"Nem a csapás nagysága teszi a szenvedést naggyá,
hanem a fogékonyság annak átélésére." (Ady)
EXALTATION
Ezt teszem én is az alábbiakban, amikor két ma is köztünk élő bátor, karakán, emberi tartásukban és tetteikben, valamint gondolataikban, következetességükben példamutató, igazán szerethető, nemes és jellemes magyar aszony portréját és életsorsát szeretném felvázolni. Soraimmal nyíltan és bevallottan törekszem empátiát, együttérzést gyújtani karakterük, jellemük és tetteik iránt - mindazok számára, akik még eddig a róluk szóló irodalmi alkotásokból vagy a híranyagokból erről netán nem értesültek (ilyen vagy olyan okból.) További célom, hogy akik még eddig nem olvasták e két asszony élettörténetét, bántalmazását leíró műveket - azok ösztönzést kapjanak arra, hogy mielőbb megismerjék azokat.
A róluk szóló szépirodalmi munkák egyike kifejezetten önéletrajzi jellegű, kevés párbeszédet tartalmazó, regényes formában közölt szigorú és feszes leírás, a szerencsétlen eseményeket átélő asszony visszaemlékezése - több évtized után. Másikuk pedig olyan szerkezeti megoldással él, mely vegyíti a hiteles dokumentumokat felsorakozató - szikár, de színes, választékos, iróniával vegyített - tényközlést az írói állásfoglalásokkal, és az önvallomások adott eseményekhez vonatkozó részleteivel.
S ezzel a módszerrel együttesen próbál (és tud is) hiteles képet nyújtani az adott bestiális bűncselekményről, s annak következményeiről. Erőteljesen és világosan ad számot a bírósági-, ügyészi eljárások, a jogi csűrés-csavarások visszataszító, felháborító részleteiről, a politika és az igazságszolgáltatás összefonódásáról, taktikus húzásairól, (melynek legfőbb célja az ítélet folyamatos halogatása) a tizenöt évig húzodó persorozatról, amelynek végére talán még ma sem tehetünk pontot.
Ugyancsak nem titkolt szándékom az is, hogy e két asszonyt ért szörnyű bántalmazásuknak, a megélt, átélt és elszenvedett atrocításoknak, az életsorsukban beállt, tőlük teljesen független, váratlan fordulatnak a bemutatásával, elemzésével egyértelmű együttérzést, szánakozást, sajnálatot is ébresszek valamennyiünkben. Megjegyzem, hogy - a történeteket illetően, melyek teljes egészében sajnos valóságosak, és jól ismertek - nem kell az ún, spoilerektől tartózkodnom, hiszen mindkét ügyről az elmúlt években részletesen tájékozódhatott a közvélemény a legkülönbözőbb médiaforrásokból.
S én itt és most nem is e két történet részletezésével kívánok foglalkozni, hanem a két ügy elemzése, a két asszony sorsának és a belőle készült irodalmi alkotásoknak az összehasonlítása a legfőbb szándékom. Hogy hihetetlen akarerejüket, ember feletti küzdelmüket, kitartásukat, szívósságágukat egész személyiségüket mintegy követendő példaként állítsam a kíváncsi olvasó elé. Hogy - a szerencsére hazánkban kivételesnek, ritkának, szélsőségesnek számító - esetük ecsetelésével, szomorú sorsukkal egyfajta okulást, tanulságot is szolgáltassak mindannyiunk számára.
Mindannyiunk elé - légyen az akár férfi, akár nő, akár ifjabb, akár idősebb, akár jobban, vagy kevésbé tapasztaltabb - akik megközelítőleg sem szenvedtünk annyit annak érdekében, hogy kiálljunk igazunkért és méltóságunkért, mint amennyit ők gyötrődtek, viaskodtak, szenvedtek és küszködtek évtizedeken át, hogy mindezt elérjék. Hogy tiszteletre és szeretetre méltó példának állítsam személyiségüket bárki elé, aki következetes híve az igazságnak, az erkölcsi értékek megtartó erejének, fontosságának és jelentőségének .
Azok elé, akik abban hisznek, hogy az emberi kapcsolatoknak csakis úgy lehet értelmük, ha azokat mindenkor az őszinteség, a tisztaság, egymás emberi méltóságának védelme és tisztelete hatja át és aranyozza be. És ezen kívül az Ő személyes példájukkal szolgáljak mindazok számára, meggyőzzem erről azokat a kétkedőket is, akik mindebben nem hisznek, s ezek ellen dolgoznak.
Fontos és tanácsos tehát, hogy valamennyien felnézzünk Reájuk, akik mögött messze elmaradunk szívósságban, hitben, lélekerőben, tenni akarásban, az igazság felmutatásában és annak kivívásában, valamint szellemi-, lelki-, és testi kondíció tekintetében. Messze elmaradunk Tőlük mi, akik soha nem éltek át ugyan hasonló tragikus-, vagy drámai helyzeteket mint ők, de egyéb, más jellegű konfliktusaink, megoldatlannak vélt szituációink kezelésében és ideális megoldásában annyiszor tétovázunk, tehetetlenkedünk és gyengének bizonyulunk. Kik számtalanszor megmérettetünk és könnyűnek találtatunk.
S mindez azért van, mert sokkal kevesebb elszántságot, lelkierőt és tettrekészséget mutatunk, mint amennyi feltétlenül szükséges lenne, s ezért zárul eredménytelenül, megoldatlanul életünk számos gondja, konfliktusa, problémája. Vegyünk példát Róluk, e két nemes asszonyszemélyről, akiktől legfőképpen emberi helytállást, tartást, meg nem alkuvást, gerincességet tanulhatunk. Akik felmutatták számunkra a nőnek - mint a teremtés koronájának - hihetetlen önbizalmát és akaraterejét, a bennük lakozó szeretet, bátorság, hit és tettrekészség erejét, fényét és mindenhatóságát.
Akik terveik kivitelezésében és tetteik véghez vitelében soha nem ismertek és ma sem ismernek lehetetlent. Félretéve félelmet, rettegést és csüggedést - átgázolva az eléjük tornyosuló legnagyobb akadályokon is, bizonyítva és igazolva, hogy a legnagyobb mélységekből, a legkilátástalanabb szituációkból, a legkétségbeejtőbb élethelyzetekből is lehet felemelkedés, továbblépés. És semmiképpen sem szabad megalkudni, megtörni vagy meghajolni, hanem elfogadni az adott, kialakult, kegyetlen helyzetet, terveket szőve mindig készen állni a továbbélésre, a továbbélésre, erkölcsi értékeink rendületlen megőrzésére. Készen állni az értelmes kompromisszumra, a józan döntésekre a jövőnk, családunk és társunk érdekében.
S hogy miért is tartom jómagam a nőt - és nem a férfit - a teremtés koronájának? Arra pontosan megadom a választ a következő néhány bekezdésben, amelyek nagyon is kapcsolatban, összefüggésben vannak választott témámmal. Roppant egyszerű magyarázatom van a feltett kérdésre: véle, a nővel zárult, fejeződött, tetőződött be maga Teremtés több szakaszos művelete. Amelynek végső záróaktusa az ember (Ádám) megteremtésével indult, s azzal zárult, hogy a belőle, az ő "alkatrészéből" alkotta meg aztán Isten a nőt, Évát. Ádám a nevét onnan "kapta", hogy a Földnek porából, sarából (adamah-ból) teremtetett. Földi lett.
Tehát "Isten a földből alkotta a földit." Majd ezt követően lehellte az orrába az életnek a lehelletét, az anyagi teremtéshez tehát társított így és ezzel egy anyagtalant is. S így lőn az ember élő lélekké. Mindezek pedig már át, és tovább öröklődtek a nő megalkotásakor, ami a teremtési ciklus utolsó "felvonása" volt. S amivel és amikor Isten megkoronázta az élőlények megalkotásának jól megtervezett folyamatát. Akkor, abban az ősi pillanatban, amikor emberből (azaz: Ádámból) tulajdonképpen két nemet teremtett - a teremtő végérvényesen befejezte, megkoronázta gigantikus művét, szellemi-lelki-fizikai alkotássorozatát.
S azáltal, hogy megteremtette, létrehozta a két különböző nemet - azzal létrehozta, megalkotta egyben a két különböző lelki alkatot, a két különböző emberi természetet is egyben. Aminek persze vannak egyező vonásai is, de a lényeg e tekintetben mégiscsak a különbözőség, az eltérés. Mint ahogy különbözik a két nem, a férfi és a nő anatómiailag, testi felépítésükben is. És ez a két különböző testi adottság "produkálta" aztán a történelem során s az utódokban továbbra is a különböző lelki jelenségeket férfiban és nőben egyaránt. S produkálja ma is és a jövőben is. Ádám, az ember megalkotása után tehát Évát a teremtés koronájaként, befejezéseként, végső díszeként teremtette meg Isten.
S ugyan hol viselték volna másutt azóta is a történelem során, s viselik ma is a koronát az emberek, mint a fejtetőn. Az egész testet betetőzve, azt feldiszítve egy korábbi pompázatos ünnepi aktus, ceremónia által feljogosítva minden koronás főt. S ezért is nevezzük ezt koronának, azaz koszorú alakú virágfűzérnek, dísznek. És mindez bizony igaz a nőre, az asszonyra, aki - a teremtés koronájaként - valóban díszként, szépséges, csodálatos lényként tündököl azóta is. S aki persze alapvetően (s nem csak anatómiailag) különbözik a férfitól - annak ellenére, hogy léteznek azonos, a férfiéval megegyező jellemi-, és egyéb tulajdonságai is. A lényeget tekintve azonban - mint már említettem - más természettel, jellemmel, habitussal, gondolkodással, lelkivilággal rendelkezik és működik.
Isten - amikor a két nemet létrehozta, ahogy az első ember, Ádám (ki emberi és isteni tulajdonságokkal is bírt már) oldalbordájából megkreálta az első nőt - biztosította, hogy az asszony isteni, de egyben alapvetően emberi és kifejezetten nőies tulajdonságokkal is rendelkezzen. Mert gyökereit tekintve ugyanúgy őbenne is ott volt az isteni, az emberi is, amikhez aztán társultak a női lény teljesen más, és jellegzetes tulajdonságai is. Párjában, a férfiban pedig - a két nem megteremtése után - létre jöttek, megjelentek a férfias, hím jellegzetességek.
Ám Isten a nőben a nőies, női természetre, női lélekre jellemző tulajdonságokat az emberivel és istenivel nem kellő arányban keverte, vegyítette, mint ahogy a férfiban sem. S nem is állt ez szándékában, így a nőies jellegekből "több jutott" a nőnek - elsősorban a szellemet, a lelkületet, a természetet, a jellemet, a vérmérsékletet illetően. A nőben az angyali, az isteni, a szépséges, a szeretre méltó, az élvezetre csábító, gyengédségre erősen hajlamos tulajdonságok dominálnak, uralkodnak azóta is. De mindeme tulajdonságai miatt alaposan sebezhetővé, sérülékennyé, érzékennyé is vált. Sokkal inkább védtelenebbé, támadhatóbbá, bánthatóbbá is vált, mint ellenkező nemű földi társa, a férfi. És véle szemben - adott esetben - kiszolgáltatottabbá is.
És azáltal, hogy a Teremtő különböző jellemmel és természettel ruházta fel a nőt és a férfit - egyúttal azt is biztosította, hogy örökösen földi és égi gyönyörben, de szüntelen viaskodásban is legyen részük. Ami egyaránt és egyszerre örömmel és gazdag élettel tölti el őket. De - sajnos - ugyanakkor a kísértéseket, a vétkes és bűnös hajlamokat is bennük és magukkal hozták és hordozzák azóta is (amiben a Sátánnak "elévülhetetlen" a szerepe) s ami bizony néha szörnyű eseményeket, bűntetteket is eredményez - leginkább a férfiak részéről.
Ez a szó: dominál - különösen helyénvaló itt, hiszen a domine urat jelent, jelezvén, hogy a nőies tulajdonságok is isteni származással bírnak, isteni eredetűek, akár a férfi esetében az emberi, s később a férfias jellemvonások. S akiben viszont - az előző, nőies tulajdonságokkal szemben a kemény, erőteljes, intellektuális, rámenős, önző, csalásra, szélhámosságra, szenvedélyekre hajlamos, élvezethajhász jellemvonások kerültek előtérbe. Természetesen a férfiaknak nem minden egyedében ugyanúgy, és ugyanolyan arányban, de minden esetben különbözve a női alaptermészettől.
Az élet gyakorlatában inkább az figyelhető meg, hogy a nő, az asszony sokkal inkább lehet és jelenthet támaszt a férfi számára, mint fordítva. A férfi ugyan anyagilag, fizikailag jelenthet biztonságot és erős védelmet a nő, az asszony számára, de egyéb tekintetben kevésbé, mivel a férfi alapvetően önző, s a nőt vágyai tárgyának, eszközének könyveli el - bárhogy is tagadnánk. Ami azonban nem jelenti azt, hogy ne tudná őt igazán és őszintén szeretni, ne lenne képes akár önfeláldozásra is a szeretett nő érdekében.
Poénkodva azt is írhatnám: mivel Isten a férfit nem látta el a halhatatlanság képességével - így eleve biztosította, hogy a nőért bármikor meg is halhasson ha akar, és ha úgy adódik - akár bánatában, akár szerelemféltésből, akár önfeláldozásból...) Önfeláldozásra tehát képes és hajlandó is adott esetben a férfi, de önfeladásra nem, hiszen alapvető férfias jellegét nem tagadhatja meg. S úgyszintén a nő sem a maga féltve őrzött és meglévő női tulajdonságait és jellegzetességeit.
S hogy vajon a férfi, avagy a nő tölthet-e be pozitívabb szerepet a természet, illetve társadalom rendjében? "A létezés igazi értelme az nem a férfi" - mondja Márai egyik regényének női szereplője, persze saját meggyőződésére és tapasztalataira alapozva. Valószinű, hogy mindez egybeesik az író állásfogalásával is, hiszen a nőkről így summázza rajongó tiszteletét a Füveskönyvében:
"Köszönet néked, aki megszültél. És néked, aki a feleségem voltál. És néked, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást az utcán, elmenőben vigasztaltál, amikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. És neked, aki kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam. És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott. És köszönet néked, mert jó voltál, mint az állatok."
Kérdezem még egyszer: ki tölthet be életünk során pozitívabb szerepet? Ezt persze egyede válogatja, mert sem a férfiak, sem a nők nem egyformák (hála Istennek) sem jellemvonásaik, sem szellemiségük, sem lelkiviláguk, sem testi felépítésük tekintetében. Jack London az Élet szerelme című novellájában azt írja: "a nők mind elpusztulnának, ha a hóban, fagyban, dermesztő hidegben kellene napokon át egy faviskóban élniük, csak vadászatokkal tartva fenn magukat. De a férfi - az igen, még az öregebbje is kibírja." Ez igaz, de nékünk nem ez a mérvadó, hiszen civilizált emberi társadalomban kell naponta élnünk, nem pedig egy hómezőn, zord körülmények közt, hóban, fagyban.
És itt - ilyen körülmények közt - a "gyengébb nem" számunkra több támaszt, biztonságot, szeretetet és örömet nyújt, mint amit a vadászat jelent a zord, kíméletlen, kietlen hómezőkön, ha történetesen ott vagyunk. Mert a nő, az asszony a férfi számára nemcsak örömet, élvezetet, szeretetet, józanabb ítélőképességet nyújt, hanem a háztartás, a család élelmezésének gondjait is magára vállalja.
S ma már legtöbbször úgy, hogy ő maga is rendszeres munkát végez a közéletben - alaposan besegítve a családi költségvetésbe. S a mindennapi élet taposómalma, a család s a munkahely megpróbáltatásai legalább akkora teherbíróképességet, türelmet, szívósságot, helyt állást követelnek meg a nőktől, asszonyoktól, mint a hóban, fagyban megdermedt kietlen hómezőn a zord körülmények közti lét az ott vadászó férfiaktól. Hát még e két asszonytól, akikről jelen esszémben éppen most írok.
A nő, az asszony az, aki leginkább és legjobban tudja azt, hogy az ember hatalmában egyedül csakis a lelke van, és ez a hatalom korlátlan. Azt senki nem sértheti meg, senki nem veheti el tőlünk, s nincs az a természeti törvény, amely megakadályozhatná, hogy lelkünkben szabadok legyünk. De a nő, az asszony ezzel a hatalommal soha vissza nem él, csakis él vele. Párja, férje, gyermekei, szülei irányában és érdekében a lélek hatalmával él és aszerint is cselekszik.
Határtalanul képes szeretni, mint ahogy e két asszony is tett, akiről jelen soraimat írom. S mivel a nő eme tulajdonságai miatt csak magasztalást, tiszteletet és szeretetet érdemel - nem lehet csodálkozni, ha mélységesen felháborodok akkor, ha egy nő, egy lány, egy asszony erőszakos cselekedet, bűntett, netán gyilkosság áldozata lesz. Mint ahogy sértetté, áldozattá vált ez a két asszony is, akinek sorsa - rajtuk kívül álló okok miatt - egycsapásra megváltozott és nagyon rossz irányt vett. Egyiküknek a múlt század nyolcvanas éveiben, másikuknál e század elején kellett elviselnie, tehetetlenül elszenvednie a bántalmazás, az abuzálás, az erőszak egymástól különböző fajtáit.
A KÉT ASSZONY ESETÉNEK VÁZOLÁSA, ÖSSZEHASONLÍTÁSA
.jpg)
Nyugodtan aposztrofálhatnám e két asszonyt - Péterfi Novák Éva írónőt (balra) és Renner Erikát (lent) - a 21. század hőseiként is. Annak ellenére, hogy mindketten nem a múltnak a hősei, hanem ma is köztünk élő személyek, és éljenek is sokáig. S bár a hős főnév - eredeti értelmében bátor, életét is feláldozni kész katonát jelentett már a legrégibb időkben is, de jelenthet egy átlagosnál bátrabb, kiválóbb, rendkívüli tulajdonságokkal bíró személyt is, legyen az akár férfi, akár nő. "Olyan embert, akit adottságai képessé tesznek arra, hogy azokat a különleges tetteket véghez tudja vinni, amelyekről híressé válik. S amely képességek nemcsak fizikai jellegűek, hanem lelki, szellemi erők is, s ezekkel jónak és nemesnek tekintett dolgokat hajt végre."
Már pedig ennek a definíciónak tökéletesen megfelel mindkét asszony, akiről jelenleg írok. De azért hozzátenném: ők többek is, mások is, mint a szó megszokott értelmében vett hősök. Mindkettőjüket ugyanis életben hagyta (hála Istennek brutális, illetve felelőtlen bántalmazója, illetve támadója - de évtizedekig tartó mérhetetlen fájdalmakat, gyötrelmeket, lelki-szellemi és testi traumákat zúdítva reájuk.
Tehát az értelmiségiek sokkal kevesebben éreznek ösztönzést bűntettek elkövetésére. S közülük éppen ezért kevesen vetemednek bűnre, bűntettek elkövetésére. De nem tagadhatjuk, hogy akadnak köztük is csalók, szélhámosok, sikkasztók, betörők, sőt gyilkosok is. Így orvosok közt is ugyanúgy vannak (bár igen kevesen) bűnözők (vagy bűnelkövetők) mint ahogy művészek, üzletemberek, írók, költők, tanárok, lelkészek, milliomosok, papok és politikusok között is akadnak - ha ugyan nem is nagy számban.
De térjünk vissza a két asszony esetére, melyekben - mint említettem: egy-egy orvos volt az elkövető. Egyikük a miskolci kórház szülész-nőgyógyász szakorvosa (az azóta elhunyt Kádár doktor) másikuk a budai Irgalmasrendi Kórház főorvosa, dr. Bene Krisztián - akinek éppen az égési sérülések kezelése volt a speciális szakterülete. Az egyik vádlott emberi önzésével, felelőtlenségével, svendriánságával, minden empátiát nélkülöző embertelenségével, hanyagságával, szakszerűtlen művi beavatkozásával visszafordíthatatlan, súlyos hibát követett el a szülés levezetésekor.
Őt soha senki nem vonta felelősségre, az orvosi szakma és a hazai igazságszolgáltatás nem talált okot arra, hogy bíróság elé kerüljön. Következésképpen soha nem ítélték el - s mint említettem - azóta el is hunyt, így viasszamenőleg sem lehetett büntetni. Szemben Benével, aki ma is él, 2018-ban nagy nehezen 11 évet kapott szörnyű bűntettéért, s jelenleg is büntetését tölti.
Kádár doktor felelőtlen tettének indítéka "csak" az volt annak idején, hogy idejében oda szeretett volna érni a már előre megbeszélt teniszmeccsére, hogy arról semmiképpen ne késsen el. Bene viszont teljesen más "indokokból" öntötte le lúggal egykori szerelmének, Renner Erikának a nemiszervét. Amiről az előző években az egész ország közvéleménye - azaz mindenki - értesülhetett a Facebook és a különféle hírcsatornák folyamatos anyagainak jóvoltából. Ő elsősorban szerelemféltésből, féltékenységből és önzésből származó, veszélyes téveszméje (mind a négy egyformán erős ösztönzést jelentett számára) diktálta brutális tettével nyomorította meg teljesen védtelen, kiszolgáltatott és szerencsétlen áldozatát.
Tettének elkövetésében, annak indítékai közt bizonyára szerepet játszottak gyermekkorának negatív élményei, pszichoszexuális-, és egyéb nevelésének hiányosságai, is - ám jómagam úgy gondolom: itt elsősorban a fent jelzett téveszme megrögzülése volt a döntő ösztönző erő.
Ami akkor kezdett benne kialakulni és érvényre jutni, amikor rájött a számára kegyetlen igazságra: egykori szerelme örökre megvonja már tőle azt a lehetőséget, hogy kapcsolatuk tovább folytatódjon. Az orvos egyfajta "elvonási tünetként" élte meg, érzékelte és fogta fel az asszony hiányát, s mivel nem volt képes ettől szabadulni, folytonosan és szisztematikusan üldözte őt hónapokon át.
Önmagát
mindezzel egy olyan feszült állapotba hajszolta (s persze a nőt is) amelyben
eljutott addig a végsőkig önző, beteges gondolatig: ha Erika (egyébként jogos indokaiból) már nem hajlandó folytatni addigi kapcsolatát véle, ha semmi áron nem hajlandó már néki a továbbiakban szerelmet nyújtani - hát másnak se tudjon.
S ezért ragadta el a brutális bűntett gyakorlati végrehajtása, melyhez mintegy
felhasználta orvosi praxisa során szerzett szaktudását és rutinját is,
szisztematikus aprólékossággal és orvosi értelemben vett műgonddal elkövetve embertelen tettét a nő
legintimebb testrészén.
A két orvos bántalmazó, súlyos következményekkel járó cselekedete időben és térben is egymástól távol valósult meg. Egyikük az ország túlsó, keleti végében, Miskolcon, a nyolcvanas években, az ottani kórház szülészeti osztályán, másikuk pedig a fővárosban, majd harminc évvel később Budán, a nő magánlakására erőszakosan behatolva követte el szörnyű bűntettét. Amiket személy szerint én magam még a gyilkosságnál is rettenetesebbnek gondolok. Mert amíg a gyilkos egyszerre megöli a sértettet - itt mindkét esetben meghagyva annak életét, a további évekre tartósan, maradandóan és egyértelműen csak szenvedésre, gyötrelmekre itélte áldozatát. Mindkét eset a legteljesebb mértékben felháborító, megrázó, felkavaró, sőt sokkoló, a maga nemében páratlan bűntettnek könyvelhető el.
Véleményem megerősítéséül hadd
idézzem Dr. Kunetrz Zsombor 2024-ben a Facebookon írt szavait:
"Kevés dolog van, ami annál aljasabb,
amit a lúgos orvosként elhíresült Bene Krisztián tett. A Budai
Irgalmasrendi Kórház volt főigazgatója, Mikola István unokaöccse, lúggal
öntötte le egykori szeretője nemi szervét, majd magára hagyta. Tettéért
2018-ban 11 év börtönbüntetésre ítélték. A lúgról, mint anyagról azt kell
tudni, hogy szemben a savval sokkal aljasabb úgynevezett kollikvációs nekrózist
okoz, amely hatására a szövetek feloldódnak, elfolyósodó nyákos masszává válnak
és a lúg a mélyebb szövetekbe is be tud jutni, ott is kifejtve a káros
szövetgyilkos hatását. A sav az nem ilyen, az a felszínen dolgozik és rombol,
de nem akar mélyebbre menni. Szemét egy anyag az is, de a lúg az még szemetebb.
Bene Krisztián az utóbbit választotta,
orvosként pontosan tudnia kellett azt, hogy a lúg mire képes. Nem úgy, mint a
védelmében orvosszakértőként meghallgatott Nyulasi Tibor
aneszteziológiai-intenzív terápiás szakorvos, aki jelenleg is a János Kórház
aneszteziológiai- és intenzív terápiás osztályának a vezetője (de
volt ő a János Kórház orvosigazgatója is). Nos, Nyulasi szerint
Renner Erika sérüléseit, azt amit lúg okozott - a kollikvációs nekrózist - akár
forrázás is okozhatta. Később, 2023-ban Nyulasi Lovagkereszt kitüntetést
kapott."
Több, mint felháborító, hogy a nyomozások, majd a bírósági eljárások során nemcsak dr. Nyulasi, de mások is megkérdőjelezték (sőt, tagadni merészelték) Renner Erika súlyos, életveszélyes sérüléseinek teljesen egyértelmű okát és eredetét. S ezzel mintegy bagatellizálni próbálták az egész ügyet, menteni a tettes rendkívül durva, szadista bűncselekményét. Hiszen a sorozatos vizsgálatok látleleteiből, a sérülések szakszerű és megbízható, kétséget kizárható felvételeiből, azok milyenségéről, jellegéről és maradandóságáról mindenki tájékozódhatott és egyértelmű képet kaphatott, ha akart. De mégis megpróbálták hamis magyarázatokkal elferdíteni a valóságot, ami szerencsére csakis egy ideig sikerült nékik. Az ítélet ugyanis végül egyértelműen állást foglalt arról, hogy kétségtelenül csakis lúg okozta (s nem okozhatta) ezeket a sérüléseket, s ennek megfelelően hozta meg ítéletét. - 12 évig tartó huzavona után.
Mindkét tragikus történet ma már könyvekből is végigkövethető, elolvasható, hozzáférhető. S mindegyik a FELHŐ CAFÉ gondozásában jelent meg - több kiadásban is. Éva szívszorítóan szomorú tragédiáját pontos és hiteles önvallomásként saját maga írta meg húsz évvel kislánya megszületése után. (EGYASSZONY)
A dialógusokat teljesen nélkülöző, egy szuszra, monológban elmondott, naplószerű szövege – a maga őszinte, közvetlen stílusával, fokozatosan felvezetett cselekményével, itt-ott egyfajta önironikus kiszólásaival, szóhasználataival csak emeli az egész mű rendkívüli feszültségét, a bennünk lassanként felgyülemlő félelemérzetet, majd a sejtéseinkből építkező, s végül bebizonyosodó valóságot: itt valami nagy baj történt. Ez a bizonyosság, a visszafordíthatatlan szerencsétlenség tudata olvasás közben hirtelen reánk tör, majd kiváncsivá tesz bennünket: hogyan lesz képes ez az anya megbírkózni mindazzal, ami horrorszerűen érte mindkettőjüket: őt és a kislányát?
Az innen induló, évekig tartó súlyos küzdelmek sorozatával, a kölcsönös egymásra utaltság érzékeltetésével, majd Zsuzsika halálának, s az azt kísérő mérhetetlen fájdalomnak, a szörnyű veszteségnek, majd a krízisből való továbblépés tudatosulásának leírásával juttat el bennünket az írónő ahhoz, hogy könyve megrendítő, katartikus hatást gyakoroljon reánk.
S ha már a szóhasználatokat említettem: nekem különösen tetszik a hangulatos, vizuális jellegű ficereg kifejezés – a maga játékosságával, kifejező erejével. Talán ez valami tájszó (?) a keleti országrészünkben használatos egyfajta köznyelvi kifejezés, mert én még nem hallottam, az értelmező szótárban sem szerepel, de érdekes… A másik megkapó szó maga a cím: EGYASSZONY – így egybeírva fantasztikus ötlet, s az egybeírás sokkal, de sokkal többet mond, sokkal többet jelent: egy újfajta fogalmat is alkot egyben. Utal a szerencsétlen eset egyedi jellegére, de utalhat arra is, hogy gyakorlatilag bármelyik asszonnyal, szülő nővel is előfordulhat hasonló, ha történetesen ugyanolyan körülmények, s ugyanilyen türelmetlen és önző orvos kezei közé kerül gyermeke világra hozása előtt
Tehát értelmezhetjük úgy is az EGYASSZONY szóösszetételt, címet: egy a sok közül...Ami szíven üt, meghatottsággal és várakozással tölt el bennünket már akkor, amikor a csupa nagybetűvel, s aranyozott ábrával diszített könyvborítót megpillantjuk. És ahogy végigolvastuk a szívszorító, s egyben felemelő történetet, úgy érezzük, hogy ennek a sokat szenvedett, szerencsétlen asszonynak és az ártatlan, rövid életet megélt kislányának a sorsa, no meg a könyv tartalma és értéke méltán megérdemli, hogy a címlap minden betűje és szimbolikus tipográfiája aranyban tündököljön.
Az EGYASSZONY szövegét tanulmányozva igaza volt Éva férjének, Péterfy Gergely írónak is, aki először olvasta el a kéziratot, s így summázta véleményét: "ez remek szöveg." Sőt tovább megyek: ennek a könyvnek igenis nagy irodalmi értéke van. Éva egy interjúban azt nyilatkozta: "nem tudom, hogy ez irodalom-e?" Én viszont határozottan tudom: bizony az! Egy könyv értékét ugyanis - mint minden művészi alkotásét - elsősorban az dönti el, hogy mekkora katartikus hatása van az olvasójára. Hát, ennek aztán van! Másodszor: a művészi értéknek semmi köze nincs a terjedelemhez (ez a könyv mindössze 160 oldal) hanem annak nagyságát, művészi értékét az szabja meg, hogy minden leírt mondat fontos, jelentős-e. Szerkezetileg minden részlet pontosan a helyén van-e, találunk-e benne, lényegtelen, elhagyható elemeket esetleg?
Mint Kosztolányi mondotta a Háború és béke (ami 1600 oldal) olvasásakor : "a nagy könyveknek legfőbb sajátossága, hogy semmi sem húzható belőlük, egyetlen mondat sem." Nos, ez a kitétel Éva könyvére is érvényes! (De ugyanígy Vera könyvére is!) S még hozzátenném: ha bármit még hozzáírnánk, hozzátennénk, akkor már erőteljes és drámai tömörségét veszítené el. Ebben a könyvben - s ez a legnagyobb erénye - minden a maga helyén van.
Ebben a megrázó alkotásban a leírt szavaknak fajsúlya, jelentősége, jól elhelyezett kijelentő mondatainak sokkoló ereje van. A fejezetek pedig olyan tartóoszlopokként magasodnak benne, mint ahogy a hét pecsét abban a bizonyos bibliai könyvben. Ahol egy-egy pecsét mindig egy újabb titok feltörését jelenti – akár itt is, amikor mindig egy-egy újabb eseményre, történésre, apró részletre, titokra derül fény, ahogy haladunk az olvasás folyamatában.
És persze teljesen igaza van Mácsai Pál színművésznek is, aki így reagált az EGYASSONY elolvasása után: „e könyv letehetetlen és felejthetetlen.” Állandóan az ember képzeletében ott van ez a szenvedő, drága, jobb sorsra érdemes kisleány, Zsuzsika, akinek ártatlanul és orvosi gondatlanság miatt vált ilyen rettenetessé az élete. Akinek ilyen sorsra kellett jutnia és gyermekként meghalnia, s akiért könnyeinket morzsoljuk olvasás közben. S ott van képzeletünkben a szerető édesanyja is, aki áldozatosan küzdött érte a végsőkig. Férfiak fizikai erejét is meghaladó, és egyre újabb kihívásokat követelő megpróbáltatásainak közepette egy helyütt azt írja az írónő: „reménykedek abban, hogy egyszerűen csak megszán a jóisten.”
Istenhívő emberként vallhatom: Éva életében a Teremtő Istennek - ott, akkor és abban volt szerepe, hogy erőt, energiát adott Néki ahhoz, hogy azt a bizonyos hét (ismét megjelenik a hetes szám...) évet kibírta folyamatos gondozást igénylő drága leánykája és bántalmazó, akkori férje mellett. Hogy kibírta energiával, erővel, fantasztikus, végtelen türelmével, sokszor ember feletti kitartásával mindazt a folyamatos küszködést, ami szeretett leánykája gondozásával nap mint nap együtt járt.
Utána pedig ott és akkor volt szerepe a Teremtőnek, amikor a következő életszakaszában biztosította számára, hogy újabb, egészséges gyermekeket akarjon és tudjon világra hozni; és napjainkban is biztosítja néki, hogy immár boldog családi körben, szeretetben élhessen gyönyörű családjában, jól nevelt, szép gyermekei és egy szerető, zseniális író-férje oldalán. És végül megkönnyíti számára azt is, hogy e szörnyű eset után jelentkező poszttraumás tünetei egyre csökkenjenek, s értékes energiáit családja nevelésére és írói tevékenységére fordíthassa.
És Isten szerepe még ott jelentkezhetett volna(!) ha az a bizonyos miskolci szülészorvos istenhívő ember lett volna. S akkor felrémlett volna előtte a Prédikátorok könyve azon sora, miszerint: „Mindennek rendelt ideje van, s ideje van az ég alatt minden akaratnak.” Mert aki orvos és egyben hívő ember is – ő biztos nem volt mind a kettő egyszerre – annak számára nem a teniszmeccs, a kávézás, a lazaság és a haveri kör megtartása, a ranglétrán való felemelkedés lett volna az elsődlegesen fontos dolog, hanem annak a figyelembe vétele, hogy „ideje van mindennek” – így a szülésnek is. És nem siettetjük azt a magunk önző érdekében! De ő biztos, hogy nem volt hívő ember (már bocsánat, ha kegyeletsértést követtem volna el) mert ilyent hívséges lélek nem tesz.
A másik eset - ugyancsak minden ponton hiteles - közlésére, szuggesztív leírására és elemzésére pedig az eset és az áldozat iránti mélységes empátiával rendelkező emberi jogvédő, író és publicista: Mérő Vera ragadott tollat. S itt szeretnék eloszlatni egy rossz felfogást, amit egyesek igyekeznek hangoztatni. Mármint, hogy az emberi jogvédő az éppen regnáló hatalom lefektetett jogszabályait, ilyen vagy olyan igazságszolgáltatását védi és "ápolja". S ennek érdekében netán az éppen hatalmon lévő kormány (netán diktatúra) aktuális törvényeit igyekszik "egyeztetni" más egyéb jogi formulákkal.
Ellenkezőleg: mint ahogy maga az összetett szószerkezet tudatja velünk: minden áron magát az embert, annak méltóságát, szabadságát helyezi előtérbe, azaz: az ő jogait, emberi méltőságát védi a lehető legerőteljesebb eszközökkel, s nem az éppen aktuális hatalom sok esetben "áltörvényeit". Arra törekszik, hogy a nemzetközi emberjogi szervezetek által meghatározott jogszabályok úgy, és akként érvényesüljenek a gyakorlatban, úgy alkalmazzák azokat az életben, hogy egyetlen ember méltósága, szabadsághoz, jogorvoslathoz való lehetősége, természetes emberi joga semmiben ne sérüljön, az igazság minden esetben érvényesüljön és diadalmoskadjon.
.jpg)
Mint ahogy Mérő Vera is ennek jegyében, ezt az elvet támogatva és szorgalmazva írta meg a legjobb, legtisztességesebb szándékkal és oknyomozói vénával a LÚG című, mindvégig lebilincselő, izgalmas, érdekfeszítő kötetét 360 oldalon.
Amitől éppúgy nem tudunk szabadulni, mint ahogyan - más vonatkozásban -
Éva könyvétől sem. Piros, nagybetűs felirata, izzó, piros hátsó borítólapja sokat sejtetően utal rá, hogy tartalmát, mondanivalóját tekintve szinte meggyullad a kezünkben,
amikor olvassuk (Az pedig már csakis véletlen nüansz, hogy Vera éppen
abban az évben született, mint Éva kislánya, Zsuzsika:
1984-ben.)
Jelentheti és tartalmazhatja e könyv egy lúggal leöntött szerencsétlen asszonynak a tragédiáját, de annál lényegesen többet is. E hárombetűs, kegyetlen konoksággal és tömörséggel csattanó és virító cím szimbolikus értelmet is kaphat véleményem szerint: utalhat a mai magyar igazságszolgáltatás lelkiismeretlen, hanyag, hatalom felé kacsintgató, ügyeket, pereket érdekek mentén eltussolni szándékozó, sajátos természetrajzára.
Arra amely lúghoz hasonlóan marja, gyötri, pusztítja, erodálja a napjainkban itt élő emberek igazságszolgáltatásba vetett bizalmát. S amely szándékozik tönkre tenni embertelen, korrupt intézkedéseinek, eljárásainak sorával önbecsülésünket, igazságérzetünket, s meggátolni mindazok jószándékú erőfeszítéseit, akik egy-egy ügynek és hátterének pontos és igazságos felderítését, nyilvánosságra hozatalát célozzák meg.
.jpg)
Maró lúgként mérgezi meg és pusztítja ez a jelenlegi beteg, összefonódásoktól megfertőzött, korrupt hazai "igazságszolgáltatási rendszer" mindazokat a törekvéseket, amik az eljárások, perek, az ítéletek meghozatalának lendületesebb tempóját, a bizonyítékok mielőbbi felsorakoztatását kívánják meg és szándékoznak elérni. S a legtermészetesebb jogon, a normális emberi igazságérzet és erkölcs évezredes parancsai, követelményei jegyében és igényével követelik az igazságot: a bűnös elmarasztalását, elítélését és megbüntetését, s ugyanakkor az áldozat, vagy a sértett tényleges védelmét, jogainak nyilvános elismerését, továbbá erkölcsi és anyagi kártérítését, becsületének, méltóságának helyreállítását.
Ehelyett a mai magyar igazságszolgáltatás egész rendszere (eltekintve néhány kirakatpertől, amely kivételként erősíti a szabályt) maró lúgként, embereket, lelkeket, jellemeket, fizikai-, és szellemi állóképességet nem kímélve és lebarmolva, azt tönkretéve öl és pusztít. (És ahol csupán "fehér hollóként" tűnnek fel az olyan becsületes és jószándékú ügyvédek, mint pl. Gál András, aki Erika ügyvédje volt a per későbbi szakaszában, s nagyrészt néki volt köszönhető az, hogy dr. Benét végül is elítélték.)
S hogy miért is működik maró lúgként a hazai igazságszolgáltatási rendszer? Mert nem az igazság kiderítése, a valódi tettes kilétének, a bizonyítékok hathatós és lendületes kiderítésének, a valódi tettes mielőbbi megbüntetésének szívós szándéka vezeti az eljárásokat, hanem mindebben sokkal inkább a hatalmi-, és egyéni érdekek, aljas politikai játszmák játszanak főszerepet, itt ezek a meghatározók. (Mint ahogy ezek játszottak szerepet az ún "lúgos orvos ügye" - ként elhíresült per során is.)
Ahol az igazi tettes, a bűnös kiállítása, a közvélemény megnyugtatása helyett az áldozatot állították pellengérre. Az áldozathibáztatás jellemezte itt is eljárásaikat, eltussolásra épülő ügymeneteiket. S az egyébként is már sokat szenvedett sértett vizsgálatára koncentráltak – mintegy elterelve a figyelmet a lényegről. Ahelyett, hogy a jogalkalmazással a társadalomra nagyon is veszélyes bűnöst bélyegezték volna meg (hisz megérdemelte volna) az áldozatot, a sértettet hibáztatták. A korrupt és igazságtalan ügyészi módszerek, beszédek, vizsgálatok, kihallgatások stb. mindenféle körmönfont módon igyekeztek bizonyítani ez esetben is: ők maguk is - közvetett, vagy közvetlen módon - hozzájárultak ahhoz, hogy ezek az erőszakos, bűnös tettek bekövetkeztek.
Általánosan a hazai „igazságszolgáltatás” (mely csak a legjobb indulattal nevezhető esetleg egyfajta jogszolgáltatásnak) lúgként marja, amortizálja, pusztítja egyébként is sokat szenvedett állampolgáraink százezreinek életét, kérdőjelezi és rendíti meg igazságba és igazságszolgáltatásba vetett hitüket. E maró és kegyetlen lúg hatásai támadnak és tesznek tönkre egzisztenciákat, ezek kérdőjelezik meg rengeteg normális, értékes ember igazságba és igazságszolgáltatásba vetett hitét, rendíti meg az egész állami berendezkedés iránti bizalmukat.
Így aztán ne csodálkozzon senki, ha a tömegek nem érzik magukat biztonságban, ha elveszítik bizalmukat abban, hogy az állam, a bírói szervezetek majd megvédik őket a bűnösök aljas támadásaitól. Nem érzi magát biztonságban férfi és nő, idős és fiatal, gyermek és öreg ott, ahol „..ahelyett hogy a farkast tennék lakat alá, a bárányt őrzik.”
Az igazságszolgáltatás védelme és jótékony hatása helyett mit éreznek hazánk normálisan, erkölcsösen élő és munkálkodó polgárai? Tehetetlenséget és magára hagyatottságot, bizonytalanságot és védtelenséget. Mert a jogszolgáltatás jelképesen pusztító, maró lúgja őket is élve elpusztítja, mint szegény Renner Erikát támadója igazi, valóságos lúgja - ahogy azt Mérő Vera könyvéből is megismerhetjük. Mert ezt a szegény nőt – a jogi eljárások, a hosszú évekig elhúzódó, akadozó, sok minden eltussolni igyekvő bírósági perek végeláthatatlan folyamata másodszor is „leöntötte” maró lúggal, nemcsak egyszer szenvedte ezt el.
Sőt, nemcsak őt, de párját, családját, hozzátartozóit is, s valamennyien életük végéig viselik mindennek az erőszakos, brutális tettnek, és a reá következő perfolyamatnak a traumáját, testi, lelki és szellemi következményeit. „Úgy éreztem magam, mintha színházi díszlet lennék egy előadáson.” – mondta Erika egy tárgyalás után.
Nade, ha már lúgként funkcionál és pusztít a mai hazai „igazságszolgáltatás”, ha lúgként lehetne aposztrofálni az egésznek a természetét - akkor logikusan tehetjük fel a kérdést: ki fogja azt a bizonyos lúgosedényt? Kinek a kezétől lódul meg, ömlik és árad szét rendszerszerűen abból az edényből – pusztítva élőt és élettelent, s vajon még meddig? Erre a kérdésre talán nem is kell válaszolnom…reagálva ismerőseim figyelmeztetésére, hogy vigyázzak, mert engem is elvisz a fekete autó. Ezekre a figyelmezetetésekre azt mondhatnám ironikusan: nem a fekete autó fog jönni értem, hanem a narancssárga…
Amikor és ahol a jog ennyire különválik az erkölcstől, mint kis hazánkban – ott nem is lehet egyebet várni, mint azt, hogy maga az igazságszolgáltatás is maró lúggá váljon. Ahol a törvényeket, jogszabályokat oly módon fogalmazzák és hozzák meg, hogy annak semmi köze nincs az alapvető erkölcsi, mondhatnám: isteni törvényekhez – ott nem csodálkozhatunk a bírói igazságszolgáltatás jelenlegi anomáliáin, akarattal, vagy akaratlanul elkövetett szarvashibáin, embertelen fordulatain.
A jelenlegi hazai igazságszolgáltatás egész rendszere eltér az Isten és véle összhangban Jézus által megfogalmazott elvektől. Melyeknek középpontjában az áll, hogy a szegény, bajoktól sújtott ember érdekei szabják meg a törvényeket, s ne pedig fordítva. És itt idézem dr. Perintfalvi Rita, a kíváló teológusasszony szavait, aki azt írta legutóbb: „Jézus soha nem tartott meg egyetlen törvényt sem, amely nem az emberért, hanem pusztán a törvényért volt.”
Mérő Vera könyvének egyik szereplője, egy magyar ügyvéd a következőt mondja: „az igazságszolgáltatás arra törekszik, hogy inkább szaladgáljon szabadon köztünk száz bűnöző, mint hogy egyetlen ártatlan börtönben üljön.” Szerintem teljesen hibás és elfogadhatatlan ez az álláspont, ami iszonyú világosan mutatja, hogy nem az erkölcs, hanem a jog érdekei, az adott jogszabályok, s nem az ember érdekei és alapvető jogai számítanak itt, nálunk. Én inkább, szívem és eszem szerint megfordítanám ezt a fenti tételt. S hogy miért? Mert szerintem a normális, minden tekintetben ártatlan emberek érdekeit kellene képviselnie és szorgalmaznia az igazságszolgáltatásnak, s ha valaki netán ártatlanul kerül börtönbe - az bizony egyértelműen a nyomozók és az igazságszolgáltatás szakembereinek súlyos hibáiból, gondatlanságából származik. Ezért én magam inkább azt mondanám - mindenki védelmében és az erkölcs nevében: egyetlen bűnös se szaladgáljon szabadon, mert egy is veszélyes!
Ha mindenkit értelmes tevékenységekkel, gondolatokkal, vágyakkal, célokkal tud egy társadalom "lekötni", ellátni és felvértezni, akkor senki sem fog arra gondolni, senki sem fog érezni arra késztetést, hogy csakis bűnnel, bűnelkövetéssel, drogozással tudja, és fogja megoldani problémáit, gondjait. De ha már egyszer maga a bűn bekövetkezett, a bűntett megtörtént - akkor meg a nyomozás és a perek során minden bizonyítékot alaposan, körültekintően kell feltárni, megvizsgálni, s nem eltussolni azokat és behódolni a hatalmi és egyéni érdekeknek. S akkor nem kerülne egy ártatlan ember se a börtönbe!
Ha mindezt betartották volna ebben a lúgos ügyben is – akkor Bene Krisztiánt egyetlen hónap alatt el lehetett volna ítélni. Mert lehet, hogy igazság az többféle lehet – de felfogásom szerint erkölcs az csakis egyféle létezett és létezik, bármit is dumálnak a történészek társadalmi rendszerenként változó erkölcsökről. Olyan nincs, hogy egyik személy szerint, az egyiknek valami erkölcsös, a másiknak meg erkölcstelen, vagy fordítva. És ha ezt betartjuk és ragaszkodunk az alapvető erkölcsi normákhoz és azok szellemében járunk el – már egycsapásra igazságosak vagyunk!
Ha a fennálló kormányok eszerint hozzák meg intézkedéseiket és döntéseiket, ha a fennálló hatalmak, rendszerek így tesznek - abból származik a legnagyobb baj. Ha a maguk szája íze szerint módosítgatják, farigcsálják, igazgatják azokat - mint a mi jelenlegi kormányunk is - egyeseket kidobva, másokat meghagyva, úgy és aszerint, ahogy éppen saját hatalmi érdekeik, a tömegek érdekeit sutba dobó elveik, valamint vagyoni gazdagodásuk mindezt számukra diktálják és megkövetelik - akkor és azzal éppen az alapvető erkölcsi törvényeket dobják gőgösen a szemétbe. S akkor a többség, a néptömegek ellen működnek és cselekszenek.
KONKLÚZIÓ
A legfontosabb kérdések egyike talán a következő: ezek a sokat szenvedett asszonyok meg tudták-e volna akadályozni valamilyen módon azt a bántalmazást, ami őket érte? Meg tudták-e volna akadályozni magát a bűncselekményt? Egyik asszony az őt ért sorozatos atrocításákoat, folyamatos zaklatásokat, vegzálásokat, amik végül a lúggal történő súlyos, életveszélyes testi sértéshez vezettek. S amik csakis a véletlennek köszönhetően nem eredményezték az élet kioltását is. (Mert az már nem az elkövetőn múlott, hogy ez is bekövetkezzen.)
A másik asszony pedig megakadályozhatta-e volna bármi módon azt, hogy az a bizonyos szülészorvos ne folyamodjon olyan eszközökhöz, amikkel az adott pillanatban úgy és akkor élt. Amiket és ahogyan ott és éppen akkor alkalmazott? Elejét tudta-e volna venni annak, hogy Kádár doktor olyan durva módszerhez folyamodjon véle szemben (s nem az ő érdekében) amely arra irányult, hogy a szülés folyamatát, annak levezetését erőszakosan meggyorsítsa?
Meg
tudta-e volna akadályozni, azt, hogy asszisztenseivel a gyermek világra
jövetelénél - felelőtlen, vétkes orvosi hanyagsággal, szakszerűtlen és
indokolatlan művi beavakozást hajtson végre? S mindezt annak érdekében, hogy
"időt nyerjen", hogy ne késsen még véletlenül sem az éppen aktuális,
előre megbeszélt teniszmeccséről.
Válaszom e kérdésekre teljesen egyértelmű: egyikőjük
sem tudta volna megakadályozni mindezt, és ez a legszörnyűbb, a
legfélelmetesebb ebben. Nem tudta volna kivédeni, elejét venni, meg nem
történné tenni egyikük sem az adott körülmények között azt, hogy bántalmazásuk bekövetkezzen.
A vétkes orvosi cselekedetet az egyik esetben, a másik szituációban pedig
azt, hogy maga a szörnyű bűncselekmény bekövetkezzen.
Éva, az
akkor kozmetikusként dolgozó 22 éves diósgyőri kismama feltétlen bizalommal
fordult az éppen szolgálatban lévő szülészorvos felé. Hitte, hogy az adott
körülmények között a legmegfelelőbb kezelésben részesül irányítása és kezei
alatt. S meg sem fordult a fejében, hogy az alkalmazott orvosi eljárás ebben az
esetben valamiféle mögöttes önző célt szolgál.
A nem sokkal idősebb másik asszony Erika pedig
- foglalkozását tekintve önkormányzati irodai alkalmazott, aki budai otthonában
plusz munkaként szakdolgozatokat gépelt - 2013. március 12-én reggel lakásában
olyan vad és gyors lerohanás, durva és brutális támadás eszközévé vált,
ami ellen semmi esélye sem volt védekezni. Csakis elszenvedni tudta magát
a bűncselekményt, s annak súlyos, maradandó következményeit. Akárcsak a másik
asszony az adott orvosi beavatkozást, valamint mindazokat a testi és lelki
megrázkódtatásokat, a beavatkozás egészségügyi következményeit, a súlyos
traumákat és krízishelyzetet, ami ebből a felelőtlenül és rosszul választott
kezelésből származott.
Nem vagyok a fatalizmus híve, s nem is akarok senkit
ijesztgetni, de véleményemet summázva azt kell leírnom: manapság itt, e magyar
honban ilyen és hasonló esetek bárkivel bármikor bekövetkezhetnek. Itt, ahol orvosbárók
és hatalmaskodó kiskirályok uralma dívik, ahol a legkisebb hatalmat kapott
ügyintéző, főnök, rendőr, portás, elárusító vagy boltvezető stb. is visszaél
hatalmával, jogkörével, s ha kell, él az atrocítás vagy bosszúállás
lehetőségével is - a drámai helyzet, sőt tragédia lehetősége, valószínűsége folyton a
levegőben lóg.
§
Itt, ahol a tényleges igazságszolgáltatás helyett legfeljebb jogszolgáltatás működik, de az is döcögve, nyomorult, nehézkes módon, legtöbbször rosszindulatúan, előítéletekkel terhelten, s leginkább a hatalom érdekeit szolgálva - teljes joggal feltételezhetjük, hogy ilyen és hasonló eset bármelyik asszonnyal bármikor megtörténhet. Sajnos, ennek előfordulása, megtörténte nagyon is valószínű. Mert a valódi ok nem a személyiségeken belül, hanem azon kívül: a velejéig korrupt, jelenlegi rendszer jellegében, működésében rejlik.
Ami világosan és egyértelműen utal arra: mi is jelenti ennek a jelenlegi politikai kurzusnak a legnagyobb veszélyességét. Nevezetesen az, hogy ártatlan emberi életek, értékes személyiségek, humánumon, szereteten, segítőkészségen alapuló szervezetek, intézmények és erkölcsi normák állnak védtelenül a hatalom megtartásán, önzésen, harácsoláson, bosszúálláson, csaláson, vagyongyarapításon alapuló társadalmi-politikai rendszer prése alatt.
Ezért és emiatt működésképtelen vagy döcörög az egészségügy, ezért butít - a gondolkodás fejlesztése helyett - az oktatási-nevelési rendszer, ezért nem működik az egyik legfontosabb ügyünk: a gyermek-, és nővédelem. Az előbbiről elég csak a sorozatos, megoldatlan, eltussolt pedofilügyeket megemlíteni, az utóbbival kapcsolatban pedig a családon, illetve kapcsolaton belüli erőszakra utalni. (Évente kb. 50 nő hal meg kapcsolaton belüli erőszak következtében hazánkban!Rettenetes.) S ugyancsak a jelenlegi, közömbös rendszer számlájára írható a romló gazdasági helyzet, továbbá az általános műveltség eljelentéktelenedése, az erkölcsnek, a gasztrokultúrának, a sportnak a csökkenő vonzóereje és nívója is.
S ezért nem kellően támogatott a művészet, ezért silány és gyatra a közbeszéd, ezért lenézett az udvariasság, a jóízlés, ezért romlik a kutúrális nívó, és még sok minden más. S ezért és emiatt mennek veszendőbe fájóan és elszomorítóan sok helyen a kultúra értékei, s szorulnak háttérbe mindazok, akik örömmel szolgálnák a valódi művészi értékek és teljesítmények megteremtését, de nem tudják, mert akadályoztatva vannak szándékukban, értelmes és értékes tevékenységükben.
Leszögezem: nem az emberséges, becsületes, barátságos,
jóindulatú orvosokkal, nővérekkel, pedagógusokkal van itt a baj, hanem azzal az irányítási
rendszerrel, ami sokszor helytelen, embertelen tettekre késztetik a
legjobb szándékú beosztottakat vagy vezetőket is. És amely mindenhonnan elvonja
a pénzt és támogatást, csakis a hatalmi elit képviselőitől nem.
S ez az önző, aljas, embertelen, képmutató, álkeresztény és arrogáns politikai garnitúra - mely csakis a maga hatalmának bebetonozására, annak minden áron való megőrzésére törekszik - mindaddig teremti és szedi áldozatait, amíg kíméletlenül el nem sepri egy újabb (de valódi!) rendszerváltozás.
Meggyőződésem, hogy hamarosan eljutunk ahhoz a ponthoz,
amikor az országban egyre növekvő elégedetlenség, felháborodás és tiltakozás
(köszönhetően elsősorban a Tisza Párt erőteljes tevékenységének) ide fog vezetni. A
forrásban lévő víz is csak egy ideig képes megtartani a gőzt a fazékban.
Annak természete ugyanis az, hogy megemelje, sőt felcsapja a fedőt.
S akkor
végre - Isten rendeltetésének, s az ember szívós és
kitartó erőfeszítéseinek, az elégedetlen többség összefogásának megfelelően - az emberi méltóságnak, az erkölcsi-, és emberi értékeknek a tisztelete kerül majd a középpontba, nem pedig az önzés, a pénz
és hatalom iránti sóvárgás dívik egész hazákban, mint ahogyan manapság. S a félelmet, a bizonytanságot, a megaláztatásokat, a félrevezetést, a képmutatást, az elnyomást, a bűnösök védelmét, a mérhetetlen vagyonokat birtokló kisebbség dőzsölését felváltja a néptömegek uralma. Ami magától értetődően lehetőséget ad arra, hogy végre kezébe vegye maga a nép önmaga irányítását és a közös cselekvést. S akkor végre a humánum, a tisztességes és jóakaratú emberek szava fog itt majd érvényesülni, s
egyetlen asszonynak, nőnek, gyermeknek sem kell tartania bántalmazástól, veszélyeztetéstől,
erőszaktól.
S akkor megbecsülésnek, kölcsönös szeretetnek és tiszteletnek fog örvendeni kis hazánkban minden nő, asszony, de minden férfi, gyermek, minden idős, évtizedeket becsületesen, tisztességesen végigdolgozó nyugdíjas állampolgár is. És szeretetnek, védelemnek, megbecsülésnek fog örvendeni minden állat, növény, szeretett természetünk, mert olyan törvények lesznek, melyek a gyakorlatban is (s nemcsak elméletben) biztosítják azok számára is a védelmet, az élethez való jogot.
Vagyis szimbolikusan kifejezve: kizöldül itt minden. Nem kell már sokat várni erre, mert hamarosan bekövetkezik. Akik egyet értenek velem - azokat nem kell megyőznöm, így zárszavaimmal csak a fanyalgókhoz, kétkedőkhöz szólok - a már fent idézett bibliai mondással:
"Mindennek rendelt ideje van,
s ideje van az ég alatt minden akaratnak."
