isztelt Blogolvasóim! Folytatom a sort, melyben mindig három hírességet hasonlítok össze. Ezúttal olyan női popénekesek következnek, akik eddigi működésükkel, énekhangjukkal, magasszintű énektudásukkal és felkészültségükkel kivívták azt, hogy tanulmányt írjak Róluk. Szándékom az volt, hogy a jelenkorunkban működ, éppen fénykorukat élők közül válasszak. Így nem írhattam a már letűnt nagy nevekről, akik már túl vannak méltán megérdemelt sikeres korszakukon: Baezről, Streisandról, Houstonról, Mahalia Jacksonról, Milváról, Melina Mercouriról vagy Mireille Mathieu-ről - hogy csak néhányat említsek. Akármelyikükről lehetne és tudnék is egy-egy külön tanulmányt írni, de mégsem teszem. Ennek számos oka van, amit talán egyszer majd kifejtek egy külön írásban, ahol szándékozom megírni: hogyan keresek és választok különböző témákat, s személy szerint miért pont azokról írok, akik éppen sorra kerülnek. Ha az olvasó jól figyel - mind a sorokban, mind pedig a sorok közt - talán a mostani kis írásból is megtalálja erre a magyarázatot.
A popénekesnő fogalmát én tágabban értelmezem, mint azt általában szokták. Nem olyan szólistára gondolok, aki kizárólag rock-, vagy diszkózenét énekel. Hanem olyan előadóra, aki időtől, műfajtól, stílustól függetlenül, akár azokat keverve is (több, mint 30 popzenei irányzat létezik ma!) nagy néptömegek előtt, nagy néptömegeket elvarázsolva sok-sok hallgatónak nyújt zenei élményt. Méghozzá nagyon igényes művészi teljesítményt produkálva. Ezek szerint ebbe a kategóriába akár Edith Piaf vagy Marlene Dietrich is simán beletartozhatott már annak idején, a negyvenes-ötvenes években.
Dacára annak, hogy egyiküknek sem volt semmi köze sem a rockzenéhez, sem a mai popzene korábbi fajtáihoz. Ám hatalmas tömegeket és hatalmas érzelmeket tudtak megmozgatni kivételes tehetségükkel és teljesen egyéni hangjukkal. A háború alatt a civil lakosságon kívül még a katonák is szájtátva hallgatták a rádión át (sőt személyesen is) utánozhatatlan hangszínüket, és szívhez szóló dalaikat. (Lásd például a Ryan közlegény megmentése című filmet - amelynek egyik jelenetében 1944 nyarán az ámuló, harcban megfáradt katonák éppen Edith Piaf - az akkor 29 éves nagyszerű énekesnő - hangját hallgatják a rádióból a tábori hangszórókon át.)
Véleményem szerint igazi popénekes az, aki elsősorban magas művészi produkciójával tud éveken, sőt évtizedeken keresztül nagy tömegeket vonzani egy-egy koncertjére. Milliókat tud pénztárcájuk kinyitására késztetni egy-egy új albuma megjelenésekor - akár rock and rollt, akár country-t, akár klasszikus elemeket átdolgozó dalokat, akár slágerzenét énekel az arra áhítozó hallgatóinak.Vagyis nem a kategorizált stílus, hanem az előadó egyéni művészi produkciója, és az Őt szinte szertartásosan hallgató tömeg megléte a fontos. E két dolog szükséges tehát ahhoz, hogy egyáltalán igazi popénekesről beszélhessünk.
Hiába csápol hatalmas tömeg - ideig-óráig - egy gyenge hangú, hamis intonációjú, tehetségtelen énekes előtt (ők tudják, hogy miért) attól még nem válik ez az előadó egyből popénekessé. A nagy tehetségű, jó hangú, egyéni előadói stílusú énekes viszont előbb utóbb meg fogja teremteni, fel fogja nevelni közönségét, akik kezdetben lehet, hogy nem, de később jó ízléssel, igényességgel fognak már bírni. S akkor már követelik is az ennek megfelelő színvonalat előadójuktól. Mert ha nem kapják meg - akkor elpártolnak tőle. (Tehát fordulni fog a kocka - ahogy mondani szokás.) Még akkor is így történik majd, ha kezdetben esetleg még gyéren látogatják koncertjeit.
"Az igazán jó előadó nemcsak a tehetségével és hangszálaival énekel, hanem a lelkével is, oda adva egész személyiségét, fizikai-, és lelki erejét" - mondotta Alföldy Róbert az X faktor válogatójában, és e véleményével teljes mértékben egyetértek. Ezért is esett a választásom arra a három énekesnőre, akik mindezeknek a szempontoknak maximálisan megfelelnek. S ezért is írok az alábbiakban éppen Róluk. Az igénytelen, silány és felkészületlen, rossz hangi adottságú énekes viszont csak egyes réteget, vagy rétegeket tud megszólítani, legtöbbször "kívül marad a produkción". Ezért csak ideig-óráig tud színpadon maradni, mert csekély zenei tudása, felkészületlensége, fejlődésre képtelen személyisége miatt meglévő minimális tartalékai hamar kimerülnek. Sajnos, ők is a kelleténél többen vannak, de vélük nem óhajtok foglalkozni. Ők hamar leszerepelnek (a szó szoros értelmében) és az idő során elfelejtődnek. Mindig is az volt az elvem, hogy a pozitívumot, a kimagaslót kell hangsúlyozni, felmutatni, a színvonalat kell propagálni. S ha néha halljuk is a gyengébbet akkor már különbséget tudunk tenni jó és rossz között.
A populáció egyébként is azt jelenti, hogy abban egymásra hasonlító (ez esetben azonos érdeklődésű) egyedek vannak jelen. A popénekes pedig ennek a néptömegnek az eddig kialakult zenei ízlését igyekszik kielégíteni (nem kiszolgálni!) illetve formálni, továbbfejleszteni. A kielégíteni és a kiszolgálni szavakkal megjelölt cselekvés, tevékenység bizony nagy különbséget, méghozzá nagy minőségi különbséget jelent. (Akárcsak szexuális téren. Gondoljunk csak arra, hogyha egy férfi kielégít egy nőt, vagy asszonyt - az korántsem azt jelenti, hogy kiszolgálja őt - sőt! Az előbbi pozitív, nemes tettre (mondhatnám humánus, szeretetteljes cselekedetre) utal, ami mindkét fél boldogulásához nagyban hozzájárul. Az utóbbi viszont mindkét félhez méltatlan, negatív tett, mely főként a kiszolgáltatottra nézve lealjasító hatással is bír.)
Az évtizedekig körülrajongott popénekes olyan viszonyban áll a közönségével, mint a fényét, sugárzását kibocsájtó Nap a körötte keringő bolygókkal. Azzal a különbséggel, hogy bolygókból mindössze nyolc van, rajongókból pedig több ezer vagy millió is lehet az énekes vonzáskörzetében. Mint tudjuk: Nap az mindössze egy van, de a fényét sugárzó, rajongóit bevonzó popénekes az mindig születhet, mindig lehet újabb és újabb. (Mostanában azokat az időket éljük, hogy egyre kevesebb születik.)
A popénekes és közönsége ugyanolyan kölcsönhatásban van egymással, mint a Nap az égitestekkel: kölcsönösen hatnak egymásra. Ott nem, itt azonban a vonzóerő növeli a hallgatóság létszámát. A rajongás - és persze az előadó tehetsége - pedig jobb, és még jobb teljesítményekre, progresszív fejlődésre készteti az előadót. S amíg bírja szellemi, lelki és fizikai energiával, tehetséggel és hanggal - mindezeknek eleget is tesz.
Ezek a világszerte népszerű, kiváló előadóművészek bizonyították már a múltban is, és most is, hogy a közönség millióinak zenei ízlését igenis lehet és kell is formálni, fejleszteni. Mégpedig olyan könnyen befogadható, élvezetes, szórakoztató dalok eléneklésével, amik mind Nékik mind pedig a hallgatóságuk számára maradandó élményt nyújtanak.
Persze másfajta élményt, másfajta hatást mint egy opera, operett, népzenei vagy klasszikus zenei hangverseny - és ez így természetes. Mint ahogy - normális esetben - azoktól a zenei műfajoktól sem várjuk a popzenei élményt, úgy a popzenétől is másféle minőséget, másféle varázslatot és élményt várunk, mint az ún. komolyabb zenei műfajoktól.
Mert az egyes zenei műfajok is olyanok, mint a virágok: más illata van a rózsának, a nefelejcsnek, az orgonának - bár mindegyik virág. Így kerülhetett egymás mellé, egy csokorba az alább következő három remek női szólista is, akik még az azonos műfajon (a popzenén) belül is különböznek egymástól. Úgy személyiségükben, vérmérsékletükben, mint előadói stílusukban, hangfekvésükben. Ám egyben: éneklésük magas színvonalában viszont mind megegyeznek. A fent felsorolt feltételeknek, kritériumoknak abszolút megfelelnek tehát, s nyugodtan nevezhetem Őket A kategóriás, remek énekeseknek.
S s ha még ma is lennének dalnokversenyek, mint a középkorban - nyugodtan elindulhatnának és sikerrel szerepelnének a női szólisták mezőnyében. Összehasonlító elemzésemhez az alapot eddigi albumaik, zenei DVD-ik, koncertfelvételeik és a különböző médiákban megtalálható videóik szolgáltatták. Persze csak azok, melyeket volt szerencsém beszerezni, illetve meghallgatni. Az interneten található adatlapjaikról kizárólag a leglényegesebb életrajzi adataikat "szedtem le". Kerülve az ott található elemzések, értékelések elolvasását, idézését. Úgy gondoltam, hogy e tekintetben csakis a magam véleményére hagyatkozom. S azokat majd megnézem azután, ha írásomat befejeztem, hogy még véletlenül se befolyásoljon értékítéletem kialakításában.
Három kiválasztott alanyom mindegyike más nemzet honleánya. Ám művészetük sokkal komplexebb annál, minthogy az kizárólag országukon belül hasson és érvényesüljön. Dalaikban olyan általános emberi érzésekről énekelnek, amik az egész glóbuszon mondanak valamit a hallgatóknak. Ezért is mozdulnak ki ezek a hölgyek a világ minden égtája felé. Egyébként is, ahogy mondani szokták: a zene világnyelv, s nem feltétlenül szükséges lefordítani a szövegeket ahhoz, hogy megérezzük a dalokból sugárzó érzéseket és gondolatokat. A szülővárosa nevét felvevő Kathrine Jenkins walesi hölgy (így afféle női bárd) Sarah Brightman tősgyökeres angol, Christina Aguilera pedig spanyolos hangzású nevével ellentétben határozottan amerikai, mivel New Yorkban látta meg a napvilágot.
Rögtön kínálkozik a kérdés: miért éppen őket választottam ki a manapság fénykorukban éneklő sok-sok külföldi popcsalogány közül, hiszen előadói kvalitásaik alapján akár másokról is lehetett volna írni. Például a kilencvennél több nemzetközi díjat besöprő kanadai Celine Dionról (akinek szép és optimista"Fly fly, little wing" c. számát tátott szájjal hallgatom, melyben háromvonalas ciszt is kiénekel, mégpedig tisztán!) avagy Mariah Carey-ről, Adeleről, Annie Lenoxról, a selymeshangú belga Lara Fabianról, Jennifer Lopezről, akiknek ugyancsak semmi sem okoz gondot e műfaj énektechnikájában.
Aztán írhattam volna akár az 58 éves fantasztikus skót szopránról, Susan Boyle -ról, vagy akár a kissé, de nem zavaróan remegő hangú, nagyszerű hangi adottságokkal és képességekkel bíró 31 éves új-zélandi Hayley Westenra-ról, aki már 12 évesen önálló albummal állt elő. Amikor először hallottam őket még a lélegzetem is elállt csodálatos és erőteljes hangjuktól és annak egyéni színétől. Ám mégsem írok róluk, és elsősorban nem azért, mintha bármiben elmaradnának énekesi képességeikben és teljesítményükben az alábbiakban kiválasztott három csalogánytól.
Hogy az imént az énektechnikát említettem - az nem véletlen. Számomra ugyanis minden énekes műfajban - legyen az opera, operett, oratórium, slágerzene, rockzene, népzene, magyar nóta - ott kezdődik a szóló-éneklés művészete, hogy a nevezett előadó mit csinál a hangjával. Milyen felkészült a hangképzésben, hogyan artikulál, hogyan színezi vagy nem színezi a hangját, díszíti a dallamot, mit és hogyan fejez ki a hangjával? Hogyan érzékelteti a szöveg tartalmát? Van, aki számunkra idegen nyelven énekel, de előadása olyan átütő erejű és kifejező, hogy tökéletesen értjük, miről énekel. Ilyen fajta énekes volt Becaud, Piaf, Aznavour, Mireille Matthieu - aki 40 év alatt 80(!) lemezzel jelentkezett (alábbi képen) aztán Streisand, vagy a már elhunyt Joan Baez, Ella Fitzgerald vagy Machalia Jackson - hogy csak pár nevet emeljek ki az ide tartozók közül. S folytatva az énekesi tulajdonságok taglalását - az is az előadói színvonalat jellemzi: ki hogy tudja hangi adottságait színpadi mozgásával, tekintetével, színészi játékával a pódiumon erősíteni, vagy netán gyengíteni.
Képes-e arra, hogy mindezekkel a fenti járulékos eszközökkel kiegészítse vagy nem, pótolja vagy ellensúlyozza énektechnikai muníciója gyengeségeit? Képes-e arra, hogy mindezeket arra használja fel, hogy a közönség előtt feledtesse hangképzésének hiányosságait, a szükségesnél szűkebb hangterjedelmét? El tudja-e terelni a show elemeivel azt, hogy hangjának ereje, annak intenzítása, kifejező képessége nincs azon a szinten, amit dalai előadása megkövetelne? Mert a kifejező képességre itt is szükség van, nemcsak az operaszínpadon. Csak ott mást kell a hanggal kifejezni. (Van bizony, akinek sikerül a kifejező-, és egyéb képességeinek hiányáról, fehér foltjairól elterelni a hallgatóság figyelmét - és ehhez is ügyesség kell...)
Tehát summa summárum: lényeg, hogy mit művel az énekes a hangjával, mit tud abból "kihozni" annak érdekében, hogy a hallgatóságát minél nagyobb zenei élményben részesítse. És ehhez (ebben) csupán az egyik tényező a sok közül a hangjának terjedelme. Azaz hogy kiénekelt hangjainak milyen széles a tartománya, mettől meddig terjed. Sokáig Callast azért istenítették, mert hangja terjedelme átfogta a három oktávot, vagyis 36 hangot volt képes gond nélkül, tisztán (!) és erőteljesen kiénekelni. (Az eddig élt énekesnők között jómagam is őt tartom az egyik legnagyobbnak.)
Ma viszont már léteznek olyan opera-, illetve popénekesek is (Cecília Bartoli, Anna Netrebko, Mariah Carey, Christina Agiulire) akik négy vagy akár öt oktáv terjedelemben is énekelnek. De hogy ezen belül mit csinálnak - az a nagy kérdés. Ki ezt, ki pedig azt...A nagyszerű énekesi és előadói képességgel, nagy hangerővel rendelkező Zámbó Jimmy-ről is köztudott volt: négy oktávot énekelt ki hangszálaival, és ezt stabilan tette is mindig. Ám hazudnék, ha azt állítanám: mind a 48 hangot egyaránt tisztán képezte. Ezzel a hangterjedelemmel ez nem is várható el senkitől, mint ahogy a többi énekesnél sem, akik ilyen terjedelemben énekelnek.
Rengeteg énekes (énekesnő) áll ki a pódiumra manapság világszerte (így kis hazánkban is) szépen csengő, értékes hanganyagával. Sokuknak még egyéni, sajátos hangszíne és tónusa is van (ami született adottság) - ám ezzel a hanggal nem csinálnak semmit. Amikor sokan azt mondják egy énekesről: szép hangja van, akkor többnyire az adottságra, és nem az előadói teljesítményre gondolnak.
Dacára annak, hogy egyiküknek sem volt semmi köze sem a rockzenéhez, sem a mai popzene korábbi fajtáihoz. Ám hatalmas tömegeket és hatalmas érzelmeket tudtak megmozgatni kivételes tehetségükkel és teljesen egyéni hangjukkal. A háború alatt a civil lakosságon kívül még a katonák is szájtátva hallgatták a rádión át (sőt személyesen is) utánozhatatlan hangszínüket, és szívhez szóló dalaikat. (Lásd például a Ryan közlegény megmentése című filmet - amelynek egyik jelenetében 1944 nyarán az ámuló, harcban megfáradt katonák éppen Edith Piaf - az akkor 29 éves nagyszerű énekesnő - hangját hallgatják a rádióból a tábori hangszórókon át.)
Véleményem szerint igazi popénekes az, aki elsősorban magas művészi produkciójával tud éveken, sőt évtizedeken keresztül nagy tömegeket vonzani egy-egy koncertjére. Milliókat tud pénztárcájuk kinyitására késztetni egy-egy új albuma megjelenésekor - akár rock and rollt, akár country-t, akár klasszikus elemeket átdolgozó dalokat, akár slágerzenét énekel az arra áhítozó hallgatóinak.Vagyis nem a kategorizált stílus, hanem az előadó egyéni művészi produkciója, és az Őt szinte szertartásosan hallgató tömeg megléte a fontos. E két dolog szükséges tehát ahhoz, hogy egyáltalán igazi popénekesről beszélhessünk.
Hiába csápol hatalmas tömeg - ideig-óráig - egy gyenge hangú, hamis intonációjú, tehetségtelen énekes előtt (ők tudják, hogy miért) attól még nem válik ez az előadó egyből popénekessé. A nagy tehetségű, jó hangú, egyéni előadói stílusú énekes viszont előbb utóbb meg fogja teremteni, fel fogja nevelni közönségét, akik kezdetben lehet, hogy nem, de később jó ízléssel, igényességgel fognak már bírni. S akkor már követelik is az ennek megfelelő színvonalat előadójuktól. Mert ha nem kapják meg - akkor elpártolnak tőle. (Tehát fordulni fog a kocka - ahogy mondani szokás.) Még akkor is így történik majd, ha kezdetben esetleg még gyéren látogatják koncertjeit.
"Az igazán jó előadó nemcsak a tehetségével és hangszálaival énekel, hanem a lelkével is, oda adva egész személyiségét, fizikai-, és lelki erejét" - mondotta Alföldy Róbert az X faktor válogatójában, és e véleményével teljes mértékben egyetértek. Ezért is esett a választásom arra a három énekesnőre, akik mindezeknek a szempontoknak maximálisan megfelelnek. S ezért is írok az alábbiakban éppen Róluk. Az igénytelen, silány és felkészületlen, rossz hangi adottságú énekes viszont csak egyes réteget, vagy rétegeket tud megszólítani, legtöbbször "kívül marad a produkción". Ezért csak ideig-óráig tud színpadon maradni, mert csekély zenei tudása, felkészületlensége, fejlődésre képtelen személyisége miatt meglévő minimális tartalékai hamar kimerülnek. Sajnos, ők is a kelleténél többen vannak, de vélük nem óhajtok foglalkozni. Ők hamar leszerepelnek (a szó szoros értelmében) és az idő során elfelejtődnek. Mindig is az volt az elvem, hogy a pozitívumot, a kimagaslót kell hangsúlyozni, felmutatni, a színvonalat kell propagálni. S ha néha halljuk is a gyengébbet akkor már különbséget tudunk tenni jó és rossz között.
A populáció egyébként is azt jelenti, hogy abban egymásra hasonlító (ez esetben azonos érdeklődésű) egyedek vannak jelen. A popénekes pedig ennek a néptömegnek az eddig kialakult zenei ízlését igyekszik kielégíteni (nem kiszolgálni!) illetve formálni, továbbfejleszteni. A kielégíteni és a kiszolgálni szavakkal megjelölt cselekvés, tevékenység bizony nagy különbséget, méghozzá nagy minőségi különbséget jelent. (Akárcsak szexuális téren. Gondoljunk csak arra, hogyha egy férfi kielégít egy nőt, vagy asszonyt - az korántsem azt jelenti, hogy kiszolgálja őt - sőt! Az előbbi pozitív, nemes tettre (mondhatnám humánus, szeretetteljes cselekedetre) utal, ami mindkét fél boldogulásához nagyban hozzájárul. Az utóbbi viszont mindkét félhez méltatlan, negatív tett, mely főként a kiszolgáltatottra nézve lealjasító hatással is bír.)
Az évtizedekig körülrajongott popénekes olyan viszonyban áll a közönségével, mint a fényét, sugárzását kibocsájtó Nap a körötte keringő bolygókkal. Azzal a különbséggel, hogy bolygókból mindössze nyolc van, rajongókból pedig több ezer vagy millió is lehet az énekes vonzáskörzetében. Mint tudjuk: Nap az mindössze egy van, de a fényét sugárzó, rajongóit bevonzó popénekes az mindig születhet, mindig lehet újabb és újabb. (Mostanában azokat az időket éljük, hogy egyre kevesebb születik.)
A popénekes és közönsége ugyanolyan kölcsönhatásban van egymással, mint a Nap az égitestekkel: kölcsönösen hatnak egymásra. Ott nem, itt azonban a vonzóerő növeli a hallgatóság létszámát. A rajongás - és persze az előadó tehetsége - pedig jobb, és még jobb teljesítményekre, progresszív fejlődésre készteti az előadót. S amíg bírja szellemi, lelki és fizikai energiával, tehetséggel és hanggal - mindezeknek eleget is tesz.
Ezek a világszerte népszerű, kiváló előadóművészek bizonyították már a múltban is, és most is, hogy a közönség millióinak zenei ízlését igenis lehet és kell is formálni, fejleszteni. Mégpedig olyan könnyen befogadható, élvezetes, szórakoztató dalok eléneklésével, amik mind Nékik mind pedig a hallgatóságuk számára maradandó élményt nyújtanak.
Persze másfajta élményt, másfajta hatást mint egy opera, operett, népzenei vagy klasszikus zenei hangverseny - és ez így természetes. Mint ahogy - normális esetben - azoktól a zenei műfajoktól sem várjuk a popzenei élményt, úgy a popzenétől is másféle minőséget, másféle varázslatot és élményt várunk, mint az ún. komolyabb zenei műfajoktól.
Mert az egyes zenei műfajok is olyanok, mint a virágok: más illata van a rózsának, a nefelejcsnek, az orgonának - bár mindegyik virág. Így kerülhetett egymás mellé, egy csokorba az alább következő három remek női szólista is, akik még az azonos műfajon (a popzenén) belül is különböznek egymástól. Úgy személyiségükben, vérmérsékletükben, mint előadói stílusukban, hangfekvésükben. Ám egyben: éneklésük magas színvonalában viszont mind megegyeznek. A fent felsorolt feltételeknek, kritériumoknak abszolút megfelelnek tehát, s nyugodtan nevezhetem Őket A kategóriás, remek énekeseknek.
S s ha még ma is lennének dalnokversenyek, mint a középkorban - nyugodtan elindulhatnának és sikerrel szerepelnének a női szólisták mezőnyében. Összehasonlító elemzésemhez az alapot eddigi albumaik, zenei DVD-ik, koncertfelvételeik és a különböző médiákban megtalálható videóik szolgáltatták. Persze csak azok, melyeket volt szerencsém beszerezni, illetve meghallgatni. Az interneten található adatlapjaikról kizárólag a leglényegesebb életrajzi adataikat "szedtem le". Kerülve az ott található elemzések, értékelések elolvasását, idézését. Úgy gondoltam, hogy e tekintetben csakis a magam véleményére hagyatkozom. S azokat majd megnézem azután, ha írásomat befejeztem, hogy még véletlenül se befolyásoljon értékítéletem kialakításában.
Három kiválasztott alanyom mindegyike más nemzet honleánya. Ám művészetük sokkal komplexebb annál, minthogy az kizárólag országukon belül hasson és érvényesüljön. Dalaikban olyan általános emberi érzésekről énekelnek, amik az egész glóbuszon mondanak valamit a hallgatóknak. Ezért is mozdulnak ki ezek a hölgyek a világ minden égtája felé. Egyébként is, ahogy mondani szokták: a zene világnyelv, s nem feltétlenül szükséges lefordítani a szövegeket ahhoz, hogy megérezzük a dalokból sugárzó érzéseket és gondolatokat. A szülővárosa nevét felvevő Kathrine Jenkins walesi hölgy (így afféle női bárd) Sarah Brightman tősgyökeres angol, Christina Aguilera pedig spanyolos hangzású nevével ellentétben határozottan amerikai, mivel New Yorkban látta meg a napvilágot.
Rögtön kínálkozik a kérdés: miért éppen őket választottam ki a manapság fénykorukban éneklő sok-sok külföldi popcsalogány közül, hiszen előadói kvalitásaik alapján akár másokról is lehetett volna írni. Például a kilencvennél több nemzetközi díjat besöprő kanadai Celine Dionról (akinek szép és optimista"Fly fly, little wing" c. számát tátott szájjal hallgatom, melyben háromvonalas ciszt is kiénekel, mégpedig tisztán!) avagy Mariah Carey-ről, Adeleről, Annie Lenoxról, a selymeshangú belga Lara Fabianról, Jennifer Lopezről, akiknek ugyancsak semmi sem okoz gondot e műfaj énektechnikájában.
Aztán írhattam volna akár az 58 éves fantasztikus skót szopránról, Susan Boyle -ról, vagy akár a kissé, de nem zavaróan remegő hangú, nagyszerű hangi adottságokkal és képességekkel bíró 31 éves új-zélandi Hayley Westenra-ról, aki már 12 évesen önálló albummal állt elő. Amikor először hallottam őket még a lélegzetem is elállt csodálatos és erőteljes hangjuktól és annak egyéni színétől. Ám mégsem írok róluk, és elsősorban nem azért, mintha bármiben elmaradnának énekesi képességeikben és teljesítményükben az alábbiakban kiválasztott három csalogánytól.
Hogy az imént az énektechnikát említettem - az nem véletlen. Számomra ugyanis minden énekes műfajban - legyen az opera, operett, oratórium, slágerzene, rockzene, népzene, magyar nóta - ott kezdődik a szóló-éneklés művészete, hogy a nevezett előadó mit csinál a hangjával. Milyen felkészült a hangképzésben, hogyan artikulál, hogyan színezi vagy nem színezi a hangját, díszíti a dallamot, mit és hogyan fejez ki a hangjával? Hogyan érzékelteti a szöveg tartalmát? Van, aki számunkra idegen nyelven énekel, de előadása olyan átütő erejű és kifejező, hogy tökéletesen értjük, miről énekel. Ilyen fajta énekes volt Becaud, Piaf, Aznavour, Mireille Matthieu - aki 40 év alatt 80(!) lemezzel jelentkezett (alábbi képen) aztán Streisand, vagy a már elhunyt Joan Baez, Ella Fitzgerald vagy Machalia Jackson - hogy csak pár nevet emeljek ki az ide tartozók közül. S folytatva az énekesi tulajdonságok taglalását - az is az előadói színvonalat jellemzi: ki hogy tudja hangi adottságait színpadi mozgásával, tekintetével, színészi játékával a pódiumon erősíteni, vagy netán gyengíteni.
Képes-e arra, hogy mindezekkel a fenti járulékos eszközökkel kiegészítse vagy nem, pótolja vagy ellensúlyozza énektechnikai muníciója gyengeségeit? Képes-e arra, hogy mindezeket arra használja fel, hogy a közönség előtt feledtesse hangképzésének hiányosságait, a szükségesnél szűkebb hangterjedelmét? El tudja-e terelni a show elemeivel azt, hogy hangjának ereje, annak intenzítása, kifejező képessége nincs azon a szinten, amit dalai előadása megkövetelne? Mert a kifejező képességre itt is szükség van, nemcsak az operaszínpadon. Csak ott mást kell a hanggal kifejezni. (Van bizony, akinek sikerül a kifejező-, és egyéb képességeinek hiányáról, fehér foltjairól elterelni a hallgatóság figyelmét - és ehhez is ügyesség kell...)
Tehát summa summárum: lényeg, hogy mit művel az énekes a hangjával, mit tud abból "kihozni" annak érdekében, hogy a hallgatóságát minél nagyobb zenei élményben részesítse. És ehhez (ebben) csupán az egyik tényező a sok közül a hangjának terjedelme. Azaz hogy kiénekelt hangjainak milyen széles a tartománya, mettől meddig terjed. Sokáig Callast azért istenítették, mert hangja terjedelme átfogta a három oktávot, vagyis 36 hangot volt képes gond nélkül, tisztán (!) és erőteljesen kiénekelni. (Az eddig élt énekesnők között jómagam is őt tartom az egyik legnagyobbnak.)
Ma viszont már léteznek olyan opera-, illetve popénekesek is (Cecília Bartoli, Anna Netrebko, Mariah Carey, Christina Agiulire) akik négy vagy akár öt oktáv terjedelemben is énekelnek. De hogy ezen belül mit csinálnak - az a nagy kérdés. Ki ezt, ki pedig azt...A nagyszerű énekesi és előadói képességgel, nagy hangerővel rendelkező Zámbó Jimmy-ről is köztudott volt: négy oktávot énekelt ki hangszálaival, és ezt stabilan tette is mindig. Ám hazudnék, ha azt állítanám: mind a 48 hangot egyaránt tisztán képezte. Ezzel a hangterjedelemmel ez nem is várható el senkitől, mint ahogy a többi énekesnél sem, akik ilyen terjedelemben énekelnek.
Rengeteg énekes (énekesnő) áll ki a pódiumra manapság világszerte (így kis hazánkban is) szépen csengő, értékes hanganyagával. Sokuknak még egyéni, sajátos hangszíne és tónusa is van (ami született adottság) - ám ezzel a hanggal nem csinálnak semmit. Amikor sokan azt mondják egy énekesről: szép hangja van, akkor többnyire az adottságra, és nem az előadói teljesítményre gondolnak.
Arra értik, ami már eleve megvolt néki, s nem arra, amit úgy szerzett meg sokévi tanulással, küszködéssel. Mert sok esetben ezzel nem rendelkezik, nem szerezte meg azt a tudást és gyakorlatot, ami egyfajta énekesi teljesítményt eredményezne nála.
Mint ahogy az asztalos, a pék, az ötvösművész is csak akkor tud egy értékes darabot konstruálni, kiállítani, ha amögött szakmai, mesterségbeli tudás van. Amit aztán úgy variál, úgy használ fel, ahogy akar egy-egy értékes munkadarabja elkészítésekor. Sok énekes (nő) viszont nem használja ki (vagy fel) a hangjában rejlő, abból adódó lehetőségeket, nem él ezekkel. Csak jő, süvít, árad belőle a hang, mint a szél, ahogy fúj, vagy a nap, ahogy süt.
Mint ahogy az asztalos, a pék, az ötvösművész is csak akkor tud egy értékes darabot konstruálni, kiállítani, ha amögött szakmai, mesterségbeli tudás van. Amit aztán úgy variál, úgy használ fel, ahogy akar egy-egy értékes munkadarabja elkészítésekor. Sok énekes (nő) viszont nem használja ki (vagy fel) a hangjában rejlő, abból adódó lehetőségeket, nem él ezekkel. Csak jő, süvít, árad belőle a hang, mint a szél, ahogy fúj, vagy a nap, ahogy süt.
Igaz, nagyon szépen szól (s talán itt-ott még zeng is) a hangja, élvezetes is azt hallgatni - egy ideig. Különösen akkor, ha szerencsés esetben még jó számokat is írnak neki házi szerzői. Jó dalokat, amelyek változatos, hatásos felépítésükkel, nem szokványos, tartalmas szövegükkel hatnak a hallgatóságra. És ebben az esetben sajnos (vagy nem sajnos) éppen ez viszi sikerre az előadást, s nem az énekesi teljesítmény. Az előzőkben felvázoltakra egy tipikus példa a német középosztály üdvöskéje, érzelmi-lelkiviláguk és világszemléletük megtestesítője, Helene Fischer (fenti képen.) Ő az, aki évek óta többezres színháztermeket, több tízezer hallgatóval teli stadionokat, arénákat tölt meg koncertjeivel (de sajnos, nem hangjával.) Ő az, aki a kirobbanó sikereket arató, arany-, és platinalemezeket halmozó, roppant dekoratív megjelenésű, kedves előadói modorral, nagy színpadi rutinnal és biztonsággal rendelkező énekesnők katagóriájába tartozik.
Mint ilyen - nincs, vagy nem volt teljesen egyedül hazájában, sőt azon kívül is. Sorolni lehetne hozzá hasonlókat a régiek és a maiak közül. (Pl. Karel Gott, Engelbert Humperdink, Nicole, Michelle stb.) akik hasonló hangi adottságokkal és felkészültséggel bírnak. Hazai elődei közül a ma már alig aktív Udo Jürgenst nevezhetnénk meg pl. a férfiak közül, aki korábban ugyanígy, hasonló kvalitású, volumenű és terjedelmű hanggal, de jó számaival hódított évtizedeken át rajongói körében.)
Helene dalaival, számos albumával immár 15 éve hódít, s mostanában van igazán a csúcson. Egy-egy koncertjén akár harminc-negyven dalt is elénekel szeretett közönségének, amely videóin is láthatóan jórészt a középkorú korosztály tagjaiból kerül ki. Ők azok - a negyven-ötvenévesek, sőt nyugdíjasok - akik megvesznek a barátságos hangon hozzájuk szóló, vélük közvetlenül, szeretettel kommunikáló és éneklő Helenéért és persze dalaiért.
Dalaiért, melyek a hétköznapok családi-, és magánéletének érzéseiről, örömeiről, bánatairól, reményeiről szólnak. S a dalok közti időt is remekül ki tudja tölteni közvetlen prózai hangon elmondott sztorijaival, élményeivel, táncaival, egy-egy kunsztjának bemutatásával, úgyhogy egy-egy koncertje így a ráadásokkal együtt akár két és fél órát is kitesz.
Helene behízelgő éneklésével bámulásra készteti közönségét, melyet végig tenyerén hordoz, és el tudja érni azt, hogy érdeklődésük, lelkesedésük egy pillanatra se lankadjon. Ez az a közönségréteg, amely szerte Németországban, sőt Svájcban és másutt is kórusban véle együtt harci indulóként zengi például a "Von hier bis unendlich" című opuszát.
S nemcsak hazájában, de a szomszédos országokban is sikereket arat férfiakat is megszégyenítő fizikai-szellemei állóképességét próbára tevő, hosszú, minden ízében megtervezett, üzemszerűen előkészített, zajos turnéival. Berlini koncertjén 2010-ben például a pódium fölött szédítő magasságban egy hintán ülve, sőt egy acélkocka keretén forogva (!) bámulatos akrobatikus bemutatója közben is énekelt.
Szinte azt mondhatnám: káprázatos átöltözései, táncprodukciói és akrobatikus mutatványai zseniálisabbak, gondosabban megtervezettebbek, jobban és pontosabban felépítettebbek, s tűpontos végrehajtásuk is nagyobb mesterségbeli tudást mutat, mint maga az éneklése. Bámulatos mutatványai mögött - mint azt az extrákon láthatjuk - nagyszerűen, szakszerűen előkészített csapatmunka rejlik, amit a koncertfelvétel végén futó hosszú stáblista alapján is sejthetünk. Énekléséből, mozgásából, tánctudásából és említett produkcióiból is kitetsző különleges temperamentuma talán onnan is adódik, hogy német és orosz vér egyaránt csörgedezik ereiben.
Hálát adhat Jean Frankfurternek (aki dalai zömének zeneszerzője) és az őt kísérő zseniális zenekarának a kiválóan megírt, dúsan és színesen meghangszerelt dalaiért, s a bennük lévő hangszerszólókért. Tagadhatatlan, hogy remekül megkomponált, bomba slágerek (pl. a Phenomen, Der Augenblick, Wo das Leben tanzt stb.) özönét zúdítja a közönségre. Melyek - bármilyen jók is - nem követelnek túl nagy hangterjedelmet és végletekig csiszolt, káprázatos énektudást.
A Diontól, Jenkinstől, Brightmanntól, Lara Fabiantól és más énekes nagyságoktól megszokott színes és gazdag előadásmód helyett nála többnyire egysíkú, kiszámítható panelekkel operáló előadásmódot produkál. Hangjai mindig ugyanabban a sávban mozognak. Úgy tűnik, eleve így is vannak ezek megírva... Csak nagy néha tévednek fel a kétvonalas tartományba.
2010-es berlini koncertjén - ahol elénekelte a You Raise me Up című sokak által már sikerre vitt ír hangvételű dalt - felment ugyan addig, de magasabb énekesi kvalitásáról az egész dalt illetően ezzel sem tudott engem meggyőzni. Mert a másoknál - akik ezt az opuszt már sikerre vitték - tapasztalható erőteljes hang, dinamikai szárnyalás, kimunkált énekesi teljesítmény az bizony hiányzott belőle. Bár mindezek mellett nem állítom, hogy előadása jelentéktelen vagy értéktelen lett volna. Még élvezhető és elfogadható is lehetne, ha nem ismernénk e dalnak olyan szédületes megformálásait, amiket eddig megismerhettünk és hallhattunk. Vagyis ne lenne ott az a fránya összehasonlítás.
Tudjuk, tudjuk: az még nem különösebb érdem, ha egyszer-kétszer "felmegy" addig, vagy oda valaki. Magasabb minőséget az jelenthet, hogy egy énekes ezt ott milyen milyen tisztasággal és intinzíven produkálja, és képes-e máskor is ott gyakran és biztonságosan mozogni. (De sürgősen megjegyzem: léteznek nagyszerű szopránénekesek - még az operaszínpadon is - akik a két-, vagy háromvonalas tartományban ugyan nem otthonosak - mégis világhírűek, mert egyéb más képességekkel - pl. drámai erővel, színészi erényekkel - rendelkezve ezt pótolni tudják.
2010-es berlini koncertjén - ahol elénekelte a You Raise me Up című sokak által már sikerre vitt ír hangvételű dalt - felment ugyan addig, de magasabb énekesi kvalitásáról az egész dalt illetően ezzel sem tudott engem meggyőzni. Mert a másoknál - akik ezt az opuszt már sikerre vitték - tapasztalható erőteljes hang, dinamikai szárnyalás, kimunkált énekesi teljesítmény az bizony hiányzott belőle. Bár mindezek mellett nem állítom, hogy előadása jelentéktelen vagy értéktelen lett volna. Még élvezhető és elfogadható is lehetne, ha nem ismernénk e dalnak olyan szédületes megformálásait, amiket eddig megismerhettünk és hallhattunk. Vagyis ne lenne ott az a fránya összehasonlítás.
Tudjuk, tudjuk: az még nem különösebb érdem, ha egyszer-kétszer "felmegy" addig, vagy oda valaki. Magasabb minőséget az jelenthet, hogy egy énekes ezt ott milyen milyen tisztasággal és intinzíven produkálja, és képes-e máskor is ott gyakran és biztonságosan mozogni. (De sürgősen megjegyzem: léteznek nagyszerű szopránénekesek - még az operaszínpadon is - akik a két-, vagy háromvonalas tartományban ugyan nem otthonosak - mégis világhírűek, mert egyéb más képességekkel - pl. drámai erővel, színészi erényekkel - rendelkezve ezt pótolni tudják.
Viszont léteznek és működnek olyanok is, akikből meg ez hiányzik, ugyanakkor biztonságos technikával és erővel énekelik akár a háromvonalas hangokat is.) Helene dalai túl sok színezést, hangerőt, dinamikát nem igényelnek, ám egy magasabb kvalitású, kreatívabb előadó biztos, hogy többet "kihozna" belőlük.
Elképzeltem pl. hogyan adná elő a Wo das Leben tanzt... c. nótát a maga háromszoros hangerejével mondjuk Celine Dion vagy Streisand. Vagy hogyan adta volna elő ugyanezt Whitney Houston, akinek"All by myself" című dalát Helene is elénekelte ama bizonyos berlini koncertjén. Pláne, amikor még Michael Jackson híres dalát "A Föld énekét" is előadta a német énekesnő - akkor ütközött ki igazán az a nagy különbség, ami Jackson és az ő hangja közt mutatkozik a dinamikát, erőt illetően.
Még akkor is, ha Jackson hangereje ugyan nem a legnagyobb volt (nem ettől lett igazán híres és egyedülálló) a popénekesek közt, s nem volt akkora, mint mondjuk Freddy Mercurié. S itt érkeztünk el a lényeghez: ez az utóbbi - a hangerő hiánya - a legnagyobb "kifogásom" Helene Fisherrel kapcsolatban. Ez az, ami a legészrevehetőbb az előadásmódjában. Hangja (bár szép, de erőtlen) éppen ezért éneklése csekély dinamikát képes felhajtani.
De rögtön tegyük hozzá: Helene amit csinál, azt viszont nagyon jól, profi módon, hatásosan és élvezetesen csinálja. S emellett példamutató az a szeretet, megbecsülés is amivel zenészkollégáihoz, egész turnészervező stábjához viszonyul. Továbbá rajongótáborához, akikkel fáradtságot nem ismerve egy-egy kétórás koncert után még órákig vállalja a közös fotózásokat, dedikálásokat. Mint tudjuk, a többnemzetiségű szülők gyermekei a legnagyobb tehetségek, különösen zenei téren.
A krasznojarszki születésű Helenének is - akinek orosz és német vér is keveredik, csörgedezik ereiben, így előadásában egyaránt jelen van a német és az orosz mentalitás és lélek - számomra is nyilvánvaló a tehetsége. Elsősorban ezzel győzi meg, továbbá hatalmas rutinjával, magabiztosságával, tagadhatatlan profizmusával hengerli le a közönségét, akinek igényeit ez az énekesi teljesítménye abszolút kielégíti. Hallgatóságát, amit az ő esetében egyáltalán nem a hangereje vagy hangterjedelme hanem a dalai érdeklik. Mert bizony énekesi, énektechnikai, előadóművészi erényeiben messze elmarad az alábbiakban elemzésre kerülő három énekesnőtől.
És ezen a pályán sok hasonló hanggal, hangszínnel, művészi adottsággal és énektudással rendelkező társa, kollégája létezik és működik a pódiumon - úgy hazánkban, mint külhonban egyaránt. Az ugyancsak német Kristina Bach, Michelle, vagy Nicole, vagy olyanok, akik többnyire hazai pódiumaikon tömegesen lépnek mikrofon elé. A '93 óta éneklő, már negyvenet is elhagyó Michelle például egyenesen valóságos másolata Helenének. Mintha csak klónozták volna: énekhangjának ereje, technikája, mozgása, még prózai megszólalása is pontosan ugyanaz és ugyanolyan, mint kollégájának.
Mintha csak átvette volna tőle a stafétabot tőle - ráadásul még számai nagy részét is Helene háziszerzője, Jean Frankfurter írja néki. És mégis! koncertjein például energikus előadásával, egyéniség és karakter nélküli, gyengécske, szűk terjedelmű tucathangjával, megnyerő modorával, többszöri átöltözésével stb. ugyanúgy elkápráztatja a német közönséget, mint Helene minden alkalommal. De nem folytatom - hiszen már valószínűleg eddigi soraimmal is számos ellenséget szereztem, bár véleményemet azért igyekeztem sztaniolba csomagolni, amennyire lehetséges.
Még akkor is, ha Jackson hangereje ugyan nem a legnagyobb volt (nem ettől lett igazán híres és egyedülálló) a popénekesek közt, s nem volt akkora, mint mondjuk Freddy Mercurié. S itt érkeztünk el a lényeghez: ez az utóbbi - a hangerő hiánya - a legnagyobb "kifogásom" Helene Fisherrel kapcsolatban. Ez az, ami a legészrevehetőbb az előadásmódjában. Hangja (bár szép, de erőtlen) éppen ezért éneklése csekély dinamikát képes felhajtani.
De rögtön tegyük hozzá: Helene amit csinál, azt viszont nagyon jól, profi módon, hatásosan és élvezetesen csinálja. S emellett példamutató az a szeretet, megbecsülés is amivel zenészkollégáihoz, egész turnészervező stábjához viszonyul. Továbbá rajongótáborához, akikkel fáradtságot nem ismerve egy-egy kétórás koncert után még órákig vállalja a közös fotózásokat, dedikálásokat. Mint tudjuk, a többnemzetiségű szülők gyermekei a legnagyobb tehetségek, különösen zenei téren.
A krasznojarszki születésű Helenének is - akinek orosz és német vér is keveredik, csörgedezik ereiben, így előadásában egyaránt jelen van a német és az orosz mentalitás és lélek - számomra is nyilvánvaló a tehetsége. Elsősorban ezzel győzi meg, továbbá hatalmas rutinjával, magabiztosságával, tagadhatatlan profizmusával hengerli le a közönségét, akinek igényeit ez az énekesi teljesítménye abszolút kielégíti. Hallgatóságát, amit az ő esetében egyáltalán nem a hangereje vagy hangterjedelme hanem a dalai érdeklik. Mert bizony énekesi, énektechnikai, előadóművészi erényeiben messze elmarad az alábbiakban elemzésre kerülő három énekesnőtől.
És ezen a pályán sok hasonló hanggal, hangszínnel, művészi adottsággal és énektudással rendelkező társa, kollégája létezik és működik a pódiumon - úgy hazánkban, mint külhonban egyaránt. Az ugyancsak német Kristina Bach, Michelle, vagy Nicole, vagy olyanok, akik többnyire hazai pódiumaikon tömegesen lépnek mikrofon elé. A '93 óta éneklő, már negyvenet is elhagyó Michelle például egyenesen valóságos másolata Helenének. Mintha csak klónozták volna: énekhangjának ereje, technikája, mozgása, még prózai megszólalása is pontosan ugyanaz és ugyanolyan, mint kollégájának.
Mintha csak átvette volna tőle a stafétabot tőle - ráadásul még számai nagy részét is Helene háziszerzője, Jean Frankfurter írja néki. És mégis! koncertjein például energikus előadásával, egyéniség és karakter nélküli, gyengécske, szűk terjedelmű tucathangjával, megnyerő modorával, többszöri átöltözésével stb. ugyanúgy elkápráztatja a német közönséget, mint Helene minden alkalommal. De nem folytatom - hiszen már valószínűleg eddigi soraimmal is számos ellenséget szereztem, bár véleményemet azért igyekeztem sztaniolba csomagolni, amennyire lehetséges.
Azt viszont hangsúlyozom: egy pillanatig sem állítottam, és most sem állítom, hogy Helene Fischer nem tud énekelni. Mert tud bizony, és hangjának alapvető tisztaságával, pontos, hibátlan artikulációjával kapcsolatban sem lehet semmi kifogásom. Ám nem kellő hangerejével semmiképpen nem tudok megbarátkozni. Ami persze a jól kihangosított arénákban megfelelően szól, de maga a hangerő felturbózása ott is elárulja: ez még így is kevés.
Vagy írhatnék Jenkins honfitársnőjéről, a különleges éneklési móddal és szájmozgással daloló - s éppen ezért sokaknak nem tetsző - "angyali hangú" Charlotte Church-ről. Ez a csodaszép fiatal lány 12! évesen készítette el debütáló albumát, melyen már vígan kiénekli (igaz, kissé préselve) a 3 vonalas B-t is. (Zárójelben a "préselt" hangokkal kapcsolatban röviden csak annyit jegyeznék meg - egyáltalán nem a fanyalgás, hanem az éneklés szépsége érdekében - hogy nemcsak nála, de akár Celine Dionnál is hallani ilyen fajta hangokat, s nem is éppen a legmagasabbaknál...A "Holy Night " című karácsonyi dalt Church szerintem szebben, kifogástalanabb hangképzéssel énekli el, mint ő.
Vagy írhatnék Jenkins honfitársnőjéről, a különleges éneklési móddal és szájmozgással daloló - s éppen ezért sokaknak nem tetsző - "angyali hangú" Charlotte Church-ről. Ez a csodaszép fiatal lány 12! évesen készítette el debütáló albumát, melyen már vígan kiénekli (igaz, kissé préselve) a 3 vonalas B-t is. (Zárójelben a "préselt" hangokkal kapcsolatban röviden csak annyit jegyeznék meg - egyáltalán nem a fanyalgás, hanem az éneklés szépsége érdekében - hogy nemcsak nála, de akár Celine Dionnál is hallani ilyen fajta hangokat, s nem is éppen a legmagasabbaknál...A "Holy Night " című karácsonyi dalt Church szerintem szebben, kifogástalanabb hangképzéssel énekli el, mint ő.
Ám Schubert Ave Maria -jának - amit a lemez kísérőfüzete hibásan Gounod szerzeményének tüntet fel! - már minden hangja és előadása Dionnál oly tökéletesen szép, hogy akármelyik klasszikus dal-, vagy operaénekesnő is megirigyelhetné. Ezt a dalt Helene is elénekelte élőben, közönség előtt is - ám Dion előadása több klasszissal értékesebb! Szebb is, jobb is - ami nem ugyanaz, hiszen jól tudjuk: a szépség inkább esztétikai kategória, a jóságot pedig inkább tudományos, objektív kritériumok alapján ítéljük meg.
Az alábbiakban elemzésre kerülő három csalogánynál viszont még soha nem hallottam kipréselt hangokat...) Vagy írhattam volna akár a táncosból lett chicagói születésű Anastaciáról, aki ugyancsak az előbbiekhez hasonló csábos tekintettel és kiváló hanggal rendelkezik, s érdekes, színvonalas duettet énekelt el egyszer Ramazzottival. Szóval írhatnék róluk is, vagy másokról is, de mégsem teszem. S hogy miért? Mert a legjobbak közül is a legeslegjobbakat akartam kiválasztani.
Számomra ők hárman (Jenkins, Brightman és Aguilera) jelentik a mai popéneklésben a csúcsot . mind az előadás, mind a hangtechnika és éneklési mód magas színvonala tekintetében. Meglátásom (és meghallásom) szerint ők a legszimpatikusabbak ebben a műfajban, mind személyiségük, mind sajátos és nagyszerű hangi adottságaik, mind énekesi tudásuk, mind előadói készségük, mind széles skálán (illetve skálákon) mozgó tiszta hangképzésük alapján. Még akkor is, ha netán nem minden egyes számuk remekmű, vagy örökzöld zenei vagy szövegi szempontból. Ám éneklésük ezt is feledtetni tudja és sokszor az átlagos dalokat is élvezni tudjuk előadásukban.
Bár igaz, hogy énekesnőkről van szó - a többi szempont engem (most) nem érdekel. (Úgy látszik, a brit The Telegraph szaklapot viszont egyéb szempontok is érdekelték, amikor tavaly rangsorolták őket egy húszas listán. Nem lepődtem meg különösen amikor azt láttam, hogy három kiválasztottam egyike sem szerepel rajta, sőt a pluszban említettek közül is csak egy. Juszt is őket fogom elemezni! - mondtam magamban dacosan.) Egyébként nem hiszem, hogy akik méltóan vagy méltatlanul nem kerültek nálam a kiválasztottak listájába azok holnap megsértődve rohannának az ügyvédjükhöz és beperelnének engem. Kisebb dolguk is nagyobb ennél.
Hármójuk közt a rangidős brit énekesnő a maga 54 évével szinte anyja lehetne a másik kettőnek, akik a legszebb női korban vannak a maguk 34 és 33 évükkel. Magánéletüket tekintve némi eltérés akad köztük: Sarah eddig két férjet és két élettársat, Christina két élettársat fogyasztott el, utóbbinak gyermekei is születtek, Katherinének viszont csak egyetlen élettársa volt eddig, mert a második már bekötötte a fejét. Az irigylésre méltó, rendkívül megnyerő, macsó típúsú úriember az amerikai Andrew Levitas producer-színész-rendező ez év szeptemberében kötötte össze sorsát a Buckingham-palotában ifjú menyasszonyával.
Mindhárom popénekesnő sorsa egy ponton azonos: húszéves koruk táján aratták első nagy sikereiket hangjuk szépségével elkápráztatva hallgatóikat. Sőt Aguilera még korábban, már tizenévesként szerepelt akkor szép kis "vékony" szopránhangjával - ami aztán azóta persze erősödött - a Disney Channel televíziós program műsoraiban. (Ha hinni lehet a pletykarovatoknak, néki volt a legsanyarúbb gyermekkora hármójuk közül: apja rendszeresen verte, mert sokszor idegesítette a kislány túlzott aktivítása, hangoskodása.)
Hozzá hasonlóan Jenkins is jelentős televíziós múlt után kezdett szólókarrierbe, kolléganőjénél kissé lentebb fekvő mezzoszoprán hangjával. Brightman pedig diszkóénekesként, majd musicalszerepekben tűnt fel. Második férje, Andrew Lloyd Webber kifejezetten az ő számára írta az Operaház fantomjának Christine szerepét. Az ő hangfekvése tisztán csengő koloratúrszoprán. Szenzációszámba ment, amikor 1986-ban az említett musical első előadásain a közönség lélegzetvisszafojtva figyelte: mikor vágja ki a háromvonalas É-t, ami a zongora 88-as klaviatúráján pontosan a 67. hangot jelenti. (Egyébként pont fél hanggal van lejjebb, mint amit az Éj királynője énekel a Varázsfuvola bosszúáriájában.) Ezt egyébként nem mindig és nem mindenkinek sikerül "kipréselnie", akárcsak a magas C-t a tenoristáknak. (Pavarotti 1972-ben egyetlen operai estén, Donizetti Az ezred lánya c. dalművében kilencszer énekelte ki a magas C-t, ami eddigi rekordnak számít!) Eme kis kitérő után azonban térjünk vissza három popénekesnőnkhöz:
Kirobbanó sikereiket a tv, illetve színház után mindhárman szólólemezeikkel aratták - amikor életkorukat illetően a harmadik x-et is elkerülték - s aratják azóta is. Úgy tűnik, hogy hangjuk s kifejezőkészségük akkorra érett be igazán. Éneklésük erejéhez, teltségéhez, technikájának csiszolásához bizony kellett az az egy vagy két évtized, amitől mostanra ilyenné vált. Valahol olvastam, hogy a híres tenor, Pavarotti pl. évekig fejlesztette, s növelte hangerejét énektanárával különböző speciális, jól tervezett, szisztematikus gyakorlatokkal, melyekkel elérte azt, hogy csaknem kétszeresére növekedett annak ereje. S azt is hallottam, hogy Tokodi Ilona, a kiváló magyar szoprán otthon rendszeresen felmosáskor, a mélyen lehajolás közben szokott skálázni. Ezzel a sajátos módszerrel erősítette rekeszizmait s hangszálait, ami előnyösen befolyásolta énektechnikáját. Továbbá azt is elmondotta, hogy minden egyes napját sporttal kezdi el. Nagyon helyesen teszi.
Azt nem tudom, hogy a három nevezett énekesnő mikor s milyen gyakorlatokkal fejlesztette énektudását, ezt nem kötötték az orrunkra - ám az eredményt azt láthatjuk és főként hallhatjuk. S hogy vajon meddig gyönyörködtetik még hangjukkal a nagyérdeműt? Ez előre kiszámíthatatlan. Az eddig tapasztaltak alapján azonban valószínűnek tűnik, hogy ebben a műfajban a színpadon, illetve pódiumon maximum 25-30 évig tudja folyamatosan egy énekesnő ereje és képességei teljében és megszokott fényében csillogtatni hangját és énektudását - sőt nemcsak ebben a műfajban. Az opera-, vagy operetténekeseknél is nagyjából ez az időtartam az, ami jellemző. Még a hírneves, három oktávot (azaz 36 hangot) bíró "isteni" Callas is csak úgy tudta ezt a harminc évet (1941-71.) végigénekelni, hogy közben többször hónapokra leállt - különböző hangi és magánéleti válságok miatt.
És ha netán akadnak is néhányan, akik túllépik ezt a három évtizedet - azok a "kivétel erősíti a szabályt" kategóriájába tartoznak, s bár el lehet őket hallgatni, de a hangjuk akkor már csak árnyéka kezd lenni régi letűnt fényének, mert az anatómia az bizony nem tagadja meg önmagát. Ahogy az izmok sem működnek már a hatodik x-en túl úgy, mint régen - úgy a hangszálak, a tüdő, a légutak is veszítenek már ekkorra életképességükből, rugalmasságukból, frisességükből. Simándy József, az egyik legnagyobb magyar tenor híres mondása volt: "Akkor kell az éneklést abbahagyni, amikor a csúcson van a művész, hogy a közönség így emlékezzen rá." Vagy ahogyan Palócz László, a Szomszédok sorozat népszerű Sümeghi-je, a nyugdíjas dalnok mondotta: "Akkor már nem szabad énekelni, amikor még zeng, csak akkor szabad, ha tényleg zeng."
Persze ez a bizonyos harminc év ma már megfelelő rutinnal s főleg stúdióalbumok kiadásával meghosszabítható, hiszen a hangstúdió steril és zárt körülményei, sajátos munkamódszerei közel sem igényelnek akkora fizikai megterhelést, mint a színpadi fellépések sorozata. A három alább tanulmányozandó csalogány közül Brightman már elhagyta ezt a bűvös harminc évet, ennek ellenére még az idén is jelentetett meg egy új albumot. Figyelmesen hallgatva mai éneklését - bizony hangjának fénye, teltsége, színe már nem a régi, bár a technikusok zengetőkkel, visszhangosításokkal, templomi felvételekkel igyekeztek elérni (nem kevés sikerrel) hogy a felületes hallgató ebből semmit ne vegyen észre.
Bár most is nagyon szép, biztosan kitartott magas hangjai vannak, de mai dalszerzői (némi rafinériával) olyan számokat írnak néki, amelyek már nem késztetik oly nehéz technika alkalmazására a művésznőt, mint azelőtt. Ez persze nem baj, mert az, amit eddig énekesi pályájának 36 éve alatt felmutatott - az bizony zseniális és elkápráztató. A másik kettő viszont éppen most, 2014-ben van ereje, énekesi kapacitása maximumán; hangjával, színpadi rutinjával és énektechnikájával a topon, úgyhogy nékik még van jónéhány évük ahhoz, hogy ezt a szintet tartani tudják, s remélhetőleg fogják is.
Jenkins pályája 2003-ban templomi kórustagként indult (még II. János Pál pápa előtt is énekelt) Életének sötét foltja, hogy egyetemista korában drogozott (helyesebben kipróbálta a drogot) amit hála Istennek nagyon hamar abbahagyott. Igen helyesen tette, hiszen ha nem vesz erőt magán - sok művészetkedvelő ember manapság szegényebb lenne csodálatos, lélekemelő éneklésétől. S akkor nekem valószínűleg valaki mást kellett volna választanom e tanulmányom harmadik alanyául... (Itt is meg kell jegyeznem, hogy egy ember legfőbb értékét soha nem az határozza meg, hogy honnan jön, s a múltban mit tett - hanem az, hogy merrefelé tart.)
Aguilera énekesi karrierje pedig pár évvel Jenkins debütálását megelőzően, még az ezredforduló előtt indult el, úgyhogy ők nagyjából éppen félidőben vannak ennek a harminc éves intervallumnak. Ez azonban az elemzésem szempontjából lényegtelen, hiszen - mint említettem - énekhangjukat és teljesítményüket a már eddig megjelent hanghordozóik alapján értékelem az alábbiakban. Természetesen nem sorolom fel, s nem elemzem végi az összes dalukat, azok komponistáit, szövegíróit sem - csak ahol feltétlenül szükség van arra valami okból - hiszen az interneten bárki ezeknek utánanézhet. Itt és most csakis az énekhangjukra koncentrálok - különben akkor még hosszabb és talán szárazabb lenne ez az írás - ezt meg én nem szeretném.
Szép, igéző kék színű szemeiken kívül mind a három énekesnő megegyezik abban, hogy óriási hallgatótáboruk van. Nem egyszer százezer főt is vonzó koncertjeiket szinte minden korosztály szívesen hallgatja. A legmagasabb szintű hang-, és fénytechnikával, seregnyi kitűnő zenész és profi tánckar közreműködésével megrendezett színpadi show-ik elementáris erővel hatnak a közönségre. Jellemző, hogy nem egy-egy előadás megszervezését tartják célravezetőnek, hanem több állomást érintő turnusokat, gigantikus projekteket terveznek meg az értük szívvel-lélekkel dolgozó, s teljes fizikai erejüket latbavető teamek, melyek a legapróbb részletekig kidolgoznak mindent.
Szédületes még végigolvasni is pl. Aguilera 2003-as koncertkörútjának listáját: 85 koncertet adott 18 ország és 73 város érintésével Európa, Amerika és a Távol-Kelet színpadain. s ez még akkor is nagy teljesítmény, ha tényleg mindent tálcán tesznek eléje, s néki csak énekelnie kell. Az előadóknak egy-egy koncerten ugyanis mindent gondosan előkészítenek, "megágyaznak" a színpadon, őnékik "csak" ki kell állniuk és dalolniuk a hallgatóság nagy-nagy megelégedésére. Mindebben persze elsősorban nem a kötelező udvariasság játszik döntő szerepet a technikusi, műszaki gárda részéről (hiszen a színpadtechnikusok mind férfiak) hanem a fő hajtóerő az, hogy itt bizony óriási pénzekről, nagy beruházásokról van szó. Szinte működő üzemként lehet értelmezni az egész koncertszervezési gépezetet, ahol és amiben mindenkinek nagy az anyagi és erkölcsi felelőssége. Következésképpen mindenki a tuti sikerért hajt, ezért kockáztatja fizikai erejét és szakmai tudását, s tesz meg mindent annak érdekében, hogy a hatalmas és meglehetősen hangos művészi, és kasszasiker megszülessen.
Kezdjük elemzésünket a legkisebbel, akinek viszont hangereje a legnagyobb hármójuk közül. Hangja ereje, intenzítása - ellentétben vékonyka termetével - arányban áll színpadi mozgásával, hihetetlen energiájával, amivel két órán keresztül is képes keresztül-kasul járva, szaladgálva körbeugrálni, bemozogni, szinte belakni a hatalmas pódiumot, miközben persze énekel és sokszor táncol is, ám a koreográfiát többnyire inkább profi táncosokra szokta bízni. Itt is érvényesül az az igazság, hogy a sovány és alacsony emberek tudnak a legszívósabbak lenni, úgy a színpadon, mint azon kívül.
Szépségéhez persze (mint képünkön is láthatjuk) nem fér kétség, igaz a másik kettő sem marad el mellette a vonzó, dekoratív külsőt illetően egy jottányit sem. Az ő tekintetük is - a legenyhébben szólva - rendkívül tetszetős, megnyerő és bizalomkeltő, de másfajta, különleges, északibb metszésű arcélük, s babásan bájos, gömbölyű arcuk van, szerényebb, visszafogottabb mosollyal, s nem olyan erotikusan húsos ajkakkal, mint amilyen az amerikai dívának van. Aguilera arca inkább oválisabb alakú, s szemeinek is vadabb, szexis kisugárzása van mint a magabiztosságról árulkodó brit hölgyé, vagy a szűziesen szende, szemérmes tekintetű walesi nőé. Amikor felgyúlnak a fények és beindulnak az első akkordok a színpadon - szinte berobban a pódiumra a hatalmas energiával és hanggal beviharzó fiatal énekesnő.
Valamennyi dala elejétől a végéig remekül, hatásosan felépített színpadi produkció, mely nemhogy leköti, de számról számra előre haladva egyre jobban feltüzeli és lelkesíti az egyébként is várakozással, feszültséggel teli közönséget. Hármójuk közül Ő a legmozgékonyabb, legenergikusabb, leglazább egyéniség. Két szám között gyakran vált ruhát illetve jelmezt, s perceken belül akár két teljesen ellentétes hangulatba, karakterbe is képes belecsöppenni. A maga eszközeivel, a maga módján még arra is lehetőséget talál, hogy a béke, az egyetértés, a szeretet, az egyenjogúság jelszavát tűzze zászlajára (helyesebben formás kis keblére) hiszen a színpadon éneklése közben polóján ott virít a rasszizmust elitélő felirat:"God sees no color." azaz "Isten nem lát színeket." Kísérőzenészei és táncosai között szép számmal akad is színesbőrű, s ez a tulajdonsága is roppant szimpatikussá teszi egyébként is kedves, megnyerő személyiségét.
Éneklése teli van ezernyi színnel, hajlításokkal, diszítgetéssel amelyeket sajátos, egyéni módon a mikrofonon zongorázó ujjaival kísér, mintha zongorabillentyűkön játszana. Ezek a diszítések soha nem öncélúak, nem a hatásvadászat, vagy bravúroskodás, fölösleges virtuozítás szándéka sugallja ezeket, hanem mindig az adott dal tartalma, hangulata. Vagyis tökéletesen beleillenek a produkció, az éneklés egészébe, ezekkel együtt lesz minden dal élvezetes, hatásos, lenyűgöző és élményszerű. Az énekhang színezése, diszítgetése az, amiben hármójuk között Aguilera verhetetlen.
Erre két példát is említenék: a bluesos hangvételű, szintén saját maga által jegyzett Walk Away című számot és a nagyon népszerű Beautiful című dalt. Széles tartományban cikázó biztos és tiszta éneklése, tökéletes intonációja, bámulatos hangereje csodálatra és harsogó ovációra készteti a hallgatóságát. A másik két énekesnővel ellentétben ő többet használja a hangját az alsóbb tartományokban (még az egyvonalas oktáv alatt is) s ott is fantasztikusan jól szól. Példának hozom fel erre egyik saját szerzeményét, a Can't Hold us Down című dalt, melyben seregnyi kítűnő vokalista emeli éneklésének fényét. Különben, ahogy én hallom, úgy három oktávnyit simán kiénekel.
A dalok megformálása alatt még színészi játékra is van ideje és energiája: közben mindig egy-egy sztorit játszik el (tulajdonképpen a dal tartalmát) hol érzelmesen, hol keményebben, karcosabban, hol hetykén, sok-sok humorral, s mindig meghatóan, magával ragadóan. Előfordul, hogy pajkos mosollyal fenékbe veri, vagy eltaszítja, ellöki magától a hozzá közeledő táncos férfiakat, s a dalok tartalma mindig ott van a tekintetében, arcában, mozdulataiban. Úgyhogy még az is megérti, hogy miről szólnak ezek a szerzemények, aki netán nem tud angolul, franciául vagy spanyolul, mert Aguilera ennyi nyelven énekel, méghozzá meglehetősen jó kiejtéssel.
Ezt azért állíthatom, mert az általam látott 2003-as londoni koncertfelvételen ( fekete hajjal) sok-sok közeli, totálképet hoz a kamera, amiről sok mindent leolvashatunk Aguilera arcáról még ráadásként nagyszerű éneklése mellett. Ezen a koncerten az általa előadott dalok felének ő maga volt egyben a zeneszerzője is, így aztán jól tudott azok hangulatával azonosulni, egy-egy motívumot szándéka szerint kiemelni, hangsúlyossá tenni. Visszatérve a nyelvekre - nemcsak Aguilera, de Jenkins is minden világnyelven énekel, nem beszélve Brightmanról, aki hét nemzet ajkán dalol lemezein és koncertjein, köztük még hindu és mandarin nyelven is. Hogy aztán beszél-e ezeken arról nem szólnak a hírek, de hogy énekel - az biztos.
A három hölgy közül Jenkinsnek van a legnemesebb, legelőkelőbb (de távolról sem előkelősködő) hangja. S bár mezzoszopránként tartják nyilván, mégis jól, sőt kitűnően bírja azokat a magas hangokat, melyeket inkább az igazi szopránoktól szoktunk meg. A két éve elhunyt olasz Quarantotto (a híres Time to Say Goodbye szerzője) ugyancsak nagyszerű szerzeményét, a Föld dalát - és más popdalokat, népszerű slágereket is - olyan játszi biztonsággal énekli a két-, sőt háromvonalas magas hangokkal mezzo létére - hogy csak ámulunk és bámulunk.
Számomra ők hárman (Jenkins, Brightman és Aguilera) jelentik a mai popéneklésben a csúcsot . mind az előadás, mind a hangtechnika és éneklési mód magas színvonala tekintetében. Meglátásom (és meghallásom) szerint ők a legszimpatikusabbak ebben a műfajban, mind személyiségük, mind sajátos és nagyszerű hangi adottságaik, mind énekesi tudásuk, mind előadói készségük, mind széles skálán (illetve skálákon) mozgó tiszta hangképzésük alapján. Még akkor is, ha netán nem minden egyes számuk remekmű, vagy örökzöld zenei vagy szövegi szempontból. Ám éneklésük ezt is feledtetni tudja és sokszor az átlagos dalokat is élvezni tudjuk előadásukban.
Bár igaz, hogy énekesnőkről van szó - a többi szempont engem (most) nem érdekel. (Úgy látszik, a brit The Telegraph szaklapot viszont egyéb szempontok is érdekelték, amikor tavaly rangsorolták őket egy húszas listán. Nem lepődtem meg különösen amikor azt láttam, hogy három kiválasztottam egyike sem szerepel rajta, sőt a pluszban említettek közül is csak egy. Juszt is őket fogom elemezni! - mondtam magamban dacosan.) Egyébként nem hiszem, hogy akik méltóan vagy méltatlanul nem kerültek nálam a kiválasztottak listájába azok holnap megsértődve rohannának az ügyvédjükhöz és beperelnének engem. Kisebb dolguk is nagyobb ennél.
Hármójuk közt a rangidős brit énekesnő a maga 54 évével szinte anyja lehetne a másik kettőnek, akik a legszebb női korban vannak a maguk 34 és 33 évükkel. Magánéletüket tekintve némi eltérés akad köztük: Sarah eddig két férjet és két élettársat, Christina két élettársat fogyasztott el, utóbbinak gyermekei is születtek, Katherinének viszont csak egyetlen élettársa volt eddig, mert a második már bekötötte a fejét. Az irigylésre méltó, rendkívül megnyerő, macsó típúsú úriember az amerikai Andrew Levitas producer-színész-rendező ez év szeptemberében kötötte össze sorsát a Buckingham-palotában ifjú menyasszonyával.
Mindhárom popénekesnő sorsa egy ponton azonos: húszéves koruk táján aratták első nagy sikereiket hangjuk szépségével elkápráztatva hallgatóikat. Sőt Aguilera még korábban, már tizenévesként szerepelt akkor szép kis "vékony" szopránhangjával - ami aztán azóta persze erősödött - a Disney Channel televíziós program műsoraiban. (Ha hinni lehet a pletykarovatoknak, néki volt a legsanyarúbb gyermekkora hármójuk közül: apja rendszeresen verte, mert sokszor idegesítette a kislány túlzott aktivítása, hangoskodása.)
Hozzá hasonlóan Jenkins is jelentős televíziós múlt után kezdett szólókarrierbe, kolléganőjénél kissé lentebb fekvő mezzoszoprán hangjával. Brightman pedig diszkóénekesként, majd musicalszerepekben tűnt fel. Második férje, Andrew Lloyd Webber kifejezetten az ő számára írta az Operaház fantomjának Christine szerepét. Az ő hangfekvése tisztán csengő koloratúrszoprán. Szenzációszámba ment, amikor 1986-ban az említett musical első előadásain a közönség lélegzetvisszafojtva figyelte: mikor vágja ki a háromvonalas É-t, ami a zongora 88-as klaviatúráján pontosan a 67. hangot jelenti. (Egyébként pont fél hanggal van lejjebb, mint amit az Éj királynője énekel a Varázsfuvola bosszúáriájában.) Ezt egyébként nem mindig és nem mindenkinek sikerül "kipréselnie", akárcsak a magas C-t a tenoristáknak. (Pavarotti 1972-ben egyetlen operai estén, Donizetti Az ezred lánya c. dalművében kilencszer énekelte ki a magas C-t, ami eddigi rekordnak számít!) Eme kis kitérő után azonban térjünk vissza három popénekesnőnkhöz:
Kirobbanó sikereiket a tv, illetve színház után mindhárman szólólemezeikkel aratták - amikor életkorukat illetően a harmadik x-et is elkerülték - s aratják azóta is. Úgy tűnik, hogy hangjuk s kifejezőkészségük akkorra érett be igazán. Éneklésük erejéhez, teltségéhez, technikájának csiszolásához bizony kellett az az egy vagy két évtized, amitől mostanra ilyenné vált. Valahol olvastam, hogy a híres tenor, Pavarotti pl. évekig fejlesztette, s növelte hangerejét énektanárával különböző speciális, jól tervezett, szisztematikus gyakorlatokkal, melyekkel elérte azt, hogy csaknem kétszeresére növekedett annak ereje. S azt is hallottam, hogy Tokodi Ilona, a kiváló magyar szoprán otthon rendszeresen felmosáskor, a mélyen lehajolás közben szokott skálázni. Ezzel a sajátos módszerrel erősítette rekeszizmait s hangszálait, ami előnyösen befolyásolta énektechnikáját. Továbbá azt is elmondotta, hogy minden egyes napját sporttal kezdi el. Nagyon helyesen teszi.
Azt nem tudom, hogy a három nevezett énekesnő mikor s milyen gyakorlatokkal fejlesztette énektudását, ezt nem kötötték az orrunkra - ám az eredményt azt láthatjuk és főként hallhatjuk. S hogy vajon meddig gyönyörködtetik még hangjukkal a nagyérdeműt? Ez előre kiszámíthatatlan. Az eddig tapasztaltak alapján azonban valószínűnek tűnik, hogy ebben a műfajban a színpadon, illetve pódiumon maximum 25-30 évig tudja folyamatosan egy énekesnő ereje és képességei teljében és megszokott fényében csillogtatni hangját és énektudását - sőt nemcsak ebben a műfajban. Az opera-, vagy operetténekeseknél is nagyjából ez az időtartam az, ami jellemző. Még a hírneves, három oktávot (azaz 36 hangot) bíró "isteni" Callas is csak úgy tudta ezt a harminc évet (1941-71.) végigénekelni, hogy közben többször hónapokra leállt - különböző hangi és magánéleti válságok miatt.
És ha netán akadnak is néhányan, akik túllépik ezt a három évtizedet - azok a "kivétel erősíti a szabályt" kategóriájába tartoznak, s bár el lehet őket hallgatni, de a hangjuk akkor már csak árnyéka kezd lenni régi letűnt fényének, mert az anatómia az bizony nem tagadja meg önmagát. Ahogy az izmok sem működnek már a hatodik x-en túl úgy, mint régen - úgy a hangszálak, a tüdő, a légutak is veszítenek már ekkorra életképességükből, rugalmasságukból, frisességükből. Simándy József, az egyik legnagyobb magyar tenor híres mondása volt: "Akkor kell az éneklést abbahagyni, amikor a csúcson van a művész, hogy a közönség így emlékezzen rá." Vagy ahogyan Palócz László, a Szomszédok sorozat népszerű Sümeghi-je, a nyugdíjas dalnok mondotta: "Akkor már nem szabad énekelni, amikor még zeng, csak akkor szabad, ha tényleg zeng."
Persze ez a bizonyos harminc év ma már megfelelő rutinnal s főleg stúdióalbumok kiadásával meghosszabítható, hiszen a hangstúdió steril és zárt körülményei, sajátos munkamódszerei közel sem igényelnek akkora fizikai megterhelést, mint a színpadi fellépések sorozata. A három alább tanulmányozandó csalogány közül Brightman már elhagyta ezt a bűvös harminc évet, ennek ellenére még az idén is jelentetett meg egy új albumot. Figyelmesen hallgatva mai éneklését - bizony hangjának fénye, teltsége, színe már nem a régi, bár a technikusok zengetőkkel, visszhangosításokkal, templomi felvételekkel igyekeztek elérni (nem kevés sikerrel) hogy a felületes hallgató ebből semmit ne vegyen észre.
Bár most is nagyon szép, biztosan kitartott magas hangjai vannak, de mai dalszerzői (némi rafinériával) olyan számokat írnak néki, amelyek már nem késztetik oly nehéz technika alkalmazására a művésznőt, mint azelőtt. Ez persze nem baj, mert az, amit eddig énekesi pályájának 36 éve alatt felmutatott - az bizony zseniális és elkápráztató. A másik kettő viszont éppen most, 2014-ben van ereje, énekesi kapacitása maximumán; hangjával, színpadi rutinjával és énektechnikájával a topon, úgyhogy nékik még van jónéhány évük ahhoz, hogy ezt a szintet tartani tudják, s remélhetőleg fogják is.
Jenkins pályája 2003-ban templomi kórustagként indult (még II. János Pál pápa előtt is énekelt) Életének sötét foltja, hogy egyetemista korában drogozott (helyesebben kipróbálta a drogot) amit hála Istennek nagyon hamar abbahagyott. Igen helyesen tette, hiszen ha nem vesz erőt magán - sok művészetkedvelő ember manapság szegényebb lenne csodálatos, lélekemelő éneklésétől. S akkor nekem valószínűleg valaki mást kellett volna választanom e tanulmányom harmadik alanyául... (Itt is meg kell jegyeznem, hogy egy ember legfőbb értékét soha nem az határozza meg, hogy honnan jön, s a múltban mit tett - hanem az, hogy merrefelé tart.)
Aguilera énekesi karrierje pedig pár évvel Jenkins debütálását megelőzően, még az ezredforduló előtt indult el, úgyhogy ők nagyjából éppen félidőben vannak ennek a harminc éves intervallumnak. Ez azonban az elemzésem szempontjából lényegtelen, hiszen - mint említettem - énekhangjukat és teljesítményüket a már eddig megjelent hanghordozóik alapján értékelem az alábbiakban. Természetesen nem sorolom fel, s nem elemzem végi az összes dalukat, azok komponistáit, szövegíróit sem - csak ahol feltétlenül szükség van arra valami okból - hiszen az interneten bárki ezeknek utánanézhet. Itt és most csakis az énekhangjukra koncentrálok - különben akkor még hosszabb és talán szárazabb lenne ez az írás - ezt meg én nem szeretném.
Szép, igéző kék színű szemeiken kívül mind a három énekesnő megegyezik abban, hogy óriási hallgatótáboruk van. Nem egyszer százezer főt is vonzó koncertjeiket szinte minden korosztály szívesen hallgatja. A legmagasabb szintű hang-, és fénytechnikával, seregnyi kitűnő zenész és profi tánckar közreműködésével megrendezett színpadi show-ik elementáris erővel hatnak a közönségre. Jellemző, hogy nem egy-egy előadás megszervezését tartják célravezetőnek, hanem több állomást érintő turnusokat, gigantikus projekteket terveznek meg az értük szívvel-lélekkel dolgozó, s teljes fizikai erejüket latbavető teamek, melyek a legapróbb részletekig kidolgoznak mindent.
Szédületes még végigolvasni is pl. Aguilera 2003-as koncertkörútjának listáját: 85 koncertet adott 18 ország és 73 város érintésével Európa, Amerika és a Távol-Kelet színpadain. s ez még akkor is nagy teljesítmény, ha tényleg mindent tálcán tesznek eléje, s néki csak énekelnie kell. Az előadóknak egy-egy koncerten ugyanis mindent gondosan előkészítenek, "megágyaznak" a színpadon, őnékik "csak" ki kell állniuk és dalolniuk a hallgatóság nagy-nagy megelégedésére. Mindebben persze elsősorban nem a kötelező udvariasság játszik döntő szerepet a technikusi, műszaki gárda részéről (hiszen a színpadtechnikusok mind férfiak) hanem a fő hajtóerő az, hogy itt bizony óriási pénzekről, nagy beruházásokról van szó. Szinte működő üzemként lehet értelmezni az egész koncertszervezési gépezetet, ahol és amiben mindenkinek nagy az anyagi és erkölcsi felelőssége. Következésképpen mindenki a tuti sikerért hajt, ezért kockáztatja fizikai erejét és szakmai tudását, s tesz meg mindent annak érdekében, hogy a hatalmas és meglehetősen hangos művészi, és kasszasiker megszülessen.
Valamennyi dala elejétől a végéig remekül, hatásosan felépített színpadi produkció, mely nemhogy leköti, de számról számra előre haladva egyre jobban feltüzeli és lelkesíti az egyébként is várakozással, feszültséggel teli közönséget. Hármójuk közül Ő a legmozgékonyabb, legenergikusabb, leglazább egyéniség. Két szám között gyakran vált ruhát illetve jelmezt, s perceken belül akár két teljesen ellentétes hangulatba, karakterbe is képes belecsöppenni. A maga eszközeivel, a maga módján még arra is lehetőséget talál, hogy a béke, az egyetértés, a szeretet, az egyenjogúság jelszavát tűzze zászlajára (helyesebben formás kis keblére) hiszen a színpadon éneklése közben polóján ott virít a rasszizmust elitélő felirat:"God sees no color." azaz "Isten nem lát színeket." Kísérőzenészei és táncosai között szép számmal akad is színesbőrű, s ez a tulajdonsága is roppant szimpatikussá teszi egyébként is kedves, megnyerő személyiségét.
Éneklése teli van ezernyi színnel, hajlításokkal, diszítgetéssel amelyeket sajátos, egyéni módon a mikrofonon zongorázó ujjaival kísér, mintha zongorabillentyűkön játszana. Ezek a diszítések soha nem öncélúak, nem a hatásvadászat, vagy bravúroskodás, fölösleges virtuozítás szándéka sugallja ezeket, hanem mindig az adott dal tartalma, hangulata. Vagyis tökéletesen beleillenek a produkció, az éneklés egészébe, ezekkel együtt lesz minden dal élvezetes, hatásos, lenyűgöző és élményszerű. Az énekhang színezése, diszítgetése az, amiben hármójuk között Aguilera verhetetlen.
Erre két példát is említenék: a bluesos hangvételű, szintén saját maga által jegyzett Walk Away című számot és a nagyon népszerű Beautiful című dalt. Széles tartományban cikázó biztos és tiszta éneklése, tökéletes intonációja, bámulatos hangereje csodálatra és harsogó ovációra készteti a hallgatóságát. A másik két énekesnővel ellentétben ő többet használja a hangját az alsóbb tartományokban (még az egyvonalas oktáv alatt is) s ott is fantasztikusan jól szól. Példának hozom fel erre egyik saját szerzeményét, a Can't Hold us Down című dalt, melyben seregnyi kítűnő vokalista emeli éneklésének fényét. Különben, ahogy én hallom, úgy három oktávnyit simán kiénekel.
A dalok megformálása alatt még színészi játékra is van ideje és energiája: közben mindig egy-egy sztorit játszik el (tulajdonképpen a dal tartalmát) hol érzelmesen, hol keményebben, karcosabban, hol hetykén, sok-sok humorral, s mindig meghatóan, magával ragadóan. Előfordul, hogy pajkos mosollyal fenékbe veri, vagy eltaszítja, ellöki magától a hozzá közeledő táncos férfiakat, s a dalok tartalma mindig ott van a tekintetében, arcában, mozdulataiban. Úgyhogy még az is megérti, hogy miről szólnak ezek a szerzemények, aki netán nem tud angolul, franciául vagy spanyolul, mert Aguilera ennyi nyelven énekel, méghozzá meglehetősen jó kiejtéssel.
Ezt azért állíthatom, mert az általam látott 2003-as londoni koncertfelvételen ( fekete hajjal) sok-sok közeli, totálképet hoz a kamera, amiről sok mindent leolvashatunk Aguilera arcáról még ráadásként nagyszerű éneklése mellett. Ezen a koncerten az általa előadott dalok felének ő maga volt egyben a zeneszerzője is, így aztán jól tudott azok hangulatával azonosulni, egy-egy motívumot szándéka szerint kiemelni, hangsúlyossá tenni. Visszatérve a nyelvekre - nemcsak Aguilera, de Jenkins is minden világnyelven énekel, nem beszélve Brightmanról, aki hét nemzet ajkán dalol lemezein és koncertjein, köztük még hindu és mandarin nyelven is. Hogy aztán beszél-e ezeken arról nem szólnak a hírek, de hogy énekel - az biztos.
A három hölgy közül Jenkinsnek van a legnemesebb, legelőkelőbb (de távolról sem előkelősködő) hangja. S bár mezzoszopránként tartják nyilván, mégis jól, sőt kitűnően bírja azokat a magas hangokat, melyeket inkább az igazi szopránoktól szoktunk meg. A két éve elhunyt olasz Quarantotto (a híres Time to Say Goodbye szerzője) ugyancsak nagyszerű szerzeményét, a Föld dalát - és más popdalokat, népszerű slágereket is - olyan játszi biztonsággal énekli a két-, sőt háromvonalas magas hangokkal mezzo létére - hogy csak ámulunk és bámulunk. Na és? Aki a belvárosban lakik az néha nem sétálhat ki a külvárosi utcákat is megtekinteni, ha éppen kedve tartja?) Hangjai, mint a virágmezők oly szélesen és élettelien bomlanak ki és terülnek szét, hogy hűen kifejezzék a sokak által énekelt dal Sartori által írt szövegét: "Nézd, szerelmem a Földet,/ mely értünk is forog / hogy napfényt adjunk nékünk / Nékünk forog akkor is ha sötét van / Nézd, drágám a Földet!" A magas regiszter alkalmazásakor is azonban ott érezzük, ott halljuk éneklésében a mélyebb mezzós színeket, azt tapasztaljuk, hogy mindig egyfajta különlegesen szép, érzéki mély tónus vegyül hangjának koloritjába, ami egészen egyénivé teszi azt.
Egyrészt ez a
jellegzetes nemes hanganyag, másrészt pedig az előadás minősége, pontossága, karaktere -
hogyanja - az, ami engem a legjobban megfog, ha szabad ezt a kifejezést
használni. Van a hangja csengésében valamiféle kisleányos, angyali ártatlanság, tisztaság és magától értetődő természetesség, kedvesség és báj (nem bájolgás) ami a másik kettőjükben (Brightmann és Aguilera) nincs meg.
S mindehhez társul egy olyan csodálatos, gyönyörűséges külső (arc, mosoly, termet és megkapó nőiesség) ami csakis a legszebb nők sajátossága lehet. Nem tudom elkerülni, hogy leírjam: olyan, mint egy földre szállt angyal. Nem véletlen, hogy magát a pápát is - aki előtt énekelt - elbűvölte gyönyörű hangja és külleme!
Minden egyes általa előadott dala azáltal válik egyénivé,
hogy jenkises előadásmódot pecsétel
rájuk egyfajta védjegyeként. S teszi ezt minden esetben a maga letagadhatatlan
(nem is akarja letagadni, s ezt jól teszi) hanghordozásával, artikulációjával,
intonációjával, welsies kiejtésével (bármely nyelven is énekel!) hangjának
roppant széles terjedelmével, személyesen kimunkált stílusával.
A rendkívül széles terjedelemről annyit: az ember szinte lélegzetvisszafojtva várja: mikor vágja ki Jenkins az ún. kétvonalas, tökéletesen képzett, telt, szédületesen magas hangokat (mert ezektől sosem fosztja meg hallgatóit) amiknek biztos és tiszta képzésére csak nagyon kevesen képesek. Vannak, akik kiéneklik, de nem tisztán, telten, biztonságosan - ám Jenkins nem ezek közé tartozik.
Az ő mezzoszoprán hangfekvésével vígan kiénekli a hangfaj által "megkövetelt" - egyvonalas C-től kétvonalas g-ig terjedő mintegy húsz hangot, sőt feljebb és lejjebb is megy egy terccel - 3 hanggal - így meghallásom szerint bírja akár a 26 hangot is! (A kétvonalas Á-t pl. biztonsággal kiénekli a Dal a Holdhoz című Dvorák operaáriában, vagy Rogers-Hammerstein Youll Never... című dalában. E tanulmány másik két énekese pl. ugyancsak ilyen széles tartománnyal, s annak biztos éneklésével bír.
Jenkins minden előadott dalát ily módon átlényegíti, jenkisessé teszi. Ami azt jelenti, hogy bár ugyanazt halljuk, de nem ugyanúgy egy Verdi, Bizet, Puccini vagy egy adott musical vagy popdal esetében (Capua, Rodgers, Morricone stb.) S az utóbbi szerző melódiáit is teljesen énekszerűvé, énekelhetővé, nagyszerűen élvezhetővé teszi: az itáliai szerző vonós vagy fúvós hangszerekre írott dallamait is dalformává tudja alakítani előadásában, oly lenyűgöző módon, hogy ihaj-csuhaj! Mert ki gondolta volna, hogy pl. a Profi, a Kaliffa vagy a Misszió filmzenéjét - amiknek hangjait egyértelműen hegedűk illetve oboa prezentálja - azt el lehet egyáltalán énekelni! Mert ha valaki megpróbálja azokat akár eldúdolni is - kész nevetség lesz belőle, annyira instrumentális annak a jellege.
Ám Jenkins bebizonyítja: ő kell ahhoz, hogy ezek a darabok ne váljanak nevetségessé, anakronisztikussá, az emberi hang, az énekhang szárnyán, hanem nagyon is varázslatossá, művészivé, természetessé, elfogadhatóvá. S ha valaki netán ne ismerné ezeket eredetiben, ahogy azt Morricone megkomponálta - de van egyáltalán ilyen, aki ne ismerné? - azzal is éreztetni tudja, őt is meg tudja győzni arról: dal formájában, azokra áthangszerelve is gyönyörűen csengenek, hangzanak - persze az ő előadásában! – ezek az érzelemmel telített, csodálatos, megható, jó magas hangokat sem kímélő melódiák.
S végül – befejezve ezt a gondolatsort – az egyénivé átlényegült éneklésről, előadásról annyit: azt hiszem ez az egyik legfontosabb ismérve, paramétere az igazán jó énekesnek, előadónak - bármely műfajban is énekel: hogy stílusa van. Azaz mindent a maga módján, ugyanúgy, de soha nem unalmasan énekel. Lám, lám az „egy kaptafára” kifejezés is ennek teljes félreértésén alapul, mert a régi cipész mesterember, aki anno így készítette jobbnál jobb lábbelijeit – az olyan remekmívű darabokat tudott a megrendelőinek átadni, hogy az csak ámult és bámult.
Mint ahogy mi is ámulunk és bámulunk az Abba, a Beatles, az Omega, az Illés. Jenkins, Aguilera, Brightmann, Streisand, Dion, Piaf, Mattheau, Aznavour vagy más nagy és neves előadók dalain, akik állítólag „egy kaptafára” énekelnek mindent! No persze, mert ugyanabban a stílusban énekelnek mindig - s ha ezt megtagadnák, már nem is szeretnénk, s nem is ismernénk fel őket! Amit tehát egyes hallgatók - teljes félreértésük következtében - esetleg negatívumként ítélnek meg (az ún. egy kaptafára történő előadást) az nem más, mint erény, pozitívum: az illető előadó, zenekar saját, jellegzetes, egyéni stílusa.
Ugyanúgy, ahogy a kitűnő cipészmester míves munkája, egyfajta stílusa is az. Akinek egyébként még számos egyéb csodálatos munkafázisa is volt az alapot képező kaptafás munkamozzanaton kívül. Mert ha csak ez lett volna – akkor tényleg mechanikussá válik a munkája, ami minden mívességet nélkülöz. Mint ahogy modorossá válik az előadó, ha csakis leragad egyedül csak a stílus súlykolásánál, s nem szinesíti, gazdagítja azt más egyéb eszközökkel is. Vannak, s voltak színészek is, akik egyedül a stílus erőszakos nyomatékosításával, hajszolásával válnak modorossá, akiknek már semmi egyéb eszköz nincs a tarsolyukban.
Ehhez az alaptevékenységhez, mint saját stílusához a régi cipész is, meg az előadó is ragaszkodik, és ezt nagyon is jól teszi. Sok mindenben változhat, változtathat egy kiváló előadó, meg a cipész is – ebben azonban nem szabad, ha továbbra is egyéni, egyedi, utánozhatatlan művész, vagy jó szakember szeretne maradni. S ameddig ez a hallgatóságnak tetszik, zenei, intellektuális élményt, érzelmeket tud adni a közönségének, előadásaival megszépíti a hallgatói életét - addig ennek létjogosultsága, értéke van, addig sikeres lehet egy előadó. Mint ahogy egy cipész is, ha mesteri lábbeliket készít.
S hogy meddig? Ez kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan. Éppúgy függ az élet kiszámíthatatlanságaitól, a sorstól, a fizika, az anatómia törvényeitől, mint a közönség lelki, érzelmi, élettani változásaitól, az egymás utáni generációk érdeklődésétől, az újonnan felbukkanó zenei és énekesi tehetségek térhódításától, és még sok egyébtől. A Beatles pl. 7 évig „gyakorolta” ugyanazt a stílust roppant hatásosan a Rolling Stones meg már ötven éve csinálja, mások pár év alatt „leszerepelnek” a szó szó szoros értelmében. De így van ez egyéb más zenei és prózai műfajokban is a művészet területén. S nézzék el nekem, ha további példákat nem sorolok, bár százával tudnék. Ám most visszatérek az énekesnők további elemzéséhez:
Ám fantasztikus élmény ezt meghallgatni az ő előadásában, az ő melegen bársonyos, ízlésesen erotikus, de drámai erőt is sugárzó női hangján, amellyel épp másfél hanggal lejjebb prezentálja e népszerű dallamot. Így az általa legmagasabb kiénekelt hang itt, ebben az előadásban a kétvonalas Gisz - az eredeti áriában a tenoristák által "kinyomott" kétvonalas C (C") alatt. Ott a dallamvonal a kétvonalas D-vel indul el, majd lelép egy oktávval mélyebbre. Aztán innen a dallam szépen felívelve a Vincero (Győzni fogok) szó középső szótagján (ce) tetőzik.
Ezzel ér el a magas C hangig (C") az előadó, amit hosszan kitart. Majd innen lelépve az Á-ra, végleg megpihen. Ez az ária ("Senki sem alhat") mindig nagy ovációt vált ki a hallgatóságból a kinyomott magas C pillanatában, ha megszólal akár az operában, akár koncertszerű előadásban. Kiváltva az üdvrivalgást, mely sokszor azzal jár, hogy a hallgatóság felugrál a székéből, és ujjongva tapsol. Igyekszik is minden "valamire való tenorista" kiénekelni ezt a magas hangot - ám e hang teltségében, tisztaságában és intenzításában azért vannak különbségek az egyes előadóművészeknél.
Külön kaland lehet összehasonlítani a ma vagy a múltban oly ünnepelt tenoristák (Gigli, Simándy, Pavarotti, Corelli, Domingo, Cura, Bocelli, Potts stb.) előadásait.) Csak összehasonlításként említem meg: az öt éve feltűnt, intellektuális és különleges zenei erényekkel rendelkező, fantasztikusan nemes hanggal és előadókészséggel bíró Vásáry André - hazánk egyetlen férfiszopránja - az RTL Klub 2009-es "Csillag születik" című versenyében nagy meglepetést keltett, hatalmas sikert aratott eme ária előadásával. (Igaz, az ő hangfaja férfi-szoprán, s ebben a tónusban adta elő az áriát.)
Amikor Jenkins efféle áriákat ad elő poposított hangszereléssel (pl. franciául Bizet és Delibes operáiból - utóbbi kettősét Kiri Te Kanawával) akkor nagy erénye, hogy nem próbál semmiféle "operaénekesekre jellemző" hangképzéseket, manírokat, éneklési módot, bravúrt, fölösleges affektálást belevinni az éneklésébe. Mindig megmarad bennük popénekesnőnek, mindig ott érezzük előadásában egyéni hangját és sajátos éneklési módját, ami minden dalában stílusosan és határozottan jelen van.
Az sem véletlen, hogy saját koncertjein olyan partnerekkel énekel együtt, akiktől tanulni lehet. Akikre fel lehet nézni, mint például Andrea Bocelli (akit Brightman és mások is megnyertek már egy-egy duettre.) Aztán fellépett a 360 tagú Mormon kórus gigantikus koncertjén is (még musicaldalokat is énekelt velük) vagy az olasz Il Dívo férfikvartettel, akik aztán ugyancsak ki tudják ereszteni a hangjukat. Egyébként walesi létére - meglepően sokat énekel olaszul és nagyon "jól fekszik neki" ez a nyelv is. Tündéri bájjal és nagy átárzéssel adja elő Morricone filmzene-feldolgozásait (a Misszió vagy a Cinéme paradiso melódiáit) és más egyéb filmzenéket 2007-es nagyszerű albumán.
Az sem véletlen, hogy saját koncertjein olyan partnerekkel énekel együtt, akiktől tanulni lehet. Akikre fel lehet nézni, mint például Andrea Bocelli (akit Brightman és mások is megnyertek már egy-egy duettre.) Aztán fellépett a 360 tagú Mormon kórus gigantikus koncertjén is (még musicaldalokat is énekelt velük) vagy az olasz Il Dívo férfikvartettel, akik aztán ugyancsak ki tudják ereszteni a hangjukat. Egyébként walesi létére - meglepően sokat énekel olaszul és nagyon "jól fekszik neki" ez a nyelv is. Tündéri bájjal és nagy átárzéssel adja elő Morricone filmzene-feldolgozásait (a Misszió vagy a Cinéme paradiso melódiáit) és más egyéb filmzenéket 2007-es nagyszerű albumán.
Persze ezeket is jóval lejjebb, hiszen az olasz komponista sem éppen áll haragban a magas hangokkal (sőt!) hiszen fiatal emberként trombitásként indult el zenei pályája. S érdekes módon ugyancsak olaszul és kedves gesztusként, nagyon szépen, mértéktartó ízléssel, sokkal kevesebb diszítéssel, a megszokottól teljesen másképpen énekli el Whitney Houston híres dalát, az I Will Always Love You-t is. Minden egyes dalát nagyon izgalmasan, hatalmas érzelmi átütő erővel, magasszintű megformálással és finom ízléssel ad elő. Minden, amihez nyúl - arannyá válik kezében, illetve hangjában. Mindig képes meggyőzni bennünket arról, hogy egy sajátos, egyéni színekkel éneklő, rendkívül kivételes előadóművészt hallunk.
Utoljára, de nem utolsósorban a gyönyörű alakú, tekintetű és hangú Sarah Brightmannal, a brit csalogánnyal zárjuk a sort. Ha az ő hangjáról és énekléséről egy kristálytiszta hegyi patak jut eszembe, akkor - maradva a természetnél - Aguilera hangját és előadási módját robajló vízeséshez, Jenkinsét pedig szélesen és méltóságteljesen hömpölygő tiszta vizű folyóhoz tudnám leginkább hasonlítani.
Sarah minden egyes hangja hallatlanul (sőt hallhatóan!) tiszta, megható, kifejező. Éneklése oly természetes és magától értetődő, mint az esőcseppek vagy a falevelek hullása, a bokor virágba szökkenése, vagy a jég olvadása. Magas hangjai úgy ragyognak, mint a csillagok odafent az égen, kinyílnak és élnek, fénnyel árasztanak el bennünket. Ha hallgatjuk, áradó hangsorai úgy hatnak ránk, mint a tó vízén elömlő napsugár. Technikája rendkívüli módon kicsiszolt, futamai bravúrosan peregnek, biztonságosan váltja a hangnemeket (lásd ill. halld pl. a Seress Rezső írta blues-os hangvételű Szomorú vasárnapot!)
Szóval semmi sem okoz számára gondot az énektechnika terén. Éneklése Aguileráéhoz hasonlóan ugyancsak jó ízléssel, bár nem oly gazdagon színezett, s oly tisztán és ünnepélyesen árad, mint a madár éneklése a fán. Varázslatos hangja azonnal megkapja a hallgatót, ami nem azért varázslatos, mintha valami unikum lenne, inkább csak amiatt, hogy valamiféle, senkiéhez sem hasonlítható, egyéni, éteri tisztaság jellemzi. Mindig az éneklés misztériuma iránti tiszteletét érezzük előadásában.
Utoljára, de nem utolsósorban a gyönyörű alakú, tekintetű és hangú Sarah Brightmannal, a brit csalogánnyal zárjuk a sort. Ha az ő hangjáról és énekléséről egy kristálytiszta hegyi patak jut eszembe, akkor - maradva a természetnél - Aguilera hangját és előadási módját robajló vízeséshez, Jenkinsét pedig szélesen és méltóságteljesen hömpölygő tiszta vizű folyóhoz tudnám leginkább hasonlítani.
Szóval semmi sem okoz számára gondot az énektechnika terén. Éneklése Aguileráéhoz hasonlóan ugyancsak jó ízléssel, bár nem oly gazdagon színezett, s oly tisztán és ünnepélyesen árad, mint a madár éneklése a fán. Varázslatos hangja azonnal megkapja a hallgatót, ami nem azért varázslatos, mintha valami unikum lenne, inkább csak amiatt, hogy valamiféle, senkiéhez sem hasonlítható, egyéni, éteri tisztaság jellemzi. Mindig az éneklés misztériuma iránti tiszteletét érezzük előadásában.
Egyfajta vallásos áhitatot teremt érzelmes, de nem szentimentális éneklésével. Ami elégikusnak távolról sem mondható, mert optimizmust és életszeretetet sugároz. S ebbe még az is belefér, hogy közben - mint ahogy ezt koncertfelvételein láthatjuk - gyakran megjelenik egy-egy kisleányos, pajkos mosoly kissé szétnyíló cseresznyepiros ajkain. Dvorák Ruszalkájának Holdhoz lamentáló dalát oly légiesen könnyed könyörgéssel énekli el, mint ahogyan az egy szellemlányhoz illik. (eredeti hangmagasságban!)
Ő is - akárcsak Jenkins gyakran fordul klasszikus dallamokhoz. Az imént említett cseh komponista operarészletén kívül szívesen tűz műsorára olyan dalokat, melyekben kitűnő zenész-kollégái Albinoni, Hendel, Beethoven, Borodin, Rachmaninow, Puccini és mások híres motívumait dolgozzák fel. S ezek is meglehetősen szépen szólnak az általa uralt regiszterein. No, itt érdemes összehasonlítani: mi a különbség a Nessun dorma előadásában Jenkins és az Ő megformálása között?
Ő is - akárcsak Jenkins gyakran fordul klasszikus dallamokhoz. Az imént említett cseh komponista operarészletén kívül szívesen tűz műsorára olyan dalokat, melyekben kitűnő zenész-kollégái Albinoni, Hendel, Beethoven, Borodin, Rachmaninow, Puccini és mások híres motívumait dolgozzák fel. S ezek is meglehetősen szépen szólnak az általa uralt regiszterein. No, itt érdemes összehasonlítani: mi a különbség a Nessun dorma előadásában Jenkins és az Ő megformálása között?
A "Senki sem alhat!" kezdetű szerelmes áriát - melyet Kalaf herceg vallomásként énekel a Turandot-ban - ez esetben két hölgy tárja elénk. Nyilvánvaló,hogy Brightman magasabban jár itt is: indul az áriával a a 2 vonalas D-vel és zárja az ugyancsak 2 vonalas H-val, ahonnan lelép az Á-ra. Előadása rendkívül szép, természetesen áramlik, de másképpen szép, mint Jenkinsé. Az ő ajkán ez kevésbé előkelően, méltóságteljesen hangzik, egyszerűbb, kedvesebb, mint walesi kolléganője előadásában.
Kétségtelen, hogy hármójuk közül Ő énekli ki a legmagasabb pozíciójú hangokat. Igaz, hogy ez tehetségén és gyakorlottságán kívül hangfekvésének is köszönhető. Nemcsak ebben "magaslik" két kolléganője fölé, hanem termetében is, bár mindössze 3 cm-rel. (Aguilera 157, Jenkins pedig 163 cm magas.) Viszont hangerejét, dinamikai lehetőségeit nézve (illetve hallva) a másik kettőhöz képest szűkebb keretek közt mozog. Meg kell megállapítanom, hogy a szó szoros értelmében ez az egyetlen és leggyöngébb pontja. Ami talán szőrszálhasogatásnak tűnik, de tartom a véleményemet. Viszont rögtön hozzá is teszem: még ez a halkabb, de sok árnyalatot, sokféle pianót hozó, sokszor suttogóra váló hang még jól is áll neki.
Épp ezért alkalmas az intimebb érzelmei kifejezésére a lírai számokban - amilyeneket többségében énekel - s ezekben kifejezetten kedvezően is érvényesül. (Erre csak négy eklatáns példát említenék: a japános hangulatú Híja de La Luna, a Bailero, a Tu, és a már-már negédes lalalázással előadott Francis Lai szerzeményt, a Szerelmi jelenetet.) A már fent említett háromvonalas E-t (!) is túlszárnyalja egy terccel La Luna és a Harem című albumain. Előzőn Morricone filmzenéje, a La Califfa álomszép melódiájában, amit még az eredetinél is magasabban ad elő, az utóbbin pedig az Arab éjszakák című számában.
Ha valaki erről meg akar győződni keresse fel a videóit a Youtub -on, van köztük olyan, melyet már 1 milliónál többen megnyitottak. A legmagasabb hang, amit hallottam Tőle az az Éden című, 1998-as lemezén található Un jour il Viendra című dalában kiénekelt négyvonalas C! (Ez a "normál" egyvonalas C-től számított 36. hang a zongora billentyűsorában.) Ezek szerint tehát Brightmann vígan énekel (s főleg tisztán) csaknem négy oktávnyi terjedelemben.
Mind az arab városok zsibongó, színgazdag és mozgalmas miliőjének, mind a távolkeleti országok különleges, tőlünk kissé idegen világának megjelenítésében, mind pedig a párizsi bulvárokban megbúvó szerelmesek felhőtlenül boldog érzelmeinek zenei megfogalmazásában zseniálisan karikírozó, megjelenítő erővel bír. (Hiába, akinek színészi múltja van.) A francia akcentus finom erotikával zsong ajkain, amikor ezen a nyelven dalol. És persze - akárcsak Jenkins - angolul és olaszul is.
Mind az arab városok zsibongó, színgazdag és mozgalmas miliőjének, mind a távolkeleti országok különleges, tőlünk kissé idegen világának megjelenítésében, mind pedig a párizsi bulvárokban megbúvó szerelmesek felhőtlenül boldog érzelmeinek zenei megfogalmazásában zseniálisan karikírozó, megjelenítő erővel bír. (Hiába, akinek színészi múltja van.) A francia akcentus finom erotikával zsong ajkain, amikor ezen a nyelven dalol. És persze - akárcsak Jenkins - angolul és olaszul is.
S végül megemlíteném két nagy kedvencemet, a Messzire az óceánon és a portugál fado (siratóének) hagyományait arab zenei motívumokkal keverő Hárem című dalát. Ezekben Brightman minden énekesi előadói erénye együtt van: a csodálatosan kinyíló, tartott magas hangok, a tartalomhoz illő szemléletes, érzékletes kifejezés, a stílusos frazeálás, a szárnyaló énekhang, a melódia ívének gyönyörű kibontása, a dinamika pontos felépítése.
A Hárem c. albumán egyébként de Briton, Petersonon, Seemanon és a Gettómilliomos zeneszerzőjén, az indiai Rahmannon kívül ő maga is szerepel több dal komponistájaként. A The War is Ower c. számban egy férfi vokalista - az iraki Kazem al Saher - társul melléje énekes-párjának. Kettőjük egymástól elütő hangja különleges akusztikus élményt ad, s a kétféle, ellentétes hangszín a maga egyediségében mégis összeillik, s érdekesen egybecsengő, különös hangzást hoz a dalba. S ennek fényét még inkább emeli Nigel Kennedy érzéki hegedűszólója. Hármójuk közül ő adta ki a legtöbb önálló lemezt (mintegy harminc kicsit és ugyanennyi nagyot) de hát ő is van a legrégebben a pályán, s a világ minden földrészén fellépett már Amerikától Japánig, nálunk is énekelt 2004-ben.
Azt persze sejtem: sokan vannak, akik esetleg másik három hírességet választanának kedvenceiknek a külföldi popénekesek közül és nem a fentieket. És még többen vannak azok, akik talán a leírtakkal sem értenek mindenben egyet. De - reményeim szerint akadnak bizonyára olyan igényes zenekedvelők is, akik az olvasottakkal megegyező véleményen vannak. Ez így természetes. Ahogy a mondás tartja - aki szelet vet - az vihart arat. De e viharban mindig lehet szimpatizánsokra, támogatókra, egyet értőkre is találni. A világ kezdete óta aki valamiről vagy valakiről véleményt nyilvánít annak számítania kell erre. Számítania kell hatásra és ellenhatásra egyaránt.
Soha semmi sem egyértelmű, különösen művészeti, ízlésbeli kérdésekben nem. Egyesek rajonganak ma is Tom Jones - ért, én magam nem. Mások Pavarotti mellett teszik le a nagy esküt, s megint mások Caruso vagy Gigli mellett, egyesek Callast istenítik, mások meg Schwarzkopfot. S a ma élők közül: kinek Tóth Vera, kinek Rúzsa Magdi, kinek Miklósa Erika, kinek pedig Rost Andrea az etalon, a kedvenc, a szuperlatívusz. (Nekem speciel mind a négy...) Milyen jó, hogy ma már bőséggel válogathatunk közöttük! Szabadon dönthetjük el, hogy kinek a koncertjére menjünk el - időnktől és pénztárcánktól függően, s szabadon turkálhatunk a hangjukat megörökítő felvételek között (szintén időnk és pénztárcánk függvényében...)
A világ kezdete óta vélemények és ellenvélemények csapnak össze, s amíg ez kulturált keretek között történik, addig még hasznos is lehet. A lényeg azonban az, hogy mindig lesznek híres énekesnők - mikor kevesebb, mikor több - akik maradandó élményt nyújtanak számunkra. Mindig lesznek olyanok, akik a legnemesebb értelemben szórakoztatnak és nevelnek bennünket csodálatos hangjukkal, tehetségükkel, színvonalas produkcióikkal. És olyanok is lesznek, akik nem érik el ezt a színvonalat, s nem képesek ilyenfajta produkciókra, énekesi teljesítményekre.
Amíg a Föld forog violinkulcsos tengelyén addig mindig jönnek új Holdak, akik előbb vagy utóbb, de létrehozzák, megteremtik csillagjaikat maguk körül, s ezek a csillagok aztán a letűnt Hold után igyekeznek ismét újakat találni. Így aztán mindig jönnek és felbukkannak újabb Piafok, Monroe-k, Ditrichek, Aguilerák, Jenkinsek vagy Brightmanok. Olyannyira a külföldiekre szorítkoztam most, hogy ebben jól sejthetően és kódoltan már benne foglaltatik, hogy a következő blog-írásomban a magyar énekesnők következnek - terveim szerint. Aztán majd szépen jönnek a férfiak is.
Az élet tehát megy a maga folyásán szépen tovább. Hol előnyére, hol hátrányára változik, s nemcsak a politika, a gazdaság, hanem a művészet területén is. Az előadóművésznők pedig mindenkor felmutatják nékünk énekhangjuk és művészetük sajátos és csodálatos eszközeivel ennek a szépségeit: a világ sokszínűségét, a barátságot, a hűséget, a szerelmet, a természetnek, az emberek közti megértésnek, segítőkészségnek, a szeretetnek mindazokat az éltető energiáit, amik a zene szárnyán jutnak el hozzánk, s annak erejével mindannyiunk épülésére szolgálnak. Gyönyörködtetnek, segítenek és gyógyítanak bennünket ezek az istenáldotta énekes tehetségek, akik a maguk szorgalmával, tudásával, kitartásával csodálatos eredményeket, produkciókat képesek számunkra felmutatni. S mindehhez két apró, pici kis eszköz áll a rendelkezésükre: a két hangszalagjuk, mely maximum 2 cm hosszú. Ezzel a féltve őrzött, óvott kis "szerszámmal" dolgoznak ők, mint bennünket megbabonázó mesebeli szirének - mindannyiunk nagy-nagy örömére a múltban, a jelenben. S adja Isten, hogy a jövőben is. Úgy legyen, Ámen.
Felhasznált forrásmunkák, irodalom, zene:
Christina Aguilera: Stripped Live in The U.K. (Londoni koncertfelvétel - DVD. megj.2004-ben.)
Andrew Lloyd Webber 50.születésnapjára rendezett koncert a Royal Albert Hall-ban (DVD.megj. 1998-ban.)
Voice of an Angel - Charlotte Church 1998-ban megj. debütáló albuma.
Falling into You - Celine Dion 1996-os albuma.
One Heart - Celine Dion 2002-es albuma
La Luna - Sarah Brightman 2000-es albuma.
Hárem - Sarah Brightman 2003-as albuma.
Éden -Sarah Brightman 1998-as lemeze.
Webber: Az operaház fantomja (Válogatás - mj. 1987-ben.)
Christina Aguilera 1999-es albuma.
A három énekes internetes Wikipédiái.
Katherine Jenkins 2007-es albuma: From The Heart
A Hárem c. albumán egyébként de Briton, Petersonon, Seemanon és a Gettómilliomos zeneszerzőjén, az indiai Rahmannon kívül ő maga is szerepel több dal komponistájaként. A The War is Ower c. számban egy férfi vokalista - az iraki Kazem al Saher - társul melléje énekes-párjának. Kettőjük egymástól elütő hangja különleges akusztikus élményt ad, s a kétféle, ellentétes hangszín a maga egyediségében mégis összeillik, s érdekesen egybecsengő, különös hangzást hoz a dalba. S ennek fényét még inkább emeli Nigel Kennedy érzéki hegedűszólója. Hármójuk közül ő adta ki a legtöbb önálló lemezt (mintegy harminc kicsit és ugyanennyi nagyot) de hát ő is van a legrégebben a pályán, s a világ minden földrészén fellépett már Amerikától Japánig, nálunk is énekelt 2004-ben.
Soha semmi sem egyértelmű, különösen művészeti, ízlésbeli kérdésekben nem. Egyesek rajonganak ma is Tom Jones - ért, én magam nem. Mások Pavarotti mellett teszik le a nagy esküt, s megint mások Caruso vagy Gigli mellett, egyesek Callast istenítik, mások meg Schwarzkopfot. S a ma élők közül: kinek Tóth Vera, kinek Rúzsa Magdi, kinek Miklósa Erika, kinek pedig Rost Andrea az etalon, a kedvenc, a szuperlatívusz. (Nekem speciel mind a négy...) Milyen jó, hogy ma már bőséggel válogathatunk közöttük! Szabadon dönthetjük el, hogy kinek a koncertjére menjünk el - időnktől és pénztárcánktól függően, s szabadon turkálhatunk a hangjukat megörökítő felvételek között (szintén időnk és pénztárcánk függvényében...)
A világ kezdete óta vélemények és ellenvélemények csapnak össze, s amíg ez kulturált keretek között történik, addig még hasznos is lehet. A lényeg azonban az, hogy mindig lesznek híres énekesnők - mikor kevesebb, mikor több - akik maradandó élményt nyújtanak számunkra. Mindig lesznek olyanok, akik a legnemesebb értelemben szórakoztatnak és nevelnek bennünket csodálatos hangjukkal, tehetségükkel, színvonalas produkcióikkal. És olyanok is lesznek, akik nem érik el ezt a színvonalat, s nem képesek ilyenfajta produkciókra, énekesi teljesítményekre.
Amíg a Föld forog violinkulcsos tengelyén addig mindig jönnek új Holdak, akik előbb vagy utóbb, de létrehozzák, megteremtik csillagjaikat maguk körül, s ezek a csillagok aztán a letűnt Hold után igyekeznek ismét újakat találni. Így aztán mindig jönnek és felbukkannak újabb Piafok, Monroe-k, Ditrichek, Aguilerák, Jenkinsek vagy Brightmanok. Olyannyira a külföldiekre szorítkoztam most, hogy ebben jól sejthetően és kódoltan már benne foglaltatik, hogy a következő blog-írásomban a magyar énekesnők következnek - terveim szerint. Aztán majd szépen jönnek a férfiak is.
Az élet tehát megy a maga folyásán szépen tovább. Hol előnyére, hol hátrányára változik, s nemcsak a politika, a gazdaság, hanem a művészet területén is. Az előadóművésznők pedig mindenkor felmutatják nékünk énekhangjuk és művészetük sajátos és csodálatos eszközeivel ennek a szépségeit: a világ sokszínűségét, a barátságot, a hűséget, a szerelmet, a természetnek, az emberek közti megértésnek, segítőkészségnek, a szeretetnek mindazokat az éltető energiáit, amik a zene szárnyán jutnak el hozzánk, s annak erejével mindannyiunk épülésére szolgálnak. Gyönyörködtetnek, segítenek és gyógyítanak bennünket ezek az istenáldotta énekes tehetségek, akik a maguk szorgalmával, tudásával, kitartásával csodálatos eredményeket, produkciókat képesek számunkra felmutatni. S mindehhez két apró, pici kis eszköz áll a rendelkezésükre: a két hangszalagjuk, mely maximum 2 cm hosszú. Ezzel a féltve őrzött, óvott kis "szerszámmal" dolgoznak ők, mint bennünket megbabonázó mesebeli szirének - mindannyiunk nagy-nagy örömére a múltban, a jelenben. S adja Isten, hogy a jövőben is. Úgy legyen, Ámen.
Felhasznált forrásmunkák, irodalom, zene:
Christina Aguilera: Stripped Live in The U.K. (Londoni koncertfelvétel - DVD. megj.2004-ben.)
Andrew Lloyd Webber 50.születésnapjára rendezett koncert a Royal Albert Hall-ban (DVD.megj. 1998-ban.)
Voice of an Angel - Charlotte Church 1998-ban megj. debütáló albuma.
Falling into You - Celine Dion 1996-os albuma.
One Heart - Celine Dion 2002-es albuma
La Luna - Sarah Brightman 2000-es albuma.
Hárem - Sarah Brightman 2003-as albuma.
Éden -Sarah Brightman 1998-as lemeze.
Webber: Az operaház fantomja (Válogatás - mj. 1987-ben.)
Christina Aguilera 1999-es albuma.
A három énekes internetes Wikipédiái.
Katherine Jenkins 2007-es albuma: From The Heart
