2019. november 4., hétfő

HÁROM HÍRES CSALOGÁNY 3. ( KÜLFÖLDI POPÉNEKES FÉRFIAK )













  Nyitány
 
 
Kapcsolódó képmit megígérek azt be is szoktam tartani. Nem meg, hanem be, ami lényeges, hiszen az sem mindegy - mint tudjuk - hogy pl. egy adott kormány az ígéretét megtartja, avagy betartja. Nem általában, hanem mindig. Ennek értelmében folytatom híres csalogányokról, énekesekről  írott sorozatomat egy újabb kis tanulmánnyal. Nem véletlenül hasonlítom következetesen éppen a csalogányhoz (fülemüléhez) a kiválasztott, elemzésre szánt énekeseket. Ez a madárfaj dalol ugyanis a legnagyobb hangterjedelemmel. Ugyanakkor végtelenül kellemes, tiszta, átható, éles is a hangja. 
 
 
Jelen tanulmányom e címmel már a harmadik a sorban, mint azt a fenti alcím is jelzi. Mivel a magyar popénekes férfiak egy teljesen külön írásban (Három égi dalnok - Szécsi, Ihász és Máté) már szerepeltek korábban, így újabb tanulmányt magyar popénekesekról a "csalogány-sorozatban" már nincs szándékomban írni. Hozzájuk mérhető színvonalon éneklő hazai popsztárunk a férfiak között manapság, most 2019-ben egyébként sincs senki, akiről érdemes lenne írni. (Nagyszerűen éneklő tehetségek azok akadnak nálunk, de olyan felkészültséggel, hangi adottságokkal és előadói kvalitással rendelkezők - mint ama három - nem létezik egy sem.  Viszont a külhoni férfi csalogányok között van, mégpedig nem is kevés. 



A természetnek ez a tüneményes kis állatkája emellett remek ritmusérzékkel is rendelkezik. Amiről úgyszintén meggyőződhetünk, akárhányszor csak megszólal. Tudjuk, hogy a hang terjedelme csak egy tényező ama sok közül, ami a madár "énekesprodukcóját" meghatározza, jellemzi és minősíti. (Akárcsak az emberi énekeseknél.) Ám mégis érdekes megemlíteni: a csalogánynak a legszélesebb a hangterjedelme az énekes-madarak között. 


Ornitológusok megfigyelései szerint ezernél több (!) hangot képes kiadni, ugyanakkor a mezei pacsirta "csak" 345-öt, a feketerigó pedig mindössze 108-at. (Pedig az is mily szépen énekel!) Ha most elgondoljuk, hogy egy átlagos pop-, vagy operaénekes a maga hangfekvésében úgy két-három oktáv terjedelemben énekel (egyesek bírják a négyet is) ami maximum 48 hangot jelent - akkor érdekes és meghökkentő ez az összehasonlítás.

Ám ünneprontás nélkül (és persze neveket is mellőzve) megjegyzem: sok énekes kisebb hangterjedelemmel is többre képes, és lényegesen jelentősebb, színvonalasabb produkciót nyújt (vagy tudott) nyújtani a zenei előadóművészet eddigi története során, mint mások a maguk három vagy négy "oktávjukkal". Mindent összevetve: az énekesek hangterjedelme az éneklés, az előadás minősége szempontjából sokkal inkább érdekes, mint  amennyire fontos. A fontosság az éneklés minőségében, egyedi stílusában és annak hatóerejében leledzik. Vagyis abban, hogy ki mit és hogyan csinál a saját hangjával, ami mellesleg éneklésre is képes.


A madarak is például a maguk sajátos agyszerkezetüknek megfelelően csak "kiadják" különböző magasságokban ezeket a hangokat. Kiadják, de nem csinálnak velük semmit. (Megint nem a gúnyolódás, csupán a ténymegállapítás szándékával írom név nélkül: sok énekes létezik - még a ma körülrajongottak között is - akikre ugyanez elmondható...) És itt bizony nemcsak az ún. könnyű műfaj képviselőre gondolok. 
 
Mert világszerte tűnnek fel szép, csengő hangú operaénekesek is, akiket hamar felkapnak, aztán néhány hónap után - ilyen-olyan okokból - kiesnek a köztudatból. Az igazán értékes, valóban nagy tehetségek évtizedekig képesek "fenn maradni", s folyamatos fejlődéssel biztosítani, hogy mindig színvonalas  produkciókat nyújtsanak. 

Ezek a fent jelzett, hirtelen felkapott énekesek oly hamar (szinte üstökösként) tűnnek fel, hogy idejük sincs a hirtelen jött nagy népszerűség, s az özönével reájuk zúdított szerződések, fellépések ellátása mellett arra, hogy továbbfejlesszék a hangjukat. S olyanok is akadnak, akiknek az énektanulás, hangcsiszolás mellett nincs idejük elmélyedni a társművészetek tanulmányozásában, ami szükséges lenne ahhoz, hogy valóban elmélyült, emlékezetes produkciókkal álljanak elő. 
 
Hogy  alaposan megismerkedjenek az adott opera sajátos tartalmával, hátterével, szerzőjük életrajzával, személyiségével és művészi szándékaival - úgy intellektuális, mind érzelmi tekintetben. Ezért színezésben, díszítésekben, érzelmek, lelkiállapotok kifejezésében, gondolatok hangi megszólaltatásában, szöveggel való társításában ugyanúgy könnyűnek találtatnak a megmérettetésnél, mint az  az énekesmadarak. (Csak csendben jegyzem meg: Rost Andrea, Miklósa Erika, Philipp Jaroussky, José Cura  vagy Anna Netrebko, a régebbiek közül Pavarotti, Schwarzkopf, Caballé, Janowitz stb. semmiképpen sem ebbe a kategóriába tartoznak.)


Az énekesmadaraknál az előbb felsorolt követelmények értelemszerűen nem kérhetők számon. Náluk viszont igen. Mind a könnyű, mind a klasszikus, komoly zene énekesei  annál nagyobbakká, annál értékesebbekké, jelentősebbekké válhatnak  minél inkább többet tesznek hozzá hangjukhoz az éneklésük, előadásuk során. (S nemcsak a hangtechnika, hanem a színészi játék, az érzelmek, lelkiállapotok, cselekedetek megformálása terén.) 
 
Minél szebben, változatosabban, kreatívabban tudnak bánni énekeseink az adott hangjukkal és elvállalt szerepükkel - annál nagyobb művészi élményt tudnak nyújtani igényes, értő hallgatóságuknak. Minél rugalmasabban, minél óvatosabban, minél megfontoltabban kezelik hanganyagukat, annál többet fejeznek ki azzal, mint művészetük egyik eszközével. De ennyi talán elég is az "ornitológiai és művészi" fejtegetésekből. Az alábbiakban következzen a három - fenti címben beharangozott - popénekes, akik valamennyien a "hím csalogányok" képviselői. 


  

A kiválasztottak

 
Mindhármójuk különböző nemzetiségű férfiember: Andrea Bocelli olasz földön született és él; az afrikai ősökkel rendelkező Bobby McFerrin - aki szülei Újvilágba vándorlása és letelepülése után már ott született - amerikai állampolgárként él és működik, zenél és tanít New Yorkban. Robbie Williams pedig Angliában született és "állandó" lakhelye ma is ott van.  Őket, életüket, egyéniségüket illetve énekhangjukat, énekesi teljesítményeiket szeretném összehasonlítani az alábbiakban. 
 
 
Rögtön adódik a kézenfekvő kérdés: miért nem másokat választottam a sok világhírű, remek hangú és sikeres popénekes közül? Miért nem írok mondjuk: Stingről, Michael Jacksonról, Freddie Mercuryról (alábbi képen) Bryan Adamsről, George Michaelről, az évtizedekig sikeres Adamóról, Udo Jürgensről, Aznavourról, Demis Roussosról vagy másokról? Akik ugyancsak a popműfaj jeles képviselői közé tartoznak, illetve tartoztak az elmúlt évtizedekben.

Képtalálat a következőre: „Freddie mercury képek”



Válaszom egyszerű és egyértelmű: első sorban nem minőségi szempontokat óhajtottam reprezentálni, vagy sorrendet felállítani jelen írásommal sem. Itt következő soraimból remélhetőleg senki nem azt olvassa majd ki, hogy őket tartom minden idők három legnagyobb, legszínvonalasabb teljesítményt produkáló, legtehetségesebb popénekesének. Mert ezt nem állítom egy szóval sem. De hogy beletartoznak a legnagyobbak közé - az biztos! 


Sok tehetséges sőt zseniális énekes működött már eddig is a zenetörténetben. Van és lesz is, bár egy-egy időszakban több, másikban pedig kevesebb került reflektorfénybe. Nem valamiféle elméleti dalnokverseny általam kiválasztott győzteseit óhajtom bemutatni tehát az alábbiakban, aminek ugyanúgy lehetnek szubjektív (s miért ne?) mint objektív értékelési szempontjai. 

Az előbb felsoroltak ugyanis - és még sokan mások - ugyanabba a kategóriába sorolhatók: a legmagasabb nívót képviselő popénekesek ők jelenleg, illetve voltak a múltban. Közöttük "nagyságbeli" különbség nincs, mind egyformán nagyok - mert ahogyan az öreg Buxtehude mondotta a fiatal Bachnak: "Fiam, a tehetséget nem rőffel mérik."  Én azonban minden áron arról a három férfiúról szerettem volna írni, akik énekesi produkcióikkal, megjelent albumaikkal  számomra az utóbbi években a legnagyobb zenei élményt nyújtották.


Ezenkívül személyiségük varázsával, erkölcsi helytállásukkal, szívósságukkal, mesterségbeli tudásukkal - melyet részben ösztönösen, részben tanulással szereztek meg - továbbá jellemükkel is a legnagyobb hatást gyakorolták rám. És ráadásul  igazolták azt is, hogy egy énekes - képességeinek folyamatos fejlesztésével - akár évtizedekig is "fenn tud maradni" ha akar. Ha észnél van, ha rendelkezik megfelelő pozitív karakterrel, ha nem szúrja el az életét azzal, hogy mértéktelen ivászattal, cigarettázással, dorbézolással vagy drogozással devalválja már meglévő, s nehezen megszerzett képességeit. Mint ahogy erre sajnos akadtak és akadnak ma is példák.

S ha mindezektől a fentiektől mentes - képes arra, hogy mindvégig azonos vagy egyre jobb színvonalon énekeljen. Ám az, hogy mindettől óvakodik - még nem jelenti azt, hogy szerzetesi, aszkéta módon kellene folytatnia személyes életét. Csupán azt, hogy mindig tudja: hol a határ, s mik a korlátai. S tisztában kell lennie azzal: amit elveszíthet a vámon, azt megnyeri majd a réven. Ha mellőzi a nagyvilági életmódot, az élvezetek hajszolását - azzal s azáltal lényegesen kevesebbet veszít, mint amennyit nyerni fog a pályáján elért nagy sikereivel, a közönség szeretetével, művészi szándékai megvalósításával.   

Simándy is szépen, kényelmesen, békésen megitta saját termésű finom borocskáját balatongyöröki szőlőjében - mindig csak egy-egy pohárral. És ezt jól tette. Ennek ellenére (vagy ezzel együtt is) mégis az egyik legnagyobb hazai operaénekesünkként működött (több, mint negyven évig) pályája betetőzéséig. Legutolsó nyilvános fellépésén Aranyos falu templomában a nagymise után énekelte el a Hazám, hazám... áriát. 
 
Példát mutatott arra kedves és tisztelt akkori és utána jövő kollégáinak: mikor kell egy énekesnek abbahagyni! Amikor hangja zeng, s nem akkor, amikor még zeng... Egyik kedvenc mondása volt: "Az embernek megvannak számlálva a magas C-i, nem szabad eltékozolni." Az igazi énekesnek ezeken kívül tudnia kell kisebb kihagyások, vagy hosszabb "leállások" nélkül is (!) folyamatosan magas szintű produkciókat nyújtani hűséges közönségének. És nem utolsó sorban kellő önbizalommal, hivatástudattal, önkritikával kell rendelkeznie.



Képtalálat a következőre: „Barbra Streisand képek”


És ez szerintem nagy szó a mai világban, amikor százával hódítanak a különböző műfajban jeleskedő - vagy nem éppen jeleskedő - énekesek, együttesek. Mégpedig erősen megkérdőjelezhető színvonallal és felkészültséggel. Pozitív példaként említhetném az értékesebb, színvonalasabb énekesek közül Barbra Streisandot, Udo Jürgenst, Adamot, Aznavourt, stb. vagy a magyarok közül Demjént. (Nincsenek sokan.) Akik még negyven év után is elvarázsolják, vagy elvarázsolták hangjukkal, lenyűgöző előadásmódjukkal a közönséget. 
 
Még akkor is, ha nem minden egyes számuk remekmű, amit előadnak. De a hangjukkal, énektudásukkal még a közepesebb, vagy gyengébb szerzeményeket is képesek bearanyozni, azokat több, mint élvezhetővé tenni. S többek között ezért is nagy énekesek ők. (Mint az igazi színészek, akik akár még a telefonkönyvet is képesek színvonalasan, élvezetesen, magával ragadóan és művészi módon előadni.)

És a kiválasztásnál az utolsó  (bár ez sem elhanyagolható) szempontom volt: mindenképpen olyan énekeseket akartam választani, akik még ma is (2019-ben) is aktívak, zenélnek, énekelnek és milliókat kápráztatnak el éneklésükkel ugyanúgy, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Kerestem (és meg is találtam) tehát azt a három dalnokot, akik mind a négy szempontomnak maradéktalanul megfelelnek. S így esett a választásom végül hármójukra. 


  
 
A mediterrán csalogány (gyermekkor, jellegzetességek)
 
 
Képtalálat a következőre: „Bocelli - képek”A három kiválasztott popénekes (Andrea Bocelli, Robbie Williams és Bobby Mc Ferrin) összehasonlítását származásuk, gyermekkoruk, sorsuk vázlatos ismertetésével kezdem. Hármójuk közül a jelenleg hatodik X-et éppen elhagyó Bocellit sújtotta legkegyetlenebbül a sors: örökletes zöldhályoggal született, amitől egyre rosszabbul látott. Ráadásul 12 éves korában játék közben egy focilabda véletlenül fején találta. És sajnos oly szerencsétlenül, hogy attól aztán végképp és teljesen megvakult. Ám - ahogy mondani szokták - ahol Isten bezár egy ablakot, ott hamarosan kinyit egy másikat. S  mindenképpen segíti azt, aki hisz Benne


Bocelli ugyanis azóta - kivételes énekhangjának, rendkívüli zenei érzékének, hihetetlen szorgalmának és hitének köszönhetően - megérdemelten elismert, ünnepelt világsztárrá vált. Milliószámra eladott hanghordozóival és koncertturnéival világszerte sok örömet szerzett már az elmúlt évtizedek során és ma is hallgatótáborának, az igényes zenét és éneklést kedvelő közönségének. Napjainkban boldog családi életet él kislányával és szeretett feleségével, a 25 évvel fiatalabb Veronica Berti énekesnővel. Elmondása szerint egy közös féllépés során szeretett bele élete párjába, s az első perctől kezdve tudták, hogy egymásnak rendelte őket a sors. 


Képtalálat a következőre: „Bocelli családja, felesége”


Mindez tökéletesen beleillik abba a romantikus világképbe és életérzésbe, ami Bocelli dalaiban is megjelenik és amiről énekel. A szeretet és a béke mindent átható, életünket megszépítő hatalma, a zene lelki harmóniát biztosító ereje, az emberi kapcsolatok értéke és fontossága, a béke megnyugtató biztonsága szinte minden dalában megfogalmazódik. Bizonyára rengeteg szeretetet, türelmet, törődést kapott gyermekként és ifjúként abban a családban, melyben felnőtt. S szerető szülei  mindezzel igyekeztek feledtetni véle érzékszervi fogyatékosságát.

Apja és anyja a hetvenes évek végén nem kevés anyagi áldozatot hozva még a pisai egyetem jogi karának elvégzését is finanszírozták, biztosították számára. Andrea azonban magában zenei tehetséget érezve - diplomája megszerzése után csak kis ideig működött ügyvédként. Hála Istennek, hogy nem tartott ki a jogi pálya mellett, akárcsak Csajkovszkíj, aki annak idején - jó 150 éve -  a cári hivatalnokrendszer jogászaként koptatta az ügyvédi iroda székét és asztalát Szentpéterváron. 
 
Szerencsére, ő sem sokáig! Ha netán kitartanak, s végleg leragadnak ebben a szakmában a zenei  világ nagyon sokat veszített volna ezzel! Bizonyára sokkal többet, mint amennyit a jogi praxis veszített ővelük. Mert lehet, hogy akkor két rossz ügyvéddel több lett volna a világon, viszont egy remek komponistával és énekessel meg kevesebb...    
  

Képtalálat a következőre: „Bocelli - képek”Bocelli éneklésében az első ami megragadja az embert: a rendkívüli érzékenység, impulzivítás,  érzelmi többlet amit nyújt a közönségnek. (Ez nem véletlen, hiszen a szűz jegyében születetteknél az érzelmek  állnak a középpontban. Ez az, ami első sorban meghatározza gondolkodásukat, tevékenységeiket, kapcsolataik kiépítését és azok megélését. A szűz jegyében született férfi a nyugalmat, rendet szereti, mindig megfontolt, erkölcsös, lelkiismeretes, precíz és hajlamos az örök tanulásra. 
 
Többek között ez is indokolja, hogy erős rokonszenvet érezzek Bocelli személyisége és művészete iránt, hiszen ugyanabban az övben, hónapban - bár nem ugyanabban az évben - születtünk. S s még némi névazonossággal is büszkélkedhetek. Ám, hogy a fent felsorolt tulajdonságok mindegyike jellemző-e rám is - arról nem nyilatkozom...) 

S mindezt a fent jelzett érzelmi többletet, lelki odaadást Bocelli egy olyan (nem hallatlan, hanem hallható!) biztonságos, tévedhetetlen intonációval árasztja  ámuló hallgatósága felé, hogy még magát Pavarottit is csodálatra késztette már a 90-es években, amikor meghallgatta. ( Andrea azóta a nagy olasz tenor jó néhány szerepét, sikeres számait is elénekelte, s még önálló albumot is jelentetett meg operaáriákkal, sőt egy kollekciót szent áriákkal.) 
 
Mindaz az öröm és boldogság, ami előadásából árad - bizonyára boldog, kiegyensúlyozott gyermekkorával is összefügg és magyarázható. No, meg azzal a sikerélménnyel, hogy világtalanként - egyedül jó hallására, fülére támaszkodva -  képes arra, hogy elsősorban jó hallásával (!) megtanulja az előadott dallamokat és szövegeit.   


Előadása azonban a magasfokú érzelmi töltet ellenére sem csap át egyfajta édeskés szentimantalizmusba, mint ahogy az tapasztalható egyes olasz énekeseknél. Nem találkozunk nála indokolatlan remegtetéssel, hatásvadász vibrátókkal, patetikus, olaszos érzelmi megnyilvánulásokkal. (Pavarottinál voltak ilyenek...) Éneklését mindig alárendeli a szövegnek, a dal mondanivalójának. Éppen ezért minden dalában - a szöveghez alkalmazkodva - új meg új énektechnikai eszközöket, fényeket, színeket, tónusokat villant fel - persze egyéni stílusát mindenkor megtartva, megőrizve.  Ez Bocelli éneklésének öt jellemző ismérve. Ez az,  ami előadását, éneklését leginkább meghatározza. 


 
 Egy kicsi, de nem lényegtelen kitérő
 
 
Képtalálat a következőre: „Érdi Tamás - képek”Egyik magyarországi művész-sorstársának, a zongoraművész Érdi Tamásnak (mellékelt képen) játékát hallgatva állapította meg évekkel ezelőtt Kocsis Zoltán, hogy a látószervükben fogyatékos zongoristák teljesen másképpen játszanak. Sokkal érzékenyebben nyúlnak a billentyűkhöz, mint látó művészkollégáik. 
 
Úgy látszik, ez az éneklésre is érvényes. Ezen a területen is tapasztalhatjuk ugyanis, hogy egyedül a fülük (és persze a hangszalagjaik) segítségével ők valami olyan lenyűgöző művészi előadást tudnak prezentálni, oly  csodálatos életerőt és energiát tudnak számunkra átadni, ami egészen kivételes és egyedülálló. 

Bár  jól tudjuk: ma már a kottaképeket Braille-írással is lenyomtatják egyes zeneműkiadók, s így a vakok az ujjaik érintésével "olvashatják le" a kottafejeket. De még mindig nem létezik olyan számítógépes program, mely az ötvonalas, kétdimenziós kottát átírja egysorosra  a világtalanok számára. Ezért ahhoz, hogy egy vak énekes valóban a kotta alapján készüljön fel az előadásra -  olyan szakfordítók segítségére van szüksége, akik egyaránt értik a hagyományos kotta rendszerét és a Braille-írás kódjait is. Csakis az ő segítségükkel születhet a tanulásból élő előadás, amivel aztán ezek a vak művészek csodálatra késztetik a hallgatóságukat.  

Mindezt tehát tudjuk, ám a vak, világtalan előadóművészeknek elsősorban mégis a hallószervük az, ami szervezetükben  sokszorosan kifejlődve segíti őket a dalok, zenedarabok megtanulásában. Egy látó ember számára mindezek ellenére mégis felfoghatatlan, hogyan képesek oly pontosan magukévá tenni egy operaária (vagy Érdi esetében például egy Mozart-zongoraverseny) teljes kottaképét, annak előadói utasításaival, dinamikai jelzéseivel együtt.  Mint ahogy ma sem tudjuk - közönséges, hétköznapi emberként - elképzelni, felfogni azt, hogy az idős korában, bocsánat a kifejezésért - töksüket, hallócsővel és beszélgetőfüzettel kommunikáló - Beethoven hogyan hallotta belülről a hangszerek játékát az előtte lévő kottakép láttán. 


Márpedig - a korabeli hiteles beszámolók szerint - Bécsben 1824-ben teljesen süketen  vezényelte el 9. szimfóniáját. (Csodálatra, bámulatra méltó ez még akkor is, ha tudjuk, hogy azért napokkal előtte egy másik karmester és a kórusvezető a próbákon már minden lényegeset betanított. Az  egyes szólamokat külön begyakorolták a zenészekkel és énekesekkel, ám élesben már a zeneköltőnek kellett helyt állnia művének bemutatásakor.


Képtalálat a következőre: „beethoven  - képek”


És amellett mindez azt is bizonyítja, hogy maga a karmesteri produkció tulajdonképpen nem más, mint egyfajta energia-átadás, a lélektől-lélekig művészete. Ahol nem a mutogatás, a karlengetés a lényeg, hanem az, hogy a maestro belül érzi-e a zenét? Tisztában van-e annak lényegével, avagy nem. S ha igen, akkor van mit átadnia a zenészeknek. Beethoven esetében még azt is nehezen tudjuk megérteni: hogyan volt képes még komponálni is ilyen állapotban, ilyen érzékszervi fogyatékosságtól, illetve fogyatékosságban szenvedve.


A szó szoros értelmében írom: szenvedve. Hiszen jól ismerjük heiligenstadti végrendeletéből, hogy milyen borzasztó hatással volt rá, hogy embertársaival nem volt képes normális, természetes módon kommunikálni.) Az emberi akaraterő, szívósság és egészséges exhibicionizmus egyedi és különleges csodái ezek. Amik Beethoven esetében az utókort - Bocelli esetében a jelenkort - bámulásra késztetik. 
 
És persze a csoda és bámulat mellett hatalmas zenei élményt is nyújtanak a hallgatóságuknak, közönségüknek. Akárcsak a tiszteletre méltóan megszervezett paraolimpia mozgásszervi fogyatékosai. Ők azok a szeretetünket és elismerésünket kiváltó egyéniségek, akik mindenképpen meg akarják mutatni, hogy igenis képesek ugyanolyan (ha nem jobb) teljesítményekre, mint a teljesen egészséges, minden érzék-, és mozgásszervükben ép embertársaik.  



 A második énekes (gyermekkor, jellegzetességek)
 
 
Másik énekes csalogányunknak - az olasz kollégájánál fiatalabb, 45 éves, legszebb férfikorában lévő angol Robbie Williams-nek -  nem volt olyan keserű a gyermekkora, mint Bocellinek
Képtalálat a következőre: „Robbie Williams képek” 
Ő - szerencsére és Isten kegyelméből - teljesen ép, egészséges szervekkel született és rendelkezett gyermekkorában. És hála Istennek, ma is azzal bír - de ettől függetlenül neki sem volt teljesen harmonikus a gyerekkora, teljesen fenékig tejfel az élete. Három évesen kellett nap, mint nap átszenvednie kocsmát üzemeltető szüleinek veszekedéseit, konfliktusait, majd a válásukkal együtt járó viszontagságokat. 

 
S éppenséggel egy részeg, züllött alakok randalírozásától hangos londoni külvárosi pub sem éppen a legideálisabb lehetett a kisfiú és nővérkéje számára. S nem kifejezetten ingergazdag környezetet jelenthetett mindez a két felcseperedő gyermek személyiségének normális fejlődéséhez. Akik első éveiket ebben a miliőben, s a szórakozóhely feletti lakásukban töltötték. Bizonyára zene (mégpedig élő) is szólhatott ott, illetve valószínűleg fel is hallatszott a gyerekszobába is,  ami valamilyen formában nyomot hagyott a gyermekekben. S a kis Robbie (Paul) jócskán örökölt apja tehetségéből is, aki televíziós show-műsorokban is szerepelt akkoriban. Tehetségkutatót is nyert, s azóta is dolgozik a szórakoztatóiparban. 



Képtalálat a következőre: „robbie williams gyerekkori képei”
  



Robbie katolikus iskolába járt, ahol énektudásával ugyan nem tűnt ki. (A fenti két összemontírozott arckép között mindössze harminc év különbség van, ám így is jól láthatók az azonos jegyek, különösen ami a szemeket, homlokot, szájat, orrot és a pajkos tekintetet illeti.) Ennek ellenére az édesanyja azért felfedezte az elemi iskolás fiúban megbújó, jelen lévő zenei adottságokat. Tulajdonképpen ő indította el fiát ezen a pályán, hiszen ő volt egyedül, aki győzködte: jelentkezzen a helyi lap hirdetésére. 


Az 1990-ben alakuló, induló Take  That  zenekar új tagot keresett, s ide fel is vették a 16 éves fiút. 5 év elteltével - miután jó néhány dalukat sikerre vitte - megvált az együttestől.  Talán az is közre játszhatott ebben,  hogy nem kapott tehetségéhez méltó feladatokat, flusztráltnak érezte magát. (A napokban hallottam ennek az együttesnek egy olyan albumát, amelyen Robbie mindössze egyetlen számot énekel!) Atörténethez hozzátartozik az is, hogy az együttes feloszlását maga Robbie siettette azzal, hogy - a hirtelen jött sikert nehezen viselve - a droghoz folyamodott: egy 1994-es koncert előtt túladagolta magát. (Ha hihetünk a Blikk-újság ide vonatkozó cikkének...) 

 
Ez persze konfliktusokhoz vezetett a zenekaron belül, aminek végső eredményeként az énekes kilépett e formációból, majd egy év múlva maga a zenekar is megszűnt. Hogy valóban így történt-e minden pontosan - erre nem merném letenni a nagy esküt. Hiszen ha valaki mindent készpénznek, megcáfolhatatlan igazságnak könyvel el, amit az interneten vagy a sztármagazinok hasábjain olvas - akkor akár megmintázhatnák róla a naivítás és hiszékenység szobrát is.     
 
 
 
Én magam hajlok afelé, hogy Robbie mégiscsak jelenthetett valami értéket már ott is, és éneklésének lehetett abban az együttesben is valami súlya és nívója. Hiszen ha a zenekar önmagában is jó lett volna, akkor egy újabb énekessel csak tudta volna folytatni pár éves sikeres pályafutását. És abban is inkább hiszek, hogy  mára már Robbie biztosan lemondott a kábítózásról, különben nem tudna napjainkban is ilyen nívós koncerteket adni, mint ahogyan azt tapasztaljuk.      


Jól tette, hogy -  mint minden kiugró tehetség, aki többre hivatottnak érzi magát annál, hogy "másodhegedűs legyen" - szólókarrierbe fogott. Ám még éveknek kellett eltelnie, mire sikerült tartósan "befutnia". Ebben talán szerepet játszott ellentmondásos magánélete is: a kezdeti szólista-éveiben folyamatosan alkohol-, és drogproblémákkal küzdött, miközben részt vett olyan reklámkampányban is, mely éppen az efféle életmód ellen szólt.

Mindez felveti azt, hogy Robbie gyermekkori nevelése, életre való felkészítése, életmódja bizonyára nem volt éppen ideális, felhőtlen és ellentmondásmentes. S emiatt is nem talált magára, emiatt birkózott lélektani problémákkal, súlyfelesleggel felnőttként egy jó ideig. Végre, 1997-ben az Angel című dalával megjelent kislemeze kétszeres platinává érett. (Ami akkor és ott nem 4-5000-es eladott példányt jelentett, mint ma itt, nálunk...) Így aztán lassan, de biztosan megindulhatott felfelé ívelő karrierje. 

Dala 28 hétig (!) vezette az angol slágerlistát, a kislemez pedig világszerte kétmilliónál több vásárlóra talált. Ezután szinte évenként követték egymást önálló albumai, európai és ázsiai nagyszabású turnéi. Írásomban itt és most - akárcsak Bocellinél és majd zárásul McFerrinnél - énekhangjának, stílusának jellegzetességeit emelném ki. Ehhez most kiválasztottam a 2005-ös berlini Velodromban adott koncertjét, melynek DVD felvételét 
sikerült nemrég megszereznem.



 

Képtalálat a következőre: „Robbie Williams képek”
 
Ezen a nagyszabású eseményen  mintegy nyolc-tízezer rajongó csápolt, őrjöngött, tapsolt a hatalmas aréna nézőterén. Ezen a koncerten is fényesen beigazolódott - a nagyszerű éneklés mellett - Robbie rendkívüli fizikai és szellemi energiája, mellyel a majd másfél órás programot lendületesen, sportosan végig mozogta, gyalogolta, vagy éppen szaladgálta. Számtalanszor bejárta, végigfutkározta azt az S alakú, lámpákkal szegélyezett útvonalat, ami az élő zenekar és vokalisták pódiumától elválasztotta a Cd-korongot formázó színpadot. 

 
Azt a kör alakú területet, ahonnan a koncert nyitányaként füst-, és ködoszlopok között felemelkedett, s amelyhez mindig visszatért dalainak éneklése közben. Mint igazi előadó, s mint igazi énekes - nem hagyta, hogy a show, a gigantikus fény-, és tűzijáték kábító varázslata, s annak elemei uralják, elnyomják az énekesi produkciót, hanem maga az énekelés uralta az egész koncertet, az egész showt. Melynek magas nívójához a nagylétszámú, kitűnő élő zenekar és a profi  vokalisták is ugyancsak hozzájárultak - a mesterien tervezett és funkcionáló fényjátékok mellett. 

Ami persze nem volt csekély (a villanyszámla bizonyára egy kisebb város áramköltségét is meghaladta talán) de a látványos, káprázatos fényorgia nem nyomta el azt, amiért a közönség valóban idejött: az éneklés szépségét, élményét. (Mert sokszor megfigyelhetjük: a túlzásba vitt show-elemek mintha feledtetni akarnák, el akarnák terelni a figyelmet - ami néha sikerül is - a gyenge énekesi teljesítményről...) 

Ám itt ez szóba se jöhetett. Ezen a koncerten is megfigyelhettük: Robbie mozgása ugyanolyan jellegzetes, sajátos koreográfiával felépített, mint amilyen maga az éneklése a maga dinamikájával, rendkívül változatos színeivel, diszítéseivel, nem túlságosan magasba ívelő hangjával. Amely meleg (de nem behízelgő) férfias, bariton fekvésével és szép, tiszta szövegejtésével, a dalok belső tartalmának érzékletes kifejezésével bizonyítja: lehet valaki nagy énekes anélkül is, hogy három oktáv terjedelemben tudjon énekelni. 


Képtalálat a következőre: „Robbie Williams - képek”


Mert Robbie legfeljebb kettőben mozog otthonosan, de ott aztán nagyszerűen. A túlságosan magas hangok nála már vesztenek erejükből, nem szólnak oly határozottan, biztonságosan és szépen, mint a középső, vagy annál mélyebb tartományban. Annak ellenére, hogy amit itt, a magasban is kiénekel azt tisztán, s nem karcosan képes prezentálni. Summázva elmondhatjuk: minden regiszterben nagy érzelmi intenzítással, kifejezően, tisztán, érzékletesen zeng és muzsikál férfias, ebben a műfajban megfelelő erővel rendelkező hangja. Mert szó, ami szó: nem operaénekesi hangerővel bír,  amiért persze nem marasztalható el. Mint ahogy egy operaénekest sem értékelhetünk le azért, ha nem rendelkezik rockénekesi erényekkel. 

Tehát nem bír akkora erővel a hangja, mint mondjuk Bocellinek. De megjegyzem: se Montand, se Becaud, se Aznavour, se Sínatra - s még sorolhatnám - sem hangjának ereje, hanem annak egyéni, nemes, bársonyos színe és persze dalainak előadása miatt váltak világhírű nagy sztárokká, akárcsak Robbie. Az ő dalaink előadásában sem a hang magassága, vagy ereje az, ami feltétlenül szükséges lenne dalainak előadásához, hanem mindaz, amire a fentiekben utaltam. 
 
S nála is - akár az említett nagy sztároknál - a közönséggel való kommunikáció, a dal átadásának emberi  szándéka, természetes, művészi igényessége mellett hangjának tisztasága, kifejező ereje, egyéni, nemes szépsége  az, ami őt elsősorban nagy énekessé teszi. S mindezek az erények erősítik az ő énekesi jelenlétét, művészi előadását, közönségre gyakorolt hatását a színpadon. 

Itt, ezen a berlini koncerten is lazán, s roppant mesterségbeli tudással elénekelt 15 számot. Nem vette túlságosan igénybe a hallgatóság türelmét és állóképességét (valóban sokan álltak is itt) mint más énekesek még két órát is meghaladó programjukkal. A 75 perc alatt folyamatosan "szemmel tartotta" hallgatóságát, állandó kapcsolatban volt közönségével. Néha be-beszólt nekik, elcsente a pódium szélén csápolók tábláját (King of pop - a pop királya  felirattal) s azt a mikrofonállványhoz állította. 
 
Poénkodó, hetyke megjegyzéseivel, kevés, de hatásos prózai összekötő szövegével, sokszor hülyegyerekes fintoraival, színes pálcáival, pöttyös kendőivel, darabos, parodisztikus, mozdulataival, pingvinszerű járásával, szögletes táncaival kísérve éneklését. Ami - ismervén élettörténetét, sorsát és személyiségét - adekvát, tehát illik hozzá, és számai tartalmához is. Mintha ezzel is kifejezné s megszüntetve megőrizné férfikorba nyűló kamaszos bohóságait. 

Hol ezüst-, hol aranyfüsttel futtatott mikrofonjával minden számot másképp, máshogyan énekelt el s adott elő itt is. S mégis önmaga maradt mindegyikben. Igazolva, bizonyítva - akárcsak Bocelli és McFerrin is - hogy a tehetség és szorgalom önmagában nem elég. Önazonosnak is kell lenni, vagyis az előadóművész ne hazudja magát másnak, mint ami valójában. Az igazi előadóművész mindig ott kell, hogy hagyja saját kézjegyét a produkcióján. 
 
 
Képtalálat a következőre: „Bobby McFerrin képei”
 
 
Mint ahogy Bocelli és McFerrin is teljesen más egyéniség, teljesen más személyiség, mint Robbie - így nyilvánvaló, hogy dalaikat sem adhatják elő ugyanúgy, csakis személyiségük sajátosságainak megfelelően. A művészet - benne az éneklés - is csakis akkor lehet hatásos, erőteljes. élményszerű és maradandó, ha őszinte, ha igaz, ha szívből, lélekből jön és ahhoz is szól.  

Robbie is tökéletesen megfelel ezeknek a kritériumoknak. Ezért tud közönségére hatni, azzal hatásosan, igényesen kommunikálni. Berlini koncertjén is - előadó és közönség -  kölcsönösen felspangolták, lelkesítették, erősítették egymást a koncert során. S így aztán a siker, az ováció, a szeretet, a lelkesedés, a maradandó élmény persze nem maradhatott el itt sem.  
 
Nagy valószínűséggel nemcsak német fiatalok és idősebb rajongók voltak  jelen e koncerten, hanem számos más nemzet fiai, leányai, mindenféle rendű és rangú állampolgárai, a zene és Robbie világszerte lelkes és kitartó rajongói. Már megszokhattuk, hogy egy-egy ilyen szuperkoncertre ugyanis több országból ezrek és ezrek zarándokolnak el, s így ezek a heppeningek mindig egyfajta nemzetközi eseményekké, találkozókká növik ki magukat.


Képtalálat a következőre: „Robbie Williams  - képek”
   

"Nincs semmim, amit felhalmoztam volna. Ezek csak holmik. Hajlamos vagyok megvenni egy csomó szörnyű dolgot, mint a ruhák, vagy más holmik. De nem zavarna, ha holnap porig leégne a házam."

 - nyilatkozta egy ízben az énekes, akit párja, Aida Field oldalán  láthatunk  a fenti fotón. (Lám, egy igazi énekes kit is választhatna szerelmének, mint egy olyan hölgyet, aki egy opera főhősének nevét viseli.)

És álljon itt még egy - 2003-ban, ötödik albumának megjelenése után tett - kijelentése, amely ugyan nem magánéletére, hanem pályafutására, jövőbeli céljaira vonatkozik -  mégis kapcsolatban van azzal:

"29 évesen, az egyetlen dolog, amire gondolhatok az, hogy 50 éves koromban még mindig a színpadon leszek, mert katasztrofális házasságaim lesznek és meg kell, hogy fizessek értük."


Még pár év hátravan, hogy eldönthessük: jóslata beigazolódik-e. (De reméljük, annak csak az első fele...) Igaz, hogy most még csak negyvenöt - de megelőlegezhetjük jóslatának ezt az öt évet. Remélve, hogy bizonyára ötven évesen is színpadon fog állni - énekhangja színét, fényét, erejét, férfias árnyalatát akkor is megőrizve, és sok örömet, zenei élményt szerezve, hozzá hasonlóan örökifjú közönségének. És 2027-ben pedig - folyamatos színpadi jelenlétének, szólóénekesi pályafutásának 30. évfordulóját is megünnepelhetjük - talán éppen egy budapesti fellépésén.


 
Képtalálat a következőre: „Bobby McFerrin képei” És harmadszor - de nem harmadsorban következzen a már fentebb említett, afroamerikai szülők gyermekeként megszületett, ma is aktívan éneklő, nagyszerű és többszörösen is különleges előadóművész: Bobby McFerrin. Ő már New Yorkban született, ráadásul (érdekes) vélem egy évben (1950-ben)  látta meg a napvilágot. Rá igazán elmondható, hogy közel esett ahhoz a bizonyos fához.



Apja ugyanis operaénekesként, édesanyja - akárcsak Bobby húga - dzsesszénekesként és korrepetítor-tanárként dolgozott. Három gyermeke ugyancsak örökölte apjuk képességeit: lányuk még tanul, de a fiai színészként, illetve zenészként egyengetik pályájukat. Egyedül felesége az, aki nem foglalkozik zenével, valószínűleg épp elég gondja, baja lehetett gyermekei felnevelésével. (S tán épp ezért is?) már 44 éve élnek boldog házasságban Bobbyval. Mindketten gyermekkorukból saját családjukból harmóniát, egymás megbecsülését és szeretetét hozták magukkal útravalóul.

Képernyőkép 2016-12-05, 7.23.31 PM S ebben a szellemben nevelik gyermekeiket is. Nékik, s az ő csemetéiknek sem kellett - hála Istennek - elszenvedniük sem a költözésekkel járó gyötrelmeket, sem szüleik válási hercehurcáit, mint angol énekes kollégájának, Williams-nek. S Bobbynak szerencsére érzékszervi fogyatékosságai sem voltak, s ma sincsenek, mint az olasz Bocellinek. Sőt: rendelkezik egy olyan egyedülálló akusztikus, polifonikus képességgel, ami nagyon kevesek kiváltsága: képes a multifonikus éneklésre, azaz egy időben két hangot is  meg tud szólaltatni.

A szám, amivel egy csapásra szinte berobbant a popénekesek élvonalába az a Be Happy refrénnel rendelkező dal volt. Ami valóban csak kezdetnek bizonyult, hiszen énekesi tevékenysége azóta oly hatalmasat gazdagodott, fejlődött s úgy kivirágzott azóta, aminek csupán csírája mutatkozott meg ebben a csacska kis dalocskában. Azóta írt, alkotott, énekelt, és ma is énekel sokkal színvonalasabb, értékesebb énekesi produkciókat. 

 
Például, amikor "összeállt" Yo Yo Ma japán csellóművésszel és egy sereg népszerű klasszikus melódiát dúdolt, énekelt, zümmögött, dobogott, kattogott el a saját, egyéni stílusában. És itt térnék ki senkihez sem hasonlítható, speciális éneklési technikájára és előadóművészetére. Rendkívül laza, hallatlanul közvetlen, megnyerő és szimpatikus előadásmódja, a zene alapvető alkotó elemeinek természetes prezentációja - ahogy ezt közvetíti, átadja fiatalabb-idősebb hallgatóságának - az a maga nemében a világon teljesen kivételes és különleges, sőt: egyenesen meghökkentő. Olyan improvizációs képességekkel rendelkezik, amiben egyedülálló a világon. 

 
Jómagam még senkinél nem tapasztaltam az éneklésnek - mint emberi kommunikácónak - azzal a "kezelésével", szemléltetésével, bánásmódjával, amivel ő az emberi hang őserejét, annak az őstermészetben lévő gyökereit, jellegzetességeit állítja elénk. A lehető leglazábban, legtermészetesebben, s a legnagyobb ámulatunkra és csodálatunkra. Az emberi hang és a természetben meglévő zörejek, hangok ősi lényegében rejlő (s ma már a civilizáció miatt többnyire elkorcsosodott) elemeit, tulajdonságait, ezernyi akusztikus jelenségeit és lehetőségeit tárja elénk. 
 
A hangoknak azokat az akusztikus, hallható tulajdonságait és sajátosságait, amiket a földi ember áldásként, isteni adományként kapott egykor az érintetlen, szabad természettől. Amikben a fizikai jelenségek (szél, napsugárzás, villámok dörgése, víz csobogása, áramlása, madarak csivitelése, emlősállatok bömbölése) éppúgy benne foglaltatnak, mint ahogy mindez esszenciálisan magában sűríti az ősi társas kapcsolatok élményét, örömét, a hangokkal történő kommunikációt és viselkedési módokat. 

Bobby a zenének, az emberi hangnak, az éneklésnek fent említett ősi elemeit zseniális, senkihez sem hasonlítható művészi-zenei-kreatív tehetségével  oly magától értetődően bontja, nyitja ki és árasztja magából, mint amilyen szeretettel és közvetlenséggel találja (illetve választja) meg  produkcióihoz világszerte hozzá méltó és segítőkész partnereit. Hol kollégái közül, hol a közönség soraiból. 
 
Az ő koncertjein senki nem érzi, hogy valójában hangversenyen ül. Hanem inkább úgy érzi: inkább egy jóságos, közvetlen, hétköznapi játékossággal és önátadó képességgel bíró tanítóbácsi éneklési titkainak átadását évezheti. Annak hangzó, akusztikus megjelenítését, az emberi énekhang és előadásmód ezernyi szépségének bemutatását figyelheti mindenki bámulattal és a legnagyobb csodálattal. 


Mindezeket - hangzó illusztrációként -  hallhatjuk, láthatjuk az alábbi videofelvételen is. Úgy gondoltam, hogy - az arányokat megtartva - hármójuk közül az ő énekesi sajátosságait illusztrálom külön egy hangzó melléklettel, mivel róla kevesebbet írtam... Ez a felvétel persze élő koncerten készült: Jimmy Cliff egyik híres számát a I Can See Cleary Now-ot (Most már tisztán látok) című dalt adja elő Judy Donaghival káprázatos, lenyűgöző rögtönzési készséggel és természetesen előadásmódjához, személyiségéhez alakítva, átformálva azt. S egyben vállalva itt a "másodhegedűs", a kísérőszólamot éneklő társ szerepét. Lenyűgöző!     







Bízom benne, hogy ezzel a kis videóval méltó módon illusztráltam és zártam le írásomat, melyben e három híres férfi csalogány éneklésének jellegzetességeit, személyiségét kíséreltem meg kiemelni és méltatni. S ha Isten segít és lesz a jövőben kellő indíttatásom, gondolatom, időm és energiám további hasonló írásokra is - akkor következnek majd szép sorjában az operaénekes, klasszikus dalénekes csalogányok, akiket már fontolóra vettem a kiválasztást illetően. Addig is mindenkinek minden jót kívánok, úgy e Blog olvasóinak mint azoknak, akik ilyen vagy olyan okokból még eddig nem nyitották meg a Szimfonia Blog bejegyzéseit - de egyszer talán ők is kedvet kapnak ehhez. Viva la Musica!



Képtalálat a következőre: „Arany mikrofon  - képek”





 
 
 
Felhasznált források, segédanyagok:

ROBBIE WILLIAMS 2005-ös berlini koncertje - Japán DVD kiadvány


BLIKK sztármagazin (2018. okt.20.)

ANDREA BOCELLI: Szent áriák CD (PHILIPS - 1999.)