Bevezetés
isztelt Blogolvasó!
Nem állhatom meg, hogy közzé ne tegyem, s ne propagáljam azt a francia játékfilmet melyet a közelmúltban teljesen véletlenül fedeztem fel egy bolti leárazáson. Nem titkolt szándékom, hogy e kis tanulmányom, elemzésem megírásával sokakat arra buzdítsak: nézzék meg, mert ezzel egy szép és emlékezetes filmélményt fognak szerezni maguknak. Először csak a film második részét sikerült elcsípnem.
Egy pláza hivalkodó nagy tárolójába ömlesztett DVD-halom közepéből halásztam ki az ...és a Pokol című francia film már háromszor is átragasztott árcédulával díszelgő, műanyag-tokba zárt korongját. A doboz címoldalán a mintegy félszáz filmben játszott nagy Yves Montand (1921-1991) bajuszos, kalapos képe díszelgett. Ez maga még sokat ugyan nem árult el a film tartalmáról. Ám ismerve egyéb alakításait - bátran vittem haza a viszonylag olcsónak kikiáltott (illetve kiírt) portékát.
Otthon aztán - esti filmnézési magányomban - ugyancsak meglepődtem: milyen kivételes művészi értéket képviselő alkotást tekinthettem meg. (Ez esetben nem igazolódott be "az olcsó húsnak híg a leve" nem túl elmés megállapítás. Úgy látszik, ez csak a húsra érvényes, a kulturális médiatermékekre nem ...)
Ez eddig így rendben is lenne. Ám a film címe és tartalma sejttette azt, hogy itt egy történetnek már a folytatásáról és befejezéséről van szó. Az előzményeket tartalmazó első rész - A paradicsom címmel - ugyancsak megjelent a hazai DVD-forgalmazásban. Ezt azonban már jóval nehezebb volt beszerezni (az előző után egy évre rá) hiszen elég "régi", harminc éves alkotásról van szó. Mindkettőt ugyanabban az évben, 1986-ban forgatta Claude Berri (1934-2009)
A jeles francia rendező már korábban a Germinal, a Margo királyné valamint az Asterix és Obelix című alkotásokkal is felhívta magára a magyar mozirajongók figyelmét. Ám engem egyik sem ragadott magával annyira, mint ez a szomorú, de egyben felemelő és megható, költői szépségű és remekül megrendezett film, ami egy provence-i parasztfamília történetét meséli el.
Egy pláza hivalkodó nagy tárolójába ömlesztett DVD-halom közepéből halásztam ki az ...és a Pokol című francia film már háromszor is átragasztott árcédulával díszelgő, műanyag-tokba zárt korongját. A doboz címoldalán a mintegy félszáz filmben játszott nagy Yves Montand (1921-1991) bajuszos, kalapos képe díszelgett. Ez maga még sokat ugyan nem árult el a film tartalmáról. Ám ismerve egyéb alakításait - bátran vittem haza a viszonylag olcsónak kikiáltott (illetve kiírt) portékát.
Otthon aztán - esti filmnézési magányomban - ugyancsak meglepődtem: milyen kivételes művészi értéket képviselő alkotást tekinthettem meg. (Ez esetben nem igazolódott be "az olcsó húsnak híg a leve" nem túl elmés megállapítás. Úgy látszik, ez csak a húsra érvényes, a kulturális médiatermékekre nem ...)
Ez eddig így rendben is lenne. Ám a film címe és tartalma sejttette azt, hogy itt egy történetnek már a folytatásáról és befejezéséről van szó. Az előzményeket tartalmazó első rész - A paradicsom címmel - ugyancsak megjelent a hazai DVD-forgalmazásban. Ezt azonban már jóval nehezebb volt beszerezni (az előző után egy évre rá) hiszen elég "régi", harminc éves alkotásról van szó. Mindkettőt ugyanabban az évben, 1986-ban forgatta Claude Berri (1934-2009)
A jeles francia rendező már korábban a Germinal, a Margo királyné valamint az Asterix és Obelix című alkotásokkal is felhívta magára a magyar mozirajongók figyelmét. Ám engem egyik sem ragadott magával annyira, mint ez a szomorú, de egyben felemelő és megható, költői szépségű és remekül megrendezett film, ami egy provence-i parasztfamília történetét meséli el.
A film erényeiről, sztorijáról
Rendkívül szépen fotografált, bájos, kedves, hol mélyen megindító, hol pajkos, naív humorral elegyített, cselekmény- vezetésében és szinte meseszerű történet bontakozik ki a filmen. Azért is írtam óvatosan meseszerűt, mert sok tekintetben hasonlít ugyan egy mesére, valójában azonban nem az. Hiszen hiteles, a szó szoros értelmében a hétköznapi életben gyökerező, hiteles és kemény emberi történetet beszél el.
A mesére csak eszközeiben hasonlít ez a film: szerkezete, történet-, és jellemábrázolása rendkívül egyszerű és szívhez szóló. S bár egy pár összekerül a végén, ám semmiképpen sem a nemesség és a jóság (mint a mesékben) hanem a végig levegőben lógó végzet diadalmaskodik az emberek fölött. Amit tulajdonképpen ők is elősegítenek - bűneikkel, gonoszságukkal, szívtelenségükkel. S ennyiben különbözik a meséktől. A "boldogan éltek, míg meg nem haltak" - itt, ez esetben távolról sem érvényes.
Magát a történetet azonban egy képeskönyvbe illő mesének is felfoghatnánk, ha nem épülne az egész a 19. század második felének és a 20. század elejének kőkemény francia valóságára, történelmének szigorú, hiteles tényeire. Amik részben előkészítették, megalapozták a filmben szereplő falu - így a Soubeyran-, valamint a Florette/Cadorett-család - tragédiákhoz vezető szomorú sorsát is. Csak némi utalás hangzik el (de több nem is szükséges) a filmben arról, hogy a főhős - a hatvanas éveiben járó Cesar Soubeyran - fiatal korában részt vett az afrikai háborúban. Éppen akkor, amikor a koncért hadakozó francia gyarmatosítók és az algériaiak között a legádázabb harc dúlt. Tudjuk, hogy a franciák már a középkortól erősen kiterjesztették gyarmatosító politikájukat ezen a földrészen is.
Magát a történetet azonban egy képeskönyvbe illő mesének is felfoghatnánk, ha nem épülne az egész a 19. század második felének és a 20. század elejének kőkemény francia valóságára, történelmének szigorú, hiteles tényeire. Amik részben előkészítették, megalapozták a filmben szereplő falu - így a Soubeyran-, valamint a Florette/Cadorett-család - tragédiákhoz vezető szomorú sorsát is. Csak némi utalás hangzik el (de több nem is szükséges) a filmben arról, hogy a főhős - a hatvanas éveiben járó Cesar Soubeyran - fiatal korában részt vett az afrikai háborúban. Éppen akkor, amikor a koncért hadakozó francia gyarmatosítók és az algériaiak között a legádázabb harc dúlt. Tudjuk, hogy a franciák már a középkortól erősen kiterjesztették gyarmatosító politikájukat ezen a földrészen is.
A háborús csatározások, ellentétek, viaskodások már a napoleoni háborúk óta szinte folyamatosan jelen voltak, folytak e két ország között. Algéria ugyanis Napoleon hadseregének egyik jelentős élelemszállítója volt. A hadsereg ellátására szolgáló sok-sok élelem meglehetősen tetemes árának, jogos tartozásaiknak kifizetését a franciák azonban egyre csak halogatták, húzták-halasztották. Sőt, a kizsákmányolás még inkább erősödött, s a második császárság alatt még kegyetlenebb, még erőszakosabb jelleget öltött.
A két nemzet katonái éppen azidőben néztek farkasszemet egymással Algériában, amikor az ifjú Cesar katonaként ott szolgált. III. Napoleon (1852-70.) csúfos bukásához - akár közvetve is - de hozzájárult ez az Afrikára irányuló hódító, gyarmatosító törekvés is, ami része volt harácsoló politikájának. Császárságának ideje alatt az ottani francia betelepülők sokszorosára nőttek. Napirenden voltak az összetűzések, mészárlások az őslakosok körében. (De hát melyik egyeduralomra törekvő császárnak vagy királynak nem ez volt a legfőbb célja és mániája?)
Történetünk azonban már a Bouneparte-sarj halála, a második császárság bukása utáni évtizedekben játszódik, átnyúlva a huszadik századba. Itt-ott felidézve az idős Cesar ifjúkorát is, amiből ez az egész történet kibontakozik annak minden keservével és bonyodalmával együtt. Az akkori hatalmi törekvéseikkel elfoglalt uralkodóház - akár a korábbiak - a francia vidék problémáival vajmi keveset törődött. Így aztán a falusi parasztembereknek kíméletlen élet-halál harcot kellett vívniuk a puszta megélhetésükért. Különösen az életet jelentő vízért és a földért.
Történetünk azonban már a Bouneparte-sarj halála, a második császárság bukása utáni évtizedekben játszódik, átnyúlva a huszadik századba. Itt-ott felidézve az idős Cesar ifjúkorát is, amiből ez az egész történet kibontakozik annak minden keservével és bonyodalmával együtt. Az akkori hatalmi törekvéseikkel elfoglalt uralkodóház - akár a korábbiak - a francia vidék problémáival vajmi keveset törődött. Így aztán a falusi parasztembereknek kíméletlen élet-halál harcot kellett vívniuk a puszta megélhetésükért. Különösen az életet jelentő vízért és a földért.
Ennek érdekében sokan a nemtelen, bűnös módszerektől sem riadtak vissza. Ez a film is lényegében erről szól. Akadtak, akiknek jelleme, természete, életvitele bizonyos fokig az akkori politikai, gazdasági viszonyok miatt - az akkori uralkodóház hataloméhségét is látva és tapasztalva - torzult el. Ami magyarázza talán viselkedésüket, de nem menti fel őket bűneik alól.
A filmben szereplő Soubeyran-családban az őket sújtó rossz és kegyetlen gazdasági viszonyok mellé - részükről még jó adag kivagyiság, büszkeség és kapzsiság is járul. S ez az, ami Cesar gazda viselkedését, terveit is erősen motiválja. Önző és ravasz koncepciójához, piszkos és gonosz terveihez jó ideig hű segítőtársat is talál unokaöccsében, a gyagyás Ugulin-ban.(képen.) Egyedül ő az, aki mellé áll és segít neki gonosz tervei megvalósításában, kivitelezésében. Egy ideig.
Amikor azonban már nála is betelik a pohár és megelégeli ezt a bűnös cselekedetekre vezető féktelen, következetes mohóságot - elege lesz az egészből. Bedobja a törülközőt, ahogyan mondani szokták - bár nem tudom, hogy a franciáknál ismert-e ez a szólás... Szóval: feladja. Nem hajlandó tovább asszisztálni nagybátyja aljas aknamunkájához, feltámad benne a lelkiismeret, mert benne azért több a tisztesség, becsület és a nélkülöző embertársaival szemben érzett empátia, mint büszke, konok és kegyetlenül rámenős rokonában.
Akiben csak akkor szólal meg - élete végén - majd a lelkiismeret, s csillan meg benne némi emberi érzés amikor már késő. Hogy Ugulin hogyan és mi módon adja fel, s szakít nagybátyjával - azt természetesen nem árulom el, hiszen ezzel elrontanám mindazoknak az élményét, akik ezután óhajtják megtekinteni a filmet. Ezt a remek alkotást, melynek hősei tehát nagyon is valóságosak, s küzdelmeik, erőfeszítéseik - s a hozzájuk kapcsolódó érzelmeik is ugyancsak emberléptékűek és hitelesek.
Jó és rossz, sőt gonosz tulajdonságokkal, hajlamokkal bíró, jó-, és rosszindulattal vegyesen rendelkező hétköznapi emberek, nem pedig fehér-fekete mesehősök ennek a filmnek a szereplői. Olyanok, akikből valószínűleg sok volt annak idején - a század elején. Persze nem mindenki lépett az önmagának és másoknak is ártó rossz útra, nem mindenki embertelenedett el, s keveredett az aljasságnak, gyilkosságnak afféle tévútjára, mint ez a földműveléssel és kertészkedéssel foglalkozó és üzletelő két parasztember.
Ellenpéldák is akadtak, mint az alábbi képen látható családnak a tagjai is. Akik megmaradtak mindvégig szelíd, magabiztos, jellemeknek. Meg tudtak maradni a tiszta emberség, a jóindulat és segítőkészség, az emberi tartás és kitartás szintjén - tiszta elmével, jó szándékkal, nagy tervekkel, derekas munkával és egyenes gerinccel. Ilyenek voltak a lélekben, jellemben és szellemileg egyaránt felettük álló, velük kontrasztot képező Jean és művész-felesége, valamint a film során előttünk felnövő kisleányuk is. Akik teljesen más módszerekkel próbálkoztak, mint amilyenekkel Cesar és unokaöccse. Ami sikerrel is járt volna, ha... de ezt sem mesélem el. (Mindez akkor válik világossá, ha megtekintjük a filmet.)
Szóval hétköznapi, szimpatikus és unszimpatikus, földi - s itt kétszeresen igaz, hogy földi - emberek a film szereplői. Az ellenszenvesek meg is lakolnak rendesen rossz szándékukért, bűneikért. Ráadásul, a tetejében még a környezetükben élők, családtagjaik életét is így vagy úgy, de tönkre teszik. Jelenüket, jövőjüket is boldogtalansággal, szenvedéssel itatják át, s ezzel együtt a saját magukét is. Ennyiben különbözik ez a nagyon is valóságos történet a mesétől, amelyben a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig megkapja, s így elszenvedheti "megérdemelt" büntetését. Mert itt viszont - ellentétben a mese végkimenetelével - a sztori végére mindenkinek megkeseredik a szájíze. Így senki számára nem fejeződik be megnyugtatóan, békességet, nyugalmat hozva, a jövő számára reményt ígérve ez a történet.
Itt nincs hepiend, ahogyan azt számos hollywoodi filmben tapasztaljuk. (Bár a hepiendes amerikai filmek között is van azért kivétel. Ahol a magyarra fordított "boldog befejezés" kellően megindokolt és hiteles - ott azt el is tudjuk fogadni. Mint pl. Spielberg két alkotásában: a War Horse (Csataló) vagy a Kémek hídja című mestermunkákban, amelyekben magából a film egész felépítéséből, mondanivalójából logikusan következik a megnyugtató és felemelő zárójelenet. Ráadásul az utóbbi még igaz történetet is dolgoz fel a rendező sajátos stílusában.)
Itt, ebben a francia alkotásban viszont nincs hepiend - ha szabad ennyit elárulnom. S azért nincs, mert a film története maga is tele van a múltban gyökerező, sorsfordító titkokkal, amelyeknek előbb vagy utóbb felszínre kell kerülniük, s ekkor nem járhatnak következmények nélkül. Olyan súlyos, kibontatlan, feltáratlan, kibeszéletlen titkokat rejt a családtagok múltja, amiknek mindenképpen kihatásuk van (szükségszerű, hogy legyen) a jövőjükre is. Olyan múltban megtörtént, de a jelenben és jövőben is munkáló eseményekkel, melyeknek szomorú és olykor véletlenszerű összekapcsolódása, összejátszása alakítja a szereplők életét. Mégpedig sajnos rossz irányba.
Már pedig ezek nem vezethetnek boldog befejezéshez, ezek csakis és vélhetően újabb és újabb tragédiák bekövetkezését rejtik, sejtetik, hordozzák magukban. Mindezek a személyiség mélyén forrongó, munkáló emberi indulatok, tulajdonságok, jellemvonások a kegyetlen történelmi események hatására még jobban felszínre kerülnek. Megerősödnek vagy gyengülnek. S pozitív vagy negatív értelemben egyaránt tért igyekeznek nyerni. Mindenki így vagy úgy színt vall a reá zúduló események, a kiszámíthatatlan vagy éppen kiszámítható események, történések és szándékok áradatában.
Szellemi és erkölcsi tulajdonságok, hit, türelem, szeretet erőssége, az emberi szervezet szívóssága kerül próbatétel alá és ítélőszék elé. Egyesek nehéznek, mások könnyűnek találtatnak a történelem sokszor és sokféleképpen változó mérlegén. Azon a mérlegen, mely a kisemberekkel szemben többnyire másfajta paramétereket használ, mint az elittel szemben. Másfajta szempontokat érvényesít a szegények, mint a gazdagok tekintetében. S másfajta szempontokat támaszt a hatalomnak behódolókkal, mint a hatalomnak ellenállókkal szemben.
Szellemi és erkölcsi tulajdonságok, hit, türelem, szeretet erőssége, az emberi szervezet szívóssága kerül próbatétel alá és ítélőszék elé. Egyesek nehéznek, mások könnyűnek találtatnak a történelem sokszor és sokféleképpen változó mérlegén. Azon a mérlegen, mely a kisemberekkel szemben többnyire másfajta paramétereket használ, mint az elittel szemben. Másfajta szempontokat érvényesít a szegények, mint a gazdagok tekintetében. S másfajta szempontokat támaszt a hatalomnak behódolókkal, mint a hatalomnak ellenállókkal szemben.
Számtalan filmalkotás igazolta már, hogy a történelem nemhogy beleszól, de egyenesen belerondít a hétköznapi emberek magánéletébe. Bár más korban, más helyszínen és más szereplőkkel, de lényegében ugyanerről a tényről szól Makk Károly szép és hiteles filmje, az Egy hét Pesten és Budán, mely Darvas Iván és Törőcsik Mari jutalomjátéka volt 2003-ban, Ragályi Elemér csodálatos operatőri munkájával. Darvasnak - ugyanúgy mint Montandnak a Paradicsom és a Pokol - ez volt utolsó filmes alakítása, négy évvel a bemutató után hunyt el.
:
Szívfájdító fordulatok letaglózó hatásával szembesülhetünk ebben a francia filmben. Olyan fordulatokkal, melyek szinte minden szereplőt érintenek valamilyen formában és meghatározzák további sorsukat. Minden családtag jövőjét szürke felhők teszik bizonytalanná, elkövetkező éveiket napvilágra került súlyos, vészterhes titkok árnyékolják be, amiktől soha nem szabadulhatnak. (Függetlenül attól, hogy mindezek előidézésében közvetlenül van-e szerepük vagy nincsen.)
:
Szívfájdító fordulatok letaglózó hatásával szembesülhetünk ebben a francia filmben. Olyan fordulatokkal, melyek szinte minden szereplőt érintenek valamilyen formában és meghatározzák további sorsukat. Minden családtag jövőjét szürke felhők teszik bizonytalanná, elkövetkező éveiket napvilágra került súlyos, vészterhes titkok árnyékolják be, amiktől soha nem szabadulhatnak. (Függetlenül attól, hogy mindezek előidézésében közvetlenül van-e szerepük vagy nincsen.)
Mondanivaló, leszűrhető tanulságok
A szomszéd földjére ácsingózás, az érdekek diktálta folyamatos acsarkodás következményeként mindenki tulajdonképpen boldogtalanná válik. Az is, aki a rossz indulatú, aljas támadásokat eltervezte és véghez vitte - és azok is, aki mindezt elszenvedték. Alapvető mondanivalója éppen ez lehet ennek a filmnek: a gyűlölködés, a rátarti büszkeség erőszakos fenntartása, újra élesztése, a mások iránti folytonos irigykedés, kárörvendés, a fondorlatos, gonosz indulatok szabadjára engedése, a másik ember kárára történő meggazdagodás mindenképpen csak pusztító erejű lehet és csak bajt hozhat. Mégpedig nagy bajt.
Mindezt úgy szűrhetjük le a film megtekintése után, hogy abban bármiféle didaktikus, szájbarágós eszközökkel, kommentárokkal élne a rendező. Egyszerűen a látottak sugallják számunkra mindezt a tanulságot: csakis káros vagy tragikus lehet az önzésnek, a lelki amortizációnak az a lassú folyamata melyben az anyagi érdekek elnyomják és félre söprik az igaz emberi érzéseket.
Mindezt úgy szűrhetjük le a film megtekintése után, hogy abban bármiféle didaktikus, szájbarágós eszközökkel, kommentárokkal élne a rendező. Egyszerűen a látottak sugallják számunkra mindezt a tanulságot: csakis káros vagy tragikus lehet az önzésnek, a lelki amortizációnak az a lassú folyamata melyben az anyagi érdekek elnyomják és félre söprik az igaz emberi érzéseket.
A szereplők cselekedeteinek, tetteinek, vétkeinek legfőbb motivációját itt, ebben a történetben a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelem, az egzisztencia megteremtése jelenti. (Sőt Cesarék esetében még a hiúság is szerepet játszik.) Esetükben ez - a cselekvésüket ösztönző legfőbb hajtóerő - még hitüket is meggyengíti, bár nem egyforma mértékben mindegyiküknél. Cesaréknál olyannyira, hogy őbennük teljesen elnyomja embertársaik iránti szeretetüket, könyörületességüket is.
Bűnbánatot csak akkor jut eszükbe gyakorolni, amikor sajnos már késő. Így aztán Isten sem áll melléjük, s így életükben egyre inkább jelen lesz, elhatalmasodik a bizonytalanság, a sors keze, a végzet munkálkodása. Mert bizony a sors és a végzet azoknál kezd szabadon garázdálkodni igazán, akik nem bíznak Isten végtelen kegyelmében, igazságában és szeretetében. És e bizalmatlanság, hitvesztés által belőlük is kihal minden, ami értékes és jó lehetne.
Bűnbánatot csak akkor jut eszükbe gyakorolni, amikor sajnos már késő. Így aztán Isten sem áll melléjük, s így életükben egyre inkább jelen lesz, elhatalmasodik a bizonytalanság, a sors keze, a végzet munkálkodása. Mert bizony a sors és a végzet azoknál kezd szabadon garázdálkodni igazán, akik nem bíznak Isten végtelen kegyelmében, igazságában és szeretetében. És e bizalmatlanság, hitvesztés által belőlük is kihal minden, ami értékes és jó lehetne.
Mivel elpártolnak a Teremtőtől, nem az Ő törvényei és követelményei szerint élnek mindennapjaikban, így ennek aztán meg is lesznek a következményei. Cesar és társa - akik nem bíznak Isten hatalmában, segítségében és kegyelmében, csakis a maguk aljas terveivel és azok megvalósításával vannak elfoglalva - elkövetett bűneikért meglakolnak bizonyos tekintetben.
Ám a kis Manon - vélük ellentétben - már férjes asszonyként végül mégiscsak tulajdonképpen üdvözül. Még akkor is, ha a múlt fájó emlékeivel kell együtt élnie a jövőben és magánéleti boldogságát bizonyos mértékben megkeserítik az addig ártatlanul elszenvedett lelki sérelmei. Bár sokat jelent számára Cesar bocsánatkérése és jótéteménye - de igazi megnyugvást, lelki békét nem hozhat néki.
Ám a kis Manon - vélük ellentétben - már férjes asszonyként végül mégiscsak tulajdonképpen üdvözül. Még akkor is, ha a múlt fájó emlékeivel kell együtt élnie a jövőben és magánéleti boldogságát bizonyos mértékben megkeserítik az addig ártatlanul elszenvedett lelki sérelmei. Bár sokat jelent számára Cesar bocsánatkérése és jótéteménye - de igazi megnyugvást, lelki békét nem hozhat néki.
És bizony ez a legnagyobb erkölcsi kár: az ártatlan utódokban lelki teherként tovább élő, mindvégig jelenlévő, életüket szomorító, romboló erő - amit a Soubeyranok aljas cselekedetükkel okoztak számára. A paradicsomi és a pokoli állapotot - melyre a filmcímek is utalnak - néki, ennek az ártatlan lánynak is ugyanúgy meg kell élnie és szenvednie, mint a família többi tagjának. A nagy különbség azonban az, hogy néki és szüleinek bűntelenül kell mindezt elviselni.
A beépített zenéről
Az előre vetített végzet az egész famíliát sújtja. Ennek hatalmát erősíti a film zenéjébe beépített Verdi-idézet a Végzet hatalma című operából. S egyéb más oka is van annak, hogy ez a zenei motívum oly szervesen illeszkedik a filmbe. A kivételes harmóniában élő Jean de Florette/Cadorett-család három tagjának szoros egymáshoz tartozását, közös erőfeszítéseik örömét, illetve azok emlékét ugyanúgy szimbolizálja, mint az előre vetülő, mélyben ott ólálkodó, általuk még csak nem is sejtett végzetes eseményeket.
Ebben a zenei idézetben bizonyos mértékig az asszony sikeres operaénekesnői múltja is visszaköszön. Már a film elején is - de alatta is többször, szájharmonikán - hallhatjuk ezt a dallamot. S hogy mi is jelenti tulajdonképpen ezt a végzetet, arról sem számolok be, mert ezzel elmesélném az egész filmet, amit nem szeretnék és nincs is szándékomban. Csupán annyit árulok el, hogy végső soron ez a sorsszerű vagy véletlen körülmény okozza tragikus bukásukat, amit a film egyszerű, de nagyon szép művészi eszközökkel bont ki.
Érzelmesen, megindítóan, de nem romantikus túlzásokkal, nem szentimentális érzelgősséggel - visszanyúlva, utalva a családtagok korábbi években, századokban elkövetett hibáira, sérelmeire, kisebb-nagyobb bűneire. Azokra, amik aztán jelentősen meghatározzák a jelenben és jövőben is e família több generációjának sorsát és életkörülményeit. Az alábbi videofelvételen rövid bevezető után fuvolán és klarinéten szólal meg ez a bizonyos végzet-motívum. Ha valaki nem akarja végighallgatni a 10 percet - legalább ezt a részt figyelje meg:
Ebben a zenei idézetben bizonyos mértékig az asszony sikeres operaénekesnői múltja is visszaköszön. Már a film elején is - de alatta is többször, szájharmonikán - hallhatjuk ezt a dallamot. S hogy mi is jelenti tulajdonképpen ezt a végzetet, arról sem számolok be, mert ezzel elmesélném az egész filmet, amit nem szeretnék és nincs is szándékomban. Csupán annyit árulok el, hogy végső soron ez a sorsszerű vagy véletlen körülmény okozza tragikus bukásukat, amit a film egyszerű, de nagyon szép művészi eszközökkel bont ki.
Érzelmesen, megindítóan, de nem romantikus túlzásokkal, nem szentimentális érzelgősséggel - visszanyúlva, utalva a családtagok korábbi években, századokban elkövetett hibáira, sérelmeire, kisebb-nagyobb bűneire. Azokra, amik aztán jelentősen meghatározzák a jelenben és jövőben is e família több generációjának sorsát és életkörülményeit. Az alábbi videofelvételen rövid bevezető után fuvolán és klarinéten szólal meg ez a bizonyos végzet-motívum. Ha valaki nem akarja végighallgatni a 10 percet - legalább ezt a részt figyelje meg:
Az irodalmi alapanyagról és az adaptálásról
Megjegyzem, hogy az alapanyagot a tekintélyes filmes életművel is rendelkező, mellékelt képen látható Marcel Pagnol (1895-1974) regényei: a Jean de Florette és a Manon de sources (magyarra fordítva: Manon forrása) című könyvek képezték.
A törekvő és újításokra fogékony férfi fiatal, szép feleségével és ragaszkodó, segítőkész kisleányával együtt költözik a dél-franciaországi Provence dombvidékére. Pechükre éppen abba a faluba, ahol Cesarék gazdálkodnak. Jean - tőlük eltérően, sajátos módon, elméleti alapokon, statisztikai számításokból, könyvekből kezd el gazdálkodni. Növénytermesztéssel és állattenyésztéssel (elképesztően újszerű módszerekkel) igyekszik megteremteni családja megélhetését. Tulajdonképpen erről szól az első rész, a Paradicsom. A második rész pedig (...és a Pokol) Jean már felnőtt lányának - az édesanyja egyik operai szerepéről elnevezett Manon-nak - a további sorsát állítja középpontba.
Sokan minden idők legjobb francia filmjeként tartják számon ezt a regényadaptációt. Az efféle kategorikus megállapításokat jómagam nem szeretem - hiszen a különösen gazdag francia filmtermésből jó néhány színvonalas alkotást említhetnénk még, amelyek a mozi elmúlt 121 éves történetében születtek. (Megjegyzem, még a mozgókép feltalálói, a Lumiére fivérek is franciák voltak.) Ezen kívül a "minden idők" szóhasználat eleve lezártnak könyveli el az értékelést, holott nem tudhatjuk, hogy a filmnyelv eszközei hogyan, s mi módon fejlődnek tovább - akár a franciáknál is - a jövőben.
Így aztán akár húsz-harminc év múlva is születhet talán egy olyan remekmű, amire ma még nem is gondolunk, hogy meghaladhatja ennek a filmnek a színvonalát és hatását is. S még az sem lehetetlen, hogy valakinek még egyszer eszébe jut egy más nézőpontból, más felfogásban újra megfilmesíteni ezt a szép regényt, mint ahogy más esetekben is már többször előfordult.
A francia film eddigi történetében is már számos nagyszerű filmmel, filmrendezővel (Tati, Resnais, Bresson, Renoir, a nagy festő fia, Clair, Truffaut, Carné, Jacques, Dellanoy, Chabrol, Godard, Clouzo stb.) büszkélkedhetnek a franciák, ugyanúgy, ahogyan az utóbbi évtizedekben más országok is kirukkoltak kimagasló alkotásokkal. S így ma már korántsem igaz az a minősítés, amit Nemeskürty István is idéz könyvében: "A második világháború előtt a francia film volt a művészet, az amerikai a szórakozás." "Franciaországban ért partot az új hullám" - ahogyan ugyancsak Nemeskürty írja.
S ha már víznél tartunk hadd írjam azt: a tisztelt tanár úr által említett időszak óta bizony sok víz lefolyt a Szajnán. Azóta jelentős, magas művészi színvonalú filmek a francia földön kívül a világ minden táján és részén is készülnek. (nálunk is!) Egy azonban biztos: ennek a Claude Berri-alkotásnak ott a helye a nagy filmek között. Az én kedvenceim listáján minden esetre. (Mellesleg a MAFAB - a Magyar Film Adatbázis "A 301 legjobb film" elnevezésű felsorolásában is szerepel, bárki utána nézhet.)
Így aztán akár húsz-harminc év múlva is születhet talán egy olyan remekmű, amire ma még nem is gondolunk, hogy meghaladhatja ennek a filmnek a színvonalát és hatását is. S még az sem lehetetlen, hogy valakinek még egyszer eszébe jut egy más nézőpontból, más felfogásban újra megfilmesíteni ezt a szép regényt, mint ahogy más esetekben is már többször előfordult.
A francia film eddigi történetében is már számos nagyszerű filmmel, filmrendezővel (Tati, Resnais, Bresson, Renoir, a nagy festő fia, Clair, Truffaut, Carné, Jacques, Dellanoy, Chabrol, Godard, Clouzo stb.) büszkélkedhetnek a franciák, ugyanúgy, ahogyan az utóbbi évtizedekben más országok is kirukkoltak kimagasló alkotásokkal. S így ma már korántsem igaz az a minősítés, amit Nemeskürty István is idéz könyvében: "A második világháború előtt a francia film volt a művészet, az amerikai a szórakozás." "Franciaországban ért partot az új hullám" - ahogyan ugyancsak Nemeskürty írja.
S ha már víznél tartunk hadd írjam azt: a tisztelt tanár úr által említett időszak óta bizony sok víz lefolyt a Szajnán. Azóta jelentős, magas művészi színvonalú filmek a francia földön kívül a világ minden táján és részén is készülnek. (nálunk is!) Egy azonban biztos: ennek a Claude Berri-alkotásnak ott a helye a nagy filmek között. Az én kedvenceim listáján minden esetre. (Mellesleg a MAFAB - a Magyar Film Adatbázis "A 301 legjobb film" elnevezésű felsorolásában is szerepel, bárki utána nézhet.)
A film egyszerű, de hatásos eszközei
Az imént már utaltam rá, hogy e film rendkívül egyszerű eszközökkel ér el nagy hatást. S mint tudjuk: a művészetben éppen ezt a legnehezebb megteremteni. Ennek a filmnek speciel sikerült. Mintha csak gyalogosan, turistaként érkeznénk meg a dombok, rétek által körülölelt szép fekvésű kis faluba.
Szőlőültetvények, borsóföldek és virágkertek közé - ahol idilli nyugalomban tevékenykedik a település apraja, nagyja. Természet, állat és ember a legbékésebb harmóniában olvad itt össze, küzdenek egymásért egymás mellett ahol a föld mélye talán még értékes szenet is rejt, ahogy azt az itteni tanárember is sejteni véli kutatásai alapján.
Szinte kézen fogva vezet be bennünket a rendező egyszerű, de szép képsoraival ebbe a faluba, ahol lassan világossá válik előttünk a Soubeyran-család két tagjának szisztematikus munkálkodása. Ők ugyanis a szép környezetbe nem kevés aljasságot, fondorlatot cseppentve ármánykodó hadműveletbe kezdenek. "Ha már egyszer megfogtuk a macska nyakát - akkor már ki is tekerjük!" - mondja a csalafintán rosszindulatú Cesar.
Szinte kézen fogva vezet be bennünket a rendező egyszerű, de szép képsoraival ebbe a faluba, ahol lassan világossá válik előttünk a Soubeyran-család két tagjának szisztematikus munkálkodása. Ők ugyanis a szép környezetbe nem kevés aljasságot, fondorlatot cseppentve ármánykodó hadműveletbe kezdenek. "Ha már egyszer megfogtuk a macska nyakát - akkor már ki is tekerjük!" - mondja a csalafintán rosszindulatú Cesar.
Ármánykodásuk, gonoszságuk mellett azonban rendelkeznek azért pozitív vonásokkal is, hiszen ők is derekasan megküzdenek a mindennapi betevő falatjukért. Látástul vakulásig (illetve derékfájdalmakig) görnyednek földművelő, növénytermesztő, virágnevelő tudományuk, rutinjuk minden csínját-bínját felhasználva, naponta bírkózva az időjárás szeszélyeivel - akárcsak szomszédjaik. Cesar valóságos imádattal, vallási áhitattal adózik a föld termőereje, szépsége előtt, míg szomszédját, Jeant a realítások, matematikai számítások irányítják a gazdálkodás terén. (S ha az időjárás mostohán bánik vele - még az istenkáromlástól sem riad vissza.)
Ugolin egy marékkal hazavisz egyszer a szomszéd földjéből, ezt papival egy tányérra öntik, majd vízzel elkeverve meg is kóstolják, mint egy ételt. "Hm, öcsém. Ez a föld aranyat ér, ez megéri, hogy megküzdjünk érte! Képzeld csak el: ezer gyümölcsfa több száz sorban. Olyan lenne ez, mint egy templom. Aki oda belép először keresztet kellene, hogy vessen!"
A rendező és az operatőr aprólékosan tudósítanak bennünket mindezekről a szépen fényképezett tájak, mezők és szántóföldek, legelők, s az azokban megjelenő emberek munkájának, erőfeszítéseinek bemutatásával. Nem túloznak a totálban szemléltetett természeti képekkel, csak annyit mutatnak, amennyi okvetlen szükséges, és a tárgyhoz tartozik. Mintha csak az itteni földművelők, állattenyésztők közé ülnénk le egy asztalhoz, amikor étkeznek, beszélgetnek, iszogatnak, üzletelnek, megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat. Mozdulataikat, arcjátékaikat az alkotók mesteri közelképeken mutatják be, s így a szereplők legbelső érzelmeiről, gondolatairól is számot kaphatunk.
Ugolin egy marékkal hazavisz egyszer a szomszéd földjéből, ezt papival egy tányérra öntik, majd vízzel elkeverve meg is kóstolják, mint egy ételt. "Hm, öcsém. Ez a föld aranyat ér, ez megéri, hogy megküzdjünk érte! Képzeld csak el: ezer gyümölcsfa több száz sorban. Olyan lenne ez, mint egy templom. Aki oda belép először keresztet kellene, hogy vessen!"
A rendező és az operatőr aprólékosan tudósítanak bennünket mindezekről a szépen fényképezett tájak, mezők és szántóföldek, legelők, s az azokban megjelenő emberek munkájának, erőfeszítéseinek bemutatásával. Nem túloznak a totálban szemléltetett természeti képekkel, csak annyit mutatnak, amennyi okvetlen szükséges, és a tárgyhoz tartozik. Mintha csak az itteni földművelők, állattenyésztők közé ülnénk le egy asztalhoz, amikor étkeznek, beszélgetnek, iszogatnak, üzletelnek, megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat. Mozdulataikat, arcjátékaikat az alkotók mesteri közelképeken mutatják be, s így a szereplők legbelső érzelmeiről, gondolatairól is számot kaphatunk.
A nagyszerű színészi alakításokról
Persze hálás dolog mindezt megvalósítani a rendezőnek és alkotótársainak olyan ragyogó színészek közreműködésével, mint akik itt szerepet kaphattak. Mint a Cesart alakító Montand (aki tulajdonképpen ezzel a szerepével búcsúzott el a filmvászontól, utána öt évvel hunyt el) és a Jeant megformáló Depardieu (akinek felesége, Elisabeth a magánélet mellett még a filmben is eljátszotta hűséges asszonyát, Aimée-t)
Lányukat, a kis Manont a lengyeles nevű, tündéri szépségű kis Ernestine Mazurowna játssza el (pontosabban éli.) Egészen addig, amíg gyönyörűszép nővé nem serdül, mert innentől már hivatásos színésznő váltja őt fel. S olyannyira átéli kis szerepét, hogy arca, mozdulata minden rezdüléséből érezzük és láthatjuk szülei minden aggodalmát, keserveit és fájdalmát, melynek megszüntetésén igyekszik és munkálkodik ő maga is. Persze az életkorától telhető erkölcsi, sőt fizikai segítséggel. S amikor már kész nővé cseperedik akkor már a nem kevésbé szépséges Emmanuelle Bejart veszi át és viszi tovább szerepét.
Aki mellesleg olyannyira hasonlít rá, hogy teljesen megtévesztett. Azt hittem, hogy ugyanaz a kislány jelenik meg felnőttként a film második részében mindaddig, míg a szereposztást meg nem néztem. És hát Bejart-ra is, arcjátékéra, mosolyára fölöttébb érvényes a kifejező erő. Mindaz, amire nagy írónk, Jókai is céloz, amikor egyik regényében egy szép női arcról ír. Tőle kell kölcsönöznöm néhány szót, hogy ezt kellőképpen érzékeltessem: "Arcán az érzések olyan harmóniában találkoznak egymással, amilyen csodatételre egy nőarc bűvtükre képes."
S utoljára, de természetesen nem utolsósorban az angol Oscarnak nevezett BAFTA-díjjal megérdemelten jutalmazott Daniel Auteuil nevét is említsük meg. Ő a félnótás Ugulint játssza el a filmben. És hát talán az is "díjnak" vagy kitüntetésnek számít, hogy a fent említett szépséges színésznőt - akit a filmben nem, de a magánéletében mindenképp - sikerült feleségül vennie. S tekintettel arra, hogy nemcsak néki, de kedves kollégáinak is jó szemük van - ezért csupán két évig éltek együtt... De - rátekintve Bejart-ra - ez az időszak is valószínűleg élményszerű lehetett.
Lányukat, a kis Manont a lengyeles nevű, tündéri szépségű kis Ernestine Mazurowna játssza el (pontosabban éli.) Egészen addig, amíg gyönyörűszép nővé nem serdül, mert innentől már hivatásos színésznő váltja őt fel. S olyannyira átéli kis szerepét, hogy arca, mozdulata minden rezdüléséből érezzük és láthatjuk szülei minden aggodalmát, keserveit és fájdalmát, melynek megszüntetésén igyekszik és munkálkodik ő maga is. Persze az életkorától telhető erkölcsi, sőt fizikai segítséggel. S amikor már kész nővé cseperedik akkor már a nem kevésbé szépséges Emmanuelle Bejart veszi át és viszi tovább szerepét.
Aki mellesleg olyannyira hasonlít rá, hogy teljesen megtévesztett. Azt hittem, hogy ugyanaz a kislány jelenik meg felnőttként a film második részében mindaddig, míg a szereposztást meg nem néztem. És hát Bejart-ra is, arcjátékéra, mosolyára fölöttébb érvényes a kifejező erő. Mindaz, amire nagy írónk, Jókai is céloz, amikor egyik regényében egy szép női arcról ír. Tőle kell kölcsönöznöm néhány szót, hogy ezt kellőképpen érzékeltessem: "Arcán az érzések olyan harmóniában találkoznak egymással, amilyen csodatételre egy nőarc bűvtükre képes."
S utoljára, de természetesen nem utolsósorban az angol Oscarnak nevezett BAFTA-díjjal megérdemelten jutalmazott Daniel Auteuil nevét is említsük meg. Ő a félnótás Ugulint játssza el a filmben. És hát talán az is "díjnak" vagy kitüntetésnek számít, hogy a fent említett szépséges színésznőt - akit a filmben nem, de a magánéletében mindenképp - sikerült feleségül vennie. S tekintettel arra, hogy nemcsak néki, de kedves kollégáinak is jó szemük van - ezért csupán két évig éltek együtt... De - rátekintve Bejart-ra - ez az időszak is valószínűleg élményszerű lehetett.
Az alábbi képen a rendező, Berri éppen instrukciót ad a kis Manont alakító gyerekszereplőnek, Mazurownának az egyik jelenet forgatása előtt. (Megjegyzem hiába kutattam utána, mi lett a további sorsa ennek a kislánynak - aki manapság úgy 40 éves körüli lehet - semmi adatra nem leltem. Vajon játszott-e még valamiben? Egyáltalán színésznőként folytatta-e további életét, vagy egészen más pályára lépett? Ha valaki valamit ki tudott róla deríteni - kérem értesítsen! Előre is köszönöm.)
A történetvezetés, a mesélés filmbeli sajátosságai
Ennek az alkotásnak legnagyobb erénye - mint már említettem - az egyszerűségen, a gördülékeny történetmesélésen van. Akár egy szép festménynél - nem is annyira a tartalom, mint inkább a forma fog meg bennünket: a stíluson, a hogyan-on, az elénk tárt történet sajátos, filmes elbeszélésmódján van itt a hangsúly. Ami természetesen a legnemesebb filmes eszközök alkalmazásával történik.
Mindenféle hókusz-pókuszt mellőzve a lehető legtermészetesebb kameramozgást, a közel és távolképek tökéletesen megtervezett arányát, rendkívül életszerű, hiteles színészi alakításokat, a rendező természetes és emberközpontú színészvezetését, az izgalmas, lecsiszolt párbeszédeket, a már említett leitmotívum időben és térben jól "elhelyezett" zenei bejátszását és sok apró mozzanat rutinos megteremtését tapasztalhatjuk a filmen.
A dialógusok különösen lényegre törőek, lecsiszoltak és megkapóak akkor, amikor Cesar az unokaöccsével diskurál. Ezek közül kiemelném azt, amikor a kulcslyukon keresztül beszélgetnek, ami fölöttébb kiemeli Ugolin sajátos, gyermeteg érzelmeit, viselkedési módját, abnormális személyiségét, degenerált pszicho-szexuális lelki alkatát. Ami kiütközik abban a jelenetben is, amikor egy megkergült faun módjára, lombokkal álcázva magát leskelődik és szaladgál a lány után, mint egy fürge kecske, dombról-dombra szökellve. Még a sziklák is visszhangozzák ahogyan rimánkodva azt kiabálja: "Feleségül akarlak venni!"
Izgalommal és érzelmekkel feltöltött, logikusan felsorakoztatott jelenetsorokkal érünk el a film csúcspontjáig. A régóta forrongó, érlelődő konfliktus kirobbanásáig - ami öngyilkosságba torkollik. Hogy miért és hogyan? Ezt sem szeretném elárulni, az eddig leírtakkal remélem így is felcsigáztam az érdeklődést. Ami persze szándékom is volt, hiszen emiatt adtam fejem ennek az elemzésnek a megírására.
Az érzelmek filmes kifejezése ellenére nagyon is realisztikusan, aprólékosan felépített jelenetek, hétköznapi, valósághű dialógusok - ahol minden szó a helyén van - viszik "hátukon" az egész történetet. (A dialógusok atmoszféráját a kitűnő magyar szinkron - Végvári Tamás, Fazekas István, Ruttkay Laura, Csernák János - is emeli. Megejtően üde és bájos, amilyen hanghordozással beszélget legelésző állataival Manon (Ruttkay Laura magyar hangjával) s a helyes útra vezeti őket: "Erre, erre, erre! Gyertek, gyertek szépen!"
S amilyen kedveskedő, negédes hangon, rendkívüli empátiát elárulva mondja mindezt! Ennél melegebb, kedvesebb és érzelemdúsabb hangot nem is v álaszthatott volna erre a szinkron-szerepre a magyar nyelvű változat rendezője, Juhász Éva - de a többiek is remekelnek.) Olyan filmes elbeszélésről van itt szó, ahol nem a narrátor (mert az nincs is) hanem a képek és a párbeszédek mesélnek el nékünk mindent. Mint a folyóvíz cseppjei - melynek központi szerepe van itt - lassan, méltóságteljesen folydogálnak az események előttünk egészen a végkifejletig, ahol aztán minden kiderül és feltárul.
Szóval: szép és megindító emberi történetet láthat az, aki megnézi ezt a filmet. Szívből ajánlhatom mindenkinek! S persze úgy van értelme az egész mozizásnak, ha egymás után tekintjük meg a két részét - azaz bebocsájtatjuk magunkat a film által a paradicsomba és a pokolba is egyaránt.(Ha nem is ugyanazon a napon, mert a kettő együtt négy óránál is többet tesz ki.)
Mindenféle hókusz-pókuszt mellőzve a lehető legtermészetesebb kameramozgást, a közel és távolképek tökéletesen megtervezett arányát, rendkívül életszerű, hiteles színészi alakításokat, a rendező természetes és emberközpontú színészvezetését, az izgalmas, lecsiszolt párbeszédeket, a már említett leitmotívum időben és térben jól "elhelyezett" zenei bejátszását és sok apró mozzanat rutinos megteremtését tapasztalhatjuk a filmen.
A dialógusok különösen lényegre törőek, lecsiszoltak és megkapóak akkor, amikor Cesar az unokaöccsével diskurál. Ezek közül kiemelném azt, amikor a kulcslyukon keresztül beszélgetnek, ami fölöttébb kiemeli Ugolin sajátos, gyermeteg érzelmeit, viselkedési módját, abnormális személyiségét, degenerált pszicho-szexuális lelki alkatát. Ami kiütközik abban a jelenetben is, amikor egy megkergült faun módjára, lombokkal álcázva magát leskelődik és szaladgál a lány után, mint egy fürge kecske, dombról-dombra szökellve. Még a sziklák is visszhangozzák ahogyan rimánkodva azt kiabálja: "Feleségül akarlak venni!"
Izgalommal és érzelmekkel feltöltött, logikusan felsorakoztatott jelenetsorokkal érünk el a film csúcspontjáig. A régóta forrongó, érlelődő konfliktus kirobbanásáig - ami öngyilkosságba torkollik. Hogy miért és hogyan? Ezt sem szeretném elárulni, az eddig leírtakkal remélem így is felcsigáztam az érdeklődést. Ami persze szándékom is volt, hiszen emiatt adtam fejem ennek az elemzésnek a megírására.
Az érzelmek filmes kifejezése ellenére nagyon is realisztikusan, aprólékosan felépített jelenetek, hétköznapi, valósághű dialógusok - ahol minden szó a helyén van - viszik "hátukon" az egész történetet. (A dialógusok atmoszféráját a kitűnő magyar szinkron - Végvári Tamás, Fazekas István, Ruttkay Laura, Csernák János - is emeli. Megejtően üde és bájos, amilyen hanghordozással beszélget legelésző állataival Manon (Ruttkay Laura magyar hangjával) s a helyes útra vezeti őket: "Erre, erre, erre! Gyertek, gyertek szépen!"
S amilyen kedveskedő, negédes hangon, rendkívüli empátiát elárulva mondja mindezt! Ennél melegebb, kedvesebb és érzelemdúsabb hangot nem is v álaszthatott volna erre a szinkron-szerepre a magyar nyelvű változat rendezője, Juhász Éva - de a többiek is remekelnek.) Olyan filmes elbeszélésről van itt szó, ahol nem a narrátor (mert az nincs is) hanem a képek és a párbeszédek mesélnek el nékünk mindent. Mint a folyóvíz cseppjei - melynek központi szerepe van itt - lassan, méltóságteljesen folydogálnak az események előttünk egészen a végkifejletig, ahol aztán minden kiderül és feltárul.
Szóval: szép és megindító emberi történetet láthat az, aki megnézi ezt a filmet. Szívből ajánlhatom mindenkinek! S persze úgy van értelme az egész mozizásnak, ha egymás után tekintjük meg a két részét - azaz bebocsájtatjuk magunkat a film által a paradicsomba és a pokolba is egyaránt.(Ha nem is ugyanazon a napon, mert a kettő együtt négy óránál is többet tesz ki.)
Ennek ellenére vontatottságról, unalomról itt szó sem lehet, egy percre sem ül le a film. Izgalmasan, érdekesen peregnek az események és csakis a végére tartogatja a rendező azt, hogy az egész história lényege és háttere megvilágosodjon előttünk teljes fényében, illetve valóságában.
Mesteri módon tud feszültséget kelteni azáltal hogy az idilli természeti képek közé ügyesen beilleszti a drámai, sőt tragikus mozzanatokat, melyek ugyan előre kiszámíthatatlanul, de mégis szükségszerűen következnek be a szereplők életében, hiszen a szabad természetben vívják küzdelmüket a megélhetésükért.
Mesteri módon tud feszültséget kelteni azáltal hogy az idilli természeti képek közé ügyesen beilleszti a drámai, sőt tragikus mozzanatokat, melyek ugyan előre kiszámíthatatlanul, de mégis szükségszerűen következnek be a szereplők életében, hiszen a szabad természetben vívják küzdelmüket a megélhetésükért.
Döbbenetes, amilyen hirtelen elérkezik és a homokot felkavarva átszáguld a völgyön a tenger felől érkező szélvihar a sirokkó (a film egyik leghatásosabb jelenete) a villámlás-mennydörgés, a zuhogó eső, ahogyan a víz egyik percről a másikra elfogy és beüt a szárazság - ami mind arra utal, mennyire ki vannak téve a szereplők az időjárás szeszélyeinek.
A békés és sorsdöntő jelenetek arányos elosztásával jó ritmusúvá, gördülékennyé, egyszóval izgalmassá válik a film. Az arányok jó megválasztásával, a késleltetéssel, kivárással, a néző várakoztatásával a rendező mindaddig tudja növelni a feszültséget, amíg ki nem derül minden. Amikor tudatosul bennünk a több évtizeden átívelő história lényege előzményeivel és folytatásával, ok-okozati összefüggéseivel együtt. Csak akkor jön a nézők számára az oldódás, ha nem is a teljes megnyugvás. Amíg fel nem tárul teljes egészében és érthetően a főszereplők múltja, ifjúkora, szerelmi élete és ennek minden következménye.
Születés, élet és halál hármas misztériuma fonódik, kapcsolódik és bonyolódik egymásba itt is, és szolgál tanulságul számunkra. Mint ahogyan már évezredek óta valamennyi művészi alkotásban, mely ezt a három témát variálja és járja körül a maga kimeríthetetlen gazdagságában. Itt is ezzel találkozunk - hol az egyiknek, hol a másiknak nagyobb hangsúlyt adva - mert negyedik téma nem létezik.
Az élővilágban, ember, állat és növény életében minden lényeges jelenség, cselekvés, esemény, történés a földi létnek eme három fázisán, állomásán, stációján belül történik, bonyolódik, esik meg - a maga végtelen ám ugyanakkor véges gazdagságában. Minden csakis e három állapoton belül nyer értelmet és jelentést. E történet is e három lényeges, élőlényekre jellemző állapot egymáson belüli, illetve egymás közti összefüggéseit kutatja és tárja fel. S mely történetnek a végén aztán jelen esetben jő a csak részben megnyugtató, de nem boldog befejezés.
Mint említettem: hepiend az itt nincs, de megtéréssel, gyónással és bűnbocsánatért esdekléssel találkozhatunk azért az utolsó jelenetben. S a főhős Istenhez fordulásával, utolsó emberséges gesztusával, jócselekedetével - ha ugyan szimpátiánkat nem is, de - talán sajnálatunkat, részvétünket még kiválthatja. Manonnak ugyan sikerül megtalálnia őszinte, igaz szerelmét, akivel egybe is kelnek - ám valószínű, hogy a fájó múlt emlékei, a reá zúduló rágalmak és gonosz támadások utóhatásai élete végéig kísérteni fogják.
Ezt a több mint száz éves, epikus hőskölteményt a filmes nyelven elbeszélő heroikus szépségű jelenetek - a természetbe ágyazott emberi erőfeszítések bemutatásával - teszik emberközelivé, széppé és emlékezetessé. S ettől válik oly rokonszenvessé számunkra az egész, amitől közel állhat és szólhat hozzánk még akkor is, ha kifejezetten francia földön játszódik.
S még van egy nyomós oka annak, hogy oly szépnek és emlékezetesnek tartom, s gyöngyszemnek könyvelem el ezt a filmet. És ez már személyes jellegű ok. A kis Magnon-t játszó gyerekszínész külsőleg, termetében olyannyira hasonlít az én kis kilenc éves lányunokámra, hogy egészen meglepődtem, amikor megpillantottam ezt a kislányt. Amikor megmutattam neki a képét a már elkészült írásom mellékletében - ő maga is elismerte: "Jé, tényleg hogy hasonlítunk egymásra!"
Arca, tekintete, mosolya, mozdulatai, sőt hanghordozása is nagyon sok azonosságot mutat a filmben játszó kislány felsorolt tulajdonságaival. S éppen ezért nemcsak megszólalásig, de még azon túl is hasonlítanak egymásra. A film egyik drámai jelenetében - ahol a kis Magnon édesapja vízért rohan szamarát és önmagát hajszolva előre a szélviharban - ugyanolyan hanglejtéssel tudja mondani a következő sajnálkozó mondatot, mintha csak az én kis unokám kedves kis hangját hallanám: "Mama, a papa meg fog betegedni!"
Mondanom sem kell, hogy itt már a szinkronhang hasonlóságáról beszélek: a magyar hangot megszólaltató Talmács Márta hangszínéről, lejtéséről és hangsúlyáról van szó, aki tizenévesként szinkronizálta le ezt a gyerekszínészt.
Lám, ilyen szubjektív motívumok is befolyásolni tudják azt, hogy az embert mikor milyen film fogja meg, kinek milyen film mikor jön be. Melyiket miért tartja egy adott pillanatban, élethelyzetben szépnek és emlékezetesnek. Az esztétikai elemzés objektív szempontjain túl effajta érzelmek is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy miért minősítem ezt a filmalkotást egy gyöngyszemnek. Mégpedig igazgyöngynek.
Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok stb:
Nemeskkürty István: A filmművészet nagykorúsága (Gondolat kk. Bp, 1966.)
Jókai Mór: A névtelen vár (Szépirodalmi Kk. Bp. 1962.)
A Paradicsom / ...és a Pokol -francia-olasz-svájci film (rendezte: Claude Berri - 1986.)
Verdi: A végzet hatalma - nyitány
Veress József: Filmrendezők arcképcsarnoka
A békés és sorsdöntő jelenetek arányos elosztásával jó ritmusúvá, gördülékennyé, egyszóval izgalmassá válik a film. Az arányok jó megválasztásával, a késleltetéssel, kivárással, a néző várakoztatásával a rendező mindaddig tudja növelni a feszültséget, amíg ki nem derül minden. Amikor tudatosul bennünk a több évtizeden átívelő história lényege előzményeivel és folytatásával, ok-okozati összefüggéseivel együtt. Csak akkor jön a nézők számára az oldódás, ha nem is a teljes megnyugvás. Amíg fel nem tárul teljes egészében és érthetően a főszereplők múltja, ifjúkora, szerelmi élete és ennek minden következménye.
Születés, élet és halál hármas misztériuma fonódik, kapcsolódik és bonyolódik egymásba itt is, és szolgál tanulságul számunkra. Mint ahogyan már évezredek óta valamennyi művészi alkotásban, mely ezt a három témát variálja és járja körül a maga kimeríthetetlen gazdagságában. Itt is ezzel találkozunk - hol az egyiknek, hol a másiknak nagyobb hangsúlyt adva - mert negyedik téma nem létezik.
Az élővilágban, ember, állat és növény életében minden lényeges jelenség, cselekvés, esemény, történés a földi létnek eme három fázisán, állomásán, stációján belül történik, bonyolódik, esik meg - a maga végtelen ám ugyanakkor véges gazdagságában. Minden csakis e három állapoton belül nyer értelmet és jelentést. E történet is e három lényeges, élőlényekre jellemző állapot egymáson belüli, illetve egymás közti összefüggéseit kutatja és tárja fel. S mely történetnek a végén aztán jelen esetben jő a csak részben megnyugtató, de nem boldog befejezés.
Mint említettem: hepiend az itt nincs, de megtéréssel, gyónással és bűnbocsánatért esdekléssel találkozhatunk azért az utolsó jelenetben. S a főhős Istenhez fordulásával, utolsó emberséges gesztusával, jócselekedetével - ha ugyan szimpátiánkat nem is, de - talán sajnálatunkat, részvétünket még kiválthatja. Manonnak ugyan sikerül megtalálnia őszinte, igaz szerelmét, akivel egybe is kelnek - ám valószínű, hogy a fájó múlt emlékei, a reá zúduló rágalmak és gonosz támadások utóhatásai élete végéig kísérteni fogják.
Ezt a több mint száz éves, epikus hőskölteményt a filmes nyelven elbeszélő heroikus szépségű jelenetek - a természetbe ágyazott emberi erőfeszítések bemutatásával - teszik emberközelivé, széppé és emlékezetessé. S ettől válik oly rokonszenvessé számunkra az egész, amitől közel állhat és szólhat hozzánk még akkor is, ha kifejezetten francia földön játszódik.
S még van egy nyomós oka annak, hogy oly szépnek és emlékezetesnek tartom, s gyöngyszemnek könyvelem el ezt a filmet. És ez már személyes jellegű ok. A kis Magnon-t játszó gyerekszínész külsőleg, termetében olyannyira hasonlít az én kis kilenc éves lányunokámra, hogy egészen meglepődtem, amikor megpillantottam ezt a kislányt. Amikor megmutattam neki a képét a már elkészült írásom mellékletében - ő maga is elismerte: "Jé, tényleg hogy hasonlítunk egymásra!"
Arca, tekintete, mosolya, mozdulatai, sőt hanghordozása is nagyon sok azonosságot mutat a filmben játszó kislány felsorolt tulajdonságaival. S éppen ezért nemcsak megszólalásig, de még azon túl is hasonlítanak egymásra. A film egyik drámai jelenetében - ahol a kis Magnon édesapja vízért rohan szamarát és önmagát hajszolva előre a szélviharban - ugyanolyan hanglejtéssel tudja mondani a következő sajnálkozó mondatot, mintha csak az én kis unokám kedves kis hangját hallanám: "Mama, a papa meg fog betegedni!"
Mondanom sem kell, hogy itt már a szinkronhang hasonlóságáról beszélek: a magyar hangot megszólaltató Talmács Márta hangszínéről, lejtéséről és hangsúlyáról van szó, aki tizenévesként szinkronizálta le ezt a gyerekszínészt.
Lám, ilyen szubjektív motívumok is befolyásolni tudják azt, hogy az embert mikor milyen film fogja meg, kinek milyen film mikor jön be. Melyiket miért tartja egy adott pillanatban, élethelyzetben szépnek és emlékezetesnek. Az esztétikai elemzés objektív szempontjain túl effajta érzelmek is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy miért minősítem ezt a filmalkotást egy gyöngyszemnek. Mégpedig igazgyöngynek.
Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok stb:
Nemeskkürty István: A filmművészet nagykorúsága (Gondolat kk. Bp, 1966.)
Jókai Mór: A névtelen vár (Szépirodalmi Kk. Bp. 1962.)
A Paradicsom / ...és a Pokol -francia-olasz-svájci film (rendezte: Claude Berri - 1986.)
Verdi: A végzet hatalma - nyitány
Veress József: Filmrendezők arcképcsarnoka
