MIT ÜZEN A KORONAVÍRUS?

  KISSÉ HOSSZÚ, DE FONTOS ELVI ALAPVETÉS

 

 

 

z emberi élet és sors bizonyos mértékben kiszámíthatatlan és bizonyos fokig kiszámítható is. Életünkben, napjainkban hol az egyik érvényesül jobban, hol pedig a másik. Hol az egyik jellemzi az életünkben bekövetkező eseményeket vagy határozza meg cselekvéseink következményeit, hol pedig a másik. Hol az egyik kerül inkább előtérbe napjainkban, saját életünkben - hol pedig a másik. 

 

 

Hol a kiszámítható, törvényszerű események érnek bennünket gyakrabban, hol pedig inkább azok, melyek előre kiszámíthatatlanok, és többnyire nem tekinthetők törvényszerűnek. Az, hogy e kettő közül saját földi életében kinek, mikor melyik fog majd előfordulni gyakrabban - azt senki emberfia előre meg nem tudja mondani. 

 

Ezt csakis utólag lehet majd eldönteni. Akkor, amikor már véget ér és lezárul egy emberi pályafutás. Amikor már egy életmű utolsó vonásai alá szignatúraként jelképesen odakerül a névjegye annak, aki azt alkotta. És az esszenciálisan tartalmazza együtt és egyben mindazt, amit az eltávozott személy életében tapasztalt, átélt, életrajzához hozzáadott, amit életében adott embertársainak, illetve kapott tőlük. Vagyis az egész pályafutását.  

 

 

És ezt a pályafutást aztán áttekintve, tanulmányozva, értékelve mások visszatekintenek arra. Megpróbálják, megkísérlik felmérni, elemezni, vizsgálni, értékelni azt minden karakteres vonásával, jellemző vonásaival együtt. S megpróbálják meghatározni azt is, hogy melyek azok a vonások, melyek nem karakteresek, nem voltak jellemzőek az illető egyéniségre, de mégis nélkülözhetetlenek az egyén személyiségének és tevékenységének teljes és hiteles megismeréséhez.

 

Vagy meghatározzák: melyek azok a motívumok, amelyek tévedésnek, elhamarkodottnak, megfontolatlannak értékelhetők a szóban forgó egyéniség pályafutásában. Mert bizony: a legnagyobb emberek, a legzseniálisabb alkotóművészek életében is léteznek (léteztek) ilyenek. Hát még  a kisemberek életében. Az életfolyamokat. életműveket értékelők, elemzők megpróbálnak mindezzel megbirkózni, igyekeznek az egész emberről hiteles képet adni. Ha ugyan sikerül - hiszen ez sem tekinthető a világ legegyszerűbb feladatának. 

 

Gondoljunk csak arra, hogy mennyi téves, vagy egymástól eltérő értékelés lát napvilágot egy-egy nevesebb személyiség, író, költő, művész, tudós életrajzát és életművét elemezve. És mindez mennyire függ annak az adott rendszernek a jellegétől, sajátosságaitól, amelyben az adott személyt és életművét elemzik, értékelik. Amit aztán később -  egy egészen más politikai éra alatt vagy megcáfolnak, vagy nem. S ennek következtében az illető vagy felmagasztosul, vagy leértékelődik.

 

 

Mert esztétikai elemző, kritikus legyen a talpán az, aki figyelmen kívül tudja hagyni egy adott rendszer politikai irányvonalát, kultúrpolitikáját. S ennek mellőzésével s korszakokon átívelő, kortalan szempontok szerint tudja mérlegelni, értékelni egy múltban élt nagy ember életművét, alkotásait, s annak stílusjegyeit. Mert léteznek ilyen szempontok is (és szerintem ezek a lényegesebbek!) És ezeket érzékenyen külön tudja választani egy kiváló, jó ízlésű esztéta, irodalomtörténész az adott rendszer sajátos, éppen életben lévő speciális esztétikai szempontjaitól, kritériumaitól. S ha kell, és szükség van arra - egy-egy alkotóművésznek, írónak költőnek gyakran még akár védőügyvédjeként is fellép írásaiban az éppen érvényes kultúrpolitika ellenében.

 

 

Az effajta elemzőről kijelenthetjük: mindenképpen bátor kiállású, gerinces, jellemes és a művészet erejében, jelentőségében mélyen hívő személyiség - embernek és írónak is egyaránt. Egy olyan egyéniség, aki jóízlésű, éleslátású elemzőnek - a maga nemében - lehet ugyanolyan nagy és  jelentős, mint amekkora volt maga az alkotó, akinek életművét ő éppen írásában értékeli. 

 

 

Hogy néhány példát, nevet mondjak: Babits Mihály, Füst Milán, Ady Endre, Lukács György, Kosztolányi Dezső,  Szerb Antal, Illyés Gyula, Sütő András, Kertész Imre, Gyulay Pál, Németh László, Csáth Géza stb. ilyen rendkívüli, de persze nem mindenben tévedhetetlen(!) elemzők voltak. S érdekes módon valamennyien önálló műveket is alkotó, író, költő, alkotó emberekként is működtek maguk is. Így aztán "belülről nézve" tudták, hogy milyen szempontokat kell érvényesítenie egy írónak, hogy műve érdekes, színes, lebilincselő, értékes és maradandó legyen...)  ) Hányszor és hányszor fordul elő, hogy egy-egy nagy ember életében sokan tévedésnek állítják be azt, ami nem az volt, és fordítva. Amely tételnek a helytelenségéről az idő, vagy a később felbukkanó hiteles dokumentumok cáfolnak meg bennünket igazán és hatásosan.   

 

Vagy az is előfordulhat, hogy rosszul, helytelenül értelmezzük a szükségszerű és a véletlen fogalmát, lényegét, előfordulását - egy-egy nagy alkotó életében, vagy egy-egy műve esetében.  A véletlenek ugyanis teljesen más kategóriába tartoznak, mint a szükségszerű, kikerülhetetlen események. Egyesek szerint vannak, léteznek ilyenek, mások szerint nincsenek. Tanulmányt lehetne írni például arról: mi volt a szükségszerű, s mi volt a véletlen mondjuk Radnóti vagy Márai tragikus sorsában? 

 

 

Miért volt teljesen más, és vezetett merőben más végkifejletre József Attila vagy Kosztolányi sorsa, vagy  Karinthy, Móricz életútja? S miért nem boldogulnak egyes kisemberek vágyaiknak, törekvéseiknek megfelelően - s miért sikerül másoknak olyannyira mindent elérni mind magánéletükben, mind pedig hivatásukban? Mert ez a két fogalom (a véletlen és a szükségszerű) az ő életükben ugyanúgy előfordul, váltakozik mint az ún nagy emberek, alkotók életében.

 

 

Miért lett vagy lesz egyik ember öngyilkos nagy-, és kisemberek körében egyaránt? S miért nem választotta, választja ezt a halálnemet a másikuk? Miért vetett véget önkezével az életének például a nagyszerű festő: Van Gogh (hogy egy külhonit is említsek) vagy magyar nagyságaink közül Juhász Gyula, Soós Imre, Domján Edit vagy Jánossy Lajos, Rockenbauer Pál tudósok? S miért nem élt ezzel a "szörnyű lehetőséggel" például a 92 éves Szentgyörgyi Albert, aki súlyos szív-, és veseelégtelenséggel küszködött már utolsó hónapjaiban? Vagy Bartók Béla - aki évtizedeken át hordozta visszamaradott ifjúkori tuberkulózisát? (Akit - utolsó éveiben, amikor már bizonyossá vált abban az időben gyógyíthatatlan leukémiája, a zeneszerző hallgatólagos beleegyezésével - orvosai továbbra is tüdőbetegséggel, vérszegénységgel hitegették.)

 

 

S mi volt az, honnan "jött" az iszonyatos életerő, az a bajokon úrrá lévő energia, ami megvédte, megakadályozta Szobotka Tibor írót és rádiós szerkesztőt az öngyilkosságtól azután, hogy a főváros ostroma alatt, a bombázások és lövések tűzijátékától kísérve  egy ládába helyezve, saját magának kellett eltemetnie halott gyermekét az utca végén? S majd utána egy kiürített szekrénybe téve, sebtében elhantolnia annak édesanyját is, aki a szülés után még napokig élt? És a még hátra lévő majd negyven éve alatt mennyi előre nem sejtett szenvedés, betegség, kínlódás várt rá, magára is, és mégis élni akart! 

 

 

Nem csodálkozhatunk azon, hogy nemes jellemét, lelkületét, emberi és művészi tartását, alkotóerejét, kitartását, életerejét értékelve, mély emberségét megszeretve társául szegődött mellé az emberi és alkotói értékekben ugyanolyan kiváló, nemes, és kivételes egyéniség, mint amilyen volt Szabó Magda egész életében. Aki hűséges feleségeként és írótársaként tartott ki mellette a végsőkig. Annak ellenére, hogy közös gyermekük nem született - számos boldog évtizedet töltöttek együtt - ahogy szokták mondani: jóban, rosszban - a férj egyre súlyosbodó szívbetegsége mellett is. 

 

 

Kettejük kapcsolatáról röviden annyit jegyezhetnék meg: bár más-más gyermekkorral, családi örökséggel rendelkeztek mind a ketten, s más-más felekezetnek az elveit vallották és gyakorolták - mégis békésen megfértek és harmonikusan éltek boldog házasfelekként egymás mellett. S hogy miért? Mert vallásuk, hitük, művészi elveik és elhivatottságuk viszont - szerelmükkel, egymás iránti szeretetükkel együtt - ugyanolyan hőfokon izzott és teljesen azonos volt. 

 

 

Én magam úgy hiszem: mély vallásosságuk és neveltetésük, továbbá erős művészi és alkotói elhivatottságuk, bizalmuk, optimizmusok hivatásuk és közös életük iránt megakadályozta őket abban, hogy az öngyilkosságnak akár a gondolata is felvetődjön bennük. A végsőkig kitartottak egymás mellett, és hivatásuk igézetében akármennyire is megtépázták őket az élet és a történelem viharai. 

 

 

A könyvvel a kezében elhunyt írónő 25 évvel élte túl szeretett férjét, akinek méltó elismerésén s teljes hagyatékának gondozásán egész élete során küzdött és munkálkodott. Akkor is, amikor saját művein dolgozott, s akkor is, amikor már aktív írói korszaka teljesen lezárult. Mindegyik itt felsorolt alkotó a természetes halált tartotta igazán emberhez méltónak, az  elmúlás, a földi életből történő távozás leghumánusabb formájának.
 

 

Sorolhatnám a magyar alkotói, előadóművészi, tudós nagyságok, politikusok keserű sorsú, tragikus véget ért művészek, írók, költők neveit, akik viszont azt a megoldást választották, hogy életüket önkezükkel lezárják. Idézhetném ezek nem teljes listáját, mert sajnos a névsor elég hosszú: Domján Edit, Somlay Artúr, Rozsos István, Seress Rezső, Soós Imre, Jobba Gabi, Zala Márk, Gellért Endre, Teleki Pál, Márai Sándor, Szécsi Pál, Györök Leó, Soós Imre, Schütz Ila, Dégi István, Kézdy György, Kiss István, Orbán Tibor stb. Öngyilkosságukhoz vezető útjukon, egyéni sorsukban a véletleneknek legalább annyi szerepük volt, mint a szükségszerű elemeknek. 

 

 

Ha kíváncsi valaki a véleményemre: minden ember életében szerintem ugyanúgy előfordulhatnak véletlen, mint ahogyan léteznek és bekövetkeznek szükségszerű események, sorsok, élethelyzetek. Ezt tagadni botorság lenne. A különbség egyrészt abban áll, hogy ezekkel szemben melyikőnk hogyan és miként tud megbirkózni. Másrészt abban, hogy e kétféle jelenség milyen arányban és számban jelentkezik valakinek már korábbi életszakaszaiban s később felnőtt korában is.

 

 

Ezek számát, gyakoriságát sok minden befolyásolja: az illető személyiség származása, születése, képességei, jelleme, választott hivatása, magánélete, sorsa, hite, gondolkodása, felfogása, meggyőződése, gyermek-, és ifjúkora stb. És ami lényeg: egyiket sem szabad abszolutizálni, sem a véletlent, sem pedig a szükségszerűt. Vannak, amikkel szemben tudunk és akarunk is szembeszállni, védekezni, érdemben cselekedni, azokat megelőzni vagy megakadályozni. De léteznek olyanok is, amikkel szemben nem. (Ám ennek kifejtése megint egy újabb tanulmányt igényelne.) 

 

Az sem mindegy persze, hogy mi hogyan "segítünk rá" - ki így, ki úgy - hol ennek, hol annak az eseménynek a bekövetkezésére. Hogyan, s mi módon vagyunk képesek sok minden rosszat átvészelni, sok mindent megoldani Istenben való hitünk erősségével, rendíthetetlenségével? Mert sok esetben adódik olyan helyzet is, amikor maga a hit - bármily erős is legyen - csak bajainknak az elviselésében segít, annak végső megoldásában, megszüntetésében nem. Mert a megoldás - ami tőlünk függ, ami mireánk vár - a nehézségek miatt sok esetben késik, ám a hitünkben nem késhetünk, nem gyengülhetünk soha. 

 

A tapasztalatok szerint a kettő: a kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság legtöbbször váltakozik egymással éppen megélt jelenünkben. Legkevésbé pedig azt nem tudjuk: akár a közeli jövő is mit hozhat számunkra, hát még  a távoli, úgyhogy jósolgatni fölösleges. "Nem szeretek jósolni - különösen, ha a jövőről van szó." - mondta a sokszor szellemesen fogalmazó Mark Twain.

 

És ez még akkor is így lenne, ha egyedül élnénk egy lakatlan szigeten. Nem pedig így - emberek, intézmények, jogszabályok, törvények tömegében, elvek, cselekedetek, nézetek, kapcsolatok, rendszerek, technikák, nemek, fajok, vallások, kultúrák sokaságában, erkölcsi felfogások szembenállásában, viaskodásában, ellentétében és azonosságában.  
     

S az ellentéteknek és azonosságoknak, a különállásoknak és a megegyezéseknek ez az állandó jelenléte, sokszor viaskodása nemcsak negatív irányban hathat. Legalább annyi jót, előnyt, hasznosat, örömet, kényelmet, pozitívumot jelenthet számunkra, mint amennyi rosszat, hátrányt, haszontalant, bosszúságot, szomorúságot, kényelmetlenséget is hoz és eredményez nekünk. 

   

Talányos tehát mind a jelen, mind pedig a jövő. S hiába a sok okoskodó - egyik ember sem találhatja el minden tekintetben azt, hogy pontosan mi vár reá két, vagy akár fél év múlva. Az optimizmus azonban fontos. Szerintem a legfontosabb, mert a pesszimista, morgolódó ember saját és mások hangulatán, sőt szervezetén is ront. 

 

 

És már az is optimista alapállás, ha valaki kijelenti: bizonyára semmi nem úgy fog elsülni pontosan, ahogy azt előre elképzeljük vagy eltervezzük; lehet, hogy ránk nézve annál is jobban, de lehet az is, hogy rosszabbul. "Mert a jövőt mindenki csak latolgatja, számítgatja, találgatja hogy milyen lesz, de a valóságban soha nem olyan lesz." - mondta egy interjúban Vámos Miklós, legintelligensebb, legbölcsebb íróink egyike. 


 

 

KÉT KÜLÖNBÖZŐ FELADATRENDSZER

 

 

Az ember maga - Isten végtelen segítségével és kegyelmével - sokat megtehet és megoldhat saját életében és kapcsolataiban. S eme tevékenységei során hol elbukhat, hol pedig győzhet. Sok mindenen úrrá lehet megszerzett tehetségének és tudásának birtokában. Azt azonban meg kell értenie: mindent nem tud megtenni, megoldani és létrehozni ezen a Földön. 


Nem is lenne jó, ha megtehetne mindent, mert ezzel magának az Univerzumnak a rendjét zavarná meg, borítaná fel. Az ember a nagy egésznek a megértésére, átfogására és működtetésére soha nem volt és nem is lesz képes. 

 
S hogy miért? Mert nem ez a hivatása, nem erre rendeltetett. S bárhogy is próbálja esetleg - személyében és tevékenységében nem azonosulhat magával a Teremtővel. Azzal, aki egyedül és önmagában rendelkezik mindazzal a képességgel, egyedül alkalmas arra a hivatásra, amire az ember nem.  

 

S nem is szükséges, hogy az ember ugyanazt tudja, és ugyanúgy cselekedjen, mint az Isten. Soha nem is tudná ugyanazt cselekedni, megtenni, mint Teremtője, mert nincs meg benne ugyanaz a potencia, erő, tehetség és hatalom. Benne és nála nincsenek meg ugyanazok az eszközök és képességek, amikkel Ő rendelkezik. 


 

Ám az a tér és idő, mely az ember rendelkezésére áll feladatainak megvalósításához, céljai eléréséhez - a saját maga képességeivel is végtelen lehetőséget nyújt számára itt, e Földön. Végtelen lehetőséget arra, hogy saját és embertársai boldogulását megvalósítsa. ("Végetlen a tér, mely munkára hív." - írja Madách.)

   

Ezért nem szükséges - azt is írhatnám: felesleges  - arra törnie, sőt jobban teszi, ha meg sem próbálja, hogy az Úr szerepét bármikor is megkísérelje átvenni és gyakorolni. Mint ahogyan azt sem teheti meg, azt sem erőltetheti, hogy átruházza saját szerepét és feladatát Őrá. Ahogyan maga az Isten sem szándékozik saját tevékenységét átplántálni az emberre. 

 

Az Univerzum rendjének és biztonságának fenntartása érdekében mindegyikük - az Isten és az ember is - azt teszi a leghelyesebben és legbölcsebben, ha megelégszik saját szerepével és feladatával. Ha megelégszik a számára biztosított idővel és térrel, s nem akarja azt mindenáron túllépni, illetve erőszakosan tágítani. Utánozni lehet az Istent - bizonyos tekintetben - ahogyan a papok prédikálják és felhívják erre figyelmünket: a szeretetben, egymás megbecsülésében, tiszteletében tegyük is meg ezt - ahogy inteni szoktak bennünket, különösen karácsony idején. De másolni semmiképpen ne akarjuk, mert nem is tudnánk Őt.

 

Mert a Teremtőnk által a számunkra szánt idővel és térrel való gazdálkodás bőséges, határtalan szépségeket, tenni valókat nyit ki mindannyiunk számára. Csak észre kell azokat venni, fel kell azokat fedezni! A nyitott szemmel, lélekkel és elmével élő földi ember mindezeket észreveszi, tudatosítja magában. S rájön arra, hogy mindez így együtt már  önmagában véve határtalan lehetőségeket kínál mindegyikünk számára. 

 

Ellenkező esetben a normális rend felbomlik: sok-sok bajt, gondot, problémát okoz, sok keserűséget és szenvedést eredményez. Amik között lehetnek olyanok is, melyek visszafordíthatatlanná válnak. Leghelyesebb lenne, ha az ember szélsőséges kísérletei helyett (hogy egy extrém példát említsek: a klónozást) amiket néha kiagyal, s amelyekkel az isteni tevékenység átvételével vagy eljátszásával próbálkozik  - energiáit inkább arra fordítaná, hogy Véle együttműködik, segítségét kéri, hisz és megbízik Benne.

 

Leghelyesebben tenné, ha azt az energiát, pénzt és erőfeszítést, melyet önmaga képességeinek túlértékelésére, a kétféle szerep összezavarására szán - azt  az igazság felismerésére, s annak gyakorlati alkalmazására fordítaná. (És ezt annak ellenére állítom, hogy tudva tudom: a teljes és totális földi igazságszolgáltatásra az ember nem képes, viszont az igazság felismerésére igen!) Legokosabb lenne a részéről, ha a túltermelés, a luxus életvitel térhódítása, erőltetése helyett az arányos gazdasági fejlődést, az emberi életminőség, a szociális, kulturális jólét arányos (nem azonos!) megteremtését célozná meg. Mégpedig koncentráltan és következetesen. Szolgálva mindezzel éppen saját maga, az emberiség boldogulásának érdekeit és jövőjét.

Mind az embernek, mind pedig az Istennek a kezdet kezdetétől megvolt, és megvan a megfelelő hatalma, szerepe, jelentősége, feladata, energiája, élettere és működési területe. Ám egyiket sem szabad túlértékelni, sem alulértékelni,. Egyikük szerepét sem szabad félre értelmezni, egyiket sem szabad a másikkal helyettesíteni. "Az Úristennek is van terve, és időnként emlékeztet bennünket arra, hogy nem vagyunk mindennek az ura." - mondta Jelenits István piarista szerzetes.

 

pontosan a fent leírtak miatt  az idei év elején kitört és elhatalmasodó koronavírus-járványt is felfoghatjuk (felfoghatnánk) egyfajta közvetett, indirekt isteni figyelmeztetésnek. Olyanfajta figyelmeztetésnek, üzenetnek, amely pontosan nékünk és hozzánk szól: íme, láthatjátok hová vezetnek azok a túlzások, amiket eddig elkövettetek!  S amiktől már a Teremtés idején is óva intett bennünket az Úr, s azóta is küldözgeti nékünk figyelmeztető, intő jeleit, intencióit:

 

Ember! Ne feszítsed túl a húrt! Ne tágítsad a végtelenség felé szabadságod határait, mert ezzel éppenhogy a szabadságodat veszélyezteted! Nem a szabadság terét kellene minduntalan tágítanod, hanem az adott téren, a már meglévő szabadságod határain belül kellene saját emberi tevékenységed minőségén javítani! Mert azon belül is bőséges lehetőséged kínálkozik arra, hogy minőségi fejlődést tudjál produkálni. A számodra hasznosnak szolgáló korlátok erőszakos széttörésével viszont éppenhogy a saját tevékenységedet fogod korlátozni, és egyben devalválni is.

Az ember nem azzal, s nem azáltal követ el hibát, hogy egyre többet és többet akar tudni, megismerni az Univerzumból. Ez nem hiba, ez erény. Ez természetesen érthető, üdvözölhető, hiszen mindig is az örök kíváncsiság volt a legfontosabb tulajdonsága és ismérve az embernek. S kíváncsiságának kielégítésére igaz nem mindig és nem mindenkor volt elég az az idő, ami földi életében az egyénnek magának rendelkezésére állt. 

 

A kíváncsiság, a kíváncsiskodás, a titkok megfejtésére törekvés az egyik legfontosabb ismérve és egyben feladata az embernek. Ezt igazolja, hogy a történelem során ebből  az ihletből, szándékból születtek  a legjobb, legértékesebb, leghasznosabb dolgok, a legszebb tudományos-, és művészeti alkotások. 

 

Még a gyerekek is ebből a vágyból és szándékból születnek. Szóval: szerintem nem maga a kíváncsiskodás, a mindig nagyobb tudásra törekvés jelent gondot, problémát.  Hanem az, hogy mai, modern korban élő ember  rossz irányba terjeszti ki csápjait a végtelenség, az egyre szélesebb tudás felé. 

 

Ahelyett, hogy emberi minőségének javításáért, egyre magasabb fokra emeléséért törekedne kíváncsiságának kielégítésére és cselekedne ilyen formán - ehelyett elsőrangú szempontja saját maga minél nagyobb kényelmének, sőt luxusának megteremtése. Nem volt ez mindig így, ez a tendencia mostanában erősödött fel igazán. 

 

Az ember manapság mindenek előtt önző, egoista szándékait óhajtja a legnagyobb lendülettel megvalósítani. Figyelmen kívül hagyván, hogy mellette, körülötte milliók élnek nyomorban, szegénységben. S eközben és ráadásul ő is egyre satnyul, és emberi kapcsolatai is lelkileg, szellemileg szegényednek. 

 

Sokszor bizony  elfelejtjük, hogy nagy kényelmünkben nem lehetünk igazán és maradéktalanul boldogok, nyugodtak és elégedettek addig, amíg körülöttünk mások  nem azok. Mégpedig nagyon is sokan! Amíg nem szakítunk ezzel az önző, kényelemszerető szemlélettel, ameddig ez szabja meg életünket - addig önmagunkba bezárva, önmagunk egóját félre - értelmezve, túlhangsúlyozva több kárt teszünk magunknak és másoknak, mint amennyi hasznot. S mindez folyamatosan elértékteleníti, amortizálja mind önmagunk, mind mások egyéniségét. 

 

Nem egyedül nékünk kell megoldani, megszüntetni az emberiség összes gondját, baját, problémáját, hanem saját szűkebb környezetünkben kell a minőségi változtatásokra, helyes arányok megteremtésére törekednünk. Törekedni - a magunk képességeivel, szellemi, testi  és lelki erejével.

 

Ha nem erre törekszünk, hanem helyette a fenti szempontok dominálnak életünkben, azaz a fejlődést külső és nem belső téren preferálják és mozdítjuk elő akkor éppen magunk ellen és mások ellen cselekszünk. És ezáltal éppen az fog veszélybe kerülni, amire leginkább szükségünk van: lehetetlenné tesszük a másik emberrel való kontaktust, szétszakítjuk, sőt megszüntetjük emberi kapcsolatainkat. 

 

Félreértelmezett, gőgös, nagyképű emberi tevékenységünkkel nemhogy közelebb kerülünk hanem éppen eltávolodunk embertársainktól. Mindent tudni, és mindent birtokolni akarásunkkal nemhogy a hozzájuk való közeledést, hanem éppen a távolságtartást segítjük elő. Tőlük és önmagunktól szintúgy el fogunk ezzel távolodni, és fokozatosan egyre messzebb és messzebb kerülünk egymástól. 

 

Mintha hallanám az isteni intenciókat: ember, mindezekkel erőteljesen gátolod, időlegesen szünetelteted mindazt, ami testi-lelki-szellemi fejlődésedet szolgálná! S ezáltal tönkre teszed, elértékteleníted saját személyiségedet.

 

Tulajdonképpen: szüntelen kényelemre törekvéseddel éppenhogy kényelmetlenné, elviselhetetlenné teszed az életedet. A mindentudás erőszakos birtoklásának szándékával éppenhogy tudatlanná teszed magadat! 

 

Hogy jobban kifejezzem, mit is akarok mondani - választok egy hasonlatot: az az ember, aki úgy próbálja megértetni magát a társával, hogy egyre jobban ordít - az előbb-utóbb bereked. A hangerő, a potméter feltekerése helyett bölcsebben tenné, ha  az artikulációján igyekezne javítani, és akkor érteni lehetne amit mond.)        

 

Vigyázat! Nem valamiféle  isteni büntetés vagy összeesküvés eredménye ennek a mutálódott koronavírusnak a megjelenése és szaporodása az életünkben. (felső képünk azt ábrázolja, amikor a vírus belép a sejtbe.) Nem egyfajta utolsó előtti ítélet ez a mindannyiunkat nyomasztó vírusjárvány - mint azt sokan mondják, vagy írják. 

 

Semmiféle előre megfontolt szándék vagy bosszú nincs az  emberek izolációra kényszerítésében, karanténba zárásában, amit maga a járvány követel meg szükségszerűen. Itt és most, ebben az esetben nem az ószövetségi sáskajáráshoz békaesőhöz vagy özönvízhez hasonló büntetésről, vagy ne adj Isten: megtorlásról  van tehát szó. Bár - hozzáteszem - az isteni büntetések célja Isten részéről akkor sem a dühödt bosszúállás, nem elsősorban a megtorlás és bosszú, hanem az új, tisztább, erkölcsösebb világ és élet megteremtése volt. S a Teremtő akkor és ott ezt csakis így érhette el, csakis így valósíthatta meg: "Elpusztítja a világot Isten, de azért, hogy újat teremthessen" - mondotta Noé a családjának."

 

Ez a világjárvány nem az effajta csapásokhoz hasonló büntetési forma, amiket egykor valóban az Isten küldött a Földre, s amikkel az emberiséget elárasztotta. S aminek akkor, abban az időben meg is volt a megfelelő oka, értelme és célja. Én nem ezt állítottam a fentiekben, nem így fogalmaztam. A járványt nem Isten küldte, vagy pláne szabadította ránk. Ám egyfajta figyelmeztetésnek azért mindenképpen felfoghatjuk. 

 

 

 A VÍRUSJÁRVÁNY IGAZI OKAI ÉS GYÖKEREI

 

 

Ezt a járványt a mi fene nagy félreértelmezett szabadságunk, az összemberiség egész eddigi aránytalan, igazságtalan, bolygónkat pusztító mohó, önző, sok esetben esztelen, gőgös és erőszakos tevékenysége és életmódja dobta, "termelte" ki - vagy mondhatnám: szabadította ránk. 

 

Nem tisztem megítélni és megállapítani, hogy melyik embernek, földlakónak hogyan és mekkora mértékben és százalékban - de valamennyiünknek a "keze" benne van abban, hogy Földünk jelen pillanatban így néz ki, amilyennek azt látjuk, ahogyan azt tapasztaljuk. S abban is, hogy a rajta élő sokmilliárdnyi ember úgy él (helyesebben úgy tud élni) ahogyan ma láthatjuk és konstatálhatjuk.. 

 

Ahelyett, hogy önmagunkban, emberi kapcsolatainkban, kommunikációinkban teremtenénk rendet, annak minőségét javítanánk, színvonalát emelnénk - többnyire csak önmagunk kényelmével, anyagi gazdagodásunkkal törődünk. Tisztelet a kivételeknek, vagyis azoknak, akiket nem ez a szemlélet és életmód jellemez.

 

Ahelyett, hogy többet foglalkoznánk embertársainkkal - mindent igyekszünk gépekkel, technikával helyettesíteni. Sokszor még magát a kapcsolattartást is. Lassan már az egymás közti kontaktust, a találkozásokat, beszélgetéseket, információk cseréjét, sőt a sütés-főzést, az evést is gépesítjük.  

 

Mindent automatizálni akarunk, ahelyett hogy megrágnánk az ételt, s nem kellene 60 évesen már műfogsort csináltatnunk. Amíg képesek vagyunk izomerőnket használni - addig igenis használjuk mindenhez. A Teremtő azért látott el bennünket értékes, fontos, nélkülözhetetlen szervekkel, hogy használjuk, működtessük azokat. Különben izmaink, inaink elsatnyulnak, s fokozatosan elveszítjük mindannak az örömét, ami a testünkkel való kapcsolatból, szerveink használatából származik. 

 

Ezen az alapon kérdezem: mi szükség van pl. elektromos fogkefére, amíg képesek vagyunk minden nehézség nélkül manipulatív módon is fogat mosni. Vagy miért megyünk autóval 300 méterre valahová, amikor még ennél nagyobb távolságra is vígan elbiciklizhetnénk, netán elgyalogolhatnánk...

 

Vagy mi az ördögnek pl. a húshőmérő, hogy megállapítsuk: megfelelő hőfokon van-e a sülő marhacomb? Ahelyett, hogy ránéznénk: megpirult-e eléggé...Nagyanyáink infrasütő, vagy indukciós főzőlap nélkül is remek sülteket, pörkölteket tudtak készíteni, és az étkezésük módja, fogyasztási szokásaik is sokkal emberibbek, közösségibbek és szeretet teljesebbek volt. S tovább is éltek mint mi - a magunk elgépiesedett szokásainkkal, felpörgetett, kapkodó életmódunkkal. 

 

Már ott tartunk, hogy lenézik azt az embert, aki nem ún. pörgős, rohanó életmódot folytat. Pedig nagyon sok példát láthatunk arra, hogy milyen következményekkel jár, ha valaki mindkét végén égeti a gyertyát. 

 

Régen nem kutyafuttában, külön-külön étkeztek a családtagok, mint sok helyen manapság. Nem beszélgetés közben, vagy netán néma csendben, esetenként mobiltelefont nyomogatva, SMS-eket irkálva étkeztek. Ebédelésüket, vacsorájukat nem egyéb járulékos foglalatosságokkal (tévézéssel, mobilozással, leptopozással stb.) "színesítették" hanem étkezés közben beszélgettek egymással. Nem evés közben, hanem étkezés közben, ami nagy különbség.

 

Napjainkban azon agyalunk, hogy mennyi idő alatt juttathatunk fel űrszondákat a Marsra vagy egyéb idegen bolygóra, közben pedig kapcsolataink, érzelmeink sok embernél még kőkorszaki szinten vannak. Mert milyen szinten van például annak az embernek a lelkivilága, gondolkodása, aki úgy próbál meggazdagodni, hogy kutyákat szaporít (nem tenyészt!) és ezeket jó pénzért eladja, mielőtt szörnyű körülmények között tartja, éhezteti, bezárja őket.

 

 

S ennek érdekében attól sem riad vissza - szörnyű még leírni is - hogy szegényeknek kivágja a hangszálaikat (!) hogy ne tudjanak ugatni, nehogy a szomszéd tudomást szerezzen a sok-sok kutya tömeges összehalmozásáról, illegális tartásáról. (És ez megtörténik manapság itt, hazánkban!) Vagy mások kutyaviadalokat rendeznek, fogadásokat szerveznek, ahol egymásnak uszítják a szegény állatokat. S mindezeknek a hátterében áll az a rohadt pénz!

 

Sok esetben a pénzhiány, vagy a még több pénz megszerzésének olthatatlan vágya, a könnyű, dologtalan élet megteremtése, fenntartása áll az ember elaljasodása mögött. Aminek egyenes következménye, hogy sok az indulatos dühkitörés, tettlegesség, erőszak, sőt gyilkosság.  Jobb lenne, ha ezen a területen javítanánk, ezeket akadályoznánk meg mindenütt, ahol csak lehet, ezeknek az aljas embereknek a kezét fognánk le időben - s nem azon erőlködnénk például, hogy hogyan tudjuk 300 fölé felsrófolni a versenyautó tempóját. 3D-s mobilokkal szaladgálunk, futás, autózás (!) közben telefonálunk, de saját testünket, szervezetünk működését nem ismerjük. 

 

4 DX-es mozikat építünk, amely mind az öt érzékszervet foglalkoztatja (minek?) de nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy feleségünket "mi bántja hazafelé menet?" (kissé módosítva József Attilát) vagy gyermekünk miért szomorú az iskolában, vagy miért nem érzi magát jól esetleg otthon... 

Négy kamerás kütyükkel fényképezünk, de hozzátartozónk lelkének, igényeinek "lefényképezésére", megismerésére nem szakítunk időt. Vagyis: ott vakarózunk, ahol nem kellene, s nem ott, ahol viszket - hogy kissé vulgárisan fogalmazzak.

 

Nem vagyok a technika fejlesztése ellen, távolról sem vagyok a technikai eszközök elterjesztésének, használatának esküdt ellensége. Csak a technika őrült, felpörgetett, esztelen fejlesztése ellen lázadok. Amíg a technikai eszközöket az emberi műveltségnek, ismeretterjesztésnek, nevelésnek, a testi-lelki-szellemi harmóniánk, egészségünk megőrzésének, kapcsolataink elmélyítésének szolgálatába állítjuk - addig egy szavam sincs. Sőt üdvözlöm az effajta törekvéseket. 




Üdvözlöm és örülök neki, hiszen jómagam is ezt tettem 40 éves pedagógus-pályám alatt. (Már történelem az, amikor a hetvenes években saját fadobozos Supraphon- lemezjátszómat - mellékelt képen is egy ilyen van - cipeltem el a falusi iskolába, ahol ilyen eszköz még nem volt. S hogy miért? Hogy tanítványaimnak azon Beethoven, Bartók és Csajkovszkíj zeneműveket játsszak le saját bakelitlemezeimről.) Amikor azonban a technika öncélúvá és hivalkodóvá válik életünkben - azzal már nem tudok egyet érteni, azt már határozottan ellenzem. 


 

Tehát ne erőltessük minden áron, aránytalanul és egyoldalúan a technika egészségtelen fejlesztését (sajnos, ma ezt tesszük) amikor egyéb más területen (erkölcs, műveltség, emberi kapcsolatok stb.) lenne teendőnk bőven az emberi jellemek és emberi  kapcsolatok minőségi fejlesztésére. Ne a kozmoszban keressük a megoldást gondjainkra, mert a megoldás itt van a földön: bennünk és körülöttünk. 

 

És hogy miben lenne a megoldás? Elárulom íziben. Amíg az emberek nagy tömegeit nem vértezzük fel a művészet, a hit, a tudomány,  a nevelés mindent megtisztító energiájával, nem szabadítjuk meg őket tévhiteiktől, káros beidegződéseiktől - addig hiába is próbálkozunk a világűr meghódításával. Addig ugyanis nem fog menni. Helyette önmagunkat kellene meghódítani. 

 

Amíg emberek tömegei fizikai vagy lelki szegénységben élnek, amíg ezrek halnak meg gyógyíthatatlan betegségekben, vagy eltávoznak a földi létből úgy, hogy nem ismerik az emberi kultúra, művészet, gondolkodás és tudomány reánk hagyott értékeit, kincseit - addig bőven van mit tennünk.

 

Amíg nem ismertetjük meg az emberek nagy tömegeivel a magyar-, és világirodalom, valamint az egyetemes zenetörténet örökbecsű műveit - addig bőven van dolgunk. Amíg nagyon sokan igénytelen, pocsék zenékkel és silány könyvekkel, filmekkel herdálják el el drága idejüket - addig ne kacsintgassunk álszent, képmutató módon a világűr felé. 

 

Mert akkor ahhoz a családapához hasonlítunk, aki  átmegy a szomszédba rendet tenni, holott a saját családjában minden a feje tetején áll. Aki átmegy a megpróbálni megoldani az alsó szomszéd magánéleti konfliktusait, amikor otthon ezernyi megoldatlan gonddal és problémával van körülvéve. És aki milliós plazmatévét vásárol, ahelyett, hogy gyermekeit vitaminokkal, gyümölcsökkel traktálná. 

 

 

S megveszi neki a harmadik, sőt negyedik mobiltelefont, az elektromos rollert, ahelyett, hogy arra nevelné csemetéjét, hogy izomerejét használja a lábbal rollerezéshez, kerékpározáshoz. Van és lenne tehát feladata az emberiségnek bőven itt, a földön - s ezek a fent taglaltak lennének talán a következő száz év legfontosabb feladatai a számára. Az embernek, annak, aki "félig isten, félig állat" - ahogy Vörösmarty jellemezte annak idején.     

 

Mindenáron azon erőszakoskodunk, hogy közelebb hozzuk, s tisztábban lássuk a beláthatatlan távoli jövőt. Ahelyett, hogy a múltunkat tisztáznánk, s annak bűneivel, tévedéseivel, súlyos hibáival számolnánk le egyszer és mindenkorra. Mert enélkül nincs sem normális, emberközpontú jelen, sem elérhető, boldogabb jövő. 

 

Ahelyett, hogy gyilkos indulatainkat sokszor szabadjára engedjük, és önmagunk fontosságát és igazát hangsúlyozzuk - inkább azt szorgalmaznánk, hogy mi módon tudjuk ezeket feloldani, kezelni, illetve ellensúlyozni. Ahelyett, hogy mind több szeretetet, tiszteletet, megbecsülést osztanánk, ahol csak bírunk és lehet - váltig az egymástól való különbözést, a gyűlölködést, az alpári stílust hangsúlyozzuk. 

 

A szeretet, a segítőkészség, az empátia osztása helyett az észt osztjuk, ha kell, ha nem. Pedig a bölcs példabeszédek, életvezetési tanácsok helyett - amiktől például hemzseg az internet is - inkább a szeretetre, a törődésre lenne nagyobb szüksége  mindenkinek. 

 

"S nemcsak annak, aki azt úgymond megérdemli, és jó hozzánk, de még annak is, aki minket bánt, aki ellenérzéssel, unszimpátiával viseltetik irántunk. Sőt, talán annak lenne a leginkább szüksége rá, annak hiányzik a legjobban." - hangsúlyozza Szabó Péter motivációs tréner. (Mintha a bibliai intelmet hallanánk: "aki kővel megdob - dobd vissza kenyérrel!")

 

Talán nem lehetetlen állapot és nagy igazságtalanság az, hogy a földgolyónkon sokkal több ember éhezik, nyomorog, és szegény, mint amennyi mérhetetlen luxusban él? (Születésem idején még két és fél milliárd volt, jelenleg hét és fél milliárd (!) a Föld népessége, melyből 702 millió él mélyszegénységben. 

 

Ám ennél sokkal több az ún. szegény, vagy csak éppen megélni tudó ember. A világ 85 leggazdagabb emberének akkora a vagyona, mint a legszegényebb 3 és fél milliárd embernek! Ám a leggyalázatosabb az, hogy a jövedelemkülönbségek egyre nagyobbak lesznek a világon. S ezek a vagyonok nem éppen kemény munkából teremtődtek meg, jöttek össze. S hogy ne menjünk messzire: itt van a saját országunk sok-sok fiatal és középkorú milliomossal és milliárdossal. 

 

S köztük bizony élnek olyanok is, akik életükben egy napot nem dolgoztak, mégis önelégülten röhögnek ki húszmilliós autójuk ablakából a járókelőkre... Nem kérdezem meg: miből? De, már megkérdeztem...  


 

Egyébként hihetetlen: a szegények száma - ezt mutatja a statisztika - nem nő, hanem egyre csökken világszerte, de lassan. És hogy ez miért van így? Mert összefüggésben van a születési és halálozási számokkal. Sajnos, sokan éhen halnak - különösen Afrikában - súlyos betegségekben halnak meg, amik gyógyíthatók lennének adott körülmények közt. 

 

 

És bizony ez is csökkenti a szegények számát világszerte. (Az interneten előhívható az az weboldal, melyen egy számláló kijelzi, hogyan változik a földön a születések és halálozások száma: minden másodpercben ugrik egyet a szám!) Közös, harmonikus együttműködéssel a luxusban élő gazdagok és szegények közti hatalmas szakadékot, ellentmondást már régen meg lehetett volna szüntetni. 


Csak a szándék hiányzik ehhez. Helyesebben: a közös szándék! Minden hibát, bűnt, amit az ember elkövetett valaha, és ma is elkövet - az előbb, vagy utóbb megbosszulja magát! Főként akkor, ha nincs meg bennünk a szándék arra, hogy ezeket jóvá tegyük, vagy korrigáljuk. Itt és most - ennek a vírusjárványnak az esetében is - erről van szó, mármint az elkövetett hibáink, túlzásaink következményéről. Nem fordítani kellene tehát ezen az arányon, hanem megszüntetni, magán az arányon, a szegények-gazdagok közti arányon javítani. 


A szegénység, a nyomorgás ugyan senkit nem tesz boldoggá - de a másik véglet: a feneketlen luxus sem. Meg kellene találnunk az arany középutat: a szerény, emberhez méltó életmód megteremtését - arányosan és mindenki számára - amelyben a szellemi, lelki értékeknek jut a főszerep. Amit elsősorban a művészetek, a tudományok tanulmányozásából, a hit erejéből szerezhetünk meg és gyarapíthatunk szüntelen, ha felfogjuk a bennük rejlő üzeneteket. 

Ha mindez a szándék és cél irányít bennünket életutunkon és nem az anyagi felhalmozás, az élvezetek, az érzéki örömök, a pénz szüntelen hajszolása vezérli, akkor sokat lépünk előre. Mert az igaz, hogy a pénzből élünk, hiszen mindent abból vásárolunk meg, de az már nem lehet igaz, hogy a pénzért éljünk! Mert ha valakit ez a cél irányít és ösztökél, az bizony nem fog előbbre jutni az egymás iránti szeretet, megbecsülés útján. Mert lehet, hogy éppen azokat fogja elveszíteni egy idő után, akiket magyarázatul és mentségül minduntalan felhoz: "értetetek hajszolom, keresem a pénzt!"   

 

Hogy ez a sokak által hajszolt pénzközpontú életmód megszűnjön, ahhoz sokkal nagyobb és egységesebb összefogásra, fellépésre, s a sokat emlegetett szemléletváltásra lenne szükség - világméretekben. Jelenleg erre sok esélyt nem látok, de éppen ezért talán ez a vírusjárvány növelni fogja az esélyeinket ezen a téren is. Az emberiség talán elgondolkodik, okul és tanul mindebből. Ami az első és legfontosabb lépés eddigi életmódunk és világszemléletünk módosításához. Az első lépés ahhoz, hogy  a gyakorlatban is érvényesítsük mindazokat, amiket e járvány során önmagunknak megfogalmaztunk.

   

S éppen ezért rendületlenül bízom benne, hogy a magunk fegyelmezettségével, önuralmával, józanságával, a szakemberek áldozatos erőfeszítésével valamint Isten végtelen szeretetével és segítségével sikerül mihamarabb legyőznünk, talpra kényszerítenünk ezt a láthatatlan ellenséget. (Mert ne feledjük: Isten egyik kezével int, másikkal segít bennünket.) 

Remélem továbbá, hogy az emberi összefogás, együttérzés a járvány tombolása alatt és utána is sokkal erősebb, szívósabb lesz, mint bármikor ezelőtt. És e baj elmúltával az emberek nagy részében lesz annyi józanság, értelem és belátás, hogy tanuljon, okuljon a történtekből. Mindezekben azért hiszek és reménykedek, mert az emberiség eddigi történelme során is már több háborút, járványt és szörnyűséget túlélt, legyőzött; s miután leküzdötte azt, utána mindig levonta a konzekvenciákat és  magára talált. 

Mindig is hittem, hogy az emberiség túlnyomó része a tudásból, a művészetekből, a hitből és az egymás iránti szeretetből annyi energiát gyűjthet össze magának, amely munícióul szolgál minden időben arra, hogy az őt ért bajt, szerencsétlenséget, katasztrófát,  támadásokat sikeresen legyőzze. S újra és újra rálépjen, illetve visszalépjen arra az útra, amely hasznára, fejlődésére szolgál. 

Arra az útra, melyen újra az általa elfogadott normális értékek szerint él tovább.  Ezért  is remélem, hogy - ha nem is mindenki - de sokan le fogják vonni a megfelelő tanulságot ebből, ezután is. És a jövőnkre nézve okulásul szolgál majd mindaz, amit átéltünk, elvesztettünk, megéltünk, átszenvedtünk, megtanultunk, vagy átértékeltünk a járvány alatti időszakban. Ez a koronavírus - úgy gondolom és egyben remélem is - rádöbbenti az embereket az emberi kapcsolatok éltető erejére, fontosságára, értékére és nélkülözhetetlenségére.  

Terjed egy videofelvétel az interneten mostanában. Ezen egy szimpatikus néger emberjogi aktivista a következőt mondja: "Mindannyian egy-egy hullám vagyunk, ugyanannak a tengernek a hullámai. S ami összeköt és egyben tart bennünket: a szeretet." Az Isten áldja meg őt ezért a szép és mély gondolatért, amivel tökéletesen egyet értek, s amivel azonosulni tudok. Ha az ember már régen megfogadta volna mindazt (vagy akár csak egy részét) amire a Teremtője már a kezdet kezdetén intette és figyelmeztette - korántsem tartanánk itt, ahol most. 

 

És talán -ebben az esetben - ez a járvány sem tört volna ki. Ha azt, amit az emberiség több ezer éves hatalmas fejlődésében (kultúrában, gazdaságban, intellektusban, kreativitásban, technikában stb.) már elért - azt arányosan "szétosztanánk" és hasznosítanánk az egész világon - megszűnne mindenütt az éhínség szellemi és fizikai értelemben egyaránt. Megszűnnének a háborúk, megszűnne az emberi butaság, műveletlenség, a gyűlölet, a gonoszság, a bűnözés, a természet folyamatos pusztítása és így tovább. 

Csak éppen a szándék, az elhatározás hiányzik mindehhez globális szinten. Ha az ember az idő során úgy, és akként fogta volna fel, és ma is úgy viszonyulna az isteni törvényekhez, ahogyan az szükséges lenne - sokkal nagyobb nyugalom, biztonság, harmónia, béke és szeretet honolna ezen a Földön. Sokkal nagyobb, mint ami ma jellemzi életünket világszerte.  

 

 

 

 KONKLÚZIÓ

 

 

A megoldás tehát az isteni törvényekhez való visszatérésben lenne, amiktől szépen elszakadtunk az évezredek során. És aki a sorok közt is szeret olvasni annak megsúgom: nem állítom és soha nem is állítottam, hogy a tízparancsolattal, imádsággal azonnal meggyógyulnak akár a halálos betegek is. (Mert manapság ilyent is hallani.) Ez félreértelmezett, sanda és aljas felfogása a vallás, a hit szerepének és jelentőségének. Ám az biztos, hogy mindez segít abban, hogy az ember élete harmonikusabb, boldogabb legyen. S nemcsak az egészséges, de a beteg emberé is!

 

Mert tudomásul kell venni, hogy a gyógyítás, az orvostudomány, a gyógyszerek,  a lelkiismeretes ápolás ugyanúgy isten adományai, akár maga az ember. Az ember, aki ezeket megteremtette, létre hozta, s aki él és cselekszik ezekkel, s igénybe veszi ezeket az eszközöket is saját gyógyulása érdekében. És a gyógyulni kívánó embertől egyik lehetőséget sem szabad és lehet elvennie senkinek. Megjegyzem: az operáló orvosok között is sok a hívő ember, akik mindezt így hiszik és gondolják. Akiknek a hite nagyban segíti gyógyító tevékenységüket. S elárulom: sokuknak láttam már feszületet lógni orvosi szobájuknak a falán. 

 

Summa summárum: teljesen egy hullámhosszon vagyok Csepeli György szociálpszichológus véleményével és állásfoglalásával, aki mindezekről a következőt írta 2020. március 23-án a Népszava hasábjain:    

"Az emberiség utat vesztett. Ez a járvány figyelmeztetés volt. Fel kell készülnünk hasonlókra. A nyakló nélküli gazdasági növekedés, az önzés és a mohóság kultúrája át kell hogy adja helyét egy igazságos, fenntartható fejlődésnek, aminek színtere az egész földi világ. Technológiailag a feltételek adottak. A dolgok és az emberek internete, a mesterséges intelligencia lehetővé teszik a globális közjó politikáját. Németh László, ha élne, azt mondaná, hogy nincs más választás, mint a minőség forradalma."

mi az ember életében a legjellemzőbb sajátosság:  a szüntelen váltakozás, hullámzás, életünk eseményeinek színes, változatos pergése, esetenként kavalkádja. Ami hol tragikus, hol komikus következményekkel jár a számunkra. És rajtunk, embereken múlik: hogyan reagálunk, hogyan tanulunk ezekből, s miféle következtetéseket vonunk le belőlük. "Nem az számít, hogy mi történt, hanem az, hogy mihez kezdünk vele." - írja a 90 éves Edith Eva Eger holokauszt-túlélő remek könyvében, A döntés-ben. 

 

Hol a jó, hol pedig a rossz események bekövetkezése, váltakozása jellemzi az emberi életet. És ezek létrejöttében is ott van és cáfolhatatlanul megnyilvánul Isten hatalma, terve, végtelen kegyelme, mindenhatósága és igazságérzete. Mindezekben ott van Istennek az a szándéka, hogy az ember megtapasztalja mindezeket, és tanuljon belőlük. 

 

Az embernek kell meghoznia életében a saját döntéseit, s aszerint kell önállóan, saját belátása szerint cselekednie. Isten pedig a Teremtés folyamatában létrehozta mindazt a rendszert; s ma is biztosítja, fenntartja számunkra azt a hátteret, azokat a lehetőségeket, amiben és amelyek közepette  nékünk módunk nyílik minderre. 

S hogy az embernek sorsa, élete, életének eseményei váltakozóak, hullámzóak - a sikerek, sikertelenségek, a jó és rossz dolgok folytonosan  váltakoznak - annak egyik oka, hogy mindezeket az ember cselekszi, hajtja végre. Ő csinálja végig a maga képességeivel, erényeivel, gyengeségeivel, jellemének rendíthetetlen és bizonytalan vonásaival együtt, tévedéseivel és hibáival egyetemben, természetének angyali és ördögi tulajdonságaival valamint Istentől nyert segítségének bevetésével. Ő éli át a maga testével, szellemével, lelkületével, meglévő kapcsolatainak segítségével, vagy annak gátjaival. Amelyben sokszor nem egységben lép fel és cselekszik a test-szellem-lélek, hanem szándékaik ütköznek egymással. 

 

Másik oka pedig, hogy az embernek bizony számolnia kell számtalan rajta kívül álló tényezővel, anélkül, hogy a körülményekre hivatkoznánk, azokat hoznánk fel mentegetőzésül. Olyan tényezőkkel, amik előre nem láthatóak, sőt nem is sejthetőek. Amikkel az ember  maga képtelen szembe szállni, amiket ő maga képtelen megakadályozni, befolyásolni, vagy a maga hasznára fordítani. 

 

Ám ez a váltakozás - érdekes módon - haszonnal és kárral is járhat, előnyt és hátrányt egyaránt hozhat a számunkra. S mindent összevetve el kell ismernie - a legnagyobb küzdelmeket is vállalva - azt, hogy a bizonytalanság jelenléte a  legbiztosabb az életben. "A legnagyobb igazság: nincs változatlan, örök igazság, mert az mindig folyamatosan változik, növekszik, fejlődik. Amikor azt hiszed, hogy befejeződött a fejlődés folyamata, pont akkor kezdődik csak igazán." - írja Donald Walsch.

 

S ha már az imént előnyökről, haszonról is tettem említést - a koronavírussal kapcsolatban is feltehetjük a kérdést: vajon miféle előnyökkel járhat számunkra ennek a világjárványnak a folyamata, az a néhány hónap, amit átéltünk ebben az eddig ismeretlen, szokatlan, sokszor idegölő, nyomasztó szituációban? Járhat-e valamiféle előnnyel a több hetes, hónapos bezártság, mozgáskorlátozottság, emberi kapcsolataink beszűkülése, ellehetetlenítése? 

 

Milyen előnyöket, pozitívumokat hozhat ez a mindenkire ható, mindenki életét befolyásoló világjárvány? A sok-sok  szomorúság, egyedüllétre kárhoztatás, aggódás és félelem, emberek elvesztése, haláleset,  aljasul közeledő infekció mellett  hozhat-e egyáltalán számunkra valami hasznos, pozitív előjelű dolgokat is, járhat-e netán valami előnnyel is számunkra ez a világot, így országunkat is érintő járvány?  

 

Amit sokan úgy éltek (élnek) át, hogy észre sem veszik vagy  vették. Mások pedig kegyetlenül megszenvedik, sőt voltak és vannak, akik bele is haltak, illetve halnak abba a betegségbe, amit e láthatatlan vírus okoz. átélt, megszenvedett betegség kínjai mellett? 

 

Nagy kérdés, amire a választ ma még nem tudjuk: mekkora emberveszteséggel zárul majd e vírus tombolása, miféle erkölcsi, gazdasági károkat, pusztulást hagy maga után? Ma még senki nem tudja felmérni, hogy a végleges lecsengése után mennyi anyagi-, és erkölcsi kárral  nyugtázzuk majd  ezt az időszakot. 

 

A lényeg az, hogy most is és majdan a jövőben is rendületlenül őrizzük meg életkedvünket, humorérzékünket, ami a magyar embert mindig is segítette a történelem során - akkor is, ha bajban volt, és akkor is, ha nem. 

 

Ezért is születhetnek és terjedhetnek akár most is olyan viccek, poének, amik éppen az adott helyzetet jellemzik. Közülük hadd tegyek közzé egyet, itt és most:

 

Orbán Viktort megkérdezte egy német újságíró - tolmács által - hogy hogyan vélekedik a mostani vírusjárványról. 
- Miniszerelnök Úr! Ön szerint hogyan fog megoszlani őszre Magyarországon  a koronavírus-járvány?
- Hogyhogy hogyan oszlik meg? A vírus megy - a korona marad!... 

Kétségtelen előnyt jelenthet számunkra az is, ha ártatlan humorérzékünket megőrizzük - ettől még tudunk önmagunkra és másokra is vigyázni. S hogy milyen előnyt, pozitívumot láthatunk még? Például azt, hogy lényegesen tisztult a légkör felettünk, hiszen hónapokra leálltak gyárak, üzemek ezrei, melyeknek kéményei addig ontották a levegőbe egészségre káros melléktermékeiket. 

 

Kiderült az, hogy milyen lehet  egy város levegője, ha szinte kizárólag gyalog és kerékpárral közlekednek az emberek. És rögtön felvetődik ezzel egy kérdés: hogyan lehetne megoldani, hogy az eddigi folyamatos gazdasági tevékenység, termelés és e rendkívül sűrű gépjármű közlekedés mellett is ilyen tiszta maradjon a levegő? 

 

A válasz egyértelmű: ezt a kettőt együtt ma már sehogy sem lehet megoldani. (Még kezelni is csak úgy, ahogy lehet.) Azaz: hogy minden ugyanúgy működjön, mint eddig, és még a levegő is tisztább legyen, ez fából vaskarika. Úgy is fogalmazhatnánk: megoldhatatlan, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon. Ám azt, hogy sokkal kisebb mértékű legyen a légszennyeződés - azt már  meg lehetne valósítani.  Vagyis az ipari termelés, közlekedés és a légkör megtisztítása között kell valamilyen kompromisszumnak létre jönni.

 

Ha az üzemeltetők tulajdonosai, vezetőit nem a folyamatos, tetemes haszon vezérelné, hanem ezek a szempontok irányítanák - akkor lehetne csökkenteni a légkör, a vizek s maga a föld szennyezését. Ha mindenki belátná, hogy a természet szennyezésében nincsenek határok, s elbújni senki sehová nem tud, s mindenki, aki bármilyen mértékben és módon is rontja a légkört az késleltetett öngyilkosságot követ el - akkor lenne előbbre az emberiség. 

 

S itt jő megint a varázsszó: összefogás, szemléletváltoztatás. Ezek nélkül nem fog menni. E vírusjárvány legnagyobb előnye, pozitívuma lenne az, hogyha ez bekövetkezne. De nem húsz év múlva, hanem még ma. A vírusjárvány legnagyobb "haszna" az lenne, ha egy újabb korszaka nyílna meg a józan emberi gondolkodásnak, az okulásnak, a tanulságok, tapasztalatok levonásának. Ami szinte egy újabb, modernkori megváltása lenne az emberiség történetének. 

 

Már utaltam írásomban több helyütt is arra: mik is azok a módszerek, eszközök, amikkel mindezt el lehetne érni. Az eszközök, módszerek ott vannak a "kezünkben", csak használni kellene azokat. Az elvek, az elképzelések, tervek  ott vannak  az elménkben, az óhajok, kívánságok, a jóindulatú érzelmek és szándékok ott lapulnak a szívünkben, és lelkünkben. Ezek a sok-sok rossz és gonosz vonás mellett is ott élnek és tökéletesen alkalmasak a jó, a helyes, az optimális cselekedetek, tettek megvalósítására. 

Mert igaz, hogy  a járványtól való rettegés, félelem és aggódás az egymás közti gyűlölködést, ellenségeskedést, rosszindulatot  meglehetősen felerősítette. (Lásd: hazai pártviszályok, közéleti szereplőink torzsalkodásai, pengeváltásai.) De ugyanakkor felszínre hozta az egymásra való odafigyelés, szeretet, megbecsülés igényét, az emberi élet értékének fontosságát is. 

Talán a járvány lecsengésével sokan ráébrednek arra, hogy  puszta emberi lét mindennél többet ér. Annak egyszerű, feltétlen szeretete, elfogadása, megbecsülése, megóvása kell, hogy a legfontosabb legyen földi pályafutásunkon. Ragaszkodni ahhoz, óvni, védeni azt, amivel egykor Teremtőnk megajándékozott bennünket, jobban vigyázni embertársainkra, s erre ösztönözni, nevelni őket is. 

 

Ennek a ragaszkodásnak a szerepe talán most felértékelődik, ha valóban elgondolkodunk azon, hogy mennyi veszély leselkedik reánk a sok szépség és gyönyörűség mellett, amit számunkra földi létünk nyújt és jelent. Akár a legegyszerűbb is. 

 

És ha már a puszta létet emlegetem - erről eszembe jut hirtelen egy anekdota. Az öreg alföldi juhászembert jámbor  birkái között keresi fel egy rádióriporter. Azt kérdi tőle: 

- Bátyám, maga már nyolcvan éves, és még mindig itt szolgál a mezőn reggeltől estig az állatok között. Bizonyára szeretheti a pusztát. Emlékszik rá még, hogy miért is választotta annak idején itt ezt a  pásztori hivatást? 
- Puszta kíváncsiságból, fiam.

 

És ez nemcsak régen, de ma is igaz. Ahogyan az egyik Móricz-regényben található népdalból ismerhetjük: a szegény, igénytelen juhászember maximálisan elégedett volt mindig is sorsával, helyzetével, s boldogabb, mint a pöffeszkedő gazdagok:
  
"Megbecsülöm pásztori gúnyámat,
  nem cserélem szűrömet, bundámat
  tekintetes úr díszbundájával, 
  sem plébános reverendájával."

 

 

 

JÓTANÁCSOK, MELYEKRE ANNAK IS SZÜKSÉGE VAN, AKI KAPJA - ÉS ANNAK IS, AKI ADJA... 

 

 

Hát, igen. Mennyire örülhetnénk mi is, ha őrizni tudnánk magunkban, egész életünkben ilyen naív, jámbor egyszerűséggel, keresetlen természetességgel, feltétlen szeretettel ezt  a puszta kíváncsiságot - maga az élet iránt. És sokat tanulhatnánk az egyszerű, jóságos juhásztól ahogyan csodálni képes a szabad természet szépségeit és ahogyan meg tud békülni saját sorsával és lehetőségeivel.

 

Ehhez persze nem kell nékünk is feltétlenül állatokat őrizni,  subán feküdni kinn a pusztán. Elég az, ha a megfelelő tanulságot vonjuk le az ő életmódjából és filozófiájából. Az élőlények iránti szeretetet, a ragaszkodást az élet szépsége, csodálatos és gazdag volta iránt. Hogy  örülni tudjunk a legapróbb kis élményeknek, a legjelentéktelenebbnek tűnő kis epizódoknak is, amik ugyanúgy gazdagíthatják személyes életünket, mint akár a több hetes utazások, egy nem várt szerelem villámcsapása vagy ha felgyógyulunk egy hosszabb betegségből.



Örüljünk annak, ha minden testrészünk, izmaink, inaink  csapágyai olajozottan működnek, ha belső szerveink éppen nem fájnak, ha gondolataink szárnyalnak. Örüljünk a temetőkert csendjének, az ott nyugvó halottainkkal való misztikus együttlétnek, a reájuk történő emlékezésnek. Örüljünk a kezünkben tartott könyvnek, sorainak szemnyugtató és szigorú rendjében, az általuk előhívott képzeletünk csapongásának.

 

És örüljünk egy Mozart-zongoraverseny lassú tétele átható nyugalmának, egy Beethoven-szimfónia sodró lendületének. Csodálkozzunk rá egy ódon kápolna faszobrainak ájtatos tekintetére, örüljünk a templom hűvösének, egy csodálatos festmény tónusainak. Örüljünk az erdei forrás enyhítő cseppjeinek, a száraz avar zizegésének, a madarak énekének, az ágakat rázó szellő susogásának, a tavasz illatát hozó légáramlatnak. 

 

Örüljünk a kiskutya felénk felnéző hálás szemeinek, a lovak nyerítésének, a lepke színpompájának, a bárány bégetésének, az eső szemetelésének, az első hó lehullásának. Örüljünk gyermekünk, unokánk szorító ölelésének, és annak, ha megajándékozhatjuk őket, ha segíthetünk rajtuk. 

 

Örüljünk egy színházi előadás megható vagy megrázó élményének, egy mély benyomást reánk gyakorló katartikus filmjelenetnek. Örüljünk a mozgás, a futás örömének, amikor élvezhetjük ahogy friss oxigénnel telítődik egész szervezetünk. És örüljünk, ha le tudjuk győzni káros szenvedélyeink valamelyikét vagy el tudjuk vetni rosszul kigondolt terveinket. 

 

Örüljünk minden apróságnak, azaz: örüljünk az Életnek. Mert az Élet egy csoda - ahogyan állítja és igazolja ezt Emir Kustorica remek filmje is (Zivot je Cudo) Ami egyébként maga is egy csoda; tüneményes, kacagtató, könnyeztető, tündéri, szédületes, elgondolkodtató, meglepő, izgalmas és titokzatos, komikus, szomorú, pompás, gyönyörű, vagyis olyan, mint maga az Élet.  S aki ezt nem hiszi - sürgősen tekintse meg!  
   

 

Tehát nagyon fontos, hogy élvezzük, értékeljük, becsüljük és szeressük az Életet minden apróságával együtt, de nélkül, hogy mindenre bólintanánk, mindent elfogadnánk, ami benne van. Mert ami benne ellenszenves és visszataszító - azon bátran  felháborodhatunk, az ellen hadakoznunk kell, azt akár gyűlölhetjük is, ha úgy gondoljuk. De a szeretet legyen mindig, még akkor is a vezérfonalunk! 

 

Szeressük - úgy anblok - az életet, de tegyük mindezt alázattal, egyszerű, jámbor  odaadással, nagy hálával, s legyünk mértéktartóak, igényesek. És sose engedjünk a  túlzások kísértéseinek, mert ahogy a régi latin szólás tartja: "Minden túlzás árt."  Ne engedjünk a káprázatok erejének, a hirtelen jött siker fényének, ne menjünk fejjel a falnak,  mert annak csak az lesz a következménye, amire az ősi keleti bölcsesség utal: 

"Ha Napba nézel, s elveszted a látást / Szemed okold és ne a nagy sugárzást"" 

 

De folytathatnám akár a híres és sokat mondó Vörösmarty-strófával ami szinte azonos gondolatot fogalmaz meg az előzővel, és tökéletesen ide is illik: 

 "Kinek virág kell, nem hord rózsaberket /A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: /Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.”

 

 

 

SUMMÁZAT

 

Ennek a vírusjárványnak talán a legnagyobb hozadéka és ajándéka az lehet, ha eddig a gondolatig és szándékig sokan eljutnak majd, vagy talán már eddig is eljutottak. És minél többen magukévá teszik, és alkalmazzák is a gyakorlatban is ezt a fajta életbölcsességet. Tehát: szerényen, természetesen, kissé visszafogottan, az életet és önmagunkat szeretve és mind jobban, alaposabban megismerve éljük mindennapjainkat, s eszerint cselekedjünk. Az önszeretet egyáltalán nem káros, sőt mindenkinek csakis hasznot hozhat. Távolról sem azonos az egoizmussal, ami teljesen más tőről fakad és más is a célja. 

 

Az egoizmus önmagunk túlértékelését, magamutogatását, egyfajta hivalkodást jelent, az egyén ebben az esetben mindig többet s jobbat óhajt mutatni önmagából, mint amilyen ténylegesen valójában. És ez korántsem a személyiségünk kibontakoztatását, megélését szolgálja. Aminek meg éppen az az alapja és feltétele, hogy önnönmagunkat tudjuk, sőt akarjuk is szeretni. Mert aki nem szereti s nem ismeri önmagát - az másokat sem képes szeretni és megismerni.




 

 

 

Hogyan is lenne képes megóvni és segíteni másokat az, aki önmagát sem képes megóvni és önmagán sem képes segíteni? Hogyan is lenne képes az az ember másokat rávenni, hogy művelje, képezze magát - aki önmagát sem műveli és képezi? S hogyan is tudna másokat megfontolttá tenni az, aki önmaga nem elég megfontolt? 

 

"Mert a megfontolások az élet útjelző táblái. Jelzik a veszélyeket, a rossz útszakaszokat, amelyeket el kell kerülni. Én már sok olyan emberrel találkoztam, akik ezt nem vették figyelembe. Azóta aggódom az olyanokért, aki nem tudják: mi a  megfontolás." -  - mondotta egy idős, tapasztalt hölgy egy fiatalembernek a Derrick című tv-sorozat egyik epizódjában. 

 

Fogadjuk meg tanácsát, bizonyára hasznunkra fog válni! Jelen glosszámat egy olyan idézettel kívánom zárni, mely véleményem szerint tökéletesen kifejezi egész fenti írásom alapgondolatát. És ez nem más, mint Tonke Dragt, 89 éves holland írónő megállapítása:

  
"Csak akkor fogod fel, valójában mennyire szeretsz valamit, ha az a valami veszélybe kerül."