ALMA A FÁJÁTÓL... 1. RÉSZ (ZENESZERZŐK).

 

 

NYITÁNY

hogy a fenti cím is mutatja: egy közmondást választottam mostani témám megjelöléséül. Az ősi népi megfigyelés jelképesen azt summázza, amikor az utód ugyanazt a foglalkozást választja megélhetéséül, hivatásául mint az elődje, vagy elődei. Édesapja vagy az édesanyja esetleg nagyszülei, de arra is van példa, hogy valakinek egész rokonsága hasonló foglalkozást űzött, mint amit ő választott hivatásául. (Álljon itt hirtelen csak két példának a német Bach-família, amelynek szinte minden tagja - le-, és felmenői muzsikusok, illetve zeneszerzők voltak, vagy a magyar Latabár-família, amely egy sereg színészt adott a művészvilágnak.)  

Városokban gyakori volt, hogy a fiú apját követte az asztalos, kézműves, kőműves, ács, kovács stb. szakmákban. Faluhelyen pedig - ahol szinte testközelben nőtt fel a föld és az állatok szeretete mellett - természetes volt, hogy ő is a föld művelésével, az  állatok gondozásával foglalkozott, amikor felnőtt. De hogyan alakult ez, mennyire volt ez jellemző az ún. szellemi foglalkozásoknál: pedagógusok, jogászok, tudósok, orvosok, s nem utolsó sorban a művészek (zenészek, írók, festők, színészek stb.) esetében? Erre keresek és próbálok választ adni alábbi tanulmányomban, melynek valószínű, hogy folytatása is lesz majd. 

Dr. Czeizel Endrének (1935-2015) - az általam is nagyra becsült, kiváló genetikus-professzornak - a véleménye szerint  "az ún. művész-szakmákban és a tudományban  a géneknek nagyobb szerepük és jelentőségük van, mint egyéb foglalkozásoknál. S ezt már az ókori görögök is felismerték. A zenei, festői, költészeti, színészi, vizuális hajlam, vagy a matematikai, logikai adottságok "szállnak" apáról fiúra, de van úgy, hogy nagyszülőkről szülőkre és azok gyermekeire. Az, hogy valakiből zseniális művész vagy tudós legyen - feltétlenül szükség van arra, hogy a génekkel hozzon magával valamit." Igen, de hogy ezek a gének - melyek alkalmassá teszik őt, hogy művész legyen belőle - számtalan esetben csak benne léteznek, szüleikben nem. 

Hát akkor hogy van ez? Úgy, hogy ebben sem lehet és szabad általánosítani! Egy kezünkön nem tudnánk felsorolni azokat a zseniális alkotóművészeket, akik olyan szülők gyermekeként születtek, ahol sem az apa, sem az anya nem volt művész és nem is akart az lenni. 

Sőt az is előfordult, hogy számukra egyenesen unszimpatikus volt minden, amit művészetnek nevezünk. Egy eklatáns példa: Verdi. Apja kocsmáros, anyja selyemfonó volt, és közük nem volt a zenéhez. Fiukból mégis nagy zeneszerző lett. (Az apa akkor került közelebbi kapcsolatba a zenével, amikor a szomszéd városból húzós kocsin hazacipelte a fiának ajándékul szánt  kis zongorát, hogy végre gyakorolni tudjon.) Elnézést a humorizálásért, semmiképpen nem akarom leszólni őket. 

 

Tisztelet és becsület az atyának, és az édesanyának is, mert tényleg mindent megtettek azért, hogy fiukat a tőlük telhetően támogassák, amikor felismerték zenei adottságait. Amin gyermeki (illetve szülői naivítással) talán ők csodálkoztak a legjobban. S valóban: fiukból műfajteremtő, nagy komponista lett, és itt a lett-en van a hangsúly. A nagy olasz maestro ugyanis teljesen saját elhatározásából és erőfeszítéséből vált világhírű komponistává. Aki még  80 (!) évesen is vígan próbálta a Scalában a Falstaff című utolsó operáját. 

Biztos, hogy alapként már születésekor ott volt, (vagy voltak) szervezetében azok a gének, a későbbi alkotóművészetéhez szükséges adottságok, amelyekkel, illetve amelyekből tehetségét kifejlesztette. Ezek feltétlenül kellettek ahhoz, hogy ily nagy komponistává váljon. De honnan érkeztek oda, ha sem apjában, sem anyjában nem léteztek? Mert ha léteztek volna náluk, akkor csak hallattak volna magukról valahogy már őbennük is (hogy ezt a kifejezést használjam, ha már zenéről van szó.) 

Vagy az történt, hogy bennük is motoszkálhatott valami, csak a megélhetési gondok, másfajta erősebb irányultság és érdeklődés elterelte erről a figyelmüket. Vonzóbbnak, s talán könnyebbnek is bizonyult az a miliő, az a megélhetési forma, amit a szülők választottak: az italmérés, a kereskedelem, az asszony részéről többnyire a háztartás ellátása fontosabb, szükségesebb volt nékik, mint a művészet. (Bár azért a selyemfonás is feltételezett valami művészi érzéket.) Valószínű, hogy inkább a géneknek valami titokzatos keveredéséről volt itt szó Verdi esetében, mely egy teljesen új minőséget hozott létre a megszülető Giuseppínóban...


Vagy említhetném Offenbachot, aki már elmúlt harminc éves, amikor elkezdett komolyabban zenével, illetve annak szerzésével foglalkozni. S mégis jelentős komponistává vált, s ki tudja, hogy mi szerepe volt itt a gének keveredésének? (Igaz, hogy az ő apja és nagyapja közel állt a zenéhez, hiszen kántorok voltak és hangszer-játékra is oktatták az arra rátermetteket, de anyja egyszerű, szegény polgárlány volt, akinek semmi köze nem volt a művészetekhez. 

S nem is volt rá  módja, ideje (akárcsak Verdi édesanyjának) mert népes családjának ellátása bőven kitöltötte az idejét. Summa summárum: jómagam azt vallom, hogy a génekkel születéskor hozott adottság és a később, ebből kifejlődő tehetség inkább nevezhető Isten áldásának. S mindez ugyanúgy a teremtés része és következménye, mint annyi minden más is.  S a meglévő adottság, majd az abból sarjadzó, kifejlődő tehetség talaján működő alkotó folyamatban is nagy jelentősége van az isteni segítségnek. Amit az ember kér és megbecsül, ha hívő ember, vagy nem kér és nem bízik benne, ha hitetlen. 

Az Isten azonban nem tesz különbséget. Mert ne feledjük: a későbbi - esetleg hitetlenként élő és alkotó - művészembert már csecsemőként is segítette csodálatos képességei megajándékozásával. Már akkor segítette, amikor születésekor, vagy még előbb: magzat korában már felruházta őt isteni adottságokkal. Mert az Úr útjai kifürkészhetetlenek és beláthatatlanok a földi lények számára. Mindenkinek a saját belső, magánügye, hogy gyermekként, majd később felnőttként kiben, s miben hisz. Léteztek és ma is vannak nagy művészek, akik ateistaként éltek és alkottak, illetve élnek és alkotnak egész életükben. És voltak és vannak olyanok, akik istenhívő-ként. 

Az istenáldotta tehetségek mindig rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amik alkalmasak lehetnek arra, hogy azok felhasználásával kimunkálják saját tehetségüket. Ez azonban a Teremtő segítsége, biztató energiája nélkül nem teljesedhet ki. Nélküle (még ha egy hitetlen ezt esetleg másképp is gondolja) az adott zseniben nem lesz szorgalom, nem lesz kitartás, nem lesz céltudatosság, nem lesz megfelelő szellem és lelkierő. Mert mit olvashatunk a Példabeszédekben? "A lovat készen tartják a csata napjára, a győzelmet azonban az Úr adja."

A földi ember számára kikutathatatlan, megismerhetetlen, hogy honnan és hogyan tevődnek össze azok a gének, amik majd alkalmassá tesznek valakit élete során arra, hogy zseniális alkotóművész legyen. És ebből következik, hogy a nagy Bach-hal értek egyet, aki azt mondotta: "a művészi alkotásban tíz százalék a szerepe a tehetségnek és kilencven százalék a szerepe a szorgalomnak." És ezt éppen ő mondta, akinek famíliájában, fel-, és lemenőiben egyaránt hemzsegtek a tehetséges muzsikusok, sőt zeneművészek, komponisták.  

 

Úgy is fogalmazhatnék: a nagy alkotóművészek életműveiket döntő módon a személyiségükkel - ami képességeiket, szellemi- és lelkierejüket, erőteljes jellemüket is tartalmazza - nem pedig csupán vele született génjeikkel hozták és hozzák létre.  Mert a gének egedül nem tudják megírni a kilencedik szimfóniát, a Varázshegyet, megfesteni a Mona Lisát, szoborrá emelni Dávid alakját, vagy megkomponálni azokat a zongoraműveket, melyeket Liszt, Chopin vagy Schubert papírra vetett.

A génállomány, a tehetséghez szükséges gén "csak" az alap, a fundamentum, a kiinduló pont az alkotáshoz, a teremtéshez. Nem véletlenül viseli a genezis (teremtés) főnév töve éppen ezt a szót. A gén az alapja, magja az alkotó munkának, ám azt mindig az egész személyiség végzi el folyamatosan és szívósan egész életében. Ha ez hiányzik - ha nincs meg az egyéniség, a különleges személyiség a maga kitartásával, szorgalmával, különleges szellemével, lelkivilágával - ott lehetnek a világ legjobb, legpotensebb génjei is valakiben. 

Egy egész gazdag és színes élet kell egy értékes életmű létrehozásához, amit a személyiség a legnagyobb erőfeszítések árán, a maga küzdelmeivel, sokszor botlásokkal, tévedésekkel, ellentmondásokkal teremt meg. Hogy milyen hosszú ez az élet? Az függhet a szerencsétől, a szerencsétlenségtől, az élet kiszámítható és kiszámíthatatlan fordulataitól, az isteni kegyelemtől, a Teremtő kifürkészhetetlen akaratától. De hogy gazdagnak, tartalmasnak, élményekkel dúsnak kell lennie - az bizonyos. Voltak olyan alkotó-, vagy előadóművészek, akik még a harmincadik életévüket sem érték meg mégis maradandó életművet hoztak létre, s voltak, akik kétszer vagy háromszor ennyi ideig teremtették meg mindezt. 

Az egyéb (s nem kevésbé fontos) szakmáknál - amelyek nem tartoznak a művészethez - már nem feltétel az, hogy ki, milyen génekkel születik. Születhet akármilyennel - ha jól megfigyel mindent, s megtanulja a "fogásokat", s van benne érdeklődés, kitartás, szorgalom -  akkor lehet belőle bármilyen jó szakember. Művész azonban nem. Csakis akkor, ha mindazzal rendelkezik, amiket fent felsoroltam: különleges, kivételes tehetséggel és látásmóddal, erőteljes szellemmel, lélekkel, amik megfelelő fizikai erővel, testi kondícióval párosulva alkalmassá teszik őt a művészet gyakorlására.

A művész-szakmáknál feltétlenül szükséges az a bizonyos "művész-gén". Ami lehet, hogy a szülőkben nem volt meg, de az utódban létezik, léteznie kell. Vagy megvolt az ősökben is és akkor az utód tovább viszi. Az ún, halmozódások akkor jönnek, amikor már a szülőkben, sőt nagyszülőkben is létezik (létezett) s ez aztán tovább öröklődik az utódokban, akár családok, nemzedékek során át. 

 

Gondoljunk a Bach-, vagy a Strauss-família történetére, a cigány muzsikus-családokra, amelyben seregnyi értékesnél értékesebb, maradandó zenét alkotó, játszó komponista vagy (és) előadóművész nőtt fel. És ott szinte minden alma közel esett a saját fájához. Vagy gondolhatunk híres színészekre és gyermekeikre: a magyar Haumann-, az amerikai Douglas-, vagy Fonda családra, a Komlós-, Rátonyi-, Latabár színész-dinasztiákra, az erdélyi Szervátiusz-családra 

Alábbi írásomban - betekintve a művészet hatalmas kertjébe - részletesen elemzek néhány általam  kiválasztott tekintélyes "fát" és annak "almáját". Néhány híres férfi és szülei kapcsolatát, viszonyát tekintem át. Hangsúlyt fektetve arra: ki, mennyire esett nagyon közel, kissé távolabb vagy igen messze attól a fától, amelytől, amelyből vétetett. (És ezt nemcsak földrajzi értelemben írom.) 

 

Mindegyik felsorolt kategóriából választottam egy-egy olyan alanyt, mely megfelel ezeknek a fenti feltételeknek. Terveim szerint pedig ennek folytatásaként hamarosan következnek a hölgyek. A még tüneményesebb, még bájosabb és mosolygósabb almák és azok fái. 

 

A  SALZBURGI   ALMAFA  ÉS  FÁJA

 

Az önállóan megalkotott, komponált zene évezredek óta virágzó kertjében az egyik legszebb alma és annak fája - az egyesek szerint osztrák, mások szerint német - sok névvel megkeresztelt, de hárommal közismert Wolfgang Amadeus Mozart és kedves édesapja: Leopold Mozart volt. A különböző álláspontok nemzeti hovatartozására azért alakulhattak ki, mert egységes, önálló Ausztria csak 1805 után létezett, amikor Mozart már nem élt. Mint teljesen önálló, szuverén (sőt semleges) állam - Ausztria néven - csupán 1955 óta áll fenn. 

 

 

 

Viszont természetesen osztrák emberek már évszázadokkal korábban is léteztek, hiszen az államszervezet és a népcsoport megléte soha nem járt együtt a történelemben. A magyar nép is már jó ötszáz éve élt és működött (csak nem ezen a helyen, ahol éppen ma) amikor 1001-ben - és nem 1000-ben - István király megalapította a magyar államot.  

Osztrákok léteztek már a Német Római-, és később a Habsburg-birodalomban is a bajorok németek, svábok stb. mellett. És bizony voltak, akik osztrákok lévén németnek tartották magukat. A második világháború után azonban a németek bűnei miatt elhatárolták magukat, és mindenképpen önálló osztrák államot kívántak létrehozni. Talán szöget üthet a fejünkbe(?) e nép nevének az oszt töve hiszen ez kelet-et jelent. Így van. Bizony, az osztrák szó maga szó szerint: keleti embert jelent. 

 

De mihez képest keleti? Hozzánk képest mindenképpen nyugatra éltek. Így ma is, de a régi német Birodalomhoz nézve mindenképpen keletre, és a Habsburg birodalomnak is a legkeletibb szélén helyezkedtek el. Maga Salzburg, a nagy zeneszerző szülővárosa azonban a régi időkben szinte a birodalom közepén feküdt, ma viszont a mai Ausztria nyugati szélén van. Tehát elnevezésüket az osztrákok nyilván még akkor kaphatták, amikor jórészt keleten telepedtek le. S nevük tehát éppen arra utal, hogy a német birodalomtól keletre éltek és dolgoztak.

E vitát a magam részéről lezártnak  tekintem azzal, hogy Mozartot katolikus vallású, németül beszélő osztrák zeneszerzőnek tartom, akárcsak Haydn-t vagy Schubert-et. Ő maga ezzel egyébként különösebben nem foglalkozott. Ha úgy adódott német táncokat is szívesen zenésített meg, de magához az osztrák néphez nem kötődött oly szorosan (alkalma se nagyon volt erre az állandó utazgatások közepette) mint ahogy kötődött később a saját nemzetéhez mondjuk Bartók, Kodály, Grieg vagy Dvorák. Ily módon kifejezetten osztrák népzenei motívumokat nem is fedezhetünk fel műveiben. 

Életének jelentős részében utazott (kezdetben családostul, majd apjával, később egyedül.) Szorgalmasan kereste (keresték) mindazokat a városokat, amelyek legalkalmasabbak voltak arra, hogy ott a fiú előadóművészi-, majd zeneszerzői képességeit leginkább ki tudja bontakoztatni. Ahol szabadon és termékeny módon tud élni istenáldotta tehetségével és előadóművészi képességeivel. 

 

Ahol be tudja mutatni (jó értelemben reklámozni tudja) zenei tehetségét az ottani érdeklődő közönség, zeneszerető arisztokrácia előtt. Sajnos, ennek csak az a szépséghibája, hogy akkor csak a gazdagok előtt, mert ők tudták ezt megfizetni, szponzorálni. Ma már szerencsére lényegesen más a helyzet: gyakorlatilag mindenki akkor hallgathatja Mozart és apja zenéjét, amikor csak akarja (ha nem is éppen mindig élő előadásban.)

 

HASONLÓSÁGOK  ÉS  KÜLÖNBSÉGEK A DOBORJÁNI  ALMÁVAL

 

Mozart is ugyanolyan örök vándorként próbált (sőt tudott is) érvényesülni, mint későbbi "zenész-kollégája" - a doborjáni (raidingi) születésű Liszt Ferenc. Aki ugyan csak a mai értelemben vett Ausztria földjén (annak mai, Burgenland tartományában) született, s csak ennyiben azonos szülőhelyük, országuk. Ám - mint tudjuk - akkor, 1811-ben még a Magyar Királyság egyik észak-nyugati megyéjében, Sopron vármegyében feküdt ez a németek által lakott település. 

 

Ahol a kisgyermek Liszt anyanyelveként a németet sajátította el. S a későbbiekben is ezt, és franciát írta és beszélte, a magyart csak törve. S ugyanúgy nem ismerte behatóan a magyar népzenét (hasonló okokból) mint amennyire Mozart az osztrákot. Mégis azt állíthatjuk: Liszt magyarabb volt sok szájtépő magyarnál, mert hazájáért, annak kultúrájáért százszor többet tett másoknál. 

 

S hogy a magyar, avagy az osztrák népzenét kevéssé ismerték, sőt keverték -  még mindketten a legnagyobb zeneszerzők közé tartoztak! Egy zeneszerző kvalitásait ugyanis nem kizárólag és elsősorban saját népének zenéjével való szorosabb vagy lazább kapcsolata határozza meg. 

 

Hanem - mint nevében (komponista) is foglaltatik - az, hogy milyen magas szinten, mekkora mesterségbeli tudással tudja megkomponálni saját maga dallamait. Ebben őt természetesen segítheti az, ha behatóbban ismeri hazája dalait, táncait (mint ahogy segítette ez Smetanát, Dvorákot vagy Csajkovszkíjt) de ez nem elengedhetetlen és feltétlenül szükséges feltétele annak és ahhoz, hogy kiváló zeneszerző legyen belőle. 

 

Mozart, Schubert vagy Mahler nem azért lettek nagy zeneszerzők, mert osztrákok voltak. Bartók sem azért, mert magyar volt, Csajkovszkíj sem azért, mert orosz földön született, s Sibelius sem azért, mert  finn nemzetiségű volt. S nem azért, mert mindannyian számos népi motívumot dolgoztak fel, s építettek be műveikbe. Alkotóművészetüket nem az emelte oly magas szintre, mert saját hazájuk gazdasága, kultúrája népzenéje, gazdagabb,  erőteljesebb, különlegesebb lett volna, mint más országoké. És nem is azért, mert rengeteg népdalt, népi elemet dolgoztak fel saját alkotóművészetük során. 

 

 

És nem is attól lett egész életművük  maradandó és magas színvonalú, mert többet merítettek saját népük zenéjéből, mint esetleg mások. Ők mindettől "függetlenül" lettek, váltak nagy zeneszerzőkké. S ez nem mond ellent annak, hogy saját népük zenéje színesítette, gazdagította, új elemekkel dúsította, de nem határozta meg alapvetően alkotóművészetük lényegét. Egyszerűen azért lettek nagy zeneszerzők, mert zenei zsenik voltak. Pont.


Mozart és Liszt szinte folyamatos vándorlásuk "termékeként" mozarti és liszti zenét alkottak, s ehhez - bármily furcsán hangzik - inkább világpolgári létüknek volt köze, mint származásuknak. Zenéjük olyannyira egyéni és személyes, hogy mindenütt ugyanolyan zenét írtak, bárhol is jártak. Legérettebb kompozícióikban nem egyfajta divatos stílus, klasszika, romantika, vagy rokokó stílus "előírásai", harmóniái, hanem ők maguk szólalnak meg. 

 

Ha felcsendül a Haffner szimfónia vagy a Kis éji zene - nem az jut először és feltétlenül eszünkbe, hogy ez a szonátaforma mesteri megnyilatkozása zenébe öltve, hanem az, hogy ez: Mozart! Vagy ha meghalljuk az Esztergomi misét, a trancszcendens etűdöket - akkor sem a romantikus stílus jut eszünkbe, hanem Liszt harmóniavilága, zenei szerkesztésmódja bontakozik ki előttünk, illetve fülünk előtt.

De ugyanakkor - s éppen vándorlásuk következtében - rengeteg benyomás, élmény is érte őket. Ezek mind hozzáadódtak addigi élményeikhez, addig szerzett tudásukhoz, tapasztalataikhoz, rárakódtak, addig már meglévő, saját személyes érzelmeikre, gazdagították élményvilágukat, egyéniségüket, zenei invencióikat, fantáziájukat. Mendelssohn talán soha nem írta volna meg "Olasz" és "Skót" szimfóniáját, vagy a Hebridák nyitányt, ha történetesen nem jár azokon a helyeken. 

 

Vagy Liszt nem írta volna meg Vándorévek ciklusát, ha Svájc vagy Itália szépsége (no meg kedvesének szépsége, szerelmi révülete) olyannyira nem kápráztatta volna el. De sorolhatnám tovább az utazási élmények ihlette csodálatos zeneműveket. Pl. Rimszkíj Korszakov zenekari műveit, aki tengerésztisztként beutazva a világot szerzett ihletet műveihez. S az Alpesi szimfónia sem készülhetett volna el Richard Strauss utazási élményei nélkül. Stb.)   

 

Zenéjük ezáltal is olyan általánossá, egyetemessé vált, hogyha bárki meghallgatja ezeket bárhol a világon - megtalálja benne az ő személyes érzelmeit is. Vagyis: a hallgató magáénak érzi, saját érzelmeinek kifejezését, művészi megfogalmazását véli benne felfedezni. Mint minden igazán nagy és jelentős komponista esetében, így pl. Haydn-nél is. 

 

És kottáik lejegyzésében volt-e különbség köztük? Volt bizony! Mozart alig javított valamit, volt olyan kézirata, melyet egyből lejegyzett és utána sehol nem változtatott azon. Liszttel már más volt a helyzet: ő többet javított, kiigazított, nem beszélve Beethovenről, aki javítások nélkül nem tudott dolgozni: kijavított, átírt, satírozott, vakart és így tovább. Haydn a javítgatások, beírások stb. tekintetében talán valahol közöttük helyezkedik el. S mivel most Mozart és Liszt a téma, így kettejük kottaírását vetem össze. Balra egy szonáta Mozart kezei által, jobbra pedig Liszt Rákóczi-indulójának kézirata látható. 

Vándoroltak tehát, amíg amíg le nem horgonyoztak valahol, ahol úgy tűnt, hogy egy időre valami biztos, fizető zenészi állást nyernek. Mozart itáliai, francia és német városokban egy-egy rövid időre, aztán huszonöt évesen egy kissé hosszabb ideig a salzburgi hercegnél (ahol aztán csúfos vége lett  ottani pályafutásának) majd élete utolsó szakaszában végleg megtelepedett Bécsben, ahol legérettebb műveit írta. Liszt pedig a sok utazással járó virtuóz, fiatal évei után után Weimarban, Rómában és Bayreuthban.   


A salzburgi "almafa", vagyis az édesapa: a salzburgi herceg udvari muzsikusaként működő komponista Leopold Mozart. Egy könyvkötő gyermekeként született, de színészi és énekesi erényekkel is rendelkezett. Orgonán és hegedűn tanult, s az utóbbi lett a fő hangszere. Olyannyira, hogy zenepedagógusként könyvet is írt (Hegedűiskola) hogy a hegedűjátékot a növendékek számára megszerettesse és megkönnyítse. Még ma is használják a zeneiskolákban. Mint zeneszerző nehezen ítélhető meg kevés fennmaradt alkotása alapján. Sok ugyanis ezek közül elveszett, elkallódott, többről pedig később kiderült, hogy Haydn vagy saját fia szerezte. 

 

Minden esetre a Zenés körutazás, a Parasztlakodalom vagy a D-dúr trombitaverseny azért más jellegű zene, mint amiket ők írtak, de nagyon jelentékeny, színvonalas, élvezetes művek ezek. Az ő legnagyobb jelentősége abban állt, hogy a lehető legkorábban felismerte gyermeke istenáldotta tehetségét, zenei érzékét és adottságait, és azonnal meg is kezdte zenei nevelését. A kisfiút nemhogy fárasztotta volna ez, hanem még örült is, hogy nap mint nap egyre nagyobb követelmények elé állította az apja, amiket örömmel oldott meg.

 

"Csodalény ő, akinek Isten megengedte, hogy Salzburgban szülessék meg." - mondogatta, és  ebben nem is túlzott a büszke apa. A korabeli  feljegyzések szerint már pár hónapos (!) korától a zongorához vitte, énekelgetett neki és észrevette annak remek hallását és rendkívüli figyelmét. 4 évesen már játszott a billentyűkön kisebb darabokat, s 5 éves korában már rövid darabokat komponált.

Csodagyerek volta később, a koncertkörutak során abban is megmutatkozott, hogy bekötött szemmel, vagy letakart billentyűzettel a terítő alatt is hiba nélkül eljátszott darabokat, s azokat különböző hangnemekben is megszólaltatta. A bravúros "attrakciókat" megbámulták, csodálattal hallgatták az előkelőségek: Mária Terézia osztrák császárnő és családja, II. Miksa bajor fejedelem és mások. Az éles szemű és fülű apa jól meglátta azt is, hogy van benne érdeklődés, kitartás és sok-sok tartalék a szüntelen fejlődésre. 

 

Rendületlenül hitt abban is, hogyha majd kénytelen lesz a "gyeplőt" egyszer elengedni - akkor fia talpraesetten, magabiztosan, önállóan is képes lesz helyt állni a továbbfejlődésben. Megfelelni az egyre nehezebb feladatoknak, s lesz benne megfelelő erő, szívósság, energia és kitartás az egyre magasabb  színvonalú művek megalkotására. Tehát jól ismerte a fiát. Az önbizalom és öntudat  mindkettőjüket jellemezte, s a gyermeke iránti bizalom pedig kölcsönös volt. Nem véletlenül mondogatta Mozart gyermekkorában oly gyakran: "Isten után azonnal apám következik." 


Ugyanígy cselekedett rendkívüli tehetségű fiával jó egy fél évszázaddal később Liszt Ádám is, aki az Esterházyak doborjáni birtokán tiszttartóként (számadó juhászaként) dolgozott, és ugyancsak kitűnően játszott különböző hangszereken. Ő azonban mindezt gyermekként már a szülői házban, apjától tanulta, aki még zeneszerzéssel is foglalkozott. A hangszerek közül végül az orgonát és a gordonkát választotta, s arról álmodozott, hogy egyszer majd virtuóz lesz. 

 

Érdekes elképzelni, hogy a már 13 évesen csellózó, majd a herceg nyári kastélykoncertjein a zenekarban Haydn vezényletével játszó ifjú Ádám később juhászként állt helyt az állatok között. Tehát így a kis Liszt Ferencnek is volt mit örökölnie édesapjától, sőt nagyapjától. S nemcsak a zenei érzéket, hanem a tisztességes munka becsületét is.

Nemcsak a zenei örökséget és hajlamot vitte tovább, hanem apja vallási, papi pálya iránti érdeklődését is. Ezt később számos csodálatos egyházi művével bizonyította, s azzal is, hogy ugyanúgy, mint apja (bár ő fiatalon) idős korában ő is belépett a ferences rendbe, és felvette az alsóbb papi rendeket. Már keresztlevelébe is azért került a Franciscus név, hogy ezzel emléket állítsanak egyrészt keresztapjának, Zambothy Franciscus-nak, másfelől édesapja egykor félbeszakadt szerzetesi életének. "Apa és fia közötti mély pszichológiai kapcsolatot sejtet mindez, melynek az életrajzírók nem mindig szentelnek elegendő figyelmet." - írja Alan Walker.  



Jól tette Leopold Mozart és Liszt Ádám is, hogy oly korán közszemlére bocsájtották fiaik istenáldotta zenei tehetségét. Mai kifejezéssel azt mondanánk: "bedobták őket a mély vízbe."  A Liszt papa 9 éves korában mutatta be a publikumnak a kis Ferenc kivételes zongoratudását - Leopold még korábban: már hat évesen felléptette a salzburgi egyetemen. S később nővérével együtt is együttes, közös szereplésre vitte őket. 

 

Azt azonban erős túlzásnak, igazságtalan vádnak érzem, hogy "kizsákmányolta" volna őket, mint azt Stanley Sadie angol zenetörténész írja. Pláne nem osztom  Solomon véleményét, aki szinte ugyanezt állítja: "Leopold Mozart egész életében csak saját ambícióinak eszközévé tette gyermekeit." 

 

Szerintem nagy tévedésben van az, aki ilyent állít, vagy felszínesen ismeri a Mozart család életét és levelezését. Soha egyetlen alkalommal nem olvashatunk még halvány utalást sem arra, hogy maga a zeneszerző ezt így fogta volna fel. Hogy ő személy szerint apja rabszolgájának érezte volna magát, hogy atyja szándékaiban, az ő szerepléseinek szorgalmazásában egyfajta kizsákmányolási,  pénzszerzési lehetőséget vélt volna felfedezni. Sőt inkább nagyon is, és mindig is hálás volt édesapjának azért, hogy fáradságos munkával, sűrű levelezéssel (akkor e-mail-ezés még nem volt!) megszervezte fellépéseit, elkísérte fáradságos hosszú útjain, s elintézte később elhelyezkedését ugyanannál az udvarnál (Colloredo hercegérseknél) ahol ő is szolgált egykor muzsikusként. 

Az viszont már nem az atya hibája vagy mulasztása volt, hogy fia - kissé könnyelmű lévén - sokszor nem tért vissza időben "munkahelyére" és ezért - jogosan ugyan, de nagyon megalázó módon - elbocsájtották. Azt mondjuk jómagam is természetesnek tartom, hogy Leopold papa a kicsiny gyermekének nem adhatta át a fellépti díját (mai szóval gázsiját) hiszen mit is csinált volna vele. S bizonyára ezzel a nem kevés összeggel nemcsak a konyhapénzt gyarapították és segítették a család szűkös megélhetését, hanem azért jócskán jutott ebből Wolfgang jövőjére is. 

 

Mert amilyen spórolós, józanul és reálisan gondolkodó szülei voltak - valószínűleg jutott arra is, hogy félre tegyenek belőle. Egyébként meg mind a gyermek, mind később az ifjú Mozart nagyon szívesen segítette mindig, ha tudta (mert volt, amikor nem tudta) a Salzburgban maradt családtagokat. Hogy apja és fia bensőséges viszonyát érzékeltessük - álljon itt néhány sor egy apai levélből, melyet  22 éves fiának írt:

 "Drága Fiam!Milyen nehéz számomra az a tudat, hogy még messzebbre kerülsz tőlem, azt talán elképzelheted, de nem érezheted át olyan mélyen, ahogy az én szívemet nyomja. Mennyit fáradtam azért, hogy téged boldogabbá tegyelek és általad magunkat is, s legalább a te jövődet megalapozzam. Csakhogy a sors van úgy, hogy közbeszól. Utolsó lépésemmel mélyre zuhantam így mintegy 700 Ft-nyi adósságom van. Öreg szüleidnek és jóságos, téged egész szívével szerető nővérednek sorsa egyedül a te kezedben van. Tudom, hogy nemcsak mint apádat, hanem mint legmegbízhatóbb barátodat is szeretsz. Úgy ismerlek téged, hogy csak örömet remélhetek, s amíg távol leszel ezzel kell beérnem, hiszen megfosztottak attól az apai örömtől, hogy láthassalak. Élj úgy, mint egy igaz katolikus, féld és szeresd Istent, hévvel, áhitattal és hittel fohászkodjál hozzá! Élj igaz keresztényi életet, úgy hogyha nem látnálak többé, halálom órájában ne kelljen aggódnom miattad. Szívem mélyéből küldöm atyai áldásomat, s maradok halálomig szerető apád és leghűségesebb  barátod.     

                                                                           Leopold Mozart

                                                                   Salzburg, 1778. február 5."

                                                                                                                                 

A szervezésben, a szereplési lehetőségek felkutatásában, fia zenei fejlődésének elősegítésében - akárcsak Leopold Mozart - Liszt Ádám is derekasan kivette a részét. Mozart atyja is sok áldozatot vállalt, sokszor háttérbe szorítva saját munkáját, szolgálatát. A Liszt-apa még állását is feladta és feleségestül Bécsbe költözött, hogy fiának a lehető legjobb hírnévnek örvendő zongoratanárokat igyekezzen megszerezni. Ami sikerrel is járt.  

 

Karl Czerny (aki Beethovennél is tanult) ingyen elvállalta  a fiú zongoraoktatását. Amikor ugyanis meghallgatta úgy nyilatkozott, hogy őnéki már úgysem tud sokat tanítani.  S amikor beindult és nekilendült virtuóz pályája - apja az 1824-es párizsi koncertjére egy egész szimfonikus zenekart szerződtetett. Valóságos gálaest és örömünnep lett ebből a hangversenyből. Erről a koncertről - melyet aztán még sok hasonló követett - ily módon számolt be az apa egy barátjának nagy lelkesedéssel: 




"Fiam számára ez a koncert nyilvános diadalt hozott. Attól  a pillanattól kezdve, hogy megjelent, a taps sosem ért véget...Minden egyes darab után a lelkesedés és a bámulat legélénkebb kifejezései voltak hallhatók. Kétszer, sőt háromszor is visszahívták a darabok után és megtapsolták. A zenekarbeli urak könyörtelenül ütögették vonójukkal bőgőjük, csellójuk, brácsájuk és hegedűjük hátát,a fúvósok rekedtre kiabálták magukat, s mindenki leírhatatlanul el volt ragadtatva. A nyereség 4711 frank volt, valamint az, hogy tizennégy újságíró versengett azért, hogy írhasson fiam talentumáról"                                                              
                                                         Liszt Ádám, 1824. március 7. Párizs."




A Liszt apa annyira belevetette magát fiával együtt a folyamatos turnékba, hogy e bemutatkozás után három éven át járták pódiumról pódiumra a francia városokat. Liszt tulajdonképpen ekkor kezdte el  rendszertelen életmódját. A maga szavaival: "nem szerette a strukturált időt.", cigarettázott, alkoholizált, jött-ment egész nap, éjszakánként lumpolt. 

 

Amiktől aztán a virtuóz pályájának abbahagyása után (1847) némileg igyekezett szabadulni. A hajszolt, feszült életmód - amivel a több évi fellépések, kimerítő utazások együtt jártak - a fiú egészségét kevésbé, de az apáét veszélyesen kikezdték és folyamatosan rombolták. Liszt Ádám a francia tengerparton - ahová pihenni mentek - hirtelen hastífuszt kapott és néhány napos betegeskedés után elhunyt. 

 

1827 nyara volt ekkor. Mivel az apa még csak 54. évében járt - kis túlzással azt is állíthatnánk: életét áldozta fel fia karrierjéért. Viszont az is tagadhatatlan, hogy a 68 évet élt Mozart-apa is az utolsó napjáig segítette és szeretettel kísérte végig fia sorsát, életét. Még ha fia - ezt a sokszor számára túlzó atyai gondoskodást - nem is fogadta mindig éppenséggel a legnagyobb örömmel és fejbólogatással. Amikor végleg szakított a hercegérsekkel Salzburgban, és Bécsbe ment - a már érett, felnőtt fiatalember szinte egyszerre szabadult meg a hivatal elviselhetetlen terhétől és apja folytonos gyámkodásától, amik akkorra már egyaránt nyomasztották őt. 

Mozart utolsó tíz évében aztán ritkán ugyan, de előfordultak apjával kisebb súrlódások, "finomabb nézeteltérések", melyek jórészt magánéletét, életvitelét, szerelmi ügyeit érintették. Az utóbbi területen akkor ütköztek leginkább a vélemények szülők és gyermekük között amikor hirtelen elszántsággal Mozart feleségül vette Konstanze Webert. Fiuk döntésével egyik szülő sem értett egyet. Valami igazuk lehetett, mert a házastársak későbbi, sűrű torzsalkodásai, veszekedései, "megengedettnél gyakoribb" összekapásai, nézeteltérései a jövőben igazolták az após és anyós korábbi balsejtelmeit. 

Konstanze - saját betegségére hivatkozva férje temetésére sem ment el 1791 decemberében. Ezt még talán megbocsájthatjuk neki. Azt azonban már semmiképpen nem érthetjük meg, hogy tíz (!) évvel a temetés után akarta csak felkeresni a sírt, amikor már senki nem tudott ott magáról a sírhelyről pontos és megbízható felvilágosítást adni. Így aztán azóta sem tudjuk, hogy pontosan hol nyugszanak Mozart földi maradványai! 
  

Nagy a valószínűsége, hogy az aznapi, tél eleji, meglehetősen rossz, esős idő miatt gyors, elhamarkodott, kapkodó, teljesen szervezetlen gyászszertartás zajlott le a bécsi külvárosi temető egyik eldugott részében. Ott, azon a helyen, ahová a legszegényebb elhunytakat szokták eltemetni, akiknek hozzátartozói még a temetési költségeket sem tudták megfizetni. Mozart holttestét valahol egészen a temető szélén hantolhatták el, de hogy pontosan hol, azt már senki sem tudja.  

 

Milos Forman - nagysikerű filmjében, az Amadeus-ban - szép, megható, megkönnyeztető jelenetben örökítette meg ezt az életrajzi elemet, Mozart végső, földi pillanatait: a Rekviem Lacrimosa tételének crescendóval  emelkedő harmóniái alatt egy rézsútosan megdöntött, összeeszkábált faládából (nem is koporsóból) a sírásók kegyetlen, hideg és morcos tekintettel és hanyag mozdulattal csúsztatják be az elhamarkodottan, sebtében megásott sírgödörbe a világ egyik legnagyobb zenei zsenijének fehér lepedőkbe csavart, kötelekkel svendrián módon  összekötözött földi maradványait. Majd meszet és földet lapátolnak reá közömbös, utálatos tekintettel, részvéttelenül, unott és gépies mozdulattal.  

 

Magára a temetésre is nagyon kevesen mentek el akkoriban, 1791 december 5-én. A legenda szerint állítólag csak a zeneszerző kutyája kísérte ki az elhunyt komponistát a temetőbe, aki szomorúan baktatott a halottaskocsi után a szemerkélő esőben. (Mint ahogy Joseph Heicke 1860-as fenti kőnyomata is ábrázolja.) S mint minden legenda - ez is tartalmazhat erős túlzásokat, bizonyíthatatlan tényeket - ám az kétségtelen: nagyon szerény, szegényes, siralmas temetés lehetett. 

 

Ellentétben a 36 évvel később elhunyt Beethoven temetési, búcsúztatási ceremóniájával, amikor a bécsi utcákon leállt az egész forgalom a temetésre megjelentek, részvétüket nyilvánítók nagy száma miatt. A több tízezernyi, összetömörült sokadalom csak lépésben tudott előre haladni, s órákig kísérte utolsó útjára a zeneszerzőt.

Sajnos, Liszt halálával kapcsolatban is hasonlóan szomorú dolgokról számolhatunk be, mint Mozart halála és "búcsúztatása" esetében. Nemcsak nagyformátumú személyiségéhez, művészi nagyságához volt méltatlan és kegyetlen mindaz, ahogyan utolsó heteiben hozzátartozói bántak vele, hanem emberségéhez, betegségéhez is. Semmiképpen sem ilyen, efféle bánásmódot érdemelt volna! (S nemcsak ő, hanem akármilyen más halálos beteg sem!) 

 

Rokonai, hozzátartozói, gyermekei, unokái magára hagyták. S erre nem mentség az sem, hogy az öreg, 75 éves beteg emberrel nem egy városban (sőt nem egy országban) laktak, s emiatt nem tudták őt felkeresni. Egyedül lánya, az akkor már özvegy Cosima lakott vele egy városban. De törődésből, apja iránti szeretetből, tiszteletből, megbecsülésből sem ő, sem gyermekei nem vizsgáztak - enyhén szólva - jelesre. Ezzel kapcsolatban meglehetősen szomorú tények kerültek napvilágra az utóbbi években. 

 

Amikor Liszt Bayreuthban már súlyos betegen feküdt - második élettársa - Carolyne  Wittgenstein éppen Rómában gyengélkedett. Így nem tudott jelen lenni annak az embernek a halálakor, akivel negyven éven át éltek együtt. Nem tudott ott lenni haláltusáján annak az élettársának, aki korábban még a pápáig is elment annak érdekében, hogy összeházasodhassanak. (Mellesleg azért írtam élettársat, mert Liszt soha nem házasodott meg.)

Marie-val (balra) azért nem, mert egyikőjük sem akarta, bár 11 évig viszonyuk volt; Carolyn-nel (jobbra) pedig azért, mert az egyházi törvények nem engedélyezték.) Utolsó napjait nem hozzátartozói, hanem egy tanítványa, az akkor 22 éves Lina Schmalhausen - szépítette meg. Aki talán többet is érzett iránta a mester iránti tiszteletnél és hódolatnál. (Ahogyan ez Alan Walker angol zenetörténész dokumentáris igénnyel megírt Liszt-monográfiájából is kiderül. 

 

Amihez a kitűnő író felhasználta a lány naplóbejegyzéseit is.) Súlyosbodó betegségének testi-lelki gyötrelmeit ő tette némileg elviselhetővé a komponista számára, hiszen szinte csak egyedül ő maradt mellette kitartóan éjjel-nappal, egészen halála pillanatáig. Ápolását, gondozását, etetését, gyógyszeres kezelését utolsó hónapjaiban lényegében egyedül ő látta el. 

Az egyre gyengülő, egyre betegebb komponista hozzátartozói közül - mint említettem - csak lánya, Cosima élt ott Bayreutban. Ő azonban különböző kifogásokkal igyekezett kimenteni magát az ápolási teendők alól, s így távol tartani magát a haldoklótól. Még apja utolsó napjaiban és a temetés után is az éppen soron lévő Wagner-operák bemutatóinak előkészítésével, szervezésével foglalkozott. 

 

S ami még visszataszítóbb: az apja halála utáni években mindenáron igyekezett a közvélemény előtt 3 éve elhunyt férje zeneszerzői nagyságát Liszt fölé helyezni. Az igaz, hogy az ő sírjának helye a bayreuthi temetőben pontosan ismert és szépen gondozott, ám hamvait a német kormány továbbra sem engedi hazahozatni. Hivatkozva Liszt egy kései levelében írottakra: "Ott temessenk el ahol meghalok." 



Egyébként a két komponista földi élettartama is közrejátszott abban, hogy apjuk és anyjuk valójában mennyi ideig segíthették, támogathatták őket. Mozartnak rövidre szabott élete volt, s édesapja négy évvel fia halála előtt hunyt el. Anyja még korábban - így csak néhány évig kellett szülei hiányától szenvedve és értékes támogatásuk nélkül élnie. 

 

Talán Leopold-nak erősebb szervezete volt, mint feleségének és jobban el tudta viselni a fárasztó utazásokat, a sokszor hideg, fűtetlen fogadókban való szállásokat, ami miatt az asszony sokat szenvedett, amikor velük utazott. (Mert előfordult, hogy az egész család útra kelt: a nővér, a fiú és a két szülő.) De nem panaszkodott, mert gyermekei érdekeit fontosabbnak tartotta ennél.) 


Liszt esetében mást hozott a sors: 54 éves édesapját - mint fent említettem - ifjú korában elvesztette, édesanyját (aki 78 évesen hunyt el) pedig 55 éves korában. Így a nagy magyar zeneszerzőnek hatvan évig kellett nélkülöznie az apai, húsz évig pedig az anyai szeretet és segítséget. Egyértelműen leírhatom: mind a Mozart-,  mind a Liszt -szülők felbecsülhetetlen áldozatot hoztak azért, hogy fiaik ténylegesen és maximálisan kiteljesíthessék egyéniségüket. Hogy kivételes tehetségükkel, zenei zsenijükkel egész életük során élni és alkotni tudjanak.    


De kérdem szeretettel:  hogy ne lett volna büszke egy apa és egy anya nagy tehetségű fiára, s miért ne tettek volna meg mindent sikereik érdekében? Így volt ezzel Leopold Mozart is, és felesége,  az édesanya is, aki szintén elkísérte fiát az útjaira, amikor csak tehette. S lehet-e zokon venni azt, hogy esetleg egy apa, vagy anya - akiknek már több gyermeke meghalt,  hiszen csak Wolfgang és Nannerl érték meg a felnőttkort a hét testvér közül - ezzel is némileg kárpótolni akarták veszteségüket? Vagy ugyanígy Liszt Ádám és felesége, akik egy szem gyermekük (akiről, mint "új Mozart" - ról cikkeztek a lapok akkor) fényét és dicsőségét, valamint saját megvalósulatlan álmaikat látták a koncertpódiumon?

 

De hangsúlyozom: nem ez volt a lényeg! Hanem maga a segítés, a támogatás, a hatalmas empátia, gyermekeik értékeinek felismerése és annak a magukhoz mérten történő kiaknázása, terjesztése (jó értelemben vett reklámozása) minden eszközzel. Hogy mindez mások örömére, épülésére is szolgáljon! S mindeme szándék nélkül a fiaik soha  nem teljesíthették volna ki saját személyiségüket, nem bontakozhatott volna ki zseniális tehetségük. Sem a hallgatóság előtt, sem a kottapapíron. 

 

Nélkülük ilyen magas színvonalon, ilyen hőfokon, ilyen maradandó alkotásokban nem születhetett volna meg sem a mozarti, sem a liszti életmű. És ilyen magas szintre nem juthattak volna soha előadó-művészként sem. Ami ritkaság, hiszen a zeneirodalomban a komponista-, és az előadóművészi pálya nem járt oly gyakran együtt és párhuzamosan a zeneszerzők életében. (A ritka példák közé tartozott pl. Chopin, Rachmaninow, Paganini stb.) Jól tették tehát a szülők, hogy minél korábban - felismerve a gyermekek kivételes zenei  adottságait - megkezdték a sorozatos utazásokat, hogy az embereket gyönyörködtetve és elámítva ország-világ elé tárják fiaik tehetségét, alkotó-, és előadóművészetét.

 

Nem kerülhetjük meg a következő kérdést: vajon ezek az apró emberkék nem vesztették-e el ezzel örökre gyermekkorukat? Nem okozott-e életük későbbi szakaszában bármiféle problémát, defektust, hogy kora gyermekként, az első tíz évükben nem játszhattak eleget? Hogy nem élhettek átlagos gyermekekként, nem dühönghették ki magukat a szaladgálásban, az önfeledt ugrándozásban, a széllel szemben futásban, labdázásban, a természet felfedezésében, mert helyette gyakorolniuk, sőt korán már komponálniuk kellett?

 

Bizonyára valahol vissza is hatott (vagy ütött) mindaz, ami kimaradt, ami visszavonhatatlanul elszaladt. Ami gyerekpajtásaiknál, kortársaiknál megvolt, és életélményként, életenergiaként hatott a későbbi életszakaszaikban, hozzájárult jellemfejlődésükhöz, őbennük meg minderre nem volt meg a lehetőség. S a bennük munkáló gyötrő hiányérzet bizonyos fájdalmakat, lelki problémákat is okozhatott bennük.

 

Mert ha ezt tagadnánk akkor nem mondanánk igazat. Ám az is igaz, hogy őket, mint zseniket más elvek alapján kell mérlegelnünk. Nem lehet az átlagos gyermekek igényei, vágyai szerint tekinteni az ő kis életükre, gyermeki lényükre. Amennyi katartikus élményt, felemelő pillanatot, örömet, önbizalmat, határozottságot szereztek a maguk számára a pódiumon való sorozatos szerepléseikkel - azok ellensúlyozták bizonyos mértékig a kisgyermekkor elmaradt, kimaradt élményeit, benyomásait. 

 

Mert ugyan az igaz, hogy akkori gyerekpajtásaiknál kevesebb mozgásban, játékban volt részük és nyilván nem kapták meg ugyanazokat a gyermeki élményeket, értékeket, energiákat mint ők. Viszont mindent megkaptak, ami további emberi és művészi fejlődésükhöz elengedhetetlenül szükséges - s amit nem biztos, hogy ugyanígy megkaptak a velük azonos korban élő kortársaik a gyerekkorukban. És ők - a mozarti, liszti és a hasonló csodagyerekek - sem kaphatták volna meg azokat a saját igényeiknek, egyéniségüknek, tehetségüknek megfelelő alapokat abban az esetben, ha szüleik maguk mellett  tartják, óvják, hagyják őket a salzburgi, doborjáni vagy másutt levő szülőházakban. 

 

Mi lett volna a kis Mozart-ból, ha apja elhanyagolja, legyintve felismert hajlamaira: majd felhagy vele és megunja! S fia különleges tehetségének bemutatása, támogatása, az utazások megszervezése helyett hagyja, hogy önfeledten kószáljon, csapatba verődve játsszon, bujócskázzon, pimaszkodjon, követ hajigáljon, lepkék után futkározzon a vadvirágos réten, patkányt vagy kutyát kergessen a salzburgi macskaköves utcákon. 

 

Vagy különféle labdajátékokkal szórakozzon és élje ki magát azokban pajtásaival. (amit talán azzal is kompenzált később, hogy felnőttként kedvenc hobbija a tekézés volt. (Egy triót is el kezdett írni eközben, amikor barátaival ezt a sportot űzte. ("Untern Kegelscheiben" - írta a kézirat fölé 1786 júliusában, azaz: Tekézés közben.) 

 

 

 

Vagy mi lett volna a kis Ferencből, ha otthon maradva segít az állatok gondozásában az apja mellett, s a zongorát hanyagolva inkább  társaival ugrál a réten levő szalmabálákról, vagy kószál a marhalegelőkön? Vagy ott téblábol a konyhában - hátráltatva édesanyját a főzésben? Vagy mi lett volna a Haydn-fiúkból, ha ők is szülőfalujukban maradnak? S a bécsi kórus helyett a vidéki, gyermekkori idill minden örömét és felhőtlenségét használják ki a végsőkig, vagy a  bognármesterség fogásait sajátítják el atyjuk intelmei mellett?

 

Úgy gondolom, hogy a kérdés ilyetén feltevésében már benne rejtőzik a válasz is. Igaz, akkor még nem tudatosodott bennük, magukban a fiúkban, de később rájöttek: menniük kell, útra kell kelniük, ha fejlődni akarnak. Arra a helyre kell menniük, ahol tehetségüknek, szintjüknek megfelelő zenei tevékenységet, szolgálatot tudnak vállalni, ha el akarják érni azt, amire hivatottak. Sorsuk, életük olyan volt, mint valami eleve elrendelés, isteni kinyilatkoztatás. Amit saját érdekükben és az emberiség érdekében is teljesíteni kellett. És ők teljesítették is.      

Mindketten nagy szeretettel és hálával fogadták el az apai, anyai segítséget, támogatást, bár némi különbséget itt is felfedeztem kettejük között. Liszt - talán romantikusabb alkat lévén - jobban ragaszkodott  szüleihez. Mélyen lesújtotta pl. hogy apja szinte mellette halt meg, s éppen akkor, amikor érte és sikereiért dolgozott. Egy szóval sem merném  állítani hogy Mozart nem szerette volna szüleit (leveleiből sem ez derül ki!) De másképpen, mint Liszt. Ám ezt nem rovom fel néki, ő más egyéniség volt. Viszont Liszt és szülei viszonyában nem találtam kérdőjeleket, nála azonban igen. 

 

Vajon miért nem ment el pl. édesapja temetésére Bécsből  Salzburgba, amikor arról értesült? Nem oly nagy távolság, azokhoz az utakhoz képest, amiket már addig megtett. S az is rejtély számomra: miért lépett be hithű katolikus létére a szabadkőművesek szervezetébe, ami teljesen más hitrendszerrel és elvekkel rendelkezik? (Barátja, Haydn néhány hónap után már hanyagolta is a gyűléseket, s aztán el is feledkezett az egészről.) Rejtélyek ezek, de hát minden ember élete tartogat rejtélyeket, éppen a művészek lennének ez alól kivételek? 

 

Ettől még mindhárman ugyanolyan zseniális művészek voltak és maradtak, és halhatatlan alkotásokat komponáltak - az utókor nagy-nagy örömére. Mivel Haydn - szüleit otthon hagyva szintén kora gyermekként elhagyta szülőfaluját és azután csak ókor látta őket  - további kapcsolattartásukról, levelezésükről, viszonyukról keveset tudunk. Ennek feltérképezése még a jövő egyik kutatási feladata. Megjegyzem: az ő tisztelt szüleiről az egész internet-hálózaton egyetlen képet (rajzot, festményt) sem találtam - mindeddig.  


  

Ha Liszt és Mozart netán egy korban élnek - a komponálás és a zongorázás tudományában minden bizonnyal versenyre kelhettek volna. De ugyanígy vetélkedhettek volna az utazások során megtett kilométerek tekintetében - ha lett volna már akkor taxaméter - valamint  a felkeresett városok mennyiségében, vagy  az őket körülrajongó, illetve általuk meghódított hölgyek számában is. Továbbá eljuthattak volna olyan kontinensekre is előadóművészetükkel és zenéjükkel, ahová akkoriban nem tudtak elutazni - ha történetesen feltalálják már akkor a repülőgépet. 

 

Az utókornak persze könnyű dolga van - hisz életük krónikáját ismerve összehasonlíthatjuk: ki merre járt, hová jutott el vándorló, mai szóval "haknizó" művészként. (Mi lenne, ha a mai haknik is ahhoz hasonló színvonalon futnának, mint amiket ők produkáltak? Mert manapság nemhogy a könnyűzenei, de a komolyzenei haknik legnagyobb része is mélyen a szükséges és elvárható nívó alatt van...)


Kettőjük közül Liszt jutott el messzebbre. Míg Mozart "csak" európai városokba ment el (előfordult olyan év, amikor fél Európát végigutazták) úgy Liszt egészen Szentpétervárig, Ukrajnáig is elkocsizott. Sőt Törökországba saját zongoráját is magával vitte hajón. Ha tehát akkor repülő lett volna, bizonyára könnyebb, kényelmesebb lett volna az utazásuk és kevésbé rázós lett volna a komponálás, amit ők gyakran műveltek a hosszú utazásuk unalmát elűzve - a hálás utókor nagy-nagy örömére. (Liszt még néma zongoráját is feladta poggyászként és utazás közben is rótta a kottákat. 

 

Könnyű volt neki, hiszen abszolút hallása volt, akárcsak Mozartnak, akiről feljegyezték azt, hogy 4 évesen odaszólt az idősebbeknek: hegedűjük egy negyed hanggal elhangolódott. Annyira érzékeny volt a hallása, hogy az erősebb hangokba fizikailag belebetegedett.) Ma már a repülővel nem őket, hanem alkotásaikat szállítják a világ minden részébe és CD-ről, DVD korongokról milliók hallgathatják örökbecsű műveiket. Még a földön kívüli lények is (!) ha van hozzá lejátszójuk, mert űrrakétákon már ott keringenek a világűrben a műveiket tartalmazó hanghordozók. Vajon mi lehet a véleményük ezekről a zenékről? Egyszer majd csak elmondják... 

A kis Ferenc és a csöpp  Mozart már gyerekkorában is sok hasonlatosságot mutattak. Legfontosabb volt ezek között istenáldotta tehetségük, abszolút hallásuk, pontos és éles megfigyelőkészségük. "Csodalény ő, akinek Isten megengedte, hogy Salzburgban szülessék meg." - dicsekedett az apja mindenkinek. S tegyük hozzá: büszkesége jogos és érthető volt, s ugyanez az öntudat Liszt Ádámra is jellemző volt.  Rendkívüli adottságaikat, zenei hajlamaikat persze szüleik génjeinek, az öröklésnek is köszönhették. 

 

De hogy mindezek aztán magas szintű, ütőképes (helyesebben: komponálóképes) kvalítássá, zseniális készséggé és tehetséggé fejlődött bennük, ami alkalmassá tette őket arra, hogy kivételes, virtuóz előadókká és zeneszerzőkké, hangszerelőkké(!) váljanak - az már jórészt az ő kitartásuknak, szívós, könyörtelen szorgalmuknak könyvelhető el. 

 

(A hangszerelést azért felkiáltójeleztem, mert ebben az időben az még természetes volt, hogy aki a muzsikát kitalálta, szerezte - annak meg is kellett azt komponálni, majd a szólamokat az összes hangszer számára is lejegyezni, a zenekaroknak átadni. Ezt aztán többen - zenészkollégák, tanítványok stb. sokszorosítva lemásolták, vagy ezt a munkát megkímélve - kinyomtatták. Ez a későbbi korokban már nem egészen így alakult, hiszen sokszor előfordult, hogy a megkomponált zeneművet valaki más hangszerelte aztán meg, sőt előfordult, hogy több változatban is elkészült a hangszerelés.)  


Azért is emlegették csodagyerekként őket, mert minden olyan (főként) zenei képességnek már 3-4 évesen birtokában voltak, megfeleltek, amelyek a többségnél csak jóval később jelentkeznek általában. A szokásos menetrendet is "felborították", hiszen a kis Wolfi pl. előbb tanult meg zongorázni, vagy kottát olvasni, mint betűket, s minden nehézség nélkül átsuhant egyik hangnemből a másikba, ha valaki arra kérte: most adja elő másképp. Ám a kis Ferenc sem maradt alul semmiben ebbeli képességében, s őt is mindennél jobban érdekelte már óvodás korában a zene és a hangszeren való játék.

Természetesen felnőttként is kamatoztatták (a szó szoros értelmében!) mindazokat a rendkívüli képességeiket, amelyek a hangszerjátékban mutatkoztak meg. És egyre magasabb szinten, tomboló sikereket aratva mind saját, mind pedig mások szerzeményeivel. Saint-Saens találóan állapította meg: "Liszt volt a modern zongorajáték vitathatatlan megtestesülése." Persze ne gondoljunk itt mai zongorára, hiszen Mozart korában éppen csak hogy elkezdődött a billentyűsök rohamos fejlődése, amihez szükség volt a különböző anyagok megmunkálására alkalmas üzemek, gépek felállítására is. 

 

A kis Mozart ( s még Haydn is) clavikordon vagy csembalón (a zongora ősein) játszottak, aztán Bécsben már kipróbálta a fortepianót, s ilyenen már az ifjú Beethoven is játszott. Ám a 19. század közepétől Liszt és társai már az ún. kalapács-zongorát használták, ami egyre tökéletesebbé vált. A zenetörténetben talán még két ilyen "kaliberű" egyéniséget tudnék említeni (ebből a korból, mert később aztán sokan voltak) akik virtuózként és a kottapapíron is egyaránt zseniálisat műveltek, illetve alkottak: Paganinit és Chopint. 


Mozart és Liszt előadói pályáját tekintve nemcsak hangszerükben állt a különbség. Hanem abban is, hogy egyikük végig, lényegében egész életében szerepelt közönség előtt, másikuk viszont egy idő után felhagyott a koncertezéssel. Mozart viszont csak élete utolsó két évében vesztette el szólistaként népszerűségét és tanítványait is egyben, aminek eredményeként nagy nyomorba jutott. Addig azonban a fellépésekkel párhuzamosan végig komponált is (tényleg az utolsó lehelletéig.)  

 

Liszt viszont nem. Tulajdonképpen nem hazudunk, ha azt állítjuk - az olvasott Liszt-levelek alapján - hogy a komponálás akkor kezdte igazán érdekelni, amikor már belefáradt a sok fellépésbe, s az azokkal járó felhajtásba (amit az epés zenekritikusként is működő Heine nagyon elmésen lisztomániának nevezett.) S úgy érezte: másba kell energiát fektetnie. No meg az is hozzájárult, hogy maga is megpróbálkozzon olyan zenekari művek írásával, amiket ekkorra már elődei, illetve kortársai (Beethoven, Wagner, Csajkovszkíj, Schumann, Berlioz stb.) alkottak, s amiket alaposan  megismert és nagy elismeréssel hallgatott. 

 

Még tán meg is irigyelte, hogy mások ilyeneket írnak, s bizonyára felvetődött benne: hátha tud maga is hasonlókat alkotni. A leglényegesebb azonban az volt: azok közé tartozott, aki igazán tudta, hogy mikor kell abbahagyni az előadóművészi pályát. A csúcson és nem utána. Amíg a közönségnek a maximumot tudja adni, amíg hitelesen és nagy élményt nyújtva képes a maga és mások alkotásait bemutatni a hallgatóságnak.  

 

Egyik kedvenc mondása volt:"Az előadóművész ne úgy álljon ki a pódiumra, mint a vádlott a bírái elé, hanem úgy, mint a szépség igazi tanúja." Liszt 25 év alatt eljutott virtuóz pályájának csúcsára, és akkor végleg úgy döntött: lemond a nyilvános szereplésekről. Jól döntött. Mozart viszont alkotóművészetének csúcsára Bécsben és Prágában jutott, ezekben a városokban aratta legnagyobb művészi sikereit. De ő még akkor is szerepelt nyilvánosan. Ő is jól döntött - a maga szempontjából. A közönségnek is kedvezve, meg a maga érdekeit is figyelembe véve.

Tehát mindegyikük a maga szempontjából alakította sorsát (már ahol lehetett és tudta) és igazuk volt ebben. Mozart a saját zongoraversenyeit prezentálta - még élete vége felé is - az érdeklődő bécsi közönségnek, Liszt ugyanezt szintén megtette szólózongorára írott virtuóz darabjaival, de ő élete második szakaszában már felhagyott ezzel. Ez mind igaz, de Mozart legnagyobb előadóművészi sikereit akkor aratta, amikor éppen átlépte a harmadik X-et. Liszt viszont 40 évesen már szakított a számára már megterhelő, kimerítő, sorozatos nyilvános koncertezéssel. 

 

S azért is, mert újabb kihívásokra, zenei tevékenysége kiszélesítésére, elmélyítésére vágyott. Így életének második szakaszában karmesterként, zeneszerzőként és íróként fejlesztette, szélesítette, gazdagította tovább nagyszerű művészi, közéleti képességeit Weimarban, (ahol Walker szavaival: "Egy óriás volt Lilliputban.") majd  Rómában és Pesten. 

 

Esszéit, cikkeit, leveleit német és francia nyelven írta - s ezekben kisebb nagyobb szerepet vállaltak élettársai, asszonyai: Marie és Carolyne is. Ma már bizonyíthatatlan, de állítólag voltak olyan írásai is, melyeket részben, vagy  teljes egészében ők írtak.  Mozart felesége közel sem vállalt ekkora szerepet férje munkáiban... Utolsó művét, a befejezetlen Rekviemet a nagybeteg komponista már halálos ágyán jegyezte le illetve diktálta - Liszt pedig halálát megelőző nyáron írta legutolsó alkotását, a Balcsillagzat című hangnem nélküli zongoradarabját. Valahogyan már minkét mű egyfajta búcsúzás a földi élettől.

És sajnos, megegyeztek abban is, hogy mindketten fizikálisan meglehetősen gyenge,  vézna, sápadt, beteges kisgyerekek voltak. Az "ép testben ép lélek" elve náluk a gyakorlatban legtöbbször nem érvényesült, de kisgyerek korukban semmiképpen sem. Ferencre a Fertő tó menti lápos, mocsaras, ködös vidék volt rossz hatással, Wolfgangra pedig a salzburgi hűvös, barátságtalan, hegyvidéki időjárás. 

 

Az utóbbinál a visszamaradt,  kezeletlen, krónikus betegsége következményei is hozzájárultak korai halálához. Liszt jóval hosszabb  élettartama valószínűleg abból is adódott, hogy ő más jellegű betegségeken szenvedett és erősebb, ellenállóbb szervezettel bírt, mint Mozart. 


Ismerve ezeket a tényeket - nem lehet véletlen, hogy mindkettőjük utódainál sajnálatosan jöttek a tragédiák egymás után. Liszt három gyermeke közül (anyjuk MarieD'Agoult ) kettőt veszített el: Blandine 27, Daniel 20 évesen hunyt el, egyedül Cosima lánya érte meg az idős kort, ő 93 évesen Wagner özvegyeként hagyta el e földi világot.

A Mozart-család élete ugyanígy tele volt tragikus eseményekkel: hat gyermekükből csupán kettő Franz Xavér és Karl Thomas) maradtak életben s érték meg idős korukat. Ám sem a Liszt-, sem pedig Mozart gyermekek egyikéből sem vált zeneszerző vagy előadóművész. Az unokák és dédunokák (Wagner gyermekei és unokái) között azonban már többen kerültek a zene "közelébe", mint szervezők, rendezők, írók. 

 

Kézenfekvő és megkerülhetetlen a kérdés: Vajon Mozart számára ennyi időt szabott és mért ki a Teremtő? Annyi bizonyos, hogy három és fél évtizednyi élete során minden zenei műfajban elérte a tökélyt. Ebben a tekintetben talán még Haydn és Beethoven állhat csak mellette, akik ugyancsak az összes zenei műfajban alkottak remekműveket. Olyan játszi könnyedséggel és sokszor javítások nélkül azonban egyikük sem, mint ahogyan ezt Mozart tette.  

 

Liszt azonban nem volt oly otthonos minden műfajban, hiszen az operával, kamarazenével nem rokonszenvezett, amiben Mozart talán a legerősebb volt. Az ő legnagyobb erényei a zongoramuzsikában, majd a vokális, ill. egyházi zenében nyilvánultak meg. Mindezekben hatalmasat, sőt korszakalkotót alkotott és előremutatott arra: miféle harmóniai változások, kompozíciós technikák lesznek majd a jövő zeneműveiben. Amiknek csírái ott vannak pl. kései zongoraműveiben.

 

Ha Mozart - a sors kegyeiből -  még néhány évig él (mondjuk akár 75 évet, mint Liszt, s ez több, mint duplája lett volna megélt éveinek) akkor sem alkothatott volna minőségileg magasabb szintű kompozíciókat. Legfeljebb többet, s ez esetben nem 626 szerzeménye lett volna, hanem akár 1000. S talán az is lehet: önmaga ismétlésébe fordult volna át alkotóművészete. (vagy nem...) 

 

Vagy "úgy járt volna", mint ötven évvel később Rossini, aki életének utolsó évtizedeiben néhány egyházi művén kívül semmit nem alkotott. Mélyen egyet értek Fellegi Ádám zongoraművésszel, aki így vélekedett erről: "Ez a nagyszerű ember olyan volt, mint egy földönkívüli, aki egy UFO-val érkezett valahonnan a 18. század közepére, s leszállt Európában. Hirtelen itt termett és rövid idő alatt zseniális zeneművek százait alkotta meg, majd eltávozott abból a világból, amelyhez semmi köze nem volt." 

 

És mindezt Fellegi még évekkel az előtt nyilatkozta, mikor bemutatták Sylvester Lévay és Michael Kunze Mozart! című musicalét (1999-ban) Ennek egyik betétdala (amit a komponista mecénása, a bárónő énekel) ugyanis ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg más szavakkal, amikor a nagy zeneszerző mennyei tehetségét Csillagok aranyának (Gold von der Sterne) minősíti. A dal magyar szövege (Müller Péter Sziámi fordítása) szépen kiemeli a Mozart-fiú és édesapja szeretetteljes kapcsolatát, kemény és szigorú, de nem igazságtalan bánásmódját.  

 

Waldstätten bárónő, aki a későbbiekben is hűséges pártfogójának bizonyult (még menyasszonyával is az ő házukban találkozgatott a már felnőtt Mozart...) itt, e dalban éppen az apa jó szándékáról  óhajtja megerősíteni a kisfiút egy szép mesébe ágyazva szavait. Ám színpadi műről lévén szó: mindez a hallgatóság meggyőzésére is szolgál: "Az szeret, aki elenged téged / Az szeret, aki könnyezve ért meg."       

 

 

S  MÉG  KÉT  OSZTRÁK  ALMA

 

Amikor "második atyjával" Haydn-nel először találkozott Bécsben (1782) rögtön kölcsönös szimpátia alakult ki közöttük. Egyesek szerint ez volt a zenetörténet egyetlen, minden hamis felhangtól mentes, igazi barátsága. Az akkor 26 éves Mozart az első pillanattól "Papának" szólította az akkor ötvenéves mestert és elámultan hallgatta vonósnégyeseit. Akkor döntötte el, hogy ő is ilyen színvonalon szeretne kvartetteket írni, habár 16 évesen próbálkozott legelőször ezzel a műfajjal, és azóta is jó néhányat alkotott már. 

 

Leckéket is vett Haydn-től, aki el is látta a szükséges jótanácsokkal. A  gyakori találkozások során mély barátság szövődött közöttük. Soha nem engedte, hogy társaságban bárki tiszteletlenül beszéljen róla - még suttogva se! Aztán egyszer el is érkezett a nagy pillanat: átnyújtotta - néki ajánlott -  hat vonósnégyesét a következő írás kíséretében:

"Íme, itt hozom Néked, Te Híres Ember, legkedvesebb Barátom - íme az én hat fiam. Ők igazi, fáradságos munka gyümölcsei. Fogadd őket jóindulattal, légy Apjuk, Vezérük, Barátjuk! Átadom Néked felettük való jogomat, de kérlek, légy elnéző hibáikkal szemben. Őrizd meg továbbra is nagylelkű barátságodat az iránt, aki azt annyira megbecsüli. Legőszintébb barátod: W. A. Mozart. Bécs, 1785. szept.1.

Lám, milyen érdekes! Abban a korban a tisztelettudó szülő-gyermek kapcsolatban a tisztelet kötelező megadása oly erőteljes volt, hogy a Mozart (és a Liszt fiú is) magázta szüleit szóban és írásban is, viszont a barátságába fogadott Haydn-nel tegeződtek. Édesapja és atyai jóbarátja viszont magázódtak. S hogy vajon tetszettek-e a mesternek fiatal barátja alkotásai? Erre nézve is vannak hiteles adatok, melyekből pontos választ kaphatunk.  Egy előkelő bécsi család házi hangversenyén is elhangzottak ezek a kvartettek, s ott találkozott össze a két atya: az igazi és a második. Haydn akkor így nyilatkozott többek előtt Lepold Mozartnak:

"Mint becsületes ember, Isten előtt mondom Önnek, az Ön fia a legnagyobb zeneszerző mindazok között, akiket akár személyesen, akár hírből ismerek. Azzá teszi jó ízlése, és ezenfelül a zeneszerzés mesterségének lehető legtökéletesebb tudása. "(1785. febr. 16.)

  

A nagy bécsi mester tehát kegyeibe és barátságába fogadta a komponistaként és előadóként is nagyra becsült fiatalembert. Talán azért kedvelte oly megható szeretettel és barátsággal a Mozart- fiú-t mert nem volt saját gyermeke és ezzel akarta valamiképp kárpótolni magát? Ez a feltevés megdőlni látszik, hiszen volt egy gyermeke már akkor Haydn-nek! Erre is menten rátérek, csak először szóljunk néhány szót e pótapa származásáról: 
   

 

Az ugyancsak osztrák Haydn-fiú 1732-ben bognár-famíliába született bele a Fertő tó és a Duna közti osztrákok és magyarok lakta Rohrauban. (szülőházának képe fent) De ezenkívül német és horvát betelepültek is éltek itt szép számmal.  Ahogy Somfai László írja: "A nemzetiségeknek ebben a kohójában Haydn osztrák maradt, de nem tanult meg sem magyarul, sem horvátul." Tehát ugyanúgy, mint Mozart: németül beszélő osztrák volt. Magyar származását idővel megcáfolták, tehát egyértelműen osztrák volt.

 

Az ő felmenőinél úgy érvényesült az "alma a fájától" elve, hogy a becsületes bognár-mesterség öröklődött apáról fiúra. "Mások sokkal fontosabbak, mint mi - ezt zúgolódás nélkül el kell fogadnod" - hajtogatta életelvét feleségének és gyerekeinek az apa, Mathias Haydn. Ezt a fajta, önzetlenségre, segítőkészségre épülő életelvet kapták útmutatásul a gyerekei. Haydn öccsével, Michaellel együtt megszakította a bognármesterség öröklődésének a folyamatát, hiszen mindketten a zenei pályára léptek. 

 

Igaz, hogy korán megmutatkozott zenei érzékük, 5 évesen visszaénekelték első hallásra szüleik dalait, de nem voltak csodagyerekek. Bár apjuk otthon esténként a munka után kikapcsolódásként, szórakozásként szépen hárfázott, édesanyjuk pedig énekelt hozzá - ők maguk nem voltak hivatásos zenészek.  Csak amatőrökként tudták gyermekeik zenei érdeklődését irányítgatni.

A tizenkét testvér közül tehát  Joseph és Michael örökölte a szülők zenei hajlamát. Ők azonban már mindketten hivatásuknak,életpályájuknak választották a zenét. és ezt igen jól tették. Ők is, és maga az egész emberiség is jobban járt azzal, hogy nem maradtak otthon saját falujukban. Nem maradtak otthon születési helyükön, hanem szüntelenül keresték a lehetőségeiket a fejlődésre, a kibontakozásra - akárcsak Mozart és Liszt. 

 

Mivel apjukat és anyjukat teljesen lefoglalták a háztartás, megélhetés gondjai - ők, ellentétben honfitársukkal és a későbbi magyar komponistával  - már egészen fiatalon kénytelenek voltak egyfajta "önálló vállalkozókként" megtalálni saját lehetőségeiket és a megfelelő eszközöket képességeik további fejlesztésére. Majd később mindenféle szülői támogatás nélkül megteremteni, s kibontakoztatni, gazdagítani mindezt egyéni pályájukon. 

 

Az egyházi, főúri zenei szolgálatokat, orgonista, koncertmesteri, zenekarvezetői állásokat mindig teljesen egyedül vállalták és látták el megbízóik, munkaadóik (s persze hallgatóságuk, közönségük, sőt az utókor!) teljes megelégedésére. Ebben "csakis" főúri, hercegi és egyéb méltóságoktól kaptak azidőben segítséget, támogatást - mind anyagi, mind erkölcsi értelemben - szüleiktől nem. 

 

De nem azért, mintha a szüleik nem szerették volna gyermekeiket és nem akartak volna egyáltalán segíteni. Nem tudtak. A megélhetés kényszere itt sokkal nagyobb volt, mint a Mozart vagy a Liszt családban. Az apa - leterhelve napi munkájával - nem tehette meg, hogy hosszú utazásokat vállaljon, s ennyi gyerek mellett felelőtlenül otthon hagyja a feleségét. A két Haydn-fivér sorsa és pályája így alapjában és jelentősen különbözött a másik két komponistáétól. De mégis sikerült és nagyívű zeneszerzői pálya lett az övék is. 

Haydn még nem volt 6 éves, mikor nagybátyja elvitte zenére taníttatni hazulról, s azután bizony csak ókor tért haza. Kezdetben a bécsi Stephansdom kórusában szoprán hangfekvésben énekelt. Majd amikor mutálni kezdett hangja, abba kellett hagynia az éneklést és kénytelen volt különböző zenei állások, szolgálatok után nézni. Ifjúkorában Hainburgban, majd Bécsben működött, ez utóbbi városban írta első szerzeményeit. 

 

Majd hosszú  zenei szolgálat következett az Esterházyaknál, ahol három évtizedig kitartott karmesterként és zeneszerzőként. (Kismartonban és Fertődön.) Életének utolsó szakaszában visszakanyarodott ismét Bécsbe, s munkája ettől fogva e város és a sűrű utazások  között oszlott meg. Ekkor ért el alkotóművészete csúcsára - párizsi, londoni szimfóniáival, nagy egyházi műveivel, oratóriumaival. 

 

Önzetlen, segítőkész, humánus személyisége abban is megnyilvánult, hogy a fiatalabb nemzedéknek jószívvel, örömmel átadta megszerzett tudását. Így pl. a Mozart-fiúnak is, akit második apjaként pártfogolt. S aki oly szoros barátsággal kötődött hozzá, hogy még a bécsi szabadkőműves páholyba is beajánlotta. Aminek eszméi aztán Mozartra és művészetére sokkal nagyobb hatást gyakoroltak, mint Haydn-re. (Lásd, illetve halld a Varázsfuvola szabadkőműves jelképeit!)

 

Mindegyikük számos kitüntetésben, megtiszteltetésben részesült. Mozart egészen fiatalon, már 14 évesen (!) megkapta a római pápától az Aranysarkantyú-rendet, Haydn-t pedig dísztoktorrá avatták angol földön, s idős korában valóságos diadalünnep volt egy-egy bécsi bemutatója. Az ő esetében az alma jó messzire esett a fájától - még földrajzilag is, hiszen Oxfordig is "elgurult" - de mindvégig zamatos, egészséges, fejlődőképes maradt. 

 

E humoros megjegyzés úgy gondolom nem sértő és talán illik is a haydn-i kedélyhez...) Ám Liszt sem panaszkodhatott a kapott ajándékokat, figyelmességeket tekintve: élete során a legdrágább ékszereket, márkás italokat, ruhákat, okleveleket és egyéb ajándékokat nyújtottak át neki. Sőt a díszkardot is megkapta magyar földön a  fellépésein kitört eufórikus ovációk lezárásaként, s az orosz  cár egy extrém ajándékként még két mutatványos medvét is küldött neki az ottani bemutatkozása után.

Mozartra mindkét Haydn testvér stílusa nagy  hatást gyakorolt - különösen Jozefé (angolosan:Joseph-é.) de természetesen a másolás legcsekélyebb szándéka és nyoma nélkül. Ez nem mond ellent annak, hogy a fiatal (gyermek) Mozart egyes művei akár össze is keverhetők a haydn-i alkotásokkal. (A későbbiek persze nem.) Mindhárman megtartották egyéni hangjukat: Haydn szimfóniái ugyanúgy az ő saját lelkiállapotának, egyéni humorának, sziporkázó szellemességének és bölcsességének a megnyilvánulásai, mint Mozart művei az ő fiatalos temperamentumának, életszeretetének és saját világlátásának. És Michael Haydn művei is sajátos, kissé érzelmesebb egyéniségéről, mesterségbeli tudásáról, s kiforrott, klasszikus stílusáról árulkodnak.

 

Nagyon jelentékeny (bár mennyiségileg jóval kisebb számú) e tisztes kort megélt Haydn-fivér életműve, különösen a vokális, egyházi kompozíciói figyelemre méltóak. Joseph Haydn élettartama kétszerese volt, mint fogadott fiáé, Mozarté, aki - mint említettem - kompozíciós készségét tökéletesre fejlesztette rövid élete alatt. Igaz, a "pótapa" tovább élt, de még hetvenévesen is meg tudott újulni, oratóriumában, a Teremtés-ben még a genezist megelőző káoszt is megzenésítette. 



És most térjünk vissza az előző felkiáltó mondatra. Igen, Haydn-nek "állítólag", a szóbeszéd szerint volt egy "fia." Csakhogy ő nem saját, hites feleségétől, hanem szeretőjétől, egy bizonyos Luigia Polzelli nevű olasz énekesnőtől született. (Az idézőjelbe tett fia és az állítólag arra utal, hogy mindeddig egyetlen hiteles dokumentum sem cáfolta, de nem is erősítette meg azt, hogy valóban biológiailag is a nagy zeneszerző volt ennek a fiúnak az édesapja. Ez olvasható Bartha-Révész 2008-ban megjelent kiváló könyvében is, mely sok dokumentumot sorakoztat fel, de erre vonatkozót persze nem, mivel nem került elő.) 

 

Azonban mégis nagy a valószínűsége annak, hogy ez az "állítólag" többet jelentett, mint feltételezést. Hiszen oly nagy és lángoló volt (főként a kezdeti időszakban) ez az évtizedekig tartó szerelem, hogy Haydn még 60 évesen is forró érzelmektől átitatott leveleket írt Polzelli asszonynak. Aki addigra már visszatért szülőhazájába, Itáliába. Erre viszont vannak hiteles dokumentumok, fennmaradt levelek.

Az akkor 19 éves bolognai mezzoszopránt férjével együtt pompakedvelő Esterházy Miklós szerződtette rezidenciájára 1779-ben. Remélve, hogy ezzel még inkább emelheti operaelőadásai fényét és kastélya látogatottságát. Ebben az időben ugyanis fontos volt, hogy az előkelőségek ország-világ elé tárják gazdagságukat, műveltségüket, hogy ezzel is növeljék tekintélyüket, ismertségüket. 

 

S ehhez meghökkentő újdonságokkal, másokat überrelő pazar, fényüző programokkal (ma úgy mondanánk: prodzsektekkel) igyekeztek kirukkolni, hírt adni magukról, udvaruk miliőjéről. Amelyekkel reklámozhatták saját gazdagságukat, fölényüket és szélesíthették kapcsolatrendszerüket akár távolabbi országok előkelőségeivel is. 

 

És tagadhatatlan, hogy a kapcsolatok keresése és szélesítése nemcsak gazdasági, kulturális érdekeiket szolgálta, de az utódlásban, előnyös házasságok köttetésében, az uralkodói família fennmaradásában is szerepet játszott. Ily módon akarva-akaratlan, akár indirekt módon is  a zene, a művészet is eszközéül szolgált mindezeknek a szándékoknak és törekvéseknek.   

 

Holott minderre nem a sznobizmus céljából, saját uralkodói érdekeik realizálása miatt lett volna igazán szükség, hanem azért, hogy talán némi jótékonyságot is gyakoroljanak. Hogy minél szélesebb körben átadják megszerzett tudásukat, műveltségüket, s mindezekkel az általuk rendezett kulturális programokkal a néptömegeket is szórakoztassék, neveljék. 

 

Magát Haydn-t persze távolról sem hibáztathatjuk abban, hogy a szegényebb és szélesebb néprétegekhez e szolgálata alatt nem juthatott el a zenéje (de így volt ez Londonban és Párizsban is később) hiszen ő becsülettel, tisztességesen ellátta zenei szolgálatát, tehetsége legjavát nyújtva mind karmesterként, mind komponistaként. Hogy akkor és később, londoni és párizsi bemutatóin csupán az előkelő, úri közönség hallgatta alkotásait - arról ő igazán nem tehetett. 

 

Szerencsére az utókor mindent bepótolt és igazolt: ma már mindenki hallgathatja - akár koncerten, akár hanghordozókon Haydn örökbecsű műveit. Tegyük hozzá:  azért akadtak néhányan (ritka kivételek) e nagy múltú famíliában és kései utódaiban, akik jótékonyan cselekedtek, s igyekeztek kilátni az előkelő kastélyok falain kívülre is... Gondoljunk pl. Esterházy Pál zeneszerzőre, vagy Esterházy Péter íróra.) 

Hamarosan kiderült azonban, hogy a herceg "rossz lóra" tett: szakmai szempontból nagyon szerencsétlen választásnak, balfogásnak bizonyult Anton Polzelli és neje szerződtetése. Az egyébként dekoratív, kikapós hölgyike gyengécske hangja-, tüdőbeteg férje pedig egészségi állapota miatt nem felelt meg az itteni igényes művészi követelményeknek. Volt rá eset, hogy Haydn-nek ki kellett hagynia bizonyos áriákat dalműveiből, melyeket a művésznő nem tudott elénekelni. Avagy helyettesíteni máshonnan vett, beiktatott darabokkal.

 

S mivel őt sem a művésznő énekesi-, hanem egyéb erényei hódították meg - így lassan, de biztosan bontakozni kezdett viszonyuk, mely aztán majd húsz éven át tartott. A fiatal karmester-úr ugyanúgy szenvedett unalmas házasságában házsártos feleségétől, mint Luigiana a sajátjában - így aztán egymásra találtak. Úgy is fogalmazhatnék: Haydn, aki énekleckéket is adott a dívának, fület hunyt, de szemet nem amikor kénytelen volt felkészíteni őt és felléptetni a kastély színháztermében. Viszonyuk rövid idő múlva már nyílt titok volt, amiről a házastársak is hamar tudomást szereztek


A liezon "gyümölcsözőnek" bizonyult és nemsokára egy almát termett: egy fiúgyermeket, Antoniót. (Amire - mint fent megjegyeztem: nincs perdöntő bizonyíték. Ám ha rosszmájú lennék, azt írhatnám: talán azért nincs, mert valahogy "eltűntek" az erre vonatkozó iratok, adatok. (Ha akkor létezik internet vagy lettek volna bulvárlapok - a hírportálok és újságírók napok alatt kiderítették volna még a szülés körülményeit is, nem beszélve az egyebekről...)   

 

Antoniót hivatalosan (!) ugyan Haydn soha nem ismert el saját fiaként (ellentétben Luigia-val) de mindvégig gyámságot vállalt felette, sőt erősen támogatta később zenei nevelését is. (Ennek ellenére ez az alma túl közel nem esett a fájához, hiszen nem lett belőle olyan világszerte ismert, hírneves, jelentős zeneszerző, mint az "apjából". 

 

Kisebb kamaraműveket azonban írt és jó ideig hegedült is az Esterházyak nyári zenekarában. Az apa egy ekkor hozzá írt levelében "Édes Fiam"-nak szólította meg törvénytelen gyermekét. Innen sejthetjük, hogy mégiscsak saját fia volt, ha a nagy nyilvánosság előtt ezt titkolta is. Egyébként a fiú 72 évesen Pesten hunyt el, 1855-ben, "apja" halála után 46 évvel.

Mellesleg az olasz házaspár ennek a gyermeket hozó kapcsolatnak "köszönhette", hogy szerződésüket meghosszabbították. A herceg ugyanis annyira ragaszkodott Haydn-hoz (a fent leírt érdekeit szem előtt tartva) hogy inkább megtűrte a rezidenciáján még 12 évig a művésznőt, sőt s az egész Polzelli családot. Még úgyis, ha a díva nem boldogította oly nagyon és gyakran éneklésével, fellépéseivel a publikumot. 

 

Fizette hármójuk teljes ottani ellátását, mert az olasz házaspárnak már volt egy korábban született, ekkor már tizenéves gyermeke is, akit ugyancsak elhoztak magukkal ide. A herceg halála után azonban Haydn és szerelme is el kellett, hogy távozzanak a kastélyból. De még utána évekig leveleztek, és mindaddig tartották a kapcsolatot, amíg a zeneszerzőnek nem jött el a nagy lehetőség: külföldi szerződést kapott. Mivel a művésznő nem volt hajlandó elkísérni őt hosszú útjára - így kapcsolatuk elmérgesedett (ami régóta érlelődött már) és végleg szakítottak.


Időközben Luigia férje, valamint Haydn felesége, Maria Anna Keller is (képünkön) elhunytak, a hölgy pedig Piacenzában operai szerződést kapott. Így aztán hazaköltözött. 21 évvel élte túl Haydn-t, aki 1809-ben halt meg. Egyik híres mondása - melyet tökéletesen tükröz egész muzsikája is - a következő volt: "Minthogy Isten derűs szívet adott nekem, meg fogja bocsátani, hogy derűs szívvel szolgálom Őt."  

 

Hiszem és gondolom, hogy a teremtő megbocsájtott Haydn-nek. Még akkor is, ha erkölcstelen kapcsolatáról tudomása volt, hiszen Isten mindent tud. De ugyanakkor meg is bocsájt, mert Ő totálisan gondolkodik. Mindig a  nagy egészet tekinti át, még egy ember életénél is, s nem az apró részletek, tévedések, botlások alapján értékel. (nem ítél, értékel!) 

 

S ha valójában nem is lehetett Haydn-nek a szeretőjétől származó "gyermeke" - egy zenei zseni, aki folytathatta, vagy továbbfejleszthette volna apja zenei örökségét - a bécsi mester kárpótlásul azért elnyerhette a művészi halhatatlanságot. Többek között azokkal a műveivel is, melyekkel Istent dicsőségét zengték és szolgálták. 

 

S hogy közmént legyen mondva: a  Polzelli asszonnyal való viszony számára nem volt több felszínes kapcsolatnál, bármily hosszú ideig is tartott - összehasonlítva azzal a viszonnyal, mely Genzinger asszonyhoz kötötte. Valódi mély megértésről, elfogadásról és bizalomról kettejük között nem lehetett igazán szó. Egymás sorsát, pályáját, munkáját az ismert okokból elősegíteni nem tudták. 

 

Csakis egyetlen asszony volt Haydn életében, aki őszintén, igazán és mélyen megértette: Esterházy Miklós kezelőorvosának felesége, Marianne von Genzinger, akire fent az előbb utaltam.  Hűséges pártfogója, segítő támogatója volt egész életében. Bartha Dénes szép megfogalmazása szerint: "azt találta meg ebben az asszonyban, amit sem zsémbes felesége, sem Luigia Polzelli szerelme nem nyújthatott neki: a tökéletes megértést, a művelt családi otthon melegét, művészete és személye iránti őszinte érdeklődést és szimpátiát."   

 

 ZÁRSZÓ

 

 

Epilógusként annyit meg kell jegyeznem, hogy - mint arra bizonyára rájöttek -  írásom középpontjába az apákat és fiaikat, azok kapcsolatát, viszonyát állítottam. S azért az apákat, mert mégiscsak ők voltak a családfők - a vastag, szívós és egyenes törzsű fák, akik kivételes zenei adottságokkal rendelkező fiaikat, szép almatermésüket termették, nemzették. Ám, hogy ezek a fiúk oly csodálatosan ki tudták teljesíteni önmaguk személyiségét, hogy olyan zseniális előadóművészekké és komponistává válhattak - abban bizony az édesanyáknak is ugyanannyi szerepe és jelentősége volt, mint az apáknak.  

 

Anna Maria Pertl-nek (fent) Mozart szülőanyjának, és Liszt szülőanyjának, Lager Annának (lent.) De ugyanígy Haydn édesanyjának, Maria Haydn-nek is. S nemcsak amiatt, mert ők szülték e világra nagyszerű képességű, tehetségű gyermekeiket. Nem csak azért, mert pici korukban gondozták és nevelték őket a legnagyobb odaadással és szeretettel. Hanem azért is, mert zseniális gyermekeik gyakori utazásai, fellépései, valamint alkotómunkájuk mögött ők biztosították a megfelelő hátországot számukra. A biztos támpontot, a nyugalmat, az anyai szeretet, az otthon biztonságos melegét és örömét. 


És  ezt nemcsak a fiaiknak biztosították, hanem a férjeiknek is, hiszen leggyakrabban ők kísérték el gyermekeiket a hosszú útjaikon. Ők szervezték  egyre nagyobb és nagyobb sikereiket hozó hangversenyeiket, s újabb és újabb szerződéseket, munkahelyeket, zenei szolgálatokat kutattak fel és találtak számukra. S amíg ők távol voltak az élet otthon sem állhatott meg. 

 

 

Folyamatosan szükség volt a lehetőségek kikutatására, helyszínek feltérképezésére, újabb és újabb előkelőségek megkörnyékezésére, sokszor megalázkodásra is a jó ügy, fiaik tehetségének elterjesztése és fejlesztése érdekében. Mert bizony abban az időben is volt munkanélküliség, a művészek számára akkor sem volt könnyű a megélhetés. Mert hiába létezett akkor is sok helyen a zene iránti vágy és kíváncsiság, ha nem mindenütt volt fizetőképes a közönség. A pénz akkor is nagy úr volt.

De volt azonban még egy ennél is nagyobb hatalom, ami ma is létezik: és ez a művészet. A művészet, amivel legtöbbször az előkelőségeket is meg lehetett nyerni vagy hódítani. S az apáknak és anyáknak az örömmel, boldogsággal együtt - amit fiaik tehetsége és sikerei jelentettek - sokszor kellett megtapasztalniuk vélük együtt a nélkülözést, szomorúságot, sőt szenvedést is.

 

S az otthon maradó édesanyáknak az is sok keserűséget szerzett, ha éppen nem lehettek jelen fiaik sikereinél, csak levelekből, hallomásból értesültek minderről. Van egy mondás, miszerint "minden zseni mögött él egy még nagyobb zseni - és ez a feleség, vagy az anya." Azokban az esetekben, amik fenti tanulmányomban szerepeltek mind a kettő egyszerre és együtt jelen volt és érvényesült. 

Az édesanyák és az édesapák áldozatvállalása nélkül nem fejlődött volna ily magas szintre ezeknek a hírneves fiúknak az előadóművészete, nem jöhetett volna létre a mozarti, liszti, haydn-i életmű. Nagyon helyesen tette Haydn-papa, hogy Joseph fiát nem erőltette a saját maga szakmájának gyakorlására, s inkább rábízta rokonaira a fiú zenei nevelését. Mert lehet, hogy ebben az esetben egy átlagos bognármesterrel több lett volna a világon, viszont egy zseniális zeneszerzővel kevesebb. 

 

Ám, hogyha fondorlatosan és feltételes módban gondolkozom - akkor effajta következtetésre is juthatok: ha Joseph Haydn (ne adj Isten) bognár lesz és a szimfóniák helyett szekerek és hintók tervezésével megalkotásával tölti napjait - lehet, hogy éppen azokat a postakocsikat készítette volna el, amiken aztán Mozart és Liszt utaztak. Mert elvileg és időben mindez összejöhetett volna... És ebben az esetben is összefüggésbe kerül neve a másik két komponista nevével és munkásságával. 

Ha szüleik - életerős és szívós fákként - nem ismerik fel kellő időben saját terméseik (fiaik) kivételes értékeit és nagyszerű adottságait, ha nem állnak melléjük, nem segítik őket teljes erejükkel és lelkesedésükkel - akkor nem valószínű, hogy ilyen csodálatos életművet hagytak volna hátra az utókor nagy örömére és épülésére. 

 

Nagy becsben tartott gyermekeiknek életet, energiát, alkotóerőt adó szeretetük és támogatásuk nélkül ezek az almák - akik között ki közelebb, ki távolabb, ki egészen messzire esett fájától - nem maradhattak volna egész életükben ilyen egészségesek, fénylők és életet adók. És az az egészség, ragyogás és optimizmus - ami bennük élt mindvégig - átsugárzott csodálatosan megkomponált műveikbe is. 

 

És ott él és ragyog ma is, és még sokáig ezekben az örökbecsű alkotásaikban, melyek még ma is oly ragyogók, egészségesek és optimista szellemet sugároznak, mint annak idején, amikor megszülettek. S amelyeknek hallgatásától mi is egészségesek, ragyogók és optimisták leszünk. Ők valamennyien az almák egy különleges fajtájához tartoztak. De nem a gránátalmához, nem az idaredhez, nem a starkinghoz, és nem is a jonathánhoz - hanem a goldenhez.  

                                                                                                       ***




Felhasznált irodalom, segédanyagok, forrásmunkák:

Dr. Nádor Tamás: Liszt Ferenc életének krónikája (Zeneműkiadó, Bp, 1975.)

Hézser Zoltán. W.A.Mozart életének krónikája (Zeneműk. Bp. 1978.)

Alan Walker: Liszt - monográfia (I-III. kötet. megj. 1986-2003. Zeneműk. Edizio Musica Bp.)

Lina Schmalhausen: Liszt Ferenc utolsó napjai (szerk. Alan Walker -Park Kk. 2002.)

Harold C.S. Chonberg: A nagy zeneszerzők élete (Európa Kk.Bp.1998.)

Pándi Marianne: Hangversenykalauz - Kamaraművek (Zeneműk. Bp. 1975.)

Grove-monográfiák - Mozart (írta Stanley Stadie. Zeneműk. Bp. 1987.)

Barabás Tibor: Mozart párizsi utazása (Kossuth Kk. 1957.)

Liszt Ferenc válogatott levelei (ford. Eckhardt Mária. Zeneműk. Bp. 1989.) 

Joseph Haydn élete dokumentumokban (szerk:Bartha Dénes és Révész Dorrit - Európa Kk. 2008.)

Somfai László: Haydn élete képekben és dokumentumokban (Zeneműkiadó, Bp. 1977.)