MÉLTÓN AZ ŐSÖKHÖZ, MÉLTÓN AZ ELŐDÖKHÖZ...

 

Egyfajta hiányérzetről 

 

 

 

mikor a múlt században egymás után elmentek, a halhatatlanság égi csarnokába költöztek a korábbi évszázadok gazdag hagyományait folytató nagy íróink, költőink - köztük Móricz, Kosztolányi, Babits, Szerb, Ady, József Attila, Radnóti, Tóth Árpád, Dsida Jenő, Juhász Gyula, Karinthy, Szabó Lőrinc, majd később Németh László, Füst Milán, Hamvas Béla, Déry Tibor, Nagy László, Illyés, Tamási, Sarkadi Imre, Fekete István, Áprily Lajos és annak fia, Jékely Zoltán - utánuk e tekintetben némi csend uralkodott a szépirodalom területén. 

 

Igaz, a tömegesen jelentkező nagyformátumú költő-, és íróegyéniségek utolsó, legnagyobb képviselői ( pl.Weöres, Ottlik, Mándy, Márai, Csoóri, Tándori, Kányády, Örkény, Sütő stb.) még idős koruk utolsó éveiben alkottak ebben az időszakban. De újabb hozzájuk hasonló nagy tehetségek nem bukkantak fel az 50-es, 60-as években született, s épp ebben az időszakban felnőtté vált generációból.

Egy ideig azt hittük: nem jön utánuk újabb hasonló nagyságú alkotóművész, hasonló tehetségű és formátumú irodalmi nagyság. Századunk közepén és a hatvanas-hetvenes években ugyan rengeteg író, illetve költő nyüzsgött irodalmi életünkben. Ám ők - összehasonlítva elődeikkel - olyan képességűek voltak, akikből - már elnézést - tizenkettő egy tucat. (Épp ezért nem említenék közülük senkit, ki-ki döntse el maga, kik lehetnek ők.) A már elhunyt, eltávozott zseniális alkotók, írói, költői talentumok ezért - e tekintetben - kétségtelenül egyfajta űrt hagytak maguk után. 

 

És ebben az űrben ugyan itt-ott feltűntek azért jó tollú, tehetséges, gördülékeny, esetenként csiszolt stílussal alkotó írók, költők. De hozzájuk hasonlók, az ő szellemiségüket követők, az ő mesterségbeli tudásukat, igényességüket, zseniális szintjüket elérő alkotói egyéniségek nem jelentkeztek irodalmi életünkben. A jótollú, jó stílusban író költő, író ugyanis minden korban különbözik a nagy írótól, nagy költőtől. 

Ez a különbség elsősorban a legmagasabb fokú mesterségbeli tudásban, az ábrázolás, a kifejezés erőteljességében, a rendkívül pontos,  biztos arány-, és formaérzékben mutatkozik meg. Ezen kívül: a kiforrott és következetesen alkalmazott egyéni stílusban, valamint az általános (legtöbb esetben örök) emberi témák és mondanivalók kiválasztásában és megragadásában, a műben felvetett gondolatok mélységében és azok pontos, szabatos kifejtésében mutatkozik meg. S hozzáteszem még: a valóban nagy író, költő  saját művein keresztül mindenkor olyan kisugárzással bír, ami nemcsak kortársaira, de utódaira is rendkívüli hatást gyakorol. Ezt azonban már csak az alkotó halála után tudjuk igazán felmérni, átlátni és értékelni. 

Évekig nem jöttek, nem tűntek fel tehát hazai irodalmunk árkádiájában olyan írók, költők, akik ezen kvalítások mindegyikével rendelkeztek volna. Olyanok, akik sokak nyelvén szóltak sokakhoz. Akik választott témáikkal, történeteikkel olyan általános, egyetemes emberi problémákat, gondokat fogalmaztak volna meg a legmagasabb esztétikai igénnyel és nívón, a legerőteljesebb, legegyénibb stílussal mint ahogyan ezt annak idején nagy elődeik tették.

 

Nemhogy oly nagy számban, de egyáltalán nem bukkantak, tűntek fel úgy, mint amilyen mértékben az irodalom terén azt addig megszoktuk az előző századokban, vagy akár a huszadik század első felében. Nem jöttek kiugró tehetségű írók, költők, akik műveikkel akkora hatást és maradandó művészi élményt tudtak volna szerezni, művészi katarzist tudtak volna elérni olvasóikban, mint ahogyan azt korábban egy Jókai vagy Mikszáth arra képes volt. S mint ahogy később Móricz, Tamási Krúdy vagy Kosztolányi ezt elérte, megteremtette regényeiben és novelláiban. Ahogy azt Babits vagy Szerb Antal  megalkotta tanulmányaiban, esszéiben,  ahogy Nagy László tette ezt verseiben,  vagy pl. Karinthy a paródiáiban és egyéb műveiben.   

E fent említett nagy írók, költők tömege  után évekig nem találkoztunk olyan magyar nyelven  alkotóval, aki elődei szellemiségét, nemes hagyományait megtartva, de hosszú ideig érlelt és kimunkált sajátos, egyéni írói, költői eszközeivel megfogalmazott szépirodalmi művekkel állt volna elő. Aki nyelvünk aranykészletét: szavainak, kifejezéseinek rendkívüli színeit, erejét, hajlékonyságát, minden más nyelv felett álló, gondolatok átadására alkalmas gyönyörű mondatszerkesztési lehetőségeit kihasználta volna. S oly pontosan, szigorúan és határozottan csatasorba állította volna mondanivalójának megfogalmazása, témáinak kibontása érdekében. 

 

Nem tűnt fel olyan író, aki műveivel útmutatásul szolgált volna az olvasó ember számára élet, halál, szerelem, hitek és ideológiák sokszor átláthatatlan, bevehetetlen, kibogozhatatlan labirintusában. Aki segít embertársainak eligazodni az emberi kapcsolatok sokszor kiismerhetetlen dzsungelében, hogy világosan és tisztán lássa saját magán-, és közélet gondjainak összefüggéseit is. Abban, hogy elviselje és optimizmussal tekintsen saját sorsára, melyben a kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság egyaránt jelen van, s hol az egyik, hol a másik válik uralkodóvá. S abban is, hogy fontos kérdései feltevésével, műveiben rejlő üzenetei továbbításával válaszlehetőségeket (nem megoldásokat) kínáljon korunk fontos kérdéseire, s némi gyógyírt a jelen és a jövő szorongásaira.    

Egy ideig nem jelentkezett olyan író, költő, aki felvállalta volna a váteszi szerepet, amit már Petőfi is hangsúlyozott annak idején. Azt a bátor és magasztos művészi tevékenységet, amellyel  - Nagy László szavaival - "a jobb emberi sors harcosa, partizánja, titkos ügyvédje legyen."  Nem tűnt fel olyan író, aki életünk - minden korban más és más - nagy kérdéseivel, azok kibogozásával állt volna elő. 

Amelyekre aztán vagy megadta a választ, vagy pedig nem. De rendületlenül kereste, kutatta - és ez a lényeg. Mert az írónak soha nem az a feladata és hivatása, hogy mindenki számára kész recepteket, megoldásokat, s biztos válaszokat adjon, hogy mindenkinek alkalmas sémákat, beépíthető paneleket szállítson. Mint ahogy szintén Nagy László írta: "a költészet kifejező és megítélő hatalom, de nem megoldó. Izgat vagy lázít a jóért, pörlekedik a rosszal, és elfogult mindig. S mert rámutat az embertelenre, elkészíti helyét az emberinek."

 

Az írónak, költőnek ugyanaz a hivatása, küldetése, mindegyiknek eszményi célja van. Legfontosabb dolga, hogy rendületlenül írja a műveit, s ezáltal foglaljon állást. Legfontosabb feladata, hogy írásművészetével a lehető leghitelesebben, legmeggyőzőbben bemutassa az olvasónak választott témáit,  feltárjon, kimondjon, kifejezzen, ábrázoljon mindent, amit az adott téma megkövetel. S mindezzel, elkészült alkotásával  irodalmi élményt és egyfajta útmutatást is adjon az olvasónak. 

Hasson intellektusunkra, érzelmeinkre, igazságérzetünkre, elgondolkoztasson és gyönyörködtessen bennünket soraival.  Hogy valljon nékünk múlt, jelen és jövő egymásra építettségéről, összefüggéséről, világítson rá élet-halál-szerelem végtelenül sokszínű variációjára, a szeretet és gyűlölet számtalan megjelenési formájára. Hogy a szabadságnak, az igazságnak és a szeretetnek hűséges, pontos, következetes és megbízható krónikása legyen a szépirodalom hagyományos-, és az általa kimunkált egyéni eszközeinek felhasználásával.  

És persze bennünket is állásfoglalásra, véleményalkotásra késztessen saját álláspontjával, amiről igyekszik minket meggyőzni. Jóról és rosszról egyaránt. Mert az igazi írótól elvárjuk, hogy meggyőzzön bennünket az erkölcsi törvények fontosságáról, értékéről és  emberi hasznáról, s az erkölcstelenség hitványságáról és káráról. Hogy meggyőzzön bennünket a hit erejéről és a hitetlenség gyengeségéről, az igazi szabadság nélkülözhetetlenségéről és a korlátlan szabadság demoralizáló hatásáról. 

S hogy meggyőzzön bennünket az igazság feltárásának és kimondásának fontosságáról, a hamisság, a maszatolás, kendőzés romboló, személyiségpusztító hatásáról. És persze: a szeretet fontosságáról, jelentőségéről, emberformáló erejéről. Aminek a kimondására, megfogalmazására talán ők a legalkalmasabbak. "A nagy alkotók voltaképpen a szeretet mesterei. Nagyobb lévén a szeretetük - a dolgokat világosabban látják, mint mások." - írta találóan Szerb Antal.   

Az igazi írótól elvárjuk, hogy betűinek jól megválasztott rendjével mindig ki tudja váltani rokonszenvünket a pozitív hősök, szerethető jellemek iránt, s ellenszenvünket a negatív figurákkal, erkölcstelen cselekedetekkel szemben. Hogy szavai, mondatai lavinaomlásával maga alá tudja temetni mindazokat a szereplőit, akik csakis károkat tudnak okozni tévhiteikkel, mások életét romboló tetteikkel. 

S fel tudja magasztalni azokat, akik nemcsak magukon, de másokon is igyekeznek és tudnak is segíteni, ami által értékesebbé, szebbé teszik saját maguk és mindannyiunk életét. És nem utolsó sorban: ki meri, ki tudja mondani az általa helyesnek tartott, elfogadott igazságot. Amire rá tudja ébreszteni, s amiről meg tudja győzni az olvasóját sajátos művészi eszközrendszerével.

 

 

Akik megtörték a jeget...

 

Évekig hiányoztak tehát a mélyen gondolkodó, korunk legnagyobb problémáira reagáló, azt feszegető írók. Akik elődeikhez méltóan, elődeikhez hasonló lelkiismerettel és műgonddal alkotott regényekkel, novellákkal, esszékkel álltak volna elő. Aztán lassan, de biztosan megtört a jég. És ebben a rianásban a 80-as,  90-es évekre, az ezredfordulóra megérkeztek - egyenlőre a prózában - az európai, sőt világirodalmi rangú, a magyar irodalom fent taglalt évszázados értékeit megbecsülő, felmutató, átörökítő, megszüntetve-megőrző, azokat továbbfejlesztő, egyéni témával és ízzel, személyes hitvallással jelentkező írói nagyságok. Megérkeztek, illetve beérkeztek a maguk meglepetést hozó, nagy élményt nyújtó műveikkel. 

Sajnos, hazai  költészetünkben ez a jelenség azonban még ma is várat magára. Hiszen olyan kvalitású költőzsenik, mint Lackfy János vagy Tóth Krisztina csak a kivétel erősíti a szabályt elve alapján tűnnek fel hazai irodalmunk egén, a költészet területén. Ám a széppróza területén már számos nagy íróval büszkélkedhetünk, akik semmiben sem maradnak el a rangos európai, sőt más földrészeken élő és  munkálkodó alkotóktól sem. Akik őseikhez méltó írói tehetséggel, értékekkel bírnak, és alkotásaikkal sok örömet szereznek az irodalomkedvelők népes táborának. 

S hogy kikre gondolok? Ahogy mondani szokták - a teljesség igénye nélkül  - azonnal meg kell említenem Szabó Magda, Müller Péter, Mészöly Miklós (és kedves felesége: Polcz Alaine) Nádas Péter,  Moldova György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Závada Pál, Spiró György, Parti Nagy Lajos, Háy János, Krasznahorkai László, Vámos Miklós, Konrád György, vagy a tragikusan, korán eltávozott Bächer Iván nevét.  

Ők azok, akik a 80-as, 90-es években, majd az ezredfordulón jelentkeztek legnagyobb, legérettebb alkotásaikkal. Vagy a legújabb generáció tagjai közül feltétlenül ki kell emelnem Grecsó Krisztián, Tóth Krisztina, Dragomán György, Nyáry Krisztián nevét. És aztán két olyan írót is, akik jelentős, rendkívül értékes könyvekkel lepték meg az irodalombarátokat. Bár igaz, hogy ők nem "főfoglalkozású" írók, hanem humoristák: Nagy Bandó András (aki versben is jeleskedik) és Bödőcs Tibor, aki sajátos humorú esszékkel, paródiakötetekkel hívta fel magára  a figyelmet.

Az utóbbi két alkotó írói tehetségéhez - bár köztük csaknem egy fél évszázad a korkülönbség - ma már ugyanúgy nem férhet kétség, mint ahogy az előzőkben felsoroltakéhoz sem.  Az ő széles körű műveltségük, ellenállhatatlan humorok, karikírozó képességük, filozófiai tájékozottságuk, elődeik hagyományainak, értékeinek tisztelete valamint kivételes intellektuális és empatikus erényeik is kitűnnek roppant érdekes, meghökkentő, nagy élményt szerző alkotásaikból. S a névsor végére, utoljára hagytam - de nem utolsó sorban - a  számomra mostanában legnagyobb meglepetést okozó, legnagyobb katartikus élményt nyújtó mű alkotóját, PÉTERFY GERGELY-t. 

 

 

 

Az erdélyi ősökkel rendelkező, ma 53 esztendős író azon kevés kortárs alkotónk egyike, akik képviselik mindazokat az írói erényeket, melyeket a fenti bekezdésekben felsoroltam. Ma már bizton állíthatjuk: legutóbbi munkáival, köztük a Kitömött barbárok-kal, valamint A golyó, amely megölte Puskint című szívbemarkoló alkotásával maradandó remekművekkel gazdagította hazai irodalmunkat. Őseinek, elődeinek szellemiségére, nemes tradícióira alapozott felfogással, önálló, egyéni, hanggal és írói eszköztárral jelentkezett - méltóan az ősökhöz, méltóan az elődökhöz.   

 

Elődök, ősök, szülők és értékes hagyományaik

 

Ráadásul nem is akármilyen ősökkel büszkélkedhet! Felmenő családtagjai, távoli rokonai között a szónak, a hitnek és a művészetnek kiváló művelőit tisztelhetjük: mind apai, mind anyai ágon református lelkészeket, költőket, írókat, pedagógusokat, alkotó-, és ábrázolóművészeket. Így nem lehet azon csodálkozni, hogy mára már - tehetségének szívós kimunkálása, fejlesztése révén - valóban nagy íróvá, a szónak, a nyelvnek, az írói ábrázolásnak, a művészi alkotómunkának mesterévé válhatott maga Péterfy is. Édesapja egy nyárádselyei református lelkész fia, Péterfy László szobrászművész. Anyai nagymamáját - Jancsó Adrienne-t pedig a nagyenyedi születésű Jékely Zoltán (Áprily Lajos három gyermeke - Endre, Márta és Zoltán - közül az egyik fia) vette feleségül.

Megjegyzem: nem ő az egyetlen író, aki híres Áprily-leszármazott. A Péterfynél fiatalabb 38 éves Gerlóczy Mártonnak - aki a nagymúltú erdélyi családfának egy másik levele -  édesanyja Mészáros Zsófia nem más, mint a nagy erdélyi költő unokája. Tehát ugyanúgy ő is Áprily dédunoka - egy másik ágon - mint ahogyan Péterfy. Eddigi - mindössze 15 éves írói működése során - figyelemre méltó művekkel hívta fel magára a  figyelmet. Amelyek után nagy visszhangot kiváltva dicséretet és elmarasztalást egyaránt bőven kapott. Ígéretes tehetség, aki egyéni hangjának kialakításán munkálkodik, s alkotásaiban ősi családfájának kutatásával, feltérképezésével is foglalkozik.  

A később szintén költővé érett Jékely Zoltán még gyermekként, 13 évesen került édesapjával együtt Budapestre, mert a család 1929-ben áttelepült az anyaországba. Itt is végezte közép-, és felsőfokú tanulmányait, akárcsak később unokája, Gergely. Ezen a fenti, csodálatos, élettől sugárzó képen a Jékely-apa (aki harminc éven felül vette fel az Áprily nevet) és fia még az áttelepülés előtt láthatók a parajdi kertben. Zoltán itt tíz-tizenkét év körüli lehet, apja pedig úgy 38 éves. Ahogy a képet szemléljük, megállapíthatjuk: akik ilyen elragadtatással tudnak figyelni egy jámbor és tiszta szándékú, ártatlan kis galambot - azok csakis költői vénával és lelkülettel rendelkezhetnek.  

Áprily mély humanizmusát, erőszakellenességét, vallásos, testvéri szereteten alapuló jellemét tükrözte, amikor iskolaigazgatóként intézményében nem vállalta el a zsidótörvény végrehajtását. (Feleségével több ízben megfordult Pápa városában is, ahol most e sorokat éppen írom.) S ahol sógora, Nagy Jenő évekig református kollégiumi tanár volt.  A politikától mindig is távol maradt, s élete utolsó szakaszát a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán töltötte családjával. Fiának, Jékelynek ugyanúgy a költészet és a műfordítás állt élete középpontjában, mint apjának - bár költészetüknek az azonos vonások mellett voltak azért eltérő jegyei is. (Ezek kimutatása talán egy másik tanulmányom témája lehetne...)



1941-ben Adrienne szeme című versében így jellemezte szerelmének (a következő évben feleségének) szemét és tekintetét: 
"Öröklét fájának ritka magja / benne gazdag lelked tüze ég! / Úr pecsétje, túlvilág darabja / határtalan, s titkos, mint az ég." 
A szintén erdélyi születésű, negyvenes években áttelepült, kivételes képességű színésznő, előadóművész - aki 24 évvel élte túl költő-férjét - pályafutásáról, hivatásáról még könyvet is írt Álarcok címmel. Jómagam számos versfelvételét őrzöm, sőt hallgatom ma is. Egy interjúban a következőt nyilatkozta:

"Előadóművészként érzem igazán otthon magam, mert közvetlenebb a kapcsolatom a közönséggel, mint színésznőként. Számomra a versmondás annyira színészi feladat, hogy lelkiállapotot tükröz, de a költő mondanivalóját nem tekinthetem szerepnek. Nem a művet létrehozó egyént akarom megszólaltatni, hanem az általa létrehozott művet. Ezt természetesen csak saját magamon átszűrve tehetem, óhatatlanul jelen van a személyiségem is, de csak mint hangszer."

S ha már a hangszert említette a művésznő a fenti idézetben  - hadd tegyem hozzá: ha feledhetetlen hangját egy hangszerhez kellene hasonlítani - leginkább a barokk-kori gamba mélybariton fekvésével és hangszínével azonosíthatnám. Aminek ugyanúgy megvan a lágy, nőies sajátossága mint a drámaian izzó, keményebb, férfias árnyalata is. 

Bár igaz, hogy gyermekkorában nem ezt, hanem a zongorát hallgatta szinte folyamatosan az otthonában, hiszen édesanyja kitűnően zongorázott klasszikus darabokat. A művészet tehát mindig elérhető közelségben volt gyermekkorában, s Kolozsvár is maga egyfajta szellemi, kulturális központ volt már akkor is. Mindez már pici leányként eltöltötte szellemét, lelkületét. Akárcsak a vallás, a hit, ami magától értetődően régóta irányította ennek a nagymultú családnak a mindennapi életét, biztosította minden családtag emberi-erkölcsi tartását, az ősök, a nemes hagyományok megbecsülését.

Ahogy Jancsó Adrienn például Arany balladáit a hatvanas években elmondotta, tolmácsolta - az félelmetes volt. Pontosan olyan félelmetes, megrázó, tragikus és felemelő, amilyenek ezek a balladák. Ha a Vörös Rébék vagy az Ágnes asszony hangfelvételét ma is meghallgatjuk - annak láttató erejével minden szereplő megjelenik előttünk a maga hús-vér valóságában, gyilkos hajszoltságában, horrorisztikus őrületében, kegyetlenül tragikus, sorsüldözött, szenvedélyes vagy bűntudattól rettegő mivoltában. 

A "legszebben beszélő magyar színésznő" titulusával is illetett, a magyar költészet és próza kincseit rendkívüli érzékenységgel és varázslatos akusztikával felmutató, sugárzó hangú  művészegyéniség a hetvenes-nyolcvanas években ország-, sőt világszerte nagy sikerű  szavaló-esteket tartott. Ma sincs olyan előadóművészünk, aki oly hitelesen, megrázóan tudná kifejezni Ady, Áprily, Jékely, Arany és az erdélyi irodalom nagy alkotóinak gondolatait, sorait, mint ahogy azt ő tette kristálytiszta hegyi patakot idéző kiejtésével, pontosan és tudatosan felépített hangsúlyaival, aranybarna hangszínével, kántáló előadásmódjával.


A csodálatos orgánumú, rendkívüli megjelenítő erővel bíró művésznő még kolozsvári éveiben, 20 évesen kapott előadóművészi engedélyt. Amivel aztán - hála Istennek, kitartásának és művészi ambícióinak - fél évszázadon át élt is, és gyönyörködtetni tudta, élni segítette hallgatóságát, nemcsak szülőföldjén, hanem az anyaországban is, sőt világszerte. 

Ebben a városban, 1943-ban született meg lánya, - akit  édesanyja után szintén Adrienne-re kereszteltek. Nem meglepő, hogy ő is felnőttként tulajdonképpen rokon hivatást választott: pedagógusként a tudásnak, a hitnek, az emberformálásnak, a szép eszméknek, a művészetnek, a költészetnek, az irodalomnak a terjesztője, szószólója lett, akárcsak édesanyja. Mert vallom, hogy a művész, az orvos, a pedagógus és a pap rokon szakmák, csak éppen más a helyszínük. A papnak a szószék, a művésznek az íróasztal vagy színpad, a pedagógusnak pedig a katedra, de lényegük, hivatásuk, szerepük ugyanaz.

Középiskolai irodalomtanárként dolgozott, s már itt, Budapesten adott életet Gergely fiának 1966-ban, miután férjével ők is áttelepültek az anyaországba. A fiúcska egy esztendős volt akkor, amikor dédapja, Áprily elhunyt, s már középiskolás, amikor nagyapja, Jékely meghalt. S amikor -  már neves, elismert, sikeres íróként - szeretett édesanyját 2016-ban elveszítette - Facebook oldalán is elbúcsúztatta őt. Akkor és ott rengetegen fejezték ki részvétüket: ismerősök, barátok, kollégák, rajongók, tanítványok, akik valamennyien nagy szeretettel és tisztelettel emlékeztek reá, mint jóságos, derűs, melegszívű emberre és nagyszerű pedagógusra.


Péterfy édesapja, a neves festő- és szobrászművész jelenleg 83 esztendős. A Magyar művészeti Akadémia rendes tagja, dolgozott együtt Makovecz Imrével is. Egyik legszebb alkotása a paksi Szentlélek templom előtt áll. (alábbi képen.)


Könyvei mellett gyermekjátékokat, játszótéri plasztikákat  is tervezett és kivitelezett. Korábban a Képző-, és Iparművészeti Szakközépiskola tanáraként is dolgozott, továbbá elismert és közkedvelt, mint Fafaragó gyermektáborok szervezője s mint a velemi alkotóház egyik létrehozója is.



Tudjuk: a génekkel sok mindent hoz magával az ember, ami eleve megmásíthatatlan. Meghatározza értelmi adottságainkat, érdeklődésünket,  egészségi állapotunkat, lehetővé teszi választott hivatásunkat. A meglehetősen ingergazdag szellemi, kulturális, intellektuális közeg, amiben valaki felnő - az egyfelől támogatást, előnyt adhat, sokat jelenthet az íróvá, művésszé válásban. Ugyanakkor egyfajta szorító kötelességérzet is kialakulhat az utódban: a megfelelés, az ősökhöz méltó alkotó munka és tehetség kibontakoztatásának, s ugyanakkor a tőlük különböző, önálló, egyedi írói hang kialakításának igénye. S bizony nem könnyű feladat mindkettőnek megfelelni, eleget tenni.

Abban, hogy a megfelelő adottságokból aztán valóban nagy tehetség, sőt zseniális képesség tudjon kifejlődni iszonyú erőfeszítésekre, netán lemondásokra is szükség van - a nagy életmű megteremtése érdekében. És itt bizony a kifejlődés szón van a hangsúly! Mert ahogy már a nagy Bach is megállapította - a magas rangú alkotómunkához a szorgalom, a küszködés, az adott anyaggal való birkózás, viaskodás, az embert próbára tevő szellemi és fizikai alkotómunka százalékos arányban is fontosabb az aranyat érő, istenáldotta tehetségnél.


 

 

Péterfy portréja, írói-alkotói fejlődése

 

 

 

Péterfy nagy íróvá érésében, igazi, jelentős íróvá válásában is igaznak bizonyult ez a tétel. Hiszen csaknem 20 évnek kellett eltelnie fáradságos munkával, küszködéssel, míg megérlelte, kialakította senkihez sem hasonlítható stílusát,  megteremtette egyéni írói eszköztárát. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy határozottan elénk tárja sajátos írói karakterét, mai kifejezéssel mondva: felvázolja, körvonalazza írói, alkotói Facebook-ját. Hogy szívós érdeklődéssel keressen, és találjon is magának sajátos, különleges témákat, amiket aztán szorgos kutatómunkával kidolgoz, kibont. S ha a szükséges, elegendő anyag összejött - a témáról megfogalmazott mondanivalóját aztán közzétegye elkészült könyveiben. 

S ahogy tanulmányai, könyvei az utóbbi években egymás után napvilágot láttak - belőlük leszűrhettük, megismerhettük írói szándékait, céljait is, amiből mára már következtetni tudunk arra: vajon miféle témákkal fog majd a jövőben előállni, milyen jellegű alkotásokkal fog bennünket megörvendeztetni. Kezdetben kisebb novellákkal, tanulmányokkal, újságszerkesztéssel, majd később filmek, szappanoperák forgatókönyveinek megírásával  igyekezett tehetségét kibontakoztatni. 

S még ma is vállal ilyen munkákat, de írói vénája igazán könyveiben mutatkozik meg. Napjainkra már köztudott, hogy minden könyve különböző történelmi korokban játszódik, vagy több korszakot, rendszert is átfog, de mindig egyértelműen a máról, napjaink aggasztó problémáiról, gondjairól, dilemmáiról, égető kérdéseiről szól. S valószínűnek tartom, hogy így lesz ez a jövőben is. De ha nem - akkor sem lesz baj, hiszen eddigi munkái alapján bízvást remélhetjük: másfajta témákban is jelentős és értékes műveket fog alkotni

A roppant mulatságos, érdekes és meghökkentő sztorit elmesélő Kalandorok című nagy sikerű filmnek is például ő írta a forgatókönyvét a rendezővel, Paczolay Bélával közösen, még 2007-ben. (fenti kép) Sándor Pál-lal most is dolgoznak egy filmen. Miközben - úgy mellesleg - rádiós szerkesztőként is működött, sőt egyetemen tanított, hiszen az ELTE bölcsésztudományi karán görög-latin szakon diplomázott. 

"Néha érdemes olyan munkákat  is csinálni, amihez egyáltalán nincs kedvem, mert nagy önfegyelmet, odafigyelést kíván, de szakmába vág, csak éppen nem belülről jön. De mivel meg kell azokat szoros határidőre oldani, ezért iszonyúan tanulságos tud lenni. Vallom, hogy minél jobban legyőzöm önmagam - annál erősebb leszek."  

Újabban mesterkurzusokat is tart fiatal, tehetséges írópalántáknak, akiket hol közvetlenül, hol az interneten keresztül lát el instrukcióival, szakmai javaslataival. Bábáskodik önálló, személyes hangjuk, stílusuk kialakításán, témáik kiválasztásán. Mert - mint elmondotta - nem "kis Péterfy-ket" akar képezni, hanem abban is segíti őket, amiben netán nem osztja véleményüket. Ha esetleg nem is ért teljesen egyet egy-egy törekvésükkel, eszközeikkel, megfogalmazásukkal, vagy választott témáikkal. Értékeli, véleményezi munkáikat, bátorítja kezdeti szárnypróbálgatásaikat.

Feleségével - fogalmazhatnám úgy is: kollégájával - öt éve boldog  házasságban élnek, hiszen Péterfy Novák Éva szintén könyveket ír, természetesen teljesen másféle témájúakat, mint férje. Közös megegyezéssel mindkettejük használja a Novák nevet. Így az író teljes neve: Péterfy-Novák Gergely. Három gyermekük van. "Sajnos, a családra jut legkevesebb időm, bár egy ideje már felhagytam az egyetemi tanítással is, mert az óradíjaim összege nem fedezte a parkolási díjat és a benzinköltséget." - nyilatkozta 2015-ben a televízióban. 

 

Mindezekben a fent említett műfajokban párhuzamosan gyakorolta a kommunikáció, az írás, a megszólalás, az írói szakma mesterfogásait mire valóban érett, befutott, elismert íróvá vált. Olyanná, akinek már megjelenéskor szétkapkodják könyveit. 2015-ben Aegon-díjat nyert Kitömött barbár című - akkorra már több kiadást is megért regényével, mely az Év könyve lett. Tíz évig dolgozott a könyv anyagán, hazai és külhoni múzeumok, levéltárak mélyén görnyedve, izgatottan kutatva újabb és újabb, eddig ismeretlen adatok, titkok után. Fehér kesztyűben hajtogatva féltve őrzött fóliánsokat, megsárgult dokumentumokat - ahogy azt Veiszer Alindának is elmondotta televíziós interjújába

És több más között azt is megtudhattuk ebből a beszélgetésből hogy gyermek-, és ifjúkorában hontalannak érezte magát a hetvenes, nyolcvanas évek magyar közegében Dél-Budán, a "lefojtott Kádár-kori dunsztban" a sok menekült embertársa között, akiket mind a saját mítoszuk és identitásuk kötött le abban a közegben, ahol az értelmiség egy belső emigrációban élt. Saját szavaival: "úgy éltem ebben a világban, mint egy kis Buddha" aki többet tudott, érzett az ősi erdélyi világról, mint az akkori hazai viszonyokról, és társainál sokkal később értesült a magyar vidékről, a Balatonról. 

"A családban mindig elfojtott indulatok, feszültségek munkáltak, az erdélyi szülőföld iránti nosztalgia, a közös halottunk, Erdély feletti patetikus gyász mindig ott uralkodott a családban. S én mindig csodálkozva néztem: mi itt ez a sok gyász és fájdalom, amiben a jelen fölé hatalmasodó múlt köti le a családtagok figyelmét, életérzését, hangulatát, ahol a gyerek előtt sok mindenről nem lehetett beszélni. Ugyanakkor a külvilágban a korabeli politika igyekezett elfojtani a műveltség, humanizmus csíráit és minden nemes tradíciót. 

Ott volt a levegőben az elhallgatás, az antiszemitizmus, a diktatúra és sok minden ellentétes nézet, indulat. Gyermekkoromban nem szerettem semmilyen közösséghez tartozni, mindig kívül állónak tekintettem magam, s talán ennek tudható be, hogy manapság is egy sajátos belső viszonyt ápolok a Teremtővel. Nem vagyok egyik felekezetnek sem gyakorlója, mint ahogy egyetlen pártnak sem. Ma is csak az irodalom nagy világmindenségével vállalok egyedül közösséget, az az én igazi közegem." - summázta Péterfy.    

Mindezekkel a személyes emlékekkel, élményekkel feltöltődve, majd "megspékelve", kiegészülve a kádári, majd a rendszerváltáskori hazai atmoszférával, benyomásokkal - alapozódott, majd alakult ki Péterfy alkotáshoz elengedhetetlen élményvilága, sajátos írói attitűdje. Ezek érlelték meg témáit, mondanivalóját, lassan kibontakozó írói szándékait, törekvéseit, s együtt ösztönözték, késztették őt arra: miféle témákat válasszon, s milyen mondanivalót szándékozzon az olvasóival megosztani készülő könyveiben. 

A Kitömött barbár kapcsán nyilatkozta a következőt: "Előfordul, hogy az ember valahol megpillant egy történetmorzsát, egy izzó, gomolygó anyagot, ami különleges és éppen ezért izgatni kezdi, utána akar járni a miérteknek, okoknak, mindent meg akar tudnia történet egészéről. Ez az a tűz, a kíváncsiság, ami visz aztán előre, s ebből végül egy könyv kerekedik."


A gyermek-, és ifjúkorában hallott,  szerzett erdélyi és anyaországi élmények, majd a felnőttként átélt tapasztalatok, benyomások mind együtt ott vannak alkotásai - meséi, regényei, naplói, novellái - hangulatában, alakjainak megformálásában, arányos szerkezetükben és felépítésükben egyaránt. 

Választott témái, sajátos történetmesélése, karaktereinek érdekes, fordulatos sorsa, annak empatikus ábrázolása mögött mind ott lapulnak ezek az élmények, a nagyszülőktől hallott történetek és így tovább. "Mindig jobban vonzott a történetírás, a mesélés, mert talán ehhez nagyobb tehetségem van, mint az ún, nemtörténet-szerű szövegirodalomhoz."

 

Jellemei, regényalakjai  kiválasztásában, ábrázolásában kimondatlanul is ott van írói állásfoglalása, ugyanakkor  hőseivel, mellékszereplőivel szemben érzett emberi együttérzését, megértését, tetteikkel szemben tanúsított szimpátiáját vagy éppen ellenérzését is tapasztalhatjuk. Mint ahogy legújabb alkotásában A golyó, amely megölte Puskint címet viselő regényében. 

Amelyben az események hű krónikásaként csaknem egy évszázadot fog át. Lineárisan (néha a múltba visszakanyarodva) meséli el egy család több rendszeren átívelő históriáját, középpontjában egy reménytelenül sóvárgó szerelem történetével. S mivel a történetmesélésen van a hangsúly - a műben szokatlanul kevés a párbeszéd. A dialógusok helyét is - szinte teljesen - az epikus elbeszélés veszi át.  A cselekményről magáról itt és most nem szólok - azok kedvéért, akik még ezután fogják elolvasni ezt a nagyszerű alkotást.

S ha már állásfoglalást említettem az imént: sem itt sem más művében direkt politizálással nem találkozunk, noha maga az egymást váltó, sokfajta politikai rendszerben játszódó történet itt is szinte kínálná erre a lehetőséget. Ám  a figyelmes olvasó a leírtakból, s más egyéb műve egész mondanivalójából - mint ahogy azt az igazi, nagy íróknál megszokhattuk - pontosan tud következtetni  alkotója véleményére, nézeteire. 

Arra,  amelyek különböző politikai ideológiákra, rendszerekre, hatalomra vonatkoznak. Beleértve természetesen a jelent is. Péterfy úgy politizál műveiben, mint a színész a színpadon: művészetével, leírt soraival foglal állást.  Pártállását vagy párton kívüliségét anélkül, hogy kifejtené konkrétan - csak sugallja, érzékelteti. (A színész a deszkán, az író a papíron.) 

Szóban, újságcikkekben és a Facebook-on azonban már konkrétabban, kendőzetlenül, keményebben is kifejti véleményét jelenkori közállapotunkról, kormányunkról és annak intézkedéseiről. Amikor 2019 januárjában a csikorgó hidegben lányát leszállították a buszról, mert ő tízezressel akart fizetni, s a sofőr nem tudott belőle visszaadni - az író megkereste a buszvezetőt és nevét kérdezte. Persze az nem mondta meg. Az aggódó, felháborodott író végtelenül megértő, józan, higgadt és igazságszerető személyiségéről, mélységes humánumáról árulkodik mindaz, ahogyan és amit az ügyről nyilatkozott egy internetes híroldalon: 

"Nem a buszsofőr a hibás – még ha az arcátlan és vérlázító aljasságot ő is követte el. Sokat túlórázik, fáradt, flusztrált. Azért nem ő a hibás, mert az Orbán-rezsimben ez az általánosan elfogadott viselkedésmód. Akinek csak egy mogyorónyi hatalma van itt, az arra használja, hogy visszaéljen vele." És álljon itt nyomatékosításul még egy tömör, lakonikus, de annál lényegre törőbb Péterfy-vélemény:
 "Már a levegővel szívjuk magunkba a Kelet-európaiságot" - mondta 2019. júniusában. 

E fenti véleményekkel kapcsolatban - semmiképpen sem zárójelben - csendesen és röviden megjegyzem: nem tudok velük száz százalékban egyet érteni. Csakis 101 százalékban.

 

 

Péterfy  írói  mondanivalójáról, s ama bizonyos golyóról 

 

 

Péterfy számára az emberi sorsok, az emberi érzelmek, hitek, gondolatok sorsfordító hatása az igazán lényeges és fontos, nem pedig a politika. Ezzel mond el mindent, s egyben ezzel is foglal állást, és ezzel késztet bennünket is egyfajta állásfoglalásra.  Saját sorsunkat, elveinket, érzelmeinket, emberi kapcsolatainkat, hibáinkat és erényeinket szembesítve a megrajzolt hősök elveivel, érzelmeivel, emberi kapcsolataival, hibáival, erényeivel és sorsával késztet bennünket gondolkodásra, eddigi életmódunk, nézeteink felülvizsgálatára, s esetleg megváltoztatására. Mint ahogyan ezt tapasztaljuk ebben a frissen megjelent könyvében, ami méltó módon sorakozhat fel eddigi alkotásai mellé.  

ós ugyan nem vagyok, de azt már előre sejtem: ez az értékes alkotás sem kerülheti el sorsát, s valakinek eszébe jut hamarosan megfilmesíteni. De jaj! Nehogy valami önjelölt, modernkedő, minden ÁRON (a könyv egyik szereplője...) újat felmutatni akaró, nem teljesen pártsemleges, hamis ideológiától elvakult fiatal rendező vegye a fejébe, hogy filmet csinál ebből a könyvből! Ahhoz ugyanis nem elég szabadon-, vagy "másképp" gondolkodónak, rugalmas, fiatalos észjárásúnak, intellektuális, kreatív szellemnek, empatikus hozzáállásúnak lennie. 

Ahhoz elsősorban olyan képességekkel, olyan tehetséggel kell bírnia, mint például Fábri Zoltánnak, Mészáros Mártának, Ranódy Lászlónak vagy Szabó Istvánnak. Aki zseniálisan filmre vitte Az ajtót. Vagy Bereményi Gézának, aki oly nagyszerűen megfilmesítette a Régimódi történetet (hogy csak két Szabó Magda-regényadaptációt említsek.) Szóval: csak erős önkritikát gyakorolva, mindent alaposan átgondolva merjen hozzányúlni bármelyik filmrendező ehhez a témához!   

Mert könnyen tévutakra juthat és pórul járhat az a vállalkozó szellemű, merész rendező, ha nem ama bizonyos GOLYÓRÓL fog szólni filmje a vizualitás, a képszerű ábrázolás sajátos erejével és eszközeivel. Arról a golyóbisról, ami vészt jósló röppályáján végigszáguld Péterfy egész regényén és mindenkinek belerondít a privát, különbejáratú életébe. 

 

Hatástalan és érdektelen lesz az a filmváltozat, mely nem erről a "puskagolyóról" szól, ami egyfajta szimbolikus értelmet hordoz ebben az erőteljes, izgalmas műben. Arról a golyóról, ami eleve potenciálisan ott rejtőzik szenvedélyeink, rossz és gonosz hajlamaink, negatív tulajdonságaink mélyén, s ha nem vigyázunk rá  - bekerülhet egy pisztoly csövébe és képes bennünket is megölni. 

Ez a  golyó Puskinnál a költő szenvedélyes, szélsőséges életmódjának,  egyfajta következményeként tárgyiasult, majd nagy csattanással tört utat magának egy revolver pisztolycsövén át. Ez  a golyó (mint végső eszköz) zárta le örökre és végérvényesen az ő szenvedélyes életét. Végső megoldást, befejezést nyert minden azzal a bizonyos párbajjal, amit maga Puskin készített elő, érlelt évtizedeken át - azzal az életmóddal, amit egész életében addig folytatott. 

 

Jelképes értelemben, az itteni szereplők életében is megjelenik ez a  golyó, ami potenciális veszélyként ott lebeg állandóan a fejük felett. Konfliktusokat, bonyodalmakat okoz, és sok-sok fájdalmat okozva, generálva megrontja életüket. Ott lapul tehát, és szélvészként süvít végig e könyv szépen rendezett, termékeny tábláin, mívesen elültetett sorain, amelyekből - Sütő András szavait kölcsön véve -"nyelvünk erdőzúgását hallani." 

Érdektelen lesz annak a rendezőnek a filmje, aki a sztorit megtartván ugyan, de nem ama golyóbisnak a természetrajzát hangsúlyozza ki a filmvásznon, ami felkavarja az érzelem-, és gondolatrendszerét, sorsát és szemléletét mindenkinek, aki csak szerepel a könyv lapjain, és a lapokon kívül. De legfőképpen a főhősnek, az Óriásnak és reménytelen szerelmének, Olgának. Nékik, akik legtöbbet szenvednek emiatt a történelmen átsöprő és mindannyiunkban - így vagy úgy - jelenlévő "golyótól". 

 

Attól, amit ilyen vagy olyan formában, kisebb vagy nagyobb intenzitással, de potenciálisan valamennyien hordozunk magunkban. És élnek bizony közöttünk olyanok is, akik akár több golyót is hordoznak, hurcolnak magukkal és magukban - "betárazva", ahogyan az alábbi képen látható. Ami aztán tőlünk függően - vagy netán függetlenül, sorsunktól, az élet kiszámítható vagy kiszámíthatatlan voltától megszabottan - vagy pusztít bennünket és környezetünket, vagy éppen nyugalomban marad bennünk, és éppen ezzel véd, karban tart és szolgál  minket.

 

 

S nemcsak bennünket véd és szolgál, de embertársainkat is - ha úgy akarjuk. Ott lapulva, kellően karban tartva, megtartva személyiségünket, elveinket, jellemünket, gerincünket, és vállalt céljainkat, melyeknek érdekében munkálkodunk. Nem passzívan, hanem nagyon is aktívan, megőrizve ezáltal önmagunkat. Önmagunkat, ami által fejlődni tudunk, de csakis a józan ész, szilárdan megtartott, őrzött életfelfogásunk, valamint az emberi humánum és erkölcs alapján, s nem a konformizmus és elvtelenség talaján. 

 

Csakis akkor, ha mindezek mellett nem hagyjuk gazdátlanul, megfigyelés nélkül, őrizetlenül, kontrollálatlanul indulatainkat, téveszméinket, gonosz hajlamainkat. Mert máskülönben azok - pásztorukat elveszítvén - ellenségünkké, legyőzőnkké válnak. S mindezek következtében egyfajta jelképes, száguldó golyóként, vagy golyókként szabadulnak ki fészkükből. Károsítva, amortizálva, pusztítva, vagy végképp megölve ezzel bennünket. 

Ahogyan Puskin esetében is kiszabadult annak idején ez a bizonyos golyó. Féktelen szenvedélye, élni akarása, a szüntelen mámor utáni hajsza, csapodár, könnyelmű szabados életvitele sodorta a halálba, amit jórészt ő maga idézett elő. Ha párhuzamot akarnék vonni - talán leginkább Ady Endre sorsához, életmódjának végkimeneteléhez hasonlíthatnám az övét. 

 

Azzal a különbséggel, hogy ő nem párbajozott és teljesen más korban élt, de természete, lelkivilága, lázadó és mámorhajszoló életmódja, önvádja, gyötrő lelkiismerete, önmaga személyiségének kitárulkozása, kifejlesztése  és annak következménye lényegében azonos volt Puskinéval.  

 

S mindketten - ahogy mondani szokták: egyszerre és folyamatosan két végén égették a gyertyát. Azaz: nem kímélték magukat sem akkor, ha az életörömöket kellett habzsolni, sem akkor, amikor az igazságot kellett kíméletlenül kimondani, leírni. Sem pedig akkor, amikor önmaguk személyiségét kellett őszintén felfedni, képességeiket megalkuvás nélkül kifejleszteni, tehetségüket kibontakoztatni. 

Mert mit is ír Ady? "Ezért minden: önkínzás, ének: /Szeretném, hogyha szeretnének" Mindkettőjüknek - néki is, Puskinnak is keményen meg kellett fizetnie "csúnya" életmódja miatt, és emellett mindegyikük költőóriás volt. Mégpedig olyan költőóriások, akik ugyanúgy rajongtak az életért, annak minden öröméért, és mindent igyekeztek megtenni saját sorsuk alakításáért, jobbra fordításáért,  saját egyéni boldogságukért, mint ahogyan nemzetük fennmaradásáért és fejlődéséért. S verseikben, írásaikban nyíltan és erőteljesen fel is lázadtak az úri osztály hatalmaskodásai ellen. 

 

Rebellis alkat volt mindkettő. Akár az örökifjú, forróvérű Petőfi, akár az élet sűrűjében merészen vágtató, szüntelenül lázadó Ady, akár a mindenben szenvedélyes, szélsőséges érzelmekben tobzódó Puskin. És ezek a tulajdonságaik, jellemvonásaik, speciális személyiségjegyeik is okozták mindhármójuk korai, illetve viszonylag korai halálát. Másképp fogalmazva: vesztüket az okozta, hogy ez a mindent elárasztó, szélsőséges, önemésztő szenvedély életük, személyiségük domins, uralkodó tényezőjévé vált, s megállíthatatlanul sodorta őket a pusztulásba.  

 

Azért is választottam fent ezt a jelzőt (csúnya) mert mert maga Ady is ezt használta saját életmódja meghatározására. Igaz, ő módhatározóként alkalmazta versében: "Jaj, nagyon csúnyán éltem / Milyen szép halott leszek..."És még azt is kifejti egy újságcikkében: "Ezért a nagy, féktelen életakarásért vizsgálnak ma fejcsóválva az orvosaim."  

De nem állíthatjuk, hogy íróknál, költőknél ez a fajta életmód minden korban általános lett volna! Mert létezett köztük ilyen is, olyan is, ilyen vagy amolyan életmódot folytató művész is. És bármely korban is kutakodunk - igaz lesz, hogy a költői-írói életmód és életmű között - az értéket, minőséget tekintve - sok esetben lelhetünk fel különbséget, eltérést. Hol előnyére, hol hátrányára egyiknek, s másiknak... No meg azonosságokat is. 

 

S a kettő közti különbségeket  csakis az adott személyiség életének s műveinek pontos tanulmányozásával tudjuk igazán eldönteni    Ahogyan a művészettel egyáltalán nem foglalkozó emberek is sokfélék voltak régen is, és  ma is egyéniségük, céljuk, hitük, erkölcsi érzékük, jellemük szerint - úgy a költők, írók, művészek is azok.

 

Gondoljunk csak a csavargó, mindent kipróbáló, nőfaló, a legenyhébb szóval is iszákos Villonra, a világot bebarangoló, elvei és hite szerint sokat szenvedett, biszexuális hajlammal bíró, s ennek megfelelő magánéletet folytató Faludy Györgyre, az életet szélsőségesen habzsoló Oscar Wild-ra. Vagy gondoljunk  Poe-ra, aki nagyban alkoholizmusának, drogozásának következtében halt meg, bár halálának igazi okát ma sem ismerjük. (S akinek utolsó szavai ezek voltak: "Uram, mentsd meg a lelkemet!") 

 

Vagy - hogy csak az íróknál, költőknél maradva - gondoljunk az ugyancsak kábítószer-függő, s fegyverkereskedéssel is foglalkozó Rimbaud-ra! A feleségét is bántalmazó(!) alkoholista Verlain-re, a személyiségzavaros Rilkére. Vagy gondoljunk az életet egy nagy kalandnak felfogó Hemingway-re, aki sokszor kihívta a sorsot, a veszélyt maga ellen. Halálát is feltehetőleg egy véletlenül, szerencsétlen módon, rosszkor elsült fegyver okozta. (És folytathatnám a sort Shelley-vel, Byronnal, Hoffmannal, Zolával, Csáth Gézával ...) Érdekes módon egyiküket sem akadályozta meglehetősen zavaros, ellentmondásos, nem hétköznapi mentalításuk, életmódjuk abban, hogy egy sor remekművet hagyjanak az utókorra.

 

De gondoljunk a mentalításában, jellemében, erkölcsi nézeteiben teljesen más, és épp emiatt másként is élő költőkre, írókra: gondoljunk például Aranyra, Madáchra, Nagy Lászlóra, Pilinszkyre, Máraira, Örkényre, Kosztolányira, Nagy Lajosra, Veres Péterre vagy Németh Lászlóra! Akik valamennyien egy sokkal erkölcsösebb, átláthatóbb, letisztultabb, megbízhatóbb, egyértelműbb, stabilabb világképpel rendelkeztek, s nem  az individualista elvek, hajlamok, szándékok határozták meg életfelfogásukat. Ők - mint említettem elsősorban és lényegében mentalításukban, vérmérsékletükben, érzelmeikben, lelkivilágukban különböztek az előzőktől. Állandó kiegyensúlyozottságban harmóniában voltak testi-lelki-szellemi önmagukkal, ember-, és kortársaikkal, műveikkel és a természettel. 

 

 

És ezért és emiatt persze életmódjuk is lényegesen különbözött az előzőkétől. Közéjük, ebbe a "táborba" sorolom korunk magyar írói közül többek között Esterházyt, Kertészt, Konrádot, Vámost, Bereményit - és persze mostani írásom "alanyát" Péterfyt is. Aki ugyancsak ezekkel az emberi, jellemi és írói vonásokkal bír, és az elődök nemes hagyományaira építi egyéni életművét.  E két fent jellemzett  tábor képviselői között micsoda különbségek voltak és vannak életfelfogás, életmód, hit, erkölcsi, emberi tartás, érzelmeik hőfoka, s életmódjuk következménye tekintetében is. Ég és föld! 

 

Ahogyan Puskint -  úgy a szerecsen mór, Othello jellemét, lelkivilágát, érzékeit és kezeit is - a belső indulat, túlfűtött szenvedély, szerelemféltés, a kéjsóvár ösztönök mozgatták és irányították Shakespeare tragédiájában. Az ő érzékeit azonban egy tévedés homályosította el, ám Puskinnál valóságos, konkrét, igazi alapja volt a féltékenységének. Esetében ott és akkor ténylegesen is egy valóságos pisztolygolyó vetett véget mindenféle belső vívódásának. Ami aztán kegyetlenül, végérvényesen pusztított, gyilkolt is. És talán az sem véletlen, hogy éppen Othello jutott eszembe annak okából, hogy személyiségét összehasonlítsam  Puskinéval. 

 

Mindketten ugyanis észak-afrikai szerecsen (szaracén) ősökkel büszkélkedhettek. Puskin egyik távoli őse Nagy Péter cár szerecsenje volt, akiről a költő meg is emlékezett egyik elbeszélésében. Othello pedig mint mór leszármazott került kalandos úton Velencébe, ahol  szerecsen kapitányként tüntette ki magát hősies helytállásával a háborús csatározásokban. A háborúból hazatérve  szeretett bele Desdemonába, akivel szemben tanúsított esztelen féltékenysége sodorta bajba, gyilkosságba - és így a vesztébe mindkettőjüket. Az orosz költő és a mór  közös indítéka - mely bajba sodorta őket - a szerelmi féltékenység volt. Ennyiben feltétlenül megegyeztek.

 

Puskin esetében viszont nemcsak egyedül őt és asszonyát sújtotta ez a pisztolygolyó kegyetlen sorssal. Hanem mindazokat a személyeket is, akik a párbajt megelőző afférban valamilyen módon (közvetve vagy közvetlenül) érintettek voltak, és e párbaj után életben maradtak. Hiszen mindannyiuknak - a Puskin környezetében élőknek, felnőtteknek, gyerekeknek - örökre megváltoztatta jövőbeli sorsát. 

 

Mégpedig sajnos, rossz irányba. (Az orosz nép körében élő legenda szerint Puskin nem akart jajgatni, amikor súlyos sebet kapva, vérző ruhájában hazavitték otthonába. Mindvégig némán tűrte a fájdalmakat, szenvedéseket. Aggódó barátainak a következőt mondta: "Nevetséges lenne, ha ez az ostobaság legyőzne engem. Nem akarom.") 

 

S hogy miért is kellett a nagy orosz költőnek meghalnia? Mert - bár zseniális író, művészember volt - a belső ösztönök, szerelemféltés, önérzet, konformizmus, őrjöngő féltékenység szívóereje beszippantotta, szenvedélyének erős kerekei felőrölték. Ezeknek az érzéseknek a hatalma mindennél erősebbnek bizonyult benne. Mindez így együtt - egymást szítva és erősítve - mindent legyőzött benne és párbajra késztette a költőóriást. Aki csakis ebben remélt magának megnyugvást és megoldást.

 

S most ütött szeget a fejembe: vajon írója, Péterfy nem ezért nevezte-e el Óriásnak a regényének szereplőjét? Persze tudom én, hogy nem, hiszen a termete miatt volt ez a beceneve, de hát mégiscsak van egy ilyen hátsó gondolatom...Mint ahogy a főhősnő, Olga is (talán) az Anyegin egyik nőalakja után kapta a nevét..?...) 

 

 

Nagy különbség viszont a két mű között a következő: Puskin is, és az Anyegin hősei is a Néva folyó fölött merengve, Péterfy regényének hősei pedig a Duna mentén, a folyókanyar festői környezetében élték át a barátság, a szerelem minden korban mámorító, boldogító vagy néha szenvedésekkel, lehorgadt vággyal, keserűséggel, csalódásokkal teli,  elszomorító érzéseit.    

   

 

 

 

  

 

 Amiről e könyv lényegében szól: szeretetről, önzésről, egoizmusról, önmegvalósításról

 

 

A szeretet külön tudomány! Olyan tudomány, aminek ugyanúgy megvannak a törvényei, szabályai, „mesterfogásai”, a gyakorlatban hasznot vagy kárt hozó tettei, balfogásai, szerencsétlenségre vezető mellényúlásai, mint akármelyik tudománynak, mely az ember előnyére vagy éppen hátrányára szolgál. A szeretet olyan tudomány - s erről győz meg bennünket ez a szép és tanulságos regény is - aminek hitre és optimizmusra is szüksége van, másképp nem tud lélegezni. Olyan tudomány, amelyet folytonosan erősíthet és gazdagíthat a hitből és a művészetek tanulmányozásából áradó, sugárzó energia. S ha ennek az utánpótlása elapad - akkor kezd elapadni, elsivárosodni, elszáradni maga a szeretet is.

Az egoizmus, nem tévesztendő össze azzal a törekvéssel, aminek értelmében az egyén szívós, következetes munkával meg akarja teremteni magát itt, e földön - tehát az önmegvalósítás fogalmával és folyamatával. Amikor valaki választott hivatásában önmagát szeretné megvalósítani, önmaga képességeit a lehető legnagyobb mértékben akarja kibontakoztatni. Az egoizmus: túlzott önimádás, nárcisztikus hajlam, önzés. Az önmagvalósítás viszont az ember legtermészetesebb, legpozitívabb igénye, aminek az önzéshez nincs semmi köze. (legfeljebb egy kissé a hiúsághoz, ami ez esetben szerintem érthető és elfogadható.) Az önmagvalósítás mindenkinél másképp, máshogyan történhet. És tényleg úgy a jó, úgy az ideális, ha valóban meg is történik. 

Semmiképpen sem a passzív önzés, hanem a legkreatívabb aktivítás  kategóriájába tartozik, hiszen minden törekvése nem pusztán csak magáért, hanem másokért is történik. Arra irányul, hogy valaki egy adott társadalomban boldoguljon, sikeres legyen. Mégpedig úgy, hogy ezzel mások számára is elhozza a boldogulást. Ha ez mindkettő nem valósul meg - akkor az nem önmegvalósítás, hiszen akkor az egyén nem tudta magát hasznossá tenni saját embertársai, az adott társadalom számára, amelyben él. 

Márpedig az önmagvalósításnak éppenhogy ez a lényege. S ha ezt az egyén nem éri el - akkor egyfajta felemás, félresikerült önmagvalósítás jöhet csak létre. Ami rosszabb, mintha semmi sem történt volna. Rosszabb az egyénnek is, rosszabb a társadalomnak is. Az ilyen  jellegű "önmagvalósítás" csupán megreked az önzés szüntelen erőltetésében, nem tud tovább lépni, kiszélesedni - vagyis nem éri el célját. Önmagam számára megvalósítani önmagamat - az fából vaskarika, olyan nincs. És ez még a passzív önzésnél, a javak szüntelen habzsolásánál is rosszabb.

Az önmagát megteremtő, megvalósító, önmaga egyéni képességeit kifejlesztő ember mintegy bemutatja, demonstrálja adott kora, környezete, társadalma számára, hogy ő maga, mint egyén, mint önálló személyiség mit jelent, mit ér, mire képes. Miért lenne ez baj? Szerintem az lenne a baj, ha ez a törekvés nem élne az emberekben, hiszen akkor csupa szürke tucatemberkékből állna a világ. Olyanokból, akik semmit nem akarnak, csak pusztán vegetálnak. 

Az önzés egy olyan erős hajlam, mely egész lényegében, természetében passzív, mert csak "befelé", az adott egyén felé irányul. Minden, amit tesz az önző, individualista ember - azt csakis a saját érdekében, saját örömének, élvezetének minél teljesebb eléréséért teszi. (Már maga a kifejezés: individualista magyarul "kettősséget tagadó"-nak, kettősség "kettőség-ellenző"-nek, tehát: egyéninek, önző-nek fordítható!)  Az önzés csakis az egyén  saját vágyainak kielégítésére, az élet javainak mohó bekebelezésére, azok szüntelen megszerzésére irányul meglehetősen serkentő erővel. Tehát az önző ember aktivítása csakis a negatív hajlamok kielégítését szolgálja. Úgyis fogalmazhatnék: káros aktivítás.

 

Az egyén  állandó szerzési vágyával ugyan a maga malmára hajtja a vizet, de végső során magának is, és másoknak is kárt okoz. Az önző embertől társai elfordulnak, nem fogják őt szeretni, ami egyáltalán nem nevezhető pozitív eredménynek, kedvező, megnyugtató végkicsengésnek. Szemben az adakozó, altruista beállítottsággal, hajlammal, amit mindenki értékel, megbecsül, s az ilyen tulajdonsággal bíró embert is  mindenki becsüli, szereti, értékeli. Az adakozó hajlam ugyanolyan pozitív, mint maga az egyén önmegvalósítása, ami ugyancsak eredendően egy kifelé irányuló aktív, kreatív folyamatnak indul és úgy is zajlik a továbbiakban is. S amely nemcsak kizárólag az egyén számára, hanem mindenki számára hasznos, értelmes és fontos lehet.

Az egoizmus és az önmegvalósítás lényegileg teljesen más fogalom! Különböznek gyökerükben, szándékaikban és céljukban, sőt egész természetükben. Az egoista célja nem az önmegvalósítás, az ő célja csak saját maga középpontba helyezése, az önmagával történő szüntelen foglalkozás. Az egoista személyt nem a másoknak, hanem az önmagának adás, a kapás élménye és képessége jellemzi leginkább, az önmegvalósító embert viszont  - éppen ellenkezőleg - a mások számára adás, a másokkal törődés élteti.

 

Az egoista célja, hogy mindenkor önmagát mások fölé emelje (még azok fölé is, akiknek nyomába sem ér.) Őt ez a szándék buzdítja, nem pedig a saját tudásának, műveltségének gyarapítása, s nem is fejlődésének előmozdítása hajtja. Az önmegvalósító egyénnek pedig éppenhogy ez az utóbbi a legfőbb célja. S pont azért, hogy saját tudatosan megválasztott tevékenységét, munkáját, egyre magasabb színvonalon végezhesse, hivatását a lehető legnagyobb hatásfokkal tudja gyakorolni. ("Minél nagyobb a tudás - annál kisebb az ego, s minél kisebb az ego - annál nagyobb a tudás." - mondotta Einstein, és ebben is igaza volt.) 

Ahhoz azonban, hogy megvalósíthassa magát valaki, hogy kiteljesíthesse képességeit - szeretnie kell önmagát! Ez az, amiben megegyeznek az egoistával, de csakis ebben! Ami azonban ennek az önszeretetnek a célját, szándékát, miértjét illeti - abban már lényegesen és alapvetően különböznek. Erre a különbségre, e különbség szemléletes kimutatására is láthatunk példákat Péterfy regényében. S az olvasónak illik eldöntenie: vajon Ákos, Olga, Áron, a professzor, Kristóf vajon melyik kategóriába tartozik, melyiküknek az életében mennyi az önzés vagy mennyi az önmagvalósító törekvés? S melyikük szimpatikusabb, melyikük ellenszenvesebb?  

Az önmagát nem szerető ember másokat sem tud szeretni - mint ahogy azt egy másik nagyszerű író, Müller Péter is megfogalmazza könyvében. Az öngyűlölő ember passzív, közömbös, nem törekszik semmire - az önmagát szerető, optimista ember viszont igen! Hallatlanul kíváncsi, egyre nagyobb tudásra, műveltségre vágyik, olvasott, tájékozott, rugalmasan gondolkodik - s így aztán van is, lesz is mit átadnia utódainak. Az öngyűlölő, pesszimista embernek azonban nincs, és nem is lesz mit átadnia. Tőle ilyent nem várhatunk, de legkevésbé szeretetet nem, mert azt önmagán sem gyakorolta soha, s nem is tudja, hogy mi az.  

Aki más embereket (vagy akár állatokat) nem képes szeretni, sőt utálja őket - az biztosan önmagát sem szereti. Csak gyűlöli magát és lenéz másokat, morózusan, borúlátón él, aminek következménye az, hogy mások felé szeretettelenül fordul. Mert ha szeretné önmagát, akkor már "kiépített" volna a lelkületében olyan érzéseket, megszerzett volna magának  olyan tudást, ami saját szellemének, lelkének,  jót tesz. 

Amivel aztán azután pozitív módon cselekszik, viselkedik. Mert hogy az öngyűlölet biztos, hogy nem tesz jót, hiszen ezerféle betegség forrása. Arról viszont nem hallottunk, hogy valakit az betegít meg, ha szeretettel viseltetik önmagával szemben. Aki tehát nem szereti önmagát  az elsősorban saját szervezetének, lelkének, szellemének tesz rosszat, azzal saját maga személyiségének okoz súlyos károkat. Summa summárum: aki önmagát sem tudja igazán szeretni - az biztos, hogy a többi embert, sőt az állatokat sem fogja tudni. Mert nem lesz rá képes, és mindenkihez csak barátságtalanul közelít, s mogorván fog bánni.

"Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" - hangzik az ótestamentumi törvény. Aminek értelméből, logikájából világosan következik: felebarátomra csakis azokat az érzéseimet vihetem át, amik bennem vannak. ("úgy, olyan módon" szeressem embertársamat, ahogy magamat...) Ha nincs bennem szeretet (mint Pál apostol említi) önmagam iránt - akkor felebarátomhoz is csak ezzel az érzéssel tudok közelíteni. 

 

Vagyis gyűlölettel, haraggal, mogorvasággal, közömbösséggel. Ha viszont önmagamat szeretem - akkor felebarátomhoz is a szeretet érzésével fogok és tudok viszonyulni. A kettő így lesz azonos, és akkor válik igazzá, hogy úgy szeretem felebarátomat, ahogyan saját magam. A szeretet mindent betöltő kozmikus egysége, szentsége csak így, és csak ekkor érvényesülhet itt, e földön is.   

Maga Jézus sem állította soha, hogy az embernek nem kell, vagy nem szabad szeretnie önmagát. Hogy nem kell testével, lelkével, szellemének ápolásával, művelésével foglalkoznia  - saját és mások boldogulása érdekében. (Amit nem szeretek azt ugyanis nem ápolom, nem művelem, amit viszont ápolok, művelek, fejlesztek - az igen, azt hőn szeretem!) Sőt: azt sem állította, hogy Ő önmagát ne szeretné. Azaz: tenmagad szeretete nélkül nem valósulhat meg a más emberek iránti szereteted sem! 

Aki gyűlöli önmagát, közömbös önmaga lelkületének, szellemének, testének ápolása, fejlesztése iránt, ez őt egyáltalán nem érdekli - az másokat sem lesz képes, és nem is fog szeretni soha. És ugyanígy - eme logika alapján - állítható: aki önmagával szemben nem becsületes, nem őszinte, nem tisztességes - az másokkal szemben sem lesz az, azt másoktól sem követeli meg soha.   

 

A német és angol fordítás is mindezeket nyomatékosítja: “Liebe deinen Nächsten wie dich selbst.” és az angolban: “ Love your neighbor just like yourself.” – amelyek arra utalnak és intenek: még a szomszédodat (!) (Nächsten, neighbor) is ugyanúgy kell szeretned, mint saját magadat. 

Ha az önnönmagát szerető, önmaga iránt is tiszteletet, felelősséget érző ember a saját személyiségét a legteljesebb mértékben óhajtja kibontakoztatni, s ezt meg is teszi - azzal senkinek kárt nem okozhat. Sőt! "Érzelmeink soha nem sodornak bajba, érzelmeink jelentik az igazságot." - írja Donald Walsh. Ami érvényes arra is, hogy ki, mikor, milyen szenvedélyének enged, milyen érzelmek irányítják akkor, amikor önmagának megfelelő hivatást választ. 

Csakis abban az esetben helytelenek, elítélendők ezek az érzelmek, ha önmegvalósítását valaki szélsőséges módon: erőszakosan, gátlástalanul teszi. Ha minden idejét erre áldozza, amivel hozzátartozói: szerelme, hitvese, gyermekei, családja elől vonja meg szeretetét, törődését.   A szeretetmegvonás (más szóval: a másik érzelmi elhanyagolása) ugyanis már bűn! Sőt, tovább megyek: aki minden idejét kizárólag önmaga megvalósítására használja fel, az nemcsak érzelmileg, de értelmileg is elhanyagolja szeretteit.

Az arányok, a megfelelő egyensúly megtartására kell tehát ügyelni! Hogy ne acsarkodva, rosszallóan nézzen az egész család valakinek (apának, anyának,  nagyobb testvérnek) az önmagvalósítási folyamatára. Ne úgy tekintse azt, mint egy kívülről jövő ellenséges árvizet, amely a családi otthon szentélyébe bezúdul. Ne úgy tekintsék, mint  egy ellenséget, ami a gyermek szülő iránti szeretetét, illetve a szülő gyermeke iránti szeretetét akadályozza, s annak útjába áll. Hanem úgy, mint ami éppenhogy az ő irántuk tanúsított szeretetének egyik megnyilvánulását. Roppant nehéz ezt megvalósítani a gyakorlatban, talán a legnagyobb feladatok egyike! 

Hogy meglegyen az egyensúly, soha ne billenjen ki a mérleg nyelve a hivatás gyakorlása valamint a családi, szülői szeretet, gyermeknevelés, házastársi együttélés között. Hogy banális közhellyel éljek: hogy megteremtődjön a közélet és a magánélet egysége, egyensúlya. A lecke mindenkinek fel van adva, a képlet egyszerű: minél inkább sikerül megvalósítani ezt az egyensúlyt - annál jobb lesz mindenkinek az élete és sorsa; és minél kevésbé - annál rosszabb.

Nagy kérdés: van-e joga bárkinek is saját megrögzött elveit, hitét, hivatását, önmegvalósítását szeretteire, gyermekeire rákényszeríteni, vagy akár őket arra ösztönözni? Péterfy regényének motívumai - több egyéb mellett - efféle kérdéseket is sugallnak. És persze sugallják - a regénye történetéből leszűrhető - erre adható lehetséges, alternatív válaszokat is. 

 

Megítélésem szerint  sem éreztetni, sem pedig sejtetni nem szabad (nem tanácsos) azt a fajta szülői elvárást, azt a gyermekeket szorító igényt, miszerint: egyedül az a helyes, ha utódaik szüleik életelveit, eszméit, elképzeléseit veszik át. Hogy egyedül az az ideális és üdvözítő megoldás és lehetőség, ha az  ő hívatásukat választják, az ő útját követik. Mert ez a szülői elvárás, követelmény mindenképpen  szorongóvá, szolgalelkűvé teszi a gyermeket, sőt még ennél súlyosabb bajokat is okozhat. 

A legrosszabb, amit egy szülő tehet, amikor efféle instrukciót ad gyermekének: "Csak jól fizető állást vállalj! Ne olyan hivatást válassz, ami képességeidnek megfelel, hanem olyant, ami sok pénzt hoz a konyhára!" Még leírnom is szörnyű volt mindezt, annyira elítélem az ilyen gondolkodást, ami nem más, mint behódolás annak a korszellemnek, ami az anyagi jóléttel azonosítja a boldogsággal, az ember testi-lelki-szellemi harmóniájával (nem megelégedésével!) Ez a fajta szülői törekvés teljesen figyelmen kívül hagyja a gyermek, vagy az ifjú személyiségét, igényeit, képességeit, érdeklődését, hajlamait. 

 

Azaz minden lényeges szempontot, ami azt célozza, hogy a gyermeke leendő hivatásában kiteljesítse, otthon érezze magát, s neki az a munka örömet szerezzen! Ám a fenti követelmények igézetében élő szülő nem ezt, hanem helyette a jó megélhetést, a meggazdagodást helyezi előtérbe. (Amitől lehet, hogy gyerekének sok pénze és ingatlana lesz, de boldogtalan lesz. Ezt akarja?) Ha a gyerek az építészet iránt érdeklődik - legyen építész, ha az utcaseprés iránt - legyen utcaseprő. Ha a színészet iránt érez erős vágyat - legyen színész, de   ha rühelli a tanítást - semmiképpen ne legyen pedagógus, s ne legyen  ügyvéd csak azért, mert az apja is az, és látja, hogy ő mennyit keres...és így tovább.  

 

Ha a szülő nem hagyja gyermekeinek, hogy a saját útjukat járják, saját elképzeléseik, döntéseik alapján kezdjék meg dolgos, munkás életüket  - akkor ezzel már felnőttségük küszöbén - és jövőjükre is kihatóan - mérhetetlen károkat okoz nékik. Károkat okoz önbecsülésükben, lelki életükben, kapcsolataikban, jövőbeli magánéletükben. S ugyanez érvényes akkor is, ha házastársak, egymáshoz közel állók, rokonok között alakul ki olyan viszony, ami megengedi, lehetővé teszi hogy az egyik fél a másikra próbálja erőszakolni elveit, s ennek alapján kívánja irányítani (vagy ténylegesen irányítja is) annak életét. 

 

S nem társának, hanem beosztottjának, rosszabb esetben rabszolgájának  tekinti őt. Azaz: birtokolni akarja élettársát, hozzátartozóját. Mert az alá-fölérendelt viszony sem szülő és gyermeke, sem házastársak között nem lehet sem életképes, sem működőképes. Ami ezekben a viszonyokban az egyedül normális és természetes: a mellérendelt kapcsolat. 

 

OLGA, aki ingergazdag kulturális közegben, alapjában jószándékú apa mellett, anyját elveszítve, de szeretetben nő fel. Ám nincs benne elegendő erő, szívósság, hogy felnőttként a saját életét élje, saját elgondolásai szerint. És ehhez a történelem viharai - a sok szenvedés, lemondás, ami éri az idő során - is hozzájárulnak. Sem apjával, sem férjeivel nem mer érdemben szembe szállni, szembe helyezkedni az élet alapvető kérdéseiben. 

Péterfy szemléletesen, izgalmasan gördíti elénk annak folyamatát:  hogyan válhat valaki áldozattá, ha a patriarchális, sokszor durva, erőszakos nevelési eszményekkel, a férfiúi őserővel  (Áron) nem tud kellőképpen szembeszállni. S többek között erotikus vonzódása is erősebbnek bizonyul szembenállási törekvéseinél. Ezért inkább félrehúzódik, s a könnyebb ellenállás irányába megy el. 

S mindezzel gyermekének is súlyos károkat okoz, s később az ő nevelése során, véle szemben is így viselkedik. Ahogyan korábban férjeivel, rokonaival szemben sem volt kellőképpen határozott - úgy fiával, Kristóffal szemben sem képes. Tehetetlensége, gyengesége miatt sodródik az alkoholizmus felé, majd teljesen annak foglyává válik. Mert a tévhitek mellett ez az, ami a legveszélyesebb: önmagunk elkábítása. Mert ez nemcsak a szellemet, lelkületet, de a testet is megtámadja, s végül tönkre teszi. S ebben az amortizációs folyamatban lassan, de biztosan ő is sajnálatos módon emberi ronccsá változik. S ez az a folyamat, ami visszafordíthatatlan.

Lehet-e vajon kimenekülni ebből a posványból? Felemelkedni a saját személyiségünk által meghatározott, megszabott emberi életbe, ahol egyedül önmagunk megvalósítása, családi és magánéletünk harmóniája a legfontosabb cél. És még egy fontos kérdés:  a vétkes, aki  valakit szívós, lassú munkával áldozattá amortizál vajon mikor és hogyan jön rá arra, hogy károkat okozott? 

Károkat okozott - úgy önmagának, mind családtagjainak, feleségének, gyermekeinek, hozzátartozóinak? Péterfy ezeknek a leépülési folyamatoknak az érzékletes, pontos ábrázolásával győz meg bennünket, olvasókat mindezekről a reánk leselkedő veszélyekről. S ezért nem véletlen az, hogy efféle kérdések tolulnak fel bennünk a könyv elolvasása után.

Régen rossz, ha a gyermek a szülői tekintély, az apa vagy az anya iránti tisztelet alapján választ élethivatást magának. Ha a félelem vagy megfelelés, a szülői szándékok, elvárások munkálkodnak benne és nem a saját önismerete, érdeklődése és főként képességei szabják meg meg azt: hogyan, miként viselkedjen az életben, hová, merre induljon, vulgárisan kifejezve: "mi legyen belőle?" A szülőnek nem diktátori, hanem irányító szerepet kell vállalnia mindebben. Ott, ahol okosan, megfontoltan "működik" a szeretet intézménye a családban, ahol maximális az egymásra figyelés egymás iránt  - ott ilyesmi elő sem fordulhat. 

Mit, mikor és főként miért teszünk - érdekből, avagy szeretetből? Ez szabja meg saját jelenünket és jövőnket és mindazokét is, akikkel bármilyen kapcsolatban állunk. Mert az életben bármikor bármit teszünk vagy elkövetünk akár jót, akár rosszat - a másik emberrel, akár közvetlen hozzátartozónkkal, akár barátunkkal, rokonunkkal, ismerőseinkkel - annak nyoma lesz. Annak következménye lesz. Nem biztos, hogy azonnal, lehet, hogy évek múlva. 

Minden belülről indul el - és oda is tér vissza. Az ember annyiban hasonlít (de csak annyiban!) a számítógéphez, hogy amit oda betápláltunk, beprogramoztunk - az bizony aszerint fog működni. A jó program életet lehel a gépbe, optimálisan működik tőle, a rossz pedig rongálja, esetleg tönkre is teszi azt. És mind az ember, mind pedig a kompjuter lelkivilága, belső szerkezete a továbbiakban már olyan lesz, olyan tulajdonságokkal fog rendelkezni, amilyent már ez a korábbi működés kialakított benne. És a jövőben már eme tulajdonságok irányítják a további működését.

 

 

Péterfy stílusáról, írói eszközeiről

 

 

A struktúra és funkció pszichológiai alapelve tehát mindig, minden korban érvényesül az élet minden területén: senkitől sem várhatunk el más viselkedést, mint amit ősei, szülei és persze önmaga (!) kialakítottak, rögzítettek  benne. Ilyen és effajta gondolatok, kérdések tolulnak fel bennünk amikor Péterfy remekművét olvassuk, melyben hősei életútját, történetét, sorsát folyamatos izgalommal végigkísérjük. Megragadó, közvetlen, természetes mesélésétől, az olvasót lebilincselő, csiszolt stílusától - amivel mindezt elénk tárja - személy szerint egyenesen el vagyok ragadtatva. 

Nyelvi eszközei optimálisak, a "kevesebb többet jelent" elve alapján trágár szavak, kifejezések csakis a maguk helyén, a legindokoltabb esetben fordulnak elő a szövegben. Gazdag, választékos szókészlete, rendkívül szabatos, lekerekített fogalmazása pompás, lenyűgöző. Szóval "jó magyarsággal" kifejezve: "szépen meg van írva." Tájfestése, a Dunakanyar (mely fő helyszíne a regénynek) festői panorámájának szemléletes leírása csodálatos. (Vajon véletlen, hogy  Péterfy éppen ezt a helyszínt, tájat választotta, ahol dédnagyapja, Áprily töltötte élete utolsó éveit? Ahol oly szép verseket írt szarvasról, hegytetőről, csendről, visszhangról, erdőről?) 

                                       "A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.”


És persze nagyszerű az író jellemábrázolása - ami a nagy alkotóknak mindig is a legfőbb erényei közé tartozott.  Pontos, hiteles, differenciált, részletes; a legnagyobb együttérzésre késztet bennünket. A legnagyobb empátiával ábrázolja és állítja elénk regényének szereplőit, akik nem mentesek emberi hibáktól, vétkektől. Valamennyien gyarlók és nem tévedhetetlenek. S ami a legfontosabb tulajdonságuk: valamennyiük egyfajta szenvedély rabjai. Ákos is, apja is, Olga és férjei is, gyermeke és édesapja is, valamint összes rokonai, ismerősei mind-mind valamilyen szenvedély megszállottjai, ami alapvetően mozgatja viselkedésüket, magatartásukat, ami  irányítja életüket és szabja meg sorsuk alakulását.


S hogy konkrétan miféle szenvedélyek tüzelik, űzik, hajtják őket - azt itt nem részletezem, hátha sokan még ezután fogják elolvasni ezt a regényt. Mint ahogy a történet végét sem mesélem el. A lényeg, hogy mindannyiuk életének, sorsának alakulásában, rosszra fordulásában ez a szenvedély játszik főszerepet. Amelyet aztán még fel is szítanak a gyakori történelmi fordulatok, az egymást váltó politikai rendszerek, melyek alaposan beavatkoznak életükbe. 

 

E különböző érákban nehezen találják fel, idegenül érzik magukat, nem tudnak kellőképpen alkalmazkodni azokhoz. Ezért mindezek még inkább felborzolják, felforgatják személyiségüket, addig sem éppen ideális életvitelüket, magánéletüket. Péterfy jellemük, lelkiviláguk, viselkedésük ábrázolásában, a szereplők kapcsolatainak kibogozásában, az élethelyzeteik ok-okozati összefüggéseinek érzékletes leírásában remekel igazán. 

Valóban remekmű ez az alkotás? Szerintem igen. Lehet, hogy akadnak hibái, de én magam nem találtam ilyeneket. (Ezek szerint lehet, hogy bennem van a hiba?) Én úgy gondolom - eddigi olvasmányélményeim alapján - hogy az irodalmi remekmű fő ismérve a következő: nem hiányzik belőle semmi, ugyanakkor nem is húzható belőle semmi. Azaz: minden a helyén van. Péterfy regényében is minden, ami fontos és szükséges - az benne van, az ott van. És úgy van ott, mint valami drágakőben az egymást összetartó apró kristályok, mozaikok, amik elvarázsolnak bennünket, amikor reá tekintünk. Tehát minden lényeges ott van, hat és működik e regényben.

Úgy van ott minden, mint egy drágakőben: amiben benne látjuk az örökkévalóságot és a mulandóságot egyaránt. Aminek a szépsége felizzik előttünk, aminek színe, fénye, kisugárzása van. S aminek minden egyes apró darabkájára szükség van ahhoz, hogy a történet, a cselekmény összeálljon, egységben legyen, rendezett alakzatot öltsön. Minden együtt van, ami arra kell, hogy meggyőzzön bennünket a szerelem, a szeretet, egymás kölcsönös megbecsülésének rendkívüli fontosságáról. S mi is az, amiről Péterfy - e tekintetben - valóban meggyőz bennünket története elmesélésével? S mi az, amit esetleg csak sugall szavaival, vagy sorai között? A következő bekezdésekben erre szeretnék rávilágítani.    

A szeretet sose jöhet létre kényszerből, az nem erőszakolható ki semmiféle eszközökkel, fondorlattal, hamiskás jóindulattal stb. Ez a regény is ezt sugallja, sőt kívánja bebizonyítani a számunkra - annak érzékeny írói eszközeivel. Szeretetből nem lehet valakit irányítani, vezérelni, rátukmálni saját elképzelésünket, szándékainkat, amit esetleg mi helyesnek, megfelelőnek tartunk, ő viszont egyáltalán nem. Sokkal inkább szeretünk valakit, ha hagyjuk a maga egyénisége szerint fejlődni, haladni a maga választotta úton elindulni és haladni, mintha féltésből, hamis szeretetből magunk próbáljuk őt sínre tenni, ráállítani egy általunk helyesnek, biztosnak tűnő útra. 

Nem az szereti igazán gyermekeit, aki önmaga életelveit fogadtatja el velük, aki  önmaga irányvonalára állítja rá őket. S minden erejét arra fordítja, hogy ezt a szándékát meg is valósítsa. Nem az szereti igazán gyermekeit, unokáját, aki áldozatot hoz érte, s ráadásul még büszke is erre, kérkedik vele és ezzel sajnáltatja magát. 

"A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel" - mondta Pál apostol. Egy apa vagy anya ne hozzon áldozatot. Azzal ugyanis csak rossz érzést, bűntudatot kelt hozzátartozóiban. Egy gyermeknek nem okoz örömet, ha szenvedő apját, vagy anyját látja maga előtt nap, mint nap, s szüntelenül az tudatosodik benne, hogy érte küszködnek, szenvednek  a szülei és őnéki ezért feltétlenül hálásnak kell lennie. Esetleg  még fejéhez is vágják: érted görnyedek! Ne áldozatot hozzon egy szülő hanem a legnagyobb élni akarással és intenzitással szeresse a családját, gyermekeit minél tovább! És szeretete mindig mutatkozzon meg az értük tanúsított legnagyobb aggódásában, féltésében, odaadásában, végtelen türelmében. 

Mutatkozzon meg szeretete az ő védelmükben, ápolásukban, jól átgondolt, helyes alapokon álló nevelésükben, testi-lelki egészségük megóvásában, műveltségük, tudásuk gyarapításában, hitük, optimizmusuk erősítésében. Adja át nékik minél tovább, minél hatásosabban az élet, a természet, a mozgás  szeretetét, a humor, a művészet, a hit fontosságát és jelentőségét, annak értékét és erejét. 

 

De anélkül, hogy saját ízlését, felfogását, hitét erőszakosan rákényszerítse szeretteire. Hagyja, hogy szembe szálljon, ha nem tetszik néki valami, akár apjával vagy anyjával, akár a legnagyobb komponisták, írók, költők műveivel, akár a legnagyobb zsenik gondolataival szemben - ha ő így gondolja, s van erről megalapozott, kialakult véleménye. 

Ne magasztaljon minden könyvet, zeneművet, filmet, ami szüleinek tetszik. Ragaszkodjon bátran saját véleményéhez, ha azt meg tudja indokolni, mert "a kötelező tetszés megöli az ízlést" - ahogy Kosztolányi mondta. S hozzáteszem: a kötelező értékítélet legjobb táptalaja a sznobizmus kifejlődésének. Tanítsa meg gyermekeit arra, hogy a becsületes, őszinte életnek pénzben kifejezhető értéke nincs, mert annak az értéke már eleve önmagában rejlik. És persze - a következményeiben. 

 

Mint ahogy a becstelen, hamis életnek is minden korban megvan a megfelelő következménye. Viszont tanítsa meg őket a pénz szerepére, értékére (nem hatalmára!) Arra, hogy a pénzből élünk - de nem a pénzért élünk! S ha kell - magától vonja el a falatot inkább, minthogy gyermekei éhen maradjanak, s inkább ő járjon szerényebb öltözékben, mint gyermekei, unokái. 

De könyörgöm: ne dolgozza magát halálra, ne hagyja itt hozzátartozóit idejekorán! Mert akkor, ily rövid idő alatt ő maga is kevés tudást és műveltséget tud megszerezni, s így csak ezt a keveset sikerül majd tovább adnia. (Vagy éppen semmit.) Akkor nem lesz ideje arra, hogy minden fontosat átadjon nékik. Minden fontosat és jelentőset, ami erkölcsi, emberi, művészi érték, s ami fontos lehet az ő számukra is a jövőben. 

 

És persze - mindemellett - költsön is rájuk minél többet a keresetéből! Hogy bennük is tudatosuljon  és ő maga is mindig érezze: értük és nékik is dolgozik. Mindig vegye meg nékik keresetéből mindazt, ami szükséges, és sohase vegye meg azt, amit toporzékolva, hisztizve, erőszakosan kikövetelnek. És ezzel  igyekezzen elérni azt, hogy ne a megvásárolt értékekért, fagylaltért, édességekért, játékért szeressék őt, hanem önmagáért.

S tanítsa meg őket a keresztényi szeretet alapvető lényegére, igazságára: saját hozzátartozóinkra soha nem haragudhatunk meg igazán, soha nem fordíthatjuk el tőlük tartósan a szívünket. Mert a haragot csak egy hajszál választja el a gyűlölettől vagy a feneketlen irigységtől (ami lényegileg ugyanaz!) Amik viszont a legrombolóbb, legpusztítóbb erők az ember életében. Az azonban, hogy közvetlen hozzátartozóinkra nem haragudhatunk - nem jelenti azt, hogy nem háborodhatunk fel (sőt kell is) ha bánt vagy támad bennünket érdemtelenül, igazságtalanul.

És ilyenkor - akár keményen is - szemébe vághatjuk nékik az igazságot. A lényeg, hogy nemcsak hozzátartozóinkhoz, de bárki idegenhez is alázattal, méltósággal, "kenyérrel s nem kővel" kell közelednünk. Még azokkal szemben is ily módon kell viselkednünk, akik nem így viszonyulnak mihozzánk. A jó szülő tanítsa és értesse meg gyermekeivel azt is, hogy az ellenségeinket és ellenfeleinket (e kettő nem ugyanaz!) is alapvetően szeretnünk kell, s nemcsak barátainkat. 

Azt írtam: alapvetően, de persze nem ugyanúgy, mint közvetlen  hozzátartozóinkat. Hiszen a szeretet tartalma, jellege, intenzitásának mértéke nem lehet ugyanolyan, nem lehet azonos jellegű és hőfokú a közvetlen családtagok és az idegenek irányában. Egy idegennek sem erkölcsileg, sem anyagilag, sem szeretetben, sem ragaszkodásban, sem empátiában nem adhatunk annyit (és nem is kell, hogy adjunk) mint a legközvetlenebb hozzátartozónknak, hiszen éppen ezzel fejezzük ki, hogy számunkra ők - náluk sokkal fontosabbak, hogy ők a legfontosabbak! 

 

És még egy fontos dolog, amit sokan talán úgy vélnek: nem is kell hangsúlyozni, hisz ez teljesen evidens. Pedig kell! Ez pedig a következő: a szerelem és a szeretet érzése alapvetően más, soha nem téveszthetjük, nem keverhetjük össze egymással, mert akkor úgy járunk, mint Cordélia, Shakesperae Lear királyának legkisebbik lánya. Akinek pont az okozta a tragédiáját és vesztét, hogy ez a kettő érzés, vonzalom összezavarodott benne. Nem tudta elképzelni, hogy nála, az ő lelkében e kettő egymás mellett élhessen. (Aki nem hiszi - járjon utána, azaz olvassa el a Lear királyt!)  És még azt is fontos tudnunk, hogy a másképp gondolkodók, más hitet vallók nem ellenségeink, csupán ellenfeleink - mint ahogy azt Jelenits István piarista szerzetes is kifejtette:

 

"Azok esetében, akik nem vallják a hitünket, csak éppen nem tartoznak hozzánk, nem beszélhetünk ellenségekről. Őket is tisztelnünk, szeretnünk kell, és megértenünk. Nem volna jó eleve rosszat feltételeznünk róluk. Tudomásul kell vennünk a másságot, miközben ragaszkodunk a saját meggyőződésünkhöz, derűsen, jókedvvel, reménykedve éljük a hitünket. Akkor talán a hozzánk közömbösen vagy ellenségesen viszonyulók is ráébrednek, hogy nem valami eszetlen, életidegen programot képviselünk, és lehet együttműködni velünk."


Szóval: tegyen meg az édesapa, az édesanya, a nagyszülő a tőle telhetően mindent! De ne rokkanjon bele, mert gyermekeinek, unokáinak nem rokkant és betegeskedő, hanem szerető, egészséges anyára, apára, nagyszülőre van szükségük. Egy elcsüggedt, fáradt, életunt, pesszimista, netán depressziós szülő semmi jót és hasznosat nem tud átadni gyermekeinek. Legfeljebb ezt a negatív életérzést, életfelfogást - amire senkinek sincs szüksége, mert ez csakis ront mindenkinek a helyzetén. Egy ilyen szülő hogy tudná közvetíteni az élet gazdagságát, örömeit, szépségét, értékeit lányának, fiának? (Legfeljebb sok pénzt, tud átadni, amivel pont ellenkező hatást ér el, mint amit szeretne.) 

Nem mártírokra van szükség tehát egy családban, hanem szerető szülőkre. Olyanokra, akik minden érzékükkel figyelnek gyermekeik, unokáik kibontakozó adottságaira, képességeire, jellemi tulajdonságaira, különböző személyiségére, érdeklődésére. És mindezeket figyelembe véve irányítják, nevelik őket az élet útján nagy szeretettel, és empátiával, minden rosszindulatot kizárva. S irányítják, igazgatják őket a jövőjük felé az élet útján - bármennyire is különbözzön elképzelésük, választott hivatásuk, szakmájuk   a szülő, nagyszülő elképzeléseitől, elveitől. Vagy tökéletesen egyezzenek azzal - mert erre is akad példa.

"Isten kiskertjét őrzi, s az virágzik abban / Ki gyűlölettelen szeret."  - írta a házsongárdi temetőben nyugvó Berde Mária erdélyi költőnő édesapja emlékére írott szép versében.  Az édesapa és édesanya nagy szeretettel, örömmel öleljék át már felnőtt lányukat és annak férjét az esküvőjükön (ha lesz) még abban az esetben is, ha leendő vőjük nem tetszik nekik, vagy nem értenek egyet annak életelveivel. Mert nem ők választanak ebben az esetben, s nem is ők élnek majd véle együtt nap mint nap.

   

 

 

 

A szeretet, a valakihez tartozás, ragaszkodás - de már maga a vonzódás is - olyan alapvető érzésünk, melyben a közelség és a távolságtartás, közeledés és eltávolodás megfelelő aránya a legfontosabb. Ha rátelepszünk a másik emberre - azzal többet ártunk, mint amennyit használni akarnánk néki. Sőt, meg is fojthatjuk véle. 

Ahogyan a szerelme által megalázott Miss Havisham is majdnem megfojtotta, erőszakos birtoklásával emberileg csaknem teljesen tönkre tette az általa örökbe fogadott kis Estellának az életét Dickens regényében. Akit ez az asszony azért vett magához pici korában, hogy önmaga csalódottságát, fájdalmát, sebzettségét a véle való együttlét majd gyógyítani fogja - azaz számításból. Nem azért, hogy a kislánnyal tegyen jót, hanem a maga érdekéből, önző szándékából. Nem törődve azzal, hogy az igazi szeretetbe nem férhet bele a számítás, a másik ember ki-, vagy felhasználása. Mert az az igazi szeretettől teljesen idegen, az efféle szándék azt egyből hamissá teszi, sőt megmérgezi.

S ha történetesen ez a szerencsétlen lány  nem talált volna magának egy igaz, hű barátot a barátságos, önzetlen Pip személyében - akkor valóban összetörve és megalázottan halt volna meg. S bár ez az angol regény éppúgy végződik heppienddel, mint ahogyan nem - mégis felemelő a vége. Hiszen az élettől megnyomorított Estellának - bár Piptől távol - de már nem így, nem ezekkel a letaglózó érzésekkel kell leélnie hátralévő életét. 

 

A férfi -  aki most is szerelmes a lányba, bár külön fognak élni ezután -  továbbra is biztosítja őt afelől: szeretetét, barátságát soha nem fogja nélkülözni. El kell búcsúzniuk, mert Estella önváda, bűntudata - hogy a fiút korábban elutasította, az sokkal erősebben él benne, mint amilyen erős és biztos az iránta még mindig érzett szerelme. És ez megakadályozza a lányt abban, hogy egybekeljenek. Egyenlőre - mert az író azt a kérdést nyitva hagyja az olvasó előtt: vajon összeházasodnak-e a jövőben? Így hihetjük azt, hogy majd igen és azt is, hogy nem.


 

 

 

Az ő példájuk is igazolja: az életben semmit nem lehet visszapörgetni azzal a céllal, szándékkal, hogy módosítsunk, változtassunk az akkor, ott és úgy történteken. Ami akkor, a múltban úgy volt és megesett - az úgy is marad örökre, bármi is történik a jövőben. Az életben semmit nem lehet meg nem történtté tenni, ami már egyszer lefutott. Az érzéseken, vonzódásokon, s az ezekből természetesen következő eseményeken és történéseken visszamenőleg módosítani, változtatni lehetetlen. 

Ott folytatni valamit, ahol évekkel ezelőtt az megszakadt, abba maradt - ez időbeli, emberi, etikai, sőt fizikai képtelenség, nonszensz. És azt is példázza, igazolja ez a fenti, dickensi történet, hogy másokkal szemben elkövetett vétkeink - ha meg is bocsájtatnak később - örökre nyomot hagynak. S nemcsak a sértettben, hanem az elkövetőben is. Másképp fogalmazva: a múltban történteket, átélt érzelmeket - akár jók azok, akár rosszak - nem lehet eltörölni. Azok továbbra is - valamilyen módon - befolyásolják életünket.       

A szerelmi érzések, szexuális ösztönök, káros vagy gonosz hajlamok a vonzások és taszítások, közeledések és eltávolodások, követelések és elvárások örömökkel, viszályokkal teljes, bonyolult, sokszor átláthatatlan szövevényében – egyénenként  különböző módon jelenhetnek meg. Másféle módon éledhetnek fel, másképpen fejtik ki hatásukat   majd csillapodhatnak le mindenkinél. Még két szerelmes sem mindig egyformán reagál az őt elérő, bennük végbemenő, őket elárasztó, majd beteljesülő szerelmi érzésekre. (Ld: Rómeo és Júlia.)  

És persze más és más jelentéssel is bírhatnak, mind az azt átélők, mind pedig a kívül állók szemében. Mint ahogy e könyvben is olvashatjuk: "Mennyi rétege van a jelentésnek." Egyben azonban a szerelmesek megegyeznek már évezredek óta: nem tudnak különbséget tenni a vágyaik diktálta álom és a valóság között, mert az érzéseik olyannyira felkavarják őket. Ez történik Péterfy férfihősével, az idősebb nő iránt reménytelenül epekedő Óriással, valamint más szereplőkkel is.  

A  szeretetnek a legszebb, legforróbb, legigézőbb, legvarázslatosabb, hol szelídebb, hol vadabb erotikával fűtött variációjában: a szerelemben, s annak legkülönbözőbb formáiban érkeznek, majd vannak jelen a legnagyobb bonyodalmak. Itt bukkannak elő, itt kavarognak a legnagyobb ellentmondások, valamint a legüdítöbb azonosságok egyaránt. Ebben a fortyogó, kavargó, élettől pezsgő és reánk zúduló lávafolyamban ugyanúgy ott sistereghet esetenként az egymás (vagy mások) iránti gyűlölködés, az elnyomott, majd feltörő, sokszor tragédiába torkolló gyilkos indulat, mint a mindent elsöprő vagy mindent romba döntő viharos érzelmi kitörés és az egymást birtokolni óhajtó,  végtelennek tűnő vágy áradata. S ugyanúgy megjelenhet, előfordulhat benne néha az életről való lemondás, a halálvágy, mint a   szellemet és lelket egyaránt elárasztó mámor érzése is. 


Ahogyan ott van mindez például Strindberg (1849-1912) Júlia kisasszonyában is (alábbi képen.) A sokat szenvedett báróleánynak életével kell megfizetnie természetellenes viselkedéséért: egyoldalú erőszakos szenvedélyéért, olthatatlan szerelméért, amit megalázó módon követel és kényszerít ki John-tól, házuk, birtokuk férfi-szolgálójától. Megérlelve és elérve ezzel, hogy ezt a nagy és felkavaró érzelmekre fogékony, alapvetően jóindulatú, fiatal férfit - sőt annak buzgón vallásos, szerető jegyesét is -  legbensőbb érzelmeiben felkavarja és besározza gyilkos indulataival, birtokolni vágyásával, erőszakosságával, kegyetlen törtetésével. S ezáltal valóságos érzelmi és etikai katasztrófahelyzetet idézzen elő mindhármójuk számára. 

 

 

 

 

A drámai élethelyzetek iránt roppant fogékony, kitűnő svéd író a szereplők közt levő alá-fölérendeltségi viszonyokat, vallási-, és erkölcsi felfogásukban mutatkozó ellentéteiket aprólékos lélektani elemzésekkel, egyszer intimebb, máskor sokkoló, felkavaró jelenetekkel mutatja be. S ezek ábrázolásán túl még egy lényeges dologra is rámutat. Nevezetesen arra, hogy a gyermekkorban átélt negatív élmények, szenvedések, lelki megrázkódtatások, traumák nem múlnak el nyomtalanul. 

 

Hatásosan érzékelteti, hogy  mindezek befolyásolják, sőt döntően meghatározzák, nehezítik később a felnőttkori emberi kapcsolatok egészséges kiépítését, és azok normális működését. Kétségtelenül mély hatást gyakorol olvasóira (nézőire) annak érzékeltetésével: milyen szerepük van ezeknek az évekig magunkkal és magunkban hurcolt érzelmeknek, elfojtott, vagy kevésbé elfojtott korábbi élményeknek később  a szerelem kialakulásában, gyakorlásában és megélésében. S hogy ezek aztán - az adott egyénben tovább élve - miféle újabb indulatokat, gonosz cselekedeteket, sőt tragédiákat is "előhívhatnak" akkor, ha  netán erre megfelelő teret és lehetőséget kapnak. Mint ahogyan itt, Julie és John ellentmondásos, egymást romboló, viharos és gyűlölködő viszonyában.       

A szerelemben - mintegy vulkáni kitörésben, ahogy fentebb jeleztem - ott kavarognak a sokszor oda nem illő, jelentéktelen elemek a fontosak, értékesek mellett. Mint a vulkáni lávaomlásban - ott vannak a korábbi érzéseknek már kihűlő hamujába véletlenül belesodródott, ártalmatlan göröngyök, kövek, s az  erejüket vesztett tufák mellett az újonnan fellobbanó, ismét magasba törő lángcsóvák és tűznyelvek is. És az is gyakran előfordul, hogy a "jól megtervezett" hideg, mogorva és közömbös taszításnak még erősebb szorítás, vonzódás és kapcsolódás lesz a következménye.     

            "Minél hűvösebben szeretjük,

              A nő annál jobban szeret, 

              S ha hálónkat reá kivetjük,

             Fogásunk csak biztos lehet."

                                                                                

                                                                       (Áprily Lajos ford.)

 
írja az Anyeginben Puskin. (Ő aztán igazán tudhatta...) S lám, ebben a kis idézetben - mint a bolygók együttállásában - mily csodálatosan találkoznak össze -  merő véletlenül - e kis tanulmányom  "szereplői",  műveik, s e művekben ábrázolt sorsok, szituációk, életérzések. Mert itt van például most Puskin, akinek sorait ki más fordította volna magyarra, mint Áprily, Péterfy dédnagyapja. 

A nagy orosz író-költő személyes életében a szerelemnek minden olyan eleme, ellentétes érzése,  szomorúsága, tragikuma, édesen bódító érzése, reménytelensége és fájdalma, kétségbeesése, gyűlölködő féltékenysége és végtelennek tűnő mámora egyaránt előfordul, ami hat és munkálkodik az Anyegin hőseiben is. 

Mint naplójából tudhatjuk: szinte azonosította magát műve címszereplőjével, olyannyira átélte annak minden örömét, kínját vagy keservét. "Egyszer én is szeretnék párbajozni, mint ahogy művemben Lenszkíj és Anyegin, s átélni annak bódító, félelmetes érzését, s legyőzni ellenfelemet." - írta naplójában. Ez a fajta vágya, kívánsága is teljesült - többek között. Ha nem is azzal a végkimenetellel, amire éppen számított. 


A szerelmi szenvedély minden fájdalma, gyötrődése és kínja, a mindent elborító vágy és vonzódás, valamint a féltékenység és gyűlölet időnként felcsapó hullámai, a születés, a halál, a gyász drámai és tragikus elemei ugyanúgy  sűrűn váltakoznak Péterfy művében is, akárcsak Puskin itt idézett halhatatlan költeményében. Természetesen a regény tengelyében  a szerelemmel - amit csakis a legnagyobb költők  tolla és talentuma próbál igazán és egyértelműen kifejezni. (Ahogy azt maga Péterfy is hangsúlyozza a regény soraiban.) Akár a gyászt, ami e regény során többször is letaglózza a szereplőket.

"Ahogy a szerelmet, úgy a gyászt is csak a metaforák eksztatikus poézisével lehet elmesélni. Az egyformán múló alvilági napok komor időtlenségébe nem vezet mondatösvény."  - olvashatjuk a könyvben. 

Mert előadódhat, megtörténhet az is egy élethelyzetben, hogy egy epekedő, reménytelen szerelem végül nem a testi, hanem spirituális szférában nyer végső megoldást. S ha nem is beteljesülést, de egyfajta feloldódást, megnyugvást, beletörődést, lelki kielégülést. És előfordulhat az is, hogy egy megromlott anya-gyermek kapcsolatban esetleg ezoterikus, misztikus, eszközök is hozhatnak - ha nem is teljes megoldást, de némi megnyugvást és békét. Mint ahogy az itt is bekövetkezik - ebben a Péterfy-regényben. Vagy rombol vagy éppen épít tehát ez a bizonyos golyó. 

Szabaddá is tehet, de rabszolgasorba is sodorhat bennünket. Életerőt, energiát, adhat számunkra,  újjá is születhetünk általa, de pusztítani, gyilkolni is képes, ha nem tudunk rá vigyázni, ha nem kontrolláljuk annak természetét, viselkedését mi, saját magunk. Saját magunknak a józanságával, belátásunk erejével, összeszedettségével, pozitív érzéseink teljes bevetésével.  

Építheti személyiségünket, fejlesztheti intellektusunkat, gazdagíthatja, nemesítheti érzelmi világunkat, ha nem engedjük, hogy elszabaduljon onnan. Ha nem engedjük, hogy fékezhetetlenül kitörjön belőlünk - és aztán önállóan, átvéve tőlünk az irányítást és kormányzást szabadon a maga útját járja. Megállíthatatlanul, módosíthatatlanul és  megváltoztathatatlanul.

És soha ne feledjük: mindig mi, saját magunk húzzuk meg a ravaszt! Akkor is, ha magunkra, s akkor is, ha másokra célozunk. A golyó, amely annak idején megölte Puskint -minket is bármikor megölhet - ha... És itt van az a bizonyos ha! Ha nem vetkőzzük le, nem engedjük szabadon garázdálkodni az emberi természetünkben rejtőző negatív tulajdonságokat, magunknak és másoknak állandóan kárt okozó hajlamainkat, indulatainkat, tetteinket. Mert a golyó mindannyiunkban ott van. Magunkkal hoztuk azt már az Édenből, ahol már akkor sem, ott sem tudtunk a gonosznak ellentmondani, azt végérvényesen, hatásosan legyőzni. 

S ugyanúgy részben elfogadtuk annak elveit, filozófiáját és tanításait, mint ahogy részben, s nem teljes egészében elfogadtuk az isteni intenciókat is. És ez az a bizonyos tragikum, ami az ember földi életét jellemzi, s amire a nagy Madách is utal drámai művében. Melynek - a címmel ellentétben - éppen nem tragikus, hanem optimista a végkicsengése: az ember célja éppen e küzdés maga, pont az a küzdés, amit e kettő között folytat. 

S ezt a golyót azóta is magunkban hordozzuk, ugyanúgy, mint ahogyan magunkban hordozzuk, s szükségesnek tartjuk Isten törvényeit (nem parancsait!) is mind a mai napig. Csak sajnos nem mindenkor, és nem mindenütt valósítjuk meg, érvényesítjük azokat életünkben. És ez az, ami miatt bajban van manapság a világ, bajban van az emberiség. Ám az emberiséggel, az emberekkel már annyi baj volt eddig is, és ennél nagyobb gondokat is megoldottunk már a történelem folyamán. 

Ám az biztos, hogy továbbra is bajban, sőt egyre nagyobb bajban leszünk, ha nem tudunk változtatni szemléletünkön, ha a jó és gonosz harcában az utóbbit hagyjuk felülkerekedni. A sok-sok gond, probléma, válságos helyzet megszüntetése, vagy akár a csökkentése csakis akkor lehetséges, ha visszatérünk az isteni törvényekhez. Azokhoz, amelyektől az évszázadok során elszakadtunk.  Máskülönben a bajok csak fokozódnak a jövőben.

A felelősség döntéseinkért, választásainkért, vállalásainkért és azok végrehajtásáért egyedül minket illet, bennünket terhel. S a megoldás egyedül a mi kezünkben van. A művészet, a vallás, a hit - aminek mindnek ugyanaz a lényege, gyökere, mert mindegyik Istentől származik - segíthet bennünket, de nem helyettesíthet. 

Az "Isten segít" kifejezés nem véletlenül ragadt meg így nyelvünkben. Segít, de nem helyettesít. Amit nékünk kell megtennünk azt nem ruházhatjuk, nem kenhetjük rá, nem testálhatjuk át senki másra. Számomra ezt sugallja, ezt mondja ez a kitűnő, remek stílusban megírt, erőteljes remekmű, ami Péterfy kezei alól kikerült. S az immár harmadik kiadás is bizonyítja: sokak örömére, okulására és hasznára.

 

Párhuzam, azonosság, különbözőség

 

 

 

 

Lehetetlennek tartom, hogy aki e könyvet elolvassa ne vegye elő utána Puskin (1799-1837) valamelyik művét, életrajzát, verseit, elbeszélését, regényét. Hogy ne keressen és találjon is egyezéseket, összefüggéseket, áthallásokat a nagy orosz költő jelleme, habitusa, vérmérséklete, magánélete, s életének tragédiába torkolló konfliktusai között. Hogy ne vonjon párhuzamot Péterfy regényének szereplői és I. Miklós cár (1796-1855) szponzoráltjának, kegyencének lelkivilága, érzelmi élete, életszemlélete és életvezetése között. 

Azt írtam: lehetetlen, hiszen már maga a tökéletesen telibe talált cím is egyenesen erre az összefüggésre utal. Az is oly pontosan célba talál, akár a költő életét kioltó pisztolygolyó. Az a golyó, ami a folytonosan forrongó szenvedély, szerelmi csatározások, az életöröm, a mámor folytonos hajszolása, az önkontroll hiánya, a korlátlan szabadság kiélésének igénye, az önpusztító, és emberi kapcsolatokat szétziláló életmódja következményeként szabadult el és okozott végső pusztulást a 38 éves  költő hasüregében. 

 
Puskin olyan ember volt, aki elismerte, s nyíltan be is vallotta gyengéit, emberi hibáit. Nem tagadta erkölcstelen életmódra sarkalló olthatatlan, leküzdhetetlen vágyait, féktelen természetének és jellemének ördögi vonásait. S azt is hogy néha vad és kegyetlen cselekedetekre ragadtatta magát. Ám lényegében és érdemben soha nem tudott változtatni ellentmondásos alaptermészetén, kicsapongó életmódján. 

Színes, változatos - de viszonylag rövid - életében jól megfért egymás mellett pesszimizmus és melankólia, szigorú, szorgalmas tanulás és lazaság, radikalizmus és szabadságszeretet, lázadás és szabadkőművesség, utazás és   romantika, féktelen orgia és alkotói talentum, lányok és asszonyok gyakori cseréje. Megfért nála egymás mellett (hol békésen, hol békétlenül) a hol csendes, hol zajos családi élet - azaz számos negatív és pozitív jellemi tulajdonság egyaránt.  "Felismerem hibáimat, de mégsem teszem őket jóvá." írta. 

Így aztán potenciális veszélyt, egyfajta "időzített bombát" jelentett szerelmi szenvedélye, folyton örömöket hajszoló életmódja. Ami nemcsak önmaga, de környezete számára is káros volt. Örlődött benne, sokat tusakodott vele, de nem is túlságosan küzdött ellene. Szenvedélyének megállíthatatlan perpetum mobiléjában - mint egy  mókuskerékben - toporgott, viaskodott folyamatosan. Hol önváddal, bűntudattal sújtottan, vagy féltékenységtől gyötörten, hol fetrengve  a könnyen szerzett szerelmi örömök mámorában. Egészen addig, amíg az a bizonyos halálos lövés ki nem szabadította onnan örökre. 


Mint ahogyan azt titkosírással megírt naplója (1835-37) soraiból megtudhatjuk: egyszerre párhuzamosan több szeretője is volt, s nősülése hátterében az a szándéka húzódott meg, hogy felesége (képen) egyfajta villámhárítóként működjön mellette. Hogy az asszony majd némileg visszafogja, megzabolázza őt, segít talán leszámolni meglehetősen erkölcstelen, kicsapongó életével. Elképzelése azonban nem jött be, mert házassága éveiben ugyanúgy tovább folytatta legényemberként megszokott életét. 

Viszonya volt a sok egyéb hölgy és neje  mellett többek között saját sógornőjével, Kátyával is, akire Dantes, az orosz földön szolgáló francia katonatiszt ugyanúgy szemet (s nem csak szemet) vetett, mint ahogy feleségére, Nataljára is. Ami ugyanúgy napvilágra került, mint az asszony cárral folytatott titkos liazonja is, amiről ő maga számolt be férjének. És - kéz kezet mos - alapon a "megértő feleség" szemet hunyt Puskin kilengései felett is. 

Megjegyzésre érdemes, hogy sem Natalját, sem a többi asszonyt, leányzót - csekély kivétellel - egyáltalán nem hozták lázba a költő felolvasott verssorai. Hogy ezirányú érdeklődésüket érzékeltessem, elég ha annyit megjegyzek: sokkal jobban elbűvölte őket "Sándoruknak" (Alexandr Szergejevicsnek) az a pennája, amit mindig magával hordott, mint az, ami íróasztalán feküdt otthonában. De Puskint sem elsősorban az ő irodalmi érdeklődésük, sorairól alkotott véleményük vonzotta és izgatta, hiszen ezek a hölgyek nem éppen fényes elméjükről  sziporkázó szellemükről és bámulatos intelligenciájukról voltak híresek. 

És hát, a költővel folytatott rövid dialógusaikban sem érintettek magasröptű tudományos, vagy filozófiai témákat. Úgy tűnt, hogy női agyuk az orosz földön uralkodó kemény, hideg időjárásban megfagyott, rugalmas gondolkodásra alkalmatlan volt, és soha nem is tudott felengedni. Ellentétben testük egyéb részeivel, mely sokkal forróbb és felengedőbb, illetve megengedőbb volt. Summa summárum: maga az irodalom Puskin szeretőit csupán annyiban érintette, hogy valamennyiüknek egyfajta honleányi büszkeség dobogtatta szívüket (és nemcsak szívüket...) amikor az egyik legnagyobb orosz költő tartotta őket karjaik között.     


Amikor a hajadon Kátyát a tiszt teherbe ejtette - ami előre várható volt - Puskin a botrányt megelőzvén - megpróbálta a lányt  külföldre küldeni. De hamarosan más tervet eszeltek ki. Rávette a lányt: legokosabban teszi, ha nőül megy Danteshez, mert ez mindkettőjük számára a legelőnyösebb. S a házasság létre is jött. 

 

A szerelmi négyszögnek, vagy inkább sokszögnek - melynek mértani középpontjában helyezkedett el Puskin - tagjai a folytonos tusakodás, betartás, féltékenykedés, sőt ármánykodás, kegyetlenkedés miatt a szó szoros értelmében egymással karöltve száguldottak a kikerülhetetlen, szörnyű vég felé. A goethei vonzások és választások orosz földre exportált, szláv színekkel feldúsított, bonyolultabb variánsa sajnos a semmiről sem tehető gyerekek előtt zajlott Puskinék  pétervári otthonában. 


A költő hetekig tusakodott: kihívja-e párbajra a tisztet - aki már régóta nagyon a bögyében volt - vagy más egyéb módon leckéztesse meg. Végül a kihíváshoz a végső lökést egy hozzá eljuttatott névtelen levél szolgáltatta. Mert "ismeretlen jóakarók" már akkor is akadtak. E levél írója beszámolt Puskinnak a következőkről:  a tiszt a cár segítségét kérte ahhoz, hogy a két hölgyet és a gyerekeket külföldre szöktethesse. A cár azt a választ adta, hogy nem gördít akadályt az elé, hogy az asszony - szó szerint: "őrült férjétől" megmeneküljön. (Eddig a levéltitok - ami csak akkor volt titok, ma már nem...)


A régóta érlelődő, s 1837 február 15-én lezajlott párbajban  Dantes lőtt elsőnek. Puskin minden erejét összeszedve viszonozta a lövést, de golyója lepattant a tiszt egyenruhájának fémgombjáról, s ez mentette meg az ellenfél életét. Ő viszont a párbaj utáni harmadnapon a haslövés miatti seblázba és fertőzésbe belehalt. Dantest lefokozták, s ezután a szégyent elkerülve feleségével mindketten Franciaországba távoztak. Ott élték le hátralévő életüket. Natalja két évig gyászolta Puskint, majd 1844-ben újra férjhez ment.

Amikor 1978-ban feleségemmel együtt egy társasutazás során Leningrádban jártam, látogatást tettünk az onnan 20 km-re fekvő Puskin városában. Amelynek ma már egy részét képezi csupán Carszkoje zelo (cári falu.)  Itt építtette fel Nagy Katalin cárnő a 18. században hatalmas parkokkal, szökőkutakkal, kertekkel, faházakkal, líceummal (ahol később Puskin is tanult) és  fasorokkal övezett csodálatos, hivalkodó palotáját, amit nyári rezidenciájának használt uralkodása idején. 

Amikor majd ötven évre rá Miklós cár költözött be ide - a hatalmas park egyik faházát bocsájtotta  az idecsábított költő rendelkezésére. Az előző uralkodó által - lázító versei miatt - korábban száműzetésre ítélt fiatal Puskin az 1825 utáni években az enyhébb évszakokban rendszeresen pihenhetett, dolgozhatott itt.

Műveit a cár helyben, frissen és személyesen cenzúrázta, ellenőrizte. De ugyanakkor el is ismerte Puskin rendkívüli írói, költői képességeit. Viszonyukat - ennek ellenére - nem annyira alá-fölé rendeltnek, mint barátinak jellemezhetnénk, amelyben az a bizonyos három (vagy talán még több) lépés távolság is jelen volt. A cár ugyanis még a költő utazásait, művei kiadását is támogatta és finanszírozta, de a cenzúrázás jogát mindvégig fenn tartotta magának a szponzorálás mellett. 

Itt töltött időszaka emlékére nevezték el később e várost Puskinnak. A párbaj (1837) után persze - mivel akkor éppen tél volt - nem ide vitték a sebesült költőt, hanem pétervári otthonába. (alábbi kép) Azóta egy 2010-es alapos DNS-vizsgálattal bizonyosságot nyert, hogy ezen a bőrdíványon vérzett el, halt meg Puskin:  

ersze már gimnazistaként is ismertem és szerettem a nagy orosz költő, próza-, és drámaíró számos művét (köztük kedvencem volt a Kapitány lánya.) Ám szép keveset tudtam a költő magánéletéről, s meglehetősen szókimondó, erotikus színekkel dúsított naplója is csak jóval később került a kezembe. Nem emlékszem arra, hogy a múzeummá átalakított kis faházban akkor és ott - a sok tárgyi emlék, ruha, bútor, könyv, kézirat és egyéb relikvíák között láttam-e ezt a bizonyos golyót a kiállítási tárgyak között...S azt sem sejtettem (hogyan is sejthettem volna) akkor, hogy egyszer majd ennek a golyónak a szimbolikus felhasználásával egy magyar író regényt fog írni. 

Bizonyára Péterfy Gergely sem sejtette még akkor, hogy pár évtized múlva éppen ő lesz az, aki ezt megteszi  Amit egyáltalán nem lehet tőle zokon venni,  hiszen akkor, 1978-ban mindössze 12 esztendős volt. Az viszont elképzelhető és valószínű, hogy már elemista gyermekként érdekelte őt a múlt, a történelem, s izgatták annak különös eseményei, fordulatai. 

S érdekelte őt az, hogy az emberi természet miként mutatkozik meg a felnőttek viselkedésében, magatartásában, hitükben, szellemükben és lelkületükben. És az, hogy mindez miként nyilvánul meg emberi kapcsolataikban, mindennapjaikban és sorsukban. Ahogyan felmenő családtagjai, rokonai, ismerősei, a történelem sok-sok száműzöttje múltjában, jelenében és jövőjében is nyomot hagyott mindaz, amit ők átvettek, átéltek és igyekeztek továbbadni.  

S ahogyan sajátos módon megmutatkozott az emberi természet az afrikai ősei vérét öröklő Puskin esetében is. S ahogy megmutatkozik az emberi természet - annak előnyös, hátrányos, jóságos és gonosz, s minden egyéb negatív, valamint pozitív vonásaival együtt - jelenünkben, valamennyiünk mindennapi életében. S ahogy megmutatkozik Péterfy műveiben, s annak szereplőiben is. Melyekből arra következtethetünk, hogy bizonyára érdeklődött már gyermekként, ifjúként is az emberi jellemek, kapcsolatok, iránt is. 

És aziránt is, hogy ezek miként mutatkoznak meg az egymást váltó politikai rendszerekben, a történelmi fejlődés áramában. És bizonyára érdeklődött már akkor is az igazi erkölcsi és művészi értékek iránt, a költészet, az irodalom, s a gondolatok írásbeli kifejezése iránt is. Mint ahogyan ezek vezetik, ezek irányítják tollát ma is, amikor alkot. Méltón őseihez, méltón elődeihez, méltón a családi tradíciókhoz, méltón a nagymultú família szelleméhez. 



 

 

 

 

A könyv  időszerűsége, írói üzenete

 

 

E rövid kis tanulmányomban leírtak után talán már felesleges is feltenni a kérdést: mennyire időszerűek Péterfy Gergely témái? Mennyire aktuális művei mondanivalója? Erre ki-ki megkaphatja a választ - ha figyelő szemmel körülnéz saját környezetében, vagy akár önmagába tekint. Vagy ha netán szétnéz  saját lakhelyén, utcán, hivatalban, üzletekben, tömegközlekedési eszközökön, szomszédjában, rokonainál, mindenütt. Ha figyeli az utcai és közúti balesetekről szóló tudósításokat, melyekből az derül ki leginkább, hogy az emberek magánélete, lelki állapota milyen manapság. 

 

Mert az meggyőződésem, hogy manapság mindenki a közlekedésben is úgy viselkedik, ahogy otthon vagy a munkahelyén! Jellemi, lelki tulajdonságait, természetét nem tagadhatja meg ott sem, elárulja magát szóhasználatában, reagálásaiban, mert emberi habitusa, nyugodt vagy zaklatott lelki élete, emberi kapcsolatainak minősége alapvetően megszabja vezetési módszereit és bánásmódját a többi járművezetővel, vagy gyalogossal  szemben.

 

Ki-ki eldöntheti továbbá: időszerűek-e Péterfy könyvei, ha csak éppen bele tekint a napilapokba, figyeli a bűnügyi statisztikákat, megnyitja a valóságos problémákról író  hírportálokat (s nem a szenzációhajhász kamu-oldalakat) megnézi a tv-híradót, figyeli a televíziós adók (nem csatornák!) bármilyen közélettel foglalkozó műsorát, s nem utolsó sorban parlamenti közvetítéseit. Ahol az emberi természetnek, lelkületnek és intelligenciának sokféle negatív megnyilvánulásaival, az önsorsrontó vagy mások életét megkeserítő viselkedéseknek, ordenáré szóbeli közléseknek számos példájával, s főként mindezek következményeivel találkozhatunk.  

 

És akkor  elénk tárul az érzések, tévhitek, rossz hajlamok, káros ösztönök, gyűlölködések egész kavargó, fortyogó kataklizmája. S elénk tárulnak mindazok a konfliktusok, problémák, megoldatlan gondok, amik mind-mind ebből származnak, ide vezethetők vissza. Mert - ismétlem - minden belülről indul el, és oda is tér vissza. A lélek, a szellem, és ebből fakadóan a test belső rendezetlensége, diszharmóniája, nyugtalansága és békétlensége segítségért, eligazításért, tisztán látásért kiált. 

 

És ebben segíthet (mégpedig hatásosan és szuggesztíven) a hit, a művészet (benne az irodalom) is. Ebben segítenek fontos üzeneteikkel, mondanivalóikkal, állásfoglalásaikkal az írók, így Péterfy Gergely is. Korunk legnagyobb problémái mind az ember, valamint az ember és ember, ember és állat, ember és természet közti kapcsolatrendszer zavarából, rendezetlenségéből fakadnak. Minden ennek következményeként, okozataként jelentkezik. 

 

Nem az ortodox vagy unortodox gazdaságpolitika, az unióból történő kilépés vagy bennmaradás, a pénz hatalma vagy az ember erőszakossága, egyik vagy másik párt nagyobb tömegbázisa oldja meg gondjainkat. Hanem az, hogy az ember önmagában és önmagával rendet teremtsen. Ez pedig a művészet, a hit, az évezredes isteni törvények alkalmazása, betartása nélkül soha nem fog sikerülni!  

 

A golyó, amely megölte Puskint - ma is itt kóvályog, itt köröz és kering állandóan körülöttünk és bennünk. Hogy pusztítását megelőzzük, leszereljük, hogy ebben a káoszban rendet vágjunk - ebben segíthet a hit, s főleg a művészet. Ezerszer hatásosabban, erőteljesebben, mint akár a tudomány. Mert ahogy a nemrég elhunyt kitűnő író, pedagógus Vekerdi Tamás is mondotta: "a tudományos elemzés a művészethez képest csak egy vicc." 

 

Hogy érzéseink, közéletünk, magánszféránk zűrzavarában rendet teremtsünk, hogy helyes irányt válasszunk az érzelmeink által diktált (vagy éppen nem diktált) viselkedésünkhöz, tetteinkhez - ebben segítenek tehát többek között az írók is. Akik eligazítanak, döntésre képessé tesznek, nyugtatnak, gyönyörködtetnek, optimizmust sugároznak, üzennek nékünk. S a szeretet hírnökeiként az egymás iránti megértést, az emberi jóságot hangsúlyozzák műveikben. 

 

Ezen ügyködnek már Homérosz óta. Azon, hogy felmutassák mindazt, ami sorsunkat, életünket jobbá teszi, s óvjanak, védjenek mindattól, ami az emberi élet minőségét megrontja, elsilányítja, tönkre teszi.  Azon ügyködnek, hogy a művészi katarzis megteremtésével hatást gyakoroljanak az olvasóra: meggyőzzék őt afelől, hogyan érdemes igazán élni, s mi az élet legnagyobb értéke. 

 

S mindezt anélkül teszik, hogy bármiféle kész recepteket, egyedül használatos, mindenki számára elfogadható és használható megoldásokat kínálnának az olvasó számára. Mert alternatívákat, gondolatokat, utakat, módokat azt kínálnak és javasolnak számunkra, de kötelező megoldásokat, saját problémáinkra konkrét megfejtéseket semmiképpen nem nyújtanak, mert ez nem is tisztük, nem is feladatuk. 

 

Érvényes mindez Péterfyre és alkotásaira is. S minél nagyobb író, költő valaki - annál inkább tartózkodik attól, hogy kötelező, egyedül elfogadható ideológiákat sulykoljon, vagy akár sugalljon az olvasóra. Az olvasóra, aki - legnagyobb reményük szerint - nemcsak átéli majd az adott művészi  alkotás minden szépségét, de el is gondolkodik rajta, illetve felette. 

 

Ezen dolgozik Péterfy Gergely is egyéni írói eszközeinek teljes bevetésével, remek stílusának sodró lendületével, mondanivalójának művészi megfogalmazásával. Ezen munkálkodik - őseihez és elődeihez hűen, hozzájuk méltó módon. Ma is, és nagy valószínűség szerint a jövőben is. 

 

Őseihez, elődeihez méltó tevékenységét a legkevésbé sem az jellemzi, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is átvenné, ne adj Isten: másolná az ő művészetüket, alkotó tevékenységüket - akár tartalmában, akár módszereiben. Hanem mindez abban mutatkozik meg, hogy a maga nemében ugyanolyan színvonalas, erőteljes, értékes alkotásokat hoz létre, mint amilyen rangos és maradandó életművet hagytak ők, egykori ősei az utókorra.             

                                                                                                   *




 Felhasznált forrásmunkák, irodalom:

Péterfy Gergely: Halál Budán .....
Áprily Lajos összes veresi és műfordításai (Szépir, kk, Bp,1990.)
hvg.hu  internetes hírportál (2019.jan.)
Péterfy Gergely:  A golyó, amely megölte Puskint (    Kk. Bp. 2019.)
Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt (Magvető Kk. Bp. 1979.)
NEMZETI (A Nemzeti színház magazinjai (2013-19.)
MÜPA magazin (2019.)
Jékely Zoltán összes versei (Unikornis Kk. Bp. 1997.)
Donald Walsh: Beszélgetések Istennel  - I-III. (Édesvíz  Kk. 2008.)
A világhálón megtalálható, tanulmányban érintett személyek -wikipédiái, cikkek, stb. 
Magyar költők - 1960-as években kiadott kislemezsorozat (Áprily, Arany.)
KINCSES KOLOZSVÁR (Jancsó Adrienn erdélyi költők, írók műveiből idéz (HUNGAROTON, 1989.)
Veiszer Alinda beszélgetése Péterfy Gergellyel (HÍR tv - 2015.)
Puskin titkos naplója (1836-37. ford. Csörögi István - Tóth Könyvkereskedő és Kiadó KFT. 1996.)
Volkov: Sosztakovics és Sztálin (ford. Kállai Tibor - Napvilág Kk. 2004.)
Magyar Kurír katolikus hírportál (2019. )