2019. június 3., hétfő

ÖTVEN ÉVES OSZTÁLYTALÁLKOZÓ










z a cím valóban megérdemli, hogy csupa nagybetűvel írjam. Igényli és követeli magának az a rendkívüli esemény, s az az élmény, amelyben mindannyian részesültünk 2019. május 25-én, ezen a szép, verőfényes szombati napon. Mintha az égiek is mellénk álltak volna, segítettek volna bennünket abban, hogy nagy-nagy örömmel, a viszontlátás boldogságával tölthessük el ezt a májusvégi hétvégét. Sem eső nem esett, sem szél nem fújt, így teljesen zavartalanul tölthettük el a délutánt és estét egy kellemes vacsora és jóízű beszélgetés mellett osztálytársainkkal.  Székesfehérváron jöttünk össze - az ottani Teleki Blanka Gimnázium 1969-ben végzett és érett egykori növendékei - mert szólított bennünket az "üzenet egykori iskolánkból." (Bocsánat, az önkényes, kis változtatásért...) 
 
 
Az ilyen fajta találkozóknak legcsodálatosabb, legfelemelőbb érzése az, amikor lányosztálytársunk szemébe nézve rögtön meglátjuk az ifjúkori emlékeinkből felderengő hamvas arcú, pirospozsgás, mosolygós, igéző tekintetű matrózblúzos tinidzser-diáklányt és annak mai valóját is együtt. Együtt és egyszerre. És viszont: ő is felidézi emlékeiből az ingpulóveres, kopott köpenyes, trapéznadrágos, csikófrizurás fiatalembert, amikor szemünkbe néz.


S látja egyszerre ezt is, meg azt is: hogy milyenné váltunk, hogyan változtunk át alkatunkban, külsőnkben az idő során. (Mint ahogy mi is észrevesszük őrajta az állandóságot és a változást is.) Csodálkozva, ámulva, meglepetten, lassan ráismerve és kitörő örömmel tekint rá egy öregedő, megkopott arcú, kopaszodó férfire, akit netán csak ötven éve látott ezelőtt diákként, s azóta így élt az emlékképeiben. S akire akkor régen talán teljesen másképp, talán csillogóbb szemmel nézett, mint a többi fiú-osztálytársára..
 
S lám, most egy öreg, őszhajú, vagy őszbe fordult hajú, meghajlott hátú férfit lát. A megöregedett férfi pedig egy idősödő, korban előrehaladott asszonyt. Egy élettapasztalatokban meggazdagodott, testileg is kissé megváltozott családanyát, netán özvegyasszonyt vagy magára maradt hajadont abban, aki szembefordul vele. S könnyebben vagy nehezen ismeri fel benne egykori lányosztálytársát, akárcsak az asszony az egykori fiút, akivel egy osztályba járt négy éven át. Jól írtam: az egykori lányosztálytársak idősödnek, a fiúk pedig megöregednek. Mert jól tudjuk: csak mi öregszünk; ők, a hölgyek, a hajdani leányzók csak korosodnak. És ők bizony sokkal jobban viselik és mutatják ma is, idősebben is egykori hamvas szépségüket, nőies alkatukat, tartásukat és mozgásukat.



De ugyanez történik akkor is, ha az azonos neműek tekintenek egymásra. Az élemedett, de még mindig szép asszonyok szemei előtt megjelenő képben összeolvad a sugárzóan szép, kitűrt fehér galléros, kék köpenyes tizenéves leány-iskolatársuk az ugyanebben a személyben megjelenő, lassan hetven felé közelítő, őszülő feleséggel, nagymamával. A meglett, idős, komoly férfivé vált egykori fiú-osztálytársak szemei előtt pedig - amikor összeölelkeznek - ugyancsak egy képpé áll össze a lobogó hajú ifjú a "tisztes, őszes halántékot" viselő férjjel, nagypapával. Egyedülálló, különleges, megható és szívszorító, de egyben szívmelengető pillanatok is ezek. Olyanok, amelyekhez fogható kevés van az életünkben.




Mindannyian felidézzük egymás között ilyenkor a rengeteg élményt, az egymással szembeni kiszúrások, kölcsönös ugratások sorozatát. Egymás utánzását, az abbahagyhatatlan nevetéseket, viccelődéseket, a jóízű, harsány röhögéseket. De ugyanígy felidézzük a keservesebb, szomorúbb tanórákat is, amikor hullottak a rossz érdemjegyek, egyesek (az. ún fák) aztán az otthoni magolásokat a javításokra. Vagy a megoldhatatlannak tűnő egyenletek miatti dühünket, a fizika, kémia és matematika (kinek melyik?) iránti - sokszor olthatatlan - utálatunkat. 
 
S emlékezünk arra: mennyivel nagyobb volt örömünk, mikor végre rájöttünk egy-egy lehetetlennek tűnő megoldásra! S felelevenítjük a lányokkal történő évődéseinket (pl. amikor megkérdeztük tőlük: "melyik üzletben lehet kapni ilyen domború köpenyeket?"...) Mert abban az időben bizony az egyenköpeny kötelező volt, akárcsak az ünnepségekre felöltött intézményi egyenruha. Aminek persze volt számos előnye és hátránya is egyaránt. 


Hátrányához tartozott, hogy májusban már bizony kedvetlenül vettük fel, s örültünk, ha tornaórán végre lekerült rólunk. Az óraközi szünetekben fölöslegesnek éreztük, meg sokszor beleakadt a padba, kitépődött egy-egy gyors futásnál, veszekedésnél, és így tovább. Előnyéhez pedig az, hogy bírta a mosást, megvédte ruháinkat a kopástól, rongálódástól. S nem utolsó sorban: a lányok így is, ebben is csinosak voltak a mi szemünkben. S a mindennapi viselésükkel bennünk, fiúkban ennek ellenére is kifejlődhetett  esztétikai- és formaérzékünk, mégpedig kellő arányban. 
 
Ami persze nemcsak az irodalom-, és rajzórákon mutatkozott meg, hanem az élet egyéb területein is. Emlékeinkből felemlegetjük még többek között az elmaradt vagy összecsapott házi feladatokat, a hol baráti-, hol testvéri módon megosztott tízórait (mert a kettő bizony nem ugyanaz.)  A nagyszünetben bekapcsolt táskarádiót (mert a laptopot akkor még hírből sem ismertük) továbbá a tornatermi lány-öltőzők ajtajára fúrt, majd ismételten gyurmával betapasztott, majd zsilettel újra kivágott réseket. És persze az ezért kapott rendszeres igazgatói ledorongolásokat is.



És még ki tudja felsorolni, hogy mi mindent. Felidézzük, mert azóta sem felejtettük el a padfirkákat, a beat-számok előadását, amit a hátsó pad írólapján vert dobolással kísértünk. S amely rögtönzött showműsort a tanórára esetleg késve érkező tanár megpillantásakor hagytunk csak abba nagy nehezen. Megemlítjük  az udvari tornaórákat is (amikor a labda átrepült "a túlsó szomszéd hátsó szomszédjához", a délutáni focimeccseket, a Jókai-film belvárosi forgatását. (Várkonyinak erről a nagyszerű munkájáról bővebben írtam a "132874-es bolygó" címglosszámban, itt a Szimfonia Blog hasábjain.) 
 
És visszaidézzük az alagsori nyelvi terem német és francia óráit (ki-ki mit választott)  s az akkor még kötelező orosz órákat. Ahol mindössze az jelenthette az alternatívát, hogy vagy bemegyek az órára pontosan - vagy pontosan bemegyek az órára. Aztán felidézzük továbbá a rendkívül élvezetes irodalom órákat, a kevésbé élvezetes fizika órákat. És az egyéb órákat is: a szülinapunkra kapott karórákat például, aminek akkor még mutatója is volt, nem úgy, mint manapság, amikor előkapjuk a mobilt és csak egy puszta számot látunk mindössze.



S nagyokat nevetve, egymást túllicitálva emlékezünk a kapott jegyekre (aminek elégtelen esetén fa volt a becses neve, mint fent említettem.) És egyéb jegyeket is emlegetünk: például a mozi- és színházjegyeket. Amiket bizony nehezen lehetett szerezni,  bár a 3,60-as kenyér, s az 1800 Ft-os átlagfizetés időszakában mindössze 4-5 Ft-os helyárak (!) voltak a helyi filmszínházakban. Még a páholyjegy is csak 8-10 Ft volt akkor. (Ma meg mennyi egy színház-, vagy mozijegy? 5000-15.000 Ft-ig terjed, természetesen helytől függően) S bizony hosszú-hosszú sor állt az utcán akkor, amikor a Három testőrt, vagy a Púpost (Jean Marais-vel) játszották két-három előadásban. 
 
A színházzal - nekem speciel - szerencsém volt, mert Drága Édesanyám ruhatárosként dolgozott akkoriban a Vörösmarty Színházban. S a nézőtérre - amikor csak kívántam - ingyen be tudott egy pótszékre ültetni. Így nézhettem meg vagy háromszor az Ármány és szerelem című drámát, vagy számos operaelőadást, melyeken fővárosi művészek vendégszerepeltek ott.) Aztán előkerül a mindig rövidnek érzett udvari szüneteknek, a nyomdai gyakorlati foglalkozásoknak megannyi élménye is. (Mert akkoriban betűszedést, nyomtatást, könyvkötészetet is tanultunk e tantárgy keretében. Ma is büszkén húzzák ki magukat könyvespolcomon azok a könyvek, melyeket ott fűztem össze s kötöttem be egészvászonba.)   



Egyéni emlékeimből felmerül még az is, amikor egy hirtelen elhatározással 1968 nyarán egyik osztálytársammal ketten elutaztunk Martonvásárra, hogy ott a Brunszwick-kastély parkjában meghallgassunk egy Beethoven-hangversenyt. A hirtelen ötletből számomra életre szóló, maradandó élmény lett: innen datálódik azóta sem csökkenő rajongásom a klasszikus zene iránt. S ugyancsak ebben az évben kezdtem el írni irodalom-tanárnőnk, Margit néni ösztönzésére és tanácsára. Amit azóta sem hagytam abba, azóta is szorgalmasan folytatok. 
 
Első opuszaim akkoriban paródiák voltak, többek között a János vitéz első énekének átköltése. Ennek "hőse" osztályunk egyik tanulója volt. És persze szerelmes és filozófiai tartalmú versek, amik valami kifürkészhetetlen okból azóta elkallódtak...Ja, ha akkor már lett volna számítógép meg internet, de még  vezetékes telefon is csak a kiváltságosoknak jutott akkoriban...) S felidézzük persze a felhőtlen osztálykirándulásokat, az akkor divatba lépő, s gyorsan elterjedő miniszoknyákat (aminek azóta már világnapja is van.) S ugyanígy a kamaszkori vonzódásokat, szerelmeket. Egyet értve abban, hogy egymás iránt bizony sokkal több szimpátiát, szeretetet, sőt szerelmet tápláltunk, mint a matematika vagy fizika leckék iránt.



Képtalálat a következőre: „kémiai kísérletek gimnáziumban- képek”És bizonyára a mai gimnazista fiúk is megértik, hogy a kémiai demonstrációs kísérletek helyett jobban kultiváltuk azokat a kísérleteket, melyekkel leány-osztálytársaink nem túlzottan titkolt érdeklődését, figyelmét igyekeztünk felkelteni - illetve fokozni - magunk iránt. (S ráadásul, ezeket a kísérleteket tanáraink érdemjeggyel nem minősítették, csupán ők értékelték. Hol így, hol pedig úgy...) 
 
 
Mert bizony akkor mi történelmi időket éltünk: az Illés, Metro és Omega, a Beatles zenei pályájának indulásakor és nekilódulásakor, valamint az első űrrepülések után nem sokkal kezdtük a középiskolát. Amelyben már akkor mi is gyarapíthattuk a fiúk létszámát, hiszen ide 1963-ig csakis leányok járhattak. Csak csendesen megjegyezném: a koedukált osztályformáció számunkra - de talán a tanerők számára is - sokkal több előnnyel járt, mint hátránnyal.



Hogy mindig is közösség volt a miénk, és az is maradt - azt az is igazolja, hogy e félévszázados találkozóra szinte mindenki eljött, s azon és ott remek hangulat alakult ki. Annak ellenére, hogy mindannyiunknak megvolt az eltelt évtizedekben - és ma is megvan - a maga egyedi problémája, saját egyéni gondja, betegsége, drámai, vagy tragikus történetei, mégis tudtunk és mertünk itt és most ezeken felülemelkedve önfeledten viccelődni, örülni egymásnak. És fájó szívvel emlékezni azokra az osztálytársainkra, akik ma már nem lehetnek közöttünk, s elvitték magukkal a Bennük élő emlékképeiket rólunk. Mint ahogy mi is örökre őrizzük a mieinket - Őróluk.



S az is egykori osztályközösségünk minőségére, kiváló tanáraink áldozatos és magas színvonalú nevelőmunkájára utal, hogy ideálisan megválasztott pedagógiai módszerekkel készítettek fel bennünket az életre. Az ő szemükben, elveikben nem mellérendelt viszonyban állt a tanítás és a nevelés (mint ahogy sok mai iskolában.) Hanem a nevelésen, mint egységes egészen belül szerepelt maga az oktatás is - a világ és az ottani nevelőink legtermészetesebb igényeként. 
 
A mi gimnáziumunk - ellentétben sok mai iskolával  - nem elsősorban versenyekre, felvételikre készített fel bennünket. Nem az volt a lényeg, hogy társintézményeket, vagy nevelőket túllicitálva folyamatos felmérésekkel, pontszámokkal stresszeljenek bennünket tanulókat. (a tanárok meg önmagukat.) Az ottani és akkori nevelés egész személyiségünk, gondolkodásunk fejlesztésével tett képessé bennünket arra, hogy az utána választott felsőbb szintű iskoláinkban és az életben mindezzel megálljuk helyünket. Vagyis - egyebek mellett - ismereteink megszerzése, tudásunk gyarapítása, gondolkodásunk fejlesztése, azaz maga az értelmi nevelés mind-mind egyfajta - de nem egyetlen - eszköze volt érett emberré nevelésünknek. 



S talán ez is lehet az oka, hogy  ötven évvel az érettségi után ma sem "nyughat" senki: mindenki értékes, értelmes,  önmagát és másokat gazdagító, nemesítő normális emberi tevékenységgel tölti idejét. Senki nem tévedt tévutakra, senkinek nem lett kisiklott, vagy bűnös élete, elmarasztalható cselekedete. Olyan tette, amiért bárki, vagy bármelyikünk is elítélhetné őt. Ki  rendszeres utazóként, ki egyéni vagy társas vállalkozóként él manapság, ki főállású gyereknevelőként, ki szőlőművelő, bortermelő gazdaként, ki íróként vagy olvasóként éli mindennapjait. 
 
S ki  a zene szerelmeseként (mint jómagam is) ki zenész-, vagy üzletemberként igyekszik magát hasznossá, napjait pedig tartalmassá tenni. S akad közöttünk olyan is, aki művészi festmények alkotójaként él, s olyan is, aki egyéb szellemi-, vagy fizikai téren fejti ki kreatív képességeit: állatokat, kertet gondoz, s a szükségnek megfelelően biciklit, motort, autót, vagy csapot szerel idős korában. (S aki ezt az utóbbit teszi nyugodtan elmondhatja, sóhajtozva visszaemlékezve ifjúkori szerelmeire: "Szerelem, szerelem - most már csak a vízcsapot szerelem."



Node, félretéve a tréfát - hadd zárjam be a sort: sokan még most is aktív dolgozóként, portásként, hivatali alkalmazottként, vagy valamilyen mellékállásban dolgoznak. Dacára, hogy már a hatodik x-et is elkerülték. S akadnak olyanok is, akik néha aktív, néha passzív nyugdíjasként (tehát nem egészen nyugállományban) élnek - a hetvenhez közel. És van köztünk, egykori osztálytársak között most olyan is, aki sajnos egyedül él. S akad, akinek lánya, fia családi boldogsága, szeretett gyermekeinek, unokáinak színpadi, művészi, vagy tudományos sikerei, nagyszerű szakmai teljesítményei töltik fel örömmel, hittel, optimizmussal és energiával idős napjait. Szóval: ebben sem vagyunk egyformák, mint ahogy egykor diákként is sok mindenben különböztünk egymástól.



Egykori kedves tanáraink közül - akik hozzánk hasonlóan ugyancsak  koedukált testületet alkottak - sajnos már sokan elhunytak az eltelt ötven évben. De nagy örömünkre szolgált, hogy osztályfőnökünk, Margit néni boldogan eljött erre a találkozóra. Itt volt velünk, és közösen felidézhettük régi emlékeinket. Néki elsősorban és személy is szerint talán a legnagyobb része volt abban, hogy a mi osztályunk ennyi mindent köszönhetett ennek az intézménynek. Aminek szelleme azóta is elkísér bennünket életutunkon. Azóta is meghatározva gondolatainkat, befolyásolva választott cselekedeteinket, meghozott döntéseinket. S az ő érdeme, valamint a többi tanárunk érdeme még az is, hogy csakis jó és szép emlékeket őrizhetünk egykori iskolánkról, itteni tanárainkról, s az itt szerzett tudásunkról. 



Szép emlékeket és maradandó élményeket. Még akkor is, ha akadtak néha olyan fegyelemsértő cselekedeteink, kihágásaink, amiket egyáltalán nem vettek jó néven tanáraink és szigorú, de igazságos igazgatónk. Aki ugyanis az igazgatóknak nem abba a kategóriájába tartozott, amelybe azok voltak (illetve vannak), akik szigorúak, de igazságtalanok.  Hanem azoknak a pedagógusoknak a létszámát gyarapította ő, akik szigorúak ugyan, de igazságosak és következetesen rendszeretők. Akinél leginkább a fiúk WC-fülkékben történő cigarettázása ütötte ki legtöbbször a biztosítékot. 
 
(Emlékszem, amikor az ügyeletes tanár néha kinyitotta a fiú-mosdó ajtaját - úgy áramlott ki onnan a füst, mintha a londoni köd ülte volna meg a folyosót...) No meg szeretett igazgatónk rosszallását váltották ki azok a tiszteletlen, gúnyolódó vagy sértő cselekedetek is, amiket nem egyszer a lányokkal - mint jövendő édesanyákkal szemben elkövettünk.  Mert direktorunknak az volt a szavajárása: "bennük a jövendő édesanyáit tiszteljétek!"



Ma már tudjuk: ezek az akkori negatív viselkedési formák, magatartási elemek éppúgy hozzájárultak egészséges pszichoszexuális fejlődésünkhöz, nemi identitásunk, férfiasságunk kialakulásához mint az összes egyéb pozitív próbálkozásaink: jámbor, szelíd közeledéseink, egy-egy ravaszul próbálkozott simogatás,  szemkontaktusaink folyamatos és szívós ismételgetése, nehezen kezdeményezett, bátortalan, nem egyszer hebehurgya beszélgetéseink az évfolyamunkba (vagy följebb) vagy osztályunkba járó lányokkal, és a többi, és a többi. Ez volt az a korszak, amikor sokan, fiú létünket és természetünket meg nem hazudtolva azon tusakodtunk magunkkal az első randevúk előtt: "Vajon virágot, esetleg sportszeletet vegyek neki a zsebpénzemből, hogy ezzel kedveskedjek - avagy egy új borotvapengét, nehogy a bajuszkezdeményem esetleg karcolja a kritikus hajlamú leányzó érzékeny nóziját." (Azidőben a Wilkinson-penge volt a divat.)   



Akkoriban  egy lány karjának csavarása heccből - az "főben járó bűnnek" számított direktorunk szemében. Ha a szünet elején a hangosbemondóból azt hallottuk: "Minden fiú jöjjön a bitumenes terembe!" akkor már mindannyian sejtettük, sőt tudtuk: itt valami nagy leszúrás lesz...(Ebben a teremben nem parketta vagy padló volt, hanem beton talapzat. A folyamatos kísérletek veszélyes anyagai, az égéstermékek ugyanis nyomot hagytak volna a fapadlón, tűzveszélyesek lettek volna, s a betont itt a fánál könnyebben is lehetett tisztítani, fertőtleníteni. Még ma is orromban érzem a sok-sok ott alkalmazott vegyszer, folyamatos kísérletezések bent maradt szagát, ami beivódott annak a tanteremnek a falaiba, bútoraiba.)   
 
Szóval: a hangosbemondóból hallottak alapján már 99%-os biztonsággal mindannyian tudtuk, hogy az emeleti kémia-teremben valami nagy leszúrás lesz az effélék miatt.  (Mert ugyan térfigyelő, mozgásérzékelő kamerák még nem voltak akkor, de azért ügyeletes tanáraink mindent láttak, vagy hallottak. S igazgatónk is meglehetősen gyakran járt, sétált közöttünk. Ő azok közé az iskolavezetők közé tartozott, kinek munkahelye az egész iskola területe volt, nem csupán maga az irodahelyiség. Egyébként kémia-szakos volt.) Ma már utólag tudjuk és elismerjük: igazgatónknak mindebben - amit fentebb felsoroltam - igaza volt (tán ezért is volt benne nevében az igaz) hiszen az iskola jó hírnevét és fegyelmét védte, s ezzel egyben bennünket is.  És eredményesen is tudott harcolni mindezért, amiért ma is hálásak vagyunk Néki.



Akár a többi férfitanáraink és tanárnőink is. Akik - akárcsak mi, tanítványaik - nem voltak mentesek kisebb hibáktól, tévedésektől sem. Ugyanúgy, ahogyan mi sem vagyunk ma sem hibátlanok. Az ő hibáik persze eltörpültek elévülhetetlen erényeik, szaktudásuk és nagyszerű emberi tulajdonságaik mellett. (A mi értékeinket meg ítéljék meg mások.) Egykori tanáraink mindig optimisták és szeretettel, bizalommal teljesek voltak vélünk szemben. Mindezt sikerült átadniuk nékünk is, de bennük is volt azért némi gyarlóság, néha fáradtság, kedvetlenség. 
 
És hát a tévedés szabadságát is - éppúgy, mint más - fenntartották maguknak. Hiszen tökéletes ember és emberi alkotás nincs, tökéletes csakis Isten lehet. S egyébként sem az a középiskolák  feladata (ma sem az) hogy ott négy év alatt tökéletes, hibátlan emberek tökéletes, hibátlan emberekké  neveljék a nebulóikat. Hanem az, hogy érett, jellemes és gondolkodó főket bocsássanak ki kapuikon, akik rendelkeznek mindazon képességgel, melyekkel további életükben alkalmasak megállni (vagy megülni?) a helyüket. S amelyekkel a lehető legnagyobb mértékben képesek fejleszteni, kibontakoztatni egyéniségüket az élet bármely területén.  





"Alma Mater - a tudás anyja." Főként ez volt számunkra, elsősorban ezt jelentette nekünk ez az intézmény. Ám a tudáson kívül számos egyebet is kaptunk itt ajándékul abban a jelképes csomagban, amit útra valóul vihettünk innen magunkkal. Ebben az ajándékcsomagban - amit nagy örömmel, tanáraink segítségével, áldozatos munkájával szerezhettünk meg - a legfontosabb az emberi tartás volt. S amit azóta is őrzünk magunkban mind a mai napig, s amihez ragaszkodunk ezutáni életünkben, hátralévő éveinkben is. 



Mert nemcsak szellemileg, de erkölcsileg, emberileg is éretté váltunk ebben a gimnáziumban. Amit az is bizonyít, hogy mi - Margit néni és kollégái minden tanítványa - családapaként, anyaként, feleségként, férjként, nagyszülőként vagy esetleg egyedül állóként is megálljuk helyünket a mai napig, és ezután is az életben. Gyönyörködni tudunk az élet, a művészet, a tudomány szépségében és értékeiben, melynek fényében el tudjuk viselni hétköznapjaink keserveit, gondjait, megoldandó problémáit is. Életünk kiszámíthatóságát és kiszámíthatatlanságát egyaránt. S mindennek következtében optimistán tekintünk jövőnk felé.



S mindezt a világlátást jórészt egykori gimnáziumunkból hoztuk magunkkal. Nem az anyagias szemléletet, a pénz imádatát, az élvezetek gyilkos hajszolását, a magántulajdon halmozását, az egymás elleni acsarkodást, betartást, önzést és gyűlölködést, hanem az élet iránti lelkesedést, a természet, a tudomány, a művészet iránti érdeklődést és rajongást, egymás megbecsülését, értékes tulajdonságainak és tevékenységeinek elismerését, egyéniségének tiszteletét és szeretetét. Azt az elvet, hogy csakis így, csak ezen a módon élhetünk normális, hasznos életet, csak így lehetünk önmagunkkal és másokkal testi-lelki harmóniában. Hogy csakis így érezhetjük magunkat jól, nyugodt lelkiismerettel. S csakis így hódolhatunk hivatásunknak, választott munkánknak, s csakis akkor lehetünk boldogok, ha eszerint rendezzük be magánéletünket, közösségi létünket is.





Mert egy igazi iskolában (amilyen a miénk is volt) mindenki - nevelő és tanuló egyaránt - jól érzi magát. Ez  nagyon fontos. Hogy az iskola épületének ablakán kitekintve - mint ahogy a fenti kép érzékelteti - ne csak magát a várost nézzük, hanem távolabbra is ellássunk: az ismeretlen jövő felé, akár a felhőkön is túl. S aki szeretett iskolájában jól érzi magát - az nem fog tartani, félni ettől az ismeretlen, s akkor még beláthatatlan jövendőtől sem. Mert az itt tanuló diák - ezt megszokva, az itt megszerzett képességeivel, innen kikerülve, további életében is ezt az életminőséget igényli, s az itt megszerzett képességeivel ezt fogja majd megteremteni magának. Saját magánéletében, közösségi létében és választott munkájában, hivatásában is ezt igyekszik megvalósítani, eszerint fog élni. 



Negyven évi pedagógus szolgálat után meggyőződéssel állíthatom, hogy mindenki úgy viselkedik az életben, amilyen magatartást megtanult, megszokott otthon és az iskolában. Olyan etikai törvényeket és elvi értékeket fogad el, amilyenekre a család és az iskola tanította, iskolái nevelték őt, amilyenekhez ott és azokban hozzá szokott. Úgy és aszerint tevékenykedik, munkálkodik olyan emberként él felnőttként is, amilyenné az otthona és iskolája formálta, alakította, amilyen struktúrát e kettő kiépített, kifejlesztett benne. Amilyen szellemmel, testi erővel, lelkülettel, tudással és főként gondolkodással felruházta őt a család és az iskola - olyan módon alkalmazkodik majd az élethez, embertársaihoz, szeretteihez, a növényekhez, az állatokhoz és emberekhez egyaránt.  


S itt, ezen a ponton gyorsan meg is kell jegyeznem valamit, mielőtt valaki azzal vádolna, hogy túlságosan kategorikusan vagy dogmatikusan gondolkodok. Mindenben vannak kivételek, melyek csak erősítik a szabályt, így ebben, és itt is. Mert ha történetesen egy kitűnő, jó nevű (így is mondják: erős) iskolából kikerülő diák évtizedek múlva homlokegyenesen más szellemiség, életszemlélet szerint él és munkálkodik, mint amit számára egykori iskolája sugárzott - azért az iskola már nem ítélhető el. 



Aki felnőttként más elveket, nézeteket vall, mint amit annak idején iskolája hirdetett - az még nem jelenti azt, hogy eme éles változásért, illetve változtatásért magát az intézményt kell elmarasztalni vagy hibáztatni. Sőt! Nagyon logikátlan lenne, ha visszamenő hatállyal keresnénk indokot, magyarázatot, bűnbakot vagy a felelőst magában az iskola intézményében mindezért és minderre. Vallom, hogy egy iskola maga, mint intézmény - a múltban, jelenben és a jövőben is - mindig jót akart, és jót is fog tenni a tanulóival - a legjobb szándéka szerint. (Még abban az esetben is, ha netán az iskola nem minden egyes nevelője áll emberileg és szakmailag ugyanazon a színvonalon.) Az élet azonban nemcsak kiszámítható, de kiszámíthatatlan is egyben - amit a világ egyetlen iskolája sem képes ellensúlyozni, kivédeni. 



Ezért ha egy iskola volt diákjai között később lesznek netán olyanok is, akik évtizedek múlva - különböző okok miatt - tévútra sodródnak, helytelen, káros, erkölcstelen vagy netán bűnös cselekedetekkel teszik tönkre önmagukat és környezetüket - azért már nem az egykori iskola a felelős! Az már kifejezetten az egykori diákból felnőtt ember saját egyéni felelőssége. Döntéseinek, cselekedeteinek akkor már ő az egyedüli ura. Lehet, hogy mielőttünk, vagy utánunk is akadtak, vagy ezután is lesznek néhányan a mi  iskolánkba járók között is olyanok, akik teljesen másképp élnek, cselekednek, gondolkodnak az életben, mint amire egykori intézményük őket diákkorukban nevelte, felkészítette. Ám nem ők - az elhanyagolható kisebbség - hanem a többség dönti el a fenti állítás igazát. 



Mert valaminek, vagy valakinek az értékét, minőségét soha nem az abban ritkán, súlytalanul jelentkező, elhanyagolható negatívumok határozzák meg, hanem az alapvető, jellemző, annak lényegét képező pozitívumok. Különben oda jutnánk, hogy magát az életet sem fogadnánk el jónak, nem tartanánk szépnek amiatt, mert abban léteznek gonosz, bűnös emberek, aljas, galád vagy gyalázatos cselekedetek és mindenféle bajok, betegségek is. S oda jutnánk, hogy magát a kék eget sem tartanánk szépnek azért, mert azon néha felhők, villámok jelennek meg, s van rá eset, hogy időnként zúg, morog, dübörög ott minden. Holott az élet és az égbolt is maga - úgy egészében és lényegében szép és csodálatos - mindezek mellett és mindezek ellenére is. S nem szabad engednünk, hogy az élet, a természet  devalválódjon, értékét, jelentőségét veszítse, s nem szabad hagyni, hogy egyesek leértékeljék éppen ezek miatt. S végül - e gondolatsort lezárva - hiszem, hogy amit itt egykori iskolánkról, a mi négy évünkről kifejtettem az - mint csepp a tengerben - jellemzi a nagy egész óceán minőségét, összetételét, lényegét is.    


Az igazi iskola a tudást - az emberi teremtés egyik lehetséges eszközeként - nyújtja át diákjainak. Megérteti tanítványaival, hogy az élet lényege nem a felfedezés, hanem a teremtés. Az a hosszú és keserves, de gyönyörűséges folyamat, melynek során mindenki egyéni életében a tudásra alapozott gondolkodás útján megvalósítja önmagát, megtapasztalja azt, hogy ki is ő valójában. Az iskola tehát alapoz, de ennek az alapnak biztosnak, erősnek kell lennie, hogy az ezután erre ráemelt falak is szilárdan állhassanak. 



A falazást azonban már az onnan kikerülő diákoknak kell elvégezniük életük során. (némi tréfával azt is írhatnám: tulajdonképpen mindannyian szimbolikusan egész életünkben egyfajta kőművesmunkát végzünk. Amihez az iskolában kézhez kapjuk a terveket és alapanyagokat, s ki-ki aztán belátása, képességei, tehetsége és anyagi lehetőségei szerint építi életének falait...)  ) Ha erős az alap - erősek lesznek a falak is. Ha viszont gyenge az alapozás - a falak is le fognak dőlni, kinél kisebb, kinél pedig nagyobb robajjal.  S ha az iskola mindezt képes megértetni diákjaival - akkor ők egész biztosan jól érzik ott magukat diákként, bármilyen kemény is legyen az a bizonyos iskolapad. S tanáraikkal együtt közösen munkálkodnak azon, hogy ez a munka, ez a tevékenység mind a az érettségiig, mind pedig azután egyaránt sikeres, eredményes legyen.  





Ha valaki jól érzi magát diákként az iskolában - akkor onnan kikerülve is jól fogja magát érezni majd további életében is. Jól és biztosan, akárhogyan és akármerre is kanyarodik életének útja. Ha az iskola alkalmassá teszi őt arra, hogy - azt elhagyva - önmaga, önállóan is megtudja oldani gondjait, problémáit - akkor az az intézmény maximálisan teljesítette legfőbb, legfontosabb feladatát. S ha a későbbi életében az iskola volt diákja - majdan felnőttként, idősként - netán vallásos, hívő emberként kéri mindehhez Isten segítségét, oltalmát és támogatását, avagy ateistaként küzd meg sorsával és gondjaival - az már teljesen az ő személyes, egyéni felfogásától, belátásától függ. Ez már az ő belső, legszemélyesebb magánügye.



Mert igaz, hogy iskolánk annak idején polgári leánylíceumból átszervezett, 1948-ban államosított, mondhatnánk szabadelvű intézményként működött - amelyben annak idején semmiféle vallásos szellemű nevelés nem volt - mégis akadnak most, ötven év után közöttünk is olyanok, akik életsorsuk vagy egyéb okok  folytán hívő emberré váltak. Vagy visszatértek - élettapasztalatuk következményeként - a Teremtő Istenhez, hiszen  gyermekkorunkban, a családban sokan vallásos nevelésben részesültünk. Közülünk azok, akik felnőttkori kérdéseikre nem találtak életük során racionális magyarázatot, gondjaikra, konfliktusaikra megfelelő megoldást - a hithez fordultak, hívő emberré váltak.  S onnan várnak és kapnak segítséget mindehhez.


Képtalálat a következőre: „Isten hatalma segítsége - képek”


Mert hová az ész, az értelem, a tudás nem tud érdemben behatolni - ott a vallást hívjuk segítségül. Nem menekülésről van szó itt, hanem segítségkérésről. Azokba a homályos, ismeretlen zugokba ahová már nem tudnak bevilágítani a racionális, tudományos érvek - ott az Istentől kért energiával próbálunk világosságot gyújtani, s annak fényénél iparkodunk magyarázatot találni arra, amire egyszerű földi halandóként másképpen már nem tudunk. Ahol már az észérvek, a logika eszközei gyengének bizonyulnak - ott kezdődik a vallás  szerepe, jelentősége. Ott nyújt megnyugvást, enyhülést, sőt megoldást a hit a lélek számára. Ott nyer igazi teret a bizalom, a meggyőződés Isten hatalmában, erejében, mindenhatóságában. Mégpedig meglehetősen hatalmas, végtelen és biztonságos teret. 



Egykori osztálytársaink közül is többen ezen a téren keresnek (és találnak is) maguk számára segítséget, megnyugtató megoldást földi gondjaikra, problémáikra, s ily módon élik idős napjaikat. Vagy ki-ki politikai meggyőződése szerint figyeli és értékeli napjaink eseményeit, változásait és éli mindennapjait. S ezzel, ezáltal igyekszik megoldani felmerülő problémáit, vagy próbál azokon segíteni, enyhíteni. Felmerülő kérdéseikre onnan várnak megnyugtató választ, ettől, vagy attól a párttól, társadalmi mozgalomtól remélve jobb jövőt maguknak és családjuknak. És ki-ki meg is találja magának a számára megfelelő utat és megoldást.  Ez azonban már tulajdonképpen független egykori iskolánktól. Annak már akkor nincs befolyása, ráhatása mindarra, hogy idős korában ki milyen vallással, pártállással, életszemlélettel,  magánélettel, életvezetéssel rendelkezik. S ennyi idő után arra sem, hogy ki-ki milyen úton-módon próbál idős korában boldogulni.


És hát - mivel ide tartozik ez a téma is -  szenteljünk négy rövid mondatot az alkoholizmus kérdésének (többet nem is érdemel) hiszen ez a probléma mindenkit érint valahogyan Az eltelt ötven év után közöttünk is vannak, akik különböző okokból  különbözőképpen viszonyulnak a szeszes italokhoz. Akadnak, akik ma is szoros barátságot ápolnak vele, akadnak, akik lazábbat, vannak, akik ellenséges vagy közömbös módon viszonyulnak hozzá. Vannak, akik el sem kezdték a rendszeres italozást, s vannak, akik több év után örökre letették a poharat. S hogy miért? Mert úgy gondolták: döntésükkel többet nyernek majd, mint amennyit elveszítenek vele. És igazuk lett. 



S persze nemcsak ebben, de sok minden másban is különbözünk egymástól: például felnőttkori szerelmeink, válásaink, gyermekeink, unokáink, könyveink, lakásaink, ingatlanjaink, bankbetétjeink, házassági évfordulóink, betegségeink, főnökeink és beosztottjaink, hajszálaink számában. Továbbá választott kedvenc zenéink, filmjeink, olvasmányaink szakmáink sokféleségében, lakhelyeink változtatásában - és még sok mindenben. Ám egyben biztosan megegyezünk: változatlanul szeretjük, tiszteljük egymást még ennyi idő után is. És ami szintén nagyon fontos: optimizmusunk, világnézetünk és humorérzékünk továbbra is töretlen és változatlan. S az a négy év - csodálatos élményeivel, ma is használható tapasztalataival, ezidő alatt megszerzett tudásával és képességeivel - örökre összefűz bennünket, bárhová is vigyen, vezessen sorsunk, életünk útja bennünket ezután is. 



Mindez köszönhető egykori gimnáziumunk oktatási-nevelési rendszerének, magas szakmai színvonalának, amit akkori tanári gárdája képviselt, s egyáltalán: az intézmény egész szellemének is. Ami arra is felkészített bennünket, hogy a magunk erejéből, a magunk hite és meggyőződése szerint győzzük le életünk akadályait. A bármennyire is hőn szeretett iskola - ilyen volt a mienk is - akkor és ott éri el legfőbb célját, ha már a továbbiakban, felnőtt életükben, idős korukban már nélkülözhetővé, szükségtelenné válik egykori diákjai számára. S ennek következtében egykori diákjainak későbbi, egyéni elhatározásait, döntéseit, hitét, politikai vagy vallási hovatartozását már nem befolyásolja.     




Mert akkor már az itt kimunkált képességeikkel - éppen az iskolának köszönhetően - már saját lábukon is meg tudnak állni az egykori diákok. Egyéni életükben már önállóan is tudnak boldogulni. Mint ahogy a szülői nevelés legfőbb fokmérője is az, ha maguk a szülők már felnőtt gyermekük számára - bármennyire is szereti, imádja ő  anyját és apját - nevelési szempontból már fölöslegessé válnak. Ha a szülőnek saját gyermeküket annak még felnőtt korában is folyton ihingetni, tángálni, irányítgatni, nevelgetni kell - akkor ők ott valamit nagyon elhibáztak a nevelés során. Sándor György humoralista egyik ballagási paródiájában is éppen erre utal: "Emlékezzetek szeretett iskolátokra, s ha bármi problémátok is adódik az életben - azt oldjátok meg magatok! " 


Ezt mondja ennek a humoreszknek az iskolaigazgatója a ballagási beszédében ebben a paródiában. Ami - bár humorosan és meghökkentően hangzik - de nagy igazság van benne. Mert tényleg akkor éri el egy iskola valódi célját, ha erre képessé teszi diákjait, s minden igazi intézménynek valójában ilyennek kellene lenni. Egy igazi iskolából kikerülő diák egész biztosan meg tudja oldani saját gondjait, problémáit érett felnőttként is. Mindenképpen képes erre, még akkor is, ha egészen más feladatok, kihívások, megoldandó problémák várnak rá az életben, ha egészen más jellegű gondokkal, feladatokkal kell megbirkóznia, mint az iskolapadban. Ahol úgy élt diák korában, mint második otthonában: a tanulással járó erőfeszítés, a tudás és a fontos képességek nehéz megszerzése, kimunkálása mellett, illetve azzal együtt is. Amit megerősített és hangsúlyozott Ady is, kinek verséből jelen írásom elején kissé módosítva idéztem: "Ha élet zengi be az iskolát / Az élet is derűs iskola lesz." Vallom, hogy a mi iskolánk ilyen volt, s ennek zengése, dallama, ritmusa, harmóniája ma is itt cseng a fülünkben. Ma is itt munkál bennünk - még ötven év után is.




Képtalálat a következőre: „dolgozatírás a gimnáziumban - képek”
                                                                      






                                                                *









Megjegyzés: a szöveghez mellékelt képek közül egyet én magam fotóztam, egyet osztálytársam, a többit pedig az internet képanyagából másoltam ide. Az innen vett képek - így a  legutolsó is - csupán illusztráció, melynek a jelen íráshoz csak annyi köze van, hogy egy gimnáziumi tanteremben zajló dolgozatírást  ábrázol.