VÉLETLEN VAGY SZÜKSÉGSZERŰ?

 

 

 

 

 

ALAPVETÉS

 

indenki tapasztalhatja - így aztán jómagam is - hogy az életben - mind a sajátunkban, mind a másokéban, mind pedig a rajtunk kívül levő közegben, a végtelen univerzumban - számtalan véletlen és szükségszerű esemény történik, játszódik le, illetve következik be. Nap mint nap rengeteg olyan élményben van részünk, rengeteg olyan jelenséggel találkozunk, amelyekre azonnal úgy reagálunk: véletlen volt, véletlenül következett be. 

Előre vetítem, hogy alábbi fejtegetéseimet mindenképpen a saját tapasztalataim és szerény tudásom szerint fogalmazom meg, ami már az első pár mondatból is talán kitűnik. Ezért feltételezhető, hogy itt-ott bele lehet majd kötni. Különösen akkor, ha egy spulni madzag van az olvasó ölében…Akinek az a véleménye, hogy egyáltalán nincsenek véletlenek, csakis mindenütt és mindenhol a szükségszerűség uralkodik - annak soraim láttán több esélye lesz a felhördülésre, ám aki nem ezt tartja  - annak kevesebb oka lesz erre...

 

A tisztelt olvasó mindezekből talán már sejtheti, hogy egyáltalán nem értek egyet Krasznahorkai László íróval, aki nemrégen a következőt nyilatkozta: "Az a véletlen, aminek muszáj bekövetkeznie." Abban a beszélgetésben, amit Friderikusz Sándorral folytatott - ő ezzel az Univerzum működését, apró mozzanatai, eseményeit jellemezte, s nem konkrétan a hétköznapi életet. Ám, mivel a nagy Univerzum része maga a hétköznapi emberi élet is, tehát nyilván ő ezt erre is értette.

  

"A pillanat törtrésze alatt felfoghatatlan mennyiségű esemény jön létre. s ezek létrejötte vajon véletlen vagy muszáj? - teszi fel a kérdést. Ha megvizsgáljuk - rájövünk, hogy e kettő ugyanaz! Nem igaz! Nem ugyanaz. Aminek muszáj (más szóval: szükségszerű) bekövetkeznie - az a szükségszerűség, s nem a véletlen. A véletlennek nem kell feltétlenül, nem lenne muszáj bekövetkeznie, éppen ezért nevezzük ezen a néven. A szükségszerűnek ezzel szemben viszont egész biztos, hogy be kell következnie, és be is fog. Éppen azért, mert szükségszerű. 

  

Azaz: Krasznahorkai szerint nincsenek véletlenek, minden szükségszerű. Nem igaz, nem minden szükségszerű. Vannak az életben véletlenek, véletlen jelenségek és események, amik éppenhogy ellentétesek a szükségszerűvel. És előfordul az életben ennek az ellentéte: a szükségszerű. Ha nem ezen az állásponton lennék - nem is írtam volna meg az alábbiakat. És mi a kettő közt a különbség? Viccesen ezt mondanám: véletlen: ami nem szükségszerű, és szükségszerű: ami nem véletlen. Ami igaz, de hát ne viccelődjünk, térjünk át a komolyabb fejtegetésre:

 

A leghétköznapibb, szinte mindennapos példa, mikor villamoson, boltban vagy az utcán valakinek a lábára lépünk, vagy karunkkal véletlenül meglökjük. S talán még a földre is esik ilyenkor valami, amiért sűrű bocsánatkérésekre kényszerülünk. S miért történik ez? Mert véletlenül rosszul számítottuk ki a mozdulatainkat: az szélesebbre, nagyobbra sikerül a kelleténél. 

 

 

Sok esetben fordul elő viszont az, amikor - ezzel ellentétben - állítjuk, hogy szükségszerűen következett be az, ami megtörtént, vagyis előre kiszámítható, szükségszerű  volt a bekövetkezése, létrejötte. Például: amikor valaki a csúszós, jeges úton, vagy járdán hirtelen elesik. 

 

Holott helyesebb lenne ilyen esetben azt mondani: valószínű volt, hogy el fog esni ily körülmények között, s még valószínűbb az esés akkor, ha fut, és nem óvatosan megy, ám akkor sem szükségszerű, hogy elessen. (Csak nagyobb rá az esélye.) Gyors mozgásával ugyanis mintegy kihívja a bajt, s valószínűbbé teszi az esést - de akkor sem biztos, hogy elessen, akkor sem szükségszerű az esés.

 

A csúszósság maga ugyanis még önmagában nem elégséges feltétele annak, hogy valaki ténylegesen és biztosan el is essen az efféle jéggel, vagy hóval borított helyen, mert közre játszhatnak véletlenek is ebben. Pl. az adott lerakott járdakő formája, fajtája, simasága, a cipőtalp szerkezete, az adott területen megfagyott jég vastagsága - ami különböző lehet akár az utca két oldalán is - mind-mind hozzájárulhatnak az esés sikeréhez, vagy sikertelenségéhez. 

 

Summa summárum: egyesek elesnek, mások nem - ami véletlen! Helyesebben több véletlen összjátékának "köszönhető" (amik közé a fent felsoroltak is beletartoznak.) Amennyiben szükségszerű lenne az esés a jeges utcán - akkor mindenki elesne, s nem csupán egyesek, s ez pontosan a véletlen jelenlétét, szerepét erősíti eme esetben. Az, hogy néhányan elesnek, s ezek közt hány nő, hány férfi, hány gyerek van - az is véletlen; s hogy éppen kik nem esnek el - s ezek közt  hány férfi, s hány nő vagy gyerek van - az is véletlen, esetleges. (S ez az utóbbi szó itt éppen stílusos, helyénvaló.)

 

És mindennapjainkban persze cselekszünk is sokszor - hol tudatosan, hol félig tudatosan, hol ösztönösen, s ki tudja még hogyan - véletlenül, de talán legtöbbször szükségszerűen, bizonyos ok-okozati viszonyoknak, józan, tudományos szempontoknak megfelelően. Bár ezt az esetek nagy részében nem is gondoljuk át, nem mérlegeljük, csak tesszük a dolgunkat szinte automatikusan. Vajon melyik fordul elő az életünkben többször, statisztikailag százalékos arányban gyakrabban - a véletlen vagy a szükségszerű? 

 

Most nézzen fel a kedves olvasó a sorok fölé és gondolkodjon el egy pillanatra! Próbáljon választ adni hirtelen e kérdésre! S ha megtörtént ennek végiggondolása - akkor közzétenném saját meglátásomat: szerintem a szükségszerű sokkal gyakrabban fordul elő életünkben, sokkal többször következik be, mint a véletlen. S hála Istennek - azok között is viszonylag kevés a szerencsétlen, netán tragikus kimenetelű véletlen. 

 

A pozitív előjelű véletlenek közé sorolhatjuk azokat az eseteket, amikor valaki hirtelen, villámcsapásszerűen, meglepetésszerűen - első látásra - beleszeret valakibe, s utána ötven évet jóban-rosszban leélnek együtt, boldogan és jó egészségben. De lehet teljesen szükségszerű is két szerelmes találkozása, egymásra találása. Sorsszerű, előre nem látható, nem tervezhető és nem kiszámítható véletlenszerű életjelenségek ezek, s azt hiszem: a szerelemben, magánéletünkben fordul elő a legtöbb (pozitív, vagy negatív) véletlen. Sokkal több, mint a munkahelyünkön, foglalkozásunk, hivatásunk során. 

 

 

Mert ahogyan Jean Austin (1775-1817) angol írónő jegyezte meg: "Az ember boldogsága bizonyos mértékig mindig kiszolgáltatottja a vak véletlen szeszélyének." Igaza volt, de két megjegyzést fűznék hozzá. Egyik, hogy a"bizonyos mértékig" megfogalmazás a legfontosabb ebben a mondatban. A másik pedig: semmiképpen nem lehetett a véletlen számlájára írni azt, hogy szegény Jane testvérének cselszövése miatt maradt hajadon...

 

Rosszul karbantartott mozdonyok, vasúti kocsik üzembe helyezésénél, egy elhanyagolt sínpályán - amit csak a rozsda tart össze - szükségszerű, szinte levegőben lóg, kódolva van a baleset! Ugyanakkor véletlenül is bekövetkezhet, hogy kisiklik valami miatt (időjárás, kopó alkatrészek, kődobáló suhancok stb.) egy mozdony vagy vasúti kocsi. Ezt sem lehet teljesen kizárni. 

 

A tetőről puszta véletlenül is leeshet valakinek a fejére egy cserép - amiben legfőképpen az a véletlen, hogy akkor, abban az időben,  és pont az az adott járókelő ballagott arra, mert éppenséggel bárki lehetett volna. Az akkori reggeli eső, az ember, az adott szög, a nehézségi erő kiszámítható fizikai jelenléte, a járdának az adott sávja, amiben végigment (mert mehetett volna fél méterrel beljebb, s akkor nem találja fejen a sindő) vagyis a véletlenek összejátszása, együtthatása azt eredményezte, hogy pórul járt ezen a reggelen szerencsétlen emberünk.

 

Ha egy mp-cel később, vagy előbb megy el alatta - a sindő ugyan véletlenül akkor is leesik - de emberünk éppen megússza, mert az a lába előtt vagy a háta megett landol, s nem a fején. Tehát e szóban forgó esetben  minden a véletlenen múlik. Hozzáteszem: ha egy pár nappal azelőtti hanyag munkavégzés, cserepezés miatt történik mindez - s nem a fagy, eső vagy rajtunk kívül álló körülmények miatt - akkor már semmiképpen nem lehet véletlennek nyilvánítani magát a cserép lezuhanását. Az akkor már a szükségszerűség kategóriájába esik.

 

 

A véletlen és szükségszerű fogalmával kapcsolatban azonban azért leszögezném azt is: saját meggyőződésem szerint az életben van, amire van és lehet ráhatásunk, s van, amire egyáltalán nincs. A legegyszerűbb példát emelném ki: mikor az utcán két autó összeütközik, egymásba szalad - a szimpla, szabálykövető, szabályokat betartó járókelőnek mindehhez semmiféle köze, ráhatása nincs és nem is lehet. Sem annak megelőzése, bekövetkezte, sem annak lejátszódása tekintetében. 

  

Ám a járművek vezetőinek már igen! Vagy az egyiknek, vagy a másiknak, attól függően, hogy ki a vétkes (szabályszegő) és ki az ártatlan (szabálykövető.) Nyilvánvalóan a balesethez annak van a legtöbb köze, aki szabályszegésével annak bekövetkeztét előidézte. A másiknak kevésbé, vagy egyáltalán nincs. Ám akkor, abban az esetben, ha a gyalogos figyelmetlenségével (pl. azzal, hogy piros jelzésnél lelépett a zebrára, s azon közömbösen átbattyogva zavart okozott a közlekedésben) ő maga okozta a balesetet - akkor már lényegesen más a helyzet.)

 

Ha a járművek a megengedettnél gyorsabban hajtanak itt és ekkor - akkor a véletlennek attól a pillanattól kezdve, hogy a gyalogos tilosba lépett - már nincs szerepe. S hogy miért? Mert a baleset bekövetkezte onnantól már szükségszerű lesz, s nem véletlen. A gyalogos lelépése itt és ekkor ahhoz hasonlítható, mint amikor egy kőtömböt bevág valaki egy nagy tócsába. Nyilvánvaló, hogy elkerülhetetlen lesz a fröcskölés, az hogy maga a kőhajító, vagy akár többen is vizesek, sárosak legyenek valamennyire. De hogy ki mennyire - ez már a puszta szerencse dolga. 

 

Ha azonban lassan hajtanak az autóvezetők - egy jól irányzott és időzített, reflex-szerű fékezéssel esetleg mindannyiuk  - az ott jelenlévő autósok és a gyalogos - számára "megúszható" lesz a karambol. S ebben az esetben tehát  - bár akkor is hibát követ el a figyelmetlenül  lelépő gyalogos - nem fog bekövetkezni baleset - szerencsére. Nem lesz "fröcskölés", nem lesz semmiféle kellemetlenség,  nem lesz baleset, s ilyen eset gyakran elő is fordul a mindennapi életben. 

 

A szerencsének viszont ott és ekkor, ebben a szóban forgó esetben lehet szerepe abban, hogy ki hogy kerül ki ebből az egészből. Ki, hogyan, könnyű, esetleg súlyosabb sérülést szenved, vagy ha túl gyorsan jönnek a járművek akkor akár halálos kimenetelű lesz-e valamelyikük számára ez a baleset! Ha mondjuk 150-el jön az úrvezető Mercedesével, s hirtelen fékez - akár elütheti a gyalogost féktávolságon belül, aki ebbe bele is halhat. (A feltételes módot indokoltnak tartom, mert előfordult már olyan is, hogy egy gázolást túlél a gyalogos, de olyan is, hogy nem.) 

 

Vagy - egy más esetben - fékezés nélkül, kormányának hirtelen elfordításával próbálkozik elkerülni a bajt, s kikerüli a gyalogost. Ám ebből meg az lesz, hogy felhajt a járdára, ami még rosszabb következményekkel járhat. De ha fékez - akkor meg hátulról beleszaladhat a mögötte levő, rendesen közlekedő autós, vagy motoros, ami szintén bonyolítja a helyzetet. 

 

 

S ebben az esetben annyira lehetnek többé vagy kevésbé szerencsések az autósok, hogy mennyire sérül a járművük, s kinek mennyibe kerül majd a javítás. És ez nagymértékben a sebességen, és azon múlik, melyikük mennyire rutinos a reflexszerű fékezés mechanizmusában. 

 

És persze közrejátszik az is, melyik vezető mennyire józanul ült akkor a volánhoz, s az sem mellékes, hogy maga a járókelő, az úton átkelő gyalogos  ittas volt-e vajon? Neki meg történetesen abban lehet piszok nagy szerencséje, ha nem tartózkodott éppen akkor a helyszínen, látókörön belül rendőr. Aki alaposan megbüntette volna - akár több tízezer Ft-ra, mert figyelmetlenül lépett le a járdáról.

 

Ha esetleg nem volt a közelben rendőr - akkor a két autós összeütközése után kiugrott vezetők vérmérsékletétől, intelligenciájától függ az ügy további kimenetele; jobbik esetben a malőrt sértetlenül megúszó felek vitájától, megegyezésétől, rendőrséggel való további kommunikációtól, az elkerülhetetlen papírmunkától függ a könnyebb, vagy súlyosabb baleset lecsengése, utóélete. Láthatjuk tehát, hogy a véletlennek, szükségszerűnek s a szerencsének egy ilyen utcai, mindennapi eset kapcsán is milyen fontos szerepe lehet. Mindháromnak egyszerre!

 

Sokat írtam, elmélkedtem erről a témáról egyik korábbi tanulmányomban, melynek címe volt a következő: "Életünk kiszámíthatósága és kiszámíthatatlansága". Ami ezzel a most taglalni készült témával nagyon is összefügg, de most ezt a fontos kérdést máshonnan fognám, illetve világítanám meg.

 

Nyelvünk szépségét, rugalmasságát, hajlékonyságát, kifejezőképességének gazdagságát és árnyaltságát bizonyítja az is, hogy e két fogalomra (a véletlenre és a szükségszerűre) megvan a megfelelő, találó szavunk. A vél-etlen - ugyanúgy, mint a hibá-tlan valaminek a kizárására utal. Az első esetben a vélhetőségnek, a másodiknak az esetleges hibáknak a kizárására. 

 

Arra, hogy a véletlenség esetében nem véljük, nem gondoljuk (még véletlenül sem!) előre azt, hogy valami  bekövetkezik, de ennek ellenére mégis - mint láthatjuk és tapasztalhatjuk - mégis megtörténik. A szükségszerűségnek - ami ennek ellentéte - viszont éppen az a jellemzője, hogy a belső összefüggésekből és kölcsönhatásokból, valamint annak oksági viszonyából adódóan mindenképpen bekövetkezik maga a jelenség, az esemény, a történés.

 

Az, hogy Liszt a 19. században felnőttként zseniális előadóművésszé és komponistává váljon - az tagadhatatlanul  szükségszerű  volt. Ismerve életét, gyermekkorát, rendkívüli zenei, művészi adottságait - csupán idő, hihetetlen szorgalom és akaraterő, elszántság és szívósság kellett ahhoz, hogy kivételes képességeit egyre magasabb szintre fejlessze. Hogy kimagasló zenei tehetséggé, zseniális művésszé, zeneszerzővé váljon. De ugyanígy volt ez egyéb más zsenikkel is - Bartókkal, Kodállyal, Bachhal, Beethovennel,  Mozarttal, Mendelssohnnal és számos más zenei nagysággal.

 

Az írók közül pedig Tolsztojjal, Csehovval, Puskinnal, Dickenssel, Mannal, a magyarok közül Karinhyvel, Kosztolányival, József Attilával, Móriczal, Babitssal, Máraival, Radnótival, Füsttel Hamvassal, Németh Lászlóval. A tudósaink közül pedig Szentgyörgyi Alberttel, Neumann Jánossal, Gábor Dénessel, Karikó Katalinnal. Akik esetében ráadásul még az is szükségszerű volt, hogy Nobel-díjat kapjanak.  

 

És még hosszan folytathatnám a sort mindazokkal, akiknek gyerekkorukban már kódolva volt, a legnagyobb valószínűséggel szükségszerűnek látszott mindenki számára, hogy szükségszerűen nagyokká váljanak. S bár életük nekik is tele volt hol szerencsés, hol szerencsétlen véletlenekkel, kitartásokkal és betartásokkal, keserűséggel és tragédiával, az a szellemi hajtóerő, az a lendületes, fáradtságot  nem ismerő küzdelem és alkotói potencia - ami mindegyiküket jellemezte - elkerülhetetlenül arra ösztönözte őket, hogy nagyokká váljanak.   Már életükben is nagyok lettek, de utána meg aztán pláne! (Mert hogy is mondta Jászai Mari? "Sohasem volt az nagy, aki a halála után  nem nagy."    

 

Azonban a legérdekesebb és legelgondolkodtatóbb, hogy a hétköznapi életben, az ember külső környezetében nagy általánosságban  e két alapvető kategóriának:  mind az elsőnek (a véletlennek) mind pedig a másodiknak (a szükségszerűnek) a bekövetkezte tőlünk jórészt független. Úgy is mondhatjuk: ami az emberen belül, belső életében zajlik, arra van néki ráhatása, befolyása - ami mindezeken kívül esik - arra nincs. 

 

Magának a rajtunk kívül zajló eseménynek, a történésnek a konkrét megelőzésére, elkerülésére - ott és akkor, amikor az bekövetkezik - már semmilyen ráhatásunk nincs. Viszont az, hogy egész életünk folyamán a mi privát életünkben melyikből (a véletlenből és a szükségszerűségből) mennyi következzen be, melyikből legyen kevesebb, vagy több - arra már igen!

 

Ráhatásunk, befolyásunk lehet erre, s kell is, hogy legyen - de a véletlenek itt is közrejátszhatnak. Ezért totálisan nem mindenkor és nem mindenben tudjuk ezt az arányt szabályozni, irányítani, meghatározni. Mert az igaz, hogy mindenki a saját sorsának (szerencséjének) a kovácsa, de nem mindenkinek a kezében ugyanolyan az a bizonyos  kalapács. 

 

S nem mindenkinek a fejében ugyanolyan szaktudás rejtőzik sorsának, szerencséjének, saját egyéni boldogságának a kikovácsolására. És bizony nem mindenkinél ugyanolyan erős az a bizonyos üllő sem, amin kovácsolni tud. S hogy a belső és külső tűzről már ne is beszéljünk. 

 

 

Vagyis: Isten mindenkinek megadja a lehetőséget saját békés életének, boldogságának felépítésére, megteremtésére. De mindenkinek a saját eszközeivel, született képességeivel (amit a génekkel hozunk az öröklés folytán, s amihez Istennek konkrét köze, beavatkozása nincs) saját egyéni körülményeivel, sorsával megküzdve kell élnie ezzel a lehetőséggel. Mindenkinek magának kell megteremtenie, kikovácsolni saját sorsát, egyéni boldogságát. S ebben a folyamatban a véletleneknek és szükségszerűségeknek - ha nem is egyaránt - de szerepük van.

 

Mindehhez "csak" segítséget, támogatást adhat és nyújthat a Teremtő. Mint ahogy ahhoz is: hogyan visszük mindezt végbe a véletlenek és szükségszerűségek kötött lavírozva, hol ennek, hol amannak több teret engedve. S jó esetben azok megfelelő arányát megtartva, illetve igyekezve e kettő mozgását, jelentkezését, előfordulását valamiféle egyensúlyban tartani.

 

 

KIK, VAGY MIK BEFOLYÁSOLHATJÁK AZ ARÁNYOKAT?

 

 

ogy földi életünk során milyen is legyen e kettőnek - a véletlennek és a szükségszerűnek - az aránya, azt bizony egyfelől egész korábbi életünk, életmódunk, jellemünk, természetünk határozza meg. Ez az egyik. A másik pedig az - s ezt mint hívő ember mondom és írom - hogy Isten közvetítése, véleménye, beavatkozása és akarata nélkül még egy verébfióka sem eshet le a fáról - ahogy a Biblia írja.

És mindezzel jómagam azt akarom állítani, hogy a Teremtőnek - éppen azért, mert Ő alkotta meg az első emberpárt, s mert mindebből következvén Ő ismer minket a legbehatóbban, ő ismer bennünket igazán, totálisan és a legjobban - igenis mindenkor közvetett (és nem közvetlen) szerepe, hatása és befolyása van életünkre és életünkben. És így "beleszól", beleavatkozik bizony abba is, hogy milyen is legyen ez az arány!

 

 

 

 

Közvetett, és nem direkt módon, útmutatásaival, jelzéseivel - régen és ma is - megtervezi, megszabja hogy egy adott földi lény életében a szerencse, a véletlen és a szükségszerű milyen és mekkora arányban legyen jelen, mikor melyik jelentkezzen. Hogy melyikből mikor és mennyi következzen be, s hogy ezek miféle szerepet játsszanak saját életünkben - arra nézve azonban sokat tehetünk.

 

 

Még egy egyszerű példa a közlekedés területéről: lelépünk a villamos vagy busz lépcsőjéről, s annak fémszélét érintve megcsúszunk, megbotlunk - mert a lépcsőhöz súrlódó jobb lábunk mellé nem tudjuk azonnal, kapásból melléhelyezni a másikat. Így aztán megbotlunk, vagy csúnyább kifejezéssel: pofára esünk. Rosszabb esetben akár hasra is vágódhatunk. Mindezt persze mi magunk idézzük elő, mi befolyásoljuk - még akkor is, ha tudatosan nem akarjuk, s ha véletlenül is következik be.

 

 

 

 

Mi is történik itt valójában? Mire gondolunk ekkor?

Nem véljük, nem gondoljuk, hogy ezúttal 5 cm-rel nagyobbat fogunk lépni, s nem rövidebbet. Akkorát, ami pont megfelelő és alkalmas ahhoz, hogy telibe találjuk a lépcsőt, azaz ideális esetben éppen annak közepére lépjünk, s ne kissé odébb: a szélére.  Hiszen annyiszor és oly automatikusan megtettük már, több százszor is ezeket a szokásos lelépéseket, így nem is gondolunk rá hogy most éppen hosszabbra sikerül a steppelésünk valami miatt (legtöbbször apró figyelmetlenség  elgondolkodás, vagy beszélgetés stb. miatt.) 

 

Helyesebben: arra gondolunk, vagy nem is gondolunk, hogy most is sikerülni fog baj nélkül leszállnunk. Véletlenül, vélés nélkül (előre nem vélhetőleg) tehát megbotlunk. Netán térdre, tenyérre vagy -  ahogy fent jeleztem - pofára, vagy hasra esünk, elvágódunk. Lám, milyen szép, találó kifejezések vannak nyelvünkben, (mint ezek a fentiek is) csak válogatnom kell közülük...

 

És persze ugyanúgy találó magyar nyelvi kifejezés a szükségszerű is, akárcsak a véletlen. Ami magában rejti azt, hogy valamilyen eseményre pontosan az a jellemző:  szükséges, elengedhetetlen vagyis elkerülhetetlen, hogy létrejöjjön, bekövetkezzen, megtörténjen. Legegyszerűbb példa: kinyitjuk az ablakot ás árad be a tavaszi, a nyári, az őszi, vagy a téli levegő; kinyitjuk vízcsapot és folyni kezd a víz, kinyitjuk a tűzhely gázcsapját és lángok jelennek meg az eltekert gomb rózsájának nyílásain. S persze ezzel egyidőben meleget is érzünk. 

 

Tehát ilyen és hasonló esetekben száz százalékos annak valószínűsége, hogy biztosan  megtörténjenek a felsorolt események: hogy az oknak (a nyitásnak) minden esetben ilyen adekvát és magától értetődő következményei legyenek. Melyiknek melyik.

 

 

MÉG MÉLYEBB VIZEKRE EVEZVE...

 

int láttuk  - itt  belépett a szükségszerű mellett a valószínű, valószínűleg kifejezés is. Ami megint egy nagyon szép, szabatos magyar szó. Arra utal: a hamarosan bekövetkező eseménynek az a jellemzője, az a sajátos színe, hogy kisebb vagy nagyobb esélyünk van arra, hogy az valóban, valóságosan be is következzen. A kisebb vagy nagyobb valószínűséget a matematikusok több ezer elvégzett kísérlettel számadatokkal, képletekkel igazolják.

 

A köznapi életben ilyeneket szoktunk mondani: sötét felhők gyülekeznek - valószínűleg esni fog. Vagy: szemmel láthatólag romlik az épület állaga, mert 100 éve nem volt felújítva - így valószínű, hogy hullani kezd hamarosan a vakolat, esetleg a stukkók, peremdarabok is elszabadulhatnak arról, s a járdára eshetnek. (amire számos példát láthattunk már, még halálos baleset is volt ilyen esetekből...) Vagy: 30 fő az osztálylétszám, tehát nem nagy a valószínűsége annak, hogy ma felelni fogok. 

 

Vagy: elég hanyagul dolgoztam ki a példákat, tehát kicsi a valószínűsége (esélye) annak, hogy ötös lesz a dogám. Vagy: ha valaki bemegy egy zajos falusi kocsmába, és egy részeg alakba beleköt, megjegyzést tesz rá, sértegeti - akkor nagy az esélye, elég magas a valószínűsége annak, hogy megpofozzák, netán jól megverik. Ha biztosra ugyan nem is állíthatjuk... 

 

De mikor mondhatjuk, hogy biztos lesz valaminek a bekövetkezte és nem valószínű? (Ami kétségtelenül jóval többet, totális eredményt jelent a némileg bizonytalannal, azaz a valószínűvel szemben.) Csakis akkor állíthatjuk ezt - mint pl a fenti, csapos esetekben, amikor a fizikai törvényszerűségek, perdöntő ok-okozati összefüggések számtalan példával már bebizonyították, hogy az eredmény, a következmény mindenképpen bekövetkezik. 

 

Vagyis a biztos és a valószínű a következőben különbözik: biztos az, aminek 100 százalékos a valószínűsége a várható bekövetkezést illetően. Tehát akkor, ha valaminek arra van a legnagyobb  esélye, hogy biztosan meg is történik majd emberi számítás szerint - akkor állítjuk (állíthatjuk) hogy a lehető legnagyobb, azaz: 100 %-os a  valószínűsége matematikai értelemben. 

 

De van olyan is, hogy kémiai-fizikai értelemben valaminek száz százalékos a valószínűsége: ha egy benzines papírt meggyújtok gyufával egy oxigéndús környezetben - az biztosan, száz százalékos valószínűséggel meg is gyullad és égni fog. (Hogy el is ég teljesen - annak már kisebb a valószínűsége, hiszen jöhet szél, lehet nedves a papír stb.)

 

Nagyon kicsi a valószínűsége (gyenge a biztossága) annak, hogy egy társasjáték során valaki állandóan hatost dobjon, hiszen matematikusok kiszámították - tízezres kísérletekkel - hogy a kocka valamennyi, pontot jelölő oldalának felülre kerülése, megjelenésének, valószínűségének ugyanakkora az esélye, lehetősége egy normális kocka esetén. (feltéve, ha nem cinkelt, preparált kockáról van szó.) 

 

 

Idézek pár sort az Internetes SULINET - honlapról: 

 

"Kocka dobásakor biztos esemény lehet az, hogy a dobott szám kisebb 7-nél és lehetetlen, hogy 6-nál nagyobb. Ötöslottó esetén (90 számból 5-öt húznak ki) vajon lehetetlen esemény-e az, hogy valakinek kétszer egymás utáni húzáson ötöse legyen? Ennek az esélye százalékban kifejezve 0,0000000000000518%. Ilyenkor azt mondjuk, hogy bár elméletileg lehetséges, de gyakorlatilag lehetetlen. Biztos esemény az olyan esemény, amelyik biztosan bekövetkezik a kísérlet elvégzésekor. Lehetetlen esemény az olyan esemény, amelyik biztosan nem következik be a kísérlet elvégzésekor."

 

Röviden hozzáteszem a magam szájíze szerint: van némi különbség a szükségszerű és a biztosan bekövetkező események között. Szükségszerű: aminek nagyon nagy a valószínűsége (de nem száz százalékos) hogy ténylegesen bekövetkezik; a biztos pedig az, aminek száz százalékos a valószínűsége, hogy be is következik. Úgy is szokták mondani: a lehető legnagyobb arra az esély, hogy bekövetkezik.

 

A lottójátékban az esélyeket illetően egyszerű a helyzet: itt mindenkinek ugyanakkora esélye van az ötös találat elérésére. Ezért a legdemokratikusabb játék (nem úgy, mint a hazai közbeszerzéseknél, ahol csakis "egyeseknek" van esélyük...) S hogy miért? Mert a variációk, permutációk száma olyan nagyszámú (több millió) hogy senki sem tudja teljes bizonyossággal a több millió közül - még véletlenül sem - előre tudni és beikszelni azt az egy nyerő-ötös számkombinációt, amit majd a hét végén ki fognak majd húzni, helyesebben: kihúzhatnak majd.

 

Gondoljuk végig! Gyakorlatilag - ha valakinek lenne arra pénze, hogy annyi szelvényt vegyen, melyeken egymás után a hasábokon az ötös számegyüttes összes variációját kitöltse - akkor sem végezne vele addig, amire a sorsolást megkezdik. Vagyis egy hétig nem érne a végére, még akkor sem, ha történetesen egy másodperc alatt tölt ki egy szelvényt. Azzal viszont, ha valaki mondjuk megvesz akár több szelvényt  is, s azokat találomra kitölti - azzal oly csekély mértékben tudja csak esélyeit növelni, ami matematikai értelemben nulla, elhanyagolható, nincs értelme.

Vagyis: nincs ember, aki állandóan és biztosan minden dobásánál hatost tudna dobni egy kockával, vagy  száz százalékos biztonsággal  tölthetne ki ötösre egy, vagy akár több szelvényt. S ezt a szerencsejátékot üzemeltetők nagyon is jól tudják. S úgy, hogy egy vagy több telitalálatos van egyszer-egyszer, az hosszú távon az eladott szelvények halmozódásából bőven megéri nékik, hogy ezzel foglalkozzanak. (Ezer Ft-ért a játszó felek megvesznek egy darab papírt, amin pályáznak, amiből milliárdok jönnek be a szerencsejátékokat üzemeltető cégnek, s abból visszafizetik a nyeremények ehhez képest csekély összegét.)

Csak kapásból: a játékokból hetente bejön mondjuk 5 milliárd Ft, s a nyereményekre kifizetésre kerül egy hét múlva pár millió, de van úgy, hogy annyi sem, s akkor halmozódik tovább...Van haszon? Van, s ez nem véletlen - ez szükségszerű...Summa summárum: a véletlen, a biztos, a valószínű, a száz százalékosan valószínű (azaz: a biztos) a "kicsi, közepes vagy nagy a valószínűsége, valószerűtlen, lehetséges, teljesen lehetetlen, biztos. bizonytalan, a szükségszerűen bekövetkező, a véletlenül előforduló" kitételek mind mind egymástól különböző, s mást jelentő fogalmak. 

 

Mi az, ami biztos? Ahogy szoktuk mondani: Biztos, csak a halál! Mert még a születésnek is egy terhesség esetén "csupán" nagy a valószínűsége. S hogy miért? Mert sajnos előfordulnak - igaz csekély számban, de mégis -  halva született csecsemők, vagy olyan édesanyák, akik nem élik túl a szülést, s léteznek veszélyeztetett terhes kismamák is. 

 

Tehát még a születés sem biztos, csupán lehetséges - bár pár hónap elteltével nagyon is valószínűleg bekövetkező csodálatosan szép anatómiai, élettani esemény, a fogamzás szép és megható következménye. Ám egy dolog ezzel ellentétben bizonyos: a halál. A születés - ugyanúgy, mint maga az egész emberi élet - sok-sok rizikóval, bizonytalansággal, bonyodalommal, fájdalommal, nehézségekkel  jár. Mint egyik ismerősöm szokta mondani: legnagyobb bizonyosság az, hogy minden bizonytalan az életben. (Amit persze lehet vitatni, mert minden azért nem, csak sok minden.)

 

Rengeteg az életben a véletlen, s ugyancsak rengeteg benne a szükségszerű. Ez viszont szerintem: tagadhatatlan. És érdekes, hogy mindegyikre tudunk szerencsés és szerencsétlen kimenetelű példát mondani. Akadhat szerencsés véletlen (pl. amikor akaratlagosan, figyelmetlenül átszalad valaki az úttesten, s annak közepén megbotlik. Ám akkor, pont abban a percben nem jön arra semmilyen jármű. Ez természetesen: szerencsés véletlen.)

 

Viszont ha jön egy autó, vagy motoros pláne 120-szal (!) akkor az már nagyon szerencsétlen véletlen, ha valaki megbotlik és még sem üti el a jármű. (Mert senki nem mondhatja szükségszerűen azt a közlekedésben, hogy minden egyes pillanatban folyamatosan jönnie kell valaminek az úttesten. 

 

Különösen ott, azokon a szakaszokon, ahol lámpák vannak, melyek a jövetelek folytonosságát állandóan megszakítják.) Az előbbi eset is pl. több véletlen összejátszása következtében alakult ki, még akkor is, ha maga a végeredmény: a gázolás szükségszerűen következett be, hiszen minden körülmény közrejátszott abban, hogy apró, de fontos okok  egy logikai lánc végén ilyen következményt hozzanak. 

 

És azért volt szükségszerű elsősorban ez a következmény, mert ebben az esetben az kikerülhetetlen, megakadályozhatatlan volt. Azaz: így kellett lennie. A szükségszerű tehát jellemzője egy  olyan eseménynek, történésnek, ténynek, ami szükséges, hogy előforduljon, bekövetkezzen, létre jöjjön, mert minden ok, vagy több ok is erre, efelé mutat. És ezek között is lehet szerencsésen bekövetkező, szerencsés eredményt hozó szükségszerűség. 

 

Ilyen szerencsés eset pl.  az újszülött világra jövetele akkor, amikor a kórházba kerülés után egy óra múlva az anya minden komplikáció nélkül szüli meg gyermekét, s mindketten egészségesen hagyják el pár nap múlva a kórházat. És ez már szerencsés szükségszerűségnek mondható így együtt. Szemben azzal, amikor pl. sajnos súlyos agykárosodással jön világra egy gyermek, ami egyértelműen szerencsétlen körülmény abban a szükségszerű anatómiai, élettani folyamatban, amit szülésnek nevezünk. És annak, hogy mindez sajnos bekövetkezik - megvannak az élettani és egyéb okai, amik között még a nem megfelelő orvosi beavatkozás is előfordulhat.

 

Vagy - a szüléseken kívül más területeken -  akadnak pl. szerencsés kimenetelű operációk, amik után a megműtött beteg akár harminc évig is vígan él minden utókezelés és fájdalom nélkül. És sajnos vannak szerencsétlen kimenetelűek, amikor vagy meghal a beteg a műtőasztalon, vagy életben marad, de állandó panaszaival csak hónapokig él még utána. De az sem kizárt az életben, hogy abszolút sikeres műtét után néhány hónapra rá, vagy évek múlva hal meg az egykor műtött beteg - különböző okokból. Amiért természetesen magát a műtőorvost már nem lehet hibáztatni.

 

Visszatérve a születés témájára: valóságos rizikó a gyerekszületés, s maga a gyerekszülés is. (azaz: vagy bekövetkezik, vagy nem, bár a gondos orvosi kezelésnél sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy normális, egészséges lesz az újszülött is és az marad az anya is.) Ám az, hogy aki egyszer világra jön, - az földi értelemben, itt e földön egyszer meg is fog halni - az biztos. Az semmiletteképpen (bár ezt a szót aláhúzta pirossal a gép, mégis vállalom, mert szép magyar kifejezés!) nem fordulhat elő, nem lehet sem véletlen, sem szükségszerű, hogy valaki örökké életben marad itt, e földi világban. 

 

Négy-ötszáz éves emberekkel nem szoktunk találkozni ugyanis  az utcán  - mint a bibliai kiválasztottakkal, akik matuzsálemekként haltak meg - ami ennek ellenkezőjét bizonyítaná...Itt, ebben az esetben, mai földi világunkban nem fordulhat elő, hogy valaki véletlenül életben marad kétszáz éves kora után is, bármily egészséges lenne is akkor. 

 

Legtöbben közülünk - a statisztika szerint - hatvan és száz év között hunyunk el, annak ellenére, hogy a Teremtő 120 évre "hitelesítette" az emberi szervezetet. Ám az egyes emberi szervezetek, lelki-szellemi tényezők, életmódok és sorsok, véletlenek és szükségszerű események egyénenként oly hihetetlenül különbözőek és sokszínűek, hogy abszolút véletlen: ki, mikor, miben és hogyan fog meghalni. 

 

Ami biztos és szükségszerű, hogy az élőlények földi élete véges. Tehát az életműködések egyszer meg fognak szűnni kivétel nélkül minden emberi és állati szervezetben, sőt a növényeknél is.  ("A szív, a máj, a szárnyas két tüdő" - ahogy a költő írja - nem tudjuk hogyan s meddig szolgál bennünket.) Aki megszületik - meg is hal. Ki ekkor, ki akkor, ki előbb, ki pedig később. "Nem érkezési sorrendben megyünk el." - mondta egyszer egykori kezelő- orvosom. 

 

Ami viszont  abszolút bizonytalan, véletlen és esetleges, előre teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor és hogyan hal meg valaki. Hiszem, hogy ugyanúgy, mint a születésnél, úgy az élet tartamának behatárolásánál, az élet fenntartásánál és támogatásánál is van közvetett szerepe, jelentősége az embert egykor megteremtő Istennek. 

 

De hogy kinél mi módon, milyen formában, miért és hogy jelentkezik mindez, százalékos arányban, hány százalékban jut érvényre e földi színtéren az isteni kegyelem - nem tudjuk és nem tudhatjuk. Hogy mi az, ami felfogható Isten által küldött jelzésként, s mi az, ami csak véletlenként magyarázható, s nem éppen Tőle eredeztethető figyelmeztetés - nem tudjuk. Hogy mikor és mennyi "hitelesíthető" intő, figyelmeztető jelként, miként jelentkezik, érvényesül a megbocsájtás, hogyan érvényesül az egész isteni működés és beavatkozás  embernél, állatnál, növénynél - ezt nem tudhatjuk biztosan. 

 

Legfeljebb: hihetjük! Hogy milyen szerepe van mindebben a véletlennek, a szükségszerűnek, mi köze ennek és ebben Istenhez, hogy e kettőt mi módon befolyásolják az isteni intézkedések - azt emberi lény meg nem tudja mondani. Az állat meg a növény pedig pláne nem.

 

"Csupán" hiheti, ha hívő ember - s kételkedhetik, bizonytalankodhatik benne, ha nem az. A hívő ember (jómagam is) természetesen azt vallja: mindenhez - ha közvetett módon, reá jellemzően - igenis köze van Isten mindenható, irányító, mozgató, harmóniát fenntartó, mindent összerendező tevékenységének. 

 

Aki viszont ezzel homlokegyenest ellentétes nézeteket vall, aki nem hisz Istenben - az pedig ész-okokat, logikát, tudományos érveket keres (és sokszor ő maga szerint talál is) mellyel igyekszik kizárni mindenből az Isten vezérlő mechanizmusát és beavatkozását. Igyekszik kizárni a véletlenekben és szükségszerűségekben játszott - hívők szerint  megfellebbezhetetlen, s általuk "igazolt" szerepét és jelentőségét. De hogyan és miért lesz valaki hívő, vagy nem hívő? Van-e ebben a véletlennek, vagy szükségszerűnek valamilyen szerepe? Röviden: mindkettőnek van ebben szerepe.

 

 

HÍVŐK ÉS NEM HÍVŐK ÁLLÁSPONTJA E KÉRDÉSBEN

 

 

tt, e ponton jegyezném meg: soha sem válik hívővé, s nem is lehet senkinek megtéríteni azt az embert, aki a hitet a tudományos, racionális oldalról közelíti meg. Akinek   indoklásait csakis a tudományos érvek jellemzik, s ezek bevetésével próbálja  magyarázni Isten létét (illetve nemlétét) és számára hihetetlen cselekedeteit Aki minduntalan tudományos magyarázatot, logikai, racionális érveket keres Isten régi és mai intézkedései kapcsán. 

 

S hogy mi itt az alapvető probléma? Mi az, ami ebben nem helyes? Miért is nem fogadható el - szerintem - a magyarázatnak ez az útja és formája?

Azért, mert a vallás, a hit ott kezdődik, ahol a tudomány véget ér. Amire a tudomány már nem tud, vagy nem talál magyarázatot, amire nem tud mindenki számára hasznos, elfogadható, logikailag konkrét, "kézzelfogható igazságot" felmutatni - azt a hit felvállalja. Arra megnyugtató álláspontot és igazságot hoz és tár fel az ember számára a maga sajátos eszközeivel. 

 

Amely kérdésekre az ember a tudományban nem talál megfellebbezhetetlen válaszokat - arra megleli a Bibliában, a szentírásban, Isten és Jézus cselekedeteiben. Sok emberből - de nem mindenkiből ezért - ennek hatására lesz hívő lélek. S aki már az - ezzel erősíti hitét, meggyőződését.

 

Ahová az ész, az értelem, az intellektus, a tudás nem tud érdemben és megnyugtatóan behatolni - ott a vallást, a hitet, Istent hívjuk segítségül. Tőle várunk tanácsot vagy megerősítést, megnyugvást és megoldást gondjainkra. Nem menekülésről van itt szó, hanem segítségkérésről és támogatásról. 

 

Azokba a homályos, ismeretlen zugokba ahová már nem tudnak bevilágítani a racionális, tudományos érvek, ahol mindezek már nem tudják eloszlatni kétségeinket - ott a felmerülő kérdéseinkre az irracionális, spirituális erőkhöz fordulunk lehetséges és megnyugtató válaszokért. Ott az Istentől kért - és kapott - energiával próbálunk világosságot gyújtani. 

 

Ott annak fényénél és oltalmában iparkodunk magyarázatot találni arra, amire egyszerű földi halandóként másképpen már nem tudunk. Ahol már az észérvek, a logika eszközei gyengének bizonyulnak - ott, és akkor kezdődik a vallás  szerepe, jelentősége. Ott nyújt sokaknak (sokunknak) lelki megnyugvást, feltöltődést, enyhülést, megoldást a hit.  Ott nyer igazi teret a bizalom, a meggyőződés, a bizonyosság Isten hatalmában, erejében, mindenhatóságában. Mégpedig meglehetősen jelentős, hatalmas, értékes, végtelen és biztonságos teret. 

 

A virág nyílásában,  az állat vagy az ember fejlődésében, a Föld vízháztartásában, a víz körforgásában, a vese működésében, a kémiai vegyületek egymásra hatásában, a szabadesés folyamatában, a háromszög területének egzakt kiszámításában ki lehet mutatni tudományos érveket, szabályokat és megdönthetetlen igazságokat. 

 

Ám abban, hogy Isten miért szemelte ki éppen Mózest a törvények kihirdetésére, Noét a bárka megácsolására, mi volt igazi szándéka a bűnös emberiség elpusztításával, miért veszíttette össze az ács-családapát aztán saját családtagjaival, miért jutalmazta plusz évekkel mindkettőjük földi életét, miért pusztította el Szodomát és Gomorát, miért kegyelmezett meg végül Ábrahámnak és kisfiának - ezt csakis a hit útján, a hit erejével, annak szintjén lehet megközelíteni, megmagyarázni. 

 

Vagy még megmagyarázni sem, csak hinni: mert számára ez szükségszerű és fontos volt! S a hívő ember éppen abban hisz, hogy mindez fontos és elengedhetetlen, tehát szükségszerű volt Isten számára, és semmiképpen sem véletlen, vagy netán tévedés. Isten - akárcsak egyszülött fia, Jézus - nem bízott, és ma sem bíz semmit a véletlenre, vagy a szerencsére, s mindig szükségszerűen cselekszik.

 

Hívő ember csak az lehet, aki az Istenben való hit területén egyszer s mindenkorra szakít a józan ész-okok, logikai következtetések, racionális érvek, tudományos tételek és igazságok keresésével és magyarázatával. És ebből kifolyólag szó szoros értelmében mindent elhisz, amit tudományos elméletekkel nem lehet alátámasztani. Tehát hisz - és nem tud! De ahhoz, hogy hívővé válhasson valaki - ahhoz az életben rengeteg dolgot kell megtanulnia, tapasztalnia, átéreznie és átgondolnia.  

 

Szükségszerű (megint a szükségszerű!) a Biblia alapos tanulmányozásán (1) kívül az ember saját sorsának élettapasztalatainak, élete eseményeinek (2) átgondolása, esszenciája, a folyamatos tanulás (3) triumvirátusa ahhoz, hogy sok-sok kétség, szkeptikus szemléletmód alapján és után lassan megerősödjön, meggyőződéssé váljon valakinek a hite Istenben. 

 

Például rá kell jönni a sok-sok tanulása, tudása alapján arra is, hogy léteznek dolgok, amiket csakis a hit útján (tudományos magyarázatok nélkül) irracionális téren tudunk megérteni, megmagyarázni, elfogadni. Vagyis az igazhit megszületése, megléte, birtoklása, megerősödése az éppenhogy nem a kevés, hanem pont a nagy tudással bíró, olvasott, művelt emberek, a rugalmasan gondolkodó lények sajátja. Ezért is képtelenség pl. egy kisgyermeket igazhitre, Isten létének elfogadására,  mindenhatóságának megértésére megtanítani. 

 

Lehetetlen meggyőzni őt Isten létéről, megtanítani annak elfogadására, s elhitetni vele: a Teremtő mindenható, s minden tette a szeretet, igazságot , békét szolgálja.  Erről szól az alábbi végtelenül aranyos, bájos kis gyereksztori, ami az isteni cselekedetek mögött rejlő ész-okok, racionális indítékok keresését állítja szembe magával a hittel, Isten jó tetteiben való meggyőződéssel. A történet a következő: 

 

"Nagymami sétál 4 éves, aranyos kisunokájával a Balaton partján a nyári hőségben. A víz szépen hullámzik, gyönyörűen süt a Nap, a fürdőzők boldogan lubickolnak a selymes vízben.

 

 

- Látod, kiscsillagom, most milyen szép a víz! De milyen változás áll majd be itt decemberben, amikor a nagy téli hidegben ezt a tavat szilárd, kemény jégpáncél borítja majd. S ha megnősz - jöhetsz ide korizni! És ezt is bizony Isten végtelen jóságának köszönhetjük! Hogy ezt is meg tudja Ő tenni, s képes megteremteni, véghez vinni! Mert Ő csinálja azt is, hogy jeget varázsol a vízből! - mondja a nagymama. 

- Ja, persze, télen könnyű neki! " - vágja rá öntudatosan a kisunoka.

Eddig a szellemes, tanulságos történet. A térítés - amiben magam sem hiszek - tehát itt, ebben az esetben sem sikerült. Mert téríteni, agitálni nem lehet eredményesen és sikeresen azt, aki nem akarja! Hívővé csak azáltal válik az ember, ha minél behatóbban és részletesen, folyamatosan olvassa a Bibliát, s megérti annak lényegét. S mindezek után összeveti a könyvek könyvéből áradó mondanivalót saját különbejáratú életével, egyéni életének és embertársainak eseményeivel és sorsával.

 

Ha e sorok elmélyült olvasása után elhiszi mindazt, ami ott írva vagyon, ha leszűri a tanulságokat,  ha elhiszi, hogy Isten valamennyi cselekedete - még ha emberáldozatokkal is járt vagy jár - az Ő számára elengedhetetlen, hitéből eredeztethető, fontos és szükségszerű volt és az ma is. És semmiképpen sem véletlen, vagy tévedés.  " Was  Gott  tut, das ist Wohlgetan" - amit Isten tesz, az jól van úgy. 

 

Aki ebben kételkedik, bizonytalankodik, vacilál - már nem is lehet hívő ember. Az igazhit - ha az már meggyőződéssé vált - az Istennek és Jézusnak a jócselekedeteiben, feltétlen jószándékában és végtelen szeretetében való kételkedést (pláne tagadását) a véle szembeni ellenérzést, nem tűri, a szkepticizmust nem engedi meg. Ezeket a megszilárdult igazhit már kizárja, fölöslegessé, értelmetlenné teszi. 

 

Véleménye a hívőnek is természetesen bármilyen formában, az élet bármely területén lehet, kérdéseket feltehet akár magának is (hisz a kérdések tán még fontosabbak, mint a válaszok.) De kételyei, bizonytalankodásai, megingásai a Szentháromság egységében, annak elismerésében, Isten szeretetében, jóságában, mindenhatóságában, örökkévalóságában nem lehetnek. Akinek vannak - arra az emberre szoktuk mondani: az illető megingott hitében.

 

Az igazhívő ember - ha meg akarja tartani és őrizni hitét - nem tévedhet arra a területre, mint az a lelkész, aki azzal állított be Lutherhez:  "Sokszor magam sem hiszem el azt, amit prédikálok, mert kétségeim vannak." Ezért hívő katolikusként jómagam azt állítom: nem igaz, amit az igen tisztelt, nagy tudású Popper Péter tanár úr mondott, hogy szerinte nincs hit kételkedés nélkül, mert ha nincsenek kételyei valakinek a hit kérdéseiben - akkor az az ember fanatikus. Én ezt tagadom, teljesen másképp gondolom, másképp ítélem meg:

 

Az embernek kételkedésre, kétkedésre, szkepticizmusra mindig és mindenhol szüksége van. Ez fontos azért, hogy a világról, magunkról és másokról kialakult tudásunk egyre nagyobb, egyre bizonyosabb, egyre átfogóbb és megfellebbezhetetlen legyen, hogy fokozatosan eljuthassunk a bölcsesség szintjére. Minderre a hit kialakulása, megerősödése érdekében is szükségünk van (szükségszerű ez.) De csakis addig, amíg a fenti tanulási, tapasztalási folyamat után, annak végén a hit kellőképpen meg nem erősödött bennünk. 

 

Ha  már azonban szilárddá, megingathatatlanná vált bennünk a hit - akkor ott és akkor, a továbbiakban már nincs semmi helye, szerepe és főként értelme  az esetleges kétségeknek, kétkedéseknek. Ott és akkor már további kétkedésre nincs szükség. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében olvashatjuk: 

 

"A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő. Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik."

 

 

Isten nem tudományos észérvek, logikai axiómák, ok-okozati összefüggések figyelembe vételével, s azok érdekében cselekedett és cselekszik. Ő a szeretet, a jóság, az emberiség megmentése jegyében és érdekében munkálkodott és munkálkodik ma is mindenható tudásával és főként hitével. A Biblia pedig Isten szavainak esszenciája, az Ő és egyszülött fia cselekedeteinek, tetteinek, elveinek, hitrendszerének örökös tárháza.

 

Az egész Biblia mindezt sugallja, ezt "hiteti" el (nincs jobb szó) az emberrel, ezt erősíti az emberben. Erről kívánja meggyőzni az olvasót az események, hittételek, bölcs állítások, versek és történetek fordításával, közre adásával évszázadok óta. Nem kell tehát térítés - bár sokan ebből élnek - hanem forgatni kell szorgalmasan  a Bibliát! Folyamatosan, nagy szeretettel, buzgó érdeklődéssel. S akkor meglátjuk és elhisszük: Isten minden elgondolása, terve, tette és intézkedése a jónak, a szeretetnek az érdekében történt mindenkor, régen is,  és így történik ma is.  

 

 VAN-E ISTENNEK SZEREPE A HALÁLBAN?

   

sten az életnek az ura. A legsarkalatosabb, legkényesebb kérdés ezért magának a halál eljövetelének, bekövetkeztének, egyáltalán: a halál puszta és letagadhatatlan tényének a problémaköre. (Ami a születéssel együtt az ember földi életének két legfontosabb kérdése. S amely hívők és hitetlenek közt - a reá adott válaszokat illetően - mindig és mindenkor vitára ad okot.) Nevezetesen: mennyiben van a halálhoz, e végtelenül szomorú eseményhez, annak személyhez kötött idejéhez - vagyis:  a földi élet tartamának meghatározásához -  köze Istenhez? Mennyiben és hogyan függ mindez az isteni beavatkozásoktól? A magam szerény tudása, hite és tapasztalata szerint megkísérlem a válaszadást:

 

Isten útjai beláthatatlanok, cselekedetei, tettei kifürkészhetetlenek és megmagyarázhatatlanok számunkra. Mindezekben a cselekedetekben, azok jóságában és helyességében - mint fentebb is jeleztem: csakis hinni lehet! Ám megmagyarázni - pláne hitetlen, ateista embereket erről meggyőzni - lehetetlen.  

 

Én hiszem, hogy Isten senki emberfiának nem fogja s nem zárja le önkezével a szemét, s nincs közvetlen befolyása abban, hogy valaki hogyan és mikor haljon meg. De azt is hiszem, hogy a bajban, szenvedésben lévő embernek, az életében küszködőnek és a halál előtt állónak is minden segítséget, lelki támaszt megad.

 

Ezért végtelen nagy ostobaságnak tartom, amikor valakinek a halálakor a hozzátartozók azt állítják: "Isten elvette őt, ennyit adott néki, ennyi volt számára megírva." Ebben egyáltalán nem hiszek, s nem is tartom emberségesnek, etikusnak az effajta kijelentéseket. Amikor a temetésen ilyen szavak hangzanak el: "magához szólította az Úr" - azt sem tartom helyesnek. 

 

Ebben sem hiszek, mert az Isten előbb-utóbb mindenkit magához szólít - ám ezt nem a földi ember meghalásának alkalmával teszi meg, hanem majd az Utolsó Ítélet napján és alkalmával fog megtörténni. Még rosszabb, igaztalanabb és ízléstelenebb, ha pl. egy rákban elhunyt szerencsétlen embertársunk sírjánál ezt susogja valaki: Isten ennyit szánt neki a földi életből, ez az Ő "döntése" volt. "

 

Nem igaz! Ez nem Isten döntése volt! Az Ő döntése az volt, hogy ennek az embernek is - mint minden más társának, minden élőlénynek - alapvetően megadja, biztosítsa a lehetőséget földi élete boldogságának, békéjének megteremtésére. Így néki is biztosította, s széppé tette földi életét mindaddig, amíg súlyos beteg nem lett, s biztosítani fogja ezt a túlvilági életében is. És ott is megteremti a lehetőséget arra, hogy majd hozzátartozóival, szeretteivel fönt újra találkozzon. 

 

Pontosan úgy van ez, mint a földrengések, árvizek, balesetek, katasztrófák, háborúk stb. esetében: maga az Isten  egykor megteremtette az élőlényeket, a földet, a vizeket, stb. ami tökéletes, szép és hibátlan (a maga szavával:"JÓ" lett) ám a fent jelzett katasztrófákat, egymás ellen elkövetett emberi bűnöket és bűnös cselekedeteket már nem ő "csinálja", azokért már nem Ő tehető  felelőssé. 

 

A legostobább kérdés a következő: "ha az Isten tökéletesre teremtette az embert, az eget és a Földet, az egész földi környezetet - akkor miért van ennyi háború, természeti-, és társadalmi katasztrófa, ennyi szenvedés, bűnözés, kegyetlenség, erőszak, szadizmus stb.??? Hogy miért? - kérdezem én itt és most. Ennek számtalan egyéb oka és felelőse van. S ezek között maga az ember, annak - kezdettől meglévő, majd idővel újabbakkal szaporodó -  emberi hibái, vétkei, bűnei is szerepelnek szép számmal a listán. 

 

Maga az Isten azonban mindezekért már nem felelős. Mellesleg pedig maga a kérdés is hibás, mert Isten nem teremtette tökéletesre az embert, csupán a "maga képére", ami korántsem ugyanaz. (Még a matematika is elkülöníti a hasonló és az egybevágó fogalmát!) S meghagyta neki a jobbá válás,  a küszködés lehetőségét és szabadságát, de annak tudatában, hogy Istenné, tökéletessé soha nem válhat, bárhogy is szeretné azt néha. Tökéletes egyedül csak Isten.  Ha eleve az ember is tökéletes lenne  - akkor miért küzdene tovább egész földi életében?

 

Tehát maga a halál nem a Teremtő döntése volt a fenti esetben sem!  Ez itt a legtöbbször kideríthetetlen okokból támadásba lendült rákos sejtek "döntése" és aknamunkája volt. Amely tevékenysége, burjánzása során már áttéteket is képezett egy, vagy több fontos szervben is, ami a daganat további fejlődését sajnos már visszafordíthatatlanná tette. És ami visszafordíthatatlan folyamat - abban a véletlennek, a szerencsének már sajnos nagyon minimális szerepe, lehetősége van, ott már a szükségszerűség veszi át egyedül a hatalmát, és előbb vagy utóbb győzedelmeskedik.  

 

Hogy e rosszindulatú, egész szervezetre  csak kár-t hozó  - érdekes, hogy a rák visszafelé olvasva épp ezt a szót adja ki - "döntésük" értelmében azok előbb, vagy utóbb fokozatosan beszüntessék, leállítsák az egykor még egészséges, de munkájuk alapján immáron pusztulásra ítélt emberi szervezet kattogását és lélegzését. A "szív, a máj, a  szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet" további működését. 

 

Hogy ezáltal mintegy "előkészítsék"  a léleknek a régi porhüvelyéből történő kiszabadulását, eltávozását. Hogy az Isten segítségével és áldásával felszállhasson, felkerülhessen az Ő kezének és országának oltalmába.  No, ez az, ami viszont Isten döntése: az emberi lélek mennybemenetelének biztosítása. Ez az, ami a lélek továbbélését, tehát magát az életet, a további életet, az elhunyt élőlény majdani feltámadását szolgálja. Mert - mint korábban hangsúlyoztam: az Istennek nem a halálhoz, hanem az Élethez van köze, s arra van befolyása. A földi életre, s a túlvilági életre egyaránt!   

 

Tehát nem hiszek abban hogy Isten bármily módon előidézze, meghatározza; hatalmi szóval és tettel egyénenként megszabja magának a halálnak fajtáját, módját és idejét - sem az állatét, sem az emberét, sem a növényét. A földi halál, a pusztulás előidézésében sokkal inkább a gonosznak, a sátáni erőknek, az ördögnek van szerepe, mely kezdettől fogva ott működik - kinél így, kinél amúgy - minden földi lényben, s minden földi lény körül.                                     

 

Az ördögnek, akinek - Istennel ellentétben a halál felett van hatalma, s nem az életen. Az ember földi életének halhatatlanságát maga az Isten nem tudta, és ma sem tudja "biztosítani" az embereknél. (A halhatatlanság fájáról ugyanis már nem tudtak enni az első emberek.) Ám - mivel egyszülött fiának sikerült a saját halála árán - megváltani az emberiséget, s feltámadásával bizonyítani annak lehetséges voltát - így az ember számára is biztosította, hogy földi halála után újjászülethet, elnyerheti az örök életet. 

 

Az Isten által teremtett lények tehát, e földi létben testileg meghalhatnak ugyan, de spirituális értelemben halhatatlanok, mert Isten keze által haláluk után újjászülethetnek. Mert ott és akkor már nincs hatalma a gonosznak!      

Szavaim alátámasztásául idézek a Zsidókhoz írt levél 2. fejezetéből:

"Jézus ...a halál elszenvedésével dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált....hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon., tudniillik az ördögöt. És megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelmükben teljes életükben rabok valának."

 

Tehát nem hiszem, hogy Istennek bármiféle befolyása van a halálra, mert Ő az életnek az ura, Néki az életre van befolyása, az élet felett van hatalma. Azt azonban hiszem (sőt tudom) hogy az emberek rövidebb vagy hosszabb élettartamában nemcsak közvetett, de közvetlen befolyása és szerepe van önnönmaguknak és embertársaiknak, a bennünket körülvevő, fokozatosan silányuló környezetnek, természetnek, víznek, levegőnek -  amiket nagyrészt már mi tettünk tönkre, mi alakítottunk ilyen rosszra, amilyen állapotban jelenleg van. 

 

És közvetlen befolyása, szerepe és jelentősége van számos emberi tényezőnek is, amelyek mentális egészségünket, testi-lelki-szellemi harmóniánkat bontják meg - meglehetősen hatásosan. Aztán része van életünk rövidebbé tételében az önmagunk  és mások szervezetét, rongáló, pusztító energiáknak, testi-lelki-szellemi ápolatlanságunknak, amik  ugyan nem minden ember esetében vannak jelen ugyanolyan mértékben, s nem mindenkinél jelentkeznek és működnek ugyanolyan mértékben és arányban.

 

Önsorsrontásunk, kísértéseknek engedő jellemünk, jótanácsokra, bölcsességekre fittyet hányó lekezelő gőgös modorunk, gyűlöletes, önző és stresszes életmódunk, káros életszemléletünk, elhallgatott vétkeink, ki nem beszélt problémáink, elfojtott indulataink és érzelmeink mind rongálnak, devalválnak bennünket.  

 

Ahogy Müller Péter állítja: "Összes hamisságainkat iszonyatos, görcsös önvédelem veszi körül." 

Hitetlenségünk, szeretethiányunk, tévhiteink, valamint embertársaink rosszindulatának romboló erői, továbbá káros szenvedélyeinkhez való görcsös ragaszkodásunk és azok kétségtelen hatásai ugyancsak  olyannyira amortizálnak bennünket, hogy ezek nagyban hozzájárulnak élettartamunk megnyirbálásához, megrövidítéséhez. 

 

És ezek mind semmiképpen sem véletlenül - hanem szükségszerűen hozzák meg a maguk sajnálatos eredményét. Így aztán nem véletlenül, hanem szükségszerűen  következik be mindaz, ami végül bekövetkezik, mert be kell következnie. És mindezek IS jelentős szerepet játszanak abban, hogy szinte senki sem éri meg manapság ezt a magas (bár a biblia szerint elvárt, fent jelzett) életkort, azt a bizonyos 120 évet.

 

A hívő ember tehát - mint már fentebb is kifejtettem - éppen abban hisz tehát, hogy minden, amit Isten cselekedett, amit Ő tett és ma is tesz - fontos és elengedhetetlen, tehát szükségszerű volt, és ma is az,  meg a jövőben is az lesz. És semmiképpen sem véletlen, vagy netán tévedés. És arra is utaltam már, hogy Isten - akárcsak egyszülött fia, Jézus - nem bízott, és ma sem bíz semmit a véletlenre, vagy a szerencsére, s mindig szükségszerűen, alapos, körültekintő tervezéssel és végrehajtással cselekedett és cselekszik ma is.

 

És bizony nem Istennek tetsző cselekedet - és kockázatos is lehet -  ha az ember ezt nem látja be, és nem ezt követi saját életében. S ehelyett  inkább enged a véletleneknek, a szerencsének, s nem a szükségszerűségeknek az előmozdítást támogatja. Alapjában véve ezt hangsúlyozza  Gyurkovics Tibor erőteljes, ma is aktuális színdarabja, melynek címe: Isten nem szerencsejátékos.

 

 

Gyurkovicsnak ez az 1970-es években - egy  újságcikk alapján megírt - drámai vizsgálata röviden arról szól,  hogy egy gimnáziumi paptanár saját diákjait szilveszteri barlangi túrára vitte, amire a 12 éves fiatalok egy kis csoportja önként és példaképüknek tartott tanáruk tekintélyében, szabadelvű elveiben, valamint az isteni kegyelemben, gondoskodásban bízva vállalkozott. 

 

S ezen a több kilométeres föld alatti gyalogtúrán - amit ugyan már többször is megtettek -  ezúttal a legkockázatosabb, egészségükre is nagy veszélyeket jelentő zord körülmények között, sötétben és hideg vízben evickélve olyan szűk és szoros, levegőtlen helyekre is bemerészkedtek, ami a legnagyobb valószínűséggel önmagában magában rejtette egy esetleges baleset, tragédia kockázatát is. 

 

Ami aztán sajnos be is következett: a diákok közül három fiú a helyszínen meghalt. Ami persze ilyen körülmények között semmiképpen sem a véletlennek volt tekinthető, inkább szükségszerűnek. Tehát - ahogy mondani szoktuk: kísértették, kihívták önmaguk ellen a veszélyt, tanárukkal együtt.  

 

Ám mindannyian bíztak abban, hogy Isten és erős hitük, továbbá optimizmusuk, büszke öntudatuk megvédi majd őket minden veszélytől, s nem lesz baj, hiszen már nem egyszer jártak ugyanezen az útvonalon. Megkísértették a veszélyt, a nehéz körülményeket. Mit is ír erről a Biblia?

 

"A kísértés önmagában még nem bűn. Bűnné csak akkor válik, ha hagyjuk, hogy tettekbe torkolljon. Ez már a gondolataink szintjén is igaz. A kéjes gondolatok például akkor is bűnnek számítanak, ha soha nem vitelezzük ki őket (Máté 5:28). A kapzsiság, a büszkeség, a pénzsóvárság és az irigység egytől-egyig a szív-, azaz gondolati lényünk bűnei; ezek persze akkor is bűnnek számítanak, ha senki más számára nem észlelhetőek (Rómabeliekhez 1:29; Márk 7:21-22).Ha engedünk annak kísértésnek, hogy teret adjunk ilyen gondolatoknak, azok gyökeret vernek a szívünkben, és beszennyeznek minket (Máté 15:18-19). 

 

Amikor beadjuk a derekunk a kísértésnek, a Lélek gyümölcsét a test romlott gyümölcsei váltják fel (Efézusbeliekhez 5:9; Galátziabeliekhez 5:19-23). Sokszor előfordul, hogy ami eleinte csak gondolatként merül fel bennünk, az később tetté is válik (lásd Jakab 1:15). A legjobb ellenszere annak, hogy engedjünk a kísértésnek, ha már a bűn első sugallatára kilépünk az adott helyzetből"

 

Nos, ez az amit ott és akkor nem tettek meg: a kilépést, holott megtehették volna akkor,  amikor először észlelték az első fiú rosszullétét. A darab ennek a tragédiába torkolló balesetnek a körülményeit, a tanári felelősséget, a vezető diákokra történő szuggesztívitását, hatásmechanizmusát  boncolgatja egy bírósági tárgyalás során. A darab írója sem menti fel a felelősség alól a papot. 

 

Azt sugallja: aki Istennel, s a hittel hazardírozni óhajt, aki szerencsejátékot próbál vele játszani, aki a természettel ki akar babrálni, s mindezekhez eszközül, a hitet takaróként használva, enged a kísértésnek - az egyről feledkezik meg: a Teremtő már a kezdet kezdetén elítélte, ha  az ember nem ismeri fel saját képességeinek, tudásának határait. Hogy nemhogy elítélte, de büntette is azt, aki fejébe vette, hogy korlátlan ura akar lenni a természeti erőknek. És így történik ez ma is.

 

És soha nem támogatta és ma sem támogatja azt az embert, aki  szabad utat enged a véletlen hatalmának, ha a maga küzdelmeiben nagyobb sanszot ad a szerencsének, mint a saját szellemi-lelki és testi erejének. Akit szüntelenül a kalandorpolitika vezet, a véletlenek irányítják, és azokra áhítozik, azokban bízik, nem pedig szükségszerűségek irányítják gondolatait, terveit és tetteit. 

 

De nem segíti azokat sem, akik hitetlenek és képmutatók, akik a felebaráti szeretetet el nem fogadva közömbösen élnek, fejjel, meggondolatlanul mennek a falnak, ahelyett, hogy bíznának az Ő szeretetében, segítésében és elfogadnák támogatását. 

 

Akik az életet - s még  a hitet is  valamiféle szellemi pótlékként, vagy játéknak fogják fel, s visszaélnek Isten vagy Jézus szent nevével. Mert mindezekkel könnyelműen játszani, visszaélni veszélyes, és pláne megkísérelni "partnerként" megnyerni, vagy ha tetszik: ürügyként használni erre Istent - nem lehet. S hogy miért nem? Mivel - az író szavaival:" Isten nem szerencsejátékos."

BREVIS CONCLUSIO

 

 

ellő odafigyeléssel, koncentrációval, napi feladataink előre tervezésével, átgondolásával, a kapkodások, rohangászások mellőzésével a véletleneket kellő mértékben minimálisra tudjuk azért csökkenteni. Tehát nem vagyunk tehetetlenek e tekintetben sem. Ám életünkből teljes mértékben likvidálni, kiküszöbölni, száműzni azokat soha nem tudjuk, bárhogy is akarnánk (akarnánk?) mert ez lehetetlen. És hogy közmént legyen mondva: ez sem véletlen...

 

 

 

 

 

 

Egyesek szerint ideális (?) eset az lenne, ha mindennapi életünkben (hétköz-, és ünnepnapjainkban) csupa szükségszerű esemény, probléma-, és balesetmentes tevékenység, cselekvéssorozat, ok-okozati összefüggésekkel magyarázható és érthető művelet zajlana le. Ha olajozottan működne minden: otthoni és munkahelyi foglalkozások sora, takarítás, főzés, gyógykezelés, kirándulás, színházlátogatás, közlekedés, udvarlás, tanulás, bevásárlás, utazás és még sok minden. 

 

Szerintem meg nem biztos, hogy ez az "ideális" állapot, a véletlenektől, meglepetésektől mentes, mindenben kiszámítható és előre látható élet mindenkinél és mindig csakis jóra vezetne. Popper és Mérei  tanár urak annak idején hangsúlyozták: "nem kell mindig, minden esetben jól járni, sem a gyermeknek, sem a felnőttnek." Van ebben is igazság, hiszen nemcsak a jóból, a rosszból, hanem a számunkra  a kellemetlen, visszataszító, unalmas vagy sikertelen élményekből, a nagyon is nem tetsző dolgokból, eseményekből, élményekből és  kudarcokból éppúgy tanulhatunk, okulhatunk (ha akarunk!) mint a sikerekből és győzelmekből. 

 

S ha egy gyermek pl.  nem szembesül a számára nemszeretem, uncsi dolgokkal, ha a jó mellett soha nem hallgat rossz zenét, vagy nem olvas el rossz könyvet, nem néz meg egy-egy rossz filmet - honnan fogja tudni, hogy milyen a színvonalas, értékes alkotás. mert az összehasonlításban, a saját értékítéletben áll a lényeg! Ha a gyermek nem szembesül az esetleges lemondásokkal, helyette mindig és mindent megkap azonnal - akkor nem lesz kellően felkészült azokra a "pofonokra", amit a nagybetűs élet osztogat majd számára, meglehetősen sok alkalommal. 

 

Amik között szép számmal ugyanúgy lesz véletlen és szükségszerű egyaránt. Helyesebben: nem egyaránt, hiszen egész biztosan nem egyenlő arányban fog előfordulni, bekövetkezni mindegyikből. Kinek így, kinek úgy - amit kénytelen-kelletlen, de tudomásul kell majd vennie, el kell viselnie kellő intelligenciával, empátiával, izmosodó jellemmel, erkölcsi tartással.

 

Ami azt illeti: legtöbb lehetőségünk a javításra, a véletlenek kiküszöbölésére, s a szükségszerűségek előnyben részesítésére a legelső területen van: saját különbejáratú életünkben. A másik két közegben (mások életében, életkörülményeiben, életmódjában, valamint a minket körülvevő teljes univerzumban) jóval kevesebb lehetőségünk adódik a dolgok megelőzésére, irányítására. 

 

Ott  inkább a már megtörténtek korrigálására, értékelésére nyílik esetleg több lehetőségünk, erre irányulhat erőteljesebben a figyelmünk, igyekezetünk és tevékenységünk. E területeken jól átgondolt szándékunk, jóindulatunk és szeretetünk, a bennünk kialakult értékrendünk szerinti cselekvésre lényegesen kevesebb mód és lehetőség nyílik, mint az elsőben: saját személyiségünkben és saját életkörülményeinkben.

Mindenkinek minden jót kívánok!

 

 

 

 

 

 Felhasznált irodalom, forrásmunkák:

 Got Questions - vallási internetes honlap 

Gyurkovics Tibor: Isten nem szerencsejátékos ( drámai vizsgálat - Rivalda 1976-77. Magvető Kk. Budapest.)

 

Jane Austin: Értelem és érzelem (regény és filmadaptáció)