POÉNSAROK 1. (BELEMAGYARÁZÓ - VERSELEMZŐ PARÓDIA)

    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

gy nagyon aranyos témát választottam legújabb blogbejegyzésem tárgyául: Arany János (1817-1882.) négysoros bökversét szándékozom részletesen humorosan boncolgatni. Kissé kigúnyolva és parodizálva azokat a műelemzéseket, amelyek mindenféle csacskaságot belemagyaráznak egy adott versbe. Sokszor még olyanokat is, amik nemhogy a verstől, de a költőtől is távol állnak. Efféléket annak idején maga Arany is olvashatott, hiszen akkor is léteztek irodalmi szaklapok, jelentek meg műelemzések, kritikai vélemények. És ezek bizony sokszor versenybe szálltak egymással: melyik elemző tud vagy vél felfedezni egy-egy alkotásban olyan apró részleteket, rejtett elemeket, utalásokat amiket a másik kritikus-kollégájuk még csak észre sem vett. 

 

A  "magyar nyelv művésze" jelzővel is  gyakran illetett kiváló költő-műfordító akadémikusként és jeles közéleti személyiségként is működött. Legjobb barátjával, költőtársával Petőfivel ellentétben nem tekintette élet-halál kérdésnek, megváltó hatalomnak, nemzetmentő fegyvernek a költészetet, hanem a művészet egyik fajtájának, amivel az embert nemesíteni, gyönyörködtetni lehet. Sőt nem csak lehet, hanem egyenesen ez magának az irodalomnak a legfőbb feladata, amivel a költőknek, íróknak a legnagyobb műgonddal kell szolgálnia, s ahol lehet: folyamatosan újítania az anyanyelvet. 

 

 

S ebben Arany példát is mutatott szépen. Kis szójátékkal még úgy is fogalmazhatnék: aranymetszésként lehet értelmezni egész életművét (beleértve fordításait is) amit jó fél évszázados munkássága jelentett a magyar irodalom számára. Magát  a költői személyiséget azonban nem gondolta egyfajta szabadságot, társadalmi megújulást, forradalmat követelő és hirdető prófétának vagy magát feláldozó harci vezérnek, mint Petőfi. Nem úgy értelmezte a költőt, mint akinek feltétlenül egyfajta  vátesznek, lángoszlopnak kell lennie - ahogyan azt  poéta-barátja elképzelte és meggyőződéssel hirdette.

 

 

Ebben tehát különböztek egymástól. Viszont egy nagyon lényeges és alapvető kérdésben teljesen egyet értettek: nemzetünk és nyelvünk forró szeretetében. Népük iránti együttérzésük, az elesettek, szegények, nincstelenek iránti empátiájuk, segítőkészségük kortársaiknál is sokkal őszintébb, határozottabb, mélyebb volt.  "Hol találhatnék keblet, melyben érzéseim oly rokon érzést gerjeszthetnének, mint a tiedben; mely felsírna a nép ínségén - és amivel az alamizsnázó gazdagok nem - részvét könnyével hintené fájdalmának égő tűzét." - írja költőbarátjához írt levelében Arany 1847-ben. 

 

Mélységes barátsággal, szeretettel, tisztelettel viseltettek egymás iránt. Kölcsönösen elismerték, megbecsülték egymás emberi, költői, művészi értékeit. Barátságuk - a sors kiszámíthatatlan jellege miatt - mindössze két évig tartott. Miután az ifjú költő elesett a segesvári csatatéren 1849-ben - Arany életének hátralevő szakaszában, 33 év alatt pályájának, alkotóművészetének legérettebb korszakába lépett. Betetőzte a Toldi trilógiát, befejezte műfordításait, megírta legnagyobb verseit, történeti, lírai és drámai erejű balladáit, amivel tulajdonképpen pályájának csúcsára ért. 

 

Élete legutolsó éveit akár a hanyatlás időszakának is hívhatjuk, amikor bökverseket, gúnyos rímeket, parodisztikus sorokat vetett papírra. Még ilyeneket is: "Hasadnak rendületlenül / Légy híve, óh magyar!" Amikor azonban  ereje, alkotóművészete teljében volt - 1847-ben a Toldi nagy sikere után Petőfi így summázta véleményét barátjához írt versében: "Más csak levelenként kapja a borostyánt, / S neked rögtön egész koszorút kell adni."


Szabadság iránti vágyuk, szeretetük a legmagasabb fokon izzott - bár Aranyban nem volt meg Petőfi forróvérűsége és halált megvető bátorsága, merészsége. Petőfi alapvető jellemvonása volt, hogy ugyanolyan hőfokon, egyszerre tudott szeretni és gyűlölni. Szeretni a haza híveit, akik akár életüket is tudják népükért áldozni - viszont gyűlölni a haza ellenségeit. Aranynál  azért ez az érzés ilyen hőfokon, ilyen szinten nem jelentkezett. Ő a gyűlöletet, pláne a bosszút nem ismerte, nem fogadta el. Viszont életútjukban voltak hasonlóságok. Például mindketten belekóstoltak a színi pálya örömeibe és gyötrelmeibe. 

 

Némi időbeli eltolódással ették a vándorszínészek keserű kenyerét. Hóban-fagyban, esőben-sárban, faluról-falura jártak a truppok ponyvás szekerével (Arany 1836-ban, Petőfi pedig 1839-ben.) Ady később azt azért megjegyezte tanulmányaiban, hogy Petőfinek tévút volt maga a színészet gyakorlása, mert sok idejét elvette a költészettől, s a korabeli és a megelőző irodalmak tanulmányozásától. Hogy így vélekedett-e Aranyról is - ezt nem tudjuk. 

 

Igaz, hogy nagy lelkesedéssel, odaadással művelték amatőr módon ezt a szakmát, de egyikőjüknek sem jelentették a világot azok a deszkák, melyekre estéről-estére léptek. Jól tették, hogy néhány hónap után ott hagyták a komédiás életet. Mert ha netán ezen a pályán maradnak, itt ragadnak meg, s itt vernek gyökeret -  meglehet, hogy kis hazánkban két rossz színésszel több lesz, viszont két jeles költővel meg kevesebb. 

   

Magas színvonalú, ízig-vérig magyar, minden ízében eredeti, erőteljes, érzelmektől átfűtött és nagy hatású költői tevékenységük, alkotásmódjuk - mint az imént utaltam rá -  különbözött egymástól. Különbözött - főként szándékait és céljait tekintve. Arany még érett alkotói korszakában sem fogta fel olyan halálosan, véresen komolyan a versírást, mint ifjú költő-barátja. Kevésbé forrófejű, sokkal józanabb, megfontoltabb, türelmesebb egyéniség volt, mint amilyen a hasonlóan zseniális, fiatalon elhunyt barátja volt. A fővárosba költözve, és itt munkálkodva egyfajta modern, városlakó polgárrá tudott válni. Ellentétben az örökké vándorló, sehol megtelepedni nem tudó Petőfivel. 

 

Arany más habitussal, vérmérséklettel, életfelfogással, lojálisabb életszemlélettel bírt, mint hat évvel ifjabb költőbarátja. Még a súlyos, nagy balladák és eposzi kísérletezések idején sem vált kifejezetten újító, forradalmi lelkületű költővé, mint amilyen egész életében Petőfi volt. Még akkor sem, amikor Keresztúry Dezső szerint a nép költőjéből a nemzet költőjévé vált. Inkább csak "míves, furcsa játéknak", egyfajta élvezetes - bár nemes - szórakozásnak tartotta a költői mesterséget. 

 

Olyannak, ami vigasztalást, örömet, megnyugvást adhat az olvasónak és magának a költőnek is. Semmiképpen sem egyedüli irányt adó, "sugarát hintő lámpatoronynak" képzelte el verseit. Nem úgy, mint például Petőfihez hasonlóan - majd száz évre rá - Babits is. Aki jelesül az értelmiségiek szerepéről a 20. században - persze más történelmi körülmények közepette, a két világégés között - így nyilatkozott: "Az írástudóknak akkor is világítótoronynak kell lenniük, ha egyetlen hajó sem fordul feléjük."  

 

Az ma már teljesen kideríthetetlen és kikutathatatlan, hogy vajon Aranynak - ha ugyanabban a vészterhes időben él, mint Babits -  hasonló véleménye lett volna-e az írástudók szerepéről? Hasonló feladatot jelölt volna ki ő is a költők, írók számára akkor? És vajon más szerepet, jelentőséget szánt volna abban az időben saját költészetének is? Természetesen erre válaszolni nem tudunk, de nem is ez a lényeges, hiszen csak érdekességképpen tettem fel a fenti kérdést. 

 

A költőket, írókat, művészeket mindig csakis annak  kornak a fényében (vagy sötétségében) tudjuk értékelni, amelyben éltek és alkottak.  S mindig aszerint minősíthetjük őket és alkotásaikat, hogy az adott műfaj addig elért fejlődését, szintjét mennyiben, hogyan hasznosították saját alkotóművészetükben, s tettek-e hozzá még valamit? Mennyiben voltak újítók vagy összegzők, miféle új eszközökkel gazdagították az egyetemes vagy hazai költészetet, vagy mélyítették el az addigiakat. 

És ezeket figyelembe véve mind Arany, mind Petőfi egymástól ugyan különböző eszközökkel, témákkal dolgozó, de mindketten kivételesen magas színvonalú, rangos és jelentős életművet hagytak maguk után. És ezen mit sem változtat az a tény, hogy ehhez egyikőjüknek mindössze fele annyi idő állt rendelkezésére, mint a másiknak. Ha átkalandozunk más műfajba: a zene területén is akadtak forradalmi újítók és konzervatív alkotók (összegzők.) 

 

Ám értékük, jelentőségük megítélésénél nem ez a legfőbb szempont. (S pláne nem az, hogy mennyi idő alatt valósították meg mindezt. A Teremtő sem képességekben, sem életkorban nem mér patikamérleggel. Hogy kinek milyen sorsot, hány évet szab ki - senki sem tudja.) Hanem elsősorban az, hogy milyen hatásuk volt és van a mai közönségre, a ma élő művészetkedvelő emberiségre. 

S legfőképpen pedig az, hogy milyen mesterségbeli tudással alkották meg műveiket, s mennyire gazdagítják még ma is hallgatóik szellemi-, és lelkivilágát. Azaz: sikerült-e olyan életművet teremteniük, mely örök érvényű lett? És ezeket  megfontolva, átgondolva még nyomatékosabban állíthatjuk: mindkettő hatalmas költőzseni volt, ezt mindkettőjüknek sikerült véghez vinni, elérni.  Még akkor is, ha netán Svájcban, Németországban vagy mondjuk a svédeknél, norvégeknél egyikőjük költészetét sem ismerik - mint ahogy mi sem ismerjük a svájci vagy a norvég költőket.      

                                  

                                                                    Petőfi rajza Aranyról, amire a modell így reagált:
                                                                                  Arcom vonásit ez ábrázolatban
                                                                                  Szemed, hiszem, hogy híven fölleli,
                                                                                  De úgy, ha amit a festő hibázott,
                                                                                 A költő azt utána képzeli.                                                    

Arany maga soha nem tekintette önmaga költői személyiségét iránymutató, méltóságteljes, szilárd és megdönthetetlen toronynak, aki felé mindenkinek fordulnia kell. Nem tekintette magát sem megváltónak, sem tömegek zászlóvivő ideológusának. Olyannak, akinek versei sugárzó világítótoronyként jeleznek és mutatnak irányt az értelmes, intelligens embereknek. Inkább egyfajta "szelíd fényt adó házi mécsesnek" fogta fel verseit. 

 

Ahogyan azt saját maga fogalmazta meg egyik fiatalkori költeményében. (Igaz, hogy ez még a Toldi-trilógia és más nagy művek előtt volt...) Mindezek ellenére - vagy éppen ezért - a 19. századi magyar líra egyik legértékesebb, legtekintélyesebb és legegyénibb hangú költői életművét teremtette meg. S csakis akkor tért át a műfordításokra, amikor anyanyelvének minden szépségét, eszközeit már mesteri módon művelte és birtokolta. 

Igaz, hogy korábban is belekezdett egy-egy idegen nyelvű mű lefordításába, de a vázlatokat akkor különböző okokból félretette. Évek múlva aztán hatvan éves kora elmúltával vette elő ismét, és fejezte be ezeket véglegesen. Így készülhettek el a legnagyobb műgonddal Shakespeare és Arisztophanész drámáinak műfordításai, korszakalkotó magyarításai. 

 

És ebben is különbözött írói gyakorlata Petőfiétől. Néki - jóval rövidebb élete miatt - szinte mindennel "sietnie kellett". Ő Shakespeare kedvéért tanult meg angolul (néhány hónap alatt) s már 24 éves fejjel lefordította a Coriolanust. (Az sem lehet véletlen, hogy pont ez a dráma ragadta meg a lánglelkű, ifjú Petőfi képzeletét, s adott ihletet neki a fordításhoz. Ebben ugyanis éppen az az ő számára szimpatikus, elfogadható gondolat és állásfoglalás domborodik ki rendkívül erőteljesen, hogy a közösség törvényei alól még a legkiválóbb egyéniségek sem vonhatják ki magukat. 

     

  

 

 ÍTÉLKEZÉSEK, ELEMZÉSEK

 

Nagy írók és költők (Gyulay Pál - fent) vagy éppen Toldy Ferenc, Jókai Mór) zsenialitásuk mellett sem voltak mentesek az ítészi tévedésektől. Ám legtöbbször a kevésbé jelentős talentummal rendelkező önjelölt kritikusok - többnyire irigységből - magyaráztak bele mások verssoraiba, vagy verssorai közé olyan dolgokat, amiket még a sorok között sem lehetett olvasni. 

 

"A költő ezt gondolta, a költő így gondolta" - indokolták értelmezésüket, felvetéseiket a tudálékos elemzők. S Arany  erre egyszer szalontai egyszerűséggel, lakonikusan a következőt mondta: "Gondolta a fene." E kijelentés valódiságát, eredetiségét egyes irodalomtörténészek határozottan állítják, mások viszont tagadják. Én a magam részéről - Arany személyiségét ismerve - elképzelhetőnek tartom, hogy tőle származik ez a kijelentés. 

Akadnak, akik ezt a kissé gunyoros, hetyke megállapítást Ady-nak tulajdonítják, aki Arany legkíméletlenebb olvasói közé tartozott: pl. a Toldit sem sorolta költőelődje legjobb alkotásai közé. (holott pedig ott a helye.) Egy ízben így írt a verselemzők magatartásáról és igazi céljáról: "A művészféle, a művészetkedvelő ember olyan, mint a gyermek, aki nem nyugszik, amíg játékszerét szét nem bontja, s meg nem találja benne a nyomorú kócot." 

 

 

 

ÉS ITT KÖVETKEZIK A PARÓDIA

 

 

No, most én magam  is ilyen "elemzővé", játékos gyermekké lépek elő az alábbiakban. Gyermeteg, naív lelkülettel felvértezve, némi humort felcsillantva, nevezett nagy költőnk egyik öregkori versét tűzöm tollam (illetve billentyűzetem) hegyére. A mindössze négy soros 99 betűből álló rövid verset Arany élete utolsó évében (1882)  már nagy betegen vetette papírra. Így keletkezésének időpontjáról eleve sejthető, hogy milyen mondanivalót és hangulatot várhatunk tőle. Íme, a vers:   

    

                                                                               S E J T E L E M   

                                                   Életem hatvanhatodik évébe'

                                                   Köt engemet a jó Isten kévébe,

                                                   Betakarít régi rakott csűrébe, 

                                                 Vet helyemre más gabonát cserébe.

Az idős költő e versét már abban az időszakban írta, amikor már nemhogy a versírást, de szürke, egyhangú, komótosan telő mindennapjait is unta,  úgy, ahogy volt. Főtitkári tisztségéről lemondva, a Magyar Tudományos Akadémia kisnyugdíjasaként éppen a legutolsó évét taposta. (amit persze akkor tudni még nem tudott biztosan, de sejteni sejtett. Mint ahogy az az egész vers hangulatából, tartalmából, sőt már a címéből is kiviláglik.) 

 

Még jó, hogy abban az időben nem volt televízió! Mert akkor még nagyobb unalom, sőt bosszankodás töltötte volna ki az estéit. (Egyébként is hogy festett volna egy parabolaantenna az akadémiai lakása ablaka mellett?) Ráadásul ennyi  színház, 3D-s mozi, koncert és fesztivál, romkocsma, bulinegyed és a többi sem volt azokban az években a fővárosban, mint manapság. Az idős költő otthonában nem állt rendelkezésére számítógép, DVD lejátszó, mobiltelefon, amivel mindezeket saját négy  fala közé  varázsolhatta volna. 

 

Így aztán nem csoda, hogy a versírást csak ókor-ókor  művelő  költő  unatkozott. Persze könyv  az  biztos, hogy volt a házban - no de hát hatvan év alatt már eleget olvasott. Hiszen már pici gyermekként, három évesen a kályha előtti hamuban tanulta meg a betűvetést. Mostanra azonban ez sem hozta már lázba. 

 

S amellett, hogy unatkozott számos más, egyéb teher is kínozta ebben az időszakban. A korábban szemérmes, erkölcsös és hűséges férj - házasságának immár 42. évében - férfiként sem volt már a régi. Ezért aztán kedves nejének bizony néha tapasztalnia kellett azt, hogy "nem mind arany, ami fénylik."De volt azért, ami enyhíteni tudta ezeket az imént említett terheket. Ritka okosságú feleségével nagyszülőkként nevelték - anyja sajnálatos, korai halála után magukhoz vett - lányunokájukat, Piroskát. A kisleány jelenléte feldobta az öregedő költő és felesége hétköznapjait, kedvessége feledtette valamennyire kissé a korán öregedő, egyre betegebb költő unalmát és fájdalmát. 

 

Mindezek ellenére délutánjait, estéit legtöbbször mégis az unalom felhőzte be. Szomorú nosztalgiával gondolt arra, amikor még nyaranta a margitszigeti Nagyszállóban töltötte el a nyarakat családjával. S bár a hotel akkori szolgáltatásai között még sem wellness, sem fitness, sem erobik, sem szaunázás nem szerepelt, mégis változatosan, tartalmasan tudott ott kikapcsolódni, feltöltődni a szép, tiszta környezetben. Ráérő idejét, óráit némi úszással, sétával csapta agyon akkoriban. Ám most már túl messzi volt leballagni belvárosi lakásából kedvenc árnyas tölgyfái közé a szigetre. Esetleg egyszer-egyszer rövid kocogást (mármint bottal kocogást) engedélyezett magának.


Megtehette volna ugyan, hogy az Akadémia palotájától a Lánchídon át gyalog elsétál Kosztolányi Dezső barátjához az alagút budai torkolatánál kezdődő Logodi utcába. Ám sajnos ezt - rajta kívül álló okokból - nem tehette meg. Egyrészt azért, mert nem volt barátja Kosztolányinak. Másrészt nem is lehetett, hiszen az Édes Anna, a Pacsirta és a Hajnali részegség szerzője akkor még csak szabadkai szüleinek nagyon távoli prodzsektjei között szerepelt. Harmadszor meg azért, mert ezen egyszerű okból akkor még nem is lakott nyelvünk másik jeles művelője ebben a híres emberek által ugyancsak kedvelt utcában, csupán ötven év múlva. De hogyha eme nagyságok Isten kegyelméből ugyanabban a században élnek és alkotnak - biztos, hogy ugyanolyan mély barátság szövődött volna köztük, ahogyan az Petőfivel kibontakozott. S hogy miért? 

 

Feltételezéseim szerint azért, mert oly sok közös, jellemző vonása volt irodalmi és közéleti munkásságuknak. Több, mint valószínű, hogy ez a két zseniális alkotóművész, akik mindenek felett a nyelv művészei és művelői voltak -  jól megértette volna egymást. Sokat tanultak volna kölcsönösen egymástól a neves író-költő-műfordító-színikritikus könyvekkel zsúfolt budai lakásában. S talán akkor Aranynak sem teltek volna oly eseménytelenül öreg napjai. Ő maga fejtette ki, hogy 1877 telétől számára már a "dal fogytán", s a verset unva dolgozott. Így telt el hátralevő életének utolsó öt esztendeje. Mindez a lelki háttere ennek a szomorú, depresszióba hajló költeménynek, melyre már ugyancsak az elmúlás, a halálra készülődés nyomja rá bélyegét.  

      

Költőnk tehát - mint említettük - ekkor már nyugdíjas korba lépett. S hogyan lép valaki nyugdíjas korba? Apró lépésekkel, csoszogva, totyogva, rövid tyúklépésekkel. E rövid lépéseket érzékelteti már maga a cím is, mely 3! apró, rövid szótagból épül fel: Sej-te-lem. Mintha valaki apró, puha mamuszkában, teásbögrével a kezében, öregesen totyogva bejönne a szobába és magában mélázva, önmaga sorsán filózva motyogná maga elé az utána következő 4 sort, melynek mindegyike (tessék utánaszámolni!) csupa szabálytalan, páratlan szótagból áll. 

 

Összesen tizenegyből, ami az öreg ember meg-megdöccenő, bizonytalan lépéseit szimbolizálja. Mert mi az a 11? Egy nímann. Ennél a számnál jellegtelenebb, szürkébb számot nem lehet mondani. Még ha 12 vagy a szerencsétlen 13 lenne, melyeknek valami jelentősége, íze, egyfajta bukéja, zamata van a magyar nyelvben. De nem! Itt van ez a szabálytalan, szerencsétlen, bizonytalan 11. Ám nemcsak a lépések válnak itt már bizonytalanná, hanem maga az egész költői habitus, a csüggedésre hajlamos öregkori lélek, ami a nyugdíjas évek anyagi létbizonytalanságából fakad. 

És ráadásul itt volt még valami, amit fentebb már említettünk: az aggkor felé közeledő  férfiember mindent elárasztó impotenciája. Ami egyfajta szellemi leépülést is eredményez már ilyen esetben a szakemberek szerint. S bizony így volt, érvényesült ez már akkor is. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a költőt ilyen lelki háttérrel sejtelem gyötri. Határozott és körülírható sejtelem, bizonytalanság, szorongás - ami a vers tartalmában, valamint formájában, szerkezetében, rímeiben is élesen megmutatkozik. 

 

Hol vagyunk már a Toldi következetesen, vígan kattogó magyaros, páros tizenketteseitől? Hol vagyunk már annak optimizmust, magabiztosságot, életszeretetet árasztó soraitól? Bizony, messze: 36 évre vagyunk már ettől! Most azonban itt áll, keményen és kérlelhetetlenül ez a sej-te-lem, a maga tragikus felhangjaival. 

 

Ebben a sejtelemben Arany már - szinte messze megelőlegezve korát - előrevetíti a 21. századi nyugdíjasok létbizonytalanságát, kilátástalanságát, gyógyszerektől való függőségét - amire a "köt" szó utal. Ez az a szó, ami a maga lakonikus egyszerűségével aláhúzza és nyomatékosítja a szegény ártatlan, jámbor, tiszteletben, becsületben megőszült öregek félelemmel teli, keserű életérzését. 

   

Ne tévesszen meg senkit: itt nem a valamihez, vagy valakihez való pozitív kötődésről van szó! Ellenkezőleg - arról a szorongó félelemérzetről, hogy kénytelenek vagyunk függőségben élni.  Megbékélni azzal, hogy most már lassan elköltözünk a másvilágra - kévébe kötve. S még jó, ha nem vágnak darabokra bennünket, mint a szénafüvet (ahogy a zsoltárban éneklik) hanem egészben kerülünk Isten csűrébe. 

 

Ez az egyik olyan szó, ami a nagy, pályadíjas  Toldi énekeiben is előfordul, akárcsak a kéve és a gabona is. Ez utóbbi arra utal, hogy a költő önértékelése azért még 66 évesen is a helyén volt, hiszen önmagát gabonához, vagyis értékes, életet jelentő és hozó haszonnövényhez hasonlítja. (Igaz, hogy azt is, akit majd az ő helyére ültet a Teremtő.) 


No, itt valami halvány remény is felcsillan: bizodalom az ember nemes jellemi tulajdonságainak fennmaradásában, hit az emberiség jobb jövőjében, az emberi gerincességnek, az alapvető társadalmi értékeknek a továbbélésében, s további fejlődésében. Ám mindössze ez az egyetlen, pici reménysugár, ami felvilágol a versben, aminek mind a négy sorát egyébként végletes pesszimizmus, elkeseredés, elvágyódás jellemzi. Csoda, ha a  földi életből való elköltözésre ("betakarításra") készülő, nagy beteg költőnek nem telik többre, mint négy rövid sorra, egyetlen strófára? Nem csoda. 

 

Nem akar ő már száz meg száz sort róni, mint a Csaba-trilógia vagy a Toldi esetében. Nincs kedve hozzá. Ez bizony már nem a Toldi napfényes, optimista, hejre vidámsága, kicsattanó jókedve, vaskos népi humora, táncos lüktetése, fantáziadús nyelvi leleménye és bősége! Kétségtelen, hogy ez már nem egy huszonkilenc esztendős tüzes szalontai parasztfiú hetyke legénysége, rigófüttyös reggele. Ez már nem az egykori, friss elméjű, tehetségtől kirobbanó költőzseni ezer felé sziporkázó, poénkodó életkedve, temperamentumos, testileg-lelkileg és szellemileg egészséges világossága! Ez bizony már nem a Toldi nappala - hanem sajnos a Toldi estéje.

    
                                                                                        *