel, de a józan emberi erkölccsel sem egyeztethető össze. Vagyis: lelkészi, papi szolgálatukban Jézus követőinek, híveinek, tanai terjesztőinek tartják (mutatják) magukat, de a valóságban egyáltalán nem azok. Itt tehát, ez esetben a hit, a vallás megélése, gyakorlása, a magánélet, a hitközségi lét és a belső meggyőződés között nincs rend, nincs harmónia. Ami viszont rendkívül szükséges,elengedhetetlen  lenne. 

 

Földi problémáink, gondjaink, gyötrő kétségeink megoldásához, elrendezéséhez szükséges erőt és energiát kívülről kapjuk, és ezt rendszeresen kérjük is az imával, gyónással, bűnbocsánatunk gyakorlásával. Ám ennek az erőnek, energiának a felhasználását, hasznosítását problémáink megoldásában - már saját magunknak kell véghez vinnünk, megcselekednünk. Nékünk kell átgondolnunk, megterveznünk és "kiviteleznünk" mindent. Itt és ebben nincsenek alvállalkozók, kivitelezők - itt már mindent magunknak kell megoldanunk. 

 

Energiát, kitartást, erőt őseinktől, szüleinktől, gyermekeinktől, hozzátartozóinktól, saját testünk rendszeres edzéséből is kapunk. De hát ők is (ezek is) valamennyien isteni teremtmények. És persze nem utolsósorban bőségesen kapunk energiát a művészetek tanulmányozásából is. Ám ne feledjük: maga a művészet is isteni láng hatására, égi sugallatra - bár igaz, hogy földi ihletésre és intuíciókra - létrehozott emberi alkotás. Tehát az energia - mint említettem - kívülről jön, de a megoldás titka az belül van. 


Hogy mindezt megértsük, belássuk és eszerint éljünk - ehhez elengedhetetlen az, hogy rendületlenül higgyünk Isten szeretetében, bizalmában, hatalmában, kegyelmében, megbocsájtásában és segítőkészségében. Ehhez mindenképpen hozzásegít bennünket a Biblia, a szentírás nagyon figyelmes, beható tanulmányozása. Higgyünk abban, hogy az isteni energia mindenkire egyaránt hat, még azokra is, akik ezt nem akarják, vagy nem tudják felfogni.  

 

Erőt ad és sugároz, elementárisan hat minden univerzumban élő lény életére, hatást fejt ki és gyakorol minden növény, állat és ember tevékenységére. Ám az, aki hívő lélekként éli mindennapjait - annak élete gazdagabb, harmonikusabb, optimistább, szeretetteljesebb lesz ezáltal. A hívő (hívséges) lélek egy mindent átfogó egység lényeként értelmezi, fogja fel saját földi létét, hivatását és eszerint él. Aminek lezárulása után elnyeri majd az örök üdvösséget.

 

Ha valaki azonban úgy gondolja, hogy a Teremtő ezt az üdvösséget halálunk után majd egyfajta jutalomként, kegyként osztogatja, nyújtja át hűséges híveinek - az tévesen ítéli meg az Ő ítélkezését, értékelési rendszerét. Az ő ítélkezési, bíráskodási elvei, igazságszolgáltatása és ezek gyakorlata nem magyarázhatók a mi földi elveinkkel, jogi formuláinkkal, paragrafusainkkal.

 

Különösen nem indokolható ez minálunk, ahol manapság már igencsak különvált a jog és az erkölcs. Ha ez nem vált volna ennyire külön - akkor ennyi vétkes, bűnös, potenciális bűnöző alak, ennyi hitvány, jellemtelen ember nem futkározna szabadlábon, illetve félrészegen, bedrogozva, húszmilliós autójával száguldozva, ártatlan emberek életét veszélyeztetve, vagy magánhelikopterén, luxusjachtján furikázva például kis hazánkban sem! És talán a kocsmák se lennének ennyire tele...) 

 

Az Isten hatalmában, szeretetében való mélységes hit már önmagába foglalja annak jutalmát és értelmét: a harmonikus, békés, türelmes, adakozó, irgalmas  és szeretetteljes életet. Azt a meggyőződést, hogy az őt feltétlenül szerető Isten minden földi dolgában segédkezet nyújt néki, útmutatást ad számára, s bűneire bocsánatot ád és gyakorol.       

 

 

    

Higgyünk tehát rendületlenül az Ő megváltó és mindenható erejében! Mert ahogyan hajdanán a legnagyobb koncentrációval és tudással, mindenre kiterjedő aprólékos tervezéssel és kivitelezéssel, senkiéhez sem hasonlítható műgonddal empátiával,  szeretettel és segítőkészséggel járt el a Teremtés egész folyamatában és véghez vitelében - ugyanolyan végtelen hatalommal, erővel és tudással  áll mellettünk. Támogat, segédkezik nekünk, s tesz meg mindent  azóta is, ma is, és a jövőben is az érdekünkben,  érettünk és javunkra. 

  

Ám az életünkben folyamatosan elénk kerülő, soron következő mindennapi, földi feladatainkat, problémáinkat, konfliktusainkat, gondjainkat megoldanunk, elrendeznünk mindenkor magunknak kell! A hitet, az optimizmust önmagunkban és Teremtőnkben, továbbá az energiát, az életerőt magától Istentől kapjuk életünk folyamán, és ezt mi magunk is megsokszorozhatjuk azzal, ha rendületlenül hiszünk benne. Isten mindenhez segítséget, támogatást nyújt - még akkor is, ha éppen észre sem vesszük - ám az elképzelés,  tervezés, átgondolás, végrehajtás, a megnyugtató lezárás, befejezés az már egyedül mireánk vár. Mindezt nem ruházhatjuk át senki másra. 

 

Mindezt nékünk kell vállalnunk és véghezvinnünk - elviselve és átélve a tervezés és a cselekvés minden örömét és bánatát, élvezetét és fájdalmát, mámorát és kínlódását,  vidámságát és szomorúságát, boldogságát és lehangoltságát, könnyedtségét és gyötrődését, elégedettségét vagy elégedetlenségét. Önállóan, önmagunkban, önmagunk által átgondolva és végre hajtva - tudásunk, erőnk, képességeink, lehetőségeink, jellemünk, természetünk, és önbizalmunk szerint. Mert mit is mondott az Úr - Madách soraiban? "Ádám! Elhagytál engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban." 

 

AZ  ISTENI  ELENGEDÉS  ÉS  MEGTARTÁS

 

z embert a tiltott gyümölcs meglopásáért, megdézsmálásáért ezzel és így büntette az Isten - mármint hogy további cselekvésében magára hagyta. (És persze korlátozta, amivel ugyancsak jót akart és jót tett.) De azért távolról azóta is figyeli, figyelmezteti, s ha rossz útra téved, rendszeresen jelzéseket küld számára. Mert az Ő szeretete azt jelenti, hogy vigyázó szemeit rajt tartja az emberen, figyeli minden lépését, ha éppen azt is mondotta néki: "elhagylak én is." Az Ő sajátos "elhagyása" tulajdonképpen csak térbeli  és nem valódi elhagyás, s végképp nem lemondás az emberről. 

Nem úgy kell érteni, hogy a továbbiakban nem törődik semmit teremtménye sorsával, s nem érdekli fejlődése, életének alakulása. Sőt, nagyon is érdekli és vigyázza! (Mit is ír róla Ady egyik istenes versében? "Nem nagyon törődik velünk / De  betakar, ha nagyon fázunk.") Mert azáltal, hogy elhagyta Ádámot éppen azt tette számára lehetővé, hogy az ember önállóan, egyedül is megállhasson a saját lábán.

 

Hogy megtalálhassa önmagát, és kimunkálja a földi cselekvés számára legmegfelelőbb módjait és lehetőségeit. Az Ő végtelen szeretetébe így fér bele, ezt jelenti ez a sajátos távoltartás, elhagyás. Az Ő végtelen szeretetével azt üzeni mindannyiunknak:  haragszik ugyan, de azért megbocsájtott az embernek az Édenben elkövetett bűnéért. Úgy haragszik, mint ahogyan egy igazi, jó szülő itt, e földön: hogy továbbra sem fosztja meg teremtményét a segítőkészségétől, támogatásától, féltésétől és  szeretetétől.  

 

Isten tehát - legfőbb teremtményével szemben - az elengedés és megtartás finom eszközeivel és módszereivel élt. Ezeket érvényesítette akkor rajta és felette. És ezeket alkalmazza azóta is. ("Was Gott tut, das ist wohlgetan". - Mit Isten tesz - az jól van úgy.") Ezzel a csakis reá jellemző elhagyással, távolságtartással is jót cselekedett, jót tett az emberrel. 

 

Hiszen magától az emberi voltától fosztotta volna meg őt, ha nem biztosította volna ezzel a lépésével, s nem biztosítaná számára azóta is - a Teremtés pillanatától fogva - az önálló cselekvés szabadságát, örömét, lehetőségét s nem utolsósorban: felelősségét. S mindezt úgy teszi és gyakorolja, hogy az imént említett rendszeres jelzéseivel, figyelmeztetéseivel azért azóta is minduntalan véleményt nyilvánít, intenciókat közvetít  - sokszor indirekt módon - az emberiség számára. 

 

Ezekkel a jelzéseivel, figyelmeztetéseivel, jó útra terelésével  tudatosítja bennünk, hívő lelkekben - és sokszor a nem hívőkben is - azt, hogy mikor cselekszünk helyesen, s mikor teszünk rosszul. Ráébreszt bennünket arra, hogy mikor járunk téves, vagy helytelen úton. Az Isten azáltal segíti leginkább az ember földi életét, hogy lépten-nyomon nem avatkozik bele, nem szól bele annak döntéseibe, cselekedeteibe, csupán elvi, erkölcsi útmutatást és energiát ad mindehhez. Isten már magával a Teremtéssel tulajdonképpen "megtette a magáét." Nem véletlenül mondta annak idején: "Ez jó így." 

 

S azóta pedig "csak" folyamatos irányítással, jelzésekkel, figyelmeztetésekkel él. Amit aztán az emberek egy része megfogad, megfontol, és javít, változtat eddigi életmódján. Átgondolja eddigi tetteit, próbálja korrigálni, a továbbiakban kiküszöbölni eddig elkövetett hibáit. Az emberiség másik része hol megfontolja, hol nem ezeket a figyelmeztetéseket, egy másik része pedig egyáltalán nem. Mert e tekintetben sem lehet egy kalap alá venni az embereket.

 

 

Ez a kiűzetéssel járó, távolságtartást biztosító büntetési formula már akkor is, a teremtés után egyfajta figyelmeztetés, intenció volt a részéről: igenis, vegye tudomásul minden földi férfi és nő azt, hogy az első Ember "prototípusából", a férfi nemből született meg hajdanán a másik nem: a női. Így, ennél fogva a felelősség - akkor is, és ma is - közös. Mert a női lény tartalmazza a férfi sajátosságait is, hiszen egymásból lettek teremtve. S mivel a felelősség közös volt - a kiűzetés is mindkettőjükre vonatkozott, annak mindenféle jövőbeli következményeivel együtt. 

 

A Teremtés "koronája", annak  betetőzése szerintem nem a férfi volt - mint ahogyan az helytelenül, némi gunyoros felhanggal elterjedt nálunk -  hanem annak az oldalbordájából kreált, létrehozott lény: a nő. Aki akkor vált asszonnyá, amikor egy párrá álltak össze Ádámmal, a férfival. (De zárójelben megkérdezem: volt-e más választásuk, mint hogy házaspárrá, pontosabban "édenpárrá" legyenek?) Ő, Éva  jelentette tehát a Teremtés befejező, végső aktusát, ami után más, újabb "teremteni való" már nem volt. A NŐ volt valójában az isteni alkotómunka, a Teremtés, befejező, legvégső stádiuma, betetőzése, legutolsó momentuma.  

Mert ha a  férfi lett volna a korona (vagyis a betetőzés) - ami minden logikának ellent mond - akkor nem lenne most sem nő, sem férfi a Földön.  Hiszen a férfi létrehozásával befejeződött volna  a teremtés nagy műve, majd Ádám halálával egyből megszűnt volna az ember szaporodásának a lehetősége. Az igazság szerintem és lényegében az, hogy tulajdonképpen a férfi volt a fej, a nő pedig a fejen a korona, vagyis a férfi mellé rendelt, de nem mellékes  dísze! A korona eredeti jelentése szerint ugyanis nem más, mint koszorú, virágfüzér - vagyis dísz.) 

 

S hogy magyarázatom teljes legyen - még azt is hozzáfűzöm: a koronát csakis a fej tudja mozgatni, csak azzal együtt fordulhat jobbra vagy balra, sőt az tartja (vagy ha úgy tetszik: tartja el) az egészet. Ám a fej a korona nélkül dísztelen, unalmas, lehangoló, élettelen - bármennyi ész is van abban belül. Ezzel a dísszel (nő) és a fejjel (férfi) - s annak józan ítélőképességével - együtt biztosította Isten a szaporodás nemes tettét Ádám számára. S természetesen Istennek arra is gondja volt, hogy mindehhez a megfelelő szaporítószerveket is mindkettőjük testébe beültesse, s mindkettőjükbe teljesen másfélét. (És hogy pénkodjak: ezzel is biztosította, hogy az ellentétek mindenkor  vonzzák egymást …)

 

Ennek eredményeként aztán benépesült a földgolyó, ahogyan azt a Teremtő tervezte és óhajtotta. S amire már az Édenben kegyesen fel is szólította az első emberpárt. "Szaporodjatok és sokasodjatok!" De azt is hozzátette: "fájdalommal szülsz magzatokat, s orcád verítékével keresed meg kenyeredet." Ami igaz azóta is mind a mai napig, sőt az marad a jövőben is.

Az Úr - aki nemtelen - a saját szellemiségét, a saját képét, lelkületét, szellemét lehelte az első  Emberbe, azaz Ádámba (ami a héberben embert jelent.) Kérdezhetjük: akkor miért nem öröklődött Ádámban, annak génjeiben az Úr nemtelensége? A válasz egyszerű: mert nem akart nemtelen lényt teremteni, hiszen akkor az a szándéka, terve nem teljesülhetett volna, hogy Évával együtt a pár szaporodásra is alkalmassá váljon. Két nemtelen lény ugyanis nem tud utódot létre hozni, csak két ellentétes nemű. Egyébként pedig - úgy, ahogy az Úr teljes egészében a testét, lelkét és szellemét sem „másolta” teremtményeiben (sem az emberben, sem az állatban, sem a növényben), úgy saját nemtelenségét sem kívánta másolni, reprodukálni bennük. Vagyis minden tökéletesen, mélyen átgondoltan valósult meg.

 

Elsőként tehát Ádámot teremtette meg az Isten, majd utána belőle (helyesebben annak oldalbordájából) alkotta  meg a nőt, Évát, mint fent már kifejtettem. Ennélfogva mindkét nemben örökre "benne maradt", rögzült, megőrződött az isteni szellem is, amely legelőször tehát Ádám testébe „vándorolt” át. Majd onnan Éváéba került át a Teremtő keze által. 

Lelkük azonban már önálló, csakis reájuk jellemző, személyiségük jegyeit magán viselő, egyéni lélek lett bennük: a teremtés által, lélegző teremtményekké váltak. És ez nevezhető igazán a teremtés csodájának! Így tehát nem a Szentlélek-et magát kapták örökségbe, hanem a férfi és a női lelket - külön-külön - s ezért is nem válhatott ez a fajta lélek testükkel, szellemükkel együtt halhatatlanná.  

 

A két lábbal földön járó férfi és a nő is tehát azóta is rendelkezik - az isteni mellett - általános emberi, és emellett saját nemének megfelelő tulajdonságokkal, saját lelkülettel is. Mindezt mi - földi halandók - csak megköszönhetjük és meghálálhatjuk (ha tudjuk) a Teremtőnek. Tőle ezt a fajta teremtő cselekedetet kifejezetten baráti cselekedetnek minősíthetjük. De úgyis mondhatnánk másként fogalmazva: szeretetteljes, jóságos cselekedet volt ez részéről. 

 

És bizony - gondoljunk csak bele! - e három fogalom mind ugyanazt jelenti. Mert nem lehet a földön sem igaz barát az, aki nem jóságos és nem szeretetteljes. Istent tehát a legnagyobb barátunknak tekinthetjük - nem véletlen, hogy hozzá forduló imáinkban, fohászainkban is tegező hangnemben szólítjuk meg. Mert hogy is szól Kölcsey Himnuszának első sora? "Isten áldd meg a magyart!"

 

Nagyon félreértelmezi az emberi személyiségnek és a vallásnak a lényegét az, aki például Kölcseyt depresszióba, csüggedésbe, tehetetlenségbe, önsajnálatba fordult költőnek titulálja azért, mert a Himnuszban segítségért, áldásért, szánalomért fohászkodik az Úrhoz. (Mert jómagam már effajta véleményt is hallottam e reformkori nagy költőről és művéről.) S ráadásul nemcsak a maga, hanem saját népe számára óhajt és kér segítséget. Súlyos tévedés elmarasztalni őt azért, mert költeményében áldást, kegyelmet, jó kedvet, védelmet és bőséget kíván akkor, amikor a magyarságnak arra éppen a legnagyobb szüksége volt. És miért tette ezt? 

 

Legfőképpen azért, mert mélyen vallásos és ugyanakkor a nemzete sorsáért aggódó ember volt. S a segítség. az áldáskérés mindig is a vallásos, hívő ember legfontosabb jellegzetessége volt és marad. E nélkül hívő ember nem élhet. "Kérjetek, hogy adhassatok!" - áll a Bibliában. Krisztus a következőt mondta tanítványainak: "Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér mind kap, és aki keres talál; és a zörgetőnek megnyittatik."

 

Nyilvánvaló, hogy Kölcsey egy személyben nem tudta akkor megvédeni az egész magyarságot (ezt nem is várta tőle senki.)  Továbbá arra sem volt képes, hogy költőként - bármily nagy is volt -   megszüntesse az évszázados elnyomást, netán megtorolja a sok elszenvedett sérelmet, ami nemzetünket érte, hiszen évekkel később még a tömegek forradalma sem volt erre képes. Egyébként is ő maga nem volt egy forradalmár alkat. Védelemért és segítségért esdeklő verse mégis jelentős felhívó, lázító szózatnak, buzdító, lelkesítő erőnek bizonyult (ezért is zenésítette meg Erkel.) 

 

Szavai már azok megírásának idején is (1823) sok-sok hívő és nem hívő emberben leltek visszhangra, s így van ez ma is. Reformkori fohászában egyfajta áttekintést, summázatot adott a "magyar nép zivataros századaiból" a forradalom kitörése előtt tíz évvel elhunyt költő. A hívő, hithű ember, különösen, ha művészi tehetséggel bír -  felekezetétől, foglalkozásától, társadalmi státusától függetlenül mindig és minden korban lelkiismereti kötelességének fogta fel, hogy önmagának és embertársainak segítséget kérjen Istentől, s ezáltal is erősítse magának és népének a lelkületét és hitét. Így és eszerint tett maga Kölcsey is annak idején. És igenis helyesen tette. Amiért tévedés őt és költeményét - ami tulajdonképpen  egy imádság -  pesszimistának nevezni. Az imádság ugyanis mindig hittel, bizakodással, reménykedéssel tölt  el bennünket, többek között ez indít bennünket az imádkozásra.   

 

A hívő lélek elsősorban isteni és emberi tulajdonságai szerint él és munkálkodik. Vagyis minden cselekedetét a szeretet, a türelem, a barátság, az önzetlenség, a segítőkészség, a Teremtőjében való bizalom és feltétlen hit örök eszméje vezérli. Ennek rendeli alá a saját nemének megfelelő tulajdonságokat és szerepeket. Az ember - azáltal, hogy emberi és nemi tulajdonságokkal, szellemmel és önálló (de nem halhatatlan) lélekkel és saját egyéniségére szabott feladatokkal, célkitűzésekkel él - rendelkezik egyfajta halandósággal, és egy szempontból halhatatlansággal is. 

 

Valójában halandó az ember - ilyen minőségben is bocsájtotta el az Úr - hiszen evék annak idején a tudás gyümölcséből, a halhatatlanság fájáról pedig már nem volt alkalma szakítani, tehát földi éveinek száma véges, bár előre nem meghatározható. Viszont másfelől halhatatlan, mert szellemi, tárgyi alkotásai, annak hatásai tovább élnek halála után is az élők között, illetve az élőkben, akiket itt hagy.

A halandóság és halhatatlanság kérdését itt most csak megemlítettem. Az erről szóló eszmefuttatásomat a következő fejezetben még folytatom és részletesen kibontom. Ám most még néhány szó következik  az  elengedésről és megtartásról:

A teremtő Isten  a legkorábbi időben egy sajátos, komplex, számunkra fel nem fogható, hatalmas rezgő energia lehetett - ami aztán anyagszerűvé vált. A világegyetem, s abban többek között a földgolyó megteremtése után az élettelen anyagból (porból és sárból) megteremtette az ugyancsak anyagszerű élőlényeket, melyekbe azok létrehozásakor átadta a magában ott munkáló energiát, lelkületet és isteni szellemet. S hogy hogyan "tudott" az Isten élőt teremteni élettelenből? 

 

Erre a bonyolultnak tűnő kérdésre egyszerű magyarázat van:"valamennyi kémiai elem, melyekből az élőlények felépülnek megtalálhatók az élettelen anyagokban is." írja a The World Book Enciklopédia. Isten - aki mindenre képes - ezt is meg tudta cselekedni, végbe tudta vinni annak idején. Ahogyan meg tudta tervezni és alkotni - számunkra átláthatatlan, felfoghatatlan módon - az emberi agyat, a legkisebb sejteket úgy, hogy minden a legapróbb részletekig pontosan és biztosan működik azóta is! 

 

 

 

Az Isten az egész Univerzumot, majd benne az élőlényeket (így az embert is) tökéletesre alkotta. S most,  erre  felkapva a fejét - joggal meg is kérdezheti az olvasó:  ha Isten tökéletesre alkotta lényeit, akkor miért tesz annyi rosszat és miért pusztítja annyira az élőhelyét az ember? 

 

Válaszom a következő: tökéletesre, de nem tökéletesnek! Mármint alkatilag, testi, anatómiai értelemben tökéletesre! Ami szervezetük felépítését, minden apró részletük mechanizmusát, működését illeti – Isten minden általa teremtett földi lénye valóban tökéletes lény. De szellemileg, lelkileg, tudásukban, képességeikben, jellemükben, habitusukban, vérmérsékletük harmóniájában, természetükben – egyáltalán nem azok! Ha mind azok lennének (beleértve minket is) akkor valamennyien Istenek lennének (lennénk). Vagyis a bibliai szöveget: tökéletes – itt sem szó szerint kell értenünk!

 

Szervezetének felépítésében, elemeinek pontos, arányos és rendeltetésszerű illeszkedésében, annak anatómiai működésében valóban tökéletes volt, maradt és lesz is minden élőlény - minden leszármazottjával egyetemben (eltekintve persze  a ritka genetikai rendellenességektől.) De természete, jelleme, hajlamai, céljai tekintetében, szellemi-, és lelki tulajdonságaiban - amik már akkor, ott az Édenben  sem voltak tökéletesek - bizony változott azóta az ember, állat, s növény is, mégpedig nem mindenben előnyére! S ráadásul hordozza magában a sátáni, ördögi, bűnre, gonoszságra hajló vonásait is, és hordozni is fogja tovább, a jövőben is.

És hogy mikor és meddig  is zajlott le a Teremtés folyamata? Ezt a mai időszámításunkkal senki emberfia nem tudja pontosan meghatározni. Mert az nagyon is hollywoodi heppiend-ízű, romantikus, naív és téves feltételezés, hogy a ma közkeletű 6 nap (144 óra) alatt történt volna az egész Teremtés, s a hét utolsó napján, a hetediken Isten megpihent és jóérzéssel, elégedetten tekintett  végig művén…Mert Ő a mai fogalmaink szerint sosem pihent meg, és ma sem pihen…

 

 

Ha ugyanis Isten nem lenne „örökmozgó”, örökké tevékeny, figyelő, figyelmeztető, útmutató, tervszerűen cselekvő, szerető és segítő entítás -  akkor itt, e földön érdemben semmi nem történhetne. S maga a Föld is már régen kipusztult volna, hiszen az ember ezer és ezer év óta - nem használja, hanem kihasználja, pusztítja és rongálja azt. 

Egy ősi iráni mondás szerint: „az ember vagy apja, vagy megrablója a természetnek.” (És hogy kiegészítsem: ez az ember saját egyéni természetére, szervezetére is igaz!) Nos, az utóbbi évtizedekben erősen úgy tapasztaljuk, hogy inkább az utóbbi. S aki a természetnek igazán apja, azaz gondviselője tud és akar lenni minden igyekezetével - az egyedül Isten. Aki nap mint nap küldi a jeleket, figyelmeztetéseket, intenciókat - amikből az ember, az emberiség sajnos nem tanul. Mert továbbra is rabolja, sőt gyilkolja a körülötte lévő természetet. S hogy miért teszi ezt - arra csak azt válaszolhatjuk: kényelme, luxusa érdekében.

 

Őrült mértékben rabolja a még meglévő földi tartalékokat, pedig a felhasznált, kiaknázott ásványkincseknek fele is elegendő lenne ahhoz, hogy az emberiség szerényen, Isten törvényeinek, és a keresztény erkölcs követelményei szerint élhessen, tudjon élni. És főleg: akarjon! De hát nem akar! Az emberiség nagy része dőzsölni akar, mert azt látja: körülötte milliárdosok ezrei élnek feneketlen luxusban, így ő miért ne tehetné? 

Amiben végül is igaza van. Mert nem az a baj, hogy léteznek dúsgazdagok (akiknek jó része munka, teljestmény nélkül szerezte mesés vagyonát, ami viszont nincs rendben) és léteznek mellettük szegények. Hanem az nem stimmel, hogy e kettő aránya igazságtalan! Mármint, hogy a földünkön lényegesen többen myomorognak, éheznek, mint amennyien gazdagon élnek. No, ez az, ami nagyon nincs rendben. 

Mert mi lenne az igazságos? Ennek fordítottja. Az, ha az emberiség nagy és jelentős része, aki munkájával, teljesítményével  megteremti a javakat – az normálisan, emberi módon tudna élni (főként megélni) s emellett lehetne mellettük (kit zavarna?) néhány száz, vagy ezer gazdag, aki jogosan, elméje, teljesítménye! vagy akár öröksége, szerencsés nyereménye folytán gazdagon, sőt dúsgazdagon él.

A túlzott  motorizációt legtöbben azzal magyarázzák: hát keresnem kell, el kell tartanom a családot, s ezért sietek, rohanok, sőt száguldok az autóval egyik helyről a másikra, egyik boltból a másikba, iskolából a munkahelyre, edzésről a továbbképzésre, nyelvóráról a pszichiáterhez stb. S így ha két mp-t várni kell a zebránál, már dudál, őröng, szentségezik,  az úrvezető. S ha nem kapja meg 5 percen beül a hamburgerét - az autóból kihajolva a McDonalds-nél - már anyázik.

Holott korántsem lehet mindent az autóval való gyorsabb eljutással indokolni magyarázni, hiszen van tömegközlekedés, szabad lenne egy kicsit gyalog is járni felnőttnek és gyereknek egyaránt, s nem muszáj 300 méterre is az autóval menni, és így tovább. S a technikai fejlődés sem követelné meg feltétlenül, hogy annyi erdőt kivágjunk, hogy mindent lebetonozzunk, leszigeteljünk, s hogy folyamatosan mobilozzunk, s még utcai séta, futás, színház-, vagy mozilátogatás közben is fülhallgatózzunk.

 

S az, hogy emellett azért az ember néha  jót is tesz a természettel  és önmagával - az egyértelműen Isten óvó és őrző tekintetének, hatalmának, sugárzó erejének,  figyelmeztetéseinek, segítségének, támogatásának, mindenhatóságának  köszönhető - bármennyire is végső soron mindent itt e földön maga az ember hajt végre. Jótettei határozott megvalósítása - melyek nemcsak az adventi időszakban nyilvánulnak meg - bizonyítják, hogy azért vannak benne isteni tulajdonságok, melyek időnként felül tudnak kerekedni a rombolási szándékokon, pusztítási ösztönökön, saját önzésén és  kényelemszeretetén.

S bár az Isten maga az emberben feltörő negatív hajlamok végleges beszüntetését, megsemmisítését, kiiktatását soha nem tervezte és soha nem is szándékozott  ezt megtenni, s a gonosz működését soha nem is akarta megakadályozni – holott megtehette volna – arról Ő már nem tehet, hogy a Teremtés óta az ember hogyan gazdálkodik önmagával és környezetével. Annak - aki mindig is jót tett  teremtményeivel és mindenkor jót akart nekik - igazán nem lehet szemére vetni, ha egykor tökéletesre teremtett lénye saját elgondolásai alapján így vagy úgy - nemcsak előnyére, de  hátrányára is - megváltozik az idő során.

 

 

Tulajdonképpen Isten magával a Teremtéssel már önmagában véve teljesítette volna hatalmas és felbecsülhetetlen feladatát, ám Ő nem elégedett meg azzal hogy ott, azon a ponton egy éles vágással befejezze művét. Mert azóta is teremt, alkot, tervez, munkálkodik. Segít, figyeli minden lépésünket (hála Istennek!) figyelmeztet bennünket, energiát, optimizmust, szeretetet ad, életerővel, hittel lát el bennünket. Azaz  gazdaggá, élhetővé teszi egész létünket, s megkönnyíti még halálunkat is. (És ide aztán valóban illik, ha ezt írom:  

 

 

S rajtunk, az emberiségen múlik, hogy igényeljük, kívánjuk, fontosnak, szükségesnek tartjuk-e mindazt, amit csakis egyedül Ő tud, Ő képes számunkra adni és nyújtani. Vagyis: élünk-e mindezzel a felmérhetetlen lehetőséggel, és bízunk-e Benne? Azt hiszem, soraimból is világosan kiderül: szerény véleményem szerint jobban tesszük, ha igen. 

 

 

 

 

Mert boldogabb lesz életünk akkor, ha lelkünk mélyéből óhajtjuk és szeretettel el is fogadjuk szimbolikusan felénk nyújtott kezét életünk nehéz vagy megoldhatatlannak tűnő helyzeteiben. Ha elhisszük azt, hogy Néki is szerepe van legsikerültebb teljesítményeinkben, legörömtelibb pillanatainkban, embert próbáló akadályaink leküzdésében, mert mindig ott van mellettünk. Mondjunk köszönetet Istennek mindezért, és ne káromoljuk, hibáztassuk akkor, amikor valamilyen szerencsétlenség, tragédia, komoly betegség sújt le bennünket, vagy szeretteinket.   

 

„Szent és dicső az én Uram, ki fennen áll a bűn felett:

               szolgálni őt porig hajolt alázattal ne szűnjetek!”

                           (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz. ford: Faludy György.)

 

Azért az  Úr nem hibáztatható, ha egykori teremtményeinek kései leszármazottjai manapság dollár-, és euromilliárdokat áldozva kacsintgatnak a Mars és a Hold felé - újabb lakhely és ásványkincsek után kutatva a világűrben - ahelyett, hogy itt, e földön teremtenének először rendet. Ha világszerte tonnaszám dobják ki az élelmet, amikor milliók éheznek a világon. 

 

S azért sem, ha technikailag szédületesen fejlődik, igyekszik mindent automatizálni, s már ötven méterre is autóval megy, de erkölcsileg silányul, emberi mivoltában értéktelenedik, netán vészesen elfajul, sokféle téren visszafordíthatatlan folyamatokat indít el, önsorsrontó lesz, vagy szűkíti saját mozgásterét, nem egyszer maga alatt fűrészeli a faágat. Mindehhez és minderre Isten csak üzenetek, figyelmeztetések küldésével  reagálhat, de az ember szabadságába, alapvető tevékenységébe erőszakosan nem nyúl, nem avatkozik bele. 

 

 

Tehát az már más kérdés, hogy azóta az ember (mint a legintelligensebb lény)  a Teremtő által biztosított szabadságával és szabadságában mit és hogyan tesz. Mit művel - előnyére vagy hátrányára - ezzel a hibátlan, mérnöki-, és biológiai pontossággal és precizitással, azóta is senkiéhez sem hasonlítható rendkívüli művészi-, és mesterségbeli tudással egykor megalkotott szervezettel? 

 

Azaz: hogyan él azóta mindezzel saját magának és a többi élőlénynek, a meglévő élő-, és élettelen természetnek előnyére vagy hátrányára? Hogyan szolgál ezer és ezer év óta tevékenységével mindezek épülésére, vagy rombolására? Hogyan él ezzel jótékonyan, jóindulatúan, mindenki számára helyes célokat kitűzve, vagy hogyan él ezzel vissza? Hogyan él és munkálkodik saját maga és más élőlények  szervezete épségének megtartása érdekében, vagy az ellen? 

 

Hogyan védi, óvja és tartja meg minél tovább ezt az egykor tökéletes emberi szervezetet normális életvitelével, vagy hogyan mérgezi, pusztítja azt mindazzal, ami ellentmond az isteni törvényeknek? És bizony, mindezek - ha nem is abszolúte meghatározzák, de - jelentősen befolyásolják, hogy ki milyen egészséges lesz testi-lelki-szellemi értelemben egyaránt. Hogy kit miféle betegségek támadnak meg, mennyi ideig él és miben hal meg. 


 

 

A különféle betegségek jelentkezését vagy hiányát, életünk időtartamát befolyásolja jellemünk, életmódunk, életvitelünk; hogy hívő, avagy hitetlen emberek vagyunk-e, élünk, vagy nem élünk a Szentírás igéivel, bízunk-e azokban, avagy nem. De befolyásolják (nem determinálják) mindezeket  választott emberi kapcsolataink, továbbá művészetekhez (!) tudományokhoz, a természethez, állatokhoz való viszonyunk is. 

 

És befolyásolja mindezeket az ember egyéni - jó vagy rossz - természete, reagálása a fertőzésekre,  az élettani folyamatokra. Az, hogy valaki bízik-e vagy nem az orvos szavában, szakértelmében, komolyan veszi-e az intő jeleket, amivel szervezete „üzen”, vagy hanyagul legyint azokra. Hogy saját konokságával, nemtörődömségével, értetlenségével, türelmetlenségével, önsorsrontó, önpusztító életmódjával, gyűlölködésével, acsarkodásával, önzésével, káros szenvedélyeivel és rosszul kezelt, helytelenül irányított kapcsolataival valaki hogyan, s miképp teszi tönkre szervezetét, idegrendszerét, lelkivilágát. 

 

De az is befolyásoló tényező lehet, hogy mikor és mennyire enged a gonosz csábításának, a bűn hívó szavának, kísértésének? A sátánnak, aki már a Teremtés óta "együtt él vele", ott ólálkodik szüntelenül körülötte, s akinek működését Isten ugyanúgy lehetővé tette, mint az emberét. S a választás szabadságának is - jó és rossz között - mindkettejük számára utat nyitott: ha tetszik, próbálkozzatok, s majd kiderül, hogy melyik mire vezet. Tehát tapasztalja csak meg az ember: hogyan fog élni, boldogulni, ha a jó rossz tulajdonságait preferálja, azokkal óhajt élni és munkálkodni!    

 

 

Amikor a jezsuita vallású és neveltetésű II. Rákóczi Ferenc  serdülő fiúként Istenhez fohászkodott - mert nem tudott eléggé védekezni a kísértésekkel szemben, amik erősen lekötötték, foglalkoztatták képzeletét, fantáziáját  - ezt írta a Szent Ágoston művét mintájának tekintő  Vallomások-ban: 

 

"Miért alkottál ilyen gyengének? - kérdem az Istentől. De ő akaratunk ellenére így válaszol lelkiismeretünknek: Gyengének tettelek arra, hogy kimenekülj az örvényből, mert elég erőssé tettelek, hogy ne zuhanj elé."  

 

 

Rákóczit kora gyermekkorától kezdve számtalan vallási hatás érte: katolikus, ferences, jezsuita, janzenista és egyéb hitbeli, felekezeti tanok formálták szellemét, erősítették lelkületét. Tudatosan csak 39 éves korától élte meg mélyen a keresztény vallást, amikor már francia földön élt. Végrendelete értelmében holttestét halála után a rodostói görög templomban helyezték el. Kivéve a szívét, amit a yerresi jezsuita templom kertjében földeltek el – szintén kívánsága szerint. Ami ékesen bizonyítja, hogy ez volt az a vallás, mely a legmélyebben megérintette lelkületét és személyiségét, s utolsó évtizedeit ennek a belső fegyelmet leginkább megkövetelő, magát Jézus társaságának nevező, a katolikus hit legfontosabb jegyeit magába olvasztó hit  jegyében élte

  

”Objektíven, a szeretet és önszeretet elfogultsága nélkül tudta szemlélni a magyar nemzeti lelki alkatot, és próbálta azt a humanitás és a kereszténység szempontjaihoz alakítani, fontosnak tartva katolikus vallásosságát, ugyanakkor toleránsnak mutatkozva minden felekezettel szemben.” – írta Tamási Zsolt egyik tanulmányában a „Keresztény szó” lap hasábjain.. 

 

Isten tehát egyik kezével szabadságot adott (ad) az embernek, szabaddá tette (teszi) őt - de nem végtelenül szabaddá -  a másikkal igyekszik őt védeni, erőssé tenni a rossz hatásokkal, bűnökkel,  kísértésekkel szemben. Tapasztalja csak meg azt is: hogyan lesz boldog és kiegyensúlyozott akkor, ha mindezeket a rossz tulajdonságait mellőzi, és helyette a krisztusi törvények értelmében cselekszik, jár el életének minden helyzetében és mozzanatában. És tapasztalja meg azt is – ha éppen es óhajtja – hogy mivel jár az, ha elszakadván az isteni törvényektől a súlyos vétkek, bűnök útjára lép, s mellőzve a szeretetet gyűlölködéssel, acsarkodással, önző módon éli életét.  

  

Befolyásolhatja az emberi szervezet ellenállását, egészségét és épségét, annak fenntartását, megőrzését az is, hogy milyen az ember kapcsolata a másik nemhez. Milyen a viszonya a többi embertársához, öregekhez, fiatalokhoz, gazdagokhoz, szegényekhez, elesettekhez, s az összes többi élőlényhez, az élő-, és élettelen természethez. S fontos befolyásoló tényező  az is, hogy az egyszerű embernek milyen a viszonya a hatalomhoz, hogyan vélekedik a fennálló politikai rendszerről. 

 

Hogy hogyan tudja elfogadni, elviselni, tűrni, tolerálni annak az adott rendszernek - számára előnyös, vagy hátrányos - intézkedéseit, melyben éppen él.  És persze befolyásolhatja mindezt az is, ahogyan ápolja, védi vagy éppen  pusztítja azt az egykor tökéletes természetet is - ami őt ma is körülveszi - s benne és ezáltal saját magát is?

 

A leglényegesebb: elfogadja-e Isten segítségét mindannak érdekében, hogy földi élete minél hosszabb, gazdagabb, tartalmasabb, egészségesebb és boldogabb legyen? Bízik-e, hisz-e Teremtőjének létében, erejében, tudásában és hatalmában? Elfogadja-e lelke legmélyén azt, hogy mindezek megvalósításában az Úr érdemben és hatékonyan tudja őt is segíteni, ha hisz benne? Hiszi-e azt, hogy a Teremtő az egész Univerzumot, s benne az élővilágot tökéletesre alkotta, s az ő kis parányi, személyes élete is a maga hitével igenis hozzá tud járulni ennek a világnak a megóvásához, fennmaradásához? 

 

 

  

Hiszi-e azt, hogy egyedül csakis a Teremtő műve ennek az egész világmindenségnek - benne az embernek, meg a növények, állatok végtelen sokaságának - a megalkotása? Hiszi-e, hogy mindez semmiképpen nem lehetett valami véletlennek a műve. Hanem ez csakis egy mindenek fölött álló, mindenkinél többet tudó intelligens lény minden apró részletében pontos, biztos tervező és kivitelező tevékenységének az  eredménye. Annak a mindent átfogó kreációnak, amire az ember még ma is képtelen, de legjobb, ha meg sem kísérli ennek utánzását...) A folytonosság, a folyamatosság, a megszüntetve megtartás örök elve így élt tovább, és így él ma is, továbbá az idők végezetéig. ("Véletek vagyok az idők végezetéig.") 

   

A földi ember a Teremtéskor saját, tökéletesre kreált élő szervezetét kapta meg szabadságával együtt Istentől. Amivel aztán azóta úgy élhet, ahogyan ő azt jónak, megfelelőnek, helyesnek és célravezetőnek tartja. S az Úr még azt is szabadon választott, potenciális lehetőségként "ajánlotta" számára, hogy mindehhez mennyiben és hogyan veszi igénybe majd a továbbiakban az Ő végtelen segítségét. Azaz: az idők során majd hinni fog-e Őbenne, avagy nem. 

Vagyis hogy Istenhez fohászkodó, Tőle segítséget kérő emberként óhajtja-e leélni életét, avagy pogány, hitetlen, saját magát elszigetelő, konok, gőgös, öntörvényű, magányos harcosként. Olyan emberként, aki kizárólag csakis magában, csakis a saját erejében, gondolataiban hisz és bízik, senki máséban. És soha nem fogadja el senki véleményét és segítségét, különösen Istenét nem, mert nem hisz a létezésében, s nem bízik erejében és segítésében. 

Az elmúlt évezredek során láttuk és tapasztaltuk, hogy hogyan élt, hogyan nem élt, illetve hogyan élt vissza mindazzal az isteni ajándékkal és választási lehetőséggel az ember, amit teremtője az Édenben nyújtott, ajánlott fel számára  S láttuk, és ma is látjuk azt, hogy mit ért el az emberiség a hitével, s mit ért el a hitetlenségével, amikor elszakadt a Teremtőjétől és annak törvényeitől.  

Aki hívő lélek - s ennek megfelelően hisz Őbenne - az már földi létezése alatt mindenben és mindenkor felhasználja, hasznosítja a Teremtőjétől megkapott nagy lehetőséget: a lélek kiteljesítését, önnönmaga kifejlesztését, kibontakoztatását, ami potenciálisan mindenkiben ott rejtőzik. Egész életében ez irányítja őt, eszerint tevékenykedik, él és cselekszik - Teremtőjének vezérlete és segédlete alatt. A földi férfi és nő nem Isten - emberi, férfiúi és női tulajdonságokkal felruházva, hanem ember - isteni jellemvonásokkal és tulajdonságokkal felruházva. És  felhatalmazva! Az Úr már jókor, idejekorán jelezte az embernek, hogy mit tartson szem előtt. Nos, nézzük, hogy mit:

Mivel nem rendelkezik teljesen ugyanolyan, azonos tulajdonságokkal, jellemvonásokkal, s főként ugyanolyan képességekkel és lehetőségekkel, mint Ő - ne akarja mindenáron, s minden téren Őt utánozni, imitálni! Ne akarjon minden áron arra törekedni, mint amire Ő, mert ehhez sem kellő energiája, sem kellő képessége nincs, és nem is lesz soha! Ez épp oly lehetetlen, mintha azt kívánnánk, vagy követelnénk, hogy az élő fa viselkedjen emberként, az állat növényként, a mennybolt földként a csillagok ne világítsanak, a Nap ne süssön, az ember pedig illatozzon, mint a gyöngyvirág az erdőben. 

 

Az ember soha ne higgye és ne gondolja azt, hogy mindent tud úgy és oly módon, mint ahogyan azt a Teremtő valaha is tudta, ma is tudja, és holnap is tudni fogja. Az ember soha ne ringassa magát abban, hogy mindazt végre tudja hajtani, mindarra képes, mint amire Isten! És soha ne reménykedjen abban, hogy az Univerzumot valaha is oly mértékben, oly távlatokban átlátja mint maga az Isten! Mert ha ebben bízik - csak áltatja magát, súlyos tévedésben van, és hamis nyomon jár.

 

Már a Bibliából megtanulhattuk: az ember ne játsszon el azzal, hogy minden áron Isten akar lenni, mintegy átvéve a Teremtő szerepét, annak határtalan mindentudását és hatalmát. Mert az olyan, mintha a vízcsepp akarna uralkodni az egész tengeren. Sok mindenféle értékes és jó tulajdonsággal rendelkezik az ember - azonban a Teremtő mindenhatóságával, szellemi és fizikai erejével nem bírhat soha. És nem is kell, hogy bírjon. 

Az mindenképpen pozitív és értékes, sőt szükséges, hogy az ember már az Éden-beli élete óta egyre többet és többet akar tudni, ami alapjában véve nem baj! Mert az ember állandó mágnese a tudásvágy. Mondhatnám poénkedve: nemcsak, hogy mágnes, de ráadásul patkómágnes is az, amit birtokol. Hiszen úgy tud ezzel száguldani - ha akar, és ha ezt használja -  mint a mesebeli  paripa. Nemhiába szakasztotta le az almát éppen erről a fáról annak idején.

S mivel a tudásnak fájáról szakítottak – így megszerezték maguknak az örök és folyamatos vágyat a mind több és több tudás birtokolásának kísérletére. A teljes, tökéletes, Istenre jellemző, átfogó mindentudást azonban azért nem tudták ezzel a harapással megszerezni, mert magát a fát Isten előzőleg megátkozta. Így az a hatását nem tudta teljes mértékben kifejteni. Ezért aztán az ember itt, e földön soha nem érheti el, hogy mindent tudjon!

De a  másik fáról - mely a halhatatlanság fája volt  - már nem tudtak enni, mert az Úr dörgedelmes, sztentori hangon közbelépett, s mindezt megakadályozta.  „Igéje azonban ez esetben is maradéktalanul beteljesedett, hiszen ezen a tetten keresztül az entrópia, a romlás és a halál belépett a tökéletes teremtésbe, és konkrétan az ő életükbe is.”(Got Questions – internetes honlap.) 

 

 

 

Ám Isten nem ezért a vágyáért, e vonzó mágneséért űzte ki és hagyta magára a világban az embert. Mondván: hadd küzdjön meg önmaga problémáival, gondjaival, saját, korlátozott tudásával és képességeivel, ám az isteni segítés, támogatás lehetőségétől soha meg nem fosztva őt. Nem ezért haragudott meg rá akkor. Hanem amiatt,  mert előzőleg már ezt a bizonyos két fát ellenfelének, Lucifernek adományozta, mert az részt követelt a Teremtésből. ("...e két fát megátkozom, aztán tied legyen." - hangzik Madách művében.) Isten attól tartott, és joggal: azáltal, hogy e két fát az ember megszerzi a gonosz tulajdonából - azzal menthetetlenül annak hatalmába, a gonoszság karmaiba kerül. 

 

 

Tehát nem az ellen ágált, hogy az embernek minél nagyobb tudása legyen! Nem a tudás igényét és vágyát kívánta tőle elvenni. Sőt! Hanem attól féltette, hogy majd ebben a féktelen és irdatlan tudásvágyában, mohóságában nem fog többé határokat ismerni, önmagának gátat szabni semmiben. És ez a sejtése - ismerve az egész világtörténelmet - be is igazolódott. Az emberiség számtalanszor, legtöbbször erőszakosan lépi át azóta is gátjait, korlátait, minduntalan a gonosz csapdájába kerül  - s ezért keményen fizetnie kell. 

 

Amikor a mindentudást könyveli el az ember saját magának, amikor játszadozni akar a maga kénye-kedve szerint a világegyetem törvényeivel; amikor nem veszi azokat komolyan és a végtelen teret és időt akarja ostromolni és birtokba venni - az meglehetősen naív, hiú és ábrándos törekvés részéről. Amivel az ember csakis felsülhet. Nem az a baj, hogy az ember gépesíteni akar mindent. Hogy gyorsabban el akar jutni bárhová, hogy drónokat küld már a víz alá is, vagy  űrhajókat a Galaxis legtávolabbi pontjaira. 

 

 

Mindaddig, amíg a természeti törvényeket felismerve alkalmazni akarja azokat a néptömegek életének jobbítására, az emberiség gondjainak enyhítésére  - addig minden rendben van. Ám amikor mindezt hatalmi gőgjében, egészségtelen nagyra vágyásában uralni akarja, a maga hatalmi érdekében fennhatóságot óhajt mindezek felett gyakorolni - akkor szükségszerűen, következetesen jönnek a problémák, bajok és tragédiák. 

Az, hogy lelki, spirituális értelemben, a hit világában az ember Istennel óhajt egyfajta lelki közösséget érezni, s a mind nagyobb tudás megszerzésében is egyre közelebb kerülni Istenhez  - az nem azt jelenti, hogy szellemi és testi értelemben, mindenhatóságában gyakorolni is képes az ő hivatását. Nem veheti át az ő feladatait, nem ruházhatja át önmagára az ő lehetőségeit, határtalan és időtlen erejét. 

 

 

Nem veheti át a természeti elemek feletti fennhatóságát és irányítását. Ám a hívő ember ezt nem is akarja, ő csupán segítséget, támogatást kér és vár attól, akiben hisz: Istenétől. És mindezt erős hitével meg is kapja Tőle. Ám a csernobili katasztrófát előidéző politikai funkcionáriusok, reaktor-irányítók, annak felelős vezetői - ateisták lévén - nem ezek szerint az elvek szerint cselekedtek és döntöttek.

 

A világ történetében már többször is előfordult ehhez hasonló állapot, amikor az emberek egy időre elengedték Isten kezét. Itt is ez történt. Sőt, itt, ebben az esetben nemcsak hogy elengedték - de el is lökték maguktól a Teremtőt. Azzal próbálkoztak, hogy átveszik, magukra ruházzák annak tudását, hatalmát és feladatát. Gondolták: képesek arra, hogy Isten földöntúli képessége mintegy imitálva uralmat gyakoroljanak a természet erői és törvényei felett. Rosszul gondolták. Mert ahogy ez minden esetben eddig is történni szokott: súlyos árat kellet fizetniük mindezért. És nemcsak nékik, de emberek tömegeinek is, akiknek közük nem volt ehhez az egészhez. 

 

 

E felelőtlen kísérletezésekkel, spórolásra aspiráló próbálkozásokkal, okoskodásokkal politikai hegemóniájukat, a kommunista rend nagyszerűségét  bizonygatva egyfajta emberi istenségnek képzelték magukat az erőmű vezetői, s az őket erre ösztönző politikai szervek vezető személyiségei. Az akkori, 1986-os legfelsőbb szovjet pártvezetés, a tudományos élet korifeusai a világ szemében mindenképpen igazolni akarták az általuk felállított és működtetett társadalmi-politikai rendszer elsőbbrendűségét, gazdasági-kulturális-tudományos életének feltétlen megbízhatóságát. Ennek érdekében mindennel megpróbálkoztak, mindent feláldoztak – sajnos, még emberéleteket is.   

 

 

 

 

 

A reaktor blokkjának vezérlőpultjánál az éjjeli órákban szolgálatot teljesítő üzemvezetők és beosztottjaik ott és akkor abban a téves hitben éltek, hogy  képesek a maguk kénye-kedve (hirtelen döntése) szerint befolyásolni, a fizikai-, és kémiai törvények megszokott rendjét. Hogy képesek változtatni, módosítani  az atomenergia termelésének szigorú előírásokkal  

megszabott lépésein. Abban ringatták magukat, hogy önkényesen manipulálni tudják  a reaktorban lejátszódó technológiai folyamatot. Súlyos tévedés volt.

 

 

Hozzáteszem: még ha a legjobb tudásuk szerint, a maguk szempontjából indokoltan, s bármi rosszindulatot kizárva is  – de mégis a tudományos kísérletezésnek a legveszélyesebb terepére merészkedtek akkor. S oda, arra belépve  emberek tömegeinek élete pecsételődött meg egyszer s mindenkorra ezzel a rendkívül kockázatos cselekvéssorozattal.  Akkori elképzeléseiknek, döntéseiknek, tetteiknek a mai napig kiható – részben  igazolható, részben ma már bizonyíthatatlan – súlyos következményei lettek és vannak ma is szerte a világon.

 

Mert az igaz - mint ahogyan áll a Bibliában - hogy az Isten a saját maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy belső tulajdonságaiban, képességeiben, gondolkodásában és főleg cselekvésében ugyanolyan, vagyis: azonos a teremtőjével! A Teremtő nem Xerox-másolóval vagy szkennelővel kopírozta önmagát - mert bármilyen tökéletes volt ő már a kezdet kezdetétől is - akkor még nem rendelkezett ilyen eszközökkel. Isten hasonló lényt hozott létre az ember megteremtésével, s nem azonosat, matematikailag egybevágót. Sem matematikailag, sem erkölcsileg, sem szellemileg, sem tudásszintjében, sem képességeiben, sem tetteiben nem ugyanolyant, egybevágót. 

 

Aki abban a tévhitben él, hogy Isten és az ember mindenben azonosak - annak az embernek sok baj, szomorúság, tehetetlen vergődés jut osztályrészül az élete során. Cselekedeteinek, tetteinek csak keserű csalódás, szenvedés lesz a következménye mindaddig, amíg be nem látja azt, hogy tulajdonképpen ő, mint földi ember mire hívatott, mire rendeltetett és mire képes. 

 

Tévhite  mindaddig ugyanolyan  értelmetlen, eleve hibás és később terméketlen, eredménytelen elképzelés marad csak, mint annak a rögeszméje, aki váltig  abban bizakodik, azt erősítgeti és reméli  - sőt aszerint is él - hogy a az anyagi javak, a pénz és vagyon alapozzák meg és biztosítják egyedül az ember boldogságát. S ugyanolyan tévedésben van, mint az a vezető személyiség, aki azt hiszi, hogy a tömegek elnyomása vagy a népek, fajok kiirtása árán képes saját birodalmat  teremteni, és ezt hosszú ideig fenn is tudja tartani.

 

  

AZ  EMBER  FÖLDI  SZEREPÉRŐL  ÉS  FELADATÁRÓL

 

 

 

nnak idején az isteni felszólítás, tiltás ellenére - de az ördög, a gonosz sugallatára - az ember megdézsmálta a tudás fáját, leszakítva annak termését. Ám a halhatatlanság gyümölcsét már nem tudta megízlelni. (Némi poénkodással azt írhatnám: talán azért nem szakított  Éva a halhatatlanság almájából, hogy ezzel biztosítsa már jó korán azt, hogy bármikor  -  ha mi férfiak szerelmesek leszünk  bele - akár meghalhassunk érte…) Arra már nem volt sem módja, sem lehetősége, hogy  a halhatatlanság almáját is megízlelje.

 

 

Ennek következtében testileg nem lett halhatatlan, ám szellemi, lelki értelemben már teremtésekor az lett. S hogy miért? Mert testének hajdani, földi anyagokból történő meggyúrásakor a Teremtő -  önmagából és a Szentlélekből átplántálta beléje egyúttal  az isteni energiát, szellemet és lelkületet is. A Szentlélek-nek -  mint "szent nyersanyagnak" - a felhasználásával önálló, egyéni lelket teremtett a számára,  s ezáltal az ember  már halhatatlanná vált. De csakis ezen a téren, csakis ebben a tekintetben. És ugyanígy cselekedett a az összes többi élőlény teremtésekor is.

 

„Arisztotelész vegetatív lélekről, érző lélekről és racionális lélekről értekezik. Vegetatív lélekkel minden élő, így a növények, az állatok és az emberek is rendelkeznek. Racionális lélekkel csak az emberek rendelkeznek. Bár a növények Arisztotelésznél se nem éreznek, se nem gondolkodnak, lelkük mégis van. Lélekkel rendelkező lényt elpusztítani pedig - akár azért, hogy elfogyasszuk, akár azért, hogy átalakítsuk az életterét - morálisan aggályos lehet. 

 

 

 

Mit lehet akkor tenni? Az egyik lehetőség, hogy a növények lelkét – az emberekétől eltérően – nem egyediként, hanem példányonként az univerzális vegetatív világlélek megnyilvánulásaként értelmezzük. Így a növényevéssel nem pusztítunk el egyetlen lelket sem, csupán a világlélek néhány megnyilvánulását.” – írja Bíró Gábor egyetemi adjunktus az internet Qoubit nevű oldalán. Amihez hozzátenném: a növények elfogyasztásának dilemmáját – mivel lelkük nékik is van - ugyanúgy oldhatjuk fel az állatok levágásánál és megevésénél is.

 

 

 

És hogy karakterében vajon mennyit változott az ember a teremtése óta? Rengeteget! Annak ellenére, hogy alapvető jelleme, természete megmaradt - van amiben előnyére, van amiben hátrányára változott az évezredek során. Amennyiben az egész emberiség fejlődését, biztonságát, jólétét szolgálják ezek az újabb tulajdonságok - s nem csupán az egyénét -  akkor előnyére, s ha a visszafejlődést, rombolást, leépülést szolgálja – akkor pedig hátrányára. 

 

Vannak az embernek tulajdonságai, melyek már az Édenben is éltek és jelen voltak benne, s vannak, amíg megszűntek azóta. De léteznek ma már olyan jellemvonásai és cselekedetei, amik csak azóta alakultak ki benne, és még azok is alakulnak, változnak, módosulnak állandóan karakterében. S amíg dolga és feladata lesz az embernek e földön addig mindig is változik, amiben az isteni támogatás, részvét,  kegyelem, jóindulat és szeretet is segíthet néki (ha akarja) és befolyásolhatja egész testi-lelki-szellemi munícióját. 

 

Mert mit is állapít meg Madách nagyon találóan? „Nem az idő halad, mi változunk." Ám amiben soha nem változik és változhat – az a lelkének részeként ma is jelen lévő, ma is  „működő” isteni lélek, amit  Teremtője adományozott annak idején a részére. És ez a jövőben sem fog hiányozni belőle, a jövőben sem  szűnhet meg benne.

 

Mert ahogy a cseppben is benne van a tenger - úgy "lett benne", úgy került bele, s úgy tartalmazza ma is az ember kis, egyéni lelke a nagy Szentlélek gigantikus, mindenható ismérveit, tulajdonságait. Szelleme, agya és annak működése pedig az univerzális isteni energia és szellem  sajátos jegyeit is.  Benne vannak mindegyikben - lelkünkben és szellemünkben is - a nagy egésznek, az isteni Univerzumnak a jellegzetességei, sőt még végtelen, potenciális lehetőségei is - de anélkül, hogy a mi sajátos lelkünk, szellemünk megegyezne, pláne azonos értékű lenne azzal. Mert a vízcsepp nem azonos az óceánnal, amiből származik...  

 

Az ember lelkülete és szelleme  – mely  a  Szentléleknek és az isteni szellemi energiának a jegyeivel is bír - már a teremtéskor is fel volt vértezve tehát Isten által a halhatatlanság különleges erényével, képességével is. Az Édenben lezajlott események miatt és értelmében azonban a földi ember földi tudása valamint földi élete ezzel szemben - bármily sokat ígérő, nagy feladatokat, lehetőségeket biztosító, szép, gazdag és reményteljes –halandó, azaz  véges lett. A tudás végtelenségét, a mindentudást, valamint a mindent megtenni tudás képességét azt nem sikerült az embernek  megszereznie és birtokba vennie. A kíváncsiságot viszont igen!

 

Az ember akkor igazán bölcs, amikor ezt szüntelen  figyelembe veszi és tudatában tartja. „Nem maga a megszerzett és jól használt tudás jelenti a bölcsességet, hanem az emberi élet végességének a tudása.” – olvashatjuk Nagy Bandó András könyvében. Ezt vallja az egyik főhőse annak a történetnek, amit a szerző a „Vár rád Toscana” című regényében közzétesz. A mondat első részét – amit e szereplő tagad – azt Donald Walsh állítja, ezt alább majd idézem is. Véleményem szerint azonban mindkettő  igaz, mert az emberi bölcsesség összetett, sokrétű. Ezért tartalmazhatja azt is, hogy alkalmazza az ember a jól  kipróbált, igazolt tudását a gyakorlatban, de emellett szüntelenül belátja azt is, hogy élete, tudása, munkálkodása véges keretek közt zajlik. Tehát a kettő nincs ellentmondásban egymással.

Az ember tehát azzal a bizonyos alma-kóstolással "csupán” az örök kíváncsiságot, a mindentudásra törekvést tudta birtokába venni. Ezt a fát ugyanis nem a mindentudás, hanem a tudás fájának hívták kezdetek óta, ami egyértelműen az állandó, folyamatos kutakodásra, a tanulásra, a tudásszomjra utal. A bibliai Ádám és Éva az almafának - azaz a tudásnak a fájáról szakítottak, s így hagyományozódott, maradt fenn ez a gyümölcs az iskolák latin elnevezésében: alma mater, azaz: a tudás anyja.

 

Hogyan is oktatja a gyermekét szíve alatt hordó fiatal édesanyát, Moll Flanderst  - Defoe regényében - az  ifjú hitvese? "Isten a saját képmására teremtette az embert, így mindannyian egyenlőek vagyunk a tudásért folytatott harcban. Ezért egyikőnk sem kárhoztatható kudarcainkért, sem sikereinkért, sem balfogásainkért." 

(képek a belőle készült filmadaptációkból - fent és lent.)

 

 

 

A tudásért folytatott harcnak akkor is értelme van, ha eleve tudatában vagyunk annak, hogy a mindent átfogó, mindenen úrrá lévő tudás (mellyel egyedül csak Isten rendelkezik) számunkra elérhetetlen. Szerintem ennek a belátása, elfogadása, megértése lenne a legnagyobb emberi bölcsesség!  Az ember ugyanis éppen arra rendeltetett, Isten által az Édenben arra a pályára helyeztetett, hogy képességeinek és korlátainak belátásával, elfogadásával küzdjön mindenkor és így, eszerint töltse be szerepét, végezze földi feladatát. Ha embernek akar maradni – nincs más választása!

 

S hogy miért? Mert már akkor nem fogadta meg az isteni parancsolatot, bűnbe esett és ez lett örök "jutalma", természete, lényege és hivatása. Hogy küzdjön, fáradjon "hogy orcája verejtékével keresse kenyerét", mert az ő életének éppen ez a lényege.

 

 „Amikor Isten bűnbeesésük után kiűzte az első emberpárt az Édenből hét angyala hozzáfordult, mert nagyon sajnálták a természet kénye-kedvének kiszolgáltatott, kedves embereket.

-  Én is sajnálom őket, de hát szenvedésben erősködik az emberi lélek.

-   Engedd meg, uram, hogy enyhítsük szenvedéseiket!    

-  Legyen: mindenitek reájuk terjesztheti egyszer a kezét, - egyetlen egyszer.” (Gárdonyi Géza)

 

"Az élet célja a küzdés maga." - írta Madách. És bizony igaza volt néki is. Ez szerintem ma is roppant időszerű és érvényes!    

Az ember számára tehát - tudásának és cselekvésének terén - korlátai lettek itt, e földi létben. S ezeket a korlátokat jó, ha tudomásul veszi, mert csakis ezeken belül cselekedhet. Ám ezeken belül rendkívül gazdag, sokrétű, kimeríthetetlen, évezredekre szóló feladatai vannak, amelyek boldogítani tudják őt. Azaz egy-egy embernek - ha van feladattudata, meg nem szűnő vonzódása, szeretete a szorgos tevékenység iránt  - soha nem kell attól tartania, hogy saját egyéni életében unatkoznia kell.  

 

Emberi    mivoltához, természetéhez és jelleméhez, világban elfoglalt helyzetéhez hozzátartozik, hogy csakis egy-egy feladatának jó és helyes elvégzésével lehet elégedett (legyen is!) ha az céljainak megfelelően és maradéktalanul sikerül. Önmagával azonban soha! Aki önmagával elégedett – az lemond  személyiségének további építéséről, tudásának további gyarapításáról, a további tanulásról - ami még adódik számára az iskolák falain kívül is szép számmal. Az lemond ezzel képességeinek további fejlesztéséről, műveltsége, kulturáltsága emeléséről, emberi kapcsolatai gazdagításáról. 

 

Aki bármely életkorában önmagával elégedett - menthetetlenül elbizakodottá, magabiztossá, önteltté, sőt akár magába zárkózó emberkerülővé is válhat. Sokan mondják: én már elégedett, boldog vagyok! (és ezt többnyire olyanok mondják, akik ...) Hogy valaki így érezzen és ezt mondja - ahhoz  természetesen joga van, de. De vigyázat! Az elégedettség nem egyenlő a boldogsággal, a kettőt nem szabad összemosni. Boldogság eltöltheti az embert akkor is, ha történetesen valami más területen netán elégedetlen. Mert lehet, hogy épp azért boldog valaki, mert tudja, hiszi: még sok feladat vár rá, amit meg kell oldania, véghez kell vinnie - saját és mások épülése érdekében, és éppen ez boldogítja őt. 

 

 

Jó példa erre Bartók Béla, aki halála előtt 1945-ben, már súlyos betegen azt mondta: „Csak azt sajnálom, hogy tele bőrönddel kell elmennem.” Mert úgy érezte: van még számára bőven megoldandó, művészetét, zenetudósi tevékenységét továbbfejlesztő feladat, megírandó, megkomponálásra váró alkotás, amiket szellemileg-lelkileg bőven megvalósíthatónak gondolt el, amiket önmagának ígért és megvalósítandónak tartott. Az akkor még gyógyíthatatlan kór azonban erősebbnek és szívósabbnak bizonyult nála,  így már nem volt ideje teljesíteni elképzelt terveit. Egész életével és alkotóművészetével viszont itthon, egész Európában, sőt az Újvilágban is bizonyította: hogyan lehet megmaradni embernek az embertelenségben. 

 

 

Mi viszont - az utókor művészetkedvelő, s annak jelentőségét megbecsülő zenekedvelő emberek - úgy érezzük, úgy könyveljük el, hogy Bartók  63 éves földi időtartama alatt kétségtelenül örökérvényű és egyedi jelentőséggel bíró, hatalmas életművet hagyott hátra. Népzenekutatóként és zenetudósként, népművelőként, pedagógusként, komponistaként és előadóművészként egyaránt. Akárcsak legjobb barátja és hű harcostársa, Kodály Zoltán ugyanezeken a területeken. Aki Isten kegyelméből túlélte őt 22 évvel, mert őt - bár szenvedett, küszködött maga is éppen eleget életében - erősebb, szívósabb, ellenállóbb szervezettel áldotta meg az ég. 

 

 

És még  Tolsztojjal is egyet értek, aki azt írta: „Az ember nem lehet maradéktalanul sem boldog, sem boldogtalan.” (Amivel éppenhogy az elégedettség és a boldogság viszonyára utal...) Ám rettentő unszimpatikus számomra az, ha egy fiatal énekesre, előadóművészre, szakemberre azt mondják: már kész énekes, már kész művész, kész zongorista, kész asztalos stb. Mert  ha már „kész”, akkor mit csinál még élete hátra lévő részében? Ismétli nap mint nap önmagát? Pedig jól tudjuk: "A jó pap is holtig tanul."

 

Az ember  legokosabban teszi, ha egész életében törekszik a saját és mások boldogságának, a saját és mások földi életének minél ésszerűbbé, minél színesebbé, minél gazdagabbá tételére - az Istentől kapott testi szervezetének, lelkületének és szellemének érvényesítésével. Leghelyesebben teszi, ha saját nemének tulajdonságai, saját és vállalt nemi szerepe fölött mindvégig őrzi és ápolja a Teremtéskor kapott emberi mivoltának tulajdonságait és szerepét. Ha így gondolkodik és cselekszik akkor nem kelt önmaga iránt ellenérzést, nem szít és támaszt fölösleges gyűlöletet sem önmaga ellen, sem embertársai között.

 

Ha realizálja, érvényesíti mindezt úgy és oly módon, ahogyan ez a saját egyéniségének a leginkább megfelel. Törekedjen arra, hogy mind ő, mind pedig embertársai egészségesen, harmonikusan, ne anyagi, hanem lelki gazdagságban éljenek, kölcsönösen megértve egymást, békében és szeretetben. Mindenképpen használja ki és alkalmazza saját életében az Istentől reá ruházott isteni tulajdonságait. Éljen és gazdálkodjon azokkal mindvégig, egész földi életében. Ebben az esetben bizonyos, hogy elnyeri a maga számára is az örök életet, a halhatatlanságot.

   

A paradicsomból való kiűzetés értelme és mára is érvényes üzenete tehát a következő volt: Ember! Ne a korlátok, a határok szüntelen átlépésének, a mindentudás birtoklásának, a kényelmes, luxus életmód folytonos elérésének, megteremtésének vágya vezérelje földi utadat, hanem a szeretet érzése és a jól felfogott szerénység tudata. Ne a mindentudás megszerzésének illuzórikus próbálkozásain, hanem a szeretet útján járj minden tekintetben és minden területen - akármilyen korban is élsz! 

 

Az előbbi esetében ugyanis csak a folytonos csalódottság, szomorúság, elidegenedés, meghasonlás, embergyűlölet, bajok, konfliktusok, betegségek, halálesetek, tragédiák fogják utadat jelezni. Ám ha az utóbbi táplálja és irányítja  létedet és munkálkodásodat - akkor békés, boldog és harmonikus földi élet lesz osztályrészed - néked és embertársaidnak egyaránt. Vagyis értelmes, élvezetes, gazdag, egy szóval: teljes  életet fogsz élni. Nem a végtelen tudásban és a végtelen  lehetőségekben teljeset, hanem a szeretetben, békében és nyugalomban teljeset. 
   

 

 

ÁLDOZAT,  SZERETET,  TELJESSÉG

 

 

mikor Jézus azt mondotta:" Legyetek teljesek, mint mennyei Atyátok!" - nem azt értette alatta, hogy nékünk, földi embereknek a mindenek tudásában, megragadásában, birtoklásában és véghezvitelében kell teljesnek lennünk. Mert ez lehetetlen. S Jézus (akár Isten) lehetetlent soha  nem kért, és ma sem kér  tőlünk. Ő a szeretet teljességére, a totális emberbaráti szeretetre utalt, mely az egész univerzumot jellemzi, átszövi. Amibe ugyanúgy beletartozik önmagunk és a másik ember szeretete egyaránt.

 

A velünk egyet értő és a nékünk ellentmondó, a más elveket valló, képviselő, a minket szerető és a minket utáló, esetleg bántó, az elesett, a beteg vagy öreg ember megértése és szeretete, mint a hitnek, Istennek, az élő-, és élettelen világnak, a természetnek, az emberi alkotó-, és előadó művészetnek  - vagyis az egész világnak a szeretete. (Szeretete, és nem birtokba vétele!) Aminek segítségével és Isten oltalma alatt mindenki igyekezzen a saját maga Én-jét a lehető legteljesebb mértékben megélni, kifejleszteni. 

Ennek a szeretetnek, mint az univerzumot átfogó erőnek, energiának a megléte nélkül maga a Teremtés sem jöhetett volna létre, s nem maradhatott volna fenn. Arra a teljességre gondolt, hogy "az ember még ott is találja meg az elveszett szeretetet, ahol a lélekben távol élő testvéreivel él együtt, vagyis mindenütt és mindenkor." 

 

 

Ezt példázta Jézusnak ama cselekedete is, amikor nem azt az embertársát kérte fel egyháza megalapítására, akit a legjobban szeretett, hanem azt, akit kevésbé kedvelt: Pétert. Akiről viszont tudta és érezte, hogy jó irányba tart, s egyre inkább megerősödik majd a szeretet - vagyis az Ő és hite megszeretésének - útján. Őróla biztosan tudta, hogy az ő érzelmei már nem fordulnak többé vissza - s  lélekben teljesen megerősödve - többé már nem hibázhat semmiben. 

 

Vagyis mai szóhasználattal: megnyerte céljainak, a hit céljainak ezt az embert. Mégpedig úgy, hogy azontúl Péter mindenben a saját meggyőződése szerint cselekedett.  És végül meg is halt az iránta tanúsított hitéért, meggyőződéséért. „Nincs annál nagyobb szeretet, mint meghalni azért, amiben hiszünk, áldozatot vállalni azért, akit a legjobban szeretünk” – mondotta Péter.

 

Ezért is találta Jézus pont őt a legalkalmasabbnak, legmegfelelőbbnek arra a gigászi feladatra és felelősségre, amit a keresztény egyház megalapítása jelentett a vallás történetében. Mert ez már önmagában véve is egy hatalmas és nagy áldozatokat követelő feladat volt, s akárkire nem lehetett rábízni. Mindezt igazolja a keresztény egyház több ezer éves eddigi fennállása, s az a felmérhetetlen hatás, amit ez a vallás millió és millió ember, hívő lélek életében jelentett már eddig is, és jelent még a jövőben is. „Péter, te a kőszikla vagy, ezért alapozom reád az egyházamat, hogy erős legyen.” – mondotta néki. Mert Jézus bölcs volt, akár mennyei atyja (akit mindent átfogó szeretete és tudása tett bölccsé.) 

Péter - vagy Pál apostol - személye jó példa arra, hogy hová juthat el valaki a krisztusi elvek tagadásától egészen Jézus feltétlen követésééig, sőt a keresztény hitért hozott áldozatvállalásig. Jézus az egész emberiség megváltásáért, Péter pedig a keresztény egyház megalapításáért vállalt személyes áldozatot, azaz mindketten életüket adták a hitükért. 

 

Ezzel persze nem álltak egyedül e vallás történetében, hiszen számos vértanú, rabszolga, szent, sőt sok-sok egyszerű ember vállalta életének odaadását a keresztény hitért, sőt akár a keresztre feszítést is. Mint ahogy azt Krisztus is vállalta, s még azt is megcselekedte, hogy szenvedései után Ben Hur lelkületét - élete szenvedéseiért, a jézusi nézetek és törvények követéséért és állhatatosságáért azzal „jutalmazta”, hogy  megtisztította őt a gyűlölettől. 

 

 

 

A rendkívül kemény, lelkileg erős és hihetetlenül szívós zsidó-keresztény férfinek - aki kiállta a gályarabság szörnyű megpróbáltatásait is -  ama jézusi ima emléke és sugallata ütötte ki kezéből a kardot, mely a keresztfán hagyta el Megváltónk ajkát: „Atyám! Bocsáss meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek!” Ami bizonyította azt, hogy Jézus isteni, gyógyító, megváltó hatalma soha nem szünetel, még halálában is működik. 

 

Ben Hur ugyan saját életét nem áldozta fel, de férfikorának mindennapjait a szüntelen  áldozatvállalás, a másoknak nyújtott segítség, mérhetetlen szeretet, segítő szándék, szegények, gyengék, betegek gyámolítása töltötte ki. S róla is példát véve – magunknak is hasonlóan kell áldozatot gyakorolnunk: a krisztusi elvek követésével, az isteni törvények maradéktalan betartatásával. mert mindezek betartása bizony áldozattal, sok mindenről való lemondással jár. 

 

Az áldozat - ha azt a saját, mai életünkben gyakoroljuk - nemcsak Isten és egyszülött fia iránt nyilvánul meg részünkről. Hanem   mindazon személyek iránti tiszteletünket, szeretetünket is kifejezi és jelenti, akik a mi érdekünkben már  meghozták az áldozatot a történelem korábbi szakaszaiban, s így nékünk már mindezt nem kell megtennünk. Azaz nem kell meghalnunk ahhoz, illetve azért, hogy mi hívő keresztények lehessünk. 

 

Ezt nem kívánja tőlünk sem Isten, sem Jézus, sem ember – hiszen ha meghalunk, akkor ki tartja fenn a hit, az egyház erősségét, hagyományait, ha nem a hívők közössége és hitünk egyéni, személyes  megélése. Élnünk kell tehát - mind a hitért, mind Istenért, mind egymásért, mind családtagjainkért,  mind pedig magunkért - életünknek és a világnak boldogításáért, békéjéért és fejlődéséért.

 

Az igazhitű, hívséges ember számíthat arra, hogy lemondásaiért, meghozott  áldozataiért el fogja nyerni már életében is - és a túlvilágon majd -  az isteni támogatást, szeretetet és kegyelmet. Mint ahogy magam is hiszek abban, hogy azokért a relatíve kicsi kis áldozatokért, amikkel Isten, Jézus és Mária iránti szeretetemet, hitemet és tiszteletemet kifejezem - mindig segítenek nékem és rajtam. 

 

Azért és azzal, hogy rendületlen bizalommal vagyok Irántuk, imáimban mindig kérve és remélve segítségüket, támogatásukat - majdan egyszer én is elnyerem kegyelmüket, igazságszolgáltatásukat, megítélésüket a túlvilágon. (S persze rögtön eszembe jut Radnóti verssora: „Minden megméretik, ha egyszer majd nem él.”) Mert ugyan tettem rosszat is, hibáztam, tévedtem  is számtalanszor, vétkeztem is ezen földön, amiért remélhetőleg   bűnbocsánatot nyerek majd. De meggyőződésem, hogy tettem azért számos jót is.

 

S hiszem azt, hogy az is egyfajta áldozat részemről, hogy igyekszem a magamtól, s képességeimtől telhetően megtenni amit tudok a családomért, embertársaimért, az állatokért, a természetért, önmagam műveléséért - akár a legnehezebb helyzetben is. S ennek jegyében írom ezeket a sorokat is, s bizonyos, hogy ebben - és más egyéb foglalatosságaimban is - Isten mindig velem, és segítségemre van. S meggyőződésem, hogy mindezzel adni, nyújtani tudok valamit - szerény képességeim szerint. Talán e leírtakból mások is okulnak, tanulnak, tapasztalnak, esetleg épülnek is valamit. Abból is, amit éppen most is írok.

 

A hitben, hitért hozott mai hétköznapi áldozataink nemcsak az egykori emberáldozatok megbecsülését, szeretetét és elismerését jelenti, hanem az állatáldozatok (juh, kecske, marha, bárány stb.) iránti tiszteletünket, szeretetünket és részvétünket is. Azokét, akik ezer és ezer éven át ott lelték ártatlanul halálukat már a legősibb vallásos szertartások tüzein és oltárain is.

 

 

S ez a misztérium, kultikus szokásrendszer élt aztán tovább a keresztény vallás állatáldozataiban (a bárány  levágásában, ünnepi asztalon való elhelyezésében, szimbolikus áldozati bemutatásában is.) És következésképpen abban is hagyományozódott és megőrződött mindez,  hogy maga  Jézus Isten bárányának  neveztetett el a keresztény mitológiában. Ami egyértelműen szimbolizálja, jellemzi,  megfogalmazza az ő bibliai szerepét valamint az iránta tanusított tiszteletet, bizalmat és rokonszenvet. S félreérthetetlenül utal arra a rendkívül fontos  küldetésre, amire annak idején hívatott és amire Atyja szánta őt. Ő lett a megváltó áldozat, az Agnus Dei.

„A bárány az, ki nem fél közülünk,

egyedül ő, a bárány, kit megöltek.

Végigkocog az üvegtengeren

és trónra száll. És megnyitá a könyvet.”

                                                     (Pilinszky)

 

Az „áldozat, szeretet, teljesség” témakörébe illesztem - lerövidítve - az alábbiakban  Gárdonyi Géza szép és tanulságos történetét, mely a napokban került "véletlenül" a kezembe.  Ebben „Isten báránya”, Jézus arra ad magyarázatot, mi is valójában a Teremtés legnagyobb remeke:

   

A tanítványok egy cédrusfa tövében arról vitatkoztak - miközben Jézus lepihent - hogy mi is a Teremtés legnagyobb remeke. Egyikük váltig állította, hogy a szivárvány, másikuk pedig azt, hogy a karbunkulus, mert az tündöklőbb az égi csillagoknál. Harmadikuk a felhőket, negyedikük az ártatlan gyermeki arcot tartotta  legremekebb alkotásnak.  Péter azzal érvelt, hogy minden egyformán remek, Júdás pedig így reagált erre: ha minden remek is, van bennük különbség. Sehogysem tudtak dűlőre jutni, s mikor felébredt Jézus, hozzá fordultak:     

 

 -  Van-e valami, amit az Úr mindeneknek fölötte remekül alkotott?              

    -   Talán a csillagos ég? - kérdezte András.

   -  Talán a hegy, mert az csupa kősziklából áll? - kérdezte Péter.            

    -   Talán a tenger? - kérdezte Jakab.

    -   Talán az élő virág? - érdeklődött Bertalan?

    -   Az arany a legértékesebb - szólalt meg Júdás.

    -   Az égi nap a legszebb a teremtésben - mondta Máté.

    -   Van, ami még ennél is világosabb és melegebb! - szólalt  meg Jézus.

    -   Meddig hallgatod még balga beszédünket, Mester? - kérdezte egyikük. Mi az hát, ami Isten legnagyobb remeke, ami melegebb és világosabb a napnál, értékesebb az aranynál, szebb a virágoknál, mélyebb a tengernél, erősebb a hegyeknél és magasabb a csillagoknál? Mi az, Mester?

Jézus pedig reájuk emelvén szemeit, felelé:

    -   A szív.

 

  

 

Istent elsősorban hatalmas és végtelen tudása, valamint végtelen hatalma és ereje tette naggyá, és teszi naggyá ma is, és a jövőben is - ugyancsak végtelen szeretete mellett. Véle azonos "platformon" álló és működő fiát, Jézust pedig  elsősorban  a szeretet, az empátia és a mérhetetlen segítőkészség tette bölccsé, nem pedig nagy és végtelen tudása. Mert ugyanúgy, mint maga az ember, Isten fia (aki szintén földi emberként élt 33 évig) sem volt „másolata” mindenben atyjának. 

Szellemiségüket, szándékukat, megváltó terveiket és feladataikat illetően tökéletesen azonosak voltak, azonos "hullámhosszon" és tökéletesen „együtt is működtek”, ám képességeikben, tudásuk és hatalmuk nagyságában különböztek. Istennek szüksége volt, van és lesz nagy, átfogó tudásra és roppant szellemre különben nem tudná olyan semmihez sem fogható és mérhető végtelen határozottsággal, pontosan és hibátlanul irányítani, vezérelni teremtményei életét. És azzal az empátiával, szeretettel, amivel természetesen egyszülött fia, sőt az egész Szent Család is rendelkezett.

 

Istennek és fiának, Jézusnak szeretete - nem véletlenül emeli ki a fenti történet is a szív jelentőségét - akkor is megnyilatkozik és működik, amikor nem is gondolnánk. Amikor közvetlenül nem is tudjuk esetleg azt igazolni, hogy ott és akkor annak éppen szerepe van, és jelentősége lehet. S az isteni szeretet és a Teremtés is éppen arról akar mindannyiunkat meggyőzni, hogy ez a legfontosabb az életünkben, ennek kell az életünkben legnagyobb  jelentőséggel bírni!  Isten számtalanszor megment bennünket, vagy hozzátartozónkat, rokonunkat, ismerősünket, barátunkat. Akkor is, amikor nem is gondolnánk, vagy nem is hinnénk.

Egy példát említenék a sok közül, amikor megmentett valakit:

Néró császár (i. sz. 37-68) börtönének keresztényüldöző prefektusa, Mauritius kétségbeesésében a bebörtönzött Pál apostolhoz fordult, mert halálos beteg leánya állapota nem javult.

  

     - Ha beengedem a házamba a keresztény Lukácsot, az orvost, Isten segít abban hogy leányom meggyógyuljon? – kérdezte Pált.

     -  Ezt nem tudom, mert Isten útja nem az én utam. Erre Ő tudna egyedül válaszolni – válaszolta az apostol. 

 

A prefektusban  - nap mint nap tapasztalva imádott lányának nem szűnő  fájdalmát, szenvedését, fuldoklását, s mivel az általa  bálványozott istenei nem segítettek rajta -  végül is a szeretet érzése kerekedett felül. Behívta a házába Lukácsot, könyörögve néki: gyógyítsa meg gyermekét! És az orvos,   aki már találkozott ezzel a betegséggel korábban is - végül meggyógyította, visszahozta a halál közeléből az életbe a lányt.

 

Isten útja, szándéka, segítési módja ebben az esetben is indirekt módon érvényesült,  valósult meg. Az apát olyan határtalan energiával töltötte fel, látta el, olyan egyeduralkodóvá tette a lelkében egyetlen lánya iránti szeretetét, ami arra ösztönözte őt, hogy megtagadja addigi hamis és megalapozatlan hitét. 

 

 

 

 

Hogy félre téve keresztények iránti gyűlöletét - otthonába befogadja és megkérje a gyógyításra a keresztények vezéregyéniségét, az egyik evangélium megalkotóját, Pál  leveleinek leíróját. Aki sikerrel meg is mentette a lány életét. (A fenti képen éppen őket látjuk, amint az apostol átolvassa már lediktált levelének kéziratát a börtöncellában Lukács előtt.)

         

Isten itt és ezzel is azt igazolta – és nemcsak ebben az egy esetben - hogy a Tőle származó, általa átadott önzetlen szeretet érzése erősebb mindennél. Képes mindent áthatni, megváltoztatni, átértékelni. Képes legyőzni hatalomvágyat, gyűlöletet, lenézést, utálatot, átformálni gondolkodást, hazug és téves hitrendszereket, hogy ezeket háttérbe szorítva, helyükbe, illetve föléjük emelje a legnagyobb emberi értékeket: az irgalmasságot, az erényt, a részvétet, a szeretetet egy másik ember iránt. 

 

És szeretetének megnyilvánulásával rámutatott arra is: csakis Isten maga döntheti el, kit részesít irgalomban, kegyelemben. Hiszen maga Pál apostol fogalmazta meg a Rómaiakhoz írt levelében: ”Nem azé, aki akarja, s nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”(Róm. 9:16.)

 

 

Magának az embernek, s az Isten-embernek, Jézusnak atyjáéhoz hasonló nagy és végtelen tudásra nincs szüksége, hiszen az egész Univerzum fölött nem kell uralkodnia, azt vezérelnie. Istennek viszont a kezdet kezdete óta olyan tudásra és képességre, olyan mérvű potenciára van szüksége, amivel mindezt hatalmában és vezérlete alatt tudja tartani. Vezérlete, szellemi irányítása, jóságos és kegyes oltalma alatt tart mindent és mindenkit – beleértve saját egyetlen fiát, Jézust is, akinek oltalmazását, irányítását mindvégig Ő látja el – az Újszövetség kigondolásától, megtervezésétől kezdve egészen az Utolsó Ítélet napjáig bezárólag.

 

 

 

Olyan tudással, energiával, hatalommal,  végtelen térrel és idővel rendelkezik, amivel senki a földön, föld alatt, valamint égben és ég alatt. S amivel sem az ember, sem Isten egyetlen földi lénye sem rendelkezhet soha. És nem is kell, hogy rendelkezzen! Bölcsességgel viszont rendelkezhet az ember, azt meg tudja szerezni, el tudja érni, ha akarja. Ehhez azonban szeretet, empátia és Istenben való hit szükséges, ugyanúgy, ahogyan az a Teremtőben, az egész Szent Családban, s az összes szentekben ott munkált és hat még ma is.

 

 

 

Empátia, szeretet minden és mindenki iránt. Embertársaink, az állatok, a természet és a világegyetem iránt. Magát a természetet csakis akkor tudja az ember megmenteni a végső pusztulástól, ha elér a bölcsességnek egy bizonyos fokára. Ahol az önzés helyett - saját érdekében - inkább az önzetlenség játszik szerepet. "A természetnek nincs szüksége az emberre - az embernek van szüksége a természetre." - hangzik egy internetes videón Julia Roberts színésznő hangján. Ez bizony több, mint elgondolkodtató.

 

 

Ez az eset is bizonyítja, hogy a bölcsességet elérő ember értékesebb és okosabb önmaga és mások számára is. Értékesebb,  mint az, aki sokat tud vagy mindent akar tudni! Ezt az üzenetet, megszívlelendő feladatot bízta rá tehát az emberre, vagyis mireánk az  Isten maga is a kiűzetéskor. A harmóniára való törekvés fontosságát, amihez a szeretet és a Teremtőnkben való hit szolgáltatja az energiát. Nem kell mindent tudni, mert aki erre törekszik, az hasonlít a mesebeli bolond emberhez, aki lapáttal hordta be a sötét házába a világosságot az udvarról. Hiába való szándék és igyekezet ez, amit úgysem lehet teljesíteni és úgysem fogjuk elérni.

 

  

 

Az egyre átfogóbb tudás, az összefüggések meglátása kell, hogy légyen az ember célja, s nem a mindent tudás, a lexikális adatok fejben tárolása és gyors előhívása. Csakis azt az ismeretanyagot szükséges megtanulnunk, napra kész állapotba hoznunk, ami a gondolkodásunk ébrentartása, fejlesztése érdekében fontos és kell. 

 

A gondolkodáshoz, ami elsősorban biztosítja azt, hogy az ember biztonságban, önmagával és másokkal harmóniában meg tudjon állni a lábán ezen  a földön - Isten hathatós segítségével, a benne való bizalom és szeretet rendíthetetlen magtartásával.  Ehhez persze fontos, hogy egyre többet tudjunk, de hangsúlyozom: nem mindent! Mindent csakis Isten tudhat, néki van erre egyedül szüksége. 
 

Az emberi tudás megszerzésénél, elsajátításánál a szelektálásnak, Amilyen gyorsan vagyunk képesek újabb és újabb ismereteket, adatokat, információkat szerezni, gyűjteni. A Gutenberg-, és az Internet-galaxisban meglévő ismeretek ezredrészét sem tudjuk (és nem is érdemes) megszerezni, s gyermekeinket is a helyes szelektálásra kell megtanítanunk. 

 

A lényeges és a lényegtelen között kell különbséget tennünk. Tudnunk kell azokat mérlegelni, szétválasztani. Magunknak és nekik is. Nem lehet mindent tudni, viszont a bölcsességet mindenkinek el kellene érnie felnőtt korára. És ezt az ember a sok és lényeges tudásból (de nem a mindent tudásból!) szűri le, s aztán a gyakorlatban mindezt alkalmazza, hasznosítja is. 

 

Időről időre új célokat keres és tűz ki, már meglévő és újonnan szerzett bölcsességeivel újabb és újabb feladatokat old meg és fejez be, majd megint, és ismét keres, kutakodik, kíváncsiskodik - és cselekszik, és cselekszik, és cselekszik végeláthatatlanul. "Mert mi is a bölcsesség? Az alkalmazott tudás." - szögezi le Neale Donald Walsch "Beszélgetések Istennel" című kitűnő könyvében. 
 

Gondoljunk csak bele: az emberiség már hány ezer éve él ezen a bolygón, s még most is több a megfejtésre váró talány, a rejtély, mint az, amit már végérvényesen és megnyugtatóan  megfejtettünk. És sokkal több még a feltevés, az intuíció amit még nem igazoltunk eddig, mint amiket már igen. Verne regényében a Rejtelmes szigetben hogyan is fogalmazott a mérnök? "Sokkal több könyvet lehetne megtölteni azzal, amit még nem tudunk, mint amit eddig már tudunk." 

 

 

 

Csakis annak a tudásnak a megszerzésére, elsajátítására van (lenne) feltétlenül szükségünk, ami az emberiség fennmaradásához, szép és gazdag életének biztosításához óhatatlanul szükséges. S csakis   azokat a tevékenységeket kellene preferálnunk, véghez vinnünk, megvalósítanunk, amik kisebb vagy nagyobb mértékben előbbre visznek, s nem hátráltatnak, rombolnak, lealacsonyítanak bennünket. Mindannyiunkat.

  

Azokra, amikre az ember (emberiség) külső és belső harmóniájának megteremtéséhez, illetve megőrzéséhez elengedhetetlenül fontosak. Vagyis: ne mindenféle hülyeségen, luxusigények kielégítésén agyaljunk és ötleteljünk, ne fölösleges építményeket tervezzünk és építsünk – amiket sem fenntartani, sem használni nem tudunk – akkor, amikor még ezernyi fontos, égető probléma megoldatlanságával küszködünk. Ha majd a fontos és lényege dolgokat már megoldottuk – ezekre akkor talán lehet gondolni! Ez a lényeges tudás! Az állandó és szívós törekvés tehát a fő, a folyamatos küszködés, az örökös kíváncsiságra alapozott tenni akarás a szeretet teljességének elérése érdekében. 

 

Mindenkor az addig megszerzett tudásunk birtokában és annak felhasználásával és a legnagyobb szeretet jegyében kell cselekednünk. Ezekkel az eszközökkel kell megoldanunk az elénk kerülő feladatainkat. Ebben áll az emberi lét alfája és omegája, ez a földi örömök legfőbb forrása, a földi élet lényege. És ez a folyamat végtelen! Mert hogyan is fogalmaz Madách? - kérdezem meg ismét. " Az élet célja a küzdés maga." És miért is küzd a földi ember? Önmaga lényének, egyéniségének, lelkületének, szerepének pontos megismeréséért. Ami alapján kifejlesztheti önnön lényegét, végrehajthatja ebből adódó összes feladatát - önnönmaga és embertársai fejlődésének érdekében. 

 

Csakis ezzel valósítható meg, érhető el az ember belső-, és az emberek egymás közti harmóniája. S ha ezt az ember már elérte - akkor az éppen jelenben élők számára elérhető legfőbb célt már meg is valósította. S ezekre aztán építheti a továbbiakat. A következő nemzedékeknek mindezeket már csak megtartaniuk, erősíteniük  - indokolt esetben egyeseket akár el is vetniük - és újabb megvalósítandó célkitűzésekkel gazdagítaniuk szükséges. Amiket aztán őnékik, saját maguknak kell majd elérniük, megvalósítaniuk, és így tovább, és így tovább az idők végezetéig.    

Isten az effajta - csakis Reá jellemző - figyelmeztetésekkel igyekszik jóindulattal letéríteni az embert azóta is szüntelenül a rossz, helytelen útról, s ezek által is mutat a jó, a helyes, a követendő irányba. Ez az, amiben hinnünk kell, ez az, amit el kell fogadnunk! A hitet, a reményt soha senki nem veheti el tőlünk és ez legalább olyan fontos, mint az önálló és határozott cselekvés, az önálló problémamegoldás a részünkről. Senki sem tudhatja előre - s ez jól van így - mennyi időt, hány évet  mért ki számára a Teremtő. 

 

Ezt egyedül csak  Ő tudja. De hogy miért, mi okból gondolja így, hogyan, s mi módon szerepel ez terveiben? - erre sokak mellett magam sem tudnék pontos és megbízható választ adni. Sőt, úgy hiszem: senki sem. Talán úgy gondolja: addig biztosítja egy-egy földi lénye számára az életfeltételeket, az ahhoz szükséges energiát amíg tervei vannak vele itt e Földön? Vagy egyéb indokok szerepelnek nagyívű, átfogó teveiben?  

 

Kérdések és kérdések torlódnak egymásra ebben a témakörben. Anélkül, hogy végső és megdönthetetlen válasz megadásában, megfogalmazásában ringatnám magam -  a következő fejezetben megkísérlem a magam fejével megfejteni, körüljárni valahogy ezt a problémát. Hogy sikerül-e, nem tudom. De bizonyos, hogy van értelme, mert hiszem, hogy sokakat elgondolkodtat majd, s talán némi okulásul is szolgál.

 

 

 AZ  EMBERI  ÉLET  IDŐTARTAMÁRÓL

 

ajon miért van az, hogy dolgos, becsületes, szeretetre méltó, értékes, jóságos, angyali természetű, jellemes emberek - akik nagyon is sokat tesznek itt e Földön embertársaikért, szüntelenül munkálkodnak értelmesnél értelmesebb alkotásokat véghez víve - azok sokan meghalnak negyven, ötven éves korukban, vagy még hamarabb? S más sokkal értéktelenebb, százszor bűnösebb, erkölcstelen, linkóci, netán semmire kellő emberek, bűnözők, maffiózók, gonosztevők és csirkefogók meg miért élik világukat - "mint Marci hevesen"? (Egyesek tengerparti villájuk teraszán szivarozgatva még kilencven éves korukban is...) Nem vagyok elég okos e tekintetben, és soha senkinek nem kívántam halálát, bármilyen bűnös módon is él – de erre nem tudok válaszolni, s ebben a kérdésben vagyok a legbizonytalanabb.  

 

Talán a Teremtő úgy "gondolja": ők azalatt a rövid idő alatt is maximálisan teljesítették a reájuk mért feladataikat, képességeik legjavát kihasználták mindaddig megteremtett alkotásaikkal, munkájukkal? Ami esetleg igaz lehet mondjuk  négy évtizedet sem megért Mozart vagy Schubert esetében akik tökéletes, zárt életművet hagytak ránk – még akkor is, ha az utolsó alkotásaik közt  maradtak befejezetlenek, torzók is. is. Ám nem hiszem, hogy ez igaz mondjuk a nagyon rövid életű Pergolesire, Kleistre, Petőfire, Csokonaira, Rimbaud-ra, vagy Hoffmannra. Akik még ennyi időt sem tölthettek ezen a földön, s ellenkező esetben bizonyára alkottak volna még számos nagyszerű művet, ha történetesen tovább élnek.

 

A Teremtő „így gondolja, ennyi időt szán nékik?” Na ne! Ebben a magyarázatban én erősen kételkedem. Mert  akkor meg miért „engedélyez”, vagy "ajándékoz" Isten itt e földön kilencven, vagy akár 100 évet is olyan személyiségeknek, akik még az utolsó évtizedeikben sem tesznek semmit az egész emberiség hasznára, csakis a maguk vagyonát gyarapítják, s élnek a gondtalanságban, élvezetek hajszolásában, mert megtehetik, hiszen dúsgazdagok. Vagy éppen bűnösök, gyilkosok, de olyan kapcsolatokkal bírnak, akik védelmet biztosítanak számukra. (mint sok háborús bűnösnek, pl. az emberbőrbe bújt szörnyetegeknek, volt SS-tiszteknek, náci háborús bűnösöknek.) 

Akik közül sokan 90 év felett is háborítatlanul élnek, vagy éltek - elkerülve, megúszva a felelősségre vonást. Mint pl. a 93 éves korában elhunyt dán Soren Kamp, aki Németországba! menekült, s hiába kérte többször is kiadatását Dánia - nem sikerült ezt elérnie. Vagy említhetném Josef Mengelét, a „Halál angyala” néven elhíresült náci boncorvost, akit inkább mészárosnak lehetne titulálni. Ő is, a háború után 34 évvel is,  igaz 67 évesen, de ugyancsak nyugodtan, békésen, éldegélt még Brazíliában, az ottani kormány közömbösségének köszönhetően. És úgy halt meg, hogy a tengerbe fulladt fürdés közben.

Szóval: általánosítani, kategorikus kijelentéseket tenni semmiben nem lehet. Én jómagam azt vallom: a születésünkkor magunkkal hozott génállományunknak, egyéni emberi szervezetünknek, az azt ért szellemi, fizikai, lélektani hatásoknak, az életünkben megélt eseményeknek, betegségeknek és még sok mindennek van köze ahhoz, ki hány évet él meg itt, e földön. (S hogy Istennek mennyi „köze” van  - vagy van-e egyáltalán  - egy-egy ember földi életének időtartamához - ezt majd részletesebben a következő fejezetben fejtem ki.) Érdekes pl. hogy a tudósok  statisztikailag hosszú életet élnek - relatíve a kisemberekhez, vagy a művészekhez viszonyítva. Az utóbbiak között pl. rengeteg a rövid életű, de akad színész, aki nyolcvan évesen is játszik, vagy olyan zongoraművész, aki ugyanilyen idősen még koncertet ad.

 

Sőt Herbert Blomstedt svéd karmester még 95 évesen is vezényelt. Szentgyörgyi Albert orvos-biokémikus, aki rákkutatással is foglalkozott, s napi 1000 mg C-vitamint szedett (betegsége idején 9000-t is) életének 93. évében hunyt el szív-, és veseelégtelenségben. Anélkül, hogy élete nagy célját, azt a bizonyos „kapcsolót” felfedezte volna. Ugyanis egyszer azt mondta: „ahhoz, hogy a ráksejt aktivizálódni kezdjen – kell egy kapcsolónak lenni a szervezetben, ami azt beindítja. Ha megtaláljuk ezt a kapcsolót és lekapcsoljuk, menten megvan a rák ellenszere.” Sajnos, ez még ma sincs meg, ezt a bizonyos kapcsolót még ma sem lelte meg az orvostudomány.

S van egy másik kérdés: vajon „csak arra az egyre” predesztináltatott egy ember, hogy képességeit kibontakoztassa és életművét megteremtse? S nem arra is, hogy élje, élvezze is az életet, családja, embertársai körében? S ugyan ki lehet döntőbíró abban, hogy egy-egy embertársunk mivel, hogyan válik értékessé élete során? Hétköznapi emberek tömege lehet például családja számára nagyon értékes úgy is, hogy semmi jelentős alkotást nem hoz létre, s munkájában sem éppen kiváló. De lehet fordítva is. És ki ötven, ki hetven, ki pedig kilencven évet ér meg. A földi élet hosszú időtartama valamint értéke, tartalmassága, gazdagsága a legtöbb esetben nincs arányban, sőt soha nem vág össze.

 

S miért? Mert minden ember, minden emberi élet, sors, beteg és betegség, s minden személyiség, minden beteg és minden orvos, minden betegség és annak lefolyása egyénenként különböző, egyénenként vizsgálandó. Minden emberben a sok milliárd élő mellett több százezer rákos sejt is van, amik azonban csak akkor aktivizálódnak, ha ennek megvannak a lelki-, és egyéb feltételei. Léteznek rákos betegek, akik a diagnosztizálás után még akár 20 évvel is élnek, másokat pedig 1-2 év alatt sírba dönt ennek  betegségnek valamelyik fajtája, és korántsem mindegy, hogy mikor.

 

A " mikor" -t egyrészt arra értem, hogy az adott rákos betegség az ember életének melyik szakaszában fejlődik ki, másrészt arra, hogy az orvostudomány fejlődése éppen akkor hol tart ennek a betegségnek a visszaszorításában, illetve legyőzésében, amikor a beteg pont kezelésre szorul. Mert itt egy-egy év is hozhat jelentős eredményeket, újabb gyógyszerek felfedezését, fény derülhet a ráksejtek burjánzásának  eredendő okaira stb.  

 

Karinthyt lehet, hogy ma sem tudnák az orvosok a kialakult agydaganatától megmenteni, de Bartókot már talán igen, ha történetesen ma élne, s ma támadja meg a leukémia. A rák e fajtájának leküzdésében ugyanis ma már előre haladottabb az orvostudomány. Mint ahogy a híres énekest José Carrerast is kigyógyították ugyanebből a kórból, s még ma is énekel. Esterházy Péter hasnyálmirigy-rákjának diagnosztizálása után csupán bő egy esztendőt élt tovább és dolgozott még, Bartók pedig a mieloid-leukémiával négy esztendőn át küzdött, míg meghalt. 

 

S ha már megemlítettem a híres magyar írót, a minden műfajban zseniális műveket reánk hagyó Karinthy Frigyest is - nem árt, ha néhány szóval megemlékezek életéről, betegségéről és haláláról, mivel nagyon is beleillik ebbe a témakörbe. Saját bevallása, s naplója szerint akkor kezdődött kialakulni betegsége, amikor első felesége, Judik Etel színésznő 1918-ban spanyolnáthában elhunyt. Az írót sokkszerűen érő megrázkódtatás hatására a rákos sejtek aktivizálódni kezdtek, majd daganata koponyájában egyre növekedett az évek során. Bár felesége halála után újra megnősült, ám a határozott, jellemes, öntudatos és karakán Bőhm Aranka orvosnő melletti házasélete nemhogy a javulást, hanem inkább a súlyosbodást hozta el számára. 

 

S egyébként is számos negatív, gátló tényező (alkotómunkájának problémái, közéleti, szakmai konfliktusai, zűrzavaros, nyüzsgő családi élete, megélhetési nehézségei stb.) is hozzájárultak ahhoz, hogy betegsége egyre inkább elhatalmasodjon rajta. 1936-ban végül is megoperálták - melynek történetét le is írta az Utazás a koponyám körül című könyvében, mely nemcsak a tágabb olvasóközönségnek, hanem a szűkebb orvosi szakma képviselőinek is izgalmas és tanulságos olvasmányul szolgált és szolgál ma is. Az író ugyanis pontosan, aprólékosan leírja művében a műtét lefolyását, annak részleteit, valamint a közben támadt gondolatait, akkori érzéseit egyaránt. Utána két évvel hunyt el agyvérzésben  egy siófoki nyaralásán. 

 

Az író és Bőhm Aranka „se veled se nélküled” kapcsolatát az is jellemezte, hogy  az asszony még Stockholmba is elkísérte férjét az operációjára, s a műtét, majd az utókezelések során végig orvosként és feleségként is lelkiismeretesen mellette volt és gondját viselte. Majd hazatérésük után is türelmesen, szeretettel ápolta őt. Hat  évvel élte túl férjét. 

 

Becsületes kiállását, emberi tartását erős jellemét, gerincességét, humanista hozzáállását bizonyította az is, amikor a háború alatt (1944-ben) auschwitzi deportáltként – szembeszegült az ottani foglyokon brutális orvosi kísérleteket folytató náci mészárossal, Dr. Josef Mengelével. Amikor a katonaorvosként működő szadista SS-tiszt arra akarta rávenni őt, hogy szakmai tudásával asszisztáljon kísérleteinél – nemet mondott. Mire azonnal lelőtték. 

 

Ő is 51 évesen halt meg, akárcsak 1938-ban férje, aki olyan gazdag életművet hagyott hátra mint más írók esetleg hetven-nyolcvan esztendő alatt sem. De találhatunk ellenpéldákat is az irodalom, a zene vagy a tudományok területén tevékenykedő jeles alkotók között. Hogy csak néhányat említsek - illusztrációként:  Csokonai csekély, földi életében eltöltött 33 éve alatt bámulatosan gazdag és pazar költői-, írói-, és fordítói életművet produkált, a Nobel-díjas lengyel Pierre Curie (fenti képen) 46 évesen, ereje teljében halt meg egy szerencsétlen utcai baleset következtében, mert egy lovaskocsi elütötte. Ugyanakkor egy másik Nobel-díjas tudós, Szentgyörgyi Albert kétszer ennyi időt élt és munkálkodott a földön.

 

S voltak a zenei előadóművészet történetében is nagy tehetségű, de rövid életű sztárok - akik sajnálatosan fiatalon haltak meg: Jim Morrison (27), Janis Joplin (27)  Elvis Presley (40) John Lennon (40) Jimmi Hendrix (27) és így tovább. Mind különböző okokból, de mégis túl korán. Igaz, hogy voltak olyanok köztük, akik önhibájukból, önpusztító életmódjuk miatt hunytak el, ám akkor is sajnálatos és szomorú korai eltávozásuk, előadóművészetük hirtelen megszakadása.

  

Vagyis a legnagyobb bizonytalanság abban áll, hogy ki, mikor, milyen körülmények között, s hányadik életévében hal meg. Földi ember e tekintetben soha nem tudhat semmi bizonyosat előre megjósolni, mert ebben ezer más ok mellett még a véletlennek is szerepe lehet. (Szerencsére nem kizárólagos szerepe.)

Mert annyi bizonyos (vagy csak valószínű?) hogy a fent említett Curie szerencsétlen balesetét is a véletlennek s nem Isten kezének tulajdoníthatjuk. Hiszen végül életben is maradhatott volna, ha akkor és ott  annyi véletlen nem torlódik össze: ha aznap (1906 tavaszán) nem gyalog indul el az utcán,  ha akkor éppen nem esik az eső, s nem csúszik meg az aszfalton, ha a lovak nem vadultak volna meg attól, hogy a gyeplőjükbe kapaszkodik, s ha a kocsi nem száguld át a fején, hanem esetleg "csak" a lábát zúzzák szét a kerekek. Akkor legfeljebb eltörik a lába, s még évtizedekig (mint a felesége, aki 28 évvel élte túl) dolgozhatott volna a tudomány és az emberiség áldására. Mert nehezen képzelhető el, hogy Istennek akkor és ott az lett volna a célja, hogy egy zseniális tudós további tevékenységétől szabadítsa meg a világot.  

 

Lám, ilyen az élet: amíg az előző percekben arról írtam, hogy volt és van, aki 33 évesen hunyt el, hirtelen Krisztusra gondoltam. Őrá, aki ugyanennyi idő alatt töltötte be földi hivatását, majd keresztre feszítésével megváltotta az emberiséget. S még az is átfutott agyamon, hogy hálát adok  Istennek (aki  örök és kortalan) hogy még mindig itt vagyok e földön, s jelen soraimat jómagam 71 évesen írhatom le és tehetem közzé, bár  bizonyos, hogy még ilyen idősen sem váltok meg vele senkit. Igaz, nem is ez a szándék vezeti tollamat és gondolataimat, de hiszem azt, hogy Isten most e percben is - ha ugyan nem is fogja, de - vezeti kezemet, és azt akarja: úgy sikerüljön mondanivalómat megfogalmazni Róla, ahogyan azt szeretném.

 

Egyesek tehát a legkülönbözőbb okokból csak néhány évtizedet érnek (értek) meg. A múlt  legnagyobb klasszikus zeneszerzőinek többsége általában hatvanöt-hetven évet élt összesen, és életművüket életüknek második felében -  úgy három-négy évtized alatt - „hozták össze”. De ebben is voltak kivételek, hiszen pl. Mozart vagy Mendelssohn pl. szinte egész életében alkotott, sőt rendszeresen elő is adta műveit. S rajta kívül is léteztek csodagyerekek (néhányan - köztük Saint-Saens) akik 4 éves koruktól halálukig szorgalmasan írták kottába zseniális zeneműveiket.  

 

Bach 65, Beethoven 57, Haydn és Rossini közel 77 esztendőt, szemben Sibeliussal (fent) aki 92 évet, Copland 90-et, ám Bellini,  Chopin, Mendelssohn még negyven évet sem éltek, Pergolesi (lent jobbra) pedig még a 27. születésnapját sem ülhette meg. Mégis valamennyien bekerültek a halhatatlan, zseniális komponisták sorába. 

 

S más - sokkal értéktelenebb, sőt erkölcstelen, züllött, csaló, szélhámos, erőszakos, bűnös, tehetség nélküli - emberek meg a legnagyobb luxusban és fényűzésben, meg nem érdemelt mesés gazdagságukban élik világukat még nyolcvan-kilencven éves korukban is. Nem vagyok elég bölcs ebben a tekintetben, és soha senkinek nem kívántam és nem kívánom a halá- lát bármilyen bűnös módon is él, mit sem törődve szegényebb embertársaival.  De arra a kérdésre: miért van ez éppen így a világon? - csak hümmögni tudok. Ugyanis  ebben a  tekintetben van a legtöbb kétségem, ebben a  kérdésben, ezen a téren vagyok a leginkább bizonytalan. Úgyhogy erre a kérdésre nem tudok választ adni. 

 

Viszont - azt hiszem - jogom van sajnálni (sőt szeretni) azokat a személyiségeket, akik náluk lényegesen többet tettek le az emberiség jelképes asztalára, s mégsem élvezhették annyi ideig földi életük szépségeit és örömeit, mint az imént említettek. Sőt sok esetben felmérhetetlenül többet szenvedtek rövidebb életükben, mint ők, bár nékik megadatott - igaz, hogy ezt már ők nem érték meg - a halhatatlanság, a késői elismerés, életművük magasra értékelése. Az ilyen sorsú zsenik egyike volt pl. Schubert, aki életében alig egy-két zeneművét hallhatta (illetve adták elő nyilvánosan) élő előadásban. S nagyon sok alkotása meg sem jelent, mert nem tudott megharcolni ezek kinyomtatása érdekében. 

Ám az igazságot, itt e földön erre sem tudjuk és fogjuk soha megtalálni.  Az élet örömeinek és időtartamának mindenkire egyaránt érvényes igazságos elosztását, juttatását és felosztását nem tudjuk kikövetelni sem Istentől, sem magunktól, sem  pedig a többi embertől - bárhogy is próbálkozunk ezzel. Úgyhogy ezért legbölcsebben tesszük, , ha meg se kíséreljük.

 

Kétkedő gondolataimat tovább fűzve - azt kérdezem, mintegy magamtól: talán higgyünk az ókori mitológiai mondásban, miszerint „akit az istenek szeretnek fiatalon halnak meg?” De elterjedt ez a szólásmondás ebben a formában is: „akit az istenek szeretnek – hamar magukhoz veszik.” Igaz, hogy ez a hitszerű  megállapítás akkor született, amikor még többistenhit volt, s a kereszténység még messzi volt…

  

Sokan azt állítják a földi élet időtartamának magyarázataként: Isten addig akarja valamely földi lényének az életét segíteni, mozgásterét, működési területét szélesíteni, szabadságát biztosítani - ameddig azt látja és tapasztalja, hogy ő maga is mindezt szívvel-lélekkel, teljes mellszélességgel óhajtja; akinek céljai, szándékai vannak. Sőt: nemcsak óhajtja, hanem akarja, és tesz is ezért. Tehát mindenképpen élni, küzdeni, dolgozni akar, gazdagítani életét, fejleszteni önmagát és képességeit és ehhez elfogadja Isten segítségét, támogatását - azaz: hisz benne, hogyha hívő ember.

 

De mit tesz azokkal, akiknél mindezt nem tapasztalja? Akik csak úgy tengenek-lengenek a világban, akik nem látnak maguk előtt célokat, nem törekszenek semmire - azoknál vajon nem látja értelmét az isteni támogatásnak? Azokkal egyáltalán  nem is törődik? Azokat elhagyja talán, azokat nem segíti, hiszen láthatólag nem is kérik Isten támogatását, mondván: hadd éljem világom, ahogy én akarom! 

És nem segíti továbbra sem őket, ahogy telnek az évek, s ezzel tulajdonképpen megrövidíti életük tartamát? És így azért halnak meg ők előbb, mint mások? Vagy tán a halálos betegeket is azért hagyja el és magukra, azért nem törődik velük - mint azt a hitetlenek szokták állítani - mert úgy gondolja: már úgyis menthetetlenek az élet számára? S ők pont azért halnak aztán meg, mert Isten nem állt melléjük? S netán - látva gyógyíthatatlan mivoltukat - épp ezért magához szólítja az ilyen állapotban lévő  embereket?  

 

Nem, és nem! Isten mindenkit, és mindenkin segít, mindenkit szeret és támogat, nincs nála „kivételezés”! Földi életében nem szereti jobban a hívőt, mint a nem hívőt, itt e földön nem ítélkezik még ily formában sem! Ezek a szempontok nem motiválhatják  Isten cselekedetét, ezek a kritériumok nem kizárólagos feltételei Isten segítségének. Mert az Úr minden teremtményét figyelemmel kíséri, mindenkin segít, aki élni és munkálkodni akar. Csakis azokon nem, akik önkéntes elhatározásból mondanak le életükről. 

Ők azok, akik a döntésüket megelőző időszakukban csüggedten, tespedten tesznek le a további küzdelemről, s meg akarnak halni - ezért Isten azokat elhagyja. S hogy miért? Mert előzőleg ők már elhagyták Istent – öngyilkosságuk kigondolásával és megtervezésével. Mert „az Élet maga az Isten” – ahogy Tolsztoj írta. Tehát senkit, soha nem hagy el Teremtője, csakis azt, aki önkezével szünteti meg létét,  eldobva saját életét, elhagyván Istenét, összességében elkövetve e főben járó, s megbocsájthatatlan bűnt. 

És ami az élet nagy ellentmondásai közé tartozik, hogy sajnos színészek, művészek között is - akik az élni akarásnak a kifejezésére és megfogalmazására tették fel életüket, akik az élet szépségeinek propagálására, az élet harmonikusabbá tételére esküdtek fel - rengetegen voltak, vannak és lesznek öngyilkosok, a legkülönbözőbb okokból.   

 

 

A későbbi  öngyilkosok közül sokan  már korábban  embergyűlölővé (vannak, akik istentagadóvá,  istenkáromlóvá) válnak, búskomoran, sötéten, mélységesen és pesszimistán néznek jövőjük elé. S ha ez az állapot tartósan fennáll, konstans fájdalommal, keserűséggel jár, s menthetetlenül depresszióba hajlik. S ha mindezt az egyén már a legnagyobb baráti segítséggel sem képes tovább elviselni - akkor búcsúlevelet szerkeszt, fogalmaz magában és sorait papírra is veti. Majd ezt követően megöli magát, amivel azonban súlyos bűnt követ el mind maga, mind embertársai, mind pedig Teremtője ellen. Ezért hát rajtuk az Isten nem segít.

 

 

Mert az öngyilkosság az bizony Isten ellen való vétek, tekintettel arra, hogy Ő teremtett bennünket, s végső soron Ő rendelkezik életünk felett. Azokon viszont segít és enyhíti fájdalmukat azoknak,  akik  bármilyen betegek is legyenek - a végsőkig hisznek a gyógyulásukban. S mindent meg is tesznek ennek érdekében, s nem gondolnak arra, hogy eldobják életüket. S gyógyulásba vetett hitükkel és elszántságukkal egyben segítik az orvosok munkáját is. Akik vagy hisznek, vagy pedig nem abban, hogy Isten nékik is segít, mellettük is ott áll, és fogja a kezüket. (Többnyire hisznek benne.)   

 

 

S mint ahogy itt, e földön Isten türelemmel  megadja a lehetőséget és időt azoknak a számára is, akik nem hisznek erejében, hatalmában és segítésében, de esetleg utóbb mégis  megvilágosodhatnak – úgy enyhíti haláluk előtt az ő fájdalmukat is. Még akkor is, ha még netán akkor, utolsó pillanataikban sem jutottak el oda, hogy hívővé váltak. Mert Isten mindenkire figyel, senkit nem hagy el. És - mint tudjuk - hívő és hitetlen között csakis az Utolsó ítélet alkalmával tesz különbséget. Többek között azzal, hogy máshová kerülnek az igazhívők (bárányok) és máshová a hitetlenek (kecskék.) 

Isten készen áll mindenkinek az életét, munkálkodását  elősegíteni, támogatni, előmozdítani, fejleszteni, életét széppé tenni. A hitetlen emberét éppúgy, mint a hívőét. E kettő annyiban különbözik egymástól, hogy a hitetlen ember ebben az egészben nem hisz, ezt nem látja be, és épp ezért nem is imádkozik Istenhez. A hívő ember viszont nagyon is hiszi mindezt, és imádkozik is Hozzá. Erősen hiszi, hogy Isten  támogatja őt a maga hatalmával, erejével, sugárzó energiájával, s akivel mindig akar és tud is együtt működni.

 

Isten minden teremtett lényének szán valamilyen feladatot.  Még egyszer hangsúlyozom: én magam abban hiszek, hogy Isten így és eszerint gondolkodik és szándékozik tenni mindenki irányában, és tesz is. És amit tesz, az jól van úgy, mert mindent a szeretet jegyében tesz. De ki nem merném jelenteni: tudom, hogy kinél, mikor és miért tesz úgy, ahogyan éppen cselekszik, s miért és mi szerint, milyen megfontolásból  tesz úgy. Mert ezt már nem tudom, mint ahogy senki sem tudhatja.

Ám mindezek ellenére egész életünkben – születésünktől egészen halálunkig – nem mondhatunk le a Véle való együttműködésről, bármily küszködéssel, sokszori lemondással, áldozattal, újrakezdésekkel, szenvedéssel és persze határtalan örömmel, szeretettel, ragaszkodással, méltóságunk  és hitünk megőrzésével jár is ez a folyamatos és kölcsönös együttműködés. Ám úgy gondolom, minderről sokkal szebben írt  Pilinszky  János Fokról-fokra című versében:

                              

            „Ahogy a semmi kisímítja

              az  agónia árkait,

              miként a vidék hófúvás után

                lecsillapul, hazatalál,

              valahogy úgy alakul, rendeződik

                                                     fokról-fokra ember és Isten,

             pusztulás és születés párbeszéde.”

  

Summázatként leszögezem: a földi élet időtartama valamint annak értéke, tartalmassága, gazdagsága  nincs  összhangban, arányban. Nem minden esetben várható az, hogy a kettő egybeesik, összevág. Az élet nem úgy működik, hogy minél hosszabb egy élet annál értékesebb,  tartalmasabb és gazdagabb, s minél rövidebb, annál élhetetlenebb, szegényesebb és értéktelenebb - s ez azért lenne így, mert a hosszabb idő alatt több jót tehetünk, mint rövidebb idő alatt. A dolgok közel sem így működnek, mert  lehet egy harminc évig tartó emberélet sokkal értékesebb, mint egy hetven évig tartó. És ugyanez előfordulhat fordítva is. 

 

 

 

 

A Teremtő egyébként is (mint azt több helyen is írtam már a fentiekben ) nem a halálnak, hanem az életnek az ura, s az utolsó ítélet alkalmával sem az élet vagy a halál felett ítélkezik, nem a hóhér, hanem az ítélkező szerepét kívánja betölteni majd gyakorolni - egyszülött fiával együtt. Túlságosan leegyszerűsített az a jelenet, amit Michelangelo freskóján fent is látunk – melyet a korabeli egyházi tanítások is sugallhattak – miszerint egyik kezével sújt és pusztít az Isten, másikkal pedig az örök élet felé irányítja benne rendületlenül hívő teremtményeit. Aki az Utolsó ítéletnek, a Harag Napjának lényegére kíváncsi – nem tudok jobbat ajánlani, mint magának a Bibliának a tanulmányozását: Dániel könyve, Jelenések könyve stb.

 

„Isten igazságos bíróként megjutalmazza mindazt, ami jó, és megbünteti mindazt, ami rossz. Az ítéletre gyakran már a földi életben sor kerül, a tapasztalat azonban arra tanít, az erényes embernek néha igen nehéz és boldogtalan élete van, míg Isten a bűnös ember megérdemelt büntetését késlelteti - nyilvánvalóan azért, mert Isten útja nem azonos az emberekével; Isten nem rövid időszakokban számol, mint az emberek. Az összes cselekedet végső megítélése nem ebben a világban, hanem a túlvilágon következik majd be.”^[

 

"Ha az Istenek megkíméltek bennünket - annak oka van." - mondja a földrengés után életben maradt parasztember a lányának a "Corelli kapitány mandolinja" című csodálatos filmben, amelyből itt láthatunk egy jelenetet. Ez az egyszerű olasz földműves úgy véli és gondolja: akiknek számára Isten még feladatokat szándékozik adni itt, e földi létben. Mert hisznek Benne, s maguk is bíznak abban, hogy végbe tudják vinni vállalt feladatukat. – s ezért azokat „életben tartja”. És Ő ott fenn úgy gondolja, hogy mindezen feladatok teljesítésére itt lenn még képesek - azok számára meg is adja az ezekhez szükséges erőt, energiát és időt.

 

Akik esetében viszont - ahogy én magam is hiszem - úgy látja (mert az Ő szeme mindent lát), hogy erre már képtelenek, s a továbbiakban sem maguknak, sem embertársaiknak életét már nem tudják vagy nem akarják tovább boldogítani, elvesztették életkedvüket - azokat sem fosztja meg önkezével, önhatalmúlag az életüktől. Biztosítja nékik azt a szabadságot, hogy tovább éljék életüket a saját maguk által megszabott keretek között. De soha nem zárja el a lehetőséget az elől sem, hogy valamikor megváltozzanak és azt az életmódot válasszák, amelyik önmaguk számára megfelelőbb

 

Mert minden ember  elsősorban önnönmaga életéért, életmódjáért felelős. És potenciálisan mindenkiben megvan annak a lehetősége,  hogy a saját maga énjét, igazságát - Isten segítségével - megismerje és kifejlessze - ha akarja. Az Isten soha senkinek az életét nem veszi el. Direkt és diktatórikus módon senkinek nem dönt az élete vagy halála fölött, nem határozza meg senkinél a halál pontos idejét és formáját. 

 

 

Ha ezt megtenné - akkor életnek s halálnak önkényes osztójává válna, halálos ítéletet hozó és gyakorló   döntőbíróvá lépne elő már itt e földön az egyes ember halálának, földi élete megszüntetésének kérdéseiben és területén is, amivel egy csapásra degradálná saját szerepét és jelentőségét. Ám effajta szerepre és feladatra Ő soha nem vállalkozik, s nem is illene, férne bele szeretetre, segítésre, kegyelemre épülő szellemi rendszerébe.  

 

Éppen eléggé „lefoglalja őt” az, hogy magával az ÉLET, AZ UNIVERZUM végtelenül sok és szerteágazó kérdésével, megoldandó problémáival foglalkozzon, s az ÉLET számos gondjában, s azok megnyugtató megoldásában segédkezzen az embernek. A halál – melyet az ember földi élete végessége, a Teremtés lényege, eleve meghatározottsága miatt senki nem tud kivédeni, megakadályozni  -  előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik mindannyiunknál ilyen vagy-amolyan földi okok láncolatának eredményeként. Így tehát abba, vagyis konkrétan magának a halálnak a bekövetkezésébe  – hatalmi szóval és cselekedettel már maga a Jóisten sem tud, és nem is akar beavatkozni.   

 

BEFOLYÁSOLHATJUK-E   BETEGSÉGEINKET  ÉS  HALÁLUNKAT?

 

 

z ember saját halálát - ugyanúgy, mint a betegségeit - önmaga énjének, gondolkodásmódjának, világlátásának, hitének vagy hitetlenségének, életvitelének minden apró mozzanata befolyásolja születésétől fogva egész életén át. Nem előidézi - befolyásolja!  Mindezek közvetett vagy közvetlen módon gátolhatják vagy pedig elősegíthetik azt, hogy ki mikor, melyik pillanatban és hogyan fejezi be földi életét. Ez természetesen  azt jelenti, hogy  már pici gyerekkorunkban ott vannak a csírái, jelei annak, hogy miféle betegség lesz az, ami majdan a halálunkhoz vezet.

 

 

Amiről akkor még korai éveinkben konkrétan nem  tudhatunk (sem mi, sem kedves szüleink) csak később, valamikor jelentkező betegségeink alkalmával, vagy esetleg életünk végén derül majd ki, mert az emberi szervezetben mindennek előzményei és következményei vannak. Az előzmények kifejlődése, menete, lefolyása pedig oly titokzatos és bonyolult, hogy legtöbbször az orvosok is csak csóválják a fejüket és feltételezések megfogalmazására képesek - mind a betegség kialakulásában, mind pedig annak végkifejlete kérdésében.

 

Ezek a jelzések ugyanis oly kicsik és szinte oly észrevehetetlenek, hogy személy szerint nem is figyelünk rájuk (sem mi, sem a szülők) nem tulajdonítunk azoknak jelentőséget. De nem is lenne érdemes minden apróságnak mindig jelentőséget tulajdonítani, hiszen akkor folytonos feszültségben, aggódásban élnénk. És a szervezetünk jelzései mellett személyiségünkben is jelen vannak mindazok a feltételek (főként felnőtt korban) amik egy-egy betegség kialakulásához vezethetnek. S ha azok elhatalmasodnak - akár halálunkat is okozhatják, ha időben nem reagálunk ezekre.

 

Ám azt nagy tévedésnek tartom azt, amikor valaki saját betegségét egyfajta büntetésnek fogja fel, netán isteni igazságszolgáltatásnak véli. Mert bizony, hogy nem az! A betegség nem büntetés, hanem következmény. Valamilyen - többnyire kívülről jövő - tényezőknek, okoknak a szükségszerű fejleménye, következménye. 

 

 

S hogy ezek a betegséget kiváltó tényezők, okok történetesen befészkeltek valakinek a szervezetébe, létrejöttek, léteznek és ott betegséghez vezettek - az legkevésbé függ attól, hogy ki milyen jellemi tulajdonságokkal, erkölcsi szinttel, vétkekkel, netán bűnökkel rendelkezik, s addigi élete során esetleg miket „követett el”.   

 

 

Ezek a tényezők nem a beteggé váló,  hanem az egészséges ember életében játszanak nagy szerepet! Ezek az emberi életet döntően meghatározó tényezők az emberi kapcsolatokban és tevékenységekben nagyon fontosak és jelentősek, s nem a betegségek kialakulásában. A betegségek kialakulása, megjelenése, létrejötte tehát semmiképpen sem személyiségfüggő! Emberi, szellemi, lelki tulajdonságaink befolyásolhatják (mint fentebb írtam) hogy mikor milyen betegség támadhat meg bennünket, de nincs kizárólagosság, ok-okozati összefüggés e kettő között.  

 

     

Mert ugyan mit tehet arról az a szegény, ártatlan kisgyermek, akinek szervezetét 4 éves korában a leukémia vagy valamilyen genetikai betegség, gyógyíthatatlan izomsorvadás támadja meg? És az az újszülött, aki húgyuti fertőzést kap a kórházban? Vagy a családanya, aki dolgos, szorgalmas élete mellett mellrákkal küszködik? Semmit. A rák (görögül karcinosz) az alattomos rém - nem véletlenül kapta nevét ama vízi élőlényről, melynek alakjával külső hasonlatosságot mutat - ollójával belenyír az emberi szervek valamelyikébe, ott aztán szétterpeszkedik, s mérhetetlen pusztítást indít el.

 

Támadásaiban egyénenként nem válogat, és nem finomkodik. Van stílusa és módszere ugyan, de az meglehetősen faragatlan, drasztikus, otromba, tapintatlan, barbár, brutális, erőszakos és kegyetlen:   ugyanúgy szedi áldozatait a társadalom minden rétegéből  korra, nemre, felekezetre, lakhelyre, foglalkozásra, hivatásra, vagyoni helyzetre való tekintet nélkül. 

 

S ha azt feltételeznénk, hogy ennek hátterében a sokat emlegetett „megbomlott lelki harmónia”, vagy annak teljes hiánya, továbbá a stressz, a hirtelen izgalmak sokkhatása, a pesszimista vagy az istentelen életszemlélet húzódik meg   - akkor megint nagyot tévedünk. Mert ha ez így igaz lenne - akkor a diákokban rákos daganat kezdene képződni már a zárthelyi dogák kiosztásakor, vagy a féléves iskolai vizsgákat megelőzően, az állampolgárokban a négyévente esedékes parlamenti választások előtt, a szende  menyasszonyok testében a nászéjszaka előtt, vagy a volt házasfelekben a válások megpróbáltatásai után, a bűnözőkben pedig a rendőrségi házkutatások alatt.

  

Mert - bár kétségtelenül  előfordulhat ez is, mármint jöhet egy hirtelen sokkhatás - kizárólagos oka egyedül ez nem lehet a daganatok kialakulásának és a szörnyű áttéteknek. Mert ha ez igaz lenne - ugyan miért halna meg annyi ember rákban  pl. a művészek közül? (Akiknek legnagyobb része még mélyen istenhívő is.) Sőt, XXIII. János Pál, a „Jó pápa” is gyomorrákban hunyt el. 

 

Szóval: akkor miért halnak meg rákbetegségben olyan emberek is, akik egész életüket, munkásságukat áldozzák az emberek lelki harmóniájának megteremtéséért? S ezt nem is tudnák másképp megtenni, csak ha nem jellemezné mindennapi életüket, szellemi-,  alkotói-, és előadói tevékenységüket önmaguk lelki egyensúlyának állandó fenntartása, megőrzése, jelenléte.

 

Vagyis: nem lehet ezen a téren egyedül valaminek kizárólagos, döntő szerepe, mint ahogy fentebb jeleztem. Az Istenben való hit, a bizalom az Úr támogatásában, erejében és segítségében nem feltétlenül jelenti azt, hogy a hívséges ember nem betegedhet meg semmiben. Viszont – ha már megbetegedett - a gyógyulásában, a felépülésében már nagyon nagy szerepe lehet rendíthetetlen hitének, Isten iránti szeretetének. Hinni kell abban, hogy Isten eleve úgy teremtette meg az embert, hogy azzal egyúttal beépített egyfajta „őrangyalt” is a szervezetébe.

 

Ez pedig a szervezet öngyógyító képessége és mechanizmusa, amivel a szervezet önnönmagát meg tudja védeni. Ha bármi baj éri azt - menten működésbe lép ez az önvédelmi reflex. Az „őrangyalka” aktivizálódik, ha megvágjuk a kezünket, bibis ujjunk gyógyulni kezd, a seb elkezd lassan, folyamatosan behegedni, a törött csont elkezd összeforrni a gipszelés után, a sejtek összefognak a meghűlt torok, mandula, tüdő stb. hatásos gyógyításának az érdekében. Ebben kell hinnünk, no meg végig abban, hogy egészséges sejtjeink meg tudnak és meg fognak küzdeni azokkal a kórokozókkal, amik bejutottak így, vagy úgy a szervezetünkbe. 

 

Ám ennek nem mond ellent az, hogy éljünk a számunkra szükséges medicínákkal és kezelésekkel, mert ezek is Isten adományai, ezeket sem tudta volna az ember Isten nélkül létre hozni és kikísérletezni. Mint ahogy az orvosok szaktudása és hivatástudata sem jöhetett volna létre Nélküle. (Nem véletlen, hogy sok orvosi szobában, rendelőben lóg a falon a feszület, s számos orvos hálát ad az Istennek egy-egy operáció után, mert orvosi tudását szelleme és lelke irányítja és hozza mozgásba,  de kezét azt Isten vezeti.)

 

Az ember egészségének megőrzéséhez Istenben való bizalmán, hitén kívül  hozzátartozik az is, hogy mennyire bízik orvosaiban, mennyiben bízik a gyógyszerek, gyógynövények hatóerejében, s az egyéb alternatív gyógymódokban. Pl. a homeopátiás szerekben, melyek alapjául azokat az anyagokat használják fel, amik a betegség tüneteit okozzák. (homeopátia: hasonlót a hasonlóval.) 

 

Megfelelő tájékozottsággal kell rendelkeznünk saját magunk gyógyítása terén is – és semmit nem szabad elutasítani durván, azonnal, csípőből. Igaz, hogy az ember – különösen a beteg – nem kísérleti nyúl, de azért tanácsos először a gyógynövényekkel „próbálkozni”, s több orvos véleményét is kikérni egy-egy betegség gyógyítása kérdésében.  Persze nem ész nélkül alkalmazandó és használandó az isteni patika arzenálja sem. Ajánlanám Maria Treben cseh herbalista könyveit  ő aztán tudta, le is írta és magyarázta: mit, mennyit és hogyan…

 

 

 

 

Vagyis nagy igazság itt is: ágyúval nem kell rögtön verébre lőni, ha az valóban csak "veréb."Ám amikor már súlyos, elhatalmasodó, kialakult betegségekről van szó - akkor bizony tanácsos az orvos által javasolt, preferált, felírt gyógyszerek mellett (vagy előttük) pl. a gyógyteákat is kipróbálni. Soha nem tudhatjuk előre, hogy mi fog használni esetleg...Mert ismét hangsúlyozom: minden orvos, minden beteg és minden betegség egyedi elbírálást, diagnosztizálást és gyógyítást kíván és követel meg. S ahhoz joga van a betegnek, hogy ő maga is próbálkozzon gyógymódokkal – de diagnózíst azt sose állítson fel önmaga önállóan, semmilyen szinten se!

 

És óvakodjunk attól, hogy csakis az interneten hirdetett ezernyi „csodagyógyszer”, tabletta, krém stb. áldásos hatásában, megváltó erejében higgyünk! Mert végünk van - nékünk is, meg a pénztárcánknak is - ha azt mind elhisszük, amiket ott hirdetnek és leírnak. Legtöbb ugyanis csak arra jó, hogy  jó néhány ezer forinttal szegényebbé tegyen bennünket. 

Summa summárum: akár Isten patikájából válogatunk, akár az ember által gyártott, orvos által javasolt szintetikus gyógyszereket alkalmazzuk gyógyításra – Isten mindig segít bennünket a gyógyulásban! Nem hagyja el sem a hívő, sem a hitetlen embert, mert „Isten mindig volt, mindig van és mindig lesz. S mindig szeretett, mindig szeret és mindig is szeretni fog bennünket."

 

 

A betegség nem büntetési forma, nem ítélkezést demonstráló, azt kimutató hatalmi eszköz. Nem valamiféle bunkósbot, egyfajta retorzió, bosszúállás valakinek (akár Istennek) a részéről. S aki ezt így gondolja – rossz nyomon jár. Hogy a betegség figyelmeztetés és komolyan kell venni - az rendben van, az igaz, azt elismerem. De nem büntetés.

 

Az igaz, hogy az ember számos hibával, vétekkel, kisebb vagy nagyobb bűnökkel rendelkezik, és ezeknek van is következményük az ember életében. De ez nem maga a betegség, hanem egyéb más. A betegséget büntetésként felfogni azért is káros, mert még betegebbé teszi azt, aki így gondolkodik. Aki így, eszerint  ítéli meg a saját betegségét - az bűntudatot kelt önmagában, degradálja saját, eddig megélt múltját, rosszul értékeli eddigi tetteit. Sőt mindezzel inkább  lelkiismeret-furdalásra, hibák keresésére, nem pedig szeretetre és sajnálatra készteti hozzátartozóit, ismerőseit is.

 

 

A betegségek kialakulásában és lefolyásában nincs szerepe sem az isteni igazságszolgáltatásnak, sem embertársaink valamiféle gyűlöletének, haragjának, "igazságosztásának." Viszont nagyon is sok köze van a biológiához, kémiához, az anatómiához vagy a fizikához, a szennyezett klímához és földhöz, a lerombolt természethez, az egészségtelen életmódhoz és a silány táplálékokhoz. 

 

S az igaz, hogy a stressznek, a depressziónak, a folyamatos lelki tortúráknak bizony  van jelentős szerepük a betegségek létrejöttében, de a szervezet ellenálló képessége, a sportos, mozgékony életmód, a hit, a művészet, a folyamatos tanulás és tevékenység áldó hatása mindezeken képes úrrá lenni. 

 

Persze, hogy  nem tesz jót, ha valaki hanyag, rendszertelen, önsorsrontó és másokat tönkre tevő, vétkes és bűnös életmódot folytat éveken át - de hogy mindezért büntetésként betegség járna - ebben nem hiszek, sőt egyenesen tagadom. Ha ez igaz lenne, akkor a züllött, alkoholista életmódot folytató, erőszakos, bűnös emberek betegednének, majd halnának meg a leghamarabb, a legártatlanabb, normális, szerény, jámbor, angyali és jótékony természetű, családjukért, feleségükért élni-halni képes emberek pedig a legegészségesebbek lennének a földön. Pedig hát jól tudjuk: nem így van. 

 

Mindez azt bizonyítja, hogy az alapvető  emberi természet, a jellemi és erkölcsi tulajdonságok, az ember negatív vagy pozitív értékrendje és a betegségek kialakulása között nincs ok–okozati összefüggés (mint fent jeleztem.) A jámbor és szegény emberek és gyermekeik között mindig is - és ezután is - sokkal több lesz a beteg ember, mint az érdemtelenül vagyonossá vált, barátságtalan, goromba, hiú, visszataszító gazdagok közt, akik feneketlen luxusban élnek, s fittyet hánynak a társadalom nélkülöző többségére. 

 

És ennek csak részben oka az, hogy ők bármikor meg tudják fizetni esetleges gyógyításuknak - ha megbetegszenek - a legmagasabb költségeit is. A hívő embereknek - akikből lényegesen több van a szegények, mint a gazdagok közt - viszont ezerszer többet jelent, és többet is segít rendíthetetlen hitük, bizalmuk Isten segítségében, kegyelmében. Ami elősegítheti gyógyulásukat, sőt le is győzheti jelentkező betegségeiket.     

  

A testünk, szervezetünk felől érkező jelzésekre, figyelmeztetésekre tehát  nagyon oda kell figyelnünk, hasonlóan, mint ahogyan az autó műszerfalán kigyulladó lámpákra. Nagyon meg kell fontolnunk az intő jeleket ha hibáinkra, vétkeinkre, helytelen szemléletmódunkra figyelmeztetnek bennünket embertársaink (főleg, ha többen!) 

Mert bizony még ezek is - alkati-, anatómiai-, és immun-állapotunk,  életmódunk, hivatásunk jó vagy rossz ellátása mellett - erősen meghatározzák életünk minőségét és időtartamát. Mert azt, hogy mindez (egész életünk, betegségeink és végül halálunk) csakis a véletleneken és a sorson múlik – az nagyon nagy tévedés.

 

Életünk hossza, tartalmassága és gazdagsága ugyanis jórészt attól függ, hogy melyikőnk hogyan, s mi módon gazdálkodott a Teremtőtől reánk ruházott energiával. Hogy mi módon éltünk a kapott szabadsággal, földi lehetőségekkel. S mindezeket hogyan tudtuk felhasználni cselekedeteinkben, tetteinkben melyeket mindig saját tudásunk, bölcsességünk  és akaratunk  vezérelt.  

 

    
 

 

 

  

A súlyos beteg embernek nagy-nagy önismeretre, emberi-, és erkölcsi tartásra, lelkierőre - s egy olyanfajta, eddig nem ismert és tapasztalt szellemi koncentrációra - van szüksége ahhoz, hogy egy meghatározott pillanatban elfogadja saját gyógyíthatatlan betegségét, majd az ennek következményeként biztosan és hamarosan elérkező halálát is. Amikor az időnek és az adott szituációnak egy addig soha nem észlelt és nem érzékelt összetalálkozásában kell szükségszerűen elfogadnia az elmúlás szigorú és kérlelhetetlen tényét, amit hívő és hitetlen emberek másképpen értékelnek, érzékelnek és tudatosítanak magukban.

 

Az Istenhez fordulók könnyebben, kevésbé rettegve - bízva Teremtőjük kegyelmében és áldásában - fogadják el az adott helyzetet. Az ateisták pedig - akik nem hisznek a túlvilági életben, s jobban megijednek a reájuk váró, ottani érzésektől, az őket fogadó ismeretlen, elképzelhetetlen és felfoghatatlan helytől – azok nehezebb szívvel és lélekkel. Persze nagyban függ ez az elfogadás a beteg testi-lelki-szellemi állapotától, ami akkor éppen abban a szituációban jellemzi az embert. 

 

Akár hívő, akár hitetlen a halál közelébe érkező, halálán lévő ember – az akkori viselkedése, magatartása, reagálása nem képezheti semmiféle értékelés, ítélkezés alapját. Mert ahogy a halálban, úgy a halál közelében is már minden ember egyforma - abból a szempontból, hogy részvétre, sajnálatra, együttérzésre, irgalomra méltó. És az, hogy ki hogyan, mi módon fogadja el (vagy esetleg nem fogadja el) közelgő halálát, ki hogyan, milyen érzésekkel távozik földi lététől - az betegségétől, akkori testi-lelki-szellemi állapotától éppúgy függ, mint az illető ember teljes személyiségétől.   

Soha, földi életünknek egyetlen pillanatában sem lehetünk olyan egyedül, mint halálunkkor. Hangsúlyozom: egyedül, de nem elhagyatottan. Mert ott állhatnak mellettünk könnyeiket törölgetve, kezeiket tördelve, sóhajtozva szeretteink, hozzátartozóink, akik – Isten által adott szeretetükkel - megosztják vélünk esetleg, lehetőség szerint  utolsó perceinket. S ott lehet a közelünkben a szakmai tudása magaslatán álló, lelkiismeretes orvos a maga asszisztenciájával, akik valamennyien készek minden lehetséges segítséget megadni számunkra a halálunk előtt pillanatokban is. Mind készek megkönnyíteni távozásunkat, fájdalmainkat tőlük telhetően enyhíteni, csillapítani.

 

Tehát nem vagyunk támogatás, segítség, empátia, részvét és szeretet nélkül ott és akkor sem. Nem vagyunk közömbösségre, nemtörődömségre, elhanyagoltságra utalva  - de kegyetlenül, irgalmatlanul egyedül vagyunk a magunk egyéni szorongásával, félelmével, rettegésével, utolsó, önmagunkban morzsolgatott kérdésével: mivel jár, milyen is lesz az az érzés, hogyan tudjuk felfogni, átélni azt az élményt, az az állapotot, amikor a létből átlépünk a nemlétbe. 

S amelyre életünkben soha nem kapunk, nem kaphatunk választ. Ezt a bizonytalanságot, a tanácstalanságnak és egyedüllétnek ezt az élményét már önmagunknak és önmagunkkal kell megérnünk, felfognunk és átélnünk. Ebben senki nem fog tudni már nékünk segíteni, bármekkora is a szeretet és a megértés benne irántunk. Ezt már senki nem tudja ott megosztani vélünk - ezért leszünk ott oly kíméletlenül egyedül.

 

A hívő ember - mint magam is - halála pillanatában is hiszi: ekkor sincs elhagyatva, nincs magára hagyva, bár egyedül van félelmeivel. És ez jelentősen nyugodtabbá, elviselhetőbbé teszi utolsó óráit, perceit. S azért nem lesz elhagyatva, mert tudja: Isten akkor is, ott is benne és véle van. Utolsó pillanatában is. És nem elősegíti, hanem megkönnyíti majd távozását hatalmával, jelenlétével, erejével és szeretetével. És így válik a hívő ember számára ugyanolyan elviselhetővé a saját halála pillanata is éppúgy, mint amilyen elviselhetőek voltak életének egyéb, nehéz pillanatai, megpróbáltatásai is. Mert Isten azokban is, és itt, halálközeli pillanataiban is jelen volt, véle volt, támogatta és segítette őt.  

Amikor Jézus meghalt a kereszten, így kiáltott fel: „Atyám, mért hagytál el engemet?” Akkor azonban éppen azért kellett az Úrnak elhagynia egyszülött fiát, hogy a megváltás létre jöhessen, azaz soha többé, és semmikor ne kelljen sem az Atyának, sem a Fiának elhagynia az embert. Hogy mindig mellette állhasson, mindig benne éljen, életének és a halálának minden pillanatában. 

A 2016-ban elhunyt Esterházy Péter írónak például - mint tudjuk, és tapasztaljuk sorait olvasva is - megvolt a lélekjelenléte, kellő higgadtsága, józansága, tartása, realitásérzéke, sőt a reá jellemző morbid és szarkasztikus humora is ahhoz, hogy elviselje sajnálatosan hirtelen jött, egyre inkább elhatalmasodó, agresszív természetű és legyűrhetetlen betegségét. Daganatos sejtek által megtámadott hasnyálmirigyét kisasszonynak, szerelmének tekintette és csevegett, egyfajta egyoldalú „párbeszédet” folytatott vele.

  

Rákjának diagnosztizálása, majd az ezt követő kemoterápiás kezelésének megkezdése után – 2015 tavaszától egészen a következő év március 2-ig bezárólag - folyamatosan naplót vezetett. Ez halála után nem sokkal könyv-alakban is megjelent, s így az olvasóközönség így megismerhette abból kezelése hónapjaiban leírt gondolatait, érzéseit, lelkiállapotát, különös „kapcsolatát” beteg testrészével. Idézek is néhány sort fent említett naplójából :

 „Nem is volna rossz meghalni. Nem kellene annyit vacakolni ráktól rákig plusz iparűzési adó.”

„A leletem negatív, a kedvem meg pozitív.”

„Nem is érzem magam betegnek. Csak a betegség következményeit érzem. ennek vagyok az áldozata. Úgymond. A káosz és ….nyomaszt, azt hiszem.”

.„…a haláltól való rettegés hiánya vajon nem lustaság-e, nem mentális tompaság-e, vagy gyáva alkalmatlanság, tehetségtelenség, hogy lássam (belássam), a rettentő az rettentő.”

 

"Minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának"

„Néha tényleg azt kell hinnem, hogy komoly hívő vagyok, ott, Isten tenyerén, és ha nem várok is direkt találkozni égi Atyámmal, de mintha ugyanolyannak találnám azt, mint ezt. És ezt, ezt a földi változatot, tudom ugyan, hogy ez nem trendi, jónak tartom.” - írta 2015. júliusában, amikor már súlyos betegen feküdt.

 

És így tovább. Sokáig idézhetném még naplójából az elmés, sziporkázó, ötletes, bölcs és szellemes lejegyzések sorát, amiket hol a kórházi ágyon, hol otthonában vetett papírra. Néki is megvolt tehát a megfelelő véleménye, filozófiája életről, halálról, elmúlásról, akárcsak írótársának, az AIDS-ben szenvedő és elhunyt  Harold Brodkey-nek, aki azzal vigasztalta magát: 

„…a halál az csak halál. Nem olyan, mintha az embernek kihullana a haja, vagy elveszítené a pénzét. Evvel a dologgal nem kell együtt élni.”

 

Kránicz Bence újságíró a Hasnyálmirigynapló értékeit méltatva a következőt írta annak  megjelenése után:

 "Ha van íve a könyvnek, akkor az a betegség elfogadásának útja, mintha lekövethető lenne, hogyan követi az ésszel való megértést a testi-lelki elfogadás. Az új emberré válás? Ez talán túlzás."

 

S most leírom azt, ami talán sokak számára  meghökkentő lesz: az elmúlás elfogadása nem azonos az életről való lemondással. Magát az élet természetszerű elmúlását elfogadhatja, megértheti a halálos beteg ember is azzal együtt, hogy ugyanakkor ragaszkodik az élethez, szereti az életet. Ám tudja és felfogja: mennie kell a földi színtérről, mert közeleg halálának pillanata. Különösen a hívő ember van így, hiszen az ő elképzelésében Élet és Isten egy tőről fakad, azonos. Nem véletlenül idézem ide Tolsztoj szavait a Háború és békéből: „Az élet Isten. Az élet szeretete Isten szeretete.”

 

A halálos beteg ember azonban tudja: nincs már választási lehetősége. Ám ettől még szeretheti magát az életet, s bízhat Istenben, aki a halála után figyel rá, s egykor majd elnyeri az örök üdvösséget - már meghalt szeretteivel együtt. Sok esetben éppen az ösztönzi az elmúlás elfogadására és megértésére a súlyos beteg embert, hogy a halál küszöbén tudja: nincs már egyéb választása. Kénytelen az elmúlás elfogadásával élni, mert tudja:  nincs már  alternatíva számára és előtte. Tehát - ismétlem - ő nem az életéről mond le, és nem is az élni akarásról - hanem elismeri és megérti: egyszer mindenkinek mennie kell.

Csüggedten elfogadja az elmúlás tényét, abba belenyugszik, de nem az életről, az élet szeretetéről mond le.  Az életről, saját életéről valójában csakis az az ember mond le, aki öngyilkosságra készül, és azt végre is hajtja. És  minden esetben búcsúlevelet is ír, amivel döntésének és tettének határozottságát és megmásíthatatlanságát bizonyítja. 

 

Tettének elkövetésére  az ilyen embernek számtalan oka lehet a maga szempontjából és indokaival – ám azt semmiképpen nem állíthatjuk,  mondhatjuk, hogy ez lenne az egyetlen választási lehetősége, alternatívája. Mert mit is mondott Horváth Teri színművésznő ezzel kapcsolatban, amikor a riporter Soós Imre kollégájának öngyilkosságáról kérdezte: idézzük: „A legmocskosabb, legnyomorultabb élet is különb a halálnál.”

 

Isten önhatalmúlag, önkényesen, sajátkezűleg nem zárja le senkinek a szemét. Hatalmi szóval, önbíráskodással nem szünteti meg egyetlen földi lényének az életét sem. Az Úr sem aktív, sem passzív euthanáziát nem gyakorol senki felett. Nem segít át a halálba senkit, mert a maga által kijelölt feladata és hatásköre nem terjed ki arra, hogy az élet és halál közé éles választóvonalat húzzon a maga erejével, eszközeivel és hatalmával. 

 

A földi élet  végességének, idejének, módjának kinyilvánítása, meghatározása, valaminek az erőszakos megsemmisítése, elpusztítása nem tartozik, és nem illik bele sem hitvilágába, sem értékrendjébe, sem jól átgondolt és felépített eszmei-, és bölcseleti rendszerébe. Isten az élőknek, s nem a halottaknak az Istene. Ez azt jelenti, hogy csakis az élet területén és annak érdekében működik és jár el. A földi élet behatárolása, a földi életjelenségek megszüntetése számára értelmetlen, hiszen Ő, mint Teremtő az örök élet létrehozója vezérlője és fenntartója. 

MIBEN  HALHATATLAN  TEHÁT  AZ  EMBER ,  S  MIBEN  HALANDÓ?

sten elvei, egyedülálló szisztémája, munkálkodása szerint és értelmében az általa teremtett élet: örök. A Szentlélek, mint az isteni energia alapvető „bázisa, forrása” - örök és megsemmisíthetetlen. Örök és megmásíthatatlan, akár maga az Isten, mely a Szentlélekkel bír a kezdetektől fogva, a Szentlelket fogadja magába. Örök időktől fogva és örök időkig attól elválaszthatatlan. Istent senki nem teremtette, Ő örök idők óta létezik és létezni is fog a Szentlélekkel együtt. Tulajdonképpen azonos és egységben van vele, vagyis a Szentlélek nem más, mint az Isten lelke.

A Szentlélek -  mint az isteni energia nélkülözhetetlen része, forrása -  örök, megsemmisíthetetlen,  megváltoztathatatlan és megmásíthatatlan. Teljes egységben, mennyei és földi harmóniában  létezik, működik és tölti be szent hivatását  Atya,  Fiú és Szentlélek. Az alábbi képen Rubljov csodálatos alkotása azt a szimbolikus bibliai jelenetet ábrázolja, amikor Ábrahám és felesége előtt angyalok képében jelent meg Atya (balra) Fiú (középen) és Szentlélek (jobbra) s ők egy tölgyfa alatt megvendégelték őket. Tekintetükből szívhez szóló szelídség, egész lényükből pedig megragadó átszellemültség árad.   

E szent és nagyhatalmú kollektíva így, maga együtt (csúnya szóval: anblok) a sokszor emlegetett Szentháromság, a világegyetem leghatalmasabb, legnagyobb tudással és hatalommal bíró vezérlő triumvirátusa. Ők így együtt  - öröktől fogva léteznek és létezni is fognak. Viszont valamennyi emberi,  állati és növényi lény testi szervezetének  élettartama és működése a földön véges, azaz: halandó. Így a véges porhüvelyben lakozó és működő élő lélek sem lehet egyetlen élőnyben sem  halhatatlan.

 

A szellemünket és lelkünket maga a Szentlélek biztosította számunkra, amit az első ember és az első élőlények megteremtésével Isten plántált át belénk, testi szervezetünkbe. Jézus, egyszülött fia pedig megváltásával és tanításaival „az Igazság szellemét saját képességével mindenki számára átadhatóvá és gyakorolhatóvá tette, a Szent Szellemet az ember számára megnyitotta. A kereszténység az alsó és felső erők összekötésébe való beavatás. Megérteni, hogy nincsen külön sem sötét sóvárgás, sem világos értelem, hanem az első természet éjszakájából szüntelenül kigyulladó fény. Az első természet átváltása szellemmé. Egyszerűbb szóval: realizálás. Mert valóság csak az, ami megmarad. Ami pedig megmarad az a szellem. A felsőt az alsóban, az alsót a  felsőben jelenlévővé tenni. Istent belevinni az emberbe, és az embert belevinni az Istenbe.” – írja Hamvas Béla.

 

 

A Szentlelket lehellte bele a sárból és napfényből általa kreált testekbe Isten. Ezzel és ezáltal  adott nékik, az első teremtett lényeknek egyéni lelkületet, ami azután már az ő saját személyes lelkük lett. Az Úrtól kapott testük - a benne működő szellemmel és az említett lélekkel - lett aztán földi életük vezérlője. Mint ahogy e három irányít bennünket  -   Ádám és Éva kései nemzedékeit -   ma is, ezer és ezer év után.  E hármas egység harmonikus együttműködéséhez adja ma is Isten szeretetteljes, kölcsönös bizalomra épülő segítségét, támogatását. Nélküle egyedül lennénk, s kivert kutyaként tengődnénk ebben a földi világban.  

 

Így vált akkor, a Teremtés alkalmával az első - és így válik azóta is minden egyes - ember, állat és  növény egy-egy élő földi lélekké. Igaz, mindegyik másmilyen és másféle földi lélekké. (más szóval: lénnyé.) Aki ma is saját lelkületét (ugyanúgy, mint személyiségét, hivatását) igazán ő maga teljesítheti ki - Isten segítségével - s teszi azt élete során igazán és valóban egyénivé, személyessé, sajátságossá és varázslatossá. Oly módon, hogy minden élőlény saját lelkületében mindig és végig ott lesz „származási helyének” azaz: a Szentléleknek jellemzője, tulajdonsága és ereje. 

 

Így azt hiszem "logikus", érthető és világos, hogy a Szentléleknek a mi magunk lelke csakis része, hiszen abból származik, de semmiképpen sem azonos azzal! S ezért aztán – míg maga a Szentlélek halhatatlan, a mi magunk lelke viszont nem (mint ahogy sem szellemünk, sem testünk sem.) S bár testünk nem halhatatlan, de Isten által feltámasztható, elhunyt porhüvelyünk, hamvunk új testbe áthelyezhető, újra teremthető, ami vígaszt és megnyugvást jelent számunkra. Mindazok számára, akik hisznek Isten erejében, hatalmában és szeretetében. 

 

Tehát az ember, állat és növény  földi létében létező lelke, ami „csupán” része a Szentléleknek – az maga véges. Ugyanúgy véges, mint halálunk után  szellemünk és testünk, amik már szintén nem élnek tovább, nem funkcionálnak, nem mutatnak semmiféle életjelenséget, ha már meghaltunk. Romlandó, halandó porhüvelyünk megszűnik földi formájában létezni, s ahogy eltemetésre kerül – utána várja, hogy Isten őrizete, védelme és vezérlete alatt majdan átalakuljon. S akkor, onnantól új formájában örökké éljen tovább Isten földi királyságában.  

 

"A Védák szerint világunkban az élőlények felépítése az anyag és lélek kombinációja. Ez nem csak az emberre igaz Földünkön, hanem az univerzumunk minden bolygóján élőkre is. Nyolcmillió-négyszázezer létforma (faj) van, amiben élőlények élnek. Az élőlények rendelkeznek anyagi testtel és nem anyagi lélekkel. A lélek eredeti tulajdonsága, hogy lát, hall, tapint, ízlel valamint szaglása révén érzi az illatokat és ezért ez minden egyes fajra is természetesen jellemző. Ezek a lelki érzékek azonban létformánként változó, speciális módon közvetítik a valóságot az élőlények számára. Pl. az ember nem látja az infravörös és ultraibolya fényt, de más állat lehet, hogy igen. Tehát a valóság észlelése az adott életforma / faj sajátságos érzékszervi fejlettségétől függ,” – írja Krisna.hu internetes weboldal tanulmánya.(2014) 

 

Ahogy Kunszabó Zoltán az Új ember internetes honlapján írja: „A Szentlélekkel minden ember kapcsolatba kerül. Ennek legkézenfekvőbb jele az emberi lelkiismeret működése. De a Szentlélekben való újjászületés, a Szentlélekkel való erőteljes együttélés – a közös élet – a tudatosan vállalt keresztény hit által és a keresztény beavatás szentségein keresztül valósul meg. Ez a Lélekkel való egyesülés rendes útja, amely elvezet a teljességre. Ez nem jelenti azt, hogy azok az emberek, akik nem látják ezt az utat, ne élhetnének értékes életet és ne lehetne rájuk is hatással a Szentlélek."

 

 

 

és  így folytatja: 

" a bennünk lakó és munkálkodó Szentlélek a „teremtetlen kegyelem”, maga az isteni jelenlét. ahol a Lélek megjelenik, ott a másik két isteni személy is jelen van. Mégis, ha azt kérdezzük: ki az, aki összeköti a mennyet és a földet a mindennapi tapasztalatok szintjén, azt kell mondanunk: a Szentlélek. Ugyanakkor a Lélek kiáradásának lehetőségét Jézus Krisztus halála és feltámadása nyitotta meg a számunkra."

 

 

A Szentlélek tehát - akárcsak maga az Isten - örök - nem pedig halhatatlan. Mert a két fogalom bizony nem azonos tartalmat jelent. Ami örök – annak nincs ideje, kora, korláta, sem határa. Annak beláthatósága, illetve beláthatatlansága mindkét irányban végtelen: a múlt és a jövő irányában is. Az minden időben létezett és minden időben létezni is fog. Ilyen a Szentlélek és ilyen az Isten. Jézus pedig mindkettő közvetítésével születhetett meg, jöhetett el közénk földi- testi valójában, emberként. 

Majd élt köztünk és vélünk 33 évig, utána feltámadott halottaiból és azóta is él mindörökké – immár ismét mennyei Atyjával és a Szentlélekkel együtt, akikhez mindig is hozzátartozott, potenciálisan bennük és velük létezett – mennyei alakban.„Veletek leszek az idők végezetéig” – mondotta híveinek feltámadása után. Így hát együtt vár azóta is megteremtőjükkel, a Szentlélekkel és Atyjával együtt - az Utolsó Ítélet napjáig, amikor is Istennel együtt igazságot tesz, és ítéletet foganatosít..

Ami örök - ott halhatatlanságról vagy halandóságról beszélni értelmetlen. Ami nem örök, tehát romlandó, mulandó,  amortizálódó s folyamatosan kopik - az viszont maga az emberi test, a korpusz.  Az valóban és tényleg - általunk is láthatóan, érzékelhetően és észlelhetően - halandó, az idővel romlandó, kopik, amortizálódik.

 

A lelkünkkel - az egyéni, személyes emberi lélekkel - egy kicsit más a helyzet: mert az is ugyan romlandó „lehet”, annak függvényében, hogy kit, milyen káros hatások, traumák, tragédiák érnek élete során - amik egyaránt ronthatják a testet, a szellemet, s így a lelket is megmérgezhetik. Ahogy Jókai Anna mondta és írta, hogy „a léleknek nincsenek ősz hajszálai” az nagyon szép és költői megállapítás, de nem teljesen, illetve nem mindenkire igaz - a fentiek értelmében. 

 

Azoknál és azokra igaz és helyt álló ez a szép írói summázat, akik egész életükben a jóságot, szeretetet, az önzetlenséget, megbocsájtást szolgálták és ugyanezt is kapták vissza, így aztán lelkük idős korukban is romlatlan, fiatalos, üde és tiszta marad, ám sokaknál ez másképp működik. Ami viszont mindenkinél egyaránt igaz, hogy - akárcsak a test - úgy a mindenkiben jelenlévő, egyéni, földi, emberi lélek is halandó. S amit mindannyian, mi  "egyszerű" földi lények nem látunk ugyan, de nagyon is jól tudjuk, érezzük, hogy van, létezik, működik és - Isten áldó szeretetével és segítségével - irányít is bennünket.

 

Valójában tehát  halandó az ember - s ilyen minőségben is bocsájtotta el az Úr - hiszen evék annak idején a tudás gyümölcséből. A halhatatlanság fájáról viszont már nem volt alkalma szakítani, tehát földi éveinek száma véges lett, bár előre nem meghatározható. Viszont másfelől halhatatlan, mert szellemi, tárgyi alkotásai, annak hatásai tovább élnek halála után is az élők között, illetve az élőkben, akiket itt hagy.

 

Másképpen fogalmazva: egy jól előadott Mozart vagy Beethoven szimfóniában maga Mozart vagy Beethoven; a nagy írók (pl. Tolsztoj, Mann, Shakespeare, Goethe) műveiben az íróik, festményeikben és szobraikban az ábrázoló művészek, találmányaikban a tudósok élnek és hatnak tovább alkotóerejükkel, személyiségükkel, szellemükkel, örömeikkel, bánatukkal, állásfoglalásukkal, gondolataikkal együtt. 

S ugyanígy igaz mindez az ún. kisemberekre is, akik nagy és halhatatlan  műveket ugyan nem hagynak reánk, de fizikai-, és szellemi munkáikat és azok eredményeit, saját szeretetüket, egyéniségük hatását, hozzátartozóikért, embertársaikért kifejtett jó cselekedeteiket, átadott érzelmeiket, tudásukat, tapasztalataikat tovább plántálják utódaikba. S ők ilyen módon, ilyen értelemben   halhatatlanok, ilyen formában élnek és hatnak tovább.  

 

Az ember halálának bekövetkezésekor - egyéni testi és lelki értelemben, eddig működő egyéni szellemében - megszűnik létezni. Amit azonban földi léte során alkotott és átadott -  azokban kétségtelenül tovább élhet, sőt erős (és nem is akármilyen) hatást gyakorolhat az itt maradókra, a később élőkre.

 

A bibliai élet-halál értelmezés egyértelműen arra utal, hogy az ember a test-lélek-szellem pszichoszomatikus egységében létezik itt e földön. Eszerint tehát a földi ember halála ennek az egésznek, mint megbonthatatlan egységnek a megszűnését jelenti. A keresztény egyházak hirdetett és hangoztatott tana, miszerint -"a test megsemmisül, a lélek meg tovább él" - tehát ebben a megfogalmazásban, így ezen szavakkal ellentmond a bibliai értelmezésnek. 

 

Ezt pontosítani kell: maga a Szentlélek, amiből a mi saját lelkünk lett a Teremtéskor Isten lehellete által  - az a halhatatlan. A mi saját, egyéni lelkületünk (mire fentebb is utaltam) - amit ennek részeként kaptunk a Teremtőtől az valójában, földi értelemben csupán addig él önálló, reánk jellemző lélekként - amíg földi életünkben együtt van az ugyancsak reá jellemző, ahhoz hozzátartozó testünkkel és szellemünkkel, s azokkal együtt működik (vagyis a Földön bekövetkező halálunkig.) Még a pszichológia tudománya szerint is a lelki jelenségeket a test és a szellem produkálja a lélek által.  Így az előző kettő nélkül, csak úgy "önmagától" azok nem jöhetnek létre, s így róluk  nem is tudhatnának semmit sem az embertársaink. 

 

Ha test és szellem nem kezdeményeznének, "nem  indulnának be" - lelkünk nem produkálhatna szomorúságot, bánatot, örömet, vágyakozást, hitet, szerelmet,  csalódást, szeretet, emlékezést, képzeletet, depressziót, bosszúvágyat, gyűlöletet - és így tovább. A szívműködés, a légzés, az érzékelés, a  mozgás  és így tovább mind lelki jelenségeket produkálnak, és az ún. testbeszéd is lelki jelenségekről árulkodik. Ha tehát az ember fizikai, testi valója, egész szervezete, egész földi élete a halálakor véget ér  – azzal egy csapásra megszűnik az ember eddigi földi szelleme és lelke, s így természetesen a továbbiakban már nem is jöhet létre semmiféle lelki jelenség sem. 

 

Az ember "földi használatra" predesztinált (eleve elrendelt) saját, egyéni lelke (minden ember egy önálló lélek!) halála után ismét a Szentlélek részeként, energiaként "él", működik tovább - de már ott fenn, a mennyekben - az utolsó ítélet napjáig. Vagyis: saját, földi életünkben funkcionáló lelkünk - mint önálló, személyhez kötött lélek - szűnik meg halálunkkor, s lesz újra ott fenn a Szentlélek része -  egészen a feltámadás napjáig.  S akkor azon a napon egyesül - Isten által - a testtel és szellemmel ugyanolyan formában, ahogyan az adott élőlény haláláig együtt voltak. A hívő ember - így természetesen jómagam is - ebben hisz,  ez  tölti el örömmel,  ez élteti mindhalálig.

 

A feltámadás alkalmával, az utolsó ítélet napján Isten - ugyanúgy, ahogyan egykor, a teremtéskor - ismét létrehozza, feltámasztja egykori, majd elhalt teremtményeit. A logika tehát így működik a Teremtő univerzumában, Isten terveiben. De ez a hit logikája, nem pedig a tudomány logikája! Aki ezt természettudományos magyarázatokkal és törvényszerűségekkel, különböző logikai okfejtésekkel próbálja bizonygatni, vagy Isten létét, cselekedeteit tagadni - az rossz úton jár. 

 

Mert mindezt csakis hinni lehet, tudni, bizonyítani nem! Az igazság, a hit igazsága tehát az, hogy egyszerre minden meghal az ember halálának bekövetkeztekor: az egyénre jellemző test, lélek és szellem egyaránt. Helyesebben fogalmazva: e három egysége, eddig jól összehangolt együttműködése szűnik meg azáltal, hogy eddigi zavartalan működésük egy csapásra véget ér.
   

Azt azonban nem állíthatjuk, hogy a halál bekövetkezte után fokozatosan teljes egészében semmivé válik a holttest, mert - mint fent említettem - ekkor maga az ember földi élete ér véget. Bárhová is kerül: földbe, vízbe vagy levegőbe - ha megsemmisülne, akkor  az azt jelentené, hogy annak alkotórészei is semmivé válnak, azaz matematikailag üres halmazzá, nullává válik az egykori porhüvely. Nem semmisül meg, csupán átalakul. A lélek viszont (a saját, egyéni lélek) megmarad, mely felszállva a mennybe - újra a szentlélek részét fogja képezni, hiszen eredetileg is onnan származott. 

 

És ezt fogja Isten a holtak feltámadásakor ismét saját gigantikus  hatalmával és képességeivel újra egységbe illeszteni a testtel és a szellemmel. S akkor, ott újra helyre áll a hármas egység - aminek létrejötte tulajdonképpen azonos a feltámadással.  A  Feltámadás (Resurrection) idején, illetve alkalmával Isten által újjászületnek a halottak. És hogy mindez pontosan milyen körülmények között, hogyan történik a "Harag napján" (Dies Irae) mi lesz a már holtakkal és az akkori élő emberekkel - arra nézve is van válasz a Bibliában: 

"Thesz 4,13-18

Nem akarom továbbá atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is felhozza azokat, akik elaludtak a Jézus által, ővele együtt. Mert ezt mondjuk nektek az Úr szavával mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből. S feltámadnak először azok, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és eképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel."

 

A lélek halhatatlanságáról szóló egyházi tanítás (több egyéb téves, vagy elferdült eszmével együtt) a kora középkortól alakult ki, majd erősödött meg a régi görög, közel-keleti filozófiákra építve. (Mind a papok működésében, mind a közéletben.) S ez elsősorban azért történt (az volt ennek hátterében) hogy az egyházak tömegbázisukat, híveik táborát, támogatását (nem utolsósorban anyagi támogatását) megnyerjék, majd minél tovább biztosítsák, megtartsák. (Mindezt az előző fejezetekben, fentebb már említettem, amikor az egyházak vagyoni gyarapodásáról ejtettem szót.)  

 

Sok-sok hívő embert ma is meg lehet "fogni", nyugtatni, sokáig el lehet ámítani a halhatatlanság, mennybe jutás igen erőteljes hangoztatásával. Holott a földi ember lelke nem azonos a Szentlélekkel. Az azzal történő egyesülés  - ami gyakorlatilag lehetetlen és felfoghatatlan - magasztos eszméje, annak kilátásba helyezése, ígérgetése nem szerepel sem a Bibliában, sem a krisztusi beszédekben. Az Úr ugyanis a teremtéskor az embert önálló élettel, önállóan élő lélekkel ajándékozta meg. Ahogyan azt olvashatjuk a JW. ORG. honlapjának egyik írásában:    

  

„Jehova Isten megformálta az embert a föld porából, és az orrába lehelte az élet leheletét, így lett az ember élő lélekké.” Az „élő léleknek” fordított héber ne’fes * kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy ’lélegző teremtmény’ (1Mózes 2:7).

  

 

A Biblia tehát egyértelművé teszi, hogy az emberek nem halhatatlan lélekkel lettek megteremtve, hanem minden személy maga egy élő lélek. Ezért hiába keresnénk a Bibliában a „halhatatlan lélek” kifejezést, nem találjuk meg benne." ( Idézet a Jehova tanúi. c kiadvány egyikéből.)

 

Láthatjuk viszont saját szemeinkkel - magunk és mások testén - az öregedő, majd vénülő ember bőrén, arcán, szemein, haján, kezein, mozgásán, észjárásán, gondolkodásán, beszédén, fogalmazásán, emlékezésén stb. a lassú, de biztos leépülési folyamatnak, a biológiai, élettani, anatómiai hanyatlásnak a külső jegyeit, amik letagadhatatlanok. Bár sok orvos, tudós megállapítása szerint úgy nagyjából, uszkve 120 évre "hitelesített" egy emberi szervezet ("gyárilag" erre van beállítva...)  ez azonban csak a földi működés időtartamára, élettartamára vonatkozik.

 

Hogy ezt a relatíve magas életkort manapság csak  nagyon kevesen érik meg - annak számos oka van. Legfőképpen a mai kor emberének zaklatott, nem kiegyensúlyozott életvezetése, idegi-fizikai-mentális túlterheltsége, emberi kapcsolatainak rendezetlensége és bizonytalansága valamint az élvezeti cikkek túlhajszolása (nem a kulturált borfogyasztásra gondolok, hanem pl. a pótcselekvésként alkalmazott mértéktelen ivászatra) a fő okozói ennek. Mindezek hatására (de akár nélkülük is) jelentkezhetnek  bizonyos szervek működési zavarai, amelyek aztán betegségekbe torkollnak.   

 

De ezeken kívül - kinél így, kinél úgy -  előfordulhatnak, jöhetnek okozókként  bizonyos  etikai, jogi, lélektani, munkahelyi, szociális,  családi problémák és rendellenességek is. De betegséget okozó tényező lehet még az  önpusztító vagy mozgásszegény  életmód, a mindennapi diszharmonikus élet, a sokféle magánéleti konfliktus, a különféle testi és mentális betegségek, a gyűlölködés, a szeretet hiánya, a levegő és élelmiszerek szennyezettsége,  rossz vagy hiányos táplálkozás is.

 

És betegséget előidéző okok lehetnek még az előre nem látható, kiszámíthatatlan véletlenek, az emberi sorsok különböző hányattatásai, az egyéniségre jellemző kreatív életmód és folyamatos gondolkodás hiánya. Továbbá: a művészetektől való idegenkedés vagy iránta  mutatott teljes közömbösség, a világgal és az emberekkel szembeni elégedetlenség, a malícia, a folyamatosan  pesszimista életszemlélet, stb. stb. stb. Ezek mind-mind alkalmasak arra, hogy akár külön-külön is  kikövezzék azt az utat, amely egy-egy betegséghez vezet - akár húsz-harminc év múlva. Hátha még mindezek a lehetséges okok, előzmények tömeges kövekként mind együtt jelen vannak ama bizonyos úton...

     

Mindezek a fent felsorolt terhek bizony "lefaragnak" jó néhány évtizedet ebből a majd egy és negyed századból, amit dr. Lenkei is megállapított könyvében. Mindezek rombolják az ember külső és belső szervezetét rövidítik s hamarabb lezárják egyikőnk-másikunk életét, kinek így, kinek úgy, kinek ekkor, kinek pedig akkor. Ezeknek a terheknek jó részét maga az emberiség saját  önhibája, jellemi gyengesége, sátántól örökölt bűnös természete, hitetlensége pakolta bele abba a jelképes hátizsákjába, amit évezredek óta hordoz a vállán. S ahelyett, hogy könnyítene rajta, egyre újabbakkal és újabbakkal gyarapítja annak tartalmát.

 

Ezek mind-mind keserítik, megviselik, terhelik, rongálják az ember szervezetét befolyásolják lelki-szellemi állapotát. S mindent megtesznek annak érdekében, hogy harmóniátlan, örömszegény, vagy teljesen unalmas legyen a mindennapi élete – hétköznap és ünnepnapon egyaránt. Természetesen nem állítom azt, hogy száz százalékig minden az emberen csakis magán múlik, s mindenre egyaránt ráhatásunk van, hiszen életünkben, sorsunkban kiszámíthatatlan és kiszámítható, tőlünk független és általunk irányítható, befolyásolható tényezők, mozzanatok, események, történések egyaránt léteznek, jöhetnek mindenkinek az életében, s a véletleneket sem lehet teljesen kizárni. De arra mindenképpen törekedni kell, hogy az előzőek legyenek kisebbségben, az utóbbiak pedig többségben!

 

Az öregedés folyamatát leállítani nem tudjuk. De elvileg késleltethető lenne, ha az összes potenciálisan jelentkező betegséget, körülöttünk kóválygó kórokozót, véletleneket, szerencsétlenségeket, természeti katasztrófákat ki tudnánk életünkből iktatni. Mindezt azonban nem lehet. Viszont amit mindannyian gyakorlatban megtehetünk: gátolhatjuk ezt a folyamatot azzal, hogy mindezzel szemben az ellenállásunkat növeljük. Azaz: testi-lelki-szellemi kondíciónkat ápoljuk, erősítjük, megőrizzük minden körülmények között.  

 

És persze lényegesen hosszabb lehetne életünk, ha nem lenne „gőgös ember dölyfe, zsarnok bosszúja, utált szerelem kínja”, ha nem lennének annak a „kornak  gúny-csapási”, melyben éppen élünk, ha nem lennének „hivatalnak packázásai”…amikről Hamlet is monologizál híres elmélkedésében. De hát, sajnos, ezek jelen voltak már Shakespeare idejében - sőt már előbb is - és erőteljesen, kitartóan, szívósan keserítették, mérgezték, rövidítették már akkor is az emberek életét.    

 

Amiről tehát Hamlet is ábrándozik: ha nem lenne ezernyi reánk leselkedő bántás, félelem, szorongás, fölösleges izgalom, ártatlanul szenvedés. Ha nem kellene nélkülöznünk a szeretetet azoktól, akiktől leginkább várnánk…és így tovább. Nem arról van szó, hogy konfliktusmentes, vitáktól szegény életünk legyen, mert az szükségszerű, annak lennie kell! A fölösleges, értelmetlen, ellenségeskedő, gyűlölködő jeleneteket, intrikákat, tettlegességbe forduló veszekedéseket kellene mindenképpen mellőzni, elkerülni, életünkben. A féktelen önzést, bosszúvágyat, erőszakot, fennhéjázó viselkedés elemeit kellene kiiktatnunk, mert ezek mérgeznek leginkább bennünket és másokat is. S mindezzel rövidítik életünket és másokét is.

 

 

Mint állítottam: életünket ugyanúgy kiszámítható, mint kiszámíthatatlan tényezők irányítják. Mindkettő érvényesül életünkben, mindegyikből akad bizony - szépen is, csúnyán is -  bőséggel. Rajtunk, és Isten végtelen tudásán, hatalmán, szeretetén, segítőkészségén és irgalmasságán múlik, hogy a kiszámíthatatlanból legyen a kevesebb, és a kiszámíthatóságból a több, s így  az érvényesüljön életünk során  a legerősebben.

 

Ha "el tudjuk érni", vagy szerencsénk lesz, hogy ezek a kiszámíthatatlan tényezők lesznek életünkben kisebbségben - akkor a rajtunk múló, tőlünk származó, valószínűleg bekövetkező hibáinkat, tévedéseinket is eredményesebben tudjuk korrigálni. Terheinket is türelmesebben tudjuk elviselni, s problémáinkat is sikeresebben tudjuk megoldani. S az is Isten hatalmának és erejének köszönhető, hogy a tőlünk függetlenül bekövetkező, de bennünket is sújtó nagy terhek alatt – melyek a mi életünkből sem hiányoznak - e glóbusz eddig még nem roppant össze. Ehelyett "csak" az emberek egyénenként amortizálódnak, teszik egymást , sajnos sokan tönkre, csuklanak össze, halnak meg, semmisül meg földi porhüvelyük egy adott, előre ki nem számítható pillanatban.

 

És hozzáteszem: sokan sajnálatosan nagyon fiatalon, korán távoznak el. (Mint ahogy egyik orvos ismerősöm mondta némi kesernyés humorral: "Sajnos, nem érkezési sorrendben megyünk el e földi világból.") S megint csak Isten szeretetének tudható be, hogy mindaddig, amíg viszont élhetünk addig szép, gazdag és tartalmas életünk lehet, ha bízunk Benne, ha hiszünk az Ő erejében, segítségében és hatalmában. 

Egy biztos: a hosszabb időre is alkalmasnak "elkönyvelt" élő test szerveinek, nedveinek, hálózatának bonyolult mechanikája kinél ekkor, kinél akkor mondja fel a szolgálatot. A legtöbb esetben - a fent taglalt okok következtében - úgy 70-90 év között egyszer csak megszűnik működni. A fogaskerekek nem forognak többé, s Radnóti szavaival: "a lucskos és rejtelmes gépezet" egyszer csak leáll és nem szolgál bennünket tovább. Kattogása, lüktetése, a test egész mozgása hűvös mozdulatlanságba dermed és az anyagi test belép az örök csend birodalmába, bekerül a végtelen körforgás véghetetlen áramába. S abban a formájában és állapotában, ami eddig jellemző volt az emberre - már nem létezik tovább. 


 

 

Ezeknek a kiszámítható, már meglévő, és előre kiszámíthatatlan, hozzájuk csapódó terheknek "köszönhető", hogy egyikőnk sem él addig, mint Noé, Mózes vagy a roppant kort megért próféták. Akiknek az Úr szolgálatában eltöltött nehéz, szívós, kitartó  hithű élet adott olyan hatalmas lelkierőt, fizikai- és lelki kondíciót, ami évtizedekkel meghosszabbította élettartamukat. Az embert a földi pályafutása során végigkísérő meglehetősen törékeny "doboz" (vagy ha úgy tetszik: karosszéria) - ami a belső szerveket, valamint az örök lelket és szellemet magába zárja, az a halállal ismét porrá, élettelen anyaggá változik át.

 

Helyesebben átformálódik, átalakul, más halmazállapotban, más alakban, más összetételben kerül be, kerül vissza az örök körforgásba. Maga ez az élő burok, ami eddig jellemző volt, és végigkísérte az adott ember földi, evilági létét - az bizony az eddig megszokott formájában már tényleg nem létezik tovább. Szétoszlik, megszűnik, elporlad. De nem semmisül meg, csupán átalakul az anyagnak egy más formájává. 
   

Ha a holttestet elégetik akkor a levegőbe kerülnek annak alkotórészei, számunkra már láthatatlan formában. Ha koporsóba kerül a halott - akkor meg a földgolyó anyagával vegyülnek össze annak elemei. Ha meg vízbe szórják szét - kívánsága szerint - az elhunyt hamvait, akkor meg a Föld vízkészletének elemévé válik, s mint tudjuk: a víz örök körforgásban van. Akár így, akár úgy - a  halottaink továbbra is itt vannak körülöttünk valahol. Körülöttünk, de nem velünk. Immár némán, felismerhetetlenül, láthatatlanul, megfoghatatlanul - de itt vannak. S ez az a pont (de van ilyen több is) ahol a bibliai és a tudományos magyarázat azonos és összeegyeztethető. 

 

Mindezekből logikusan következik, hogy a testi gépezet leállásával a szellemi működés is megszűnik, hiszen az emberi szellem működésének a test és lélek egészséges, ép működése, léte a feltétele. Helyesebben e három princípium (test, lélek és szellem) közös, egymásba kapaszkodó, egymástól függő viszonya, szintézise az értelmes emberi lét lényege. 

 
Ami magát a lelket illeti - az azonban a testi funkciók leállásakor visszakerül, visszaszáll az univerzumba. Ahol az isteni energia részeként tovább él, és Istent segíti további, örök és felbecsülhetetlen, felmérhetetlen, számunkra átláthatatlan tevékenységében. A  feltámadással a korábban elhunyt  hívő lény, hívő lélek azonban az irgalom által újra élővé válik, az egykor elhalt test új alakban kezd élni, s ennek folytán az emberi szellem is újra működni kezd. (A lélek a régies szóhasználatból úgy maradt fenn, mint ami azonos az emberi lénnyel: minden ember maga egy önálló lélek - olvashatjuk a Bibliában.) 

 

 

"Tehát nincsen feloldódás az univerzumban, a nagy mindenségben, ahogy azt a reinkarnációban hívők gondolják, mert nem ismerik Isten ígéreteit. Isten az, aki visszaadja tökéletes létünket, és személyiségünk is megmarad, valóban Isten partnereivé válunk, asztalához meghívottként. Letöröl minden könnyet szemünkről, amint azt a Jelenések könyvéből idéztük." olvashatjuk Yves de Boisredon atya és Hervé-Marie Catta tanulmányában.

 

 

Akik kételkednek abban, hogy a feltámadáskor hogyan lesznek újból holtakból élő lények - azoktól  azt kérdezhetném: ha az Isten már egyszer, a teremtéskor képes volt élettelenből élőt kreálni - akkor  miért ne tudná megcselekedni ezt még egyszer, vagy akárhányszor? Így aztán tehát joggal elmondhatjuk: az utolsó ítélet napján az egykor elhunytakból ismét élők lesznek. ("Hívő lélek a halállal meg nem halhat / Bűneire trónusomról nyer irgalmat" - szokták énekelni a katolikus temetéseken.)

 

 

"A halottak feltámadnak majd földi életük elmúlása után. Pontosabban a testük támad fel, mert lelkük nem szűnik meg létezni, és a kettő egyesül (Jn. 11,24. Ap Csel. 24,15). A hívők Jézus Krisztus igazsága által megigazulva megszabadulnak a kárhozattól (Róm. 5,18. Jel. 20,4–6) és örökké fognak élni egy új, szép és igazságos világban, ahol halál nem lesz többé; sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé (Jel. 21,1–22,5). Jézus ezt nevezi az élet feltámadásának (Jn. 5,29). A többi embert Isten meg fogja ítélni cselekedetei alapján, és „ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették.” (Jel. 20,11–15.21,8). Ez a második halál.

A második halál elkerülésének és az örök élet elnyerésének egyetlen útja van - Hinni Istenben és hinni Jézus Krisztusban"

-olvashatjuk az EVANGELIKUS.hu internetes oldalon.

 

A halál érzete, felfogása, az elmúláshoz való viszonyulásunk különböző, véle szemben támasztott érzéseink, gondolataink eltérőek. Másképpen értékelik azt, másféle módon gondolkodnak felőle nők és férfiak, fiatalok és idősebbek,  hívők és nem hívők, betegek és egészségesek, orvosok és pácienseik,  s másképpen azok, akik gond nélkül élnek, mint akik súlyos problémákkal, megélhetési nehézségekkel terhesen élik mindennapjaikat.

 

Élőlényenként, emberenként ugyanúgy másfélék a halállal kapcsolatos előérzeteink, esetleges félelmeink, szorongásaink, mint ahogyan magához az élethez is másféle módon viszonyulunk, s annak jelenségeit is másképpen éljük meg. Az állat például nem fogja fel tudatosan, hogy közeleg a halála. Ő az élet minden pillanatát teljes mértékben, teljes odaadással éli meg. 

 

 

 

Fájdalma az lehet (főként, ha súlyos beteg szegény) de nincs haláltudata és félelemérzete, haláltudata által támasztott rettegése vagy rémülete,  mert ez csak az embernek van. Illetve lehet, mert ez a különböző nemzeteknél, etnikumoknál, hiteknél, vallásoknál stb. más, és másképpen jelentkezik. Az erősen hívő keresztény ember például nem fél magától a haláltól: hiszi, hogy a halál, a földi elmúlás számára a megváltást, a földi szenvedések végét, a mennybe kerülésének nyitányát  jelenti. 

   

Amitől esetleg fél, vagy szorong az ember - az nem az elmúlás maga. Hanem attól az ismeretlen fájdalomtól, eddig soha nem tapasztalt érzéstől, megtapasztalástól tart (vagy fél) ami úgy gondolja, hogy együtt jár a halállal.  Ugyan ki lenne annak a megmondhatója, melyik embernél melyik szinten jelentkezik inkább ez a félelemérzet? Mert valószínű, hogy mindenkinél másképpen és máshogyan. A képzeletében, a szellemi megnyilvánulásaiban, a lelki folyamatok területén vagy a test fájdalmaiban? Szép Ernő erről így írt 1935-ben: 

 

„Én azt hiszem, mindig a test fél nem a lélek, vagyis nem az eszmélet. (…..) A halálfélelem talán olyan szükséglete az életnek, a fennmaradásunknak, mint az étvágy. Megjelentünk a világon, ebbe a csodába ne szóljunk bele, úgyse értjük. Ha az életnek kifogása volna az ellen, hogy a csodának vége lesz, gondolja, hogy örülnének és fickándoznának a földön az emberek? Ami jól esett életemben, az mind hasonló volt a halálhoz. A sok-sok mély alvás, a szinte gondolattalan merengés, a mozdulatlan pihenés, az egyedüllét mezőn és tengeren, elsikkadva a végtelenben; a szerelemben érzett világtalan gyönyör, és a fájdalomban és rajongásban oly alélt túlság, oly messzemenően jó, melyben az élet tudata elveszett.”

 

Nem muszáj persze egyet érteni a nagyvárosi magány és elidegenedés 20. századi írójával, sem azzal a régi szerelmes verssel, mely a halált és a szerelmet egy tőről fakadónak tartja, mert a latin amore (szerelem)  fogalmát a mors (halál)  szóból eredezteti, származtatja. Bár maga a szerelem érzése és folyamata sokszor tartalmaz tragikus, végletesen szomorú érzelmeket, s előfordul az is, hogy bánatunkban a halálra is gondolunk, egyeseknek az öngyilkosság is jár a fejében - ám a kettőt mégsem azonosíthatjuk. Ez súlyos tévedés lenne!

 

Tehát a fájdalomtól fél a halál közelségébe kerülő ember - mint fentebb írtam. S a véle járó rettegéstől, amiről nem tudja előre: hogyan fogja azt elviselni. Holott korántsem biztos, hogy ez valóban földi értelemben vett fájdalommal jár, hiszen erről még soha nem számolt be senki tényszerűen. Amit a legfrissebb kutatások bizonyítanak az csak megerősíti mindezt. Igazolást nyert ugyanis, hogy az agyi neuronok  még percekig működnek a szívmegállás után. Tehát az agyhalál később áll be, a szív megállása után. A totális életvesztés tehát akkor következik be, amikor már sem a szív, sem az agy nem működik már.  

 

Mindeddig tehát nem beszélhetünk halálról, vagyis az eltávozó még életben van mindaddig a pillanatig, amíg az agysejtek által tárolt energiatartalék végleg el nem fogy. Addig még ugyan lehetséges fájdalom, ám ez még az élet fájdalma, s nem a halálé. Ám amikor már az agy leállásával, s egyben a halál beálltával  a fájdalom-érzékelő központok nem képesek több impulzust küldeni már sehová, a szervezetnek - ami már egyébként sem működik - egyetlen részébe sem, így maga a halál nem fájhat. („Csak az élet kínoz meg – a halál nem” – írta Jack London.)

 

Ahogyan sokszor emlegetjük: a halál nem az eltávozóknak rossz és nagyon fájdalmas, hanem az itt maradók számára. A halál pillanatában, s azt követően az eltávozóban már nincsenek érzések és fájdalmak, mert ezek csakis az életben fordulhatnak elő. A halál a véle kapcsolatos fájdalmakat , kínzó érzéseket mind-mind az itt maradókra "ruházza át", vagy stílusosan úgy fogalmazhatnánk: reájuk testálja abban a pillanatban, amikor az bekövetkezik. 

 

Soha senki nem számolt még be a saját haláláról, hiszen ez nonszensz lenne. Akik ún. "halálközeli élményekről" számolnak be -  azok mind életben, újjászületett életükben teszik ezt, mert ők az effajta élményük után visszaértek az életbe, saját földi életükbe, azaz nem haltak meg. (mint pl. Müller Péter 1956-ban.) És olyan is létezik elég sokszor, amikor valakit orvosi eszközökkel újraélesztenek.

 

De hogyan is számolhatna be valaki - aki már nem él - magáról a halál bekövetkeztéről, jellegéről és körülményeiről. Onnan, abból a szituációból (ami valakinek a végső halálát okozta) még senki nem hozott híreket, információkat, hogy azokat megossza másokkal

 

Vagy talán mégis... lehetnek erről feltételezéseink?

A „Komfortos mennyország” című Alice Sebold-regény  (és a belőle készült film) 14 éves meggyilkolt kislánya a mennyországból ezekkel a szavakkal üzen földi szeretteinek, akiket egy erőszakos, szörnyű bűntett következményeként kellett itt hagynia:

"Senki nem veszi észre, hogy elmegyünk. Úgy értem... a pillanatot, amikor ténylegesen elmegyünk. Legfeljebb egy suttogást hallasz, a víz susogását, ahogy a hullám partot ér."

 

 

 

Az ember halála előtti pillanatairól, elmúlással kapcsolatos érzelmeiről rendkívül szépen, megragadóan, érzékletesen tudott írni könyveiben Polcz Alaine (1922-2007) író-pszichológus:

"Amikor az ember haldoklik, félni kezd. Fél attól, hogy jön a rossz, és rémképeket fog neki mutatni. Ez azonban csak képzelgés. A Tibeti halottas könyv szerint le kell ülnie egy olyan embernek az eltávozó mellé, aki egy vele. Tudatosítani kell a haldoklóval, hogy mi megy végbe most benne. Ha ezt a haldokló elfogadja, akkor ezáltal túllép a fantáziaképeken... 

A Perzsa halottas könyv szerint mindenkinek át kell jutnia a könnyek folyóján. Sírásunkkal azonban odaköthetjük az elhunytat... Régen a siratás természetes volt. Azonban mostanra tabu lett a gyász, és ezáltal akár patológiás tünetek léphetnek fel. A gyász szó viszont nem csak a halotti gyászra értendő. Lehet gyászolni szerelmet, háborút, bármit... Előbb el kell merülni a gyászba, hogy utána kiemelkedhessünk..."



Voltak és vannak napjainkban is olyanok, akik halálközeli élményekről számolnak be - a túlvilágról (nem földi világról) visszatérve. Ezek az ún. "nem valóságos" halottak azonban visszatértek az életbe - tehát teljes egészében, végleg nem haltak meg. Polcz Alaine is - akitől a fentiekben idéztem - a klinikai halál állapotából tért vissza a második világháborúban. Talán ezért is tudott oly érzékletesen írni a halálról. A halál kapuján belépők, majd onnan visszatérők lelke egy pillanatra eltávozik, majd visszatér öntestükbe. 

 

Ily módon a test-lélek-szellem triumvirátusa újra működőképes, eleven egységbe kerül - ami magának az életnek folytatását, "másodszori" megélését biztosítja az egyén számára. Isten ezzel mintegy jelzi, üzeni számukra, hogy még igenis feladatok várnak rájuk hátralévő életükben. Ennek egy másik, tipikus példája Müller Péter író is, aki 1956-ban egy hang hívására újjászületett, s erről sokszor már be is számolt élőszóban és írásban egyaránt.  

"Amikor az ’56-os események idején szitává lőttek, és vértengerben feküdtem, kiléptem a testemből, ám hallottam egy hangot, ami azt mondta, vissza kell mennem. Nem szívesen hallottam ezt a hangot, mert végre meg akartam szabadulni az iszonytól. Sok év múlva derült ki számomra, hogy ez a hang a szellemi tanítómesteremé volt. Mindenkinek van ilyen tanítómestere, ő vezet minket a sorsutunkon, ám az egy nagy kérdés, mennyire halljuk meg és mennyire azonosítjuk."

 

 

Tehát akkor, húszévesen Müller végleg nem halt meg ott a pesti utcán, amikor tüdőlövést kapott. S mennyit nyert ezzel a magyar olvasóközönség, sőt  az egész  emberiség az azóta eltelt 58 évben! S visszatérve az állatokra: míg az ember egész életében tudatában van annak, hogy egyszer majd szükségszerűen és biztosan meg kell halnia, el kell távoznia e földi világból - addig az állat nem tudja ezt, nem is készül a halálára, nem gondol rá soha, s így nem is fél attól.

 

A földi hívő lény halála, s az azt követő élettelen időszaka egyfajta átmenet a létből a nemlétbe. Csupán egy köztes állapot, egyfajta terminál az üdvösséghez történő utazás hosszú vándorútján. Olyan állomás, ahová mindenki egyszer, valamikor megérkezik mindenféle átszállójegy nélkül, ám üdvözülni csakis a földi életükben igazhívők fognak. Ahol még a megérkezéskor mindenki egyforma és egyenlő ugyanúgy, mint földi életében Isten színe előtt. De hangsúlyozni kell, hogy Isten előtt! Őelőtte ugyanis  minden ember egyforma - akár hívő, akár nem, akár beteg, akár egészséges, mert az Úr felfogása szerint mindenki egyaránt bűnös, nincs bűntől mentes ember. 

 

Mindenki valamikor vétkezik, ám nem mindegy az, hogy az ember  valaki ezt belátja és meggyónja, vagy váltig tagadja.) Isten viszont mindenkin egyaránt segít, sőt a hitetleneknek is megadja egész életükben a lehetőséget arra, hogy valamikor higgyenek Őbenne. (Itt, ezen a ponton jegyzem meg: Isten és ember feladatáról, kapcsolatáról, "együttműködéséről" már írtam néhány gondolatot - különösen az elmúlással kapcsolatban - 2013-ban a Rekviemek eleveneknek és holtaknak című tanulmányomban. S itt tettem közzé a Szimfonia Blog hasábjain.)

 

 

HALOTTAINK   ELENGEDÉSE

 

 

sten arra is "tanít" bennünket, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül és nyugodtan tudjuk elengedni elhunyt, meghalt hozzátartozóinkat, szeretteinket. Akkor is, ha netán szerencsétlen balesetnek, akkor is, ha gyilkosságnak lett esetleg az áldozata, s akkor is, ha természetes halállal, ha végelgyengülésben vagy gyógyíthatatlan betegségben halt meg. S mindattól függetlenül, hogy nékünk - netán - mindebben mennyi a személyes felelősségünk, mulasztásunk vagy bűnünk. Erről szól tulajdonképpen a "Félhomály" című amerikai film (2006. rendezte: Craig Rosenberg.)

 

 

 

A Demi Moore alakította írónő-édesanya gondatlanságból veszíti el hétéves kisfiát, aki egy óvatlan pillanatban vízbe fullad. S hiába menekül el a temetés után pár hónappal egy távoli szigetre, egy skót halászfaluba felejteni, igazán ott sem tudja elengedni (nem elfejteni!) szeretett gyermekét. S azért nem tud szabadulni a szörnyű tragédiától, mert mindig arra gondol: akkor milyen jóvátehetetlen hibát követett el. Mindig az önváddal gyötri magát, ami miatt férjétől is elhidegül. S végül is  mindennek  következtében írói, lelkiismereti válságba kerül.  Ahelyett, hogy arra emlékezne, ami szép és jó volt családja életében: a kisfiával együtt töltött évekre. Pedig pontosan és éppen erre figyelmezteti a kis Thomas, amikor időnként üzen néki a túlvilágról: "ne felejts el hátra nézni!" Vagyis arra az eltelt időszakra, amíg ő is  élt, amíg együtt volt a család: anya, apa és a kisfiuk. 

 

 

"Megjelenéseivel", jelzéseivel többször is figyelmezteti: ne a baleset körülményeivel foglalkozzon. Ám mindaddig ez a szörnyű szerencsétlenség - a kisfiú magára hagyása, a csatornához  vezető rácsajtó nyitva felejtése, a holttest megtalálása a vízben - tartja az anyát szorításában, míg új barátai ki nem szabadítják ennek béklyójából. Ráébresztik őt arra, hogy a szerencsétlenül megfulladt kis Thomas is azt akmost már, azt kívánja tőle: ne a halálára, hanem az életére emlékezzen! És ezzel, ekkor tudja aztán igazán elengedni őt, ezzel biztosíthatja számára az örök nyugalmat.  Ám, hogy erre ráébredjen, s eddig eljusson - még a szigetre érkezés után is hosszú hónapokra van szüksége.

 

 

Mert a halottaknak ugyanúgy szükségük van a nyugalomra, mint az élőknek. Ők csakis akkor nyerhetnek égi nyugalmat, akkor lelhetik meg az  elmúlás örök békéjét, ha itt maradó földi szeretteik is lelki nyugalomban, lelkiismeret-furdalás nélkül élik tovább hátra lévő életüket. Ne háborgassuk tehát elhunyt szeretteinknek, hozzátartozóinknak a nyugalmát a saját nyugtalanságunkkal, békétlenségünkkel és gyötrődésünkkel. 

 

Mert amíg ez a traumatikus szorongás tölti ki napjainkat addig ők sem lelhetnek nyugalomra. Hagyjuk őket békében, ne zaklassuk őket rágódásunkkal, haszontalan önmardosásunkkal, a szüntelen önvád felemlegetésével és akkor ők is békében, nyugalomban hagynak bennünket. 

Hiszem azt, hogy létezik kapcsolat, kontaktus és kommunikáció élők és holtak között. Csak ez nem fizikai, látható, megfogható kapcsolat, hanem szellemi, lelki síkon, spirituális úton jön létre. Ha mi, itt a földön háborgunk, békétlenkedünk, gyötrődünk és nyugtalankodunk halottaink eltávozása, elvesztése miatt - ők is békétlenek és nyugtalanok lesznek ott, ahová kerültek. 

 

Amit aztán "tudomásunkra" is hoznak  - a maguk módján.  És ha nem fogadjuk meg jótékony, jóindulatú tanácsaikat, hozzánk szóló üzeneteiket, békességre, nyugalomra intésüket - attól ők is, meg mi is még nyugtalanabbak, még békétlenebbek leszünk. És mindez által a mi lelki harmóniánk, életvezetésünk is még jobban felborul, kaotikussá, rendezetlenné válik. 

 

Tehát ne háborogjunk, ne gyötrődjünk, hanem gondoljunk elhunytainkra szeretettel akár évtizedek után is. Ne sajnálattal, letaglózva, búskomorságnak rabságába zuhanva - hanem szeretettel.  Elfelejteni sosem szabad őket! S ezután most már egyoldalú szeretetünket kifejezhetjük akár egy szál virággal is, amit sírjukra, urnájuk mellé, fölé helyezünk. 

 

Vagy csak egyszerűen kiballagunk a temetőbe és sírjuk, hamvaik mellett töltünk el pár percet. De ott se a haláluk körülményeire gondoljunk, hanem az életükre! Idézzük fel életük eseményeit magunk előtt. Gondoljunk arra, mi mindent kaptunk tőlük: hitet, tapasztalatot, tanulságokat, amikkel csa ők tehettek bennünket gazdagabbakká. 

 

Ne mulasszuk el sokáig sírjuk felkeresését! Úgy, mint ahogy a lenti képen látható kiskutya is kiment gazdája sírjához és ráfeküdt arra. Megindító és elgondolkodtató jelenet ez, ami megismétlődik sok helyütt szerte a világon. S arra is volt már példa, hogy évekig kijárt a kutya egykori gazdája sírjához.

 
 

 

Ha lelkifurdalás nélkül tudjuk elengedni szeretteinket az ő haláluk után - akkor mi is lelkifurdalás nélkül tudunk eltávozni innen, ha majd eljő egyszer ennek is az ideje. Ha őket elengedjük az nem azt jelenti, hogy a szeretet engedjük el. Szó sincs róla! A szeretet ugyanis örök - azt elengedni, elfelejteni, megszüntetni nem lehet. 

 

Ha arra emlékezünk hozzátartozóink halála után, hogy ők hogyan élték életüket, milyen emberek voltak, mi mindent tettek, hogy szerettek bennünket, mi hogyan szerettük és még most is szeretjük őket, hogy dolgoztak és küzdöttek értünk - s nem arra, hogy hogyan, mi okból, s milyen körülmények közt hunytak el - akkor minden olyan lesz, mintha most is itt élnének velünk. 

 

 

„Mutasd gyászodban is azt a nemességet és tisztaságot, amelyet híven megőriztél egész életedben, mert a gyászban is mértéket kell némiképp tartani. Az a helyes, ha elhunytad anyai szemed előtt mindig úgy jelenik meg, ahogy életedben megszoktad, derűsen és boldogan. Te magad döntsd el: nagy legyen-e a fájdalom, vagy inkább örök.” (Seneca: Vigasztalások) Vagyis elhunytainknak az életükre, ne a halálukra emlékezzünk! Azokra a reájuk jellemző életjelenségekre, tapasztalatokra, értékekre, a vélük együtt átélt élményekre, amiket tőlük kaptunk. Amiket tőlük kaptunk mindaddig, amíg még itt élhettek velünk, mellettünk és körülöttünk, s amiket reánk és bennünk hagytak haláluk után.  

 

A vélük együtt átélt élményekre, közös tetteinkre, beszélgetéseinkre. Mindarra, melyekkel mi is gazdagíthattuk az ő életüket, az ő földön eltöltött éveiket. Amik aztán bennünk raktározódtak el, s amik nap mint nap éltetnek minket tovább. És amelyek meg nem szűnő energiával látnak el bennünket ma is, és további életünkben. 

 

Amelyek itt élnek bennünk most már a sajátunkkal együtt, a sajátunk mellett. És így együtt szorosan hozzátartoznak már - a magunk erejéből megszerzett tudásunkkal, tapasztalatainkkal együtt - a mi személyiségünkhöz, elfogadott értékeinkhez, világlátásunkhoz és életfilozófiánkhoz. Mindezek együtt képezik már szintézisként azoknak a benyomásoknak, élményeknek, értékeknek, tapasztalatoknak az összességét, amelyeket így, anblok  majd mi adunk tovább az itt maradóknak, ha nékünk kell majd egyszer innen testileg eltávoznunk. 

 

Ahogyan én is átadom saját személyes élményeimet, tapasztalataimat, gondolataimat, meglátásaimat, ítéletemet és állásfoglalásomat, hitemet és meggyőződésemet gyermekeimnek, unokámnak, rokonaimnak, ismerőseimnek, barátaimnak - ha egyszer majd én magam is  eltávozok innen, e földi világból.  

 

Átadom mindazt, amit értékesnek, fontosnak, lényegesnek és megszívlelendőnek tartok az életről, halálról, hitről, szeretetről, politikáról, tudományról, az erkölcsi törvények nélkülözhetetlenségéről, a művészet és tudás hasznáról és szerepéről. Átadom, éppen úgy, ahogyan annak idején én is átvehettem ezt a lelki-szellemi örökséget nagyszüleimtől, szüleimtől, iskoláimtól, embertársaimtól, a művészetek és az élet tanulmányozásából.

Ha szeretteinket a fent taglalt módon, ezekkel az érzésekkel, ezzel a tudattal engedjük el haláluk, elvesztésük után, akkor ő is meg fog nyugodni, meg mi is. Halottaink nyugalmat várnak el tőlünk. Úgy elhunyt  hozzátartozóink, ismerőseink, mint elpusztult, elhalálozott szeretett, kedvenc állataink. Valamennyien nyugalmat, megbékélést várnak el tőlünk. Saját nyugalmukat és a magunkét egyaránt.

 

Az ő saját lelki nyugalmukat a mi lelki nyugalmunk nélkül nem lelhetik meg. Saját lelki nyugalmukat ők csakis akkor kaphatják meg, ha mi, itt e földön megnyugszunk és beletörődünk az elmúlás örök és megváltoztathatatlan rendjébe. Amibe - bármilyen szomorú - az ő elvesztésük, majd a mi elvesztésünk is szervesen beletartozik. Tehát akkor cselekszünk helyesen, akkor járunk el Istennek tetsző módon, ha nem elfelejtjük, hanem elengedjük őket. S ha a Róluk szóló emlékeink, a Tőlük kapott egykori gondolataik és tetteik hatása bennünk marad - akkor és addig mindvégig velünk maradnak Ők is. 

 

 

NEM  LÉNYEGTELEN  BESZÚRÁS  -  KÉKKEL

 

 

hogy ne csak az emlékeknek hanem a gondolatoknak az ereje is tovább éljen bennük, itt hagyott utódaimban - ezért adtam fejemet az írásra. Amit éppen itt, e Szimfónia Blog hasábjain is gyakorolok nap mint nap. Ezért is vállalkoztam ezeknek a tanulmányoknak a megírására, amelyekből ki-ki annyit szűr le magának, és úgy használ fel belőle, amennyit saját élete, egyénisége, hite és meggyőződése szerint szándékozik, akar vagy óhajt. 

 

Mindenki úgy  értelmezheti az értelmem és kezem által  leírtakat, a bennük rejlő, bennük megfogalmazott véleményemet, állásfoglalásomat ahogy azt az ő saját addig kialakult gondolatrendszere és érzelemvilága lehetővé teszi,  megengedi. Rajtuk múlik, hogy mit tartanak benne követendőnek, elvetendőnek, ellenszenvesnek, vagy szimpatikusnak. Hogy mi az, amit megfontolnak, s mi az, amit nem. Hogy mi vált ki bennük örömet, egyetértést vagy ellenkezést, netán  haragot, felháborodást. Az is rajtuk múlik, hogy mennyire pontosan értik, vagy esetleg félreértik leírt szavaimat, gondolataimat.

  

Szándékaim tisztaságában, mondanivalóm céljában biztos vagyok. Ám abban, hogy sikerül-e mindig gondolataimat olyan szabatosan, világosan és logikusan megfogalmaznom, hogy azok esetleges félreértések nélkül jussanak el az olvasó tudatáig, azaz: maradéktalanul megértsenek belőle mindent - abban sokszor bizonytalankodok. 

 

 

S hogy miért? Egyszerűen azért, mert nem tanult szakmám az írás, ezen a területen csupán amatőrnek tartom magam, bár egyértelműen fontosnak tartom és ugyanolyan hivatásomnak fogom fel, mint ahogyan negyven éven át a pedagógus-szakmát is. Ezért csak remélni merem, hogy hozzátartozóim (elsősorban feleségem, lányaim, unokám) továbbá rokonaim, ismerőseim mindent pontosan úgy értenek, ahogy az itt írva vagyon. (Mert ha ebben nem reménykednék, ugyan miért is írtam volna le egyetlen sort is...) 

 

És abban is bízok, hogy még a sorok közt is tudnak olvasni. Sőt: még tán azt is kiolvassák betűim, szavaim rendezett kertjéből, annak ágyásaiból, amit direkt és szándékosan nem vetettem el oda. Azaz: kihagytam, elhallgattam, nem írtam le.  De ezt nem hazugság vagy félrevezetés céljából tettem, hanem esetleg szemérmességből, vagy más egyéb okból. 

 

 

Mert itt is érvényes az az állítás, hogy valaminek nemcsak a megléte, de a hiánya is beszédes lehet. Vagy azért, mert egy-egy témában nem rendelkeztem annyi információval, amennyi a részletes és pontos kifejtéshez kellett volna. Vagy bizonytalan voltam ebben, vagy abban a tekintetben. 

 

Mint ahogy azt sem tudom, hogy kedves olvasóim, hozzátartozóim, barátaim, ismerőseim miben bizonytalanok és miben nem éppen akkor, amikor valamely tanulmányomat olvassák. S miben lesznek biztosabbak (1.) vagy bizonytalanabbak (2.) azután, ha ezt befejezik és elgondolkodnak a leírtakon. Hiszem, hogy inkább az első fog majd bekövetkezni. Mert meggyőződésem - bár ezt sokan tagadják - hogy az emberiség évezredek óta a bizonytalanságok felől a biztos felé halad. 

 

 

S minél több információt szerez és gyűjt össze - annál gyorsabb és határozottabb lesz ez a tempó. Különösen biztos vagyok abban, hogy feleségem, lányaim, unokám is (lévén intelligens emberek) egyértelműen ebbe az irányba haladnak - és így gond nélkül fogják fel és értelmezik - ha elolvassák - e Szimfonia Blog-ban közzétett írásaimat. 

 

S ha egy-egy gondolatsor bármi téren, bármilyen tekintetben számukra inspirációul, indíttatásul szolgál - akkor az már több annál, amit elvárhatok. Mert minden írásmunka igazi célja legfőképpen az - akár amatőr, akár művészi rangú megfogalmazással, kifejtéssel bír -  hogy azt elolvassák az olvasók és elgondolkodjanak azon, vagy felette. Hogy szembesítsék az olvasót saját gondolataival véleményével, állásfoglalásával, hitével, szemléletével és tetteivel. 

 

 

S hogy az elolvasottak gondolatrendszerük, elméjük, érzelemviláguk kohójába kerülve részévé váljanak személyiségüknek valamilyen tekintetben. Akár pozitív, akár negatív értelemben, akár hasznukra szolgálva, akár nem. Bárhogy is történik ez, bármilyen gondolatokat is felvetnek, bármiféle érzelmeket is felszínre hoznak bennük az elolvasottak - az én szeretetem és tiszteletem mindenki iránt továbbra is töretlenül tovább él, megmarad.

 

Mindenki annyit, és úgy szűrhet le ezekből a tanulmányokból saját magának - amennyit saját hivatása, munkája, ízlése, igénye, érdeklődése az ő személyisége  számára enged vagy megkövetel. Ha hozzátartozóim és embertársaim boldogabbak lesznek e sorok elolvasása nélkül is, vagy csak e sorok beható tanulmányozásával együtt -  én így is, úgy is egyaránt örülni fogok most is és odafent is. Csak boldogok legyenek! 

 

 

És mindig a maguk egyénisége, hite szempontjából értelmezzék a boldogság fogalmát és annak megfelelően közelítsék meg, érjék el, valósítsák azt meg. De attól óva inteném őket, hogy azt az anyagi meggazdagodásban, az élvezetek hajszolásában, a feneketlen luxusban keressék - mert abban nem fogják meglelni. Nem arról van szó, hogy ne élvezzék az életet! De igen, élvezzék, hiszen maga a szó lényege erre utal: éljenek az élvezetekkel, de ne hajszolják azokat! 

 

S még egy nagyon fontosat  üzennék a számukra: a technikát (bármily kényelmes, elegáns és impozáns) kizárólag eszközként használják az életükben! Mert ha ezt nem tartják szem előtt könnyen legyűri, leteperi és megalázza őket. Nem lesz hasznukra, élvezetükre, nem fogja szolgálni tudásuk szélesítését, bölcsességük kialakulását, hanem épp ellenkezőleg: el fogja őket mindettől távolítani. Azaz: ki fogja őket használni, s nem ők fogják azt használni. 

 

 

És még egy fontos dolog: a legszuperebb technikai eszköz sem helyettesítheti (csakis kiegészítheti) a tudás, a műveltség hagyományos formáit: az olvasást, a színházlátogatást, a zene hallgatását, netán annak aktív művelését, a filmek elmélyült szemlélését - és így tovább. Sok mindent lehet számítógép képernyőjéről olvasni - de igazi, színvonalas irodalmat csak könyvből érdemes tanulmányozni. 

 

Summa summárum: ne a technika uralkodjon mirajtunk, hanem mi uraljuk, mi ügyeljük fel a technikát! Még akkor is, ha teljes mértékben nem fogjuk fel, csak egyes esetekben kapisgáljuk annak egész rendszerét. A számítógép és a mobiltelefon is pl. mára már "túlnőtt" az emberen. Túlnőtt - ám ez nem jelenti azt, hogy uralkodik is, vagy  uralkodnia kellene az emberen. 

  

   

Hogyan is mondotta erről nagyon találóan Alföldy Róbert színművész-rendező? Ide kell idéznem szavait: „Amíg én használom az internetet, az nagyon jó, és nagyon is rendben van. Amikor azonban ő használ engem - az már bizony nagyon nincs rendben, az már nagy baj és nagyon veszélyes. Ez ellen már tiltakozni kell, ezt nem szabad hagynunk!"

 

 

Kezelni, frissíteni,  javítani, vagy javíttatni azt tudjuk ezeket az eszközöket, de teljes egészében nem látjuk át, nem fogjuk fel annak minden apró részletét és funkcióját.Ettől azonban még vígan és kényelmesen használhatjuk, sőt használnunk is kell. A virág illatát is élvezzük és gyönyörködünk annak látványában anélkül, hogy pontosan ismernénk annak belső biológiai, anatómiai szerkezetét, minden sejtjét, rostjait és nedveit. S szomorúan látjuk annak hervadását és tudomásul vesszük, anélkül, hogy tudományosan meg tudnánk magyarázni: mindez miért van és miből jön létre. 

 

S ha már az élet, a művészet, a vallás szépségének, élvezetének és örömének kérdését az imént szóba hoztam, summázva a következőt írhatom: 
 

Jómagam Mozart egyetlen zongoraverseny-ütemét, Bach egyetlen misetételét, Beethoven bármely szimfóniájának akárcsak egy apró részletét, Tolsztoj, Mann, Jókai, Mikszáth, Móricz, Márai, Sütő András, Kosztolányi, Esterházy, Füst Milán sorait és gondolatait, Ady vagy Radnóti egyetlen versszakát, a Biblia egyetlen sorát, a tudomány felfedezéseit, Munkácsy vagy Rembrandt egyetlen ecsetvonását, Bergmann egyetlen filmkockáját, Jancsó egyetlen snittjét többre becsülöm és értékelem, mint a milliárdosok mesés vagyonát, ingatlanjait, luxusnyaralóit, óceánt szelő jachtjait fegyvereikkel, pezsgőfürdőjükkel és kurváikkal együtt. 

 

S hogy miért? Mert a művészet, a tudomány és a hit az, ami elsősorban megmutatja: mit is jelent az emberi boldogság, mi az emberhez méltó élet lényege, mértéke és minősége. (Mit is mondott a tanár a diákjainak a Holt költők társasága című filmben? "Azért olvasunk és írunk verseket, mert az emberi fajhoz tartozunk.") Mert a vallás tiszta hitének, valamint a művészetnek, a tudományoknak a fénylő sugara  bevilágítja számunkra azt az utat, amelyen továbbra is járnunk kell. Nélkülük viszont ebből az útból semmit sem láthatunk. Éljünk tehát ezzel a sugárral minél többet, hogy látva lássunk és ezáltal boldoguljunk!

 

Egyáltalán nem szükséges azonban, hogy, ezzel bárki egyet értsen, vagy ezt vallja. Az ember sokféleképpen, sokféle módon lehet boldog. A lényeg abban áll, hogy amiből, ahogyan ezt eléri abból sem neki, sem pedig másnak kára ne származzon! És mindig mindenki nyugodt lelkiismerettel feküdjön le, mert ahogy a német közmondás állítja: "Ein gutes Gewissen ist ein sanftes Ruhekissen!"És senki soha ne fogadjon el semmit tekintélytiszteletből vagy sznobizmusból, csakis meggyőződésből. 

 

 

Véleményüket, álláspontjukat nyugodtan változtassák meg. De csakis  ott és akkor, amikor arra szükség van egyéniségük megőrzése, kiteljesítése érdekében. Vagyis: ne minden szíre-szóra. Ne köpönyegforgatás, elvtelen, gerinctelen előnyszerzés, erkölcstelen behódolás, nívótlan meghunyászkodás vezesse őket ebben soha. Hanem indokolt, tudatos megfontolás, belső meggyőződés legyen ennek a változtatásnak vagy módosulásnak az alapja. 

 

Mindig az alapvető erkölcsi törvények, köztük elsősorban a szeretet parancsa szabja meg viselkedéseteket, tetteiteket! Ezt üzenem e sorok rengetegéből is utódaimnak.  Akármit is követel Tőletek a holnap - ehhez tartsátok magukat, mert Ti már abban fogtok élni. Ehhez tartsátok magukat, de ha úgy gondoljátok, hogy mindez hülyeség - akkor bátran tegyetek másképp, cselekedjetek más elvek szerint! Ha úgy gondoljátok, hogy egyéniségetek megőrzése és fejlesztése ezen elvek szerint nem lehetséges - akkor nyugodtan nyúljatok olyan eszközökhöz, amik jobban, hatékonyabban szolgálják boldogulásotokat, életetek békéjének megteremtését.

 

Akkor, de csakis akkor nyugodtan éljetek más elvek szerint. De csakis akkor, ha erről meg vagytok győződve! De azt el ne felejtsétek: az anyagi jólét megteremtése nem egyenlő az ember boldogulásával, testi-lelki egészségének, belső békéjének megteremtésével, hivatásának megtalálásával! Még az sem biztos, hogy mindenkinél és mindig hozzájárul ehhez. Sőt inkább azt állítom: ez önmagában, egyedül nem járul hozzá, nem teremti meg az ember belső békéjét. És ide idézném - megerősítésül - Puzsér Róbert újságíró, médiaszakember véleményét: 



"Az élet nem praktikum, hanem műalkotás. Az emberi működésnek nem az a funkciója, hogy hasznot hozzon, hanem hogy minden hibájával együtt etikus és önazonos maradjon." 

Mint pedagógus, szülő, illetve nagyszülő - állíthatom: a gyereket arra kell nevelni, hogy életében mindenképpen megtalálja az egyéniségéhez, képességeihez való tevékenységeket, megvalósítsa önmagát, nem pedig az, hogy sikeres legyen. És hogy ez mikor és hol történik meg teljes egészében? Ez is egyénileg változó. Ne sikeres, hanem boldog legyen. Örüljön annak, amit csinál, akár hat éves, akár pedig hatvan. Az élet nem lóverseny, ahol a közönséget szolgáljuk ki, miközben a siker és a győzelem felé hajtjuk, hajszoljuk magunkat. 

 

Az élethez annak is joga van - abban annak is szerepe és jelentősége van - aki történetesen nem emelkedik ki semmilyen téren, aki nem elsőnek érkezik a célba, nem győztesnek fut be, hanem tizenkettediknek, vagy utolsónak. Mert az élet az nem verseny, nem vetélkedő, aki ennek gondolja az bizony nagyot téved. Hanem önmagunk boldogságának, hivatásunk megtalálásának a színtere. Ami igaz, hogy sokszor küszködéssel, önmagunk legyőzésével jár - de nem mások legyőzésével!

 

Innen - betűim "erdőzúgásából" is azt üzenem unokámnak, amit Sütő András mondott saját kisunokájának, Lászlónak, aki pici gyermekként a nagyapó ölében ülve, szopta ujját és vitatkozott vele: "Csupa holnap vagy. Én meg csupa tegnap. Ez így igazságos, a dolog veleje tehát le van tárgyalva." 

 

Ez mind szép és igaz, de jómagam saját és szerény képességeim erejével azért megtoldanám a következővel: múlt nélkül ugyanúgy nincs jövő, mint ahogyan igazán, valójában és ténylegesen jelen sem létezik nélküle. A kettő között az általunk épített jelen feszül egyfajta hídként, amely a múltat és a jövendőt - mint két partot - köti össze. Ezen a hídon csakis akkor haladhatunk át gondok és bajok nélkül egyik partról a másikra, ha  a múltunkat helyesen és nem tévesen értelmezzük, s e létező jelennek talaján készülünk a jövőre.    

 

A világ ugyanis - bár nem mindig előnyére -  gyorsan változik. És ezzel együtt persze maga az ember is - és az sem mindig előnyére. Így az általam leírtakról ma még nem lehet eldönteni: érvényesek, fontosak, helyt állóak vagy igazak lesznek-e holnap is...Erről azonban én magam nem tehetek. 

 

 

Ám azt a jogot senki sem veheti el tőlem, hogy itt, és most azt írjam le, amit ma, 67 évesen érzek és gondolok, és ne jósolgassak. Állásfoglalásaim, meglátásaim, nézeteim minden leírt, kibontott témával kapcsolatban csakis azt tükrözik, ahogyan itt és most látom a környező világot, s benne az embereket, a rendszert vagy a társadalmat. 

 

 

Summázva mindazt, ami a saját véleményem az emberekről, férfi és nő, férfi és férfi, nő és nő, felnőtt és gyermek, férj és feleség, orvos és beteg, öreg és fiatal, ember és állat, állat és állat, ember és természet viszonyáról. Hogy mi a meglátásom a művészetekről, hitről, tudományról, a gondokról és problémákról, azok megoldásáról. S mindig arra szeretnék rámutatni: hogyan lehetne szebben és jobban, emberhez méltóan élni és halni itt e földön. Ehhez és ezért volt szükségem erre a fajta kommunikációra. 

 

 

(Itt vagyon a kékkel írott beszúrás vége.) 

 

 

 

ISTEN  AZ  ÉLETNEK,  NEM   A  HALÁLNAK   AZ  URA

 

 

z ember és ember közötti különbségtétel nem úgy, és nem abban nyilvánul meg Isten értékelési rendszerében, hogy földi életük során egyiken segít, a másikon meg nem. A különbségtételt, az ítélkezést az Úr (s egyszülött fia, Jézus) az Utolsó Ítélet Napjára tartogatja. Ahol és amikor mindenképpen másképp ítéli meg a földi életében  hívő és a nem hívő (vagyis hitetlen) embereket. ("Isten a Földet fogja Paradicsommá változtatni az utolsó ítéletkor - s ez Isten barátainak az otthona lesz" – írja a Példabeszédek. (2:21.) Az Ő országában nem lesz éhezés, igazság, jólét és béke lesz. Másképp ítéli meg majd azokat is, akik konokságból nem hittek benne, vagy azért, mert nem ismerték meg a Bibliát. Hogy hogyan, mi okból, és hová kerülünk az utolsó ítélet után - az ugyanolyan rejtély számunkra, mint az, hogy mi mindent mérlegel majd ott fenn az isteni ítélőszék - halálunk után.

Egy biztos: a könyörületesség és a szeretet fog ebben is  érvényesülni! S az is biztos, hogy más elbírálás alá esnek azok, akik igaz szívvel hittek egész életükben, biztosak voltak önnön bűnösségükben és abban, hogy bűnbocsánatot csakis Isten által nyerhettek és nyerhetnek. S más megítélés éri azokat, akik mindebben soha nem hittek.

  

Isten (illetve Jézus) szempontjából, céljait tekintve az igazi, éles határvonal tehát nem a meghalás villanásszerű pillanatánál jelenik meg, hanem a  Feltámadás rituáléjában, misztériumában. Amikor valóban utoljára, határozottan, kérlelhetetlenül és visszavonhatatlanul igazságot szolgáltat mindannyiunk számára, akik földi halálunk után kerülünk eléje.

Másképp ítéli meg majd azokat, akik konokságból vagy más egyéb életeseményeik, szerencsétlen sorsuk miatt nem tudtak eléggé - vagy egyáltalán semennyire sem - hinni benne. S másképp ítéli meg azokat, akik felszínesen, hézagosan ismerték csak a Bibliát, vagy teljesen félreértelmezték az egészet. S megint más elbírálás alá esnek azok, akik életükben rendületlenül hittek abban, hogy egész földi tevékenységükben Isten végig velük és mellettük volt. 

Hitték azt, hogy támogatja őket mindenkor és mindenben, s minden döntésükben számíthatnak a segítségére. Végül másképpen ítélkeznek azok fölött, akik Isten létezését erősen megkérdőjelezték, vagy egyenesen tagadták egész életük során. S így - ebből adódóan segítségében, támogatásában, erejében és hatalmában sem hittek. Aminek számos - és egyénenként különböző - oka lehetett. 

Tehát sokféle szempont, igazságos elbírálás  érvényesül ott az  

isteni ítélőszék előtt. Hogy hogyan, mi okból, és hová 

kerülünk az utolsó ítélet meghozatala után - az földi  

életünkben még rejtély számunkra. S azt is legfeljebb csak 

sejthetjük, hogy mi mindent bírál el ez a szent  testület, 

mely nem rugalmas, szubjektív, érdekekhez fűződő földi  

jogszabályokhoz igazodva ítélkezik, hanem az állandó és 

megfellebbezhetetlen isteni törvények alapján. 

S arról is legfeljebb csak vélekedhetünk, hogy földi életünkben elkövetett vétkeinket és bűneinket hogyan különíti el, választja szét; mi szerint mérlegel, értékel, ítélkezik majd a mélységesen igazságos és szent bíróság  halálunk után. 

Addig a napig – az Utolsó Ítélet eljöveteléig - azonban minden halott élettelen anyagként, porként és sárként, de az Úr őrizete, védelme, felügyelete alatt fekszik az élők, hozzátartozóik, családtagjaik által tisztességesen elrendezett sírhelyén. Gyakorlatilag  ugyanabban a fizikai állapotban, ahogyan a Teremtés  előtt is volt. Ezért is szokták azt mondani valakinek a halálakor, hogy magához szólította az Úr, nem pedig azt, hogy elvette az életét.

Istennek a halállal kapcsolatban, annak előidézésében vagy elősegítésében, realizálásában tehát nincs feladata, tennivalója. Isten az életnek, nem pedig a halálnak az ura. Az Ő tevékenysége csakis az élet mezején értelmezhető. Csak abban az értelemben kíván - teremtett lényeinek javát szolgálva - élet és halál ura lenni, hogy mindenképpen élni segít és életet sugároz földi szolgálatának egészében. Abban a misszióban, amelyet áthat az emberek (minden ember) iránti végtelen szeretete, jósága, s amelynek erejével győz a halál felett. 

Ő tehát csakis az élet menetébe, fejlődésébe avatkozik bele - de abba aztán hatékonyan. Bár közvetve, az ember szellemének és lelkületének felső és magasztos  vezérlőjeként tevékenység külső irányításával - de abba aztán hatékonyan. Végső soron mindenkor és mindenben az élet érdekében, az élet és az  igazság nevében és értelmében cselekszik. Még akkor is eszerint cselekedett, amikor Jézus szavaival "elhagyta" fiát. 

 

Elhagyta, mert el kellett hagynia, hogy annak kereszthalála bekövetkezhessen - ahogy írva vagyon - az emberek megváltása, vagyis élete érdekében("Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?") Atya ésfia mindketten tudták, hogy ennek így kell megtörténnie, de mégis így sóhajtott fel a kereszten, hiszen érző és eleven ember volt ő maga is.

 

Ám sóhajában több volt a fájdalom, mint a szemrehányás. Az Úrnak el kellett hagynia Őt eme hatalmas áldozattal, Krisztusnak pedig meg kellett halnia érettünk, mert enélkül nem következhetett volna be annak idején a Feltámadás csodája, s nem érkezhetne el majdan a távoli jövőben Jézus második eljövetele, az Igazság Napja sem. Isten tehát az élet, az emberek további békés és értelmes élete érdekében cselekedett a múltban is a Teremtés kezdetétől fogva. 

És így tesz ma is és a jövőben is - egészen a Harag Napjáig bezárólag. Ami után fiának, Jézusnak adja át azt a Királyságot, azt az országot melyben már "halál nem lészen többé, sem gyász, sem jajkiáltás. ("Hogy mi a célja az Úrnak,- kérdém? lásd az az ország." - mondja a próféta a költőnek Radnóti versében.) 

 

 

S ha sokan kétkednek, s talán félnek amiatt, hogy abban a fenti országban - királyság lévén - majd széles körű elnyomás, uralkodás lesz, nem pedig demokratizmus, akkor azok számára talán megnyugtató lesz az, amit most leírok: sokkal jobb és értékesebb egy igazságos, becsületes és tiszta szívű király (még ha uralkodásának tudatában is van) mint egy képmutató, demokrataként tetszelgő, csakis a maga hasznát néző, igazságtalan és  degenerált diktátor. 

 

A történelem több ezer éves tapasztalata ugyanis mindeddig azt igazolta, hogy igazságos királyság az eltelt sok ezer évben már több is megvalósult, és jól is működött, de olyan demokrácia, amely igazságos lett volna talán csak egy volt: az ókori görögöknél, a cserépszavazás idején. Summa summárum: igazságos királysággal többre megy a nép, mint azzal az igazságtalan rendszerrel, amely demokráciának kiáltja ki magát, de valójában nem az. 

 

 

A Mindenható tehát csak abban az értelemben kíván - teremtett lényeinek javát szolgálva - élet és halál ura lenni, hogy mindenképpen élni segít és életet sugároz földi szolgálatában, amelyet áthat az emberek (minden ember) iránti végtelen szeretete, s ezzel az erejével győz a halál felett. Ő csakis az élet menetébe, fejlődésébe avatkozik bele. 

 

 

 

 

 

Segít nekünk – jelekkel, figyelmeztetésekkel – abban, hogy ki-ki fel tudja ismerni saját sorsát és hivatását, s aszerint is cselekedjen az életében. Segít nekünk, hogy meg tudjuk keresni és találni - bármily nehéz szituációban is - a megfelelő megoldást, hogy biztosan ki tudjuk választani a leghelyesebb döntést, ha útelágazáshoz érkezünk. Isten  minden földi lényének az életét segíti fenntartani, gazdagítani, annak munkálkodását előmozdítani, támogatni a maga hatalmával, erejével, sugárzó energiájával, hiszen mindenki számára szán valamilyen feladatot ezen a földön. 

 

Ezért képtelenség és igazságtalanság olyant feltételezni, hogy Isten csakis  „addig „tartana” valakit életben, ameddig teremtett lényének valamilyen feladatot szán. Hogy addig biztosítaná életfeltételeit,  ameddig annak értelmét látja - valamilyen számunkra nem ismert, nem sejtett okokból? Ez ellenkezik az ő természetével, terveivel. 

 

Olyant Isten soha nem tesz, hogy bárkit valamely módszerrel „gátoljon” földi életében, vagy néki kevesebb teret, energiát,  lehetőséget adjon az élethez, mert úgy látja, hogy az csak tehetetlenül vergődik, s nem lát feladatot, célt maga előtt. S ezért, eme okokból  „megvonná" tőle a támogatást, s ezzel végeredményben megrövidítené földi életét? Ez távol áll az isteni szeretettől az isteni természettől. Az élőlényeknek a földi élettartamát azonban nem határozza, nem szabja meg és nem dönti el. Ebben számos egyéb tényező játszik szerepet.

 

Azonban minden áron arra törekszik, hogy az ember önnönmagának és embertársainak életét mentül jobban és teljesebben tudja boldogítani és gazdagítani! S ehhez meg is ad számára minden segítséget,  (Akár hívő az ember az illető akár nem - hiszen Isten előtt mindenki egyforma itt, e földön, s szeretete itt, e földön nem tesz különbséget, nem szelektál hívő és nem hívő között.) 

 

Mivel saját teremtményeit Ő ismeri a legjobban – ezért biztosítékot és reményt lát arra, hogy az embernek - önmaga és embertársai boldogítására - megvan a kellő hite, ereje, elszántsága és kitartása. Saját határtalan szeretetével ösztönzi minden teremtményét arra, hogy higgyen, reménykedjen benne, bízzon hatalmában, erejében és mindenhatóságában.  És ezáltal erősíti, tudatosítja azt, hogy Teremtője segítségében, támogatásában mindenki bízhat (ha hívő, ha nem) úgy, ahogy Ő is bízik minden földi lényben.

Ám hogy konkrétan kinél, hogyan és milyen szempontok alapján dönt, miféle határozott terv, meggondolás, elv, mérlegelés vezérli intézkedéseit - azt nem tudjuk és nem tudhatjuk. Hogy ezek mögött milyen megfellebbezhetetlen indokai, érzelmei, indítékai, okai, milyen pontos és biztos meglátásai húzódnak meg - azt mi, földi halandók nem tudjuk kikutatni és kimutatni. 

 

Hogy miféle megfontolásból cselekszik, milyen elgondolások  vezetik, amikor  egy-egy teremtett  lényének segítséget, támogatást nyújt bizonyos feladataihoz – nem tudjuk előre kifürkészni. Hogy egy-egy embernek  - élete nehéz vagy sorsdöntő  helyzeteiben miféle jeleket küld majd - nem tudunk és nem is tudhatunk választ adni, még utólag sem. Ha minderre feleletet, magyarázatot tudnánk adni - akkor már nem emberek lennénk, hanem maga az Úr. 

Isten az önmagára alapvetően jellemző korlátlanság és végtelenség hatalmával szemben bennünket, földi lényeket a korlátok és végesség örök tudatával és lehetőségével, s egyben hatalmával ruházott fe. E kettő birtokában és szem előtt tartásával cselekedhetünk, sőt tanácsos is cselekednünk! Hiába is próbálnánk például megfejteni racionális oknyomozással a Szent Lajos király hídja rejtélyét, az öt itt meghalt ember halálának bekövetkeztét - nem jutunk semmire. 

 

Hiába akarunk minderre ésszerű magyarázatot, mindenki által elfogadott értelmes, megcáfolhatatlan érveket felsorakoztatni - nem fog sikerülni eredményre jutni. Hiába  akarjuk kideríteni, demonstrálni azt, hogy az ott szerencsétlenül járt öt ember halála mindegyiknél elkerülhetetlen volt, s pont ott és akkor kellett annak bekövetkezni - nem fogjuk tudni bebizonyítani. 

 

Isten az önmagára alapvetően jellemző korlátlanság és végtelenség hatalmával szemben bennünket, földi lényeket a korlátok és végesség örök tudatával és lehetőségével, s egyben hatalmával ruházott fel. E kettő birtokában és szem előtt tartásával cselekedhetünk, sőt tanácsos is cselekednünk! Hiába is próbálnánk például megfejteni racionális oknyomozással a Szent Lajos király hídja rejtélyét, az itt meghalt öt ember halálának bekövetkeztét - nem jutnánk semmire. 

 

Hiába akarunk minderre ésszerű magyarázatot, mindenki által elfogadott értelmes, megcáfolhatatlan érveket felsorakoztatni - nem fog sikerülni eredményre jutni. Hiába  akarjuk kideríteni, demonstrálni azt, hogy az ott szerencsétlenül járt öt ember halála mindegyiknél elkerülhetetlen volt, s pont ott és akkor kellett annak bekövetkezni - nem fogjuk tudni bebizonyítani. 

 

Hiába próbálnánk ok-okozati összefüggések láncolatával felsorakoztatni, bizonygatni haláluk előjeleit, majd annak bekövetkeztét. Hiába is kísérelnénk meg mindezzel indokolni a pusztulást, a szerencsétlen elmúlást, az elkerülhetetlen véget  - az sem fog eredményre vezetni, mert semmit nem tudunk e tekintetben cáfolhatatlanul igazolni. Az emberi élet és halál területén nincsenek matematikai axiómák; ezen a téren nem vagyunk képesek megfejthető egyenleteket, vagy egyenletrendszereket  felállítani, amiket meg tudnánk saját tudásunkkal oldani, és megnyugtatóan lezárni.  

 

S hiába is próbálnánk mindezt az isteni Gondviselés szemszögéből vizsgálni, magyarázgatni - soha nem fogunk erre ily módon magyarázatot találni. Isten szándékát - ha ebben az esetben egyáltalán volt itt ilyen - emberi életek feletti, vélhető rendelkezési jogát, ítélkezését földi okokkal kikutatni, tudományos, jogi eszközökkel mérlegelni, majd az igazságot megállapítani számunkra eredménytelen vállalkozás. S éppen azért lehetetlen is, mert az Ő teremtményei vagyunk, s bennünket ilyen képességekkel és tisztségekkel a Teremtő nem ruházott fel

 

Maga a halál sokkal nagyobb hatalom annál, hogy azt akármikor bármiféle emberi igazságszolgáltatásként érvényesíthesse a földi ember. Még maga az Isten sem óhajt, szándékozik ilyet tenni - mint arra már fentebb utaltam. Nemhogy az ember, akinek erre sem eszköze, sem módja, sem joga, sem elfogadható  indoka, lehetősége nincs! Az ember csakis a biblia által legsúlyosabbnak minősített -  "égbekiáltó bűnnek" fogalmazott - gyilkosságeszközével tud és képes egy másik ember élete felett rendelkezni. 

 

 

S ezáltal annak életét elvenni, vagy a sajátját öngyilkossággal megszüntetni. Ezzel azonban mind embertársai, mind pedig Isten ellenszenvét, gyűlöletét, haragját és súlyos  ítéletét egyaránt kiváltja. S következményként el kell viselnie, el kell szenvednie aztán  a lelkiismeret furdalás, a bűnhődés, az ítélkezés valamint a  büntetés kínjait és gyötrelmeit

  

Az emberi élet szándékos, tervezett kioltását Isten megbocsájthatatlannak "könyveli el" az ember számára. S pontosan azért, mert ezáltal az ember Teremtés, az isteni rend, az Isten által fenntartott világrend megszabott menetébe "laikusként" beleavatkozik. S mert a maga  - Istenhez mért relatíve csekély tudásával és képességeivel - megpróbál a maga számára egyfajta igazságot szolgáltatni. 

 

Mindezek miatt a gyilkosságot (így az öngyilkosságot is) a Biblia, a keresztény vallás Isten elleni bűnnek nyilvánítja, hiszen az élet Isten ajándéka. És akik nem így fogják ezt fel – azokon nem segít az Isten: magukra hagyja őket istentelen tettük elhatározásában, eltervezésében és elkövetésekor. 

  

De csak ekkor és ebben hagyja őket magukra – örökre nem. Mert Isten valamennyiünkre figyel (élőkre és halottakra egyaránt) valamennyiünket szemmel tart, az Ő látóköréből senki soha nem tűnhet, nem bújhat el. 

„A Szentírás lépten-nyomon bizonyságot tesz arról, hogy Isten nem csak életünk napos szakaszaiban marad gyermekeivel, Őt messze nem csak sikereink érdeklik, sőt! Életünk és személyünk minden tekintetben foglalkoztatja Őt, hiszen mi mindnyájan az Ő keze munkái vagyunk, akik az Ő képét viselik (lásd 1.Mózes 1:27). Istennek minden teremtményére-, így a növényekre, az állatokra, és az egész környezetre is gondja van, a saját képére teremtett emberek azonban mindig különleges helyet foglalnak el szívében.” – olvashatjuk a GOD QUESTIONS című internetes oldalon. 

 

Tehát  a nagyobb bűnöket elkövetőkre ugyanúgy figyel, mint a kisebb bűnösökre és vétkesekre. Mert Isten jól tudja: gyarlóság nélküli, vétek, bűn nélküli ember nem létezik ezen a földön. S végső megítélésünk pedig nem itt, életünkben, hanem akkor és ott - az utolsó ítélet napján - fog megtörténni bűneink, vétkeink nagysága, mértéke, valamint földi tevékenységünk minősége szerint.  

 

De soha, sehol, semmilyen körülmények között nem adja támogatását, egyetértését, beleegyezését az öngyilkosságokhoz, hiszen az is a gyilkosság egyik fajtája, neme. Ha valaki tétovázik - még kérheti esetleg Isten támogatását; de ha már döntött afelől, hogy önkezével eldobja saját életét - akkor már nem segít rajta.

 

 

Lám, amikor Anna Karenína (fent) vagy Bovaryné – életüket, jövőjüket már kilátástalannak, értelmetlennek és teljesen üresnek találták, és úgy döntöttek, megszületett bennük az  elhatározás: eldobják maguktól saját földi életüket – ott és akkor már nem segített rajtuk az Isten. Nem tudta és nem is akarta megakadályozni őket elhatározásukban, igaz, hogy nem is kérték már akkor a segítségét. Anna testét szétroncsolták a mozdony kerekei, Emma szervezetét pedig szétmarta a méreg. Bűnös tettükkel nemcsak önmagukat pusztították el, de hozzátartozóiknak is mérhetetlen szomorúságot, szenvedést okoztak, embertársaiknak pedig nagyon rossz példát mutattak.

Isten nem haragudott meg rájuk szörnyű tettük, bűnük miatt mert elítéli ugyan az öngyilkosságot, de nem haragszik az öngyilkosra. Isten ugyanis a bűnt gyűlöli, de a bűnöst szereti, mert az embert látja benne akkor is, azt, aki nem biztos, hogy saját hibái miatt  sodródott a bűn áramába. Tehát őt is szereti, mint ahogyan  mindannyiunkat, mert a  teremtményei vagyunk, és ő is az. Elítéli, de nem megveti, sajnálja, de nem kövezi meg, szánja, de meg nem alázza.

 

Anna, Emma és a többi öngyilkos személyiség tettükkel és annak következményeivel egyben igazolták (és ma is igazolják) minden embertársuknak azt, hogy maga az öngyilkosság semmilyen megoldást nem jelent és nem  hoz. Csakis  a lehető legrosszabb út, ami választható, s mindenki számára egyértelműen rossz, követhetetlen, kedvezőtlen példát is mutat. Bár sokaknak tanulságul, okulásul szolgálhat, de semmi jót nem eredményez: csakis tönkretesz, fájdalmat okoz, megaláz és mérhetetlen károkat okoz. Ezért is ellenzi annyira az Isten és tartja ezt bűnös cselekedetnek. Ezért is ítéli el mindenkor és mindenhol, s ezért is nem nyújt segédkezet senkinek sem az effajta tett végrehajtásában. 

 

Mint ahogyan nem segített már elhatározásában megingatni Juhász Gyulát, Soós Imrét, Somlay Artúrt, Seress Rezsőt,  Márai Sándort, Teleki Pált vagy Széchenyi Istvánt, Énekes István olimpiai bajnokot, Sarkadi Imrét, Jeszenyint, Heinrich von Kleistet, Domján Editet, Szécsi Pált, Nérót, Sault, II. Lajos bajor királyt, Rudolfot és nagy szerelmét, vagy Jack Londont sem – akik szintén mind önkezükkel vetettek véget életüknek. 

 

Az előtte lévő évtizedekben még támogatta őket  - hiszen ezért is hagyhattak maguk mögött oly értékes és maradandó életművet - de  végső döntésük után már nem nyújtott segédkezet egyikőjüknek sem. Nem tántorította el őket már elhatározott tettük végrehajtásától. (Még ebben is szabad kezet adott nékik, ha már így gondolják ezt magukra nézve elképzelhetőnek és a számukra "legmegfelelőbbnek.")

 

 

A huszonéves, mezítlábasan Petőfit szavaló Soós Imrét, a hirtelen sztárrá vált zseniális színész-kollégáját, s legjobb barátját hiába győzködte az ugyancsak nagy tehetségű, s ugyancsak paraszt származású Horváth Teri: ne vegye oly véresen komolyan magát az életet s a színészetet. Még néki se sikerült őt eltántorítania attól, hogy öngyilkossággal szabaduljon meg gyötrő gondjaitól, lelkiismereti problémáitól. Könyvében így emlékszik vissza kettőjük viszonyára:

„Éppen napos voltam a kollégiumban, amikor ott állt a kapuban egy kis jövevény. Gyereknyi gyerek volt még. Mondtam neki: Elengedtek anyádék? – El hát. Ez a kis gyerekember Soós Imre volt. Olyanok voltunk, mint a kettős fazekak. Sokan össze is boronáltak bennünket. Soha de soha nem volt szó szerelemről. Olyan volt a barátságunk, hogy abból nem lehetett szerelem. Sokat vitatkoztunk Imrével. Ma is élhetne. De valahogy úgy égett, olyan sürgősen élte az életét, hogy a gyertyájának nem is két vége, hanem három vége volt.

Mindig sietett, mindenben. Mindent végig akart élni. Saját bőrén tapasztalni. Én meg mondtam neki: Dehogy, Imre. Elég, ha hallja az ember, ha átgondolja, ha elképzeli. Hiszen akkor az ember ezerszer meghalhatna, vagy rablógyilkosnak kellene lennie ahhoz, hogy azt az érzést el tudjuk képzelni, át tudjuk érezni. Harminc év körül az embert eléri a felismerés, amikor már van tapasztalata, és látja az életet. szinte sokkot kap attól, hogy érdemes- e tovább folytatni, érdemes-e élni. Én azt mondom: érdemes. a legrongyosabb pillanat, a legrongyosabb élet is többet ér a halálnál.”

 

S bár a mai napig  nem tisztázottak Ernest Hemingway, József Attila, Latinovits Zoltán halálának körülményei - mégis az internetes Wikipédia az öngyilkosok listájába sorolja őket. Ami ellen személy szerint tiltakozok, hiszen egész életművük, annak határozottan optimista kicsengése, továbbá  élet-, és hivatásszeretetük   ellentmond annak, hogy ők  végre tudtak volna hajtani egy öngyilkosságot. Vagy akárcsak szisztematikusan megtervezni azt.

 

Igaz, hogy  mindhármójuk életében akadtak szomorú, tragikus események, fájdalmas élmények, lelki defektusok; főként gyermekkoruk nem volt mentes lelki gyötrelmektől, szeretet-megvonástól. Mindezt azonban a művészetükből eredő és áradó folyamatos energiával, alkotó-, vagy  előadóművészetük életben tartásával, jellemi-, és erkölcsi tartásukkal ellensúlyozni tudták, ahogyan sok-sok író, költő, tudós és festő is képes volt ezt megtenni a maga  életében. 

 

Mint ahogyan más, nem művészemberek is hivatásuk, munkájuk folyamatos, intenzív gyakorlásával kompenzálni tudják korábbi, vagy felnőtt korukban őket ért hasonló negatív benyomásaikat, élményeiket és lelki defektusaikat, az esetleges nélkülözést, az éhezést, a nyomort is. Sőt, van, aki még „profitál is", ezekből: átszűrten felhasználja mindezt alkotómunkájában, kvázi kiírja magából (pl. Stephan King, Dickens vagy Móricz.)  

 

Így, mindezek alapján állíthatom: ahogyan ők - a munkába temetkezve, magukat zseniális alkotó tevékenységükkel elfoglalva - nem lettek öngyilkosok, úgy a fenti három híresség sem lehetett az, ugyanezen okokból. Szerintem, és még sokak szerint is: József Attila, Latinovits vagy Hemingway - egy-egy vonatszerelvény illetve rosszul kezelt fegyver okozta -  szerencsétlen, véletlen baleset áldozatai lettek mindhárman. 

 

Én is ezt a verziót fogadom, illetve hiszem el. Mert egy öngyilkossághoz számos egyéb tényezőnek is „össze kell jönni” a hónapok, évek során. Sok motívum együttállása szükséges ahhoz, hogy anblok mindez erőteljes hajtóerővé szolgáljon a tett elkövetéséhez. Hiszen ha csupán a szomorú gyermekkor lenne a legfőbb "indok", motiváció és késztetés egy ilyen tetthez – akkor tízszer ennyien lennének a világon öngyilkosok,  mint ahányan azt megteszik. Szomorú, sanyarú gyermekkora ugyanis az idők folyamán bizony rengeteg embernek volt – a legkülönbözőbb okokból.

 

Létezik ún. aktív öngyilkosság, amikor valaki nagyon erős indokból, szisztematikusan vagy hirtelen elhatározásból egy marék erős gyógyszert magába önt, kiugrik a tizedik emeletről vagy mondjuk: erős kötéllel felköti,- vagy netán a robogó vonat elé veti magát. Ám van az öngyilkosságnak egy olyan fajtája – ezt Müller Péter írótól hallottam egyszer – amikor a delikvens úgy öli meg magát, hogy semmit nem tesz, csupán tétlenül hagyja azt, hogy a rajta kívül álló elemek végezzék el helyette testének elpusztítását. 

Ilyen pl. ha valaki halálra éhezteti magát (éhségsztrájkba kezd) vagy vízbe ugrik és nem vesz levegőt percekig. Ez utóbbi pl. Ofélia öngyilkossága a Hamletben (alábbi kép) Ő ugyanis egy faágba kapaszkodott a sodró patak vízében, s amikor az leszakadt a testének súlyától - egyszerűen hagyta, hogy a vízben elmerüljön és benne megfulladjon. Nem tett semmit - de mégis meghalt.  

 

                                                               

   

 

         

Az ember élet és halál vonatkozásában nem lehet döntőbíró, sem maga, sem pedig mások élete fölött. Nem határozhat önhatalmúlag arról: ki az az ember, aki - általa megindokolt okokból - „megérdemli” a halálát, legyen az bármely más személy, vagy esetleg önmaga. Bizonyos gyilkossági esetekben azonban - amikor az áldozat szörnyű szenvedései, gyógyíthatatlan betegsége miatt ő maga könyörög, kéri megölését - a tettes felmenthető. 

Ez azonban  olyan extrém eset, amilyen sok millió gyilkosság közt egy, ha akad statisztikailag. Annak idején Göncz Árpád 1995-ben (a Horn-kormány idején) kegyelmet adott a kislányát a hajszárító fürdővízbe dobásával megölő anyának, akit gyilkosságért ítéltek el, majd börtönbe is került. A kegyelemért nem ő maga, hanem férje folyamodott az akkori köztársasági elnökhöz:

„ Az én drága feleségem életfogytig tartó bűnhődésre ítélte magát. (…) Ezért kérem, hogy gyakoroljon kegyelmet egy testileg, lelkileg szenvedő asszonyon, aki ölt, de még a borzalmas tettében is a végtelen szeretet vezette. Emberségére hagyatkozom.”

Hogy hogyan reagált e levélre az akkori köztársasági elnök - azt már mindenki tudja azóta. (Egyébként ő adott kegyelmet a legtöbbször - összesen 1245 esetben - az eddigi köztársasági elnökök között, Mádl Ferencet és Sólyom Lászlót is „megelőzve”.

S itt, ezen a ponton máris átsiklottam az eutanázia, a kegyes halál területére. Amiben lehetetlen, hogy az ember ne foglaljon állást: általában, elvileg elfogadja vagy nem az eutanázia valamilyen formáját. Akár a passzív, akár az aktív beavatkozást valakinek az életébe, pontosabban életének megszüntetésébe. És abban a kérdésben: milyen és mennyi része lehet ebben az orvosnak, s milyen, mennyi része lehet ebben a beteg hozzátartozóinak?

Saját véleményemet – ha ez egyáltalán érdekel valakit – úgy foglalnám össze: általában erről nem tudok állást foglalni, mert szerintem mindehhez feltétlenül szükséges annak az adott helyzetnek, szituációnak az átélése, megélése, ami döntésre, véleményalkotásra késztet bennünket. Szükséges annak a betegségfajtának, annak az adott személyiségnek a pontos ismerete, betegsége állapotának, stádiumának pontos meghatározása, a beteg szándékainak érzékeny tudomásul vétele, annak felfogása mindabban, hogy erről véleményt alkothassunk ott, az adott konkrét esetben.

 

Azaz: csakis akkor tudnék ebben állást foglalni, az eutanáziát  indokolni, helyeselni, támogatni vagy ellenezni ha szembesülnék egy konkrét esettel. Akár rokon,  ismerős, barát, vagy közvetlen hozzátartozó - akár saját személyem, ha netán magam kerülnék ilyen helyzetbe - szenvedéseinek megszüntetéséről, halálának orvosi segítséggel történő siettetéséről (ami az eutanázia magyar fordítása) lenne éppen szó. 

Vagyis általában nem tudok állást foglalni, sem helyeselni - sem helyteleníteni - csak ha egy adott esettel közvetlenül találkoznék. Nagyon fontos, hogy az orvos és a hozzátartozó döntése előtt pontosan tudjuk: mi annak a gyógyíthatatlan betegnek az óhaja, kívánsága, aki határozottan kéri, vagy nem kéri, vagy nem tudja kérni, elviseli vagy közömbösen fogadja, vagy teljesen elutasítja az eutanázia felmerülő lehetőségét.

 

Amikor szegény beteg állataink elaltattatásáról kellett döntést hoznunk  a családban (sajnos három esetben is)  akkor is figyelembe kellett venni mindazokat a konkrét szempontokat, amiket fent taglaltam. Akkor is konkrétan, az adott helyzet speciális ismeretében kellett szembesülnünk  mindezzel. Át kellett élni személyhez, (illetve állathoz) szólóan mindent ahhoz, hogy e fájdalmas döntést meg tudjuk hozni. Saját szeretett állatainknál minden esetben azért döntöttünk így, hogy egyre fokozódó szenvedéseiktől szabadítsuk meg szegényeket, s az állatorvos szakvéleménye által prognosztizált még nagyobb fájdalmaktól kíméljük meg őket.   

 

Emberek esetében azért nagyon más a helyzet. Ott, abban az esetben nagyon fontos, hogy ismerjük az akaratát, szándékát a betegnek - amit az állat esetében csak sejthetünk, de nem tudunk tőle megkérdezni. Hogy tudjuk: pontosan mi annak a gyógyíthatatlan, szenvedő betegnek az óhaja, kívánsága: határozottan kéri, vagy nem kéri, vagy nem tudja kérni, elviseli vagy közömbösen fogadja, vagy teljesen elutasítja  az eutanázia felmerülő lehetőségét. 

Tehát arra a kérdésre, hogy egyet értek-e az eutanáziával, elfogadom-e, mint felmerülő lehetőséget akár más beteg esetében, akár esetleg saját magam személyénél, ha én kerülnék ilyen helyzetbe - erre nem tudok sem igennel, sem nemmel válaszolni. Pontos választ erre csakis akkor tudnék adni, ha konkrétan, közvetlenül szembesülnék egy ilyen esettel, ha találkoznék hasonló szituációval, ha átélnék ilyen helyzetet. Mert ehhez elsősorban maga az átélés a lényeges, a helyzet valósága, realítása a döntő abban, hogy véleményt alkothassak.  

Azt viszont vallom, s a leghatározottabban leszögezem: az embernek semmilyen körülmények között nem lehet sem megmagyarázható, sem megmagyarázhatatlan indoka, oka, mentsége a gyilkosságra. Semmiféle gyilkosságra! Sem ember, sem állat, sem növény - azaz semmiféle élőlény ellen. Hát még önmaga ellen, ami Isten ellen való vétek! Az ezzel kapcsolatos bármiféle magyarázgatás, mentegetőzgetés engem személy szerint mélységesen felháborít.

A másik dolog, ami engem még e témakörben rettenetesen felháborít: amikor egy gyilkosság elévüléséről beszélnek. S hogy miért? Mert szerintem nem maga a gyilkosság évül el, hanem esetleg valamilyen oknál fogva a tettes büntethetősége, felelősségre vonása. De ez is - szerintem - csakis akkor következhet be, ha a gyilkosság tettese már időközben meghal addig, mire a bűntettet valóban rá tudják bizonyítani. Mert a gyilkosság az örökre gyilkosság marad, az effajta tett önmagában soha nem vesztheti el bűnös jellegét! Az sosem évül el, sosem évülhet el.

Az embernek itt e földön soha nincs, és nem is lesz joga kegyetlen, igazságtalan és embertelen módszerrel (sem mással) igazságot szolgáltatni, netán példát statuálni, zsarolni, megkülönböztetni, bármiféle erőszakot alkalmazni, bántalmazni, s főként: önhatalmúlag ítélkezni élet és halál kérdésében. Az Isten maga is csupán egyszer szolgáltat majd igazságot (az utolsó ítélettel.) De akkor sem kivégzésekkel, gyilkosságokkal torolja meg az elkövetett vétkeket, kisebb, vagy nagyobb bűnöket, hanem egyéb más, reá jellemző módon. Ám itt, földi létünkben soha nem szolgáltat igazságot ember és ember közti vitás vagy peres kérdésekben, s eztb ne is várjuk el Tőle. 

A totális és mindenki számára megnyugtató igazságszolgáltatás dolgát, nehéz és megoldhatatlan feladatát nem bízta reánk az Isten. Amit rábízott az emberre, az saját sorsának felismerése, megélése, életének jobbítása, gazdagítása, fejlesztése, boldogítása, hivatásának örömteli gyakorlása, hitének fenntartása, erősítése. És mindezt mindenkinek úgy „illene” megtennie, véghez vinnie, hogy azzal embertársai életét is egyben boldogítsa. Amelyhez Isten meg is ad minden támogatást és segítséget. Ám magát az egyetemes igazságszolgáltatást nem magának az embernek kell megtennie, elvégeznie  földi élete során. Ezt nem bízta reánk az Isten, és nagyon is jól tudta, hogy miért.

Ezt a feladatot még maga Isten sem vállalta, s vállalja magára – az ember földi élete során. Az ember „csupán” saját - Istenhez hívséges életével, szeretetteljes tevékenységével, s annak gazdagításával, fejlesztésével szolgáltathat igazságot és harmóniát önmaga és mások számára. Amikor itt e földön pl.  egy akármilyen bíróság, hatóság, hivatal ítéletet hirdet - az legfeljebb jogszolgáltatás, és semmiképpen sem nem igazságszolgáltatás. S már az is nagy dolog, ha ebben valamiféle igazság érvényesül, vagy érvényesülni látszik. S ha a bíróság azt hangoztatja, hogy igazságot szolgáltat a tettessel, vagy pereskedőkkel szemben – akkor ez nem egyéb szólamnál, mert ember ember ellen ezt nem tudja, és nem képes megtenni. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”  - hangzik a Bibliában, s ez tulajdonképpen éppen erre is utal. 

S mivelhogy maga az Isten sem óhajt a büntetésnek, igazságszolgáltatásnak effajta módjával élni, ugyan hogyan lenne joga, bátorsága és lehetősége erre az embernek? Az embernek, aki - bár rendelkezik isteni tulajdonságokkal is - soha nem érhet fel Teremtőjéhez. Sem képességeiben, sem tudásában, sem hatalmában, sem erejében, sem ítélőképességében, sem igazságérzetében, sem pedig segítő-, és támogató szándékában. Semmiben.    

S miért élne az Úr itt e földön ezzel a büntetési formulával, ha azt az égben sem szándékozik megtenni, gyakorolni az emberek halála után? Maga Thorton Wilder (1897-1975) a szeretet író-apostola is mintha ugyanezt a kérdést sugallná leírt történetével, a Szent Lajos király hídja leszakadásának elemzésével. Vagyis az író nem az isteni igazságszolgáltatás egyfajta illusztrációjaként szándékozott megírni ezt a kivételesen szép stílusú kisregényét, melyben a híd sajnálatos katasztrófájának véletlen(?) bekövetkezése és annak áldozatai  is az ő fikciójának szülöttei. 

 

Az alkotó csupán felteszi a kérdést, vagy – mint fentebb említettem - inkább csak sugallja: lehetett-e Isten kezének, a Gondviselő hatalmának szerepe abban, hogy éppen az a bizonyos öt ember lelte halálát a híd leszakadásakor? Lehetett-e, és ha igen, vajon milyen arányban? Lehet-e véletlen baleset mindez a tragikus esemény és alapjában véve létezik-e nagyobb hatalom az ember önálló akaratán kívül, illetve felül?

 

 

Tudományos oknyomozással erre földi ember nem tud eredményre jutni, azaz: érdemben és megnyugtatóan  válaszolni. Mert a hit - azaz az  Isten létezésében és hatalmában való benső meggyőződés - természettudományos logikával és tapasztalatokkal, földi ok-okozati összefüggésekkel nem értelmezhető, nem magyarázható. És itt jött el a pillanat, amikor néhány bekezdés erejéig részletesebben is ki kell térnem hit és tudomány szerepének, jelentőségének, fontosságának a magyarázatára, e kettő megkülönböztetésére: 

 

Más a vallás, más a hit és más a tudomány. A hit akkor és ott kezdődik ahol az emberi tudás már véget ér. Éppen ezért tudományos érvekkel, kémiai, fizikai. biológiai tételekkel sem Isten személye, sem ereje és hatalma sem pedig hivatása és tettei nem magyarázhatók. (Bizonyos logikai okfejtéssel viszont közelebb kerülhetünk mindezek megértéséhez, de csak abban az esetben, ha előítéletek nélkül, a kíváncsi ember jószándékával és nyitott lélekkel viszonyulunk, fordulunk ezekhez a kérdésekhez.) A hit és a tudás két alapvetően más kategória. Egymással ezért össze nem keverhetők, főként: nem azonosíthatók. Mint ahogyan vallásos meggyőződéssel, a hit erejével sem lehet bizonyítani természettudományos törvényszerűségeket - úgy ez fordítva sem lehetséges.

 

Maga a hit semmiképpen nem alakítható ki valakiben csupán logikai magyarázatokkal. Szükséges ehhez egyfajta belső késztetés, érzelmi viszonyulás, ami viszont a Biblia és a vallások alapos tanulmányozása talaján alakulhat ki valakiben. Ezek bizonyos alapvető ismerete nélkül senki nem válhat hívővé. Vagy be kell következnie esetleg életében egy olyan (egy vagy több) eseménynek, történésnek, megvilágosodásnak ami hívő emberré változtatja őt. 

Az is lehet, hogy egy csapásra - mert semmi sem lehetetlen. (Ld. a bibliai példát: Pál apostol esetét!) De hétköznapi példák is akadnak erre. Ám az esetek többségében  a vallásos embertől a hívő emberig (azaz: amíg egy vallásos egyénből hívő egyén lesz) hosszú út vezet, s ez sokszor rögös és keserves út. 

Az teljesen nyilvánvaló, hogy mit jelent pl. a tömegvonzás, a napsütés ereje, hogyan történik a víz körforgása, az ember és állat szervezetének elöregedése és elpusztulása. Ám az, hogy egy hívő, vagy nem hívő ember testi-lelki egészségének fenntartásában, betegségeinek kezelésében, legyőzésében mennyi a szerepe a hitnek, a kultúrának, a művészetnek ez bizony nagyon nehezen bogozható ki. S milyen arányban, mekkora százalékban köszönhető mindez a gondos, lelkiismeretes orvosi kezelésnek és gyógyszereknek - nem tudjuk pontosan. 

 

Hogy mennyi a szerepe mindebben az emberi szervezet öntörvényű ellenállásának (a költő Radnóti szavaival: "e lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál") mennyi a szerepe a gyógyszerek hatásának, mennyi a beteg ember optimizmusának, derűs életszemléletének, azon bizalmának, hitének, miszerint egészséges sejtjei le tudják győzni a károsakat, továbbá Istenben való hitének - senki nem tudja bizonyítani egzakt, objektív módon. 

 

Valószínű, sőt biztosnak vélem, hogy mindnek külön-külön és együtt is van szerepe és jelentősége. De hogy pontosan mekkora is ez, az egyénenként nagyon is eltérő lehet. A magam részéről az a meggyőződésem, hogy az ember belső lelki-szellemi életének harmóniája, egyensúlya - páncélként ellenállva - eleve megelőzheti  a betegségek kialakulását. Ha ez viszont hiányzik valakinél - már okozója, elindítója, kiváltó tényezője lehet egy-egy betegségnek.

 

Az idővel megjelenő (legtöbbször összesereglett) kiváltó tényezők - mint nevük is elárulja - kiválthatják a bajt. (Leegyszerűsítve a szakirodalom ezt azzal szokta summázni, hogy "minden betegség hátterében lelki eredetű okok húzódnak meg.") Ha viszont már kialakult nálunk, bennünk  egy betegség - akkor  a valamilyen okból megbomlott lelki harmónia helyreállítása, az eddigi káros szemléletmódunk megváltoztatása, életmódunk megváltoztatásának igénye,  szándéka, majd annak  megvalósítása hozzájárulhat ahhoz, hogy legyőzzük a kórt. Helyesebben: segíthet minket a betegségünket kiváltó tényezők szisztematikus  kiiktatásában.

 

Ne feledjük : 1. a távolabbi és közelebbi okok és 2. a kiváltó tényezők  nem ugyanazt jelentik egy betegségnél. Az utóbbiak (2.) az előbbiek (1.) következményeiként szoktak jelentkezni: amikor a szervezet összhangja már megbomlik, s megjelennek a vírusok, baktériumok, felszaporodnak a káros sejtek tömegei, amik aztán megbetegítik valamelyik  szervet, vagy az egész szervezetet.

 

Meggyőződésem, hogy minderre - amit itt felsoroltam - szükség van testi-lelki-szellemi egészségünk, harmóniánk megtartása érdekében. Mert ha az ember jót akar magának, családjának és embertársainak - annak érdekében mindennel és mindenkivel szövetkeznie kell és érdemes! Még önmagával is. Tudományos érvekkel magyarázni, megokolni az isteni hatalom erejét, Isten ítéletrendszerét, patikamérlegen igazolni az érdem és büntetés vélhető égi méricskélését - eleve meddő vállalkozás. És pontosan ezért és emiatt fontos hinnünk Isten végtelen erejében és hatalmában - ami egyáltalán nem mond ellent annak, hogy a hagyományos vagy az alternatív gyógyászat áldásait is alkalmazzuk saját magunk érdekében.

 

A hit és a tudás, a vallás és a tudomány közti különbséget jól érzékelteti az az anekdota, amit Nagy Bandó András mesélt el egy újságírónak. A népszerű humorista-író-költő-népművelő az András könyvében két kötetben is summázta véleményét, állásfoglalását a hitről, vallásról. Aminek bizonyos állításaival nem tudok egyet érteni, de számos ponton viszont igen. Ez utóbbiak közé tartozik az is, amit ebben az anekdotában mond. Egyik ismerőse azzal érvelt e könyv elolvasása után: - András, Isten létét már a tudomány is bebizonyította! Mire Nagy Bandó így reagált: - Akkor mostantól fogva kiben, miben hiszel?

 

Isten tudása és hatalma végtelen - az ember tudása és hatalma pedig véges. S az imént említett regény (a Szent Lajos király hídja) igazi szándéka - a kérdés világos és pontos feltevésén kívül - éppen annak az írói bizonyítása, hogy az effajta oknyomozás, melyet ő maga végigvezet a történeten - pont ezért sehová nem vezet. Azaz: Isten léte, teremtése, tettei, cselekedetei és mindenhatósága kizárólag a hit, a vallás területén fogadhatók el. Ez a kérdés csakis ebből az "irányból" közelíthető, válaszolható meg. Bizonygatni, érvekkel igazolni mindezt hitetlen emberek számára lehetetlen, hívők számára pedig fölösleges.  

 

Ebben az esetben, ezen a területen az apró részletek, adatok felkutatása, felhalmozása, összehozása és rendszerezése nem bizonyító erejű, s inkább a véletlenek összejátszását, mint az isteni gondviselés hatalmát igazolja. Szerb Antal kritikai véleményét abban osztom, hogy ez az öt ember mind elkeseredett, életunt személyiség volt s egyiküknek sem volt már sok kedve élni. Így a haláluk szinte már "várható" volt. Ám az már csak a véletlen műve lehetett, hogy pont ugyanazon a helyen, ugyanazon az időben mentek át mind az öten egyszerre azon a bizonyos hídon, amikor az éppen leszakadt. 


Az író maga a feltett kérdésére pontos választ nem ad és nem is akar adni, viszont egy nyilatkozatában azt vallotta, hogy "az Isten szeretete oly végtelen és mindent átfogó, hogy a megtorlást túl kell, hogy lépje." Magam is így vélekedek: Istennek soha nem volt és nem is lesz szándéka a megtorlás, a bosszú, a retorzió - ez a bűnözőknek, a terroristáknak, a maffiózóknak az eszköztárába tartozik

 

 

 

 

 

ISTEN  HATALMA  VÉGTELEN,  AZ  EMBERÉ  VÉGES

 

ég egyszer hangsúlyoznom kell: Isten hatalma és tudása végtelen - az ember hatalma és tudása pedig véges. Amikor Madách a Tragédia soraiban így fogalmazott: "Végetlen a tér, mely munkára hív."- akkor konkrétan erre gondolt. Tehát nem a lehetőségei, a tudása, az energiája végtelen az embernek, hanem a tér, melyben munkálkodnia kell. S ez a tér, a belátható lehetőségeinek tere ugyan rendelkezésére áll, de cselekedni, munkálkodni csakis a korlátokon és a végességen belül tud! Ezen belül viszont határtalanok végtelenül gazdagok, szerteágazók a lehetőségeink és a tennivalóink. 

 

 

Mivel éppen egy számítógépen írom mindezt – rögtön ezzel kapcsolatban mondanék példát az ember tudásának végességére: az igaz, hogy a számítógépet emberek (akik persze Isten teremtményei)  találták fel és alkották meg, s tökéletesítik is nap mint nap. Milliók használják, programoznak vele stb. Ám arra már nem képes az ember, hogy annak működését teljes egészében, minden egyes apró részletében átlássa. 

 

 

Mint ahogy agyunk, lelkünk, egész szervezetünk működésébe, sejtjeibe, szöveteibe, ereibe, véredényeibe és azok működésébe  sem látunk bele - úgy a leptop vagy a mobiltelefon minden apró funkcióját, lépését sem tudjuk átlátni, megmagyarázni Nem tudunk „belelátni” abba, hogy belül mi miért történik. Beavatkozni, léptetni, működtetni, programozni, befolyásolni tudjuk, sőt kell is - de nem láthatjuk, hogy ott bent mi, hogyan történik, mi mit és hogyan produkál.

 

 

De erre mondhatja valaki: az élő fa vagy virág , az állatok belső sejtjeinek, csontjainak, erezetének életébe, működésébe sem láthatunk bele mi, hétköznapi emberek,  és ott sem tudjuk: mi miért történik. Ez igaz. Elég, ha a tudósok tudják és értik, bár azok sem mindent! Elégedjünk hát meg azzal, hogy a gépeket, technikai eszközöket működtetni tudjuk – a többit hagyjuk meg a szakembereknek, bár - ugyanúgy, mint a tudósok - ők sem tudnak mindent. Hiszen ma már számtalan olyan dolgot produkálnak a technikai eszközök,  ami előtt még a számítógépes szakemberek is értetlenül állnak. Hát akkor még az egyszerű laikus ember, aki csak éppen használja azt - ki ilyen, ki olyan szinten, ki ilyen, ki olyan eszköz-jelleggel.

 

Tudomásul kell vennünk, hogy maga a számítógép – de mondhatnám: általában a technika - már régen „túlnőtt” az emberen. Tehát hogy mit, miért és hogyan csinál egy automatikus, technikai eszköz - már legtöbbször magunk sem tudjuk megmagyarázni, csak annak következményeit látjuk, észleljük, tapasztaljuk. S minél fejlettebbek lesznek a leptopok, a mobiltelefonok, az irányítási-, szórakoztató-elektronikai-, híradástechnikai- eszközök és  rendszerek - annál inkább igaz lesz ez. 

 

Vagyis: használjuk azokat, de nem látunk bele szerkezeti elveikbe és mechanizmusokba (írhatnám: gondolkodásukba)  Hát még a megfigyeléseket végző szoftwerekbe...Amikbe meg nem is akarják, hogy belelássunk, vagy akár csak tudjunk róluk…Summa summárum: már-már megmosolyogtató, hogy mi, emberek tömegében csak külső szemlélőkként, kezelőkként várjuk,  vesszük tudomásul, figyeljük és persze vásárlókként  használjuk azt, amit más távoli embertársaink találtak fel és hoztak létre. Teljes egészében tulajdonképpen nem értjük e készülékek összes tudományát, lehetőségeiket  és működésüket, de azért jó el vagyunk velük…

 

A lehetőségek tehát sok-sok téren, sok vonatkozásban adva vannak, de a végső határok nem arra valók, hogy állandóan feszegessük, kipróbáljuk, megéljük azokat! És elsősorban azért, mert mindez veszélyes, másodsorban, mert nem érdemes, harmadsorban pedig azért, mert fölösleges. Az autó km-óráján ott díszeleg a 240 km felirat, de nem azért, hogy azt megkísértsük, és annyival menjünk. "A zenében is hiába kísérletezik valaki az oktávonkénti 12 hang és a ritmus minden lehetőségének, változtatásának kihasználásával - azt egyetlen lángelme sem képes kimeríteni." - írta Sztravinszkíj.  (Mégis mennyi csodálatos zene született a földön úgy, hogy belül maradt ezeken a határokon!) 

 

A világon rengeteg szép, sőt gyönyörű nő kerül az élesen és tisztán látó férfiszemek elé - ám ez nem jelenti azt, hogy mindet ki is kell próbálni... Erre mondhatnánk az egykori komikus, Alfonzó szavaival: "Kinek van erre energiája?" S mégis, hányan és hányan igyekeznek mind több és több trófeát beszerezni és dicsekedni azokkal. Ők tudják, hogy miért, ám nem biztos, hogy sejtik: mindez hová vezet. Mert lehet, hogy az efféle érdeklődésű és hajlamú egyének a nappali szobájukban gyűjtött trófeáikhoz végül a roppant kedvezőtlen, netán pozitív urológiai laborleletüket is  kézhez kapják majd egy napon...  

A technika ma már sokak életében (már aki hagyja) az abszurditásig "fejlődik" , szorít ki egyre nagyobb teret magának - az ember "áldásos" közreműködésével. Lassan már ott tartunk, hogy a férj a feleségével a lakásukon belül mobiltelefonon keresztül beszélgetnek. Mi a fenének? Szükségük van erre normális földi embereknek? Mobilon érintkeznek, a háztartásban minden elvégzendő munkamozzanatot, élettevékenységet gépiesítenek (lassan már az evést, ivást, testedzést, sőt a szexet is...) 

 

Hiszen mára már közismert és a nők, vagy férfiak a boltban nyugodtan vásárolhatják a különböző vibrátorokat, izgató eszközöket. Vannak házaspárok, szerelmi partnerek, akik magas szinten tudnak testi élvezeteket, szexuális örömet szerezni egymásnak, de egymás jelleméről, múltjáról, egyéniségéről lelkivilágáról, gondolatairól, szándékairól, céljairól vajmi keveset tudnak. (Vagy nem is kíváncsiak rá...) A technika szédületesen megold helyettük mindent, de egymásnak és önmaguknak a megismerését, lelki-, és szellemi fejlődését azt nem tudja.



Akik a korlátozott szabadságnak a mélységét és boldogító voltát nem értik meg, nem látják be, s szüntelenül a határokat, a végtelent ostromolják - azokon előbb vagy utóbb erőt vesz a csüggedés. Azok talán maguk lepődnek meg legjobban, ha hamarosan jönnek náluk a bajok, konfliktusok, betegségek, katasztrófák. A megfelelő szerénységnek, az önismeretnek a hiánya, a sznobizmus, a minden áron való versenyzés a divat, a lakberendezés, az utazás, a technika terén, továbbá a kellő arányérzék elvesztése, az emberi szervezet túlpörgetése előbb vagy utóbb megbosszulja magát. 

 

 

 

Mint ahogy a csillagból nem lehet víz, növényből sem lehet állat, a szélből napsütés, a műanyagból élő sejt (és fordítva sem) a búzából kukorica, az almából narancs, úgy az ember sem cselekedhet Istenként. És persze az Isten sem emberként - azaz olyan lényként, aki csakis a korlátok és a végesség betartásával, illetve megtartásával élhet és tevékenykedhet. 
   

A  természet Isten által teremtett és megszabott rendjét  lehet ugyan, de nem érdemes megerőszakolni! Épp ezért tartom borzasztó visszataszítónak, ha valaki nem elégszik meg pl.azzal a nemmel, amivel megszületik és átoperáltatja magát nőből férfivá, vagy férfiból nővé. Mert mennyivel válik valaki ezzel, ezáltal jobb, értékesebb emberré? - teszem fel a sokak által demagógnak tartott kérdést. 

 

Mert sokak azzal érvelnek: az orvostudomány fejlettsége már ezt is lehetővé teszi, miért ne éljen vele, aki akar. No meg az, aki meg tudja azt fizetni... Hát igen, a női mellek megnagyobbítása, a férfi péniszének meghosszabbítása is lehetséges már orvosi módszerekkel...

 

És így tovább, sorolhatnám… De amire lehetőség van, azt mind muszáj is kihasználni? Az autó km-óráján is ott a lehetőség: 220 km, de kötelező annyival menni? Arra is lehetőségünk van, hogy a nyílt utcán végezzük el akár nagy dolgunkat, ha ránk érik, hiszen hely van rá bőven - mégsem tesszük. Arra is lehetőségünk van, hogy zsebre vágjunk a boltban ezt-azt, mégsem tesszük…                                        

 

 

A szabadeséssel működő vidámparki  gépet, vagy a vurstlikban járó hullámvasutat - melyben lekötözve fejjel lefelé is izgulhatunk - a szédületesen gyors körhintát is ki lehet próbálni, milyen érzés ez!  De feltétlen fontos ilyeneket konstruálni, ahol reális esély kínálkozik arra, hogy szemen köpjük saját magunkat, vagy lehányjuk a szomszédunkat? Tényleg olyan  fontos ezekkel fölöslegesen kísérteni a veszélyt? 

 

Tényleg olyan  fontos növelni a baleseti-, és rosszulléti kockázatot, a leszakadó lift érzésével felspangolni az adrenalinszintünket? Amikor egyes kormányintézkedések, a hazai politikai helyzet mai állapota, az áremelkedések, az infláció elszabadulása és a nyílt utcán erőszakoskodó alakok, a  dugóhúzó nélküli forgalmi dugók stb. nap mint nap egyébként is felhúzzák a hétköznapi emberek agyát és idegrendszerét! 

 

Muszáj effajta gépekkel szórakoztatni a jó népet? Villogni ilyenekkel, amelyeken ülve „idővel még a halálfélelem is képes megszokottá, sőt unalmassá válni.” – ahogy azt  Barotányi Zoltán újságíró fogalmazta meg a fővárosi Vidám Park újonnan átadott gépein tűnődve. Igaza van. Szükséges ezekkel vadítani és hülyíteni a teenagereket és a felnőtteket, ahelyett, hogy biciklizésre, úszásra, futásra, kirándulásra késztetnénk és biztatnánk őket? És fontos lenézni mindazokat, akik nem hajlandók ezekre felszállni? Nem hiszem. Én fel nem ülnék egyikre se, ha fizetnének érte - akkor se! A tárgyak szabadeséssel esnek le a földre, ez rendben van. De muszáj ezt kipróbálni az embernek is, amikor az emberi szervezet nem erre lett kitalálva?                                                

 „Hadd teljék az életünk

 -         mint lehet – szelíden,

   gyolcsban zengjük énekünk,

   nem csalános ingben.”

                    (Devecseri Gábor)

 

Az Úr már a kezdet kezdetén, az Édenben felhívta az ember figyelmét arra, hogy tudása, működése meddig terjedhet. Vagyis tudatosította vele szabadságának, tudásának, cselekvésének határait, korlátait. („A teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb” írja Pilinszky.) Majd kifejti  versének következő soraiban, hogy az ember e szűk létezési térben, e határokon belül is megtalálhatja, ha akarja életének örömét és értelmét, s meg tud feledkezni szabadságának korlátairól, ha a saját tevékenységében, önmagában s a másik emberben fel tudja fedezni a szeretet, az öröm forrásait.

 

Az Úr tehát korlátokat szabott az embernek, de ugyanakkor nem vette el tőle annak lehetőségét, szabadságát, hogy a korlátlan szabadságot is kipróbálhatja - s majd meg fogja látni, mire megy vele. Ez a lehetősége is adva van tehát - azóta is. És az ember, lám ki is próbálta már az Édenben és lám, tudjuk: mire ment vele. És azóta is hányszor és hányszor kipróbálja! S azóta is látjuk és tapasztaljuk, hogy mi történik, ha elfeledkezik arról: emberként s nem istenként kell élnie és cselekednie.

 

Esterházy Péter novellájának  (Sívó édesgető)  egyik szereplője a következőt mondja: "Az embert vonzhatja a teljesség, rátalálhat az Istenre, de túllépni, túllépni azt nem lehet. Az emberi az, hogy a tört, a homályos, az elrajzolt, az elrontott, a megrongált és a teljesség egymásnak indul.” Így van. Az Isten azért is nem ruházta fel, nem látta el és nem hatalmazta fel az embert a mindentudás, mindent előre látás képességével – és ez is végtelen szeretetére utal - mert ebben az esetben saját halálunkat, annak időpontját, pontos bekövetkeztét és körülményeit is előre látnánk. (Sokkal jobb, ha mindezt nem látja, nem tudja, sőt nem is sejti senki!) Hiszen ha az ember már mindent tudna, akkor mindent is látna - jelenben és jövőben egyaránt.  De akkor meg - kérdezem én - miért éljen tovább?

 

Mert ha valaki saját halálának pontos idejét biztosan és előre már ismerné - akkor csakis ez az időpont járna nap mint nap a fejében, szüntelenül csak erre gondolna. Akkor egész életét ezzel a lelki gyötrődéssel, tudattal, szenvedéssel kellene leélnie. Azt számolgatná folyton: még hány év, hány nap vagy óra van vissza abból az életből, aminek utolsó óráját is pontosan  meg tudja határozni. Még belegondolni is szörnyű, hogy ebben a biztos tudatban kelljen valakinek leélni hátralévő életét.

S hiába lenne, jönne a sok öröm, élmény és élvezet, számos pozitív élmény életében. Hiába lenne a sok gyönyörködés természetben, művészetben, szerelemben gyermekeiben, unokáiban, öröm a munkájában, hivatásában. Mindez hiába lenne, mert mindig újra és újra megkeserítené életét az utolsó órájának, a pontos vég biztosságának keserű  tudata, amivel a mindentudás birtokában együtt kell élnie. Azzal a tudattal, mely a MINDENEK TUDÁSÁNAK részeként jelenne meg és funkcionálna egész életében

 

Isten tehát ettől is megkímélte az embert, mint ahogyan sok minden mástól is. Így például attól is, hogy az embernek számos megbetegedése esetén továbbra is annak igájában kelljen szenvednie, s netán olyan helyzetbe jusson, ahonnan már nem tud többé felgyógyulni. Pedig hányszor és hányszor felgyógyulunk, felépülünk kisebb-nagyobb betegségünkből életünk során - gondoljuk csak végig!    

 

 

De sikerül, mert Isten – jól megtervezett, alaposan átgondolt, hibátlanul kivitelezett teremtésével  erős, ellenálló, strapabíró szervezettel látott el bennünket annak idején. Amiből még ma is - dacára a sok megpróbáltatás, stressz, hányattatás, öngyötrés vagy külső támadás  ellenére, ami érte azt évezredek során - anatómiai értelemben lényegileg minden ugyanúgy  megmaradt. S e maradandó, szívós szervezet mellett erős lelkülettel, kreatív működésre képes értelemmel, gazdag szellemvilággal, bonyolultan és egyben logikusan funkcionáló agyberendezéssel és sokféle képességgel látott el bennünket.

 

S  Isten mindezekkel és ezek által  számtalan lehetőséget biztosít és tár elénk életünk során annak érdekében, hogy ne kelljen az elmúláson rágódnunk, halálunkon gondolkodnunk. Hanem ehelyett szüntelenül arra érezzünk indíttatást, ösztönzést, hogy minden egyéb mással kössük le magunkat. Hasznos, értelmes, termékeny foglalatosságokkal, családunkkal, munkánkkal, tanulással, művelődéssel, szórakozással, utazással stb. Hogy ne törődjünk majdani  halálunk tényével, eljövetelével, bekövetkeztével, annak időpontjával és módjával. 

 

 

S hogy még  időnk, energiánk se legyen, alkalmunk se lehessen  efféléken rágódnunk. Hogy folyamatos terveink, feladataink megoldásával foglalkozzunk  - mintegy elterelve figyelmünket minderről. S Isten erre bizony rengeteg  alkalmat, lehetőséget ad, teret nyújt, időt ad és feladatot kínál. Amivel a szó legszorosabb értelmében : élnünk kell!

 

Mert az embernek nem saját elmúlásával kell foglalkoznia, hanem megmaradásával. Éppen ezért kell komolyan venni betegségeit is. Azzal tehát igenis kell foglalkozni, halálával azonban nem! Legbölcsebb, ha erre nem is gondol. Senki ne azon agyaljon, keseregjen, hogy majd mikor, hogyan hal meg, hanem azon törje a fejét, hogy sajátos személyiségével és  képességeivel hogyan hajtsa végre azon feladatait, melyet önmagának – Isten segítségével – kell megoldania. Amiket Isten szánt az ő számára, s amit  ő maga is - önmaga tulajdonságainak pontos ismerete alapján – hivatásának ismer el,  feladatának tekint. S ha valaki hisz Istenben, annak támogatásában és kegyelmében – akkor mindezt fel is ismeri és végre is tudja hajtani élete során.

 

Mindannyian láthatjuk: mire megy azzal az ember, ha át akarja lépni saját korlátait, ha feszegeti a saját testének, izomerejének (itt nem az olimpiai bajnokokra gondolok, ahol pont ez a lényeg) ha minden áron túl akarja lépni énekhangjának felső határait. Láthatjuk, hogy mire megy vele az ember, ha célul tűzi ki a szabadosságot, a túlzott és rossz értelemben vett liberalizmust, szabadjára engedi az erkölcsi fékeket, birkózik a természeti törvények ellen, kipróbálja  az anyagokban, a technikában rejlő legvégső lehetőségeket. (erről sokszor meggyőzhetnek bennünket az ilyen témájú sci-fik is, irodalomban és filmen egyaránt.) 

 

S tapasztalhatjuk, hogy mire megy azzal, ha nem győzni akar a természettel együtt saját  érdekében, hanem ellenkezőleg: minden áron le akarja azt győzni. S közben nem fogja fel, hogy a szó szoros értelmében maga alatt fűrészeli a fát! Pedig az embernek nincs szüksége arra, hogy saját boldogulása érdekében minduntalan feszegesse a határait és lehetőségeit. Enélkül is gyönyörűen kiteljesítheti önnön képességeit, elérheti minden célját amire törekszik az Úr segítségével, hitének erejével.

 

S ha valaki azzal az ostoba érvvel jön, hogy az emberiség tudásának már a végső határán van, s itt a földön már lassan nem tud mit kezdeni, s ezért is kuncsorog a világűr felé - annak csak annyit üzenhetek innen: technikailag igen! A mai ember technikai igénye, fejlettsége és arzenálja valóban hatalmas és lenyűgöző - sőt már túlzott is. Ám a legalapvetőbb, legfontosabb óhaj,  emberi igény megoldásával, teljesítésével - hogy minden ember e földön emberhez méltó életet éljen - azzal még több ezer év után is adósok vagyunk! Ettől még bizony nagyon messzi vagyunk, tehát van még feladatunk, tennivalónk bőségesen itt, ezen a földön.

Ahelyett, hogy az emberiség milliónyi földi problémájának (éhezés, munkanélküliség, bűnözés, háborúk, gyűlölködés, tömeges népvándorlás, környezetünk szennyezése, oktatás-nevelés és gyógyászat siralmas állapota, stb. stb. stb.) enyhítésével, illetve megoldásával foglalkozna - napról napra újabb gondokat, problémákat generál. Mindezek azonban megszüntethetők lennének az emberiség korlátain és határain belül is! És ehhez az első és legalapvetőbb lépés az lenne, ha az országok mindezekben a kérdésekben meg tudnának egyezni! De egyenlőre még országokon belül sincs megegyezés vagy összefogás, mert az értékek helyett az érdekek döntenek és működnek. Akkor hogy lenne az országok között! 

Pedig az embernek korlátai átlépése nélkül (!) is számtalan lehetősége, útja van és lenne tengernyi gondja csökkentésére, gyógyítására. Ha pl. az iskolai nevelés nem a memóriát hanem a gondolkodást fejlesztené, ha nem tényeket (sokszor ellenőrizetlen adatokat) tömne az ifjúság fejébe; ha nem kész válaszokat, hanem kérdéseket kérne nap mint nap számon, ha a gyerekek kíváncsiságára, s nem fejbólogatására építene - a világ előnyére változna meg, s nem hátrányára. Persze nem menten és azonnal - hanem néhány év után. 

Ha nem ilyen elavult módszerekkel (vagy még rosszabb esetben önző módon) élnének a kormányok és a politikusok akkor a jó szervezés következtében nem kellene naponta több tonna élelmet kidobni. Amivel a Föld összes éhezőjét jól lehetne lakatni.  Ha az emberiség jóindulatú, s nem számító összefogással elhatározná és nekikezdene az égető földi gondok megoldásának - nagyot fordulna  a világ! Mert ezek csakis ezzel, ilyen módon oldhatók meg, másképpen sehogy. A világ nagy gondjait most már országhatárokon belül megoldani nem lehet, csakis globális összefogással. Minél nagyobbak a problémák – annál inkább  szükség van az összefogásra. Úgy tűnik - ez egyenlőre hiányzik. 

Istennek viszont nincsenek korlátai sem a földi lények irányításában, sem térben, sem időben - ám csakis az élet területén. ("Mennyi az Úrnak, mondd ezer év? csak pille idő az!" - írja Radnóti.) Ám hogy itt, e földi élet területén melyik élőlénnyel mi a szándéka, mi a terve, kinek mennyi időt kíván adni és mi miatt - azt mi, Hála Istennek! nem láthatjuk és nem tudhatjuk, fel nem foghatjuk. Csupán hihetjük azt, hogy mindezen terveit és szándékait csakis a szeretet, a jóság,  az örök élet megteremtése vezérli és ama végső nagy ország létrehozása motiválja.

 

 

   

Minap a Kossuth Rádió  "Vendég a háznál" című műsorában nyilatkozott egy keresztény édesanya. Az orvosok nem sokkal gyermeke születése után megmondták néki: kisfia meg fog halni, mert olyan betegséggel jött a világra, amit nem tudnak gyógyítani. 

"Amikor ez bekövetkezett és gyermekem a kezeim között halt meg, ott az ágyon ülve tudtam és éreztem, hogy akkor, ott, abban a pillanatban jelen van velünk az Isten. Tudtam, hogy az, ami akkor, ott történik - az több, mint mi vagyunk." 

Ez az édesanya tehát ott megérezte és megértette, hogy az Úrnak milyen viszonya van a halálhoz: nem akarja, s nincs is szándékában senkinél befolyásolni, hogy maga a halál az bekövetkezzen. Nem segíti elő az életből a halálba történő átmenetet, és semmilyen módon nem segíti elő magának a halálnak a bekövetkezését, nem mozdítja elő az emberi élet megszűnését, a vég beteljesedését sem. De végig ott van a halálra készülő, az elmúlást saját tudatába beépítő és elfogadó ember mellett a halálos ágyánál és segíti, támogatja abban, hogy még  az utolsó percei is könnyebbek, elviselhetőbbek legyenek.

Kérdezhetik most sokan: ha Istennél nincs nagyobb erő és hatalom, akkor miért nem tesz valamit, miért nem  segít abban, hogy a halál ne következzen be pl. sok olyan esetben, amikor nem ún. természetes halálról beszélünk, hanem valami gyógyíthatatlan betegségről (pl. rákról, vagy például ennek a kisgyermeknek az esetéről.) Hát efölött már nincs hatalma? Mint istenhívő, azt kell, hogy mondjam: van, létezik Istennél nagyobb erő és hatalom - mindenkinél egyszer: ez a földi halál. Amely mindenkinél egyszer, valahogyan bekövetkezik,  s ez ellen akkor Isten sem tehet semmit. De - és ez nagyon fontos: érte sem!

S aki hisz Őbenne, az azt is elhiszi, hogy - bár mérhetetlen fájdalma van a hozzátartozóknak szeretteik elvesztésekor, halálakor - de magát a halál tényét és bekövetkeztét nem tudja Isten megakadályozni. De a gyászban, a gyász feldolgozásában, s hogy szeretteinket megfelelő módon egyszer el tudjuk engedni (nem elfelejteni) abban Isten ismét velünk lesz, segít fájdalmunkat enyhíteni. S vigasztaló jelenlétével, részvétteljes szeretetével egyben biztosítékot is nyújt ennek a fent említett édesanyának is,  hogy ártatlan, szerencsétlen kisgyermeke majd el fogja nyerni Általa az örök üdvösséget. S így ez az anya - hívő ember lévén - abban is reménykedik, míg él, hogy gyermekével majd a feltámadáskor újra találkozhat és együtt lehet az örök életben. 

S ugyanígy Isten jelenlétét, szeretetét, végtelen hatalmát tapasztalta meg egyik ismerősöm is, aki beszámolt nékem arról, amikor haldokló 92 éves édesanyjától búcsúzott el a kórházi ágynál. "Amikor lezárta szemeit s én megszorítottam a kezét akkor úgy éreztem, hogy valaki megölelt engem. Ezzel jelezve Isten azt, hogy velünk van, megköszöni nékem, hogy utolsó perceiben nem hagytam magára anyámat, és együtt érez bánatommal. És biztosított engem afelől, hogy az elhunytat most már pártfogásába és őrizetébe vette. S akkor már én is teljesen biztos voltam abban, hogy az örök életben majd újra fogunk találkozni." 

 

Mert az igaz, hogy porból lettünk s azzá is leszünk, ám az Ítélet Napján az Isten újra életet lehel a mi porhüvelyünknek számító élettelen anyagba, ahogyan azt a Teremtéskor is megcselekedte, s az igazhitűek akkor és azáltal újra életre kelnek. S ha a Teremtéskor, a világegyetem létrehozásakor teljes siker koronázta művét - ugyanúgy képes lesz erre ama bizonyos napon is, ami egyszer elérkezik, s amire fentebb már utaltam. 

 

 

Ennyiben és ilyen módon van tehát Istennek lehetősége, feladata a földi ember halála utáni intervallumban. Ama bizonyos jézusi mondás - "Én vagyok az út, igazság az élet" - pontosan ezt fogalmazza meg. Az a kérdés tehát, hogy miért hal meg egyik ember éppen akkor, a másik meg amakkor, miért és hogyan - csakis így válaszolható meg, csakis így értelmezhető az isteni hit fényében és gondolati körében, a fentiek magyarázatával.

 

 

Isten tehát önkezével senkinek nem veszi el az életét - ha hitetlen az az ember, ha nem. "Ő az, aki teremt és gyilkol" - mondja az ő fia, Jézus. Ám ezt semmiképpen sem földi értelemben vagy távlatokban kell értenünk! Isten - földi végrehajtója, propagálója, gyakorlati megvalósítója, Jézus közvetítésével felügyel és hoz ítéletet az élet és halál felett. Aki például nem azért nem segít Lázár meggyógyításában, mert nem akar, vagy rest azt megtenni - hanem azért, mert eleve, előre tudja, bizonyos benne, hogy Égi Atyja segítségével úgyis fel fogja őt támasztani halottaiból. Isten maga nem bünteti halállal sem a hívőket, sem a hitetleneket, de számtalan egyéb eszköze van az útmutatásra, irányításra, az emberek jó útra terelésére.

     

Gondoskodik arról, hogy a hitetlenek számára is küldjön bizonyos jelzéseket, üzeneteket arra nézve, hogy hogyan változtassák meg életüket, mit tegyenek, hogy hátralévő éveiket ne csak puszta vegetálással, feladatok, célok, kilátások nélkül, értelmetlenül és tartalmatlanul, szenvedésekkel kínlódva éljék le. Apostolait, prófétáit is arra buzdította: igyekezzenek jó útra téríteni a megtévedteket. Egy kétkedőnek például azt mondta Péter, amikor egy prostituált nőt győzködött, hogy változtasson feslett életén:"Nem az egészségeseknek van szükségük gyógyító kézre, én nem a hívő emberekhez jöttem, hanem a bűnösökhöz, akiken segítenem kell." 

Isten tehát soha nem veszi el a bűnösöktől vagy hitetlenektől sem a lehetőséget, hogy felé forduljanak: higgyenek az erejében, törvényeiben, mert tanításai, törvényei propagálásában nem tesz különbséget hívő és hitetlen közt. (Csupán egy esetben: amikor a hitetleneket nem engedi be a mennyek országába.) Ám ha a hitre, cselekedetre ezek az emberek képtelenek, ezt nem akarják - akkor sem folyamodik erőszakos cselekedetre. Isten senkit nem vesz rá erőszakkal arra, hogy Őbenne higgyen és erős akarattal változtasson eddigi sanyarú sorsán, kiüresedett életén. Sőt, még azt a jogát sem veszi el az ilyen embernek, hogyha nem óhajt bűnös, rossz életén, önsorsrontó szokásain változtatni - akkor továbbra is így éljen, ha néki ez megfelel. 

Ám egyéb más, indirekt módon akkor is felmutatja néki sok-sok esetben az ezzel ellenkező példákat, emberi mintákat: milyen szép életet élnek a benne hívő, egyszerű, tiszta, becsületes, tisztességes emberek, akiknek mindez a legfőbb szempont és érték az anyagi gazdagság fokozása, vagy az önpusztító, tartalmatlan napjaik görgetése helyett. S akik - épp ezért - mindig nyugodt lelkiismerettel hajtják álomra a fejüket, s boldogok családjuk körében. (Mert hogy is írta Tolsztoj? "A boldogság a két legfőbb rossz: a betegség és a lelkiismeret-furdalás hiánya.") 

Amit Isten tesz - az az ember földi életének széppé, gazdaggá tétele, életének segítése a maga eszközeivel. Soha senki nem tudhatja azt, hogy ki miért hal meg éppen 30 évesen vagy 60 körül, netán 80 évesen, vagy még a százat is elkerülve. Az sem véletlen, hogy az Úr miért szánt (?) több száz életévet például Noé számára. Soha nem tudhatjuk - talán csak az Úr - hogy egyikőnknek miért természetes, másoknak pedig miért erőszakos halállal zárul le szűkre vagy tágabbra szabott földi léte, s van-e köze ehhez és milyen módon az Istennek, s hogyan illik bele mindez az Ő cselekedeti-, és gondolati rendszerébe? Azt sem tudhatjuk, hogy mennyi ebben a véletlennek a szerepe, s mi az ami ebben szükségszerű, mert egyiket sem lehet kizárni! 

S azt sem tudhatjuk: vajon mennyi része van az ember halálában, a haláltusájában, annak rövidebb vagy hosszabb időtartamában az isteni kegyelemnek? Vajon mennyit köszönhetünk ebből a Teremtő végtelen szeretetének, mennyit a véletlennek, mennyit a szervezetünk szívósságának, immunitásának, lelki harmóniánk jelenlétének avagy hiányának? Mi az, ami miatt, ami szerint itt e Földön egyikőnknek ennyit, másikunknak meg amannyit mért ki a sors keze, vagy valami más, például a földi szerencse, vagy az emberi szervezet ellenállóképessége? 

 

   
Megválaszolhatatlan kérdések ezek, melyek belevésznek az idő és a végtelen tér számunkra áthatolhatatlan, átláthatatlan tengerébe. Oly kérdések vetődnek itt fel, ezen a téren, amelyekre a választ csakis Isten, a Teremtő univerzális koncepcióján belül, annak átgondolásával találhatjuk meg. Ha egyáltalán megtaláljuk. S lehetnek, akadhatnak köztük olyan válaszok is, amelyek érthetők, de nem megnyugtatók. 

 

Az az édesanya pl. akinek gyermekét kell hirtelen elveszítenie valamilyen, ma még gyógyíthatatlan betegségben, vagy balesetben - annak érvelhet bárki Isten kozmikus és átfogó koncepciójáról. Arról, hogy semmi nem történik anélkül, hogy Isten ujja ne legyen abban benne. Isten "tevékenységi körében" nem lehetnek véletlenek, csak pontosan, előre kiszámítható események. Az ember földi életében viszont - szerintem - lehetnek, előfordulhatnak. Na, itt van kérem a lényeg!

 

Mert ha teljesen ki tudnánk zárni a véletlen földi lehetőségét - akkor egész életünk végig pontosan kiszámítható lenne minden elemében. Holott jól tudjuk: ez nem így van. Vannak ugyanis előre ki nem számítható jelenségek, események, melyekben a véletlenek igenis szerepet játszanak. (Hogy egy eklatáns példát mondjak: szabadtéri színházi előadások! Hogy lesz-e este előadás - ha eső lesz nem lesz, ha nem lesz eső - lesz!... Vagyis az előadás léte a véletlenen múlik.) És persze - szerintem - az sem igaz, hogy minden véletlen csakis negatív, balszerencsés véletlen, mert vannak "jól elsült" véletlenek is...

 

Az az édesanya, akinek gyermekét kell elveszítenie, akár véletlen, akár szükségszerű okokból - még ha megérti is mindezt, megnyugodni soha nem tud. S főként azért nem, mert édesanya. Lehet, hogy az életben valakire valahol és valamikor a jövőben mérhetetlen szenvedés várna, amit a Teremtő már jó előre lát, mi viszont emberi léptékkel gondolkodó lények - nem vagyunk képesek ezt meglátni. De az élet megrövidítése tekintetében - akár a fájdalmak megszüntetése érdekében - Isten nem óhajt tenni. Látni mindent lát, s tudja: mi miért van, de önkezével senkinek sem fogja le a szemét. S ez is az ő mérhetetlen szeretetét bizonyítja.

Szívünk azonban mégiscsak elfacsarodik, amikor azt halljuk, látjuk, vagy arról értesülünk, hogy ártatlan kisgyerek hal meg valahol betegségben, vagy balesetben. Vagy ha valaki rettenetes  kínok között pusztul el (például egy földrengésben a romok alatt maradva.) Vagy egy vétlen autós hal meg az úttesten, s a baleset okozója meg életben marad, sértetlenül megússza? Ezt mivel magyarázzuk? 

 

"Hol van ilyenkor az Isten? - teszi fel a kérdést diákkori szerelme, Hanna keservesen zokogva a fiatal Karol Wojtylának, a későbbi II. János Pál pápának: " Miért követnek el újabb és újabb rémségeket? Őket talán nem anya szülte? Őket is a saját képére teremtette az Isten?" - kérdezi a lány a megszálló német katonák kegyetlen, szadista cselekedeteit emlegetve, amire.akkor és ott maga Karol sem tud választ adni. "Miért éppen őt vette el tőlem az Isten akit a legjobban szeretek? - halljuk igen gyakran egy-egy hozzátartozó elvesztése után anyák, apák vagy gyermekek ajkáról. 

"A választ azon a szinten, ahol a fájdalom keletkezett, nem lehet megadni." - írja Müller Péter a Szeretetkönyvben. Sírunk, kesergünk és talán indulatosan fel is háborodunk, ha hozzátartozónk vagy ismerősünk távozik a földi létből, különösen akkor, ha értelmetlen, hirtelen halállal, valamilyen szörnyű balesetben. Sírjunk is és zokogjunk, s vessük ki magunkból ezzel a fájdalmunkat, amennyire tudjuk, de ne káromoljuk Istent , mert nem ismerhetjük minden szándékát és minden célját. 

 

S bízzunk továbbra is gondoskodó szeretetében, amivel azt is lehetővé teszi számunkra, hogy az idő során fel tudjuk majd dolgozni keserűségünket és határtalan fájdalmunkat. Ne háborogjunk tehát, hanem nyugodjunk meg és higgyünk végtelen jóságában, hogy tiszta szívvel tudjunk elbúcsúzni mi is szeretteinktől akkor, amikor elérkezik az az idő, amikor az Úr éppen minket  szólít majd magához.

 

    

 

Folytathatjuk az előbbi kérdések özönét olyanokkal, amilyeneket gyakran hallunk embertársainktól: miért engedi meg az Isten, hogy a Földön annyi bűn, kegyetlenség, háború, erőszak, gyilkosság, gyógyíthatatlan betegség, áradás, földrengés és egyéb természetei katasztrófa sújtson bennünket nap mint nap? Miért engedi meg, hogy ártatlan emberek vagy állatok szenvedjenek, éhezzenek, fázzanak  és egyes fajtáik kipusztuljanak? Miért engedi, hogy az erőszak, a bűnözés így, s helyenként nagyon is gátlástalanul elterjedjen, elhatalmasodjon? Miért engedi, hogy utcára vagy út mellé dobjanak ki és hagyjanak magukra gondozásra, szeretetre éhes kutyákat, macskákat? 

 

Miért engedi, hogy egyes balesetekben a  vétlen vezető vagy utas haljon meg, hogy annyi koldus, nyomorult, hajléktalan, munka nélkül vegetáló, magával kezdeni semmit nem tudó ember tengődjön - még a mi országunkban is? Tehát miért hagyja, miért engedi meg mindezt? Miért nem tiltja, de legalábbis: miért nem akadályozza, nehezíti meg azt, hogy mindez és az ehhez hasonló szörnyűségek, bűnök, galádságok, aljasságok egyáltalán létezzenek, megvalósuljanak és érvényt szerezzenek maguknak ezen a földön?

Először is: Isten sem nem enged, sem pedig  nem tilt! Isten nem problémamegoldó földi hatóság, vagy hivatali elöljáróság. Nem földi kormányzat, biztonsági tanács, hatalmát gyakorló szociális vagy katonai szervezet, ami vagy aki az evilági dolgokba valamilyen módon bele tudna avatkozni. Oly módon, hogy direkt, erőszakos módszerekkel, erőfölénye kinyilvánításával csökkenti akár a hajléktalanok, akár a menekültek, akár a bűnözők, prostituáltak, dílerek vagy betegek számát. Isten ennél sokkal átfogóbb, komplexebb feladatot teljesít és lát el: irányt, utat mutat mindenkinek, aki meghallgatja szavát és intelmeit. Biztat, meggyőz, tanít, jóváhagy, eligazít.

 

Ha óhajtjuk, kívánjuk  és erősen akarjuk - egész életünkön át segédkezet nyújt számunkra. És ezáltal - indirekt irányító, vezérlő hatalma, távoli, de annál erősebb energiája által - éri el azt, hogy földünkön „csupán csak ennyi”, és nem ezerszer több baj, kínlódás, szenvedés, bűn és fertelem tud érvényre jutni. Röviden, s kissé sablonosan annyit írhatnék: minden gonoszságot még az Isten sem tud megakadályozni! Nem tud, nem képes és nem is akar. Hogy mindezek száma, ereje és hatása csökkenjen - abban az embernek is van szerepe!

 

Mégpedig jelentős, amit hitével, s ennek alapján végzett tetteivel képes betölteni és megvalósítani. Mert ha minden egyes emberből - képzeljük el -  a hit, az isteni hatalomban való bizalom teljesen hiányozna – akkor bizony nem ennyi, hanem mérhetetlenül sokkal több lenne a gyűlölet, a bűn, a gonoszság, pedig így is éppen elég van mindebből! Ha mindenki hitetlen lenne, s nem lennének hívséges emberek sok millióan - akkor jönne el igazán a pokol a földi ember számára minden téren. És akkor aztán Isten igazán nem tudna segíteni, és alaposan csökkenteni a földi ember ezernyi szenvedését. 

 

Ki merem jelenteni: ha Isten nem létezne, s nem gyakorolná irányító, vezérlő, figyelő, segítő és óvó hatalmát - akkor e bolygónk már régen megsemmisült volna! Az emberiség ugyanis - beleértve mindannyiunkat - ezer és ezer éve szennyezi, pusztítja, háborúkkal rombolja, vérrel festi önző érdekei érvényesítéséért ezt a földet, s a környező természetet. S hogy mindez még mindig - úgy, ahogy még „egyben van” , működik és él - az elsősorban Isten áldó kezének és hatalmának, "őrző-védő szolgálatának" tudható be. (Amely szolgálat egy napon nem is említhető az ilyen néven futó földi szolgálatokkal...)  

 

 

 

Az embernek „csupán” annyiban köszönhető mindez, amennyiben és amikor  a múltban  betartotta, vagy betartja a jelenben, illetve majd a jövőben az isteni törvényeket - és eszerint cselekszik. Ha ezektől eltér - s minél jobban eltér - annál több pusztítást csinál, s annál inkább rövidíti mind e bolygónak, mind pedig saját magának az élettartamát. Ha az ember Istennel együtt cselekszik - megnöveli ezt az időt, ha pedig nem - akkor egyre vészesebben megrövidíti.       

 

Még egyszer leírom: ha akarjuk és erősen kívánjuk - egész életünkön át segédkezet nyújt számunkra. Megvéd bennünket attól, hogy a gonosz, rossz, erkölcstelen, bűnös gondolatok elhatalmasodjanak bennünk és rajtunk. Hogy ezek az olykor feltoluló, kitörni akaró ördögi energiák tettekben is megjelenjenek. Ha akarjuk. És ha hiszünk benne, ha hiszünk erejében, hatalmában. Abban, hogy igenis rajtunk is képes segíteni, ugyanúgy, mint ahogyan  minden teremtményén tud és képes.

 

Azt, hogy gondolatainkban, képzeletünkben rosszat tegyünk, indulatainkban, szándékainkban vétkezzünk - azt nem tudja megakadályozni, hiszen az ember kezdettől ugyanúgy magában hordozza mind az ördögi, mind az isteni tulajdonságokat. De hogy valóban meg is cselekedjük a bűnös dolgokat - arra már képesek vagyunk Isten segítségével, energiájával, a benne való hitünkkel.    

 

Akkor, amikor baj van, ha veszedelem közeleg, ha gonosz indulataink felszínre igyekeznek törni - akkor jelez, rosszall,  figyelmeztet, háborog. Háborog de a maga kegyes módján: optimizmust sugallva, kedvünket felpezsdítve és tetterőnket fellendítve. Néha oly apró jelzéseket ad, melyeket sokan - akik nem eléggé figyelmesek -- észre sem vesznek. ("De kinek füle van a hallásra - az hallja." áll a Biblia soraiban.) Olyan intenciókkal lát el bennünket, amelyek nem a hangerő megemelésével akarnak vagy tudnak reánk hatást gyakorolni, hanem az ő hatalmas tapasztalatainak, tudásának átfogó képességének és szeretetének erejével. Vagyis: azzal győz meg bennünket, hogy tudjuk, érezzük, hogy értünk cselekszik, értünk jár közbe, s értünk emel szót.

 

Lám, amikor háromszor leírtam az "értünk" szót - abban is a szentháromság elve munkált bennem tudat alatt. ("Amikor úgy tűnik, hogy a gonosz elhatalmasodik akkor mennyei Atyánk mindig elrejt valami jót is a maga sajátos módján" - nyugtatja és biztatja testvéreit Péter.) Az Úr tiltakozik, okít bennünket, kinyilatkoztat, nyugtat és prédikál - melyhez már a kezdettől fogva segítségéül hívta az apostolokat, a prédikátorokat, a prófétákat. Majd az egyház megalapítása után - Jézus közvetítésével - felesküdött papokra bízta igéinek hirdetését, terjesztését. S mindezt a szeretet, a megbocsájtás, a kegyelem, a segítőkészség jegyében, tehát indirekt módon, semmiképpen sem direkt, erőszakos, diktatórikus eszközökkel. 

 

 

ISTEN TEREMTŐ, VEZÉRLŐ,  ÍTÉLKEZŐ  SZEREPE

 

sten a teremtményeit irányító, vezérlő és sugárzó, jóindulatú erő és hatalom. Nem pedig az emberi cselekvést, felelősséget átvállaló, az emberi problémákat megoldó, rendet teremtő, példát statuáló és igazságosztó lény. Aki hisz Istenben - az elsősorban abban hisz, hogy a Teremtő ennek a négy fő jellemvonásának a birtokában mindenkor képes arra, hogy áthatolva bármilyen téren, időn és akadályon eljusson valamennyi hívő lélekhez. Hisz abban, hogy Isten - ahogyan Bach 79. kantátájában énekli a kórus -  "Az Úr, a Nap, a pajzs, az oltalom és a menedék." 

 

 

Tehát mindez együtt, de semmiképpen sem az embert, az  emberi cselekvést helyettesítő hatalom. Ha valóban egymaga akarná megoldani  egyszer és mindenkorra  a totális földi rendteremtést, ha egymaga óhajtana minden esetben és szituációban igazságot szolgáltatni közöttünk, nékünk és felettünk - akkor ezt már véglegesen és határozottan megtette volna. Igaz, figyelmeztetéseket, dörgedelmes felszólításokat, tiltó erejű kijelentéseket már többször is tett, küldött és üzent az emberiségnek, hogy tudja, mihez tartsa magát. 

 

 

 

 

Ilyen volt pl. Sodoma és Gomora bűnös városainak földig rombolása, felégetése,  elpusztítása, az özönvíz, sáskajárás stb. Ez mind egy-egy kemény és kegyetlen figyelmeztetés volt, ám Ő maga soha nem akarta az ember helyett elvégezni egyszer és mindenkorra magát az egész földi  rendteremtés aktusát. Ezt mindig rábízta, s ma is rábízza az emberre. Egyébként is maga a Föld-bolygó "csak" egy pont (bár nem jelentéktelen pont) Isten univerzumában, mondhatnánk: Néki a Nagy Egésszel kell foglalkozni, tehát van dolga „rajtunk kívül is” bőven.

 

 

Amikor Isten ítéletet nyilvánít majd a Harag Napján -tulajdonképpen akkor sem ítélkezik az ítélkezés, bíráskodás  földi értelmében. Amikor büntet - akkor sem büntet, inkább figyelmeztet valójában. Mindkét esetben jelzéseket, intenciókat  ad, utat mutat, hangot ad véleményének - saját hatalmát gyakorolva. 

 

 

Mivel azonban mindezek hátterében az ember iránti legmagasabb rendű jóindulat, jószándék munkál - így ezt a fajta hatalomgyakorlást össze sem hasonlítani a földünkön gyakran tapasztalható diktátori hatalmak gyakorlatával és mechanizmusával. Mert azok  egyszerűen nem a tömegek, a nép, az ember érdekeit szolgálják - hanem magának a hatalomnak a fitogtatását, a félelemkeltést, a kisebbség uralmát. Istennél azonban mindez éppen hogy a tömegek, a nép, az ember iránymutatására szolgál. 

 

Mert mit figyelhetünk meg? Az elmúlt több ezer évben a Teremtő mindig akkor folyamodott az ítélkezés, büntetés eszközéhez, akkor lépett közbe, amikor már úgy érezte, hogy az emberiség léte, további fennállása, megmaradása veszélybe került. Az istentelenség, a bálványimádás, az erkölcstelenség, a bűnözés olykor-olykor brutális elszabadulása arra késztették őt, hogy ilyenkor jogosan és hathatósan közbe avatkozzon. 

 

És ehhez mindig meg is találta a megfelelő, félelmetes eszközeit (sáskajárás, békaeső, a csapadék elzárása, vagy épp ellenkezőleg: özönvíz sóbálvánnyá változtatás stb.) Amivel aztán észhez térítette, helyes útra irányította magát az embert. (Helyesebben: visszatérítette újra a néki, a továbbélésének megfelelő útra.) 

 

És ugyanakkor - ha kegyes akart hozzá lenni ahhoz is megtalálta a saját, egyedi eszközeit: tömegek jóllakatása, víz borrá változtatása, betegek gyógyítása, halott feltámasztása, amikhez hűséges, odaadó fia is mindig segítségére volt. Tehát az ő ítélkezése, büntetése, jutalmazása, jótékonykodása, irgalmasságának gyakorlása - igaz, más és más eszközökkel, de mindig azonos célokat szolgált. 

 

Milyen célokat és törekvéseket? Az ember földi életének boldogabbá tételét, helyes, erkölcsös útjának megtalálását, szabadságának kiszélesítését. És mindenkor mindezt az egész emberiség megmentéséért, létének, fennmaradásának, erkölcsének fenntartása érdekében cselekedte. És teszi ezt ugyanígy és ugyanezért a jövőben is.  

 

Mindezzel azonban egyáltalán nincs ellentmondásban az, hogy az ember mindennapi ügyes-bajos dolgaiba, köznapi cselekedeteibe, megválaszolásra, megoldásra váró politikai, társadalmi kérdéseibe, családi ügyeibe, magánéletébe effektíve, gyakorlatilag nem akar beavatkozni. Isten részletkérdésekkel nem foglalkozik. Hogy úgy fogalmazzak: manufakturálisan nem nyúl bele földi problémák megoldásának ügyeibe. Ő elvi iránymutatást ad - ha kell, hát a súlyos figyelmeztetések eszközeivel is - nagy távlatokban, komplex módon gondolkodik és cselekszik. 

 

 

Ha egyedül Ő akarná egyszer és mindenkorra megszüntetni a háborúskodást,  megteremteni a világbékét - már rég megvalósította volna. Ha egyedül Ő szándékozná megoldani az emberek közti harmonikus együttlét, az egészséges és kiegyensúlyozott emberi munkálkodás és együttműködés, az emberi élet minden alapvető kérdését - akkor ezt már régen megtette volna. Ő nem akarja ezeket megoldani, mert nem ez a hivatása. S nincs is szándékában mindezt megcselekedni, végrehajtani. Ez nem az Ő feladata. Ez az embernek, az emberiségnek  a feladata. 

 

Isten semmi olyant nem akar gyakorlatilag és konkrétan  megoldani ami az emberre vár. Akkor hagyná igazán magára az embert ("akkor szúrna ki vele igazán") akkor fosztaná meg valójában és végleg emberi mivoltától, öntudatának és méltóságának érzetétől, ha úgymond: megszabadítaná, megkímélné őt a küszködés, a felfedezés, a szabad cselekvés megtervezésének és végrehajtásának örömétől. 

 

Ha elvenné tőle a problémák, konfliktusok  békés megoldásának kimunkálását és megvalósítását. Ha kivenné kezéből a folytonos kíváncsiskodásnak, gondolkodásnak, a módszerek, eljárások, tervek, törvények kifundálásának, izzasztó erőfeszítésének minden lehetőségét. 

      

 

 

  

Miután Mennyei Atyánk megteremtette az embert - úgy biztosítja saját teremtménye, illetve annak leszármazottai iránt érzett kötelezettségét és felelősségét, ha örökre meghagyja őt emberi lényként, és emberi lénynek. Ha örökre meghagyja ma is azon feladatok és célok szerint élni, munkálkodni és cselekedni, amiket  fent felsoroltam. S amik egyedül és csakis az ő feladatai - és senki másé.

 

Isten olyan lénynek teremtette az embert, akinek ugyan egyéni, önálló sorsa van (kinek ilyen, kinek olyan) mely reá jellemző – de úrrá tud azon lenni. Irányítani, módosítani tudja azt Teremtője segítségével és támogatásával, s nem tekinti azt egyfajta végzetnek, fátumnak, ami eleve meghatározza az események menetét, ami ellen képtelen hadakozni, s amit nem tud befolyásolni. 

 

A sors és a végzet azonosítása, összemosása súlyos hiba, tévedés! Még az interneten is találunk olyan szómagyarázatot, hogy „a sors láthatatlan erő, hatalom, mely az ember életét irányítja.” Marhaság. Ez a végzetre, fátumra érvényes, már akinek az életében van ilyen. Szögezzük le: az ember az életét saját maga irányítja. És ehhez vagy kéri Isten segítségét – ha bízik benne – vagy nem. Magam azt mondom: helyesebb, ha kéri és bízik, hisz benne!

 

A sorsán pedig egy-egy döntésével változtatni is képes és tud az ember, amiben megint csak segítheti őt a Teremtő. Ha települést, lak-, vagy munkahelyet, foglalkozást változtat, külföldre költözik, ha egyedülálló marad, ha megnősül, férjhez megy, vagy elválik – máris változtatott a sorsán, életének „menetén”. Vagy módosult a sorsa egy-egy külső körülmény következtében, melyről ő maga nem tehet (pl. sajnálatosan súlyosan megbetegszik, amiből Isten segítségével, a gyógyszereknek vagy optimizmusának, hitének megerősítésével meggyógyulhat. Ám ezt előre nem tudhatjuk, hogy melyiknek lesz nagyobb a szerepe sorsa, élete menete további alakulásában.    

 

Az élet  menet-ére utalunk akkor is, mikor megkérdezzük ismerősünktől: „Hogy megy a sorod?” Kérdezhetnénk úgy is: „Hogyan, miként bánsz a sorsoddal, életed menetével? Hogy intézed a sorsodat? Mert ugyanazt jelentik ezek is. Amikor pedig valakinek a hányatott sorsáról beszélünk - akkor az egyértelműen azt jelenti, hogy annak az embertársunknak az életében nagyon sok a kiszámíthatatlan, szomorú, sajnálatos esemény, történés – amik ellen többnyire nem tud védekezni. S hogy miért nem tud – annak számtalan oka lehet. (születése körülményei, genetikai adottságok lakhelye, családi tényezők, jellemhibák, személyiségi torzulások stb.)  

 

Sorsa mindenkinek van. Ahogyan, amilyen minőségben, gyakorisággal, amilyen sorrendben, sorban, tempóban, egymás után - az adott egyéniség által megszabottan és megengedetten - követik egymást, vagy rapszodikusan szétszóródva, kiszámíthatatlanul sorjáznak az események, történések, tettek, cselekedetek valakinek az életében: az a sors. Az az ő sorsa.  (Nem véletlen, hogy a sor szó maga benne van ebben a kifejezésben.) Végzete – ami előre elrendeltetett és előre meghatározza az események bekövetkezését, s így elkerülhetetlen lesz, ami biztos tragédiát sejtet, előlegez, vagyis ahol a végkifejlet eleve adott és meghatározott – az viszont ma már csak nagyon keveseknek van.

 

 

 

A végzet az ókori görög sorstragédiák, eposzok, a shakespeari királydrámák, tragédiák, komor operák (Végzet hatalma) jellemző sajátossága, ahol a hatalmi viszonyok,  a trónért folyó viaskodások, az apáról fiúra öröklődő családi és családok közti torzsalkodások, a kegyetlen  vérbosszú elemei az öröklődés, a trónért folyó küzdelmek állnak a középpontban. Mai, mindennapi életünkben azonban ilyenek nem fordulnak, nem fordulhatnak elő, a végzet egy normális hétköznapi ember életében nem játszhat szerepet.

 

Az embernek nem végzete, hanem sorsa van. Az ember nem élhet annak tudatában, hogy számára minden előre elrendeltetett! Nem hagyhatja, hogy a sors hányja-vesse őt jobbra-balra, mint tenger hullámai a fadarabot, hanem ahogy mondani szokták: megragadja sorsát. A bölcs, értelmes ember egyéni sorsát nem egyszerűen elviseli, hanem felhasználja arra, hogy azzal saját képességeit minél jobban ki tudja bontakoztatni a saját fejlődése, életének mind értékesebbé tétele érdekében. ("Sors, nyiss nekem tért!" - írja Petőfi.) Amikor azt szoktuk mondani: „jobbra fordul a sorsa”, akkor valójában nem a sorsa, hanem az élete fordul jobbra. Mert a sors és az élet az sem ugyanaz! Teljesen külön kell választani tehát a három fogalmat: sors, élet, végzet.

 

A különböző nyelvek is – akárcsak a magyar – mindegyikre más és más szót használ: az angol pl. a sorsra a fate, a végzetre a doom-ot,a német az előbbire a Schicksal, az utóbbira az Untergang-ot, a franciák a deste, illetve a perte szót. (Ami elárulja: ők is különbséget tesznek közöttük. Érdekes, hogy az olaszos temperamentum az nem: mindegyikre a destino-t használja…) Minden egyes embernek megvan a saját sorsa, meg a saját élete, melyeken belül ügyködhet, elbukhat vagy győzedelmeskedhet. 

 

Nem véletlenül kapta melléknevét ("Sors") Beethoven 5. c-moll  szimfóniája, melyben éppen az ember a sorsát felvállalva diadalmaskodik, s úrrá lesz fájdalmain. S aki hisz Isten segítségében, erejében - az saját segítségében és erejében is hisz! És ennek folytán sorsát a maga javára tudja fordítani. Mit értek én a „maga javán”? Azt, hogy élete során mind értékesebb, erkölcsösebb, gazdagabb személyiséggé formálja magát - felismert sorsa alapján.

 

Isten pedig mindenképpen szereti az olyan embereket, akik erre törekszenek. Isten minden embert szeret. Csupán azoktól fordul el, azokról mond le, azokon nem segít, akikben megfogamzott az a gondolat, hogy eldobják maguktól saját életüket, mert sorsukat végzetként fogják fel; akik  abban a hitben élnek, hogy sorsuk egyben a végzetük, s mivel úgyis kivédhetetlen - nem hajlandók tenni semmit, csak közömbösen élik az életüket. S ahelyett, hogy felhasználnák a sorsuk útjait és lehetőségeit, az abban rejlő pozitív tényezőket a maguk érdekében  – csüggedten alávetik magukat  az általuk tévesen felfogott „sorsszerű végzetüknek.” 

 

 

Petőfi Sándor helyesen értelmezte, fogta fel a sorsot, mint egy kétarcú hatalmasságot, mely biztosítja számunkra jó és rossz, a pozitív és negatív, az előnyös és hátrányos  közti választási lehetőséget egyaránt, hogy mindenki megtalálhassa a maga számára leghasznosabb, legmegfelelőbb utat. Nézzük csak mit is írt 1842-ben diákkori jóbarátjának, Kolmár Józsefnek az emlékkönyvébe – aki 33 évesen tért át a katolikus hitre és 97 évesen hunyt el:

 

      "Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében,

Az életkönyv ez; benne két lap a mienk,

        Az egyiken borongó gyász vonúl sötéten,

A másik hajnalodva rózsaként dereng.

        Ohajtom én: legyen hő kedveződ a végzet,
        Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet!"

 

Isten  ugyan saját képére, de nem véle azonosnak teremtette annak idején az első embert. Akinek  számára, valamint tetteinek véghez viteléhez Ő "csupán" az energiát, a hitet, a reményt, az önbizalmat, az öntudatot adja és biztosítja. Nem óhajtja semmiképpen sem magát a konkrét cselekvést, sem az azzal járó emberi küszködést és felelősséget, sem a rendteremtést, sem az ítélkezést, sem az igazság megkeresését és megtalálását, sem az igazságszolgáltatást magára vállalni - az ember helyett - annak földi életében, annak földi dolgaiban és problémáiban. Viszont soha nem szűnik meg az ember segítségére lenni elvi, szellemi és spirituális formában, soha nem szűnik meg mellette állni, erőt, hitet, energiát, erkölcsi, emberi tartást biztosítani n

 

Itt jegyeznék meg egy rendkívül fontosat: senki ne keresse a földön az abszolút igazságszolgáltatást - sem általában, sem pedig konkrét esetekben, ügyekben. Amikor a  bíróságok egyesek szerint igazságot szolgáltatnak - az bizony nem az. Sem földi, sem égi értelemben nem az. Ők ítéletet hoznak, illetve hirdetnek. Tehát ítélkeznek.  Ám az igazságot valójában nem mondják ki, hiszen az ítéletek legnagyobb része a bűnre koncentrál, s nem a bűnelkövető előéletét, a mentségeket, a felelősséget, esetleges ártatlanságot, a bűnhöz vezető utat veszi vizsgálat alá. 

 

 

Számos esetben fordulhat elő ugyanis, hogy az elítélt bűnösön kívül  másoknak is (akiket viszont futni hagynak) van felelősségük abban, hogy a bíróság előtti vádlott bűnössé vált, azaz elkövette azt a bizonyos vétséget, rablást, gyilkosságot, csalást stb. Ám ezekkel a „másokkal” a legritkább esetben foglalkoznak. Pedig ha ők nem játszottak volna szerepet a vádlott életében - talán a bűn meg sem fogamzott volna bennük. Kollektív felelősség az szerintem sincs, de nemtörődömség, hanyagság, közömbösség, szeretetlenség, oda nem figyelés, mások meg nem becsülése az bizony van – s ezek sokszor előidézik, indirekte segítik a bűnös cselekedetek létrejöttét.     

 

 

 §Mindezek azért is fordulhatnak elő, mert a jogi formulák, paragrafusok egyáltalán nem azonosak az isteni törvényekkel. Ami nem lenne baj, hiszen nem is lehetnek azonosak vele. De hogy nem azoknak a szellemében íródnak - az már nagy baj! A jogi paragrafusok ugyanis ma már sehol nem ezekre épülnek, nem játszik bennük akkora  szerepet és jelentőséget - mint amekkorát kellene - maga a szeretet, a krisztusi igék melegsége és empátiája, az emberhez fordulás isteni szelídsége, a gyengék esetlenségének a megértése, az együttérzés,  a jóindulat, a szolidarítás. Ezek ugyanis – mivel valamennyi körmönfont jogászok, hivatalnok-emberek agyszüleményei csűrt-csavart, kiskapuknak és többféle értelmezéseknek helyet hagyó megfogalmazások. 

 

 

§Jól felkészült prókátorok, minden hájjal megkent jogászok ezerféle irányból megközelített, sokszor nyakatekert, mindenféle (legtöbbször hatalmi) érdekeknek megfelelni akaró, alaposan kifundált, ravaszkodó, érdekek által sugallt alkotásai a megjelenő,  lefektetett jogszabályok mind. Igaz, ezeknek a fent említett emberi érzéseknek nem is annyira a paragrafusokban, hanem inkább a bírói, jogászi gyakorlat valóságában kellene igazán érvényre jutniuk. Legtöbbször erre nincs mód. 

 

§A való életben inkább azt tapasztaljuk, hogy a jogalkotásban, törvényhozásban, az ítéletek meghozatalában bizony minden egyéb érdek, ok, körülmény, motívum, politikai, gazdasági szempontok, korszellem, divat, az adott bűnfajta gyakorisága, elterjedtsége, stb. is szerepet játszik. (Mintha számítana az valamit a bűn lényegén, hogy mennyire „terjedt el” manapság a közéletben. Semmit sem. A bűn csak bűn marad mindig, bármennyi is van belőle. És sajnos, általánosságban a legkevesebb szerepet játszanak a szempontok között az ősi, isteni törvények, ezek figyelembe vétele, szellemisége s az igazság szempontjai és az emberi tényezők.

 

 

Földi, hétköznapi létünkben ezért elképzelhetetlen teljes, maradéktalan és megnyugtató igazságszolgáltatás - akár a legapróbb esetekben is. És ez első sorban nem azért van, mintha a jogászok és ítéleteket meghozó szakemberek között kevés lenne az igazán hívő, istenfélő, bibliához hűséges ember. Mert köztük is akad ilyen szép számmal. Egészen más okai vannak ennek.

Az emberek ugyanis jellemükben, szociális létükben, egyéni fejlődésükben, műveltségükben, vallási, politikai meggyőződésükben, neveltetésükben stb. stb. annyira különböznek egymástól hogy a totális igazságszolgáltatás megvalósíthatatlan. Az ember nem rendelkezik minden olyan eszközzel, nem rendelkezik olyan átfogó tudással és képességgel, ami a teljes, mindenki számára megnyugtató igazságszolgáltatást biztosítani, érvényesíteni  tudná. 

 

Erre egyedül Isten képes a maga mindenható, mindenre kiterjedő komplex tudásával, a legapróbb, legfinomabb részletek, okok, mentségek, motívumok teljes átlátásával. Az Isten viszont itt, a földön nem szolgáltat igazságot. Nem bíráskodik, nem ítélkezik. Ezt csupán egyszer fogja megtenni: az utolsó ítélet napján. 

 

Az igazság kutatását, szüntelen keresését, az igazságszolgáltatás módszereinek lehetséges feltérképezését azonban soha nem veszi ki az ember kezéből. Azt meghagyja nekünk: kísérletezzünk csak nyugodtan! Kutassunk, keressük az optimális megoldásokat,  érveljünk egymással, oldjuk mag a magunk módján konfliktusainkat, teremtsük meg minél kreatívabban, minél humánusabban az igazságszolgáltatás számunkra lehető legmegfelelőbb formáit. 

 

Hogy - még ha a nem is a totális és abszolút, de legalább - a számunkra lehető legideálisabb, a lehető legkevesebb feszültséggel, fájdalommal, szenvedéssel járó igazságszolgáltatást tudjuk kimunkálni, megvalósítani. Olyan igazságszolgáltatás ugyanis elképzelhetetlen (nemcsak ma, de a múltban sőt  a jövőben is) amely valamennyi érdekelt félnek a teljes megelégedésére szolgál, s nem rejt magába olyan elemeket, melyek később hátrányos következményekkel járnak. 

 

A bíráskodás, a jogszolgáltatás (haj, de csúnya kifejezés!) nem azonos az igazság kimondásával, a megfellebbezhetetlen igazságnak a  győzelmével. A börtönbüntetés a társadalom részéről szükséges rossz, de nem elégséges eleme az igazságszolgáltatásnak. A halálbüntetés pedig a lehető legrosszabb módszer az igazság gyakorlására, az ítélet foganatosítására, annak végrehajtására. 

 

Az igazságszolgáltatás valódi és legtisztább megvalósulása az lenne, ha képesek lennénk mindenkit születésétől fogva úgy nevelni, olyan útra terelni, hogy soha ne jusson eszébe gonosz, rosszindulatú, bűnös gondolatokra és tettekre vetemedni. S energiáit minden egyéb más, pozitív cselekedetek kötnék le egész életében. És akkor, ebben az esetben nem is lenne szükség arra, hogy összekuszálódott, bonyolult ügyekben, konfliktusokban ne tudjunk végül igazságot szolgáltatni. Ez azonban megvalósíthatatlan.

 

S hogy miért? Mert az  embert - születésétől fogva – számtalan hatás éri élete során. Annyiféle ember, intézmény, csoport, igaz, hazug vagy téves nézet, eszme, gondolat, érzelem és élmény befolyásolja, annyiféle öröm és szomorúság éri, annyiféle fájdalom, betegség, intrika, rosszindulat járja át, amiket senki emberfia nem képes előre meglátni, megtervezni, átlátni, hisz az élet legalább annyira kiszámíthatatlan, mint amennyire kiszámítható. S bizonyos fokig átlátható, bizonyos fokig pedig átláthatatlan. 

 

Ám az ember – akár már gyerekkorában – folyamatosan képes a rosszak hatását következetesen kiiktatni, azokat később elkerülni, a jókat beengedni életébe, azokat megtartani, a sok ellentétes tényezőt  megszűrni, mindent közös nevezőre hozni, összehangolni oly módon, hogy a sok-sok őt érő, hozzá eljutó tényező eredője később mindenkor végül is pozitív irányba hasson, pozitív irányba vigye őt. Hogy mindezek összhatásaként felnőtt korában egy becsületes, erkölcsös,  önmagát és másokat szeretni, becsülni tudó, önmaga képességeit fejlesztő és kiteljesítő személyiség álljon előttünk. 

 

Végső soron tehát bennünk, magunkban van elrejtve a megoldás kulcsa, hogy megnyíljon a hozzá vezető ajtó. És reánk vár minden földi gondunk, problémánk megoldása, megszüntetése. És hogy ez a kulcs valóban jól és helyesen működjön és az ajtó sikeresen kinyíljon – ahhoz  a hívő ember Isten segítségét, támogatását kéri. S hogy miért? Mert bízik jóságában, bölcsességében, erejében és hatalmában. A hitetlen ember is – aki vagy önmagában vagy semmiben nem hisz – adott esetben csupán a maga erejéből és esetleges  önbizalmával eljuthat élete problémáinak, gondjainak megoldásához - anélkül, hogy a szentírás elvei és útmutatásai szabnák meg cselekedeteit.  

  

De az ő életéből mindvégig hiányozni fog annak az élménye és boldogsága, amit a hit öröme és reménye jelent az Istenben hívők  számár a saját életükben. S ami mindvégig optimizmussal tölti el a hívő lélek egész életét és cselekedeteit. Mégpedig az a megnyugtató optimizmus, az a rendületlen bizalom és szilárd biztonságérzet, hogy a hívő lélek Istennel együtt minden bajára és problémájára képes lesz megtalálni, és meg is találja a megfelelő gyógymódot. Melynek középpontjában a mindent átfogó szeretet áll, és működik.  S amelynek érdekében - ellentétben a hitetlenekkel - éppen a Bibliának és az Úrnak  a szavai ás útmutatásai vezetik gondolatait,  és érzelmeit. 

 

Az ember feladata tehát itt is (mint sok más esetben) a megelőzés, illetve a kiiktatás lenne inkább, és első sorban. s nem a bajlódás, nyűglődés az igazság kimondásával, érvényesítésével - ami - mint említettem eleve lehetetlen vállalkozás.  Isten a megoldást ebben is legfőbb teremtményére bízza: nékünk kell az ehhez szükséges hosszú utat végigjárnunk, megkeresnünk mindezekhez a lehetséges, legcélravezetőbb megoldásokat. Ám mindehhez a szövetségét, segítségét, sugárzó energiáját és útmutatását nyújtja és ajánlja fel számunkra - magát a cselekvést azonban az emberre, miránk bízza. 

    

 

Aki Őbenne rendületlenül hisz - az egész életében hatalmas energiával tud munkálkodni önmaga, embertársai, családja érdekében azon a területen, amelyet Isten az ő egyéni tehetsége, személyisége, akarata szerint számára kijelölt és jónak tartott. Az egész bachi életmű, továbbá ezer és ezer művészi alkotás, tudományos munka nem valósulhatott volna meg, sok-sok  felfedezés, gyógyító tevékenység  soha nem járt volna sikerrel, ha azok alkotója, ha az azokért munkálkodók nem hisznek Isten végtelen segítségében, jóságában és kegyelmében. (Azt hiszem, hogy ez az írásom sem készülhetett volna el enélkül.) 

Mindezek tehát nem jöhettek volna létre, ha alkotóik nem veszik komolyan azt a szövetséget, amit az Úr számukra felajánlott a saját munkálkodásuk sikere érdekében. Ha nem hittek volna végig abban, hogy Isten segítségével, de mindezt önmaguknak, saját testi, lelki erejükkel kell véghez vinniük. Mert ezt már a Teremtő nem vállalhatja át senkitől. 

Ha átvállalná mindezt az embertől - akkor lényegüktől fosztaná meg teremtményeit. Ha helyettesíteni akarna bennünket egyéni és közösségi problémáink határozott megoldásában, ha a Földön mindenáron és mindenütt sajátkezűleg akarna rendet tenni, igazságot és példát statuálni, akkor ahhoz hasonlítana (már elnézést a profán hasonlatért) mintha valaki egy kocsmai verekedést bozótvágó késsel szeretne megszüntetni. Isten soha nem akart és soha nem is fog azok színvonalára süllyedni, akik a hangoskodók közt üvöltéssel próbálnak csöndet teremteni. ("Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá." - írja Esterházy Péter.)

 

Mert hogyan is tudná megváltoztatni egy gyermekeit részegen rendszeresen verő, családtagjaival erőszakoskodó züllött apa káros szokásait, ha ő maga nem tud, s nem is akar megszabadulni attól? Hogyan tudná megváltoztatni a szemetet, üvegeket, flakonokat utcákon elhajigálók rend és tisztaság iránti igényeit, ha ők nem tesznek semmit a saját belső igénytelenségük, szépérzékük megváltoztatása érdekében? Hogyan is tudná megváltoztatni a kutyáját autójából kidobó, azt lelkiismeretlenül elhagyó gazember lelkivilágát? Sehogy. Ezt csakis ő maga, az illető ember tudná helyére tenni, ha akarná. Senki más.

 

Egy biztos: Istenben hívő ember ilyent nem tesz. És ha nem hívő ember  - akkor mindenek előtt bíznia kellene önmagában, saját erejében és képességeiben, a változtatás szükségességében. Azaz: változnia kellene ahhoz, hogy változtatni tudjon! Jobban meg kellene ismernie a Bibliát, a tájékozódnia a művészetek, a tudományok világában, aminek folytán egyre műveltebb és derűsebb életszemléletű lesz, jóindulatú, segítőkész emberekkel kellene találkoznia és beszélgetnie, és így tovább, és így tovább. 

 

És bizony: leginkább az jelenthetne hatékony változást az efféle ember életében, ha mindezek folytán, mindezek következtében hinne Istenben. Aminek kialakulása semmiképpen nem irányítható, nem erőszakolható. Az Istenhez   vezető út kinek-kinek egyéni, senki azt egy másik embertársa mások számára kikövezni nem tudja, Őhozzá mindenkinek önmagának, és önmagával kell eljutni. Tudományos, egzakt módon, ész-okokkal senkit nem lehet meggyőzni arról, hogy hívő legyen.   

   

A lelketlen, sok helytelen, rossz cselekedetet, vétket és durvaságot elkövető, gyűlölködő embernek azonban feltétlenül hinnie kellene az égi segítségben, és mindazt életének középpontjába helyezni, amiket fent felsoroltam. Az istentelen, vagy a semmiben sem hívő ember soha nem tudja rossz szokásait, durva lelkivilágát megváltoztatni, többnyire azért, mert nem is akarja. Az Istenben hívő viszont mindent megtesz annak érdekében, hogy minél kevesebb helytelen vagy bűnös cselekedetet vigyen végbe. 

 

Már csak azért is, mert világosan tudja azt, hogy ezek Istennek nem tetsző dolgok, s önmagának is lelkiismeret-furdalást fog okozni effajta tetteivel. Ezért igyekszik földi életében olyan magatartást tanúsítani - esendőségét és tévedési szabadságát persze fenntartva - ami lelki megnyugvást biztosít számára, s amelyekkel Isten előtt is el tud számolni.

 

 

Isten más módszerekkel él. Más eszközökkel munkálkodik, más utakat választ a földi gondok és problémák enyhítésére. Az Ő intézkedései csakis égi távlatokban és mértékkel, az ég és a hit szintjén "mérhetők", értékelhetők és értelmezhetők. És aki hisz benne - az elhiszi azt is, hogy rajta is segíteni tud - minden áron. S ha változtatni akar valamiben - abban is segíteni tudja, és fogja is. Ő az élet minden területén megmutatja (van úgy, hogy sugalmazza, van, hogy felajánlja, van úgy, hogy propagálja) a helyes, a célravezető módszert: az ember, az egyén számára legalkalmasabb, egészsége, tudása, műveltsége számára legmegfelelőbb, jövője számára leghasznosabb, legoptimálisabb utat és megoldást. 

 

Ha az ember (emberiség) ezeket az ajánlásokat durván semmibe veszi, félresöpri, s él a saját önzése, dőzsölése, erőszakossága, falánksága, pénzéhsége, téveszméi, szadista és egyéb ösztönei szerint - s nem a béke, a szeretet, a türelem, a mértéktartás jellemzi életét - akkor következnek, jönnek a konfliktusok. Jönnek a tragédiák, a katasztrófák, a súlyos drámai helyzetek. 

 

A sokat idézett krisztusi mondat, mely a budapesti Szent István Bazilika timpanon alatti párkányán is olvasható: "Én vagyok az út, az igazság, az élet" - egyáltalán nem arra utal, hogy az Úr az ember helyett fogja annak földi problémáit, gondjait elrendezni. Aki ezt hiszi, az bizony súlyosan téved. A Messiás - Isten fia - már egyszer megváltotta az emberiséget, másodszor pedig legfőbb támaszának -  a kősziklát jelentő Péternek - a közvetítésével, annak kínhalálával váltatta meg, szabadíttatta ki a Néró parancsára elfogott, rabságban tartott keresztényeket. S megint az következett be, hogy valaki egy általa leginkább szeretett lényt áldozott fel a keresztény hit jegyében: ebben az esetben Krisztus a kősziklát, Pétert kérte áldozatvállalásra.    

 

Ez a jelentős, de ellentmondásos, ma úgy mondanánk: vargabetűs életpályát bejárt apostol -  aki  korábban háromszor tagadta meg mesterét és legjobb barátját - addigra már eljutott a Jézus iránti szeretetnek a legmagasabb fokára. Ekkorra már túl volt a keresztény egyház megalapításának nehéz és kínkeserves feladatán is. Sőt utódait is kinevelte, aki ezen a téren majd követik Őt. Így aztán Isten fia méltán választhatta, jelölhette ki erre az áldozattal járó végső földi feladatra. A keresztény misztérium következetességének és egységének jegyében az Úr Krisztust, Krisztus pedig Pétert áldozta fel az emberek megmentése érdekében.  

 

S mindezt maga Péter is így gondolta. Ennek tudatában, e szavakkal indult el meghalni Rómába: "Nincs nagyobb szeretet, mint az életünket adni a szeretteinkért." A szeretet és önfeláldozás elválaszthatatlan egysége így kapcsolódik össze a keresztény hit  misztériumában. (Amit az egyházak intézményesítésével létrejövő és szélesedő vallás eltorzított az évszázadok során, és bizony sok olyan elem is megjelent aztán a vallási tanításokban, amik ellentétben álltak a jézusi, isteni tanításokkal.) Jézus másodszori eljövetelekor már nem a megváltó, hanem az igazságosztó szerepét fogja gyakorolni, realizálni.

 
 

 

Ez a feliratban látható, olvasható, tömör, summás kijelentés - amire fentebb utaltam - azt jelenti, hogy az embernek  ma is és mindenkor követnie kell az általa kijelölt krisztusi utat. Követnie és betartania annak figyelmeztetéseit, példáit, tanításait, melyek totális elvi azonosságot képeznek az Úr bölcseleti rendszerével. 

 

 

Aki ezt megfogadja, hűen  betartja, megtartja és követi - az mindenkor az igazság krisztusi útján jár. Sőt eme úton meg is fogja találni magát az igazságot - biztosítva ezáltal saját magának és embertársainak az Istennek tetsző, valamint a saját maga és szerettei számára is méltó, gazdag földi életet. S mindezek jutalmául elnyeri az üdvösséget, az örök életet. 

 

   

 

 

„Dicsértessél és dicsértessék véled

     minden sok teremtményed, de leginkább

         bátyánk-urunk, a Nap,

             mert ő hint ránk sok tüzes aranyszikrát,

                 s oly nagy, oly pompás és oly roppant fénnyel

                       vetíti felénk a te arcodat."

                      Assisi  Szent Ferenc: Naphimnusz.  ford: Faludy György)

                 

 

Ha a  Isten elvi iránymutatása, gondolati rendszere (melyet egyszülött fiára plántált át) annak idején téves, rossz, átgondolatlan vagy logikátlan lett volna, akkor sem a Teremtés, sem a Megváltás nagy műve nem jöhetett volna létre olyan mesterien, következetesen, minden ízében pontosan, kiszámítottan és hibátlanul, hanem ellenkezőleg: teljesen sikertelennek bizonyult volna. Ha nem a szeretet, az örök igazság  vezérelte volna e mindent, és mindenkit átfogó monumentális  cselekedet minden mozzanatát - akkor mi most nem lennénk itt, ezen a helyen.

   

                                 

AZ  ISTENI  TÖRVÉNYEK  NÉLKÜLÖZHETETLENSÉGÉRŐL    

 

a földi életünkben mindig és mindenben az igazság útján akarunk járni, ha meg akarjuk találni saját életünkben, saját életünk során, saját földi kapcsolatainkban az igazságot, ha földi problémáinkat mindennek értelmében akarjuk megoldani - akkor az isteni  útmutatásokat, törvényeket mindenkor szem előtt kell tartanunk. Ezek szellemében, ezek útján és értelmében kell és érdemes  cselekednünk és munkálkodnunk. Vissza kell térnünk az ősi, isteni törvényekhez, ha az erkölcsi züllésnek gátat akarunk vetni e földi világban.

 

Ha minden normálisan gondolkodó felnőtt ember betartaná ezeket az ősi törvényeket s ezek szerint élne - akkor teljesen mindegy lenne az, hogy milyen politikai rendszerek követik egymást bizonyos időközönként. Mert a legnagyobb káosz és egyenlőtlenség éppen e törvények be nem tartásának a következménye. Emiatt van a széthúzás, szétszakadás, emiatt nem tudunk közös nevezőre jutni. Azt tapasztaljuk hogy a rendszerek váltásai, az újonnan felbukkant politikusok "magyarázatai", tematizálásai  inkább megzavarják, mint helyére teszik az egyszerű, hétköznapi emberek életét és sorsát. 

 

Különösen akkor, ha az éppen hivatalba lépő – hatalmát demokratikusan megszerző – államhatalom, kormányzat vezetői és tagjai nem arra törekednek, hogy a népet szolgálják, hanem saját meggazdagodásukat célozzák meg. Mégpedig a legnagyobb elszántsággal, erővel és rafinériával. Ami abból is adódik, hogy szeretnék alaposan kihasználni azt a rövid időt, amíg a hatalom  a kezükben van, s nem hajlandók „szolgák” lenni, amire  a „minister” szó eredetileg utal (állítólag!) Pedig a miniszteri szolgálat évszázadokon át nem a rabszolgaságot jelentette, hanem a szolgálatot, az államhatalom tisztségviselőinek segítését, támogatását. (Még akkor is igaz ez, ha akadtak köztük árulók, besúgók, képmutatók, csalók és intrikusok is.)

 

És ma sem kellene egyetlen politikusnak, miniszternek, országos vezetőnek rabkenyéren élnie, hiszen megvan őnékik a tisztes fizetésük és jövedelmük. Az azonban teljesen megengedhetetlen és nem fér össze esküjükkel és hivatásukkal, ha első sorban zsebre dolgozva hatalmukkal visszaélnek, s pár év alatt a közvagyon elherdálásával, ellopásával, a mindent behálózó korrupcióval mesés vagyonokat halmoznak fel. 

 

Nem kell a szomszédokra mutogatnunk ahhoz, hogy példákat mondjunk: bizony így van ez, így megy ez kis hazánkban is már évek óta, s most 2021-ben is. S nem vagyok jós, hogy megmondjam: vajon változik-e mindez a jövőben? Mert kérdezem én mély tisztelettel: vajon miből gazdagodott meg, lett milliárdos egy-egy  harminc éves - luxuskocsijával és repülőjével száguldozó,  ingatlanok garmadájával bíró - fiatalember, ha nem közpénzekből? 

 

Munkából biztosan nem, mert akkor eddigi napjainak nem 24 órából, hanem 24 ezer órából kellett volna állnia, ha munkából teremtette volna mindezt elő. S pont ezért százegy százalékban igaza van Puzsér Róbert újságírónak - akinek ugyan nem minden állításával értek egyet, de ezzel nagyon: „Minden magyar oligarcha vagyona mögött gyerekek tízezrei nyomorognak.”

 

Kérdezem én: hol és miben érvényesül itt, az effajta képmutató demokráciában (egyes vélemények szerint: maffiaállamban, ahol intézményesÍtett szabadrablás folyik) az isteni törvények szelleme? Miben és hol jelentkeznek itt a jézusi elvek, hitbeli szempontok, útmutatások? Sehol. ldős nyugdíjasként e tekintetben  sajnos, más érdemlegeset már nem tudok tenni - szavazatom leadása mellett - hogy mindezeket leírom, mindezeken felháborodok. De az aktív cselekvésben, a változtatásban a helyet azt már át kell, hogy adjam a fiataloknak - ezen a  téren is. Bízom bennük, remélem, ők már az isteni törvények szellemében fognak cselekedni.

 

Ahelyett, hogy szolgálatukat ellátva és teljesítve olyan törvényeket hoznának és tartatnának be a most regnáló kormányunk tagjai a legnagyobb szigorral, ami mindenkire egyaránt érvényes lenne! És ne legyen bennük szembeötlő, az, hogy tele van kiskapukkal. mert a saját –sokak szerint elavult felfogásom szerint – a törvény az éppen azért törvény, mert mindenkire érvényes!

 

Ahogyan maga Isten is szolgálja az embert, de nem szolgája annak – úgy az államhatalomnak, a kormánynak is ugyanezt kellene tennie. Szolgálnia a népet, az állampolgárokat - csecsemőktől a nyugdíjasokig - akiknek életét, munkáját, megélhetését, életszínvonalának folytonos emelését egyre könnyebbé tenni, nem pedig egyre nehezebbé. 

 

Mindehhez azonban olyan törvények kellenének, amik a szeretet, a szolidarítás alapján működő ősi, isteni törvények, intenciók  alapján, annak talaján fogalmazódnak meg. S amik ezáltal a tömegek védelmét biztosítva szabályozni tudják az emberek, honpolgárok mindennapi életét, biztosítják az emberek békés együttműködését. S amelyekben és amelyekkel nem a jogi formuláknak, hanem az alapvető morális értékeknek kellene érvényesülniük.

 

Igazságos törvényeket, magát az igazságot kellene közzétennie, szolgáltatnia, megvalósítania az ország vezető testületének - s ezzel példát mutatnia a tömegek számára. Ez nemcsak az ő feladatuk lenne, hanem minden emberé, ám nékik kellene ebben élen járniuk! Mert az Isten nem a földi igazságot szolgáltatja, gyakorolja itt e földön, nem tálcán hozza azt az embernek, hanem biztosítja az ember számára mindazokat a feltételeket, lehetőségeket, eszközöket és módszereket, amelyekben és amelyekkel mindezt megvalósíthatja. Csak élnie kellene véle!

 

Olyan törvényeket "illene" hozniuk,  amik teret, lehetőséget adnak mindenkinek, hogy saját személyiségét képességeinek megfelelően kibontakoztassa, fejlődését, egzisztenciáját biztosíthassa, önmaga és hozzátartozói létét fenntartsa, illetve eltartsa. Ebben állna az államhatalom, a kormányzat szolgálata, nem pedig abban, hogy saját önző, harácsoló szemléletével, képmutatásával, pártérdekek kiélezésével, hamis valóság-, és történelem-szemléletével, a hibák és bűnök elkenésével, a problémák szőnyeg alá söprésével, figyelemelterelési manőverekkel általános zavart keltsen és gyűlöletet szítson a tisztességes köznép körében.

 

A törvények hatalma, értelme, jelentősége és ereje éppen abban mutatkozik meg, hogy azok az alkalmazkodás, a normális emberi együttélés érdekében korlátozzák az emberek cselekedeteit. Bizonyos visszatartó erőt képviselnek. A jól megfogalmazott törvények pontosan arra valók, hogy arra intsék, figyelmeztessék az érző és tevékeny embert: mindig tudja magát mihez tartani. Magyarán, tudja, mi az, amit megtehet és mi az, amit nem. Mi az, ameddig elmehet, s mi az, amit soha nem léphet át a saját maga és mások érdekében. Ha valaki a magas ház tetején sétálgat - legjobb, ha meg sem kísérli azt, hogy a tető szélére merészkedik...

 

Nem hazardírozik azzal, hogy növeli az adrenalinszintjét a háztető szélén lépegetve. Kísérletezgetve azzal, hogy vajon meddig képes még eljutni anélkül, hogy leszédülne, lecsúszna onnan - hanem belátja, hogy eddig lehet és kész. S nem kísérti az ördögöt - afféle orosz rulettet játszva - azzal, hogy átrohangászik az úttesten, amivel éppen nem a saját biztonságát növeli, hanem megzavarja a járművezetőket bizonytalan, kapkodó viselkedésével. 

 

 

Tudja, és belátja, hogy a korlátok betartása, azok át nem lépése nagyon fontos (s erre neveli gyermekeit is!) S ez a szemlélet  vezérli  őt földi útján végig a legmegfelelőbb, leghelyesebb irányba. Remélem, figyelt a Kedves Olvasó! Nem követelményeket, parancsolatokat írtam az imént, hanem törvényeket. 

 

 

A  Mózes által kért "tíz parancsolat" valószínűleg a régi téves fordításban maradt így fenn, amikor még az. ún bosszúálló, ítélkező Isten képe élt az emberek és bibliafordítók tudatában. Mert bizony nemcsak az ember maga, de Isten is változott az idők során: természete, habitusa az Újszövetség létrejöttével a dörgedelmes, bosszúálló, sokszor kegyetlen ítéleteket hozó Istenből a Szentlélek áldását, a megváltást, a bűnbocsánat hozó Istenné vált - egyetlen fiával együtt. 

 

Igaz, maga  ugyan a földi értelemben véve soha nem parancsolt, nem követelt diktatórikusan. S nem is fog a jövőben sem! Soha nem vállalta magára az uralkodói, vagy hogy ne mondjam: diktátori, zsarnoki, despota szerepkört - még a legkeményebb intézkedéseinél sem. (És ezekben az esetekben is inkább igazságosztónak, igazságot statuálónak, mint megtorlónak nevezhetném. Még akkor is, ha történetesen egy-egy efféle kegyetlen   sújtása - pl. városok felégetése, termények elpusztítása, özönvíz sok-sok ember életébe került.) 

 

Isten soha nem fenyegetőzött parancsolatokkal, hatalmi szóval és azok be nem tartása esetén: retorzíóval. Csupán keményen és határozottan utat mutatott, helyes útra terelt. Soha nem szólította fel az embert engedelmességre - mert az engedelmességre felszólítás az megalázó.  Ennél fogva gátja a fejlődésnek, nem szolgálja azt.

  

 

 

Az Édenben sem ezt mondotta az első emberpárnak: "megtiltom", hogy erről a fáról gyümölcsöt egyél, amarról meg nyugodtan ehetsz. Csupán annyit mondott:"A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról arról ne egyél: mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz." (Károlyi Gáspár ford.) Isten tudatában és koncepciójában tehát a jó és gonosz tudása egyet jelentett a világmindenség abszolút birtokbavételével. Aki ezzel rendelkezik, az képes arra, hogy az élet minden helyzetében, megnyilvánulási formájában a legnagyobb biztonsággal tudjon cselekedni, eljárni, dönteni. Világos, hogy ezzel ma sem rendelkezik az ember.

 

Ez ugyanis mindenkor  egyedül Isten sajátja. Csakis Ő képes arra, hogy teljes, abszolút és komplex tudásával felül emelkedjen az egész univerzumon - irányító, összhangzó értelmével  és energiájával. Ez egyedül az ő feladata, hivatása, privilégiuma. Ezzel, ezáltal biztosítja a világmindenség egységét, harmóniáját, kohézióját. Az összetartó erőt csakis egy monolitikus rendszer, egy egyfelől jövő, mindent átható energia biztosíthatja. S ha az ember ezt Istentől elragadja, kiveszi az irányítást kezei közül - azzal csak egyet ér el: megbontja, felborítja a világmindenség rendjét. 

 

Az ember azonban  - a figyelmeztetés ellenére - mégis erre törekedett. Megkísérelte már ott a kezdet kezdetén a teljes tudás megragadását, birtokba vételét - s ezért lakolnia, "fizetnie" kellett. Szakításáért és kóstolásáért nagy árat fizetett: az ember testi valójának halandósága lett mindennek következménye, továbbá az, hogy a bűn azóta is átöröklődik nemzedékről nemzedékre, meg nem szűnve azóta sem. Pedig megmondta az Úr világosan: az első harapás után azonnal megszűnsz halhatatlannak lenni, testi valód földi életed végén megérik az elmúlásra. 

 

Azt azonban egy szóval sem mondta, hogy az ember szelleme és lelkülete is ezzel együtt halandóvá válik. S ez nem is lehetséges, hiszen ezeket Istentől kaptuk, mint élő lelket és szellemet. Azáltal, hogy az Úr a porból megteremtette az első emberpárt, s az élet leheletét lehelte belé - azáltal vált az ember egy élő lélekké. Az emberek tehát nem halhatatlan lélekkel lettek megteremtve - hanem minden személy maga egy élő lélek. 

 

Ha az Isten megengedte volna, hogy a földi ember megszerezze, magához ragadja a mindent tudás képességét, annak elérését, birtoklását itt, e földi létében - ezáltal gátat vetett volna fejlődésének, végtelen és sokszínű földi cselekvésének. S hogy miért? Válaszom a következő: 

 

Ha az ember tudatában lenne annak, hogy már eleve  a mindenek tudásával  bír  - akkor ugyan mi szerezne számára örömet, ha ezáltal  hiányoznának életéből  az újabb és újabb felfedezések, amikre nap mint nap rálelhet? Mi hajtaná, mi ösztönözné, ha hiányoznának ennek a lehetőségei, kockázatai? Mitől lenne intellektuális, szellemi és lelki  öröme, ha nélkülöznie kellene  a tegnap még nem, de ma már tudott dolgok birtoklásának, felhasználásának örömét és élvezetét?

   

Nos, Isten ettől fosztotta volna meg az embert, ha akkor felvértezi őt a mindent tudás képességével, a mindenek tudásával. Ami Isten számára elengedhetetlenül  szükséges és fontos - az az ember számára nem az. Sőt egyenesen  káros lenne, ha mindezzel rendelkezne, mert ez örömtelenné tenné az életét. Isten csak egy van - s ennélfogva Néki a mindentudás, a korlátlanság, a tökéletesség  a privilégiuma. 

 

Az embernek meg éppen az, hogy ne legyen tökéletes, mindent tudó, mindent birtokló lény. EMBER legyen és maradjon meg mindenkor a maga éppen  megoldandó, majd megoldott és lezárt földi problémáival. Maradjon meg sajátos és gazdag érzelmeivel,  fejlődésre képes   jellemével, vágyaival, céljaival, terveivel, hatalmas  tudásszomjával, szeretetével, empátiájával, hibáival és erényeivel, de tökéletlenségével együtt. S e jól felfogott tökéletlenségének a tudata, s az ebből fakadó hiányérzete sarkallja, ösztönözze őt az örökös küzdelemre. Mert csakis ez biztosítja, hogy szüntelenül törekedni tudjon valamire.

 

 

 

Isten - ha másképpen bán és cselekszik az Édenben az emberrel szemben, ha másképp indítja őt útjára nem pedig úgy, ahogy tett - akkor  tehát megfosztotta volna az emberiséget mindattól az örömtől, sikerélménytől, önbizalomtól, ami földi életét boldoggá, örömtelivé, értékessé teszi. Megfosztotta volna mindattól a szándéktól, törekvéstől, küszködéstől, kísérletezéstől, ami örömmel, elégedettséggel tölti el nap, mint nap azóta is az értékes, jobbra törekvő embert.

 

Ha az emberiség ugyanis egyszer eljutna oda, hogy már mindent tud, mindent képes elérni - akkor miért lenne érdemes élnie tovább? A puszta vegetálásért? Azért, hogy egyen-igyon, élvezze az életet magáért, csak annak élvezetéért és birtokba vételéért? Ha ugyanis már minden kérdésre, főként a legvégső, legfőbb"miért?"-ekre  tudná már a választ - akkor az már maga a vég lenne számunkra.

 

Amikor azt mondják egy művészre, hogy elért alkotóművészete csúcsára - az még önmagában, az ő esetében még nem baj. Itt, ezen a ponton ugyanis művészként abbahagyhatja pályáját (ha nem akarja ismételni önmagát, amivel aztán ellenszenvessé válik. "Az énekes ne akkor hagyja abba az éneklést, amikor hangja még zeng - hanem akkor amikor zeng." - mondta egy híres operaénekes. S hogy miért? Mert akkor rajongói így fognak rá emlékezni.) Ám a művész - aki úgy érzi, hogy pályája csúcsára ért - magánemberként (vagy más szakmában) még nyugodtan élhet és tevékenykedhet tovább. S ezen az új területen fejlődhet is. 

 

De ha maga az emberiség jutna egyszer alkotóereje, tudása, cselekvőkészsége csúcsára (ettől még messze vagyunk!) - onnan már ugyanúgy lefelé vinne az út, mint a művész esetében saját művészete kiteljesítése után. Akit pályája csúcsáról már csak logikusan és természetesen a hanyatlás vár. Doráti Antal karmester-zeneszerző írja könyvében: "A legfőbb kérdésre kapott válasz megölne minden további fejlődést. Megfojtana minden képzeletet, s megfosztaná értékétől a nem-valóságos dolgok, az álmok szépségét." 

 

Azért tehát az Isten jót és jól cselekedett - mint mindig - azáltal, hogy az embert, teremtményét nem teljesen ugyanolyan képességekkel, tulajdonságokkal ruházta fel, mint amikkel Ő bír. Mert ugyan önmaga képére teremtette az embert - de nem másolatot készített. Nem ugyanolyan lelki, szellemi és értelmi tulajdonsággal ruházta fel, mint amilyenekkel Ő is rendelkezik, hiszen akkor sok kis Istent teremtett volna - értelmetlenül. 

Hanem önálló, szabad, érvényesülésre képes, ezernyi jellemi, lelki tulajdonsággal bíró, erénnyel, gyengeséggel, gyarlósággal, pozitív és negatív tulajdonsággal rendelkező, de az Ő segítségére szoruló, benne hívő, benne bízó embert. S hagyta azt - különösen a bűnbeesés után - hogy a továbbiakban a saját maga kénye-kedve szerint szaporítsa addigi jó és rossz tulajdonságait. 

 

Kipróbálván azt, hogy melyikkel mire megy majd. (Aztán a történelem során láthattuk is valamennyien, hogy melyikkel mire ment, és mire  megy ma is...)  Ha Isten nem ezt teszi, ha nem így cselekszik  -  elvette volna az embertől annak a  lehetőségét, hogy a kísérletezés élménye, a jobbra ösztönző akarat, a megismerés vágya munkáljon benne szívósan, folyamatosan és örökké. 

 

Mert az Isten pont a fejlődést akarja mindenben elősegíteni, elérni - így magánál az embernél is.  Ő - ugyanúgy, mint az Édenben - jóindulatú, elvi útmutatásokat fogalmazott meg, s küld felénk rendszeresen azóta is: mihez célszerű tartanunk magunkat annak érdekében, hogy földi létünk békés, boldog és kiegyensúlyozott legyen. 

 

Legjobb példa erre Istennek az az intelme, mely szintén ott szerepelt ama kőtáblán: "Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a Földön!") Mivel azonban az Úr nem helyezte kilátásba, hogy e  törvények megszegőit súlyosan megbünteti - így szabadságot adott az embernek ahhoz is: próbálják ki mire mennek, hová jutnak akkor, ha ezeket nem veszik figyelembe, sőt elvetik.      

 

Azóta aztán láthatjuk is: mire megy az ember akkor, ha az isteni törvényeket semmibe veszi. Az isteni törvényekre (nem parancsokra) tehát szükség van a normális együttélésünk érdekében. A földi embernek ezekre az útmutatásokra kellene építenie saját egyéb törvényeit - de minél kevesebbet! Vagyis magának az embernek kell felfedeznie, kimunkálnia saját felfedezéseit, saját igazságait. 

 

Mindezeknek hatékonyságát, használhatóságát saját magának  kell megtapasztalnia. Mert mikor is omlik össze egy ház vagy egy híd? Akkor, ha a matematika, a fizika, a statika, a kémia - egyszóval a tudomány - alapvető törvényszerűségeit figyelmen kívül hagyjuk, hanyagul kezeljük. Ha azonban mindezeket betartjuk - szilárdan és biztosan fog állni az építmény. Az emberi közösség matematikája, fizikája, statikája és kémiája a törvények rendszere.  
   

A társadalom építménye akkor inog-binog, ha devalválódnak, ha ebek harmincadjára kerülnek, ha  elvetendőnek tartatnak az alapvető erkölcsi törvények. Amiket pedig nem kell azért elvetnünk, mert azóta eltelt sok-sok idő! Sőt, az a kívánatos, hogyha az újabb és újabb törvényeinket is ezek szellemében fogalmazzuk meg! Az ősi és az újabb törvények együtt adják a cementet, a meszet a társadalmi építményben. Ez tartja azt össze, ez szilárdítja meg. S minél gyengébb a cement minősége, azaz minél hanyagabbul, átgondolatlanabbul fogalmazzák meg a törvény szövegét - annál hamarabb fog inogni-binogni, vagy akár össze is dőlni a társadalom építménye. 

 

S még ennél is rosszabb, ha valamiféle álhumanizmus szellemében alkotunk meg egy-egy törvényt. (Ennek eklatáns példája az, hogy hazánkban pl, az a kiskorú, aki egy kerékpárt közlekedési szándékkal" köt, illetve lop el - az nem büntethető...Hát kérdezem én: mi más okból kötné el, mint közlekedés céljából? Tán azért, hogy megegye?) Vagy ami agyrém: a magyar büntető törvénykönyv a lopás tekintetében megkülönbözteti a "kísérlet" és az "előkészületi magatartás" fogalmát... 

 

Ahelyett, hogy a gyerekben már pici korától azt tudatosítaná mindenki - szülő, óvoda, iskola stb. - hogy a lopás minden formája megengedhetetlen, még a kísérlete is. S nem mentheti annak célja és szándéka a lopás tényét. Nem mentheti azt semmi - mert akkor a lopás elleni törvénynek már semmi értelme sem lesz. A lopás az lopás marad, a gyilkosság gyilkosság - akármilyen céllal, szándékból, akár végső kétségbeesése okából, saját megélhetése érdekében is tette azt valaki. 
  

 

Jean Valjean is betörte a kirakatot és ellopta azt a kenyeret, mert éhezett ő maga és családja, ám ez még nem mentette fel őt a bűn elkövetése alól. Enyhíteni enyhíthette volna, ha netán egy  emberségesebb rendszerben él, s mindezért nem ítélik gályarabságra akkor, amikor éppen az őt elítélők éppen bűn és elnyomás árán hozták létre hatalmas vagyonukat és képmutató, talpnyaló módon szolgálták ki az ugyancsak törvénytelenségek árán meggazdagodott arisztokráciájukat. 

 

A bűn az maga bizony bűn marad - akkor is, ha gyertyával vagy mécsessel, s akkor is, ha elemlámpával, s akkor is, ha reflektorral világítjuk meg azt. Mert ha kibúvókat, mentségeket keresünk - akkor az ahhoz hasonlít, amikor egy apa azt mondja kisfiának: "Gyerekem, nem kell mindig igazat mondanod. Majd én szólok..." 

 

Kérdezem én továbbá: milyen törvény az, amelyet a kihirdetése utáni hónapokban hipp-hopp 77-szer módosítanak - mondván: az élet változásai ezt követelik meg? Milyen törvény az, amelyben olyan kiskapuk vannak, hogy az már egy nagykapuval is felér? (Amelyen aztán boldog-boldogtalan befér, s ezzel kihasználhatja a beslisszolás "áldásos" hatásait.) 

 

 

Mátyás királyunk (nem az ötvenes évekbeli főtitkárunkra gondolok, hanem egy jóval előbbire...) még tudott olyan törvényeket alkotni és hozni, amik mindenkire egyaránt vonatkoztak, s nem csoport-, vagy pártérdekeket szolgáltak. És azok betartatására, foganatosítására, s adott esetben a szükséges retorzió alkalmazására is megvolt az igazság érvényesítésének szándéka. Továbbá megvolt erre és ehhez az akarat, az erő, a hatalom és a hozzá értő megfelelő ember.

 

Ott, és akkor még (majd hatszáz évvel ezelőtt)  a kolozsvári és a gyevi bíró is meglakolt, ha azokat nem tartotta be, s nem fizetett rendesen adót. Amikor viszont a mostani törvényeinket minduntalan igazgatják a "mindennapi élethez", s főként különböző érdekekhez - az bizony ahhoz hasonlít, amikor azt mondják "indoklásul" a csatornaépítők: azért kellett kivágni az út mentén tíz egészséges hársfát, mert a csatorna nyomvonalát éppen azon a helyen tervezték meg! Pedig érdemes lett volna először kinézni az utcára és utána elkezdeni a tervezést!

 

No, hát ilyen és egyéb okok miatt van feltétlenül szükségünk azokra a bizonyos ősi törvényekre, melyek Istentől származnak. És bizony erősen elgondolkodni azok szellemén és lényegén. Ha ezeket semmibe vesszük, ha kidobjuk ezeket az emberi együttélést összetartó, azt valamilyen módon szabályozó ősi, etikai törvényeket - s helyettük magunk erőlködünk kiagyalni teljesen átgondolatlan, embertől idegen törvényeket  - akkor meglazul, inogni kezd az emberi közösség fala is. Sőt egy idő után össze is dőlhet. S akkor aztán ki-ki keresheti az igazságot. 

   
 

Ha a fal összedől - nem az a megoldás, hogy ostoba módon a falat, vagy az anyagi, természeti törvényeket hibáztatjuk magunk helyett és megpróbálunk új törvényszerűségeket kitalálni, hátha attól majd nem dől össze az építmény. Ha sorozatosan megszegjük a "ne lopj!", vagy "ne ölj!" parancsokat, akkor ne azon gondolkozzunk, hogy eltöröljük ezeket,  és újat találjunk ki helyettük. Mondván: ezeket nem lehet betartani, mert az emberek úgyis gonoszak és rosszak és úgysem fogják betartani egyiket sem. Idomítsuk tehát az ember mai viselkedéséhez a törvényeket? Súlyos hiba lenne! Ez fordított gondolkodás!  

 

(Ahhoz hasonlít, mint amikor a gyerekek a bérház udvarán a málló falnak rugdalják a focilabdát nagy erővel. S leszól egy lakó az emeletről, hogy ezt ne tegyék, mire a gyerekek visszakiabálnak: "Ennek már úgyis mindegy, hiszen mállik az egész." Hát nem mindegy! A bajt, a problémát fokozni ugyanis éppoly vétség, mint előidézni.) 

Az emberek azért gonoszak és rosszak még ma is, mert évezredek óta beléjük ivódtak, nemzedékről nemzedékre átöröklődtek ezek a jellemvonások. (Kiben jobban, s kiben kevésbé.) S nem azért, mert a megfogalmazott törvények szabatosságával, minőségével és életszerűségével, azok szellemével lett volna a baj. Nem azokban kell keresnünk tehát  a hibát, hanem magában az emberi természetben. Ami alapjában véve az Éden óta nem változott semmit. Mármint a természete!

 

Elsősorban tehát itt van a bajok gyökere. Ha az emberek évezredek óta valamennyien betartották volna ezeket az alapvető erkölcsi törvényeket - akkor nemcsak ők javultak volna lényegesen és látványosan, lettek volna nemesebb jellemek és lelkek, hanem ezzel együtt életük nívója is sokkal magasabb szintre emelkedett volna. És manapság is jóval kevesebb lenne a gond, probléma, összeütközés, veszekedés, tragédia és a drámai helyzetek tömege ember és ember, ember és állat, ember és társadalom, ember és természet között. 

 

 

A negatív, gonosz szándékok, tulajdonságok már az Édenben jelen voltak. Teret követeltek maguknak, tettekben realizálódtak, működtek, bajokat csináltak és  hatottak már ott is, akkor is. Ezek aztán idővel hol erősödtek, hol gyengültek, hol újabbak vagy mások gyűltek melléjük - a sok-sok pozitív tulajdonságuk mellett. 

S nemcsak amiatt, mert az emberek  nem tartották be ezeket a fenti  törvényeket. Hanem még amiatt is, mert számos esetben azt tapasztalták, hogy sokkal jobban élnek azok, akik csalnak, lopnak, hazudnak és mindenféle törvénytelen, erkölcstelen dolgokat művelnek. És ezért ne a társadalmat, a fennálló rendszert hibáztassuk!

Ha  az ember belülről változik - akkor külső körülményei is folyamatosan változni, életkörülményei is javulni fognak. És a sok-sok ember megváltozásával nyilván és logikusan meg fog változni a társadalom is, nem pedig fordítva! Tehát ne a rendszertől várjuk, hogy majd az megváltoztat bennünket - mi változzunk, és ezáltal változtassuk meg az általunk esetleg rossznak tartott rendszert! Az ember élete és fejlődése születésétől a haláláig tart, egész életünkben azon kell lennünk (de mindannyiunknak) hogy szüntelen javítsunk, fejlesszünk személyiségünkön. 

 

Hogyan és miáltal tudunk legfőképpen javítani, fejleszteni saját személyiségünkön? Mi a megoldás kulcsa? Az, hogy magunkban keressük a hibát: azt keressük, hogy hol, mi módon nem tartottuk be az előírásokat, a szükséges szempontokat. Nem a törvényeket kell tehát ilyenkor szidnunk, megújítanunk, kicserélnünk, hanem a munkamódszerünket, életelveinket kell modernizálnunk! 

 

 

S a modernizálás ez esetben azt jelentené, hogy a hagyományos törvények betartásával éljünk a mai technika áldásos eszközei között - életünket és életmódunkat védő, együttélésünket boldogabbá tevő erkölcsi normákat szem előtt tartva. Nékünk kell pontosabbaknak, koncentráltabbaknak lennünk! 

 

Nem elvetnünk kell tehát és kidobnunk a fontos törvényeket, mert azzal csak magunknak ártunk. Úgy az anyagi, mint a közösségek építésében. Ha emberi közösségeinkben nincs értéke a tisztességnek, ha az ügyeskedőt többre becsülik az ügyesnél, ha a rafináltnak nagyobb a rangja az okosnál, ha az érzéketlenre jobban felnéznek, mint az együtt érzőre, ha elvesznek az igazodási pontok - akkor az igazsághoz már nehezen juthatunk el. 

 

Ha önfejű és merész hegymászókként magunk alól, vagy magunk elől távolítjuk el a támaszkodó és kapaszkodó pontokat, ha nincsenek önmagunk és mások meggyőzésére, tetteink, szándékaink indoklására biztos támaszkodó pilléreink, ha elveszik tőlünk a tisztánlátáshoz szükséges lehetőséget és szabadságot - akkor és ott már nehéz felmutatni az igazságot. Nehéz, de nem lehetetlen!     

 

     

Ha a szeretet - ami az Úr és annak fia, Krisztus szerint is a legfontosabb érzés mindenek között és fölött - mellékessé válik számunkra, felborul,  elhagy bennünket vagy teljesen kihal belőlünk - akkor ebbe az istentelen vákumba menthetetlenül a gyűlölet, az acsarkodás, a számítás tolul be azonnal Az udvariasság helyébe az érzéketlenség, az előzékenység helyébe a közömbösség, a kedvesség helyébe a durvaság, a jó modor helyébe a pökhendiség  nyomakszik. Sajnos, napjainkban, szűkebb és tágabb környezetünkben is tapasztalunk számos példát erre, igaz - bár jóval kevesebbet - ennek ellenkezőjére is. 

 

"Hányszor kell még sírnia a szeretet és géniusz doboló vigasságának szűnésével a Földnek? - teszi fel a kérdést Ady Ézsaiás próféta soraira utalva 1918-ban. Majd reményét, bizakodását kifejezve a kötet másik versében így válaszol kérdésére: "Soha nem ölt meg iszap / Bátor, nagy vizű s tiszta folyókat." 

A költő gondolatmenetét, optimizmusát "átvéve" s magamévá téve én is bízom benne, hogy ez a mostanában eluralkodó szeretetlenség, nívótlanság, ízléstelenség, értéktelenség divatja, e kíméletlen torzsalkodás, törtetés és önzés kegyetlen, embertelen világa egyszer el fog múlni. S miért? Mert az igényesség, a józanság, a jóság és a szeretet együttes sodrása erősebbnek bizonyul majd nála. S ugyanúgy fog véle elbánni, ugyanúgy fogja azt elnyomni mint ahogy a víz az iszapot lenyomja a meder aljára. 

 

Ám ehhez az szükséges, hogy mindannyiunk józan belátásának és erőfeszítéseinek erejével, Isten intő szavainak elismerésével rájöjjünk arra: örökösen harciaskodva, fennhéjázva, öntelt büszkeségünket fitogtatva, Facebook-bejegyzéseinkkel kekeckedve és acsarkodva, folyamatosan támadásokra vagy védekezésekre felkészülve  soha nem élhetünk békében, testi-lelki-szellemi harmóniában egymás mellett. 

 

S azt is remélem, hogy mindennek a józan belátása  nem túl későn következik be! Mert többek között már az időjárás látványos megbolondulása, az évszakok összemosódása is az emberi mohóság, a békétlen, elégedetlen életmód, a feneketlen luxus  iránti igény, a sehová sem vezető kényelemszeretet egyenes következménye. 

 

 

Az, hogy az égbolt, a légkör lassan már egyetlen napra sem tud megnyugodni, s a háborgó gyomorhoz hasonló - mindez az egészségtelen, aránytalan, túlpörgetett motorizációnak, a levegő szüntelen szennyezésének a következménye. A túlterhelés, a folyamatos mérgezés (fenti kép) - ugyanúgy ahogyan az emberi szervezetet - környezetünket is szükségszerűen tönkreteszi. Erre is figyelmeztet bennünket a Mindenható, de úgy tűnik - nem mindenki hallja meg intő szavát. 

 

Pedig érdemes lenne odafigyelnünk rá! Érdemes és tanácsos  lenne felfognunk a Tőle hozzánk érkező üzeneteket, ahogyan felfogjuk a művészet nékünk szóló jelzéseit. Istennek ugyanis tulajdonképpen, alapvetően ugyanaz a célja, ugyanarra törekszik, mint a művészet, csak az eszközei mások. Ugyanazt a célt szolgálja, mint az isteni szikra által megszülető művészi alkotások: az embernek (mint egyik teremtményének) az egyre nemesebbé, egyre tökéletesebbé válását.

  

És ehhez bizony sokszor él olyan eszközökkel, sokszor alkalmaz olyan drasztikus, vagy kevésbé drasztikus módszereket, amit mi, földi lények nem mindig értünk, nem tudunk saját eszünkkel felfogni, felérni. Ilyen erőteljes intézkedés, direkt beavatkozás volt pl. az özönvíz megvalósítása, de ezzel is a figyelmeztetés volt a célja. S nem az emberiség teljes kipusztítására törekedett, hanem éppenhogy arra, hogy  annak fennmaradására, amivel Noét és családját bízta meg.

    

 

 

Ha hiszünk Isten mindenhatóságában, jóságában és szeretetében akkor azt is el kell hinnünk és fogadnunk, hogy még az olyan eseményekkel is, ami emberek, vagy állatok, növények életébe kerül itt e Földön (mint amiket fentebb felsoroltam) még azzal is  valamilyen célja van az Úrnak. Ilyen volt pl. az özönvíz.

 

"Isten akarata nélkül egyetlen veréb sem eshet a földre (Mt 10,29), ő számon tartja még a hajszálainkat is." (Lk 12,7) S hogy miféle célja és szándéka van mindezekkel? Valószínűnek tartom, sőt hiszem, hogy figyelmeztető célja és üzenete. Az ilyen és hasonló esetekkel, szerencsétlenségekkel, tragédiákkal is valamilyen feladatot teljesít indirekt módon, hiszen Néki mindenre kihatása, mindenre kitekintése, mélyebbre s messzebbre történő, szélesebb spektrumban érvényesülő rálátása van. 

 

Semmiképpen sem egyfajta ítélkezés, büntetés az részéről, ha emberek életét követelő drámai helyzetek alakulnak ki, emberek életét követelő tragédiák következnek be Földünkön. Ezeket a helyzeteket ugyanis nem Isten tervezi meg, idézi és teremti elő! Ezek a helyzetek, súlyos katasztrófák, halálesetek stb. azért jöhetnek létre, mert nem figyelünk eléggé Isten szavára, intencióira, útmutatásaira, nem élünk a szeretetnek, egymás megbecsülésének, tiszteletének parancsai szerint. 

 

Ha mindennapi életünkbe a józan megfontoltság, tisztánlátás, a távoli perspektívák megragadásának és megfontolásának helyébe az önzés, a gőgös hatalomvágy, a lekezelő, lenéző, cinikus vezetői stílus, a hazug demagógia, az erőszakos, sumákoló propaganda, az ellenségeket kreáló arrogancia, a hamis küldetéstudat, a hibás történelemszemlélet, az álszenteskedő nemzetegyesítés, a huzakodás, az ellenségeskedés tolakszik - akkor óhatatlanul felborul az egyensúly, hamissá válik a földi együttélés összhangja. 

 

És ebben az esetben menthetetlenül szétfoszlik a harmónia színes szőttese országok, nemzetek, népcsoportok és rétegek, fajok, vallások, eszmék, kultúrák, családtagok, fogyatékosok és egészségesek, lakótársak, vezetők és beosztottak, házastársak, emberek és állatok, munkatársak, szabad természet és települések, gyermekek és felnőttek, nevelő és tanítvány, szegények és gazdagok, öregek és fiatalok, nők és férfiak, betegek és orvosok között. És akkor aztán - mindezek következményeként - bekövetkeznek a nem egyszer áldozatokkal járó súlyos és tragikus helyzetek, melyeket hol tudunk orvosolni, hol pedig nem. 

 

A fentebb már említett hajléktalanok, munkanélküliek, koldusok, migránsok, menekültek sem azért vannak túl sokan, mert Isten bünteti őket ezzel az életmóddal. Korántsem! Őket a társadalom súlyos működési zavarai hozták létre, termelték ki, amiatt bűnhődnek és tengődnek - többnyire áldozatokként - s nem isteni ítélet sújtotta rabokként. S ők mindaddig ennyien (vagy még többen) lesznek, amíg ezt a működési zavart el nem hárítjuk, hiába is várnánk másra. Ezeken csak földi szinten lehet segíteni, földi gondok enyhítésére égi megoldás nem létezik.

 

   

Földi, és itt e földön keletkezett problémáinkat nem az égben fogják helyettünk megnyugtatóan megoldani. Sem az angyalok, sem Isten, sem Jézus, s az összes ott élő szentek egyike sem, mert azokra  égi megoldás nincs. Isten nem azért van, hogy helyettünk mindazokat a földi problémákat megoldja vagy megszüntesse, amelyeknek legnagyobb részét mi hoztuk létre. 

 

Mindezeket nékünk kell megoldanunk - isteni segítséggel, rendíthetetlen hitünkkel. Viszont a megoldás módszereit, taktikáját, végrehajtását illetően már kaphatunk Istentől bizonyos intenciókat, segítséget. Ehhez azonban elsősorban az kell, hogy higgyünk Benne! 

 

 

Amióta az ember megjelent a földön ezer és ezer éven át már annyi vétket, bűnt, ocsmányságot, erőszakot és kegyetlenséget elkövetett a másik embertársa és a többi élőlény, az élő és az élettelen természet  ellen, hogy már sem Isten, sem ember nem tudja felmérni azok mennyiségét és hatásmechanizmusát.. Helyesebben: Isten az számon tartja, s bizonyos fokig fékezni is tudja ezeknek a megjelenését, elkövetését és mindezeknek a reánk gyakorolt testi-szellemi-lelki következményeit. 

 

 

Ha nem így lenne - már régen összeomlott volna az egész földkerekség emberrel, állat-, és növényvilággal egyetemben. És ha az ember velejéig gonosz lenne (szerencsére nem az!) s nem találná meg újra és újra az együttműködés lehetőségeit, az összhangot a Teremtőjével - akkor már mindannyian elpusztultunk volna. 

 

 

Mert bármily töménytelennek, felháborítónak és elviselhetetlennek is tűnik az általunk vagy ellenünk elkövetett sok-sok vétek, bűn, aljasság, gonoszság, erőszakoskodás, mohóság,  gyűlölködés, intrika, rosszindulatú acsarkodás és rágalmazás, lassan mérgező lelki terror mennyisége - arányában mindez lényegesen kevesebb ahhoz a jóhoz, pozitív erőfeszítésekhez, értelmes alkotómunkához, erkölcsi törvényekhez való alkalmazkodáshoz képest, amit az emberiség nap mint nap szívósan gyakorol és tesz az élet fenntartása és gazdagítása érdekében.

 

 

 

S amivel ellensúlyozza - hol kisebb, hol nagyobb sikerrel - a gonosz erejét. Az Isten a kezdetek kezdete óta lehetővé tette, nem tiltotta meg a sátán működését, nem óhajtotta direkt módon csökkenteni annak erejét és térnyerését,s így tesz ma is, holnap is. S éppúgy lehetővé tette az ember számára is annak a szabadságát, hogy időnként – ha úgy gondolja – tapasztalja csak meg: milyen hatással lesz életére, ha enged a gonosz hívásának, csábításának. 

Hogy tapasztalja meg: mire megy vele, ha a sátánra, s nem az Istenre hallgat. Ez a „dualista”, dinamikus szemlélet és gondolkodásmód volt és lesz is mindig a Teremtő sajátja. Isten épp ezért  tehát nem gátolja, s főként nem is akarja semmilyen formában  megszüntetni a sátán, a gonosz jelenlétét, létezését, fennállását a földön. 

„Írva vagyon: addig tart a Sátán uralma a földön, amíg Isten igéi be nem teljesednek.” – írja A. Maliskin az Isten háta mögötti emberek című könyvében.(De meg kell jegyeznem: itt az egyik szereplő „uralom”- ról beszél, holott valójában erről itt, e földön nincs szó. Csakis erős befolyásról (bár ez is nagy baj!) mert valójában szerintem Isten szava a döntő, s Ő az uralkodó a földön. Elég nagy baj lenne, ha a sátán lenne az!)

Istennek nincs ellensége, a sátán sem az. Nem hadakozik a gonosszal, nem akarja minden áron legyőzni, csak óva inti - ahol lehet - az embert annak tartós szorításától, hatalmától. Mint ahogy megtette ezt eredményesen már nagyon is sokszor. Istennek nincs ellensége, sem ellenfele. Nincs vetélytársa, sem riválisa akivel kompromisszumok árán vitatkozni lenne képes, akivel konzultációt óhajtana vagy  tudna folytatni. Isten egyszemélyben az egész Univerzum őre, hatalmassága, vezérlő ereje - s mint ilyennek nem lehet ellenfele, mert ezzel lényének, kisugárzásának, szerepének egész lényege szűnne meg. Istennek így a sátán sem ellenfele, vagy pláne ellensége. 

 

A Sátán valójában  nem Isten ellenfele, hanem az emberé. Az igazi ellenség, vagy jobb esetben ellenfél azonban az egyik ember lehet a másik számára, s legfőképpen  az ember önmaga számára, ha enged a sátán kísértéseinek. Hogy békés úton, az ember számára megnyugtatóan folytatódjon - ha már létrejött - eme ellenségeskedés folyamata, s így menjen végbe ember és ember között - ebben segít és támogat bennünket az Isten! De csak akkor, ha bizalommal fordulunk Hozzá.

 

A sátáni,  a gonosz - a jóval, az istenivel, az angyalival  együtt -  kiirthatatlanul, éjjel és nappal ott lappang, ott munkál valamennyiünkben, de soha nem tud igazán, tartósan  és végérvényesen felülkerekedni, mert a jóra való vágy és törekvés erősebb bennünk. Ez ad reményt számunkra arra, hogy - Isten segítségével - a jövőben is ez az egyensúly továbbra is fenn maradjon. Mégpedig oly módon, hogy az ember pozitív szándékai, energiái,törekvései és cselekedetei kerüljenek túlsúlyba, s azok győzedelmeskedjenek a negatívak tömegével szemben. Röviden, summázva: hogy mindig  az élet győzzön  a pusztítás, a halál felett.

 

 

Ezek a gondok, amikre fentebb utaltam már nem Isten által, hanem mi általunk jönnek létre. Ő nem a büntető, az ítéletvégrehajtó avagy bosszúálló szerepét tölti be földünkön, aki önmaga által irányított és végbevitt hirtelen csapásokkal, halálokkal, tömegek pusztításával büntet, vagy szolgáltat igazságot. És itt még egyszer leírom: ne feledjük, hogy a Teremtő  nem a halottaknak, hanem az élőknek az Istene! A halottakkal szemben csupán akkor lesz majd "konkrét feladata", ha eljő az Utolsó Ítélet napja.

 

A bibliai csapások ideje már elmúlt, lejárt. Isten ma már "modernebb", indirekt módszerekkel él, ha  az emberiséget megfélemlíteni, figyelmeztetni, vagy helyes útra téríteni óhajtja. Igazságszolgáltatás nála most már csak egyszer lesz: az Ítélet Napján, addig "csak" jószándékú irányító, útmutató, energiát szolgáltató szerepet vállal. S hogy mit miért tesz? Ha mi ezt tudnánk - akkor már nem emberek volnánk, hanem maga az Isten. Hát ezért nem tudjuk, illetve nem tudhatjuk. A szerepek felcserélhetetlenek, ugyanúgy, ahogyan nem cserélhető fel a Hold a Nappal, az ég a Földdel, a növények az állatokkal, a csillagok az emberekkel. 

 

 

A  HIT:  ISTEN  LÉTEZÉSÉNEK,  EREJÉNEK  ÉS  HATALMÁNAK  MEGÉRTÉSE   ÉS   ELFOGADÁSA

a oly hatalmas, oly átható és átfogó, oly erőteljes és  felfoghatatlan, és oly minőségű  tudással rendelkeznénk, mint amekkorával s amilyennel Isten maga  - már nem kellene hívőknek lennünk. Benne hívőknek. És pontosan azért, amiatt van szükségünk az Ő mindent átfogó, mindenre képes tudására és hatalmára, mindennek elismerésére, arra, hogy higgyünk benne, mert számos kérdésben (mégpedig a legalapvetőbbekben) nélküle, az ő segítsége és támogatása nélkül nem tudnánk döntésre jutni és cselekedni.  Az ő privilégiuma a mindentudás - a miénk pedig véges tudásunk, és annak  határán túl a hit. 

"A hit annyi, hog y higgy valamiben, ami túlnő rajtad. Ami megfoghatatlan, mint a remény, vagy a szeretet. Minden megélt napunk csoda lehet - ha hiszünk benne." - mondja a pap Lindának a Megérzés (Premonition) című nagyszerű filmben. Mert ismétlem:   Isten tudása végtelen - a miénk pedig véges. De van lehetőségünk hinni, bízni és remélni!

 

 

Nem vagyunk képesek mindent elérni, mindent megoldani, mindent átalakítani. S ez nem kishitűség, gyávaság, vagy kényelmesség a részünkről, hanem annak józan belátása, hogy nem vagyunk azonosak, nem vagyunk egy szinten a Teremtővel - sem szellemileg, sem lelkileg, sem fizikailag, sem pedig alkotóképesség tekintetében.  

 

Isten egész lénye, szelleme, tudása és minden cselekedete  tökéletes. Különben nem tudta volna teljesen egyedül megtervezni, végrehajtani, kivitelezni a Teremtés nagy művét. S még alvállalkozókra sem volt szüksége eme gigantikus munkája véghezviteléhez Csupán angyalokra.  Mi viszont még tucatnyi alvállalkozóval (vagy éppen azért) is csődöt mondunk egy lakópark felhúzásánál. Mi, emberek - Istennel ellentétben - tökéletlenek és esendők vagyunk ösztönös természetünkkel, véges tudásunkkal és korlátozott lehetőségeinkkel, s arra rendeltettünk, hogy éppen ezért szüntelenül tökéletesítsük önmagunkat és világunkat. Ezzel látott el bennünket a Teremtő, erre hatalmazott fel bennünket, s ezt is csupán Ő tudja, hogy miért. 

 

Isten szerepét a korlátlan tudásban, a világ széles körű tanulmányozásában, sokirányú szemléletében nem vehetjük át tőle, mint ahogyan Ő sem veszi át tőlünk a mi földi szerepünket. A véle való szövetséget  viszont soha nem törhetjük meg, nem utasíthatjuk el mert akkor nagyon nagy baj lesz. Ha azonban elfogadjuk a véle való szövetséget - akkor minden isteni parancs és törvény természetessé válik. Descartes szerint "az ember középen van Isten és a semmi között, s nékünk választanunk kell." Rajtunk múlik tehát, hogy mit választunk.       

    

     

Isten legfontosabb törekvése, hogy valamennyi teremtett lénye számára biztosítsa a normális, élhető, szabad és tartalmas, azaz boldog élet alapjait, feltételeit itt, ezen a földön. Arról azonban Ő már nem tehet, ha történetesen valaki mindezzel a munícióval rosszul gazdálkodik, mindezt elherdálja, önpusztító, önsorsrontó módon éli napjait, szüntelenül hajszolja az élvezeteket, becstelen vagy bűnös úton jár, aminek aztán szükségszerűen, menetrendszerűen jönnek a káros következményei. 

 

Annyit viszont megtesz - a megbocsájtás jegyében - hogy sajátos eszközeivel figyelmeztesse, jóra intse azokat, akik efféle úton kószálnak, hamis ösvényre tévednek. Ám ha valaki erre sem reagál, s minden áron, módszeresen tönkre akarja tenni a saját életét - azt bizony hagyja, hogy az önmaga által választott életmódját tengesse. Másképp fogalmazva: Isten még az önpusztítás lehetőségének szabadságát is fenntartja annak az embernek, akinek mindenképpen ez a szándéka. És a tartalmas, szabad és gazdag, értelmes lét megteremtésének a lehetőségét is. 

 

Az ember számára tehát a választás, a döntés, az alternatívák elhatározás, majd  a cselekvés szabadsága, a végrehajtás útjainak, módjainak és eszközeinek ezernyi  opciója megadatott. Aminek realizálását természetesen az egyes ember életsorsa, helyzete, személyisége, egészségi állapota, magánéletének sajátosságai – és még sok minden – befolyásolhatja. Ez tagadhatatlan. De az is, hogy a lehetőség a jó vagy rossz út választására mindenkor és mindenki számára nyitva áll.

 

Az isteni szeretet és kegyelem komplex módon, számunkra beláthatatlan távlatokban érvényesül: előre látja - hatalmánál, erejénél és képességeinél fogva - az emberek életének jövőjét, elkövetkező eseményeit is. Ez a magyarázata talán annak (bár ezt biztosan nem tudhatjuk) hogy egy súlyos beteg embert Isten a további szenvedésektől kímél meg annak halálával, s egyben nem hagyja azt sem, hogy hozzátartozóinak is további küszködés legyen a sorsuk, akik számára viszont még tud egyéb feladatokat adni. 

 

  

Isten kezében van növényi, emberi és állati élet. Ott van cselekvés, születés és halál, így a sajnálatosan gyakori balesetek, katasztrófák áldozatainak és túlélőinek a sorsa is - éppen a fent taglalt okokból. Hozzátéve persze azt, hogy ezeket az eseteket - mint később még utalok rá - nem Ő idézi elő, nem Ő teremti meg annak érdekében, hogy ezzel büntessen akárkit is, mint ahogyan azt sokan hiszik. 

 

Természetesen sajnáljuk ezeket az elhunytakat, végtelenül szomorúak vagyunk és együtt érzünk a családtagjaikkal, gyászolóikkal. Ám ha bízunk Isten hatalmában és hiszünk benne, akkor abban is kell, hogy higgyünk, hogy amit tesz, az úgy helyes. Nem arról van szó, hogy egy súlyos autóbalesetben elhunytaknak azért kellett meghalniuk, mert Isten valamilyen okból haragudott rájuk. Semmiképpen sem azért szólít magához egy gyógyíthatatlan beteget, mert ezzel büntetni akarja, hanem úgy hiszem azért, hogy kímélje őt.  

 

Isten nem bünteti halállal még a legbűnösebb, legelvetemültebb embert, még a legsúlyosabb beteget sem. Itt, ezeknél az eseteknél valami olyan elem, ok, szándék játszik szerepet, amiről nékünk sejtelmünk sincs, de az valamilyen módon Isten tevékenységrendszerébe bizonyára beleillik. Ezért szoktuk ilyen esetekben felemlegetni lakonikus rövidséggel: "Így volt ez megírva a sors, vagy az Úr könyvében." 

 

   

Véletlenek ugyan előfordulhatnak a mindennapi életben, de ezek kívül esnek Isten gondolkodási-, és tevékenységrendszerén, ezeket nem Ő állítja elő, hozza létre. Istennél nincs véletlen, ott minden tökéletesen működik, mert Ő maga tökéletes. Tökéletes lénynek pedig csakis tökéletes cselekedetei lehetnek. A véletlenek az emberek hétköznapi gyakorlatában „jönnek össze”, mégpedig sok-sok tényező együttállása következtében. Bármilyen fatalisztikusnak is tűnjön: a véletlenek előfordulásához magának az embernek is csak közvetve van köze. 

 

Legfőképpen amiatt, mert az ezt megelőző hónapjaiban, éveiben nem figyelt eléggé Isten figyelmeztetéseire, nem élt mindig annak törvényei szerint kegyesen és jámbor módon, s mindez egyszer csak ebben a véletlen esetben kulminálódik. Az, hogy megtörtént ama bizonyos eset – az nem véletlen, mert annak előbb, utóbb az előzmények miatt be kellett következni; az a véletlen, hogy pont ott és pont akkor történt meg, mert akkor jött össze ahhoz az összes tényező együtt, ami létre hozta.

 

Ezt a jelenséget - amit Jung is felfedezett - a hétköznapi spirituális gondolkodás úgy hívja, hogy "nincsenek véletlenek". Amit azért – egy az egyben - én így, jómagam nem hiszek. Mert azért szerintem lehetnek véletlenek!  S ezeket az eseményeket, történéseket éppen azért hívja így a magyar nyelvünk, mert előre egyáltalán nem véljük, nem gondoljuk azt, hogy bekövetkeznek velünk: vél-etlenek, azaz mindezek vélés nélkül bekövetkező történések, események. (De erről talán majd bővebben egy másik tanulmányban….) 

A véletlenekben „hívők” azt állítják váltig: mindennek, ami veled történik az életedben oka van, és ez az ok te magad vagy. Minden esetben, amikor egy esemény feltűnően sokszor ismétlődik meg az életedben érdemes elgondolkodnod rajta, hogy mit üzen neked az a bizonyos  történés. Hmmm...Ez lehetséges, mert ha sokszor bekövetkezik  akkor már nem lehet véletlen, inkább szükségszerű, ami az illető jelleméből is következhet…

Summa summárum: felfogásom szerint tehát vannak és lehetnek véletlenek – de az, ha valakinél sokszor ilyenek előfordulnak – azok már nem lehetnek  véletlenek - így együtt. Mert minden globálisan  úgy működik - Isten vezérletével - hogy annak mindig  van előzménye, lefolyása, majd végül és elkerülhetetlenül:  következménye. Ha valaki megnézi a fent említett Sandra Bullock-filmet – bizonyára erre a következtetésre fog jutni. És ezzel le is zárnám ezt a gondolatmenetet.

 

 

 

Lehet és szabad is felháborodnunk, és esetleg  kételkednünk is a Mindenható bizonyos   cselekedeteiben, beavatkozásaiban. Ám egész gondolkodási rendszerében, egyedülálló és kivételes koncepciójában - mely mindent átfogó szellemében tevékenységében mutatkozik meg - feltétlenül hinnünk kell. Hinnünk kell, mert az Ő útjai kiismerhetetlenek és átláthatatlanok a mi számunkra.

 

   

Ha minden részletében és vonatkozásában előre látnánk és felfognánk távlati céljait, tetteinek súlyát és értelmét - akkor már nem kellene hinnünk Benne, hiszen ha erre képesek lennénk, akkor ez azt jelentené, hogy már minden tudunk és ismerünk. Ez esetben viszont már nem lenne szükségünk hitre sem. Ám ha mindent tudnánk és előre látnánk akkor már nem emberek lennénk, s ezt be kell látnunk! 

 

   "  Isten mindig volt, mindig van, és mindig lesz.

                  Mindig szeretett,

                               mindig szeret,

                        és mindig szeretni fog bennünket."                                

     

Számunkra egy a lényeg: amíg élünk - addig emberhez méltóan, emberhez illően éljünk és reménykedjünk. S higgyünk  Benne olyan végtelen szeretettel és hűséggel, ahogyan és módon Ő hisz mibennünk. Mert egyedül Istennek adatott meg - tökéletességénél fogva az - hogy végtelen tudása mellett végtelen hittel is rendelkezzen. S a szeretetének gyakorlása céljából minderre Néki szüksége is van! 

               

 

"Valójában éppen akkora ellentmondás elgondolni Istent, azaz a legtökéletesebb létezőt, hogy hiányzik belőle a létezés, úgy tehát, hogy létezik belőle valamilyen tökéletesség, mint úgy gondolni el egy hegyet, hogy hiányzik mellőle a völgy…"(Descartes)

  

Elismerve Descartes és sok más gondolkodó Istenről írott és vallott felfogását - én magam személy szerint abban hiszek, sőt meg vagyok arról győződve, hogy Isten empátiáját, segítségét, támogatását, bizalmát minden időben igényelnünk és érvényesítenünk  kell életünkben! Boldogan, bizalommal és nagy szeretettel kell elfogadnunk Tőle - és ugyancsak nagy szeretettel kell viszonyoznunk nékünk is - mindezt életünk valamennyi szakaszában. Különben soha nem tudunk boldogulni ebben a világban.

 

Földi életünkben, földi feladataink és hivatásunk megoldásában, egyéni életünk és hivatásunk megélésében és gyakorlásában, véghez vitelében, életünk szebbé és gazdagabbá tételében feltétlenül szükségünk van az Ő bensőnkben élő jelenlétére, hitünkben érzett szeretetére és irántunk tanúsított odafigyelésére. A Véle való szoros kapcsolatot és szövetséget akkor is fenn kell tartanunk, amikor egyéni képességeink, felelősségünk tudatában küszködünk a magunk feladatainak megoldásával. Amikkel mindenképpen nékünk kell megbirkóznunk – és ezt maga Isten is elvárja tőlünk.

 

Mert Ő fogja a kezünket ott is, és akkor is, amikor teljesen egyedül, önállóan, egyéni terveink és céljaink megvalósítása érdekében cselekszünk az Ő törvényei és sugallatai, a hit, és az iránta érzett szeretet alapján. A magunk választotta eszközökkel ugyan egyedül, sokszor magányosan cselekszünk, önállóan döntünk, majd visszük végbe általunk kijelölt feladatainkat, érjük el céljainkat - de soha nem elhagyatottan. A „Veled uram, de Nélküled” szólásmondás - mely István királyunk ajkán is elhangzik a jól ismert rock-operában, pontosan erre utal. Még akkor is, ha sokan ezt lehetetlenségnek tartják. Pedig ennek csakis így van értelme.

 

 

 

 Fogadjuk el, hogy az Ő szeretete mindenkiénél erősebb és biztosabb, hiszen egyetlen fiát áldozta fel értünk. Értünk, teremtményeiért, hogy elnyerhessük a megváltást, bűneink bocsánatát, fennmaradásunkat és szabadságunkat. Hogy ma, saját életünkben is átélhessük és átérezhessük a létezés ezernyi csodáját, a földi munkálkodás megannyi örömét, bánatát, kudarcát, sikerét és szépségét. 

Fogadjuk el ezzel együtt azt is, hogy örömeink mellett a bennünket sokszor bizony kegyetlenül mardosó szomorúságunk, fájdalmunk is épülésünkre, javunkra szolgál. És nem árt belegondolnunk: hol van a mi testi vagy lelki fájdalmunk – még ha oly elviselhetetlennek is érezzük néha – Krisztus szenvedéseihez képest, amit a keresztfán átélt.

 

  

 S hogy mindezt értünk tette és vállalta, hogy végül halálunk után - hitünk és Istennel való szövetségünk alapján - ama bizonyos napon elnyerhessük majd az örök életet. Amit tiszta szívünkből kívánunk valamennyi embertársunknak is, saját hitünk példájával buzdítva őket a hívséges életre, a bűnbocsánat kérésére és elfogadására,  Isten törvényeinek átgondolására és megtartására.  

 

Néki, az Úrnak, valamint  a Szentléleknek, a megváltó Krisztusnak, valamint Máriának és Józsefnek azzal köszönhetjük meg áldozatukat, ha engesztelhetetlenül megmaradunk hitünkben, ha azt gyakoroljuk is mindennapjainkban, és Isten törvényeinek szellemében éljük le életünket. 

És ha mindenkor elismerjük esendő voltunkat, okulunk és tanulunk saját hibáinkból, tévedéseinkből és másokéiból is, s ha mindenkor megbánjuk kisebb-nagyobb bűneinket, valamint  megbocsájtjuk a másokét is. Ámen.

 

                 

              
                 ***********

 

ELHASZNÁLT FORRÁSMUNKÁK, SEGÉDANYAGOK, IRODALOM, MELLÉKLETEK:

 

 

Ingyenes képek Isten, vallás témában (Pinterest, Pixabay stb.)

Madár-ábrázolás (Kraker-Szabó László pápai festőművész alkotása, 2020.)

Leonardo rajz-tanulmányai az emberről

Egyházi, vallási témájú Internetes oldalak.

Saját fotóim

Interneten található képgyűjtemények 

  

Radnóti Miklós összes versei  (Szépirodalmi Kk. Bp.1970.)

 

Seneca:  Vigasztalások (Európa Kk. Bp, 1959. ford. Révay József)

                        
Dickens:  Karácsonyi ének (ford: Benedek Marcell)
                                 

 

 

Bach: 79. és 12. kantáta; Máté passió

 

Őrtorony; Ébredjetek! - folyóirat (2014.okt.1.)
 

Müller Péter - Müller Péter Sziámi - Tolcsvay László: Isten pénze (Musical - ősbemutató: 1995, Madách Színház. rendező: Nagy Viktor. Felújítás: Budapesti Operettszínház, 2014. november 28. Rendező: Somogyi Szilárd.)
 

Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel (Édesvíz Kiadó -2008. Fordította: Ambrose Montanus.)


Doráti Antal: Egy élet muzsikája (Zeneműkiadó, Bp. 1981.)

Képmás - magazin (2018. július.)

Feleki László: Napoleon utókora (Magvető Kk. Bp. 1979.)

 

Nagy Bandó András: Vár rád Toscana (Szamárfül Kiadó, 2011.)

                                                   

 

 

 

Utóirat, megjegyzés:
           
Fenti írásomat a megjelenés utáni hónapokban többször átfésültem, kiegészítettem. 2016. június 14-én ráleltem Janikovszky Éva egyik gondolatára, melyet olyannyira fontosnak és ehhez a tárgyhoz illőnek tartottam, hogy beillesztettem idézetül a második bekezdésbe. 

2016 őszén - amikor már régen pontot tettem fenti tanulmányom végére - elolvastam Neale Donald Walsch Beszélgetések Istennel című nagyszerű könyvét. S ekkor - némi apró korrekciót, kisebb javításokat végeztem a 12. és 13. bekezdésben. Ám ezek a javítások a tanulmány lényeges pontjait, alapvető megállapításait, meglátásait nem érintették - csupán még inkább nyomatékosították azokat. Szerénytelenség nélkül jegyzem meg, hogy ez a kitűnő és sok helyütt meghökkentő, 3 részes kötet alapjában véve engem csak megerősített mindabban, amit e fenti tanulmányban lefektettem. 

És ez nagy-nagy örömömre szolgált. Találtam benne természetesen olyan megállapításokat is, amelyekkel vitatkoznék, vagy egyáltalán nem értek egyet. S olyanokkal is, amiket - csekély tudásommal - tanulmányom elkezdésekor nem voltam képes teljes mélységében átlátni, megérteni. De azt hiszem, ez így természetes. Azt azonban bizonyosnak tartom, hogy a mai modern ember gondolkodásmódjára intenzív hatással van Walsch minden áldott sora és az az egyedülálló koncepciója, ami az egész könyvön végigvonul. 
  

2017 telén, majd 2021 decemberében és 2024 őszén újabb kiegészítéseket, javításokat eszközöltem az egyes bekezdésekben. Ezek a módosítások azonban inkább stiláris, nyelvi és formai szempontokból történtek, mint tartalmi vonatkozásban. Hitem, meggyőződésem azóta is egyre erősödik, és akit csak lehet, a magam módján igyekszek meggyőzni a keresztény hit igazságáról és lélekemelő jelentőségéről.      (Végvári  András)