ÉRTÉKEK ÉS ÉRDEKEK

 

 


  
 

BEVEZETÉS
 

 

 

 

zeretett szép hazánk, Magyarország - amit Váci Mihály hol "amulett-országnak", hol "kis mézeskalács-szív" hazának nevezett -   számos csodálatos épülettel, kulturális, természeti értékkel, tudományos eredménnyel, irodalmi-, zenei-, képző-, és iparművészeti alkotással büszkélkedhet a világ előtt. Az egyetemes tudománynak, kultúrának és művészetnek seregnyi zseniális alkotó-, és előadóművészt adtunk már az eltelt évszázadok során.

 

És meggyőződésem, hogy adunk még ezután is. Olyan nagyságokat, akik  méltán kihúzhatják magukat az egész világ előtt. És persze mi is valamennyien örülhetünk és tisztelettel meghajolhatunk áldásos tevékenységük előtt. (No meg profitálhatunk, épülhetünk és gazdagodhatunk létre hozott értékeikből.) 

 

S ugyancsak büszkék lehetünk azért is, hogy éltek itt - és ezután is fognak itt élni - becsületes, tisztességes hétköznapi, egyszerű munkásemberek, nemcsak alkotó-, és előadóművészek. Élnek és munkálkodnak kis hazánkban földművelők, állattenyésztők, pedagógusok, gyógyszerészek, kereskedők, iparosok, rendőrök, tűzoltók, bányászok, mesterek és inasok. 

 

Dolgoznak itt szerelők, mérnökök, járművezetők, építészek, családszerető háziasszonyok, feleségüket imádó férjek, orvosok, hivatalnokok, óvodások és iskolások, szerető apák, anyák és nagyszülők. Ők azok - az alkotó és művészemberek, tudósok mellett - akik mindannyian sokat tettek azért, hogy ez az ország szép és élhető legyen. Önmaguk és mások számára egyaránt. Tegnap, ma és a jövőben is. 

 

Hogy tetteik, cselekedeteik, erőfeszítéseik nem mindig és nem minden esetben hozták meg azt az eredményt, amit előzőleg elterveztek, gondoltak vagy óhajtottak - annak számos oka van. Közre játszottak és játszanak ebben emberi tényezők, jellemhibák, egészségügyi, anyagi gondok és problémák, valamint számos egyéb is. Beleértve még az adott egyén már meglévő, vagy később kialakuló hibáit, gyengeségeit, gyarlóságait is. 

 

De befolyásolják a szándék és végeredmény közti ellentmondást az adott emberen kívül eső tényezők is. Nevezetesen például az, hogy mikor, éppen melyik politikai rendszerben éltek és munkálkodtak ezek az állampolgárok. S ez az akkor fennálló ás működő rendszer mennyiben segítette, illetve gátolta elveiket, terveiket, szándékaikat és tetteiket. Állítom és vallom mindezt azzal együtt, hogy bárkit is felmentenék saját elhatározása, döntése és felelősségvállalása alól. 
   

 

AZ  ÉRTÉKEK  IRÁNTI  ELKÖTELEZETTSÉGRŐL

 

Mindenkinek saját magának kell határoznia felnőtt emberként arról, hogy miféle értékek mellé áll, hogy milyen értékek határozzák meg életét és munkálkodását - bármilyen szakmát, hivatást, foglalkozást is választ magának.  Hogy milyen emberi, etikai, vallási, eszmei, művészi, jogi értékeknek kötelezi el magát. Vállalnia kell, hogy mivel szimpatizál és mivel nem. 

 

S ennek érdekében az ember folyamatosan döntésekre kényszerül élete egész folyamán. Vállalt értékei, önző vagy nem önző, negatív vagy pozitív érdekei szabják meg és ösztönzik elhatározásait, döntéseit. Alapállását sok-sok tényező határozza meg és irányítja, az egyén ezek szerint tervez, gondolkodik és cselekszik. Ezeket a fontos és lényeges tényezőket akár kérdések formájában is megfogalmazhatjuk: 

Mit hisz és mit vall valaki - akármilyen kora, neme, hivatása, szociális helyzete van - az őt körülvevő világról? Mit gondol saját hazájának és más országoknak jelenlegi állapotáról? Mit hisz, illetve gondol annak az adott rendszernek a vezetőiről, azok működéséről, amelyben éppen él? Miféle hit, eszme vezérli vagy nem vezérli életét? 

 

Mindez vajon mennyire erős vagy gyenge? Még kialakulóban van, vagy már szilárd meggyőződésévé vált? Hogyan értékeli a szeretet, az odaadás fogalmát, elfogadja-e Szent Pál erről szóló alapelveit, vagy nem? Mit gondol embertársairól, önmaga képességeiről, céljairól és feladatairól? 

Milyen viszonyban áll a másik nemmel, embertársaival, az öregekkel, az elesettekkel, saját családjával, közvetlen hozzátartozóival?  Ha szerelmes lesz - eljut-e addig  a pontig, mint  Catherine, a Búcsú a fegyverektől női főhőse, aki szerelmének azt mondja: "Te vagy az én vallásom. Te vagy mindenem." 

 

Vagy  a szerelmet másképpen fogja fel, kevésbé komolyan, kevésbé szenvedélyesen? Egyfajta játéknak könyveli el, ahol cserélhetők a játékszerek, és talán még a játékban részt vevő partnerek is? Ahol a körülményeknek megfelelően módosulhatnak, változhatnak vagy elvethetők akár a játékszabályok is? 

Van-e valamilyen szenvedélye, s ha van: mik ezek? Tud-e élni, dolgozni alkotni alkohol, vagy más bódító szerek nélkül is? Le tudja-e győzni kísértéseit - akármilyen téren is jelentkeznek nála? Vagy folyamatosan küszködik, tusakodik velük? Azaz: milyen a vérmérséklete; kordában tudja-e tartani érzelmeit, ösztöneit, tudat alatti megnyilvánulásait? Hagyja-e, hogy a gonosz, az ördögi időnként hatalmába kerítse, avagy minden esetben ő maga marad felül a sátánnal vívott harcában? Ellenáll-e a kísértésnek vagy egyszerűen elfordul tőle? 

Önmaga problémáinak megoldásában hisz-e Isten erejében, hatalmában, segítőkészségében, sőt mindenhatóságában? Vagy semmiben sem hisz, kizárólag és egyedül a maga erejében, értelmének, tudásának és lelki erejének hatalmában? (Ami önmagában véve bajnak még nem baj.) Müller Péter szerint olyan, hogy hitetlen ember - nincs, mert aki Istenben nem hisz, az sem hitetlen, csak valami másban hisz. 

 

Szerinte (amivel magam is egyet értek) csupán kétféle ember létezik: igazhívő (ami őt életében, cselekedeteiben előbbre viszi) vagy  rosszban hívő (ami nem viszi őt semmiben előbbre, csakis gátolja, ezért sem önmagával, sem embertársaival nem tud kommunikálni, együttműködni sehogy sem.) Az efféle emberekre szokták mondani:  "őket a tévhitek, vakhitek, hamis hitek irányítják." Ezek szélsőséges esetei azok, akik - érzelmeiken keresztül - bármiben és bármikor befolyásolhatók, megtéveszthetők. S pont azért, mert intellektusukat félredobva bármit elhisznek a hangzatos, jól csengő szólamokból, s érzelmeikre hagyatkoznak, érzelmeiknek engednek, nem pedig értelmüknek, logikájuknak, gondolkodásuknak (ha ugyan van nékik ilyen.)

 

Ilyen emberek voltak (sajnos sok millióan) akik felesküdtek Mussolini és Hitler gyilkos, fajgyűlölő eszméire. Karjukat önként és büszkén a magasba lendítették a nagygyűléseken, vagy mások háborús bűnösöket, SS-tiszteket, szadista orvosokat aktívan vagy passzívan (nincs különbség!) segítettek kegyetlen tetteik elkövetésében, vagy kollaboráltak az emberirtás mechanizmusában. Vagy léteznek manapság emberek, akik olyan istent imádnak, aki - elmondásuk szerint - öngyilkos merényletekre, terrorcselekményekre, gyilkolásra ösztönzi őket, illetve hitük, elfogadott értékeik értelmében ezzel takaróznak: ők csakis hitük szerint cselekedtek. 

 

De élhetnek és működhetnek köztünk, ronthatják a közéletet, közszemléletet, közerkölcsöt olyan vakhitben, tévhitben szenvedő egyének is, akik ugyan nem támadnak meg, nem ölnek meg senkit, de sokaknak megkeserítik az életét. Bizonytalanná teszik sokak megélhetését, tönkre teszik embertársaik mentális egészségét, idegrendszerét olyan gondolataikkal, tetteikkel, terveikkel, közléseikkel, amelyeket önmagukra és másokra nézve is hibás, elfogadhatatlan értékrendjük vezérel.

 

 

De folytatom kérdéseim sorát arra nézve: mi minden is határozza meg, befolyásolja, dönti el még az emberi, etikai  alapállást. Bizonyos értékek, érdekek előbbre sorolását, egy ember kialakulóban lévő, vagy már kialakult, szilárd értékrendjét. 

 

Hogy mennyiben, és hol van (ha van) erkölcsi ítéletképességének vagy türelmének, önuralmának a határa. Mi határozza vagy  szabja meg érdeklődését, vonzódását, irányultságát, hétköz-, és ünnepnapi szokásrendjét. Ismer-e mértéket, korlátokat evésben, ivásban, öltözködésben, sportban, szerelemben, közlekedésben, vásárlásban, költekezésben, önmaga gyógykezelésében. 

 

Hogy milyen viszonyban áll az élvezetekkel, női és férfi embertársaival, szeretteivel,  rokonaival, családtagjaival, feleségével, avagy férjével, hogy tűri a fájdalmat, hideget, meleget stb. stb. stb. S hogy mi minden határozza meg mindezeket még a fentieken kívül?

 

Például még az is, hogy hogyan viszonyul az egyén a természethez, az állatokhoz, a művészetekhez. Milyen zene, festmény, szobor, épület van rá a legnagyobb hatással? Milyen tartalmú filmek, könyvek érdeklik, s mindezek iránt őszinte-e az érdeklődése, vagy csak sznobizmusa vezeti őt? Foglalkozik-e eleget testi-lelki harmóniájának, egészségének fenntartásával, gyakorolja-e a sportot vagy csak nézi a tévében? Van-e érzéke a technika iránt, megfelelően él-e annak áldásaival?  

 

 

AZ  ETIKAI  ÉRTÉKEK  FONTOSSÁGÁRÓL

 

Mindannyiunknak el kell döntenünk: elfogadjuk-e és vállaljuk-e azokat az ősi bibliai alaptörvényeket (és nem parancsokat) melyek a Teremtőtől származnak. A napokban láttam egy ismeretterjesztő filmben, hogy a közismert "tízparancsolat" néven ismert akkori isteni szabályrendszer nemcsak 10, hanem további 700 szabályt tartalmazott. Ezek kiterjedtek annak idején a köznapi élet minden területére. 

Természetesen nagy részük napjainkban  nem "érvényes", mára már értelmetlenné vált. S nem is tarthatók be már ezek,  mert  arra az akkori, adott társadalmi, szociológiai, egészségügyi, gazdálkodási, földrajzi, vallási stb. viszonyokra épültek és azokat szabályozták, irányították.  

 

Azokat, melyek ott és akkor a zsidó nép korabeli helyzetét jellemezték, s életfontosságúak voltak az akkori rend fenntartása érdekében - ma már értelmetlen lenne erkölcsi törvényekként fenn tartani.  Ám az a bizonyos tíz az idők során maradandónak, időt állónak szükségesnek, követhetőnek - így fontosnak bizonyult és beépült a keresztény vallások legfontosabb elvei közé.  

És bizony ezek az alaptörvények véleményem szerint ma is nagyon fontosak az emberi együttélés rendjének, védelmének megtartása érdekében. (Ha nem lennének oly fontosak akkor nem éltek volna túl évezredeket, nem hivatkoznánk reájuk nap mint nap. Különösen akkor, ha bajok, problémák merülnek fel, konfliktusok jönnek létre.) Az embernek el kell döntenie, hogy eszerint óhajt-e élni, betartja-e ezeket az ősi szabályokat, avagy nem. Harmadik lehetőség nincs. 

Ám a hétköznapi életben számos egyéb íratlan, alkalmazkodásunkat megkönnyítő (sőt megszépítő) törvény létezik (illetve működik, avagy nem) amelyek egyértelműen emberségünket, etikai nívónkat, mentális közérzetünket hivatottak fenntartani, illetve javítani. Emberi minőségünkhöz, jellemi nagyságunkhoz tartozik, hogy elfogadjuk-e, avagy nem ezeket az íratlan és írott erkölcsi törvényeket. Ezek közé tartozik pl. az is, hogy illik viselkedni tömegközlekedési eszközökön, továbbá utcán, boltban, étteremben, moziban, színházban stb. 

Sok ember felfogásában, életében ott kezdődik a baj, hogy nem ismernek korlátokat, határokat. Holott az emberi együttélésnek - de a saját egyéni életünknek is - legalapvetőbb feltétele éppen az, hogy legyenek olyan határok, amiket nem léphetünk túl. (Jómagamnak is meg kellett élnem  65 évet, mire rájöttem ennek igazságára és fontosságára. Ám ez nem azt jelenti, hogy valaki már előbb nem eszmélhet rá erre. Sőt, az a jó, ha minél előbb ráébred!)  

"Hol van a te határod?" - kérdi Eszter a híres, szép és nagyon értékes Márai-regényben szerelmétől, Lajostól. Attól, aki képes volt ellopni a családi ereklyét, az értékes gyűrűt, és azt meghamisíttatva visszahozni. (Alábbi képen: az író és a művéből készült remek filmváltozatnak egyik jelenete látható.) És erre az sem elfogadható indoklás, hogy "Ezek csak szavak, Eszter, az élet határtalan, és attól izgalmas és gyönyörű." 

 

Nem igaz! Az élet nem attól izgalmas és gyönyörű, hogy korlátok és határok nélkül beleszaladjon az ember mindenbe. Nem attól lesz szabadon élhető, élvezhető és elviselhető, ha önző módon, gondolkodás nélkül, erkölcsi megfontolások és megfelelő empátia mellőzésével éljük mindennapjainkat.

Ezzel ellentétben az élet éppen attól lesz gyönyörű, ha az ember - korlátaival és határaival, saját elveivel, egyéniségével, személyisége erejével együtt - meg tudja valósítani önmagát. És mindezt embertársainak lenézése, letiprása nélkül teszi meg. Hogy önállóan megtalálja, felismerje útjait és lehetőségeit, amik az ő saját egyéniségének, képességeinek, személyiségének kiteljesítéséhez vezetnek. 

 

És mindezt a legnagyobb hittel és tisztességgel, a morális emberi értékek elfogadásával és alkalmazásával valósítja meg. Ettől lesz szép az élet (magáé és másoké is) s nem attól, hogy valaki semmire és senkire ne legyen tekintettel és úgy, aszerint élvezze életét. Hogy úgy és aszerint élje le életét, ahogy ő jónak látja, nem törődve azzal, hogy másoknak ezzel miféle károkat okoz. 

Így, ezen elvekkel és felfogással élhet az, aki egyedül van egy lakatlan szigeten. De ott is el kell viselnie aztán saját magának mindazt a szenvedést is, ami ennek a szabados életmódjának a következménye. A különbség "csak" annyi, hogy ott egyedül csakis ő szenvedi el mindezt, egyébként pedig, a társadalmi létben a hozzátartozói, rokonai és ismerősei is. 

 

Mint ahogy Robinsonnak is el kellett szenvednie az egyedüllét keserű gyötrelmeit, következményeit (természetesen a léte fenntartásának sikerélményével, örömérzetével együtt.) De milyen boldog volt, amikor hosszú évek után társra talált!  


A határok, korlátok, egyéni elv-, hit-, és értékrendszer megőrzése mellett mindenkinek egyénileg kell döntenie arról, hogy miféle foglalkozást, hivatást választ magának. És ott, azon  a területen hajlandó-e megalkuvás nélkül, rendületlenül helyt állni, vagy jellemtelenül, gerinctelen és elvtelen módon óhajt "előbbre jutni". (Itt jegyzem meg: az egészséges kompromisszum nem azonos a megalkuvással. Az előző fontos és szükséges, és nem jár azzal, hogy az ember feladja addigi elveit, értékeit, melyekhez ragaszkodik, valamint egész személyiségét. 

 

Az utóbbi viszont az ember addig elfogadott erkölcsi értékeinek, egész egyéniségének sutba dobását jelenti.)  Az egészséges és szükséges kompromisszum fontosságát Déry Tibor (alábbi képen Örkénnyel látható)  is hangsúlyozta. Az elnyomó, diktatorikus rendszer sokak között őt is börtönbe vetette. Átélt élményei, gondolatai visszaköszönnek egyik novellájában, melyből Makk Károly az író híres remekművét  a Szerelem című filmjét rendezte.

 

 

AZ  ÉRTÉKEK  ÉS  ÉRDEKEK  VISZONYA

 

Vállalt és elfogadott értékrendünk nemcsak döntéseinket és mindennapi cselekedeteinket szabják meg, hanem azt is, hogy miféle érdekek irányában - vagy fura szóösszetétellel: miféle érdekek érdekében munkálkodunk.  "Tessék tudomásul venni, hogy a világot az érdekek mozgatják, és ez mindig is így volt." - mondotta egyik előadásán dr. Popper Péter egyetemi tanár. 

 

A pszichológus-professzornak természetesen ebben is - mint sok minden másban - igaza volt. De ehhez én még azt is hozzáfűzném: valóban ezek mozgatták és mozgatják a világot ma is - de hol előre, hol pedig hátra. Hol előnyére, hol pedig hátrányára. Attól függően, hogy pozítív, vagy negatív érdekről beszélünk. Mert az utóbbi - erkölcsi értékrendünk szerint elfogadhatatlan és elítélendő - az előbbi viszont nem.

Gondoljunk csak bele: milyen érdekek éltették, mozgatták pl. Hitlert, Churcillt, Sztálint és vezérkarát a második világ- háborúban? Miféle érdekek mozgatták a fáraókat, a nagy kánokat, Napoleont, Hannibált,  annak idején? Vagy  nálunk István vagy Mátyás királyt, Szent Lászlót  uralkodásuk ideje  alatt? S milyen érdekek és értékek vezérelték a hellenizmus megalapítóját, a 25 éves korára minden célját elérő Nagy Sándort? (alábbi képen.) 

 

 

 

 

Vagy miféle érdekek mozgatják  a bünőzőket, akiknek egyetlen céljuk a törvények megszegése,  kijátszása, a  betörés,  a csalás, a gyilkosság? S milyen érdekek mentén cselekszenek a bűnüldözők, a rendőrök, nyomozók?

Nagy Sándorról egyébként - hogy kicsit visszatérjek a hadvezérekhez - annak nagyságáról, s tulajdonságairól én speciel másképp vélekedek, mint pl. Colin Farell filmszínész, aki őt alakította a számos világsztárt felvonultató, de kevésbé színvonalas filmben, amelyet Oliver Stone rendezett. Az amerikai filmszínész ugyanis egy interjúban így nyilatkozott róla. "Őt semmi nem állíthatta meg, hogy elérje álmait, melyek egészen másról szóltak mint a mohóság és a hódításvágy." 



Tévedés!Pontosan ez vezérelte minden léptét: a mohóság, a hatalom-, és a hódításvágy. Az övét is, akárcsak az ókori fáraókét, Napoleonét, Tiberius császárét, Batu kánét, V. Henrikét, a Richárdokét, vagy a háborúk során országokat megtámadó sleigázó hatalmasságokat. Akik többnyire vallási, faji indokokkal és elvekkel palástolták világhódító szándékaikat, törekvéseiket. S nem törődtek azzal, hogy mindebbe hány ártatlan ember halt bele. 

 

Azt elismerem, hogy hadvezérnek zseniális volt, de uralkodónak kevésbé. Hogy a félvilágot muszáj lett volna meghódítania annak érdekében, hogy bebizonyítsa erejét, tehetségét - azt már erősen kétlem. Népének, birodalmának enélkül is hozhatott volna jólétet, boldogságot, és sokat tehetett volna azért, hogy a szegénységet teljesen eltörölje az alattvalói körében. 

Hogy a valamit-valamiért alapon okvetlenül szükséges volt ezreknek meghalniuk, állatokat bevetni és elpusztítani a kegyetlen harcokban  az ő nagyra törő céljaiért - ebben sem vagyok egyáltalán biztos. Sőt! A magam részéről nem tudom elfogadni semmiképpen azt, hogy - bármily zseniális hadvezéri, uralkodási erényekkel is bírjon valaki - effajta törekvéseit azzal indokolja: a fejlődéshez sajnos áldozatokra is van szükség! S hogy a fejlődés érdekei újabb területeket, újabb pénzforrásokat követelnek! S nem tudok megfeledkezni arról a sok árva gyermekről, özvegyről, akik apa és férj nélkül maradtak a győztes csaták után. 

Nem tudom pozitívan értékelni és elfogadni mindezt, amikor voltak a történelem során uralkodók - nem is kevesen - akik sokkal kevesebb véráldozattal felvirágoztatták országukat, s nagyban elősegítették annak fejlődését. Ám úgy tűnik: nékik nagyobb értéket képviselt az emberi élet, mint pl. a milliók rabszolgamunkáját felhasználó fáraóknak, Nagy Sándornak, Hitlernek vagy Napoleonnak. )

 

Ezt úgy állítom, hogy természetesen nem azonosítom e három személyiséget, még csak párhuzamot sem vonnék köztük. Ám kétségtelenül abban megegyeztek, hogy hatalmuk érdekében minden eszközt és áldozatot igyekeztek bedobni és felhasználni. (S legkevésbé a maguk életét tették kockára, még akkor is, ha nem egyszer a csaták során a legelső vonalban lovagoltak. Mert az igazsághoz tartozik: erre is volt példa.)  Emberi természetükben, jellemükben, felfogásukban, lelkivilágukban ugyanis hatalmas különbségek voltak köztük. (amit most nem fejtek ki, hiszen ez megint külön tanulmány témája lehetne...) 


Nem tehetek róla, engem nem tudnak elvakítani azok az eredmények, városfejlesztések, közműépítések, útfejlesztések stb. amiket akár a nagy Bounaparte, akár Nagy Sándor vagy Semiramis megvalósított saját országában. Abból a pénzből, amit hódításaik során zsákmányoltak. S az sem tud különösebben lázba hozni, hogy Napoleon oly gyorsan rajzolta át Európa térképét, hogy a térképészek, nyomdászok alig tudták követni az újabb változtatásokat, újranyomásokat. 


Milyen értékek (s főként érdekek!) irányították egyes vezetők, uralkodók területszerzését, zsarnoki egyeduralomra való törekvéseiket - ha az egész népük szemszögéből nézzük. S főként azoknak a nyomorgó tömegeknek a szemszögéből, amelyek a hódítások előtt, alatt és utána is csak éheztek, nyomorogtak, s az összeharácsolt, idegen földön rabolt zsákmányból ők soha semmit nem kaptak? És - ezzel szemben - miféle érdekek vezérelték azokat, akik népüknek jobb sorsot, jobb, boldogabb életet és jövőt akartak biztostani meghozott intézkedéseikkel, törvényeikkel? Melyik volt a pozitív és melyik volt a negatív érdek, ami alapján cselekedtek?

 

S ha e kérdéseket átgondoljuk, megvizsgáljuk - már is látni fogjuk, hogy mit tettek, s azok milyen eredménnyel jártak. Egyéni érdekeik, melyeket érvényesíteni akartak (s többé kevésbé érvényesítettek is) azok csakis saját hatalmuknak gyarapítását célozták - vagy egész országuk népére is gondoltak esetleg? Mert ez bizony nagy különbség! Mert az egyéni és a közösségi érdek merőben más. S ha ezt átgondoljuk és elemezzük, már láthatjuk megfelelő történelmi távlatból: melyikük érdekeinek megvalósítása végül hová vezetett, milyen következményekkel járt!  


Vajon megfordult-e időnként egyikük-másikuk fejében: fél földrésznyi hatalmából és mesés kincshalmazából a szegénységet egy csapásra megszüntethetné a saját birodalmában? Eszébe jutott-e mindez pl. Nagy Katalinnak (a képen) az orosz cárnőnek, akinek volt olyan szobája, aminek falait nagyzási mániájában borostyánnal boríttatta be (láttam!) s arany ebédlőasztalnál fogyasztotta el szerény vacsoráját. 

Eszükbe jutott-e, hogy értéket képviselhetne az is, ha az alattvalóik emberi módon élhetnek? Hogy érték lehetne ez a jövőre nézve is! Azt hiszem, hogy a legtöbbjüknek még ókor sem. Nem úgy értem, hogy az "ókorban" sem, hanem soha. Ami kortól független, s éppen, hogy nem függ kortól, időtől, rendszerektől.) Hiszen ki sem láttak (illetve nem is akartak kilátni) márványpalotájuk, aranytól és műkincsektől hemzsegő, fényűző kastélyuk ablakain - annyira önmagukkal, önmaguk luxus-életmódjával, s annak gyakorlásával voltak elfoglalva. 


És mindannyian - kevés kivétellel - attól féltek, hogy a szegénység megszüntetésével, a néptömegek felemelésével egy csapásra véget ér ez a számukra nagyon is megfelelő, dőzsölő, gazdagságban és fényűzésben fürdőző henye életmód. Az az életvitel, amibe gyermekkoruktól fogva beleszoktak és amit évtizedek óta a legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül folytattak. Mint tudjuk: a szokás nagy úr, s az ő életükben ez a fényűző, pazar életmód volt a szokás, az volt az úr. Az úrnak az ura.

 

S ez a fajta életszínvonal nemhogy elfogadott, de egyenesen kötelező volt rájuk nézve, hiszen származásuk folytán "kijárt" nekik. Ez az életmód uralkodott bennük és rajtuk egyaránt. Urak voltak ők mindenki felett, de volt számukra és felettük egy még nagyobb úr: a jómódhoz való görcsös ragaszkodásuk. S számukra ez volt az igazi érték, ez volt az elsőrendű érdekük.

 

És persze  így van ez mai, modern világunkban is. Figyeljük csak meg az ún. újgazdagokat pl. hazánkban, hogy ne menjünk messzire! Aki már egyszer beleszokott az úszómedencés, padlófűtéses, kerti grillpartira alkalmas, pázsitos udvarral rendelkező háromszintes házához, amelynek száz négyzetméteres nappalijában milliós plazmatévé villogtatja színes képernyőjét, s amelynek garázsában minden családtag számára luxuskocsik állnak, s mobiljukat szinte havonta cserélik - azok bizony nehezen (de inkább sehogysem) váltanak szerényebb életmódra, ha már ebbe beleszoktak. 

 

Csak az a kérdés: az e környezetben felnövő fiúk, lányok vajon képesek lesznek-e majd saját maguk és leendő családjaik számára is ugyanezt a luxus-életmódot megteremteni felnőtt korukban? Akár "kemény  munkával", akár kellő kapcsolataik, vagy kétes üzleteik, szüleik örökségének forgatása és a jogszabályok csűrés-csavarása révén - vagy nem.

 

És akkor - az ő relatív helyzetük alapján - jő a magasból mélybe zuhanás - amit ki így, ki amúgy tud majd elviselni, feldolgozni a jövőben. A kemény munkával nem véletlenül került idézőjelbe, hiszen a fent leírt életmódot s anyagi helyzetet a mai Magyarországon ezzel megteremteni, létre hozni lehetetlen. Hacsak nem egy gazdag nagybácsi örököse valaki, vagy netán nyert a lottón...

A régi korok uralkodói, hercegei, grófjai  sokszor hajnalig tartó, orgiákba hajló, sorozatos dínom-dánom-jaik alatt nem nagyon tekintgettek ki az ablakaikon abból a célból, hogy elnézzenek kissé távolabbra is.  (Legtöbbször nem is tudtak volna ellátni messzire, annyira hatása alatt voltak a szeszes italok fogyasztásának. Vagy magyarul: úgy be voltak rúgva.) Nem igen nézegettek ki kastélyuktól távolabbra is, ahol a szántóföldeken görnyedtek a földművelőik, vagy a szolgálóik. 

 

Azok, akik éppen az ő következő, több fogásos vacsorájukhoz lőtték halomra az erdő szarvasait, egyéb vadjait, s termesztették a gabonaféléket, zöldség-, és gyümölcsféléket stb. - az ő kiadott utasításaik alapján. És ez alól az sem mentette fel őket, ha netán volt köztük magasan képzett, széles műveltséggel rendelkező fő is. Mert műveltségét ő is legtöbbször, vagy soha  nem a néptömegek sorsának javítására használta, csak arra - akár vagyonát, ingatlanjait és birtokait - hogy magas vendégeit azzal elkápráztassa és hatalmát megszilárdítsa.

Persze akadtak a történelem során ún. "felvilágosult", józanul gondolkodó uralkodók, királyok, királynők, hercegek, hercegnők, akik próbáltak kitörni ebből a szokásrendszerből, mert látták, érzékelték, hogy milyen áron élhetnek ők így: a néptömegek nyomora és butítása árán. Ezek a szórványos esetek azonban csak ritka kísérletetek maradtak. 

 

Lényeges, gyökeres változásokat nem hoztak ezek a kitörések, mert az efféle kreatív, megújulást óhajtó, forradalmi változást akaró uralkodók nem találtak ügyükhöz elegendő segítőtársra az előkelő körökből.  Az elnyomás, a nyomor,  az éhezés pedig egy idő után lázadásokat szült, s ez a szó szoros értelmében nem egy uralkodó fejébe került. Bármily szép is volt az a fej (mint pl. Marie Antoinette nyakán.) 

Akadtak azért olyanok is, akik magasabb intellektusukat, műveltségüket, kreatív szellemüket is "bedobták", felhasználták országuk, népük szellemiségének és anyagi jólétének fejlesztésére, tehetségek támogatására stb. (Mint pl. I. István, Szent László, Könyves Kálmán, Mátyás király, Esterházy Miklós, Mária Terézia és fia: II. József. "Jobb korszakában" még Napoleon is ilyen volt, akárcsak Nagy Katalin orosz cárnő. S a  modernkori politikai vezetők között is akadtak azért ilyen személyiségek: pl. Batthyány Lajos, Andrássy Gyula, Teleki Pál, Nagy Imre stb.) 

A 20. század végi  és a 21. század elején élő  politikai vezetők közül is fel tudnék sorolni néhány kiemelkedő, karizmatikus egyéniséget. Akik mindenek előtt nem a maguk jólétének előmozdítására, hanem a néptömegek jólétének, jövőjének megteremtésére törekedtek. S nem  egyéni karrierjük, hatalmuk, gazdagságuk fejlesztése volt a fő (vagy egyedüli) céljuk.

 

Ilyen "kaliberű"  személyiségek voltak, és vannak ma is: pl. Göncz Árpád köztársasági elnök, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, Csengey Dénes, Kuncze Gábor pártvezetők, Balázs Péter külügyminiszter (a névsor nem teljes!) a külhoni politikai vezetők közül pedig pl. Barack Obama, Willy Brandt vagy Tony Blair. (a névsor itt sem teljes, csak néhány példát soroltam fel.)

Azokat a politikai vezetőket pedig - akik kizárólag egyéni karrierjük, vagyonuk, gazdagságuk gyarapítását tartják napjainkban is fő céljuknak, s hatalmukat élvezik, de véle értéket nem teremtenek - nevüket meg sem említem. (Régi jó szólás szerint: aki a hatalmat élvezi és nem használ, nem szolgál azzal - az nem érdemli meg, hogy hatalma legyen!) 

 

Tehát őket nem sorolom itt fel (pedig sajnos hosszú lenne a névsor) mert gerinctelenségükért, negatív kinyilatkoztatásukért és tetteikért nem érdemlik meg, hogy a Szimfonia Blog hasábjain szerepeljenek. (Aki viszont e Blog több írását, tanulmányát is elolvassa - úgyis rá fog jönni, hogy kikre gondolok, akár a sorok között is olvasva...)

A legalapvetőbb kérdés: vajon a fenti uralkodók, politikai vezetők negatív vagy pozitív törekvései hasznosnak vagy károsnak bizonyultak-e a jelenben és a jövőben? S a gyakorlatban mindezek milyen következményekkel jártak, milyen hatással voltak a néptömegek életére, sorsára nézve? Válaszom: saját jelenükben, saját működésük időszaka alatt bizonyára hasznot hoztak. Ám az utánuk jövők már kevésbé értékelték azt, hogy elődeik annyi pénzt és reformot fordítottak a kultúrára, egészségügyre, oktatásra, kereskedelem fejlesztésére. 

Az utánuk következő uralkodók és vezetők már legtöbbször másképp gondolkodtak. Voltak olyanok is, akik direkt, és csak azért is! Eme uralkodóknak az életét és működését ismerve azt is megállapíthatjuk,  hogy ki-ki milyen erkölcsi értékeket vallott. Személyesen miféle jelemmel, emberi tartással, értékrenddel bírt. Amely mind együtt meghatározták érdekeiket. S természetesen mindezek meghatározták céljaikat, terveiket és mindazt, amit a gyakorlatban uralkodásuk, vezetésük időtartama alatt tettek. 

És ugyanez érvényes az ún. kisemberekre is, akik személyes sorsuk, életük, családjuk fenntartása, megélhetése érdekében cselekedtek így, vagy úgy a történelem során.  Vagy tesznek így - éppen napjainkban. Ám mindezt úgy tették (vagy teszik) hogy soha nem adták (adják) fel elveiket, meggyőződésüket, erkölcsi értékrendjüket. Éltek és élnek olyanok, akik mindig világosan tudták és tudják: ennek érdekében mi az, ami értékrendjük szerint számukra még vállalható és mi az, ami már nem. 

És voltak, és vannak olyanok is, akik e kettő között nem tudtak, és ma sem tudnak határvonalat húzni. Mindig is voltak és ma is vannak olyan hétköznapi emberek, akiket mindig is saját értékrendjük, nem pedig az éppen aktuális érdekeik irányítottak vagy irányítanak mindennapi életükben. És itt nem csupán a politikai érdekekről, hozzáállásról van szó, hanem egyéb más érdekekről is.        


 

 

 

Mert érték és érdek az bizony nagyon sokféle van. És ezek mindig és mindenütt egymással összefüggnek.  S akkor tudnak legerősebben színre lépni, hatni,  érvényesülni ha olyan emberek érdekeiről van szó, akik valamilyen hatalommal rendelkeznek. 

Ha megvan a megfelelő muníció, támogatás és tömegbázis ahhoz, hogy mindezeket érvényesíteni tudják. Ez így a mindenkori politikai vezetőkre igaz, de maradjunk a "közemberek" kategóriájában. 

A hétköznapi életben sokszor előfordul, hogy valakit azért ítélünk el, mert személyes vagy önös érdekből cselekszik, másvalakit meg azért, mert nem abból. Azért, mert nem jön rá azonnal arra: mi az ő jól felfogott érdeke? Mert nem ismeri fel: milyen érdek az, ami az ő hasznára, előnyére szolgál.  Vagy azért ítélünk el valakit, mert kiváló érzéke (megint egy ér) antennája van arra, hogy azonnal felismerje, hogy mi az ő személyes, vagy önös érdeke, és azonnal eszerint cselekszik. 

Az emberi érdekek megléte, reánk irányuló ösztönző ereje minden esetben a bennünk kialakult értékrendünktől, elfogadott és vállalt értékeinktől függ. Mindezeket viszont az általunk  felvállalt erkölcsi és egyéb alaptörvények szabják meg. Azok, amikhez magatartásunk, viselkedésünk, tetteink során minden esetben alkalmazkodunk, ha különböző érdekekkel kerülünk szembe. 

S ilyenkor mindig feltesszük a kérdést: mi az én személyes, egyéni érdekem? Mi az, ami hasznos nekem, az én számomra, ami előnyt jelenthet nékem és családom számára? Mi az, ami boldogíthat, ami által megtalálhatom a kellő egyensúlyt, harmóniát önmagammal, a társadalmi közösséggel, melyben élek? És bizony ilyenkor mindig dönteni, választani kell. 

 

 

 

AZ ÉRDEKLŐDÉS VISZONYA AZ ÉRTÉKHEZ ÉS AZ ÉRDEKHEZ

 

 

 

A sokat emlegetett érdeklődés, érdekesség szó is az érdek és érték szó ér tövéről fakad. Ezek természetesen összefüggenek, hiszen az ember az iránt érdeklődik első sorban, amire belső lelki-, és érzelemvilága, kialakult jelleme, eddig elfogadott értékei ösztönzik, motiválják. De mivel az ember - jó esetben - holtig tanuló lény - érdeklődése is változhat. Szélesedhet, bővülhet, áttévedhet más területekre is. S így előfordulhat, hogy a jövőben már olyan iránt is érdeklődik, ami iránt tegnap még egyáltalán nem. 

S ez annak következménye, hogy újabb tapasztalatokat szerzett egyéb olyan területekről, amelyek eddig kiestek látómezejéből. A jó szülő vagy pedagógus ezért nemcsak folyton arra ösztönzi a gyermekét, tanítványát, ami iránt már eddig is érdeklődik, és "meghagyja" ott, azon a területen. Hanem igyekszik buzdítani őt  újabb és újabb területek felfedezésére, ami esetleg majd ugyanúgy érdekelni fogja őt a jövőben, s újabb értékekkel gazdagítja az ő kis személyes életét. 

  

Erre szokták mondani: az érdeklődést nemcsak kielégíteni kell, hanem fel is kell kelteni néha más dolgok, más területek iránt is. Nem szabad annyiban hagyni, ha szeretett gyermekünk félre vágja a Tüskevár c. csodálatos regényt, mondván, hogy ez neki unalmas, őt ez nem érdekli. Természetesen lehet véleménye, és jó is, ha van, tekintélytiszteletből ne is fogadjon el semmit! Azonban nekünk is lehet értékítéletünk és véleményünk, amiről meg lehet őt győzni - ha akarjuk - szelíd szóval, értelemmel és kellő érzelemmel. 

Hol lenne a világban fejlődés ha mindig mindenben azonos állásponton lenne az idősebb és a felnövekvő nemzedék! Fel kell keltenünk iránta az érdeklődést, mert különben soha nem olvassa el, és ezzel ő is szegényebb lesz. De lehet így ez egyéb más könyvekkel: adjuk a kezébe a Két Lottit, a Copperfield Dávidot, Verne regényeit, Gárdonyit, Mórát, Jókait, Mikszáthot! Később pedig Márait, Kosztolányit, Mannt stb. stb. És ne csak a kezébe adjuk, de beszéljünk is róla! 

Megfelelő rafinériával, okosan ajánljuk ezeket elolvasásra, de semmiképpen ne tegyük hozzá: ezt el kell olvasnod! Ne adj' Isten, még fel is olvashatunk neki a szövegből, az sem lesz szentségtörés. "A gyerek nem érdeklődik iránta" - halljuk sok szülőtől. Na, ja, ha már érdeklődne, akkor nékünk már semmi dolgunk nem lenne! 

 

Nekünk addig van dolgunk, amíg még rá nem vetette magát a könyvekre, mert éppen az a dolgunk, hogy rávesse magát azokra. Utána aztán már csak irányítani, erősíteni kell. Mert az irányítás, az orientalítás, jó irányba ösztönzés a nevelés legfontosabb ismérve. 

S ugyanez érvényes mindez a jó előadóművészre, zeneszerzőre, íróra stb. akik közönségük ízlését kívánják nevelni másfajta művek bemutatásával, azoktól eltérőkkel, amit már úgyis megszoktak. Nem elégszenek meg azzal, hogy mindig azt nyújtják számukra, amit éppen elvárnak. És azután aztán az olvasók, hallgatók érdeklődési köre, személyes érdekei is változni fognak. 

És ehhez a jövőben az író, a zeneszerző, a festő, az előadóművész - természetesen továbbra is megtartva fő irányvonalát, stílusát - alkalmazkodni fog. Mert egy jó íróban, művészben a rugalmasság, az ésszerű változtatás, módosítás igénye az általa megtartott értékrenddel együtt nyugodtan jelen lehet békés egymás mellett élésben. Ez nem mond ellent a határozottságának, a gerincességének, művészi elvei bátor felvállalásának és megtartásának.

Annak, hogy mindig megőrizze az önmagával szemben támasztott egyéni követelményrendszerét. Azt, ami csakis reá jellemző. Erkölcsi mércére, határokra és korlátokra mindig szükség van - nemcsak a mindennapi életben, hanem a művészi alkotómunkában is. Ám tisztában kell lenni azzal is, hogy a világ körülöttünk - részben mi általunk, részben nem - és benne mi is szüntelenül változunk. ("Nem az idő halad: mi változunk, / Egy század, egy nap szinte egyre megy." - írja Madách.) 

 

A hétköznapi élet, a köröttünk levő természet, benne az állatok, növények, időjárás stb. az emberek élete, az olvasók, az írók, a művészek élete, s felfogása, érdeklődése is változhat, és változik is. Ám ezzel a változással soha nem szabad visszaélni, ezt soha nem szabad félre érteni, s ennek következtében a színvonaltalanság csapdájába esni. S az alapvető értékrendet, a pozitív értékeket és érdekeket mind az alkotóknak - mind pedig az érdeklődő közönségnek feltétlenül meg kell őrizni. 

 

Miért, talán van negatív érték is? - kérdezhetnénk. Van bizony. Minden olyan érték, amely semmilyen területen  nem segíti elő fejlődésünket, nem járul hozzá ahhoz, hogy értékes emberként éljünk és munkálkodjunk, és másokat is erre ösztönözzünk, másoknak is ebben segítsünk - az mind negatív érték. Minden olyan érték, ami nem gazdagítja, nem teszi szebbé életünket és mások életét - az mind negatív érték. Másképp úgy szoktuk mondani: értéktelen.


 

 

 

AZ ÉRTÉKEK ÉS ÉRDEKEK FAJTÁI, HATÁSUK ÉS JELENTŐSÉGÜK

 

 

 

 

Vannak területek, ahol az értékeknek és az érdekeknek állandóknak kell maradniuk. S vannak olyan területek, ahol változhatnak, sőt kell is változniuk. Az alapvető erkölcsi értékeink az isteni törvényeken kell, hogy alapuljanak. Éppen ezért ezeknek kortól és politikai rendszerektől függetleneknek kell lenniük. 

 

A gazdaságban, technikában, művelődésben, oktatásban, tudományokban stb. viszont állandó változásokra, változtatásokra, reformokra van szükség. Amik csakis akkor vezethetnek eredményre, ha mindezeket a fenti szilárd erkölcsi értékek vezérlik, határozzák meg. Ám ezek mellett igyekszünk megszabadulni olyan értékek preferálásától, amik már csak utunkban vannak, gátolnak bennünket. 

 

(Pl. a hatvanas években nagy érték volt, hogy tömegek költöztek paneles lakásokba, mert akkor az volt számukra az egyetlen lakhatási lehetőség. Ma már egyre kevésbé számítanak értéknek ezek az ötven év alatt amortizálódott, elavult felépítésű lakások, s az emberek - ha tehetik - önálló lakásokra, házakra törekszenek, számukra az jelent értéket. Vagy: a technika fejlődésével ma már nem akkora érték egy tölcséres lemezjátszó, vagy táskarádió, hiszen olyan hangminőségben szóló készülékek léteznek, amihez képest ezek már szinte nevetségesnek, értéktelennek, elavultnak számítanak. 

 

Vagy: ma már a a kézcsók, a kiskegyed megszólítás nem számít értéknek, a kézfogás, a köszönés viszont igen stb. És még sorolhatnám a példákat, de nem teszem, hiszen mindenki tudja: miről van szó.) Ha nem találjuk meg a a kellő arányt - egyéni és társadalmi szinten egyaránt - a változó (kidobható) értékek és hagyományos, feltétlenül megtartható értékek között - akkor a változás, fejlődés helyett csak káosz, jogtalanság, igazságtalanság lesz életünkben. s a számunkra szükséges értékek helyett ismét az érdekek lépnek előtérbe. Mégpedig az önös, az önző érdekek, amik jót soha, csakis rosszat hozhatnak ránk.   

És itt  feltétlenül meg kell jegyeznem: a sokak által (általam is) elítélt ún. önös érdek nem azonos a személyes érdekkel. Az az ember, akit kizárólag az anyagi meggazdagodás igénye hajt, aki  csak saját luxusigényeinek kielégítéséért munkálkodik, s ennek érdekében nem szégyell akár nemtelen, erkölcstelen eszközökhöz is folyamodni, ezért könnyen rávehető a csalásra, könnyen korrumpálható - azt mindenképpen önös érdekei mozgatják, azoknak a szolgálatába áll. 

 

Az ilyen ember szándéka, törekvése nem elsősorban saját személyiségének, képességeinek kiteljesítése, önmaga megvalósítása. Hanem mindenek felett, mindent félre rúgva az, hogy önmaga számára minél kényelmesebb, minél hivalkodóbb, minél módosabb életkörülményeket teremtsen meg. S minden lehetőséget - legyen az törvényes vagy törvénytelen, erkölcsös vagy erkölcstelen, szabályos vagy szabálytalan, jogos vagy jogtalan - az a legkevésbé sem érdekli. Csak dőljön a lé! És - ebben az esetben - az a körülmény, hogy mindebből a saját családja is részesül - az szerintem csak másodlagos, és nem menti fel őt semmi alól. Ott, annál az embernél biztos, hogy értékzavar van.  

Az ilyen ember számára az alapvető erkölcsi értékek (szeretet, türelem, becsület, tisztesség, segítőkészség, igazság, őszinteség, engedelmesség, mértékletesség stb.) mind háttérbe szorulnak. Sőt, ezek a szempontok egyenesen  értelmezhetetlenné, nevetségessé válnak számára az anyagi érdekek mögött, amikkel saját kényelmét, egyre növekvő igényeit kívánja megteremteni. Számára a fejlődés lényegét egy negyedik autó beszerzése, egy ötödik ingatlan megvásárlása, bankbetétjei folyamatos növelése vagy tehetős, befolyásos barátok begyűjtése jelenti. 

Az efféle ember - Fausthoz hasonlóan - akár a lelkét is képes eladni az ördögnek. Bármikor megalkuszik egy jó üzletért, kapcsolatért, egy hasznos befektetésért, telekért, ingatlanért. És hiába védekezik azzal - ha mondjuk családapa - hogy mindezt a családja érdekében teszi, s  akiknek tagjait ugyanebben a szellemben neveli - az igazság az, hogy nála az önzés, az önérdek diktál és semmi más. 

 

Az nála nem számít, hogy mindeközben felesége, gyermekei érzelmileg, lelkileg nem kapnak tőle semmit. Csak azt hallják, hogy "értetek gürcölök". S így lassan azok eltávolodnak tőle minden téren. Az ilyen ember mindenben szakértő, mindenben otthon van - csak éppen otthon nincs soha. Még akkor sem, amikor testi valójában éppen véletlenül otthon tartózkodik. Mert szellemben, lélekben akkor is máshol kalandozik. 

A személyes érdek azonban lényegesen más. Akit az önérdekkel szemben személyes érdekei vezetnek - az elsősorban saját maga egyéniségének, jól felismert képességeinek kiteljesítésére, megélésére, megvalósítására törekszik. Az boldogságát nem a luxuséletmódjában keresi, illetve leli meg, hanem  az erre való törekvésben és ennek megvalósításában. 

 

Aminek teljesülésekor aztán nemcsak ő maga, hanem egész környezete, kedves családja is örülni fog, és értékes embernek fogják őt tartani. Aki ezt a tűzi ki céljául az nemcsak önmaga, hanem mások számára is hasznot hoz. S hogy mivel? 

Pontosan azzal, hogy saját jól felfogott érdekében, s az alapvető erkölcsi értékek figyelembe vételével azzal foglalkozik, amire saját tulajdonságai, képességei, egyénisége, érdeklődése, jelleme eleve elrendelte őt. Ellenkező esetben - aki nem eszerint éli életét - annak unalmas,  haszontalan, terméketlen lesz egész életvitele, rosszul megválasztott hivatása és annak kihatása egész életére  boldogtalanná teszik őt. 

 

Ám ahhoz, hogy valaki így, eszerint cselekedjen - ahhoz alaposan ismernie kell saját egyéniségét, saját belső magját, énképét és képességeit. Azt, hogy valójában mit is akar megvalósítani, mire hivatott ezen a földön.  "Az én vezérem bensőmből vezérel." -írja József Attila, aki - ha kellett - mindennel és mindenkivel szembeszállt annak érdekében, hogy mindazt megvalósítsa, amire őt belső vezére késztette. 

 

 

Költészetében meg is valósította mindezt befejezetlenül is teljes világirodalmi rangú lírájával, amelynek minden elemét ennek a vezérlő eszmének rendelt alá. Elméje, szíve, lelkiismerete, lírai tehetsége végig eszerint hatott és működött. S hogy miért végződött tragikusan ennek ellenére személyes élete - ma sem teljesen bizonyított öngyilkosságával, vagy szerencsétlen  balesetével - annak  okait szomorú és keserves életében kereshetjük.  Sorsa - egy e században  nem ritka, apa nélkül leélt életsors - valamint annak sajnálatos, tragikus záróakkordja - kísértetiesen hasonlít Latinovits Zoltánéhoz. Akinek felnőttként  szintén a szeretet nélküli gyerekkor hátterével, a meg nem értettséggel, a szürkeséggel, a középszerű akarnokokkal - az ő esetében  a 

 

"fapados színészet" képviselőivel - kellett szüntelenül küszködnie annak érdekében, hogy életpályáját, művészetét "e benső vezér" intenciói, útmutatásai alapján valósíthassa meg.  

 

"Mert az igazi érték a belső vezérlés, a gondolatok, érzések és viselkedésmódok önmagammal való azonossága, hitelessége. Amely ahhoz a személyiséghez vezet el, aki a másik ember épp ilyen szabad személyiségét és ebből fakadó jogait is tiszteletben tartja." - fogalmazott erről Vekerdi Tamás. (1935-2019)      

 

 

Az olyan személyiség, akit jól felfogott, jól átgondolt személyes érdekei - és nem önérdekei - vezérelnek - az jól választotta meg életének, működésének irányát. Az tudja, mikor mit cselekedjen. "Az ember minden tud, ha befelé hallgat." - írta Szabó Magda. Többek között ezért válhatott nagy íróvá, mert ez volt az életelve, ami tollát vezette alkotás közben. S ha az ember így, és eszerint cselekszik - akkor a legjobb úton halad afelé, hogy valóban boldog is legyen. 

 

És igenis, az alkotás folyamatában, a költés, az írás kohójában, versírás közben József Attila igenis boldog volt. És persze egyben vigaszt is jelentett neki mindez magánéletének keservei között. Minden egyes verssorának tudott örülni, mindig játszott soraival, mint macska az egérrel, örült újabban felfedezett, meglelt rímeinek, szavainak, mondanivalójának, költői eszközeinek. ("Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!")

 

És Latinovits is boldog volt amikor szerepeire készült, alakjai megformálásának folyamatában, azok  eljátszásakor. Továbbá az volt szavalataiban a magyar költészet vállalt hírnökeként, és az volt író emberként is gondolatainak megfogalmazásakor. (Igaz, annyiban különbözött életsorsa nagy költőnkétől, hogy ő mindvégig maga mellett tudhatta és érezhette szerető édesanyját, annak elvesztésével néki személy szerint nem kellett megszenvednie.) Alkotás közben tehát ő is boldog volt, mert alkotni, eredményt produkálni, különösen művészi alkotást megteremteni csakis boldogan lehet. (Maga Isten is boldog volt a Teremtés közben, különösen pedig akkor, amikor azt befejezte.) 

 

Mert az alkotók, népükért munkálkodó vezéregyéniségek, nemzetükért rendületlenül kiálló hősök, nagy tudósok, írók, komponisták, művészek alkotásuk, hivatásuk gyakorlása közben közben mindig is boldogok voltak a történelem során. S az effajta egyéniségek ma is azok. És hogy miért van ez így? Mert boldogságuk eredendő forrását elkötelezett, megingathatatlan hitük, hivatásuk megélésének, gyakorlásának öröme, munkálkodásuk mámora biztosította és táplálta, illetve biztosítja és táplálja jelenünkben, sőt a jövőben is. Ez  az az éltető energia, amely alkotásukban, tevékenységükben mindvégig jelen van és szüntelenül kifejti jótékony hatását. Ez volt régen is, ami eltöltötte őket optimizmussal, önbizalommal és kitartással. És az effajta karakterekben, személyiségekben  mindez így van, így működik ma is, és holnap is. S mindebből következik, hogy akiben ezek a az éltető források nem buzognak - az igazán boldog nem lehet soha életében.  

 

Az alkotókat, a jobbat és szebbet akaró egyéniségeket eltöltő boldogság úgy tűnik: az alkotás, a teremtés, a nemes és pozitív cselekedet egyik sajátossága. Ami mindig jelen van, és ott munkál az alkotókban, teremtőkben - alkotásuk, teremtésük közben. Lehet, hogy előtte és utána talán nem (és bizony sokszor nem) de közben igen! 

 

Mint ahogyan Johanna (Jean d'Arc, az orleans-i szűz) a franciák 15. századi legendás alakjává nőtt nemzeti hőse, mártírja is boldog volt mindaddig, amíg népének megmentése érdekében, látomásai szerint, és Isten nevében cselekedett pontosan felismert  hivatása, küldetése szerint. Már tizenévesen jelentős és nagy hatású, népe sorsát rendkívüli mértékben előmozdító, roppant értékes és egyben különleges személyisége, egyedi jelensége volt középkori hazájának. 

 

Egyszerű, fiatal hajadon (mai szóval úgy mondanánk: teenager) lány létére nagy hatású, erős lelki és szellemi kisugárzással bíró vezérré nőtte ki magát az egységért küzdő, akkor meglehetősen széttagolt Franciaországban. Olyan kivételes és erős jellemként hívta fel magára a közfigyelmet, akit mindvégig látomások, hangok vezéreltek jobbító szándékainak küzdelmes, harcos útján, s mindvégig Isten iránti rendületlen hite irányította minden lépését. 

 

S hogy az ő számára ez a boldogság, ez a népe sorsát megfordító hírnöki küldetés és feladatvállalás igazán mit is jelentett - csak az foghatja fel annak teljes misztikus mélységében,  aki széles távlatokban gondolkodik és nagy empátiával érez egy-egy emberi sors iránt. Aki árnyaltan tudja - saját korukba helyezve - értékelni és megítélni a nagy egyéniségeket, s megérteni elveik, szándékaik és tetteik lényegét. (Mint ahogyan maga Jeanne d'Arc is érzett, értékelt, gondolkodott és cselekedett.) 

 

Csakis az ilyen módon szemlélő láthatja, érezheti át - évszázadok távolából - annak rendkívüli nagyságát és fenségét: miféle értékrendet is képviselt és követett ez a tanulatlan, romlatlan, tömegeket mozdítani és mozgatni képes törékeny, de szívós lány, akit egyedül a hite éltetett és irányított. Mégpedig az igazhite, mely  távol állt bármiféle számítástól, önző, vagy pláne anyagi-, politikai érdektől, karrierizmustól. 

 

Az ő esetében, konfliktusában  egyértelműen egy saját maga által vallott igazhit, az  isteni küldetéshez történő ragaszkodás állt szemben, csapott össze az akkori katolikus egyház vallási felfogásával, amely egyáltalán nem egyezett meg az övével. S ez már csak azért is érdekes, mert maga a szűz is született katolikus volt. Hát akkor hogy is van ez? Johanna hitében azok az elvek, érzések, álltak a középpontban, melyeket azelőtt csaknem 1500 éve maga Jézus fogalmazott meg tanításaiban, s amelyre annak idején egyházát óhajtotta alapozni: önfeláldozó szeretet, az elesettek, szegények, betegek gyámolítása, a szegény tömegek felemelése, oktatása és szabadságuk biztosítása, a szerény és önzetlen életmód megteremtése,  önnön egyéniségünk fel nem adása, önmagunk által választott hivatásunk  teljesítése. 

 

Ezzel szemben az egyház - az eltelt századok során "a hit védelme érdekében" vívott keresztesháborúival, a csatákban és a rengeteg inkvizíciós ítélet után  ezrek legyilkolásával, az egyházi vagyonok gyarapításával, papi testületeinek mértéktelen felduzzasztásával, az egyházi tisztségviselők - enyhén szólva - nem éppen krisztusi életmódjával, a világi politikával való összefonódásával csak azt bizonyította: elvei és gyakorlata mennyire eltértek, eltorzultak a krisztusi tanításoktól. 

 

Jellemző volt mindez Johanna korában is, s bár azóta a másképpen gondolkodókkal szemben tapasztalt szigorúság és kegyetlenkedések folyamatosan alább hagytak és megszűntek - a templomokat, egyházakat ma sem az a Szentlélektől és a Teremtőtől eredő szellemiség hatja át, ami a Megváltó és Atyja egész földi és égi tevékenységét áthatotta és irányította. S nem mindenütt azok a krisztusi elvek, tanítások érvényesülnek - elvben és főként: gyakorlatban – amiket ők hirdettek, fontosnak és lényegesnek tartottak. 

 

Úgy is fogalmazhatnék: a szó és tett egységének hiánya miatt az embereknek fokozatosan megcsappant a bizalmuk az egyházak iránt - úgy általában, világszerte. És ezt itt és most nem elemzem  felekezetek szerint. Csupán - csendesen annyit jegyeznék meg: egyikben kevésbé, a másik felekezetben pedig erősebben tapasztalható ez a bizalomvesztés. Aminek egyik oka talán lehet az is, hogy melyik vallás, egyház, felekezet milyen viszonyban áll a politikával, az éppen fennálló államszervezettel. 

 

Senki ne vádoljon azzal, hogy tagadom az egyházak, a templomokévagy a politika létét, fontosságát, jelentőségét és szerepét, mert ez félre magyarázás lenne. Erről szó sincs! Mert mindegyikre igenis szükség van: a jól működő egyházra és a jól működő politikára egyaránt. Úgy is fogalmazhatnék: arra, amelyik értékes, amelyik távol áll az érdekektől, Arra, amelyik betölti azt a szerepét, amire hivatott, amit kezdettől fogva vállalnia kell: az emberek Isten iránti bizalmának és szeretetének erősítésére, segítségének, kegyelmének és végtelen tudásának elfogadására, a néptömegek életének megszépítésére, javítására, optimizmusának, életszeretetének erősítésére, az egymás közti szeretet és megbecsülés, a tiszta, erkölcsös, egyszerű és szerény életmód hirdetésére tett fogadalmát. Arra, amelyik elősegíti, hogy az emberek békében éljenek egymás mellett, és ne acsarkodva, gyűlölködve, egymást ellenségnek tekintve nézzenek egymásra.  

 

Arra az egyházra és politikára van (illetve lenne) nagy szükségünk a 21. században is, amelyik az igazhitet, szeretetet és optimizmust propagálja, amire Jézus építette egyházát annak idején. Ha a történelem során során mindig és folyamatosan ez a cél vezérelte volna mind az egyház, mind a politika képviselőit - sok szörnyűségtől, háborútól, áldozattól mentesült volna az emberiség. Ha a politika és a szellemükben eltorzult egyházak  nem adtak volna teret az ellenségeskedésnek, a tévhitek megerősödésének és pusztító erejének - akkor sok jelentős, korszakalkotó egyéniség maradhatott volna a életben. 

 

Ha az egyhézak össze tudták volna egyeztetni a tudomány tételeit és a Biblia tanításait a fizikai, természeti valóság törvényszerűségeit és a hitvilág nem kibékíthetetlen elveit, a Teremtés és az evolúció egymásnak nem ellentmondó folyamatait  - amire manapság már szép példákat láthatunk - akkor számos mártír, máglyára vetett értékes élet szabadulhatott volna meg az inkvizíció kínzásaitól, halálos ítéleteitől, jobb esetben: börtöneitől. S ha 490 évvel ezelőtt az akkori egyházak nagyobb megértéssel, empátiával, hitének, küldetésének méltányos elfogadásával éltek volna Johannával  szemben - s nem visszaéltek volna tévesen felfogott hatalmukkal - ennek a szegény lánynak sem kellett volna megalázottan, meggyalázottan  fiatalon elpusztulni.

 

Mindezt átérezve, átlátva és átgondolva érthetjük csak meg igazából Johanna igazhitének, küldetésének lényegét. Végigszenvedett rövid kis életét ismerve érthetjük meg óhaját és köszönetét, amelyekkel földi lététől búcsúzott a máglyán: hogy valójában miért is mondott ő köszönetet az égieknek. Előzőleg erőszakkal női ruhába öltöztetve, majd a börtönből kihurcolva őt a térre az oszlophoz kötözték. Ott fenn állva azt kérte az előtte összesereglett tömegtől, hogy adjanak néki egy feszületet, amire valaki egy vastagabb rőzseágakból összeeszkábált keresztet nyújtott fel neki az emelvényre. Ezt magához szorítva, majd feltekintve az égre - utolsó sóhajával egy  köszönöm-öt rebegve halt meg a legszörnyűbb kínok között. Ez a köszönöm – amit ő Isten felé küldött végső üzeneteként – egyértelműen igazolta az ő emberi nagyságát és egyben mély katolikus hitének erejét.

 

Igazolta, hogy az ő vallása – egy tanulatlan, írástudatlan kis pórleánynak a hite - milyen végtelenül magas értéket képvisel, s mennyivel többet ér az őt halálba küldő egyházi méltóságok képmutató hiténél. Azokénál, akik a per során megkérdezték tőle: „Honnan tudod, mivel bizonyítod azt, hogy valóban Szent Katalin szólott hozzád, és kért fel néped vezetésére?” Pedig nékik aztán – mint Isten állítólagos földi szolgáinak – azt aztán igazán tudniuk kellett volna: a hit ott kezdődik, ahol a tudás véget ér. Mert  bizony: más a tudás és más a hit. Ez azonban semmiképpen nem jelentheti azt, hogy kibékíthetetlen ellenségeknek kellene ezeknek lenniük, melyeknek érdekében netán ölre kellene menni, vagy pláne háborúzni.   

 

A hit és  a tudás - mivel ellentétesek egymással - fel nem cserélhetők, nem helyettesíthetők egymással, bár voltak a történelemben idealista filozófusok, akik megpróbálták a kettőt "összebékíteni", a hitet a tudás helyébe  állítani. (megjegyzem: ez is egy tévhit volt.) A hit  mindaddig hit, amíg a benne lévő feltételezéseket, elképzeléseket tudományos érvekkel nem bizonyította  senki, vagy nem is akarjuk (vagy nem is kell) azokat bizonyítani. 

 

 

De meg is fordíthatjuk: ha már nem tudjuk feltételezéseinket tudományosan alátámasztani - akkor továbbra is csakis hihetünk benne, s az mindaddig hit marad. A tudományok is használják a hipotéziseket, amik mindaddig a hit talaján maradnak, amíg nem bizonyították be azokat. Persze a tudósok azért mindig arra törekszenek, hogy ezek mielőbb bizonyosságot nyerjenek. Vagyis a hit és tudás két különböző dolog! 

 

 

 

Mind az emberi hit, mind pedig az emberi tudás egy-egy életfolyamat, megélt életsors, fordulatok, konfliktusok, kiszámítható és kiszámíthatatlan életesemények, élethelyzetek és történesek, sok-sok tapasztalat és tudás következményeként alakul ki mindenkiben. Mind a meggyőződéssé vált  igazhitnek, mind a már megszerzett, vagy éppen megszerezni kívánt igazi tudásnak az a legfőbb jellegzetessége,  hogy abban  valamilyen poziitív érdek hajt bennünket - mások, vagy magunk, vagy mindkettő érdekében. Azzal mindig az életünket, sőt mások életét is jobbá, szebbé, gazdagabbá óhajtjuk tenni, a köröttünk levő világot szebbé tenni. 

 

 

Ezzel szemben a tévhit, a vakhit - mint azt már a kifejezés sejteti - csak tévutakra vihet, kárt okozhat. Egyfajta olyan hit, mely igazán akkor mutatja meg elferdült, emberellenes, gonosz és borzalmas voltát, igazi arculatát, amikor  realizálódik  a gyakorlatban. (Gondoljunk pl. az öngyilkos merénylőkre...) A tévhit, vakhit az ezt valló egyén számára olyan  erő, amelyet fegyverként kíván (és legtöbbször fog is)  felhasználni mások ellen. Ennélfogva csakis negatív érdekeket szolgálhat. Mert az, hogy valaki saját eltorzult vallását, téves hitét (nem tudását!) ellenségeskedésre, gyűlölködésre, háborúskodásra, más emberek  leigázására, legyőzésére, zsarolására - végső esetben elpusztítására használja - az mindent szolgálhat, csak pozitív célokat nem.

 

 

A vakhit nagyon találó kifejezés, mert az ebben szenvedő embert elvakítja  saját torz felfogása a világról, az emberi szabadság lényegéről, a népek, fajok, vallások és nézetek összeegyeztethető, harmonikus békés, szabad együttéléséről. Aminek lehetőségeit, a megoldás és megvalósítás útjait ő maga nem látja, mert elvakult. A békés megoldások útjai, a normális emberi élet és együttműködés lehetőségei nem világosodnak meg előtte, mert csökönyös hite elfedi, eltakarja előle, vagy homályba borítja azokat. 
 

 

Az efféle egyénre nagyon jellemző a  téveszméjéhez való görcsös és  mániákus ragaszkodás. Legtöbbjük  meg van győződve arról, hogy hite jó és igaz célokat szolgál. Alapjában véve az ilyen ember  meggyőzhetetlen arról, hogy káros nézetei vannak. Konok  felfogása békétlenséget és káoszt produkál - mind önmagában, mind a világban - nem békét és rendet. Saját nézete, szemlélete alapján kívánja be-, és elrendezni a világot, s nem a sokszínűség szerint, ami az életnek mindig is sajátja volt és lesz.     

 

 

A vakhitek, tévhitek,  téveszmék akkor kezdenek a legveszélyesebbek és legfélelmeteebbek lenni, amikor negatív karakterek, vezéregyéniségek saját hatalmi, politikai érdekeik ideológiájukul használják fel, erőszakos, sőt háborús célok szolgálatába állítják ezeket. S szörnyű tetteiket ezekkel próbálják magyarázni, indokolni. 

 

 

Legszélsőségesebb és legszörnyűbb  példa erre Hitler fajelmélete, s ennek következménye, realizálása a gyakorlatban: több millió ember elpusztítása, halálba küldése a második világháború során. Ám visszefelé menve az időben  - sajnos sok példát találhatunk az elmúlt századokban is a tévhitek, vakhitek romboló, pusztító következményeire. Amelyekben ártatlan, jószándékú, igaz lélekkel, fényes szellemmel és  és neme jellemmel megáldott nők és férfiak is áldozatul estek. Mi amilyen maga Jeand'Arc is volt. 

 

 

Johanna  tanulatlansága, műveletlensége ellenére, született intelligenciája, okossága révén rövid földi élete során többet tett népéért, mint annak korabeli szűklátókörű, tehetetlen, korrupt, önző  és képmutató  uralkodói és egyházfői. Az ő személyes értékei - és mindazok az értékek, amikre önmaga előtt felesküdött, amelyek mellett kiállt, s amikért harcolt - távol álltak mindenféle számító, aljas és piszkos érdektől. Az ő egyedüli érdeke az ember pozitív érdekeinek egyik legnemesebbikeként tört utat magának tetteiben. És ez nem más volt, mint saját hazájának megmentése, egyesítése. Emberi, sőt történelmi értéke és érdeme, továbbá ez az egyetlen, fent említett érdeke méltó volt egyéniségéhez és szerepéhez. 

Az orleans'i szűz oly nemes és értékes személyiség volt, amilyen évszázadonként egy, ha születik. E törékeny és ugyanakkor energikus leányzó merész kiállása, következetessége és kérlelhetetlensége, igazhitének, nézeteinek, szándékainak bátor védelme, tettekben is felvállalt váteszi szerepe olyan teherbíró képességet mutatott, amit még a korabeli harcedzett férfiak is megcsodálhattak azidőben, és megirigyelhetnének akár ma is. Mindössze 3 év leforgása alatt (!) 1428-1431-ig zajló aktív tevékenysége és mozgalma  olyan - századokra kiható és követendő - példaként szolgált a világtörténelemben, amely akkor páratlannak számított. 

 

És sokaknak szolgál ma is példaképül szókimondó, nyílt, őszinte szabadelvű személyisége, amelyben jól megfért egymás mellett küldetés-vállalásának komolysága és laza, gyengéd humorral átitatott stílusa. Mindezen tulajdonsága miatt, és hogy végig megmaradt egy végtelenül közvetlen, szerény, egyszerű, műveletlen lotaringiai parasztlánynak - barátai, bajtársai és szegények szemében egy  nagyon is szerethető nőszemélyként tisztelték. 

 

Életében sem jellemben, sem szellemben, sem erőfeszítésben, sem támogatottságban, sem kiállásban nem ért fel vele  az őt utóbb eláruló, s megvédeni nem hajlandó  király (akit éppen ő segített korábban a trónra) sem pedig a mézes-mázos stílusú, de ugyancsak képmutató  Cauchon püspök. Akinek legfőbb, és önző érdeke a világi és egyházi hatalom fenntartása volt. Aminek érdekében meglehetősen simulékony, gerinctelen magatartást tanúsított. Önzése, hatalomféltése, egyházi intézményének görcsös megvédése pedig abban és akkor csúcsosodott ki igazán, amikor elítélte és máglyára küldte, tűzbe vettette a "franciák virágszálát."

 

S mi más lehetett az akkori királynak is (VII. Károly) a legfőbb érdeke,  mint saját uralmának, helyzetének megtartása és megszilárdítása? Ezért még alapjában véve nem kellene őt elmarasztalnunk. Ám azért már igen, hogy aljas módon elárulta ezt a szegény, jóindulatú, jó szándékú leányt, aki őt trónra segítette. Mint minden hatalmát féltő vezető - ő is ódzkodott attól, hogy e népvezérré vált lánnyal valamiféle szövetségre lépjen - inkább segítette annak elfogását.

 

Bármily sokszor is találkoztak (1429-31 között) és  a királyi udvarban beszélgettek, vagy  vitatták az angolokkal való következő összecsapás terveit - a király lány iránti kezdeti bensőséges, baráti  viszonya soha nem színeződött át a szerelmi vonzódás bármiféle halvány árnyalatával. Pedig az akkor 26 éves dauphin (trónörökös) és a 16 éves lány között "elvileg" lehetett volna valami. 

 

De gyakorlatilag semmiképpen nem, mert a dauphin már akkor is csak a könnyűvérű, üresfejű fehérnépek iránt érdeklődött. És Jeanne sem nézett rá soha másmilyen szemekkel, mint királyára (koronázása 1429 nyarán volt) néz valaki. A többi férfi között is mindössze harcostársai és közeli, igaz barátai akadtak "csupán".     

 

A 12 évig trónörökösi címmel élő, majd aztán végleg megkoronázott Charles bizonyos kormányzási, vezetői és szervezési erényei mellett meglehetősen  jellemtelen tetteivel is beírta nevét a százéves háború történetébe. S bár a "győzedelmes" melléknévvel aposztrofálják őt a francia történelemben, az angol hódítók kiűzése - igaz, az ő uralkodása alatt történt - nem egyedül az ő érdeme volt.  Ehhez már jelentősen hozzájárultak azok a belviszályok is, amik folyamatosan gyengítették az angol birodalom erejét akkoriban. Mindent összevetve: sokkal értéktelenebb személyiségnek bizonyult Johannánál - mind emberi, mind pedig történelmi értelemben.

 

A fentiekből is következik, hogy - ugyanúgy, mint az emberek - a királyok sem voltak egyformák a történelem során jellemüket, erényeiket, gyengeségeiket, szándékaikat, eszközeiket, vezetési taktikájukat illetően. Ma is vannak az országot vezetők, a hatalom birtokosai s gyakorlói  között a népért kiálló, jóságos, humánus, karizmatikus vezető egyéniségek, s léteznek köztük az elnyomást előszeretettel alkalmazó diktátorok is. 

 

Mint ahogy régen, a történelem során is uralkodtak igazságos királyok és kegyetlen, véreskezű zsarnokok egyaránt. Ám a hatalomhoz mindegyikük ragaszkodott. Ez magától érthető volt, s érdekükben is állt - mert mitől uralkodó valaki, ha nem ettől - s  mindig is hatalmuk, birodalmuk megerősítése volt igazi szándékuk. 

 

Abban azonban különböztek, hogy miféle eszközökkel éltek, milyen módszereket vetettek be a kormányzás és hatalmuk megszilárdítása érdekében. 

Hiszen azt nem tagadhatja senki, hogy jellemi tulajdonságaik, erényeik, műveltségük, intelligenciájuk, szigorúságuk vagy gyengeségeik emberi tartásuk, néphez való viszonyuk tekintetében azért volt "némi különbség" mondjuk Jagello Ulászló és Szent István, Mátyás király és VIII. Henrik, Nagy Péter és  Rettegett Iván, vagy Mária Terézia  és fia, II. József személyisége és tevékenysége között.

 

De térjünk vissza Johanna személyéhez. Hogyan is tudott volna ez az erőteljes lelkületű és szellemű, szabadelvű - nő létére a harcban  rendkívüli fizikai erővel bíró, de ugyanakkor törékeny  lány - együtt működni egy olyan minden ellenvéleményt letipró személyiséggel, akinek erkölcsi-, és szellemi értékrendje, istenképe, vallási felfogása és hatalmi érdekei homlokegyenest különböztek az övétől. Aki Istent - önmaga és   egyháza számára akarta "kisajátítani", s aki ki a másféle - általa hangoztatott, eltérő - nézetektől jobban félt, mint magától az ördögtől. 

 

Akinek felfogása abban összegződött, hogy "az inkvizíció arra való, hogy lenyesse az egyház fájáról a vadhajtásokat, majd átadja a világi hatalmaknak, hogy égessék el azokat." Cauchon ezt az ártatlan fiatal lányt is egy ilyen "vadhajtásnak" tekintette, akit rögeszméjével együtt kíméletlenül el kell távolítani, el kell pusztítani az egyház tisztaságának megőrzése érdekében.

Többek között az eretnekség bűne, valamint elveinek fenntartása miatt kellett 1431. május 30-án a roueni főtéren szörnyű kínok között a máglyatűzben elevenen elégnie Jean d'Arc-nak is, akinek szívét  - a szemtanúk leírásai alapján - nem tudták a lángok megsemmisíteni. Hamvait aztán összeszedték és újra elégették, majd a Szajnába szórták. A király - aki árulásával az inkvizíció karmaiba juttatta és a papi testület ítéletének szolgáltatta ki ezt a 19 éves szegény leányt - csak távolról figyelte az eseményeket, és semmit nem tett a megmentése érdekében. 

 

 

Jean d'Arc históriájában és legendájában is - mint sok hasonló tragikus, sorsdöntő  eseményben -   szemléletesen és elevenen néznek egymással farkaszszemet, majd csapnak össze, viaskodnak és harcolnak egymással az ellentétes emberi értékek és érdekek. Amik - különböző színtereken, más és más formában és hatásfokkal - a történelem során, sőt napjainkban is számtalanszor torkollnak drámai konfliktusokba vagy tragédiába.   

 

Az alkotásukban, munkájukban boldog, kiegyensúlyozott, hivatását megélő és kiteljesítő emberek  mindig példává, mintává, megbecsülhetővé válnak saját népük, családjuk és más normális emberek előtt. Azok viszont - akiket mindössze, csakis önös, önző érdekeik hajtanak  - ne számítsanak sem szeretetre, sem pedig megbecsülésre. Sem önmaguktól, sem pedig másoktól Épp ezért, eme előbbi okokból tekinthető - Szent Johanna mellett még - szép és kiemelt példának a bibliai Mária is. Aki ugyanúgy egyfajta isteni küldetést teljesített élete során, mint a franciák ikonjává, szentjévé vált mártírja az orleans-i szűz évszázadokkal később. 

 

Bár Názáreti Máriának nem kellett szörnyű kínok között, megalázottan fiatalon meghalnia - mint Johannának - de éppen elég szenvedést és fájdalmat jelentett számára  látnia azt, hogyan múlik ki az ő szeplőtelenül fogant fia a keresztfán. És mégis - mindezek ellenére - földi és túlvilági élete is boldog volt. Úgy is fogalmazhatnék: boldoggá lett. Itt e földön először is azért, mert a kis Jézust világra hozta, Józseffel együtt megóvta kis gyerekkorában ellenségeitől és felnevelte őt 

 

A továbbiakban pedig fia megváltó szerepének tudatosulásával és hitével, fia személyes áldozatának megtapasztalásával és végigkövetésével - anyai   tehetségével, képességeivel és érzelmeivel mindvégig teljesítette  hivatását, amire ő megszületett, amire ő felkéretett (ha szabad ezzel a szóval élni.) Tökéletesen teljesítette azt, azt, amire az Úr és angyali kara elküldte és felhatalmazta őt. Amikor pedig boldogsága még teljesebbé vált: mennybe menetele után  viszontláthatta szeretett  fiát és az Úr oldalán megdicsőülten, malaszttal élhetett tovább.

 

Farkasfalvy Dénes és Max Thurian szavait hívom segítségül azért, a Szent Család rendkívüli erkölcsi, emberi, bibliai és spirituális értékeit érzékeltessem. Azokat az értékeket, amelyek kizárólag pozitív, évezredekre kiható érdeket szolgáltak mindannyian:  az egész  emberiség megmentésének,, megváltásának érdekét. "Mária  a keresztény teológia szerint a kereszt alatt ismét anyjává válik a feltámadt  Jézusnak, vagyis lelki értelemben újra megszüli. 

 

Szerepe mindenképpen központi a megtestesülés, a megváltás révén és egyben alárendelt is Jézus Krisztusnak, aki a kánai mennyegzőn, első csodatételekor már előrevetíti a kereszt óráját: Még nem jött el az én órám. Majd a keresztről, szenvedései közt sóhajtva így szól le hozzá: Asszony, nézd ő a te fiad. Jánoshoz fordulva pedig : Nézd, ő a te anyád! 

 

Ami egyértelműen azt jelenti: "attól az órától házába fogadta  őt a tanítvány" - ahogy azt olvashatjuk János evangéliumában. Innentől kezdve tehát Mária eddigi anyai feladata kiegészül egy újabbal, Isten megtestesült igéjének a szolgálatával. Mégpedig olyan egyre  erősödő hittel, amelyben az Anyaszentegyház jelképévé válik és neve az egyházzal összefonódik. A kereszt lábánál létrejött az új szövetség, amelyben isten népéből Isten családja lesz. Az Egyház önmaga megtestesülését és e megtestesülés titkának folytatását látja Máriában. Annak a titoknak a folytatását, mely Mária méhében vette kezdetét."

Eddig a rendkívül lényeglátó, érzékletes és szép jellemzés a megváltó édesanyjának szerepéről,  jelentőségéről és hivatásáról.

 

 

A fentieket válaszolhatnám mindazoknak, akik esetleg azt kérdezhetik: ugyan hogyan lehetett boldog az az anya, aki saját fiát látta a megaláztatás, megszégyenítés és keresztre feszítés útján végighaladni,  s végül ott előtte  meghalni? S vajon hogyan lehetett mégis alapjában véve boldog maga az Isten, aki  egyszülött fiát áldozta fel, "hagyta", hogy megkínozzák, majd keresztre feszítsék, ahol aztán meghalt? (Igaz, kezdettől fogva hitte és tudta is, hogy képes lesz őt feltámasztani halottaiból.) A mindezekre adott válaszomat az alábbiakban kibővítem Traurausch Liza interneten is megjelent igehirdetésével, amelyben - a következőket fogalmazza meg:   

 

"Jézus megaláztatása,  kínszenvedése, kínhalála az ő számukra (s minden igazán érző akkori ember számára) is mérhetetlen szenvedést jelentett - de mindennek meg kellett történnie. És így kellett megtörténnie. Jézusnak mennie kellett korbácsoláson, töviskoronán  keresztül, amíg oda nem tette két véres kezét atyja elé: Bocsáss meg nekik! Isten törvénye, miszerint a bűn és a büntetés elválaszthatatlanul összekapcsolódik, össze van kötve - csak ebben csak így érvényesülhetett. 

 

Isten fiának le kellett jönnie a mennyből és áldozatot kellett hoznia, másképpen az emberiség bűneinek megváltása nem jöhetett volna létre. Az ítélet végre hajtatott, a törvénynek elég tétetett. "Én Istenem, miért hagytál el engem?" - kérdezi a keresztfán Jézus. Hát ezért - mert a törvény szent, visszavonhatatlan, megmozdíthatatlan és örök. De Isten szeretete nagyobb a törvénynél, s Isten közé tette saját véres szívét, az Ő Egyszülött fiát. 

 

És így  kellett, muszáj volt szenvednie Krisztusnak. Aki választ vár utolsó szavaira: Mért hagytál el engem? Erre most - kétezer év után - így válaszolhatnánk: ÉRTÜNK! A bűnnel teljes emberiségért! Értem! És éretted! Hogy is írja Lukács evangéliuma? "Így kellett lennie, így kellett szenvednie Krisztusnak és feltámadnia harmadnapon."  (Az igehirdetés szavai itt bezárva.)

 

Mária, Isten és az akkori időben élő hívő emberek tehát azért voltak, azért lehetettek szenvedéseik mellett, és szenvedéseik ellenére is  boldogok (mint erre fentebb utaltam) mert szemtől szemben megtapasztalták azt, hogy megvalósult maga az egész  megváltás. Örültek és boldogok voltak valamennyien, hogy e korszaknyitó, rendkívüli esemény előkészítésének részesei lehettek akkor, valamilyen szinten és módon. 

 

Akár passzív szemlélőként, tanúként a keresztút stációit követve, akár aktív cselekvőként, mint a Szent Család és az őket védelmező segítő tanítványok, barátok, rokonok és ismerősök, minden hívük és imádóik. Létre jött és mindaz megtörtént tehát, aminek meg kellett történnie, és emellett rendületlenül hittek mindannyian Jézus előre megjövendölt, megírt feltámadásban, ami vigaszt jelentett valamennyiük számára. Leginkább pedig akkor vált boldogságuk teljessé, mikor Mária  - földi létét és feladatait befejezvén és teljesítvén - testestül-lelkestül felszállt a mennybe - fia dicsőségébe. 

Nemcsak őt töltötte el boldogság és erős hit, hanem férjét, Józsefet is, akire az Úr rábízta   Máriát. Eljegyezte őt, s így lett aztán e szent családnak a feje. Szeretett asszonyához hasonlóan  ugyancsak mennyei küldetését teljesítette az oldalán. S bár testi kapcsolatba nem került vele - mindvégig meleg szeretettel ragaszkodott hozzá.  E kis család oltalmazása, védelme örömet, boldogságot jelentett mind önmagának, mind hozzátartozóinak, mind pedig  környezetének, embertársainak. 

 

Az egész család annak szellemében és hitében  élt, amit a Teremtő és a Szentlélek plántált át reájuk. Magatartásukat, viselkedésüket annak az életbölcsességnek az elvei határozták meg, amire később cseperedő, felnőtté érő fiuk, Jézus tanította, biztatta híveit, tanítványait:  "Boldogíts és úgy légy boldog!" Így  élete, majd túlvilági megdicsőülése is ugyanolyan boldog volt Józsefnek. Ez az önzetlen, szelíd ácsmester nemcsak jegyesével, Máriával egyezett meg egyszerűségében, jámborságában, hitének erősségében és felvállalt hivatásának teljesítésében, hanem a későbbi történelem során fellépő és cselekvő orleans-i szűzzel is. 

 

Igaz, hogy életük, tetteik más színtereken és másféle célok érdekében zajlott, de mindannyiuk értékrendje ugyanolyan magas szintű volt. Magas rendű erkölcsi, emberi értékeik megőrzésében, igazhitükben és cselekedeteikben  ugyanolyan állhatatosságot mutattak valamennyien. József mintának állhat  minden édesapa előtt - mint az önzetlen szeretetnek, az odaadásnak, az áldozatvállalásnak örök példaképe. Aki mindenkor felismert képességeinek tudatában, belső lelkiismerete, belső vezére szerint s küldetésének megfelelően cselekedett.

 

Akárcsak Szent Johanna tette azon  a területen, ahol hazája fennmaradása, védelme volt a tét. József számára pedig - akár Mária számára - talán még ennél is több: az egész emberiség megváltása, Isten tervének, azaz az Új Szövetségnek a létrejötte; az, hogy ebben ő is segédkezzen, hogy ezt a maga módján előkészítse, s minden erejével támogassa. Ezért József - családja megvédésével, megmentésével  - a szeretet és önfeláldozás jegyében - vállalta a sok-sok  megaláztatást. Elviselte a rosszindulatú megjegyzéseket, a sokszor reá zúduló alaptalan vádakat, amivel sokan sújtották őt. S mindezek ellenére boldogan teljesítette atyai kötelességeit és küldetését.  

 

 

Vállalta a nevelőapa szerepét a világ előtt és Mária oldalán. Holott nem is volt valódi apja a kis Jézusnak, mégis ugyanúgy gondozta, ápolta és szerette, mintha igazi, édes fia lett volna. Az ő óvó, gondos nevelése, iránymutatása is hozzájárult ahhoz, hogy a Megváltó valóban azzá vált, amivé lett: szegények, hívők gyámolítójává, tanítójává, gyógyítójává. 

 

Ezért az ő későbbi szentté avatásával is maga az igazság, becses személyének és tetteinek méltó megbecsülése érvényesült, éppúgy, mint Jean d'Arc esetében. Akinek perújrafelvételében előző ítélete megsemmisítésében, rehabilitálásában, majd szentté avatásában is bebizonyult: az igazság  - ha később is - mindig győzedelmeskedik. És - habár utólag - mindig igazolódnak, hogy valójában mik is az igazi erkölcsi és emberi értékek. Azok, amiket az emberiség, vagyis mindannyiunk érdekében meg kell becsülnünk,  követnünk és alkalmaznunk kell egész életünkben.

 

Igazolódik továbbá az is, hogy kik voltak ténylegesen azok a személyek, akiknek gondolatai és cselekedetei mindezeket a nemes, fontos és nélkülözhetetlen értékeket hordozták és szolgálták. S idővel bebizonyosodik az is: kik szolgálták csupán  saját maguk érdekeit a tetteikkel, s kik segítették valójában az össznépi haladást, sőt az egész emberiség gazdagabb, szabadabb és békésebb életét. Sajnos, legtöbbször csak idővel és utólag.  

 
 

 SUMMÁZAT: MI TEHÁT A LEGFONTOSABB ÉRTÉK?

 

 

 

Saját képességeink, hivatásunk, küldetésünk biztos felismerése, az, hogy miért is vagyunk,  élünk és munkálkodunk személy szerint ezen a földön: ez az egyik legnagyobb érték - amit csakis a szereteten keresztül tudunk gyakorolni, életre hívni. Ez a leglényegesebb. S természetesen: ez az, aminek - a szeretet mellett - soha nem szabad megváltozni, elmúlni, amit soha nem szabad mellőzni sem a saját életünkből, sem pedig a másokéból!   

 

 

Ez a legfontosabb - de nem az egyetlen és egyedüli - személyes érdek ami létezik, illetve létezhet és működhet. Mert személyes érdek - ezen kívül is - rengeteg lehet, és egyénenként a legkülönbözőbb fajta. A legapróbbaktól kezdve a legnagyobbakig. De ez a legfontosabb, a legalapvetőbb, a leginkább előbbre való. Miért? Azért, mert az önmagát ki nem teljesítő, az önmaga megteremtését elmulasztó ember csak tétován kószál, teng-leng a világban. Nem lehet biztos pont, követhető irányítótorony senki számára.

 

A feladatait pontosan nem ismerő, bizonytalan, határozatlan értékekkel bíró, céljait fel nem ismerő, fel nem vállaló ember nem lehet hasznos sem önmaga, sem családja, sem gyermekei számára. Egyszerűen azért, mert aki elfelejti, vagy tudatosan elmulasztja egyénisége kibontakoztatását, ha nem vállalja ezt a hatalmas kihívást, ha nem vállalja egyéni tapasztalatai és műveltsége megszerzését - annak nem lesz mit átadnia gyermekeinek, unokáinak. 

Mert a szereteten kívül ez a legfontosabb, amit egy apának, anyának, nagyszülőnek át kell adnia. Ám ha belegondolunk: a személyiség kiteljesítése maga is a szeretet szerves része, tehát ha ezt az élményt nem adja át valaki, akkor szeretni sem tudja őket igazán, és nem is tudta soha. Csak az tudja önmagát kiteljesíteni - aki önmagát szereti. S aki önmagát nem szereti - az másokat sem tud szeretni soha.  Ha valaki önmaga szeretetének, kiteljesítésének nagy lehetőséget elherdálja - akkor az utódai is így, és eszerint fognak cselekedni.  És ennek értelmében ők sem fognak arra törekedni, hogy megvalósítsák önmagukat.  

De vajon nem unalmas és egyhangú az, ha mindenki egyaránt önmaga képességeinek kiteljesítésével foglalkozik? De nem ám! Épp ellenkezőleg. Hisz mindenki a saját egyénisége, személyisége,  egyéni lelkülete, szelleme, fizikai ereje szekint végzi el mindezt. És ez már önmagában véve maga a változatosság. S mint tudjuk: minden ember más, természete, képességei, szándékai stb. szerint. ("... fán se nő  egyforma két levél."- írja Kosztolányi.) 

 

Az emberi tulajdonságok, elképzelések, tervek, óhajok, szándékok, képességek variációja végtelenül sokféle, színes és változatos - hát akkor hogyan lehetne mindez, mindezeknek a megvalósítása unalmas, egyhangú? Tekintettel arra, hogy nemcsak az ember, hanem annak mindenféle érvényesülési lehetősége, önmegvalósítása pazar változatossággal jár ebben a végtelen világban - ezért én magam azt az embert nevezném savanyú, unalmas, egyhangú egyéniségnek, aki ezt a mérhetetlen gazdagságot nem veszi észre, s mindezt  unalmasnak és egyhangúnak találja. 

 

Hiszen pont a változatosság, a sokszínűség, a "másmilyenség", a különbözőség teszi világunkat színessé, izgalmassá, szerethetővé, gazdaggá, varázslatossá és egyáltalán: élhetővé. S ami baj, probléma, kibékíthetetlen konfliktus, gyűlölködés, háborúskodás és bűn létezik e földön - az éppenhogy nem ebből fakad. A bajokat nem a sokszínűség, a vélemények különbözősége és szükségszerű ütköztetése okozza, hanem az emberben megbúvó, s onnan előtörő gyűlölködő indulatok, gonosz hajlamok, melyeknek sokszor nem tudunk, vagy nem akarunk gátat vetni.  Hogyan is éneklik a gyerekek a Valahol Európában című musicelben Dés László-Nemes István dalát?

    .                                               .
                                                                      " Ami fontos az, hogy úgy legyen,
                                                                                  Az, hogy mindenki másmilyen.
                                                                                               A zene is csak ettől igaz,
                                                                                                         S a dal csak így lesz szép."

 

ÉRTÉKREND,  ÉRDEKREND  EMBERI  SORS

 

Ha  a szülő nem rendelkezik biztos és erős értékrenddel, szilárd erkölcsi alappal, amelyből személyes érdekei kisarjadnak és megvalósulnak - akkor gyermekei sem fognak ilyennel rendelkezni. (Hiába ad esetleg az iskolai nevelés efféle alapokat - az nem elég! Sokkal fontosabb a család, a szülők hatása.) Egyszerűen követik a rossz példát (bár itt is lehetnek kivételek.) És miért? Mert nem találnak olyan igazodási pontokat, nem kaptak kézhez olyan fundamentumot, amire építhetnek. 

Nem találnak olyan útjelző elveket, szempontokat, amiknek alapján majd a saját törekvéseiket megvalósítják. Itt természetesen egyedül csak az alapról lehet szó, amit fontos, hogy kézhez kapjon a fiatal, életet kezdő utód. S nem az eszközöket kell "alájuk adni", az egyéniségükhöz illő terveket, módozatokat, célokat, feladatokat kell szájukba rágnunk, számukra kitalálnunk. Ezeket mind saját maguknak kell majd kimunkálniuk. Mert ha mindent készen kapnak - éppen ellenük dolgozunk. 

A felnövő nemzedék tagjai sem spórolhatják meg a megpróbáltatásokat, a feladatok, konfliktusok egyéni megoldását. Nem takaríthatják meg számukra küszködést, az esetleges szenvedéseket, amik reájuk várnak. Az emberré, felnőtté váláshoz mindezekre mindenkinek, így nékik is szükségük van. Nincs rosszabb, mint olyan emberként élni, akinek mindig minden sikerül. 

Túl unalmas annak az élete, akinek mindig minden simán összejön, soha nincs semmilyen anyagi nehézsége, megoldandó problémája, nehézsége, konfliktusa Akinek minden a szájába repül, soha semmit sem kell megoldani, mert szülei mindent a feneke alá tettek. Akit elkényeztettek gyerekkorában - az ifjúként, ha megkapja az élettől az első pofont, könnyen előfordulhat, hogy az öngyilkosságba menekül a megrettenéstől. Mindenkinek meg kell küzdeni az élet nehézségeivel és muszáj saját magának legyőzni azokat. 

A hetvenes években Sándor György humoralista ballagási paródiájában az igazgatói beszéd egyik nagy poénjeként hangzott el a következő: "És most Felétek fordulok, végzős növendékeink. Jusson eszetekbe néha iskolánk, és ha bármi problémátok adódik az életben: azt oldjátok meg magatok!" Még ma is sokan meghökkennének, ha ez a mondat elhangozna egy iskolai ballagási búcsúztatóban az igazgató szájából. Pedig tulajdonképpen ennek nagy igazságtartalma van, és nyugodtan el is hangozhatna! 

Hiszen - ha jól belegondolunk - egy szülő, tanár vagy a már elvégzett iskola számára az jelentheti a legnagyobb dicséretet, ha már teljesen szükségtelenné válik az egykori diák számára. A gyermek számára nem az a legnagyobb áldás, ha szülei még felnőtt korában is örökké tanácsokkal támogatják, örökösen tángálják, ihingetik, s minden apró dologban rászorul az ő segítségükre. Hanem az, "ha rájön arra, hogy saját életben maradásához, problémái megoldásához szülei  már szükségtelenek számára." - írja Donald Walsh is.

Persze  nagyon félreérti ezt a megállapítást az, aki úgy fogja fel, hogy az életét éppen felépítő, saját gyermekeit nevelő édesanya vagy édesapa - aki ehhez a felismeréshez eljut - az már nem szereti szüleit. Holott éppen azért szereti, mert egész addigi nevelésükkel eljuttatták őt a teljes önállósághoz. Hogy eljuttatták következésképpen ehhez a felismeréshez is. És természetesen ennek megfelelően cselekszik, neveli gyermekeit - és ezzel bizonyítja, fejezi ki igazán szülei iránti szeretetét.   

Tehát - mint említettem - a felnövő fiatalság - természetesen már az általa megválasztott utakon jár, az általuk kimunkált tervekkel, hozzájuk illő, egyéniségüknek megfelelő, másfajta eszközökkel él. És ez a helyes. Hiszen ha ugyanolyan eszközökkel élnének - az semmiképpen nem lenne jó, nem lenne helyes, sem célravezető, sem pedig megfelelő. Szégyen lenne rájuk nézve is, meg szüleikre nézve is. 

Ha a felnövő nemzedék ugyanazt és ugyanúgy tenné, mint a megelőző - akkor soha, semmiben nem lenne fejlődés. Viszont ha a szülők, nagyszülők megteremtik a maguk egyéniségét, kiteljesítik képességeiket - akkor biztos, hogy nem hoznak szégyent és boldogtalanságot sem a saját maguk, sem a hozzátartozóik fejére. S ebben az esetben lesz is megfelelő örökség, amit átadhatnak. Mert hogyan is írta Hemingway? "Az ember nem szégyenkezhet olyanon, ami miatt csak büszkeséget és boldogságot érez."     

Érdek az sokféle van. A teljesség igénye nélkül: létezik anyagi, politikai, gazdasági, nemzetközi, nemzeti, családi, személyes, önző anyagi, etnikai, országos, egyéni-, és közérdek, hivatali-, és magánérdek, lakóközösségi-, és lakói érdek, betegjogi-, és orvosi érdek, munkahelyi, vállalkozói, dolgozói, munkavállalói, munkáltatói stb. érdek. Ezek közül egyik vagy másik vagy akár többféle is meghatározhatja, irányíthatja egy-egy adott döntésünket, cselekedeteinket.


A legideálisabb, ha valaki teljes mértékben össze tudja egyeztetni egyéni, személyes érdekét a tőle elvárt igényekkel. Például: összhangot tud teremteni saját hivatásának gyakorlása, saját önmagvalósítása, személyiségének kiteljesítése és a magánélete között. Azaz: össze tudja hangolni mindezeket, meg tudja találni és valósítani a megfelelő arányt ezek között úgy, hogy mindegyikre biztosítani tudja a szükséges időt. Állítom, hogy a világ egyik legnehezebb problémája ez. S bizony nagyon kevesen tudnak ezzel megbirkózni, sokkal kevesebben, mint ahányan ezt állítják vagy dicsekszenek vele. 


Az előbb felsorolt érdekek mindegyike jellemezhető egy bizonyos címkével. Besorolhatók két kategória valamelyikébe, jellemezhetők egyetlen szóval: vagy negatív vagy pozitív érdekről van szó.  De  mit értek én személy szerint negatív vagy pozitív érdeknek? Röviden és velősen: az egyik végső soron nem segíti elő sem az egyén, sem a környezete (vagy tágabban: társadalmi környezete) fejlődését, a másik viszont igen, sőt egyenesen arra irányul. 

Amennyiben egy ember adott cselekedeteit, sőt egész tevékenységét az alapvető erkölcsi értékek szabják meg s ezek szellemében cselekszik - akkor legyen szó bármilyen érdekről, ami őt hajtja, ami elé kerül - az csakis pozitív érdek lehet. És ebből világosan következik, hogy minden olyan választott érdek, ami őt hajtja, melynek irányában cselekszik - csakis negatív lehet akkor, ha teljesen elveti, figyelmen kívül hagyja ezeket az alapvető normákat. Azaz nem ezek határozzák meg tetteit. 

S nem azért nem határozzák meg tetteit, mert nem istenhívő, nem vallásos ember. Hanem azért, mert nem fogadja el, nem tekinti követendőnek, betartandónak, illetve betarthatónak ezeket az alapértékeket. Mindebből világosan következik, hogy az erkölcsi alaptörvényeket nem csak azoknak "illik vagy illene" betartani, akik hívő embereknek tartják magukat. Helyesebben: nem  ezért, nem magáért az istenhit miatt kell ezeket betartani, hanem az emberi együttélés harmóniájának, tisztaságának, rendjének érdekében.

De másképp is fogalmazhatnék, megfordítva is: nem attól vagy azért lesz valaki hívő ember, mert magáénak érzi és be is tartja ezeket az értékeket, hanem azért, mert élete tapasztalatai alapján meggyőződésévé vált az, hogy létezik az isteni energia és rendületlenül hisz a Teremtő hatalmában, erejében és segítőkészségében. És abban, hogy ez az energia az ő személyes életét és cselekedeteit is befolyásolni, segíteni, támogatni tudja, arra képes. És ezek miatt aztán természetesen elfogadja, és be is tartja az alapvető értékeket, amik Istentől származnak, s Mózes közvetítésével kerültek annak idején kihirdetésre. 

Ezeknek az értékeknek az elfogadása tehát szükséges, de nem elégséges feltétele a hívő ember vallásosságának. Ami lényegesen több és mélyebb, magasztosabb és következetesebb csupán e törvények követésénél, betartásánál. Még ennél is nagyobb bajok lennének a világon, ha ezekre az alaptörvényekre fittyet hánynának mindazok, akik nem hívő emberek mondván: "Rám ez nem vonatkozik, hiszen nem vagyok vallásos!" 

 

Mintha egy ateista ember nyugodtan lophatna , csalhatna csak azért, mert történetesen ő nem hívő ember...Így is számos gond, baj, probléma, konfliktus - sőt drámai helyzet is - adódik amiatt, hogy sokan kimondatlanul is eszerint cselekszenek. Viszont nagy örömünkre és szerencsénkre: a legtöbben nem. Hála istennek!... 

Summa summárum: akkor mehetnek dolgaink rendben, tisztességesen itt, ezen e földön, akkor működhet továbbra is - ha néha kattogva is - az emberi együttélés gépezete, ha hívők és nem hívők valamennyien (vagy legalábbis a többség) elfogadjuk és betartjuk az alapvető erkölcsi törvényeket. Ha mindannyian ezután is ragaszkodunk ezekhez az értékekhez. 

 

Ez a Teremtő által elindított gigantikus, sokszínű és zsibongó - hol felemelő hol lehangoló, hol derűs hol szomorú, hol komikus hol tragikus, hol tanulságos hol ostoba, hol igazságos hol igazságtalan -  földi társasjáték rendje és menete menthetetlenül felborul, kaotikussá válik, ha nem annak fogjuk fel, ami valójában, ha nem a szabályok, törvények alapján játsszuk azt. S ha egy társasjáték felborul és kaotikussá válik - annak setjthetjük, sőt tudjuk: mi szokott lenni a következménye. Ha nem annak fogjuk fel,  ha nem aszerint cselekszünk, amiért, aminek okából megteremtett bennünket az Úr annak idején - annak sokszor látjuk magunk is a - többnyire súlyos - következményeit.  

Ha nem egy olyan társasjátéknak fogjuk fel - legalábbis a legtöbben - aminek nagyon is komoly tétje van: mindannyiunk élete. S ennek a tragikomikus játéknak   minden öröme és élménye, minden színe és varázslata, minden mozgalmassága és izgalma  egyszeriben elveszik, ha játékszabályok nélkül folytatjuk azt tovább. 

Olyan soha nem lesz a földön - ebben az illúzióban nem ringatom magam - hogy minden egyes ember egyöntetűen, önként és dalolva  ilyen felfogás szerint él és cselekszik. De ha már a többség igen - már akkor is normálisan, elfogadható mederben folyna ez a bizonyos földi társasjáték. Manapság még idáig sem jutottunk el mindenütt, és mindenben. 

 

Ez azonban nem azt jelenti, hogy azért, mert eddig nem tudtunk idáig eljutni ezer meg ezer év után sem -  azért ez a helyes és mérvadó, ahogyan most él a föld lakossága. És nem jelenti azt semmiképp, hogy azért ez a helyes és optimális, mert az emberiség így is elvan valahogy, ahogy jelenleg él. Holott igenis élhetne sokkal jobban és boldogabban is! Mert nézzünk csak körül...  

Visszatérve az érdekek negatív vagy pozitív voltának, jellegének elemzésére - a következőkkel folytathatom: az érdek  azzal, azáltal színeződik, nemesedik át pozitívvá vagy negatívvá, hogy ezeknek a fent említett erkölcsi törvényeknek a szellemében cselekszik valaki avagy nem. Ha egy apa például családja jobb megélhetése érdekében munkahelyet változtat, mert az új munkaköre lényegesen több fizetést biztosít részére - azt lehet-e, szabad-e a piszkos anyagi érdekekkel magyarázni? Vajon negatívvá válik-e ettől az érdeke ami erre ösztönzi? Hiszen családja szeretete, jobb megélhetése, nyugalma, békéje hajtja erre - néki most ez az érdeke. 

Ettől ő még nyugodtan továbbra is kibontakoztathatja tehetségét, folytathatja önmegvalósítását. Rajta múlik, hogy miféle megoldásokkal tudja mindezt a változást áthidalni. Ugyanezt mondhatnám el a hazájukat elhagyó emigránsokra, a több fizetésért, jobb egzisztenciális körülményekért, hivatásuk gyakorlásáért eltávozó szakemberekre, munkásokra, orvosokra, művészekre. Távolról sem lehet őket ezért leszólni, elítélni, pálcát törni felettük, sőt! Mindenképpen pozitívnak könyvelhetjük el egyéni érdekeiket és döntéseiket egyaránt, ami szerint cselekedtek, amit szem előtt tartottak kivándorlásukkor.

S kérdezem én: nem éppen azért kényszerül valaki a munkahelye megváltoztatására vagy hazája elhagyására, mert annak az országnak a vezetői éppen hogy elvetik az alapvető erkölcsi törvényeket saját haszonszerzésük, hatalmuk érdekében? S ő pontosan ezért nem tud családjával együtt normálisan megélni? Vagyis azért, mert a hatalom képviselőinek érdeke teljesen más, mint az övé? 

S pont ezért válik a hatalom képviselőinek az érdeke negatív érdekké, az övé pedig pozitívvá. Mert amíg azok jelentősen gazdagodnak, milliárdosokká válnak addig ennek a családapának (aki nincs ezzel egyedül!) a megélhetése kerül veszélybe! Az ő érdeke tehát - amellett, hogy teljesen más, mint a hatalom képviselőinek az érdeke - pozitívnak mondható. Ám a kormány vezetőinek érdeke egyenesen negatívnak, mondhatnám önző érdeknek minősül.

Teljesen más "elbírálás alá" esik az, aki  netán bűnös mellékösvényeket választ megélhetése érdekében: adócsalást követ el, korrupttá válik, hamisít vagy mondjuk drogdílernek áll - jobb megélhetése érdekében. Amely tevékenységek már eleve fittyet hánynak minden erkölcsi értéknek. Ennél fogva itt, ebben az esetben "jobb megélhetésének érdeke" már kezdettől nem nevezhető pozitív érdeknek, hiszen emberek ezreinek testi-lelki épségét sodorja veszélybe. S emellett önmagának és hozzátartozónak személyiségében is mérhetetlen károkat okoz. 

És ahhoz sem férhet semmi kétségünk, hogy a háború alatt, a zsidóüldözés idején ugyancsak negatív érdekek hajtották mindazokat, akik feljelentették szerencsétlen izraelita származású honfitársaikat. Ezzel szemben mindenképpen pozitív érdekek szerint jártak el azok a jó szándékú emberek, akik - életük kockáztatásával - bújtatták a zsidó családokat. Sokszor megmentve ezzel ártatlan gyermekek százait is a biztos haláltól. A két fajta, kétféle minőséggel bíró emberek mindegyike már ezzel az egyetlen cselekedetével is számot adott jelleméről és erkölcsi értékeiről. 

Vagy említhetnék akár a jelenkorból más példákat is a pozitív és negatív érdekek megjelenésére, szembeállítására. Amikor egyes tehetős embereknek annak idején engedélyt adtak (vagy szemet hunytak) hogy a Duna vagy a Balaton árterében építsék fel magánházaikat, nyaralóikat - máris jogsértést követtek el a közérdekkel, természeti érdekkel szemben. 

 

És ez mind az engedélyezőkre, mind pedig az ott lakókra érvényes. Így aztán nem lehet azon csodálkozni, hogy évtizedek múlva, amikor a természet, a folyó, a tó élni akar, a sok idelátogató pedig fürdőzni, pihenni óhajt - szembekerül a sokféle érdek és állóháborút eredményez. 

Ilyenkor aztán újabb és újabb konfliktusok kerülnek felszínre, lassan, szépen eszkalálódik a helyzet, s a probléma megoldhatatlanná válik. Mert a közérdek, a természet érdeke, a ház- és telektulajdonosok magánérdeke ekkorra már összeegyezhetetlenné, összebékíthetetlenné válik. A települések vezetői, a városfejlesztők és a tulajdonosok persze  leszólják az "okoskodókat", akik azzal érvelnek: az érdekek összeütközését azzal lehetne leginkább megakadályozni, ha egyáltalán nem adunk arra lehetőséget, hogy a különböző érdekek egy ilyen szituációban szükségszerűen összeütközzenek és megvívjanak egymással. 

Nekik van igazuk, akik így vélekednek. Mert a bajt megelőzni sokkal jobb, mint utólag fölösleges harcokat folytatni a mindenkinek megfelelő megoldásokért. Jobb-e idegeket őrölni, lelkeket rombolni, emberi kapcsolatokat szétzülleszteni, a bajos ügyeket toldozgatni-foltozgatni, amivel inkább a visszafejlődésnek kedvezünk, mint az előre haladásnak? Itt is ugyanannak kellene érvényesülni, mint az egészség megóvásában: többet érünk a megelőzéssel, mint a már kialakult betegség gyógyításával!

Pontosan ez a fent taglalt helyzet alakult ki a budai Római-parton tervezett gátrendszer megépítése kapcsán is. De akár folytathatnánk a példák sorát az egyik legnagyobb világproblémával: a szemétkérdéssel. Itt, e területen is érdekek vívnak meg egymással. Kezdve az utcai szemeteléssel: kinek érdeke azt eldobni, kinek érdeke az eldobást megakadályozni, s kinek érdeke azt összeszedni? 

Felkapni és a hulladékkosárba dobni csak annak lehet érdeke, akinek van egyfajta esztétikai érzéke is - már megint egy ér (!) - aki viszont eldobta annak nincs. S folytatva a természetes vizek szennyezésével, ami a gyárak, üzemek "érdekeit" szolgálja (?) a halak, növények és egyéb vízi lények, az utazók, fürdőzők és a természetért aggódók érdekeit viszont nem. 

És hát itt a legfrissebb példa a különböző érdekek összeütközésére: hány óráig tartsanak nyitva a fővárosi bulinegyed szórakozóhelyei? Nyilván más az itt dolgozók, kiszolgálók, üzemeltetők szempontja, véleménye és különösen: érdeke, mint az azok fölött lakóké. Vagyis azoké, akik nem tartoznak az oda rendszeresen járók közé. Ez kifejezetten olyan helyzet, ami csakis kompromisszummal, vagyis az érdekek összeegyeztetésével oldható meg. Azaz: mindenképpen egyfajta határt kell szabni a mulatozásnak, ugyanúgy, mint minden másnak. 

S akinek az az igénye, hogy hajnalig dajdajozzon - az olyan helyre menjen, ahol senkit nem zavar jogos pihenésében. S egy másik nagyon hasonló probléma, melyben ugyancsak értékek, érdekek ütköztek össze: a nemrég lezajlott Duna-parti Red Bull Air Race 2018. világkupa. Mert másképpen viszonyultak  ehhez a vízparti házakban lakók százai, akik esetleg nem tudtak vagy épp nem akartak hazulról elmenni máshová, hogy ne hallják a gépek órákig tartó zúgását. 

És másfajta érdekek merültek fel a környéken közlekedő autósok, gyalogosok, bolttulajdonosok, az otthonaikba hazatérők részéről. S másképp látták ezt maguk a pilóták, irányítóik, a reklámbevételeket besöprő cégek és a szervezők. Akik e látványos show-val kívánták bemutatni mindazt, hogyan fejlődött az utóbbi években a repülés bravúros technikája, a pilóták ügyessége. 

Kétségtelen, hogy ezt a nagyszerű  sportteljesítményeket bemutató, versenyszámokat felvonultató légi attrakciót - ami nékik és az ottani közönségnek nagy örömet és élményt jelentett -  csendben és a közlekedés addigi rendjének felborítása nélkül  lehetetlen lett volna lebonyolítani. Az ezzel kapcsolatos vélemények, érdekek különbözőségét, megoszlását jól szemléltette az a televíziós szavazás, amelyben Sváby András megkérdezte a nézőket: legyen-e újra ilyen légiparádé Budapesten, vagy nem? 

A szavazás végeredménye csaknem 50-50 százalékban oszlott meg, ami ékesen mutatta azt, hogy ki, hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez, s persze az egész rendezvényhez. (Sajnos, az nem derült ki, hogy a szavazók közül hány budapesti és hány vidéki telefonált, szavazott... Mert az azért nem mindegy, hogy ebből egy kecskeméti vagy debreceni állampolgár egészen mást érzékel és hall, mint egy helyben lakó fővárosi ember. Különösen az, aki a verseny helyszínétől mondjuk 50-100 m-re lakik.           

És itt van korunk egy másik nagy problémája, emberjogi kataklizmája, ahol ugyancsak értékek és érdekek csapnak össze: a migránshelyzet Európában. Mert más a megélhetési menekültek érdeke (akiket az éhség hajt országokon át, s ezen az alapon mindenképpen pozitív érdekből hagyják el hazájukat) s megint más a kalandvágyból, próbálkozásból bevándorlók érdeke. Más a menekültekre lecsapó embercsempészek érdeke, más a hajóskapitány érdeke, aki felveszi őket vagy nem, s megint más a hajókikötők érdeke, amelyek vagy engedélyezik a partra szállást vagy nem. 

Más a befogadó országok érdeke - e téren - akik félnek a vallások, etnikai problémák, a bűnözés, a járványok elterjedésétől. Ami részben érthető, részben nem. S megint más azoknak a vezetőknek, diktatúráknak az érdeke, akik nem oldották meg hazájuk égető kérdéseit, mert önmaguk hatalmi érdekeinek alárendelték népük normális emberi igényeit, az alapvető erkölcsi értékeket. S emiatt tömegek kényszerülnek másutt megélhetést keresni. 

Itt is pontosan ugyanaz a helyzet, mint a fent taglalt konfliktusos helyzetek esetében: ha már nem tudták helyileg megelőzni a bajt - akkor az elhatalmasodó problémákat valahogyan már  csak kezelni lehet, megoldani nem. Hogy hogyan? Ha tudnám erre a választ, akkor nem ezeket a sorokat rónám, hanem már ott lennék valamelyik afrikai országban és tanácsokat osztogatnék. 

De sajnos, nem tudom erre sem a megfelelő megoldást - s így nem fűződik érdekem ahhoz, hogy kiutazzak. (Már hallom egyes olvasók reagálását: "akkor meg mit okoskodik?") Ezért csöndben annyit megjegyzek talán: ameddig a közel-keleti, afrikai zsarnoki kormányok fenn állnak, a segélyeket elcsalják és a hatalmi érdekek diktálnak - a migránsok mindig özönleni fognak Európa felé. S erre a kitoloncolás, a visszaküldés a milliárdos kerítés-építés semmiképpen nem megoldás. Mert ha vissza is jutnak sokan - előbb-utóbb ismét el fognak onnan menekülni. 

 

 

AZ EMBERI  DÖNTÉSEK  MEGHATÁROZÓI

 

Hogy az egyén döntései helyesnek, vagy helytelennek bizonyulnak-e, hasznosak vagy károsak lesznek-e az egyén szempontjából - sok esetben előre nem tudhatjuk. Végső soron ezt az idő dönti el. Az a kérlelhetetlen "rendező", aki pontosan elvégzi munkáját. Mindenkinek a saját kezében, elméjében és lelkületében gyökerezik a megfelelő elhatározás fája vagy virága. Az, mellyel majd egy adott pillanatban éppen dönteni, határozni fog. 

Abban, amit az ember egy adott pillanatban, szituációban gondol, érez, ítél és értékel vagy átértékel egy-egy döntése előtt - abban benne van mindaz is, amit addigi élete során az életről megtudott, átélt, tapasztalt. Amit megtanult tanulmányai során, amit a művészet, a tudomány tápláló búzaföldjéről és más területekről összegyűjtött magának. 

És ennek alapján fog dönteni - ha életének egy-egy fordulópontjához ér. És ebben nem az irányítja, nem az motiválja elsősorban, hogy ez vajon a jövőben beválik-e, helyesnek bizonyul-e majd évek múlva. S nem azt veszi tekintetbe, hogy vajon kárhoztatják-e őt majd emiatt később. És ezt nagyon helyesen és okosan teszi. 

Csakis a már megszerzett tudásunk, addigi tapasztalataink, érzelmeink és átélt élményeink alapján tudjuk megítélni, értékelni azokat az érveket, tényeket, elveket, amik egy-egy döntésünk előtt felmerülnek. Azokat, melyeket az akkor helyesnek tartott, megfelelő döntéseinkhez sorakoztatunk fel magunk előtt ilyenkor. Még legközvetlenebb hozzátartozónk, legigazabb barátunk is legfeljebb tanácsokat adhat, de csakis mi, egyénileg dönthetjük el: melyik a számunkra legideálisabb megoldás. S természetesen nekünk kell ezért - felnőtt emberként - a felelősséget is vállalnunk.

A végső döntést nem engedhetjük át másnak, azt magunknak kell meghoznunk és utána cselekednünk - mindezek alapján. Hogy hová és meddig fogunk jutni ezután - azt nagyban meghatározza az, hogy hová és meddig jutottunk eddig.  "Nem az a fontos, hogy honnan jössz, hanem az, hogy mit hoztál!" - a kedves olvasóra bízom, hogy elfogadja-e ennek a kijelentésnek az igazságát.

Az ember előző életszakaszai nagyban meghatározzák azt, hogy később hová és meddig jut - ám kategorikus tételt itt sem lehet felállítani. Találkozhatunk szép számmal olyanokkal, aki felnőtt korukra sikeres, zseniális írók, művészek, tudósok lettek, holott gyermekkorukban ennek még jeleit sem lehetett tapasztalni. S olyanokkal is, akiknek gyermek- és ifjúkoruk a legnagyobb szenvedésekkel, testi és lelki  megpróbáltatásokkal, nem egy esetben a legnagyobb nyomorban, alkoholista szülők szorításában, éhezésben telt el - mégis korszakalkotó vagy jelentős, nagy emberi egyéniségekké, híres művészekké, tudósokká váltak felnőtt korukban. 

Hogy nevesítve hirtelen két példát is említsek: mindkettő  véletlenül éppen az István nevet viseli: a nemrég elhunyt angol Stephen Hawking, aki a Mindenség elméletének kidolgozásáért Nobel-díjat kapott. A másik az amerikai bestseller író, a 70 éves Stephen King, akinek eddig mintegy 400 millió példányban adták el könyveit szerte a világon. Mindkettő rettenetes, küzdelmes, szenvedésekkel, fájdalmakkal teli gyermek-, és ifjúkora után tudott világra szóló, értékes és jelentős életművet teremteni felnőtt korában. De ugyanígy említhetném a zeneszerzők közül Beethovent, a festők közül Leonardo da Vincit, az írók közül Dickenst és így tovább.     

Az ember döntései kapcsán még egy nagyon fontos dologra kell kitérnem. Azt hiszem, hogy a legfontosabbra. Minden ember egyben társadalomban, közösségben él egy adott politikai rendszer állampolgáraként -  és ez nagyban befolyásolja időről-időre meghozott (és sokszor megszenvedett) döntéseit, illetve azok következményeit. Mindezek miatt bizonyosnak gondolom azt, hogy országunk most, a 21. század elején nem itt állna, nem itt tartana a fejlődésben, nem így "nézne ki", ha a történelmünk során nem követte volna egyik diktatúra a másikat. 

Ha az egymást követő kormányok hagyták volna az embereket kibontakozni, önmagukat minden téren  megvalósítani, s nem ennek ellenkezőjét, ennek éppenséggel az elnyomását, letörését tűzték volna ki céljukul. (Amit többé-kevésbé meg is valósítottak.) A nép elől a legfontosabbat, a szabadságot vették el, amit József Attila nem véletlenül nevezett levegőnek. Mert azt jól tudjuk: aki elől a levegőt elzárják - az előbb-utóbb megfullad.


 

 

TÖRTÉNELMI, NEMZETI, NEMZETKÖZI ÉRTÉKEK ÉS ÉRDEKEK

 

 

Ha áttekintjük történelmünket - egyet világosan láthatunk: amikor országunknak olyan királyai, vezetői, kormányzói voltak, akik az egész nép érdekeit (s nem kizárólag a sajátjukét) tartották szem előtt - akkor rend, törvény, szigor és igazság uralkodott minden téren. Amikor viszont nem ilyen vezetőket "fogtunk ki" - akkor jött a rendetlenség, káosz, igazságtalanság, széthúzás, visszafejlődés. Sorra jöttek megállíthatatlanul a társadalmi, emberi konfliktusok, bajok, összetűzések. Megrendült a bizalom a vezetők iránt, megszűnt a harmónia, a konszenzus vezető hatalom és nép között, ami gyakorlatilag az egyensúly, az együttműködés hiányához vezetett. 

És mindettől aztán az ország fizikálisan és szellemileg leépült, elgyengült, elbizonytalanodott. S egy elgyengült országot - akár egy gyenge, bátortalan, beteg embert - azt könnyen lehetett támadni, befolyásolni, háborúba belevinni, és így tovább. S egy meggyengült országban természetesen meggyengül, elbizonytalanodik maga az ember, a honpolgár is. A nép egyszerű embereit, és persze a zseniális alkotókat, művészeket is egy meggyengült országban sokkal könnyebben lehet befolyásolni, megvezetni, megtéveszteni, korrumpálni, beszervezni alantas feladatokra.    

Mindezek ellenére a szegény, szenvedő magyar nép becsületes dolgozói, alkotói, művészei saját önbecsülésük, értékrendjük szerint és nem utolsó sorban megélhetésük érdekében mindig vállalták a becsületes munkát, az értékteremtést - akármilyen területen is működtek. Vállalták és mindent megtettek annak érdekében, hogy hazánk nem maradjon le a többi európai nemzet mellett. Hogy lélekszáma és területe arányában olyan gazdasági, szellemi értékeket teremtsen, amivel nem kell szégyenkeznie mások előtt, sőt még büszkélkedhet is vele. 

Ezekre a nép által teremtett tárgyi, szellemi, fizikai és emberi értékeinkre méltán lehetünk és vagyunk is büszkék! Ha ugyanis figyelembe vesszük ezek mennyiségét és minőségét - területünk, népességünk nagyságához és természeti adottságainkhoz képest - a legkisebb szégyenkezni valónk sincs a többi ország előtt. Sőt! Öntudatosan - de nem öntelten - húzhatjuk ki magunkat más, nagyobb és népesebb nemzetek előtt. És ebben semmi, de semmi nacionalista gőg nincs. Csak a realitások számbavételét jelenti, ha valaki elismeri hazájának értékeit, amit ősei, nagyszülei és szülei, önmaga valamint fiai és lányai hoztak létre. 

Megítélésem szerint az jelentene nacionalizmust, ha lépten-nyomon azt hangoztatnánk, hogy ebben vagy abban a tekintetben különbek vagyunk ettől vagy attól a nemzettől. Mert semmiben sem vagyunk összességében különbek. Mint ahogy összességében ők sem különbek minálunk. Nekik is megvannak a speciális, csakis rá jellemző értékeik - és minékünk is vannak olyan értékeink, amelyek más nemzetekben nem találhatók meg. Ilyen tekintetben tehát nem lehet és nem is kell (mert értelmetlen) összehasonlításokat tenni. 

Ugyanúgy el kell ismernünk, meg kell becsülnünk más nemzetek értékeit, mint ahogyan a magunkét elismerjük és megbecsüljük. De szeretnünk, védenünk, óvnunk elsősorban mégis elsősorban a magunkét kell - és ez így természetes. A világ valamennyi értékét úgy kell felfognunk, hogy azok mindegyike életünket (magyarét, németét, angolét, skótét, norvégét, kínaiét, brazilét stb.) gazdagítja, azt színesebbé, tartalmasabbá, színvonalasabbá élhetőbbé, boldogabbá teszi. Bárhonnan is származik, bárki is hozta azt létre.

Attól még lehet valaki igaz magyar ember, mert elismeri, netán szereti egyéb más nemzetek valaha élt vagy ma élő polgárainak tudományos, művészeti, kulturális és egyéb alkotásait is. Miért ne tekinthetné egy magyar honpolgár örökbecsű irodalmi értéknek  Homérosz, Sophoklesz,  Arisztophanesz, Platon, Dante Moliere vagy Ibsen alkotásait azzal együtt, hogy szívéhez mégiscsak közelebb állnak Madách, Arany, Balassi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Kosztolányi sorai? 

 

Miért ne lehetne Bach egyházi műveit, Beethoven vagy Mahler szimfóniáit, Mozart vagy Verdi operáit, Bernstein karmesteri-zeneszerzői tevékenységét ugyanolyan magasra értékelnie egy magyar embernek, mint amilyen nagyra tartja Liszt, Erkel, Weiner, Bartók és Kodály zeneszerzői és előadóművészi tehetségét? 

E kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, nincs egymással ellentmondásban. Vagy miért lenne baj, ha valaki esztétikai értelemben ugyanolyan értékesnek könyveli el Thomas Mann, Dosztojevszkíj, Maupassant, Poe, Stendhal vagy számos más külföldi író prózáját, mint Móricz, Gárdonyi, Mikszáth, Jókai, Márai, Örkény, Kertész Imre alkotásait? Vagy Munkácsy, Rippl Rónay, Vasarely, Szász Endre festményeit, grafikáit is ugyanolyan jelentősnek minősíti, mint Michelangelo, Raffaelo, Greco, Leonardo alkotásait?

Miért ne értékelhetné egy magyar munkás, pedagógus, egyetemista fiatal vagy vállalkozó ugyanolyan értékesnek Kepler, Galilei, Einstein, Brehm vagy Curie tudományos munkásságát, mint Bolyaiét, Szentgyörgyiét, Teller Edéét, Czeizel Endréét? S miért ne ismerhetné el egyaránt ugyanolyan értékesnek, nagynak Röntgen, Pasteur, Edison, Mengyelejev, Micsurin, Harvey, Long vagy a magyar Selye, Bárány, Semmelweis Ignác korszakalkotó felfedezéseit? 

Elismerheti, értékesnek tarthatja mindezeket, de én úgy gondolom: az a helyes és ideális, ha mégiscsak saját népéhez, kultúrájához kötődik a legszorosabb, legerősebb szálakkal, a legforróbb szeretettel. Amellett, hogy valaki szépnek tartja a német, japán vagy orosz népdalokat, az Ezeregyéjszaka meséit vagy Andersenét, mégiscsak a magyar népmesék vagy népdalok hanglejtése dobogtatja meg legjobban és leginkább a szívét akkor, ha valóban, lelke mélyén igaz magyar embernek tartja magát.

  
 

 

A SZERETET ÉS AZ ÉRDEK VISZONYA

 

Úgy hiszem, érzem és úgy is gondolom, hogy egy embernek saját országa földjéhez, nemzetéhez, annak kultúrájához ugyanolyan módon kell viszonyulnia, kötődnie mint ahogy viszonyul, kötődik a saját családjához, gyermekeihez. És ezt a kötődést mindenek fölött a szeretet érzése irányítja és hatja át. Az a Teremtőtől kapott energia, ami az emberi értékek rangsorában feltétlenül első kell hogy legyen! És ha valahol nem ez az első - akkor az ember hétköznapi és ünnepi élete, emberi kapcsolatai, tevékenységei devalválódnak, elsilányulnak.  Ha ez hiányzik - akkor menthetetlenül annak helyébe tolul a fájdalom, a szenvedés, sokszor a tehetetlen vergődés, vagy legrosszabb esetben a gyűlölet. 

A szeretet - ha megvan - éltet; ha pedig nincs - akkor hiánya pusztít. A szeretet nélkül maga az élet is értéktelen, értelmezhetetlen, végtelenül színtelen és szegényes. Ahogyan Váczi Judit ügyvédnő megfogalmazta:"A szeretet ad biztonságot, a biztonság pedig élhető életet." Csakis a szeretet jelenléte, teremtő ereje után következhet a sorban az adni tudás, a jótékonykodás, a másoktól való tanulás képessége, a saját tudásunknak, tehetségünknek a kibontakoztatása és az egyéb erkölcsi értékek és tulajdonságok (becsület, őszinteség, igazságszeretet.) Amik ugyancsak nagyon fontos értékek. 

És hogy még egy citátummal aláhúzzam a szeretet fontosságát - álljon itt a világ egyik legnagyobb tudósának Albert Einsteinnek a véleménye is. A szeretet fontosságát egyik - lányának írt levelében fogalmazta meg e szavakkal:
  
"Amikor a tudósok az Univerzum egyesítő elméletét megfogalmazták, megfeledkeztek a legerősebb láthatatlan erőről. A szeretet a fény, amely bevilágítja azokat, akik adják, és azokat, akik kapják. A szeretet gravitáció, mert az embereket egymáshoz vonzza. A szeretet erő, mert megsokszorozza a jót, és esélyt ad az emberiségnek arra, hogy ne pusztuljon bele saját vak önzőségébe. A szeretet kibontakozik és megnyilvánul. A szeretetért élünk és halunk meg. A szeretet Isten és Isten a szeretet.

A szeretet leírására egy egyszerű helyettesítést alkottam meg, az egyik leghíresebb egyenletemben. Ha az helyett elfogadjuk azt, hogy a világot meggyógyító energia kifejezhető a szeretet és fénysebesség négyzetének szorzatával, akkor arra következtethetünk, hogy a szeretet a létező legerősebb erő, mert nincsenek határai.

 

Ha azt akarjuk, hogy fajunk túléljen, ha fel akarjuk fedezni az élet értelmét, ha meg akarjuk menteni a világot annak minden tudatos élőlényével, akkor a szeretet az egyetlen válasz.

Mélységesen bánom, hogy nem tudtam kifejezni mindazt, ami a szívemben van, ami egész életemben csendesen dobogott érted. Talán túl késő bocsánatot kérni, de mivel az idő relatív, szükségét érzem elmondani neked, hogy Szeretlek, és te juttattál el a végső válaszhoz!

                                                                       Édesapád."

Természetesen szerethet, értékelhet, kedvelhet valaki más embereket is a családján kívül. S ez akkor jó és ideális, amikor  így van. Különösen abban az esetben, ha még hívő is valaki, és vallása, hite a keresztényi szeretetet, megbecsülést és bűnbánatot írja elő számára. Amit örömmel és lelkiismeretesen vállal és gyakorol is. De szeretete, ragaszkodása a családján kívüliek iránt soha nem lehet olyan minőségű és fajsúlyú, olyan jellegű és hőfokú, mint amilyen érzéseket saját hozzátartozói iránt táplál. Nem lehet olyan egyedi, személyes, bensőséges, meleg, meghitt és közvetlen, mint amilyen érzésekkel viszonyul saját nagyszüleihez, szüleihez, gyermekeihez, feleségéhez. 


Egy igazi édesanya saját gyermekét még akkor is szereti és védelmezi, ha az netán bűnözővé válik. S ha úgy adódik - még az akasztófa alatt is mentségeket keres számára. Más a törvény, más a jog, más az ítélkezés és más az anyai szeretet. S ugyanígy védelmeznie, szeretnie kell (kellene) anyját, apját a gyermeknek is, - bármilyen hibái, vélt vagy valós vétkei is vannak szüleinek. A szeretet ugyanis nem jellemhez, tulajdonságokhoz, jó vagy rossz tulajdonságokhoz kötődik, nem azoknak függvénye. Nem az ember minősége szabja meg a szeretet alapját, hanem maga az ember. S ha jól belegondolunk: még az állatvilágban is ugyanez érvényes.

Gondoljunk csak arra: amikor szerelmesek leszünk valakibe az nem intellektuális megfigyeléseken, értékítéleteken, mérlegeléseken, anyagi megfontolásokon, jellemi tulajdonságok és képességek méricskélésén, összevetésén nyugszik hanem érzelmi alapon jön létre. A szerelmi érzés azért alakulhat ki, mert vonzódunk egy másik nembeli lényhez, akinél több jelből is izgalommal fedeztük fel azt, hogy nem közömbös irántunk. Egyszerre egyfajta pozitív őrületbe esünk - ahogyan Turgenyev nálam sokkal szebben megfogalmazta ezt a Tavaszi vizek című kisregényében a fiatal szerelmes lelkéről: 

"...itt az öröm, itt a véghetetlen mámor, lelke boldogan elernyed a szüntelenül növekvő várakozás aléldozó sóvárgásában."...

Ha a szerelem kialakulását értelmi, logikai elvek, pozitívumok és negatívumok, előnyök és hátrányok számba vétele, a logikai számítgatás irányítaná, vagyis az értelmünk és érdekeink határoznák azt meg - akkor csupa római vagy spártai jellemekbe, félistenekbe vagy földön járó szentekbe szerethetnénk csak bele. És akkor nem hétköznapi emberek válnának szerelmünk kiszemelt alanyaivá, hanem szellemi és lelki értelemben tökéletes lények. 

S ebben az esetben bizony csak nagyon kevés nő és férfi egyesülhetne szerelmes párrá, s ugyancsak kevés házasság jöhetne létre. Mert egy igazi szerelmes nő vagy férfi az nem a tökéletes partnert, hanem a szerelmes partnert akarja magának kiválasztani, s aztán maga mellett tudni és érezni. Tehát a választás ebben az esetben mindenek fölött érzelmi indokok, okok határozzák meg - jó esetben.

 
Mint ahogyan ugyancsak érzelmi alapon jön létre hazánk, nemzetünk iránti szeretetünk, kötődésünk is. Ott sem mérlegeljük a haza, az ország adottságait, elért eredményeit. Nem ezek alapján kötődünk, ragaszkodunk hozzá. Iránta érzett szeretetünket nem országunk negatívumainak és pozitívumainak arányai, realitásai, hibái, hiányosságai, múlt-, vagy jelenbeli állapota, elért gazdasági-politikai fejlődése, GDP-je  határozzák meg. Hanem egyszerűen az, hogy ez a mi országunk. 


Itt és ide születtünk, nem máshová. Számunkra ez az egyetlen, amit szülőhazának hívhatunk. S teljesen mindegy, hogy ki milyen szépnek vagy kevésbé szépnek tartja azt. Vagy mondhatja valaki: nekem ez a legszebb! De nem az számít, hogy valaki mit mond, lényegesebb, hogy mit érez iránta...Mint ahogy valaki kedves édesanyját sem annak szépsége, jellembeli nemessége, pozitív és negatív tulajdonságai alapján szereti, hanem azért, mert ő hozta világra, egyedül ő adta neki az életét. Őhozzá fűzi a legmagasabb fokú érzelmi és vérségi kötelék, ő nevelte fel, s mindenkinél jobban szerette és szereti is őt, amíg él. 


S mindezek alapján a számára legszebbnek tartja, és természetesen ehhez joga is van! Az édesanya ugyanis nem egy művészi festmény, egy klasszikus regény vagy szobor, amit esztétikai, s bizonyos fokig objektív szempontok alapján értékelünk és szemlélünk. Az édesanyához csakis szubjektív, lelki tényezők alapján viszonyulhatunk, s ezek alapján is "értékeljük" őt. Hogy számunkra mit jelent, milyen értéket képvisel - azt egyedül mi tudhatjuk, mi határozhatjuk meg. 

S nem a szépségnek abban az értelmében tartjuk szépnek, mint egy Leonardo-festményt vagy egy gótikus székesegyházat. Itt a szépség nem esztétikai értékítéletek, objektív paraméterek alapján, hanem érzelmi alapokon van jelen. (Hogyan is szól a régi-régi dal, amit Honthy majd Ruttkai is énekelt? "Az én anyám nem hordott bubifrizurát / nem hordott párizsi ruhát / és mégis szép volt.")    


Tehát: sem a szülőhazánk, sem az édesanyánk, sem a szerelmünk, sem a feleségünk, sem a gyermekünk iránt érzett szeretetünkben nem az érdekek, hanem az emberi értékek, lelki kapcsolatunk milyensége érvényesül. (Illetve kell, hogy érvényesüljenek.) Mert ha ez nem így van - akkor ott valami nincs rendben. Az érdekeknek itt semmilyen formában nem lehet szerepük. És az igazi szerelmi házasságoknál sem az érdekek kerülnek előtérbe, nem azok determinálnak, mint a vagyont vagyonnal egyesítő régi (?) érdekházasságoknál. Hanem a a szerelmi érzés, az összetartozás értéke, egyedi élménye. 


Ez az, ami döntő. Ez az, ami megszabja, irányítja ragaszkodásunkat, kapcsolatunk fennmaradását egy ideális házasságban. És ennél fogva  ugyanúgy elnézőek, türelmesek vagyunk szerelmi társunk hibáival, tévedéseivel, megbocsájtható vétkeivel szemben. Meglátásom szerint a türelem és a szerelem egymástól elválaszthatatlan, egyik a másik nélkül nem létezhet. 


Amikor megbocsájtjuk szüleinknek, gyermekünknek, szerelmünknek, házastársunknak a hibáit, vétkeit is - az is a türelmünkből, szeretetünkből fakad. Nem elfogadjuk, még csak nem is bagatellizáljuk vagy teljesen figyelmen kívül hagyva nem veszünk róla tudomást - hanem megbocsájtjuk! Helyesebben fogalmazva: hibáival együtt szeretjük hazánkat is, és őket is.  Hibáival, hiányosságaival, összes jellemi, anatómiai, fizikai, lelki és szellemi tulajdonságaival, jó és rossz természetével, önmagára, ránk és másokra irányuló kritikai érzékével együtt.

 

 

HAZAFIAS  ÉRTÉKEK,  HAZAFIATLAN  ÉRDEKEK 

 

 

És itt, ezen a ponton egy nagyon fontos dolgot kell hozzáfűznöm az előbb taglaltakhoz: a haza, a szülőföld soha nem azonos az éppen fennálló politikai rendszerrel! Azzal, amiben valaki éppen gyermekként, ifjúként, felnőttként, öregként kénytelen élni. Ha tetszik neki - ha nem. Az igaz, hogy a hazába is, az éppen adott rendszerbe is csakúgy beleszületünk - a kettő azonban ettől még nem azonos. A haza lényegesen több, gazdagabb, színesebb (s értékesebb is!) bármely politikai rendszernél. 

 

És gyakorlatilag mindegy, hogy egy adott állampolgár az előző szavazáskor arra a pártra, pártokra, illetve képviselőikre adta-e le a voksát, akik a szavazás után kormányt alakítottak, vagy azokra, akik vesztettek s ennél fogva nem alakíthattak kormányt - akkor is ott kénytelen élni, ahol van. Mert ha a győztesre szavazott - akkor ez a jelenlegi helyzet számára ideálisnak mondható, melyben előnyökhöz, jobb élethelyzethez juthat. Eltekintve attól, hogy intelligens módon elfogadja a többség véleményét. 


Ha abban a rendszerben kell élnie és dolgoznia tovább, amelyben az ő bizalmát élvező - szavazást megnyert - képviselők a szavazás után megszervezték, felállították kormányukat - akkor számára jobb jövő vár rá. Különösen, ha - akár elvtelenül is - a kormánypárthoz igyekszik dörgölőzni. (nem találok jobb kifejezést...) S törekszik jól fizető állást, pályázatot, kapcsolatokat szerezni. 


Ám ha nem a többséget kapottakra szavazott, hanem azokra akik végül is a kevesebb voksot szerezték meg - akkor helyzete a szavazás utáni időszakban messze nem tekinthető ideálisnak. Szó szerint kénytelen abban a rendszerben élni, s elviselnie az újonnan felálló kormánynak azokat az intézkedéseit, amit esetleg nem óhajtott, vagy nem ilyennek akart. (S akkor mondhatja: "anyám, én nem ilyen lovat akartam.") Eltekintve attól, hogy intelligens módon elfogadja, tiszteletben tartja a többség véleményét, de nem ért azzal egyet.


Mondani mondhatja, s emellett megtarthatja ellenvéleményét is az adott kormány politikájával és intézkedéseivel szemben, ám lojálisnak kell lennie. A lojalítás ugyanis ugyanúgy a normális demokrácia (ismétlem: normális demokrácia!) sajátosságaihoz tartozik, mint az, hogy a szavazás eredményeit, a többség véleményét mindenki  tiszteletben tartsa. Győztes és vesztes egyaránt. Ám ez csakis az igazságosan, tisztán, csalásoktól mentesen lebonyolított voksolásnál lehet alapkövetelmény. Mert a történelemben már bizony előfordultak (nem is egyszer) hamis eredményeket kreáló szavazások, amik bizony ilyen-olyan csalások, manipulációk, ügyes húzások következményeként alakultak ki.

 

 

Például Bounaparte Napoleon 1802-es hollandiai népszavazásakor. Amikor is az általa ott megújított, megszerkesztett alkotmányra lehetett szavazni. Hogy biztos és számára kedvező legyen az eredmény és ne a "vak véletlen" érvényesüljön - a nagy Bounaparte a szavazás után - tábornokhoz méltóan egy huszárvágással oldotta meg a sarkalatos helyzetet, ami éppenhogy nem a kedve szerint alakult.  S hogy pontosan mi is történt valójában?

 

A mintegy félmillió szavazásra jogosult állampolgárból a jelentős többség bojkottálta a szavazást, így el se ment az urnákhoz. Ebből az következett, hogy mindössze 17.000-en (az 500 ezerből!) szavaztak igennel  Napoleon közjogi terve mellett. Ami még 4%-ot sem tett ki. Ugyanakkor 52.000-en elutasították azt a szavazáson részt vevők közül. 

 

Ez így együtt pontosan 69.ooo szavazat, persze ezen kívül voltak tartózkodók is az igenek és nemek mellett, ami viszont "sajnos" természetesen nem növelte az igenelők számát. Hogy ne kelljen kihirdetni a nyilvánvaló igazságot, miszerint a szavazásra megjelentek döntő többsége elutasította a tervet,  vagy tartózkodott -  erre a nagy Napoleon elrendelte, hogy az otthon maradók neveit is írják össze. Akik viszont voltak szép számmal.

 

És ezeket is szépen beszámították az igenlők közé! Ezzel aztán tökéletesen megvolt a "döntő többség."Amit aztán közzé is tettek: a szavazás eredményes volt, mert a szavazatra jogosultak többsége Napoleon közjogi alkotmányát - döntő többséggel - elfogadta.


Így aztán a győzelem teljes és  fölényes volt, és természetesen őt igazolta. Akik pedig nem mentek el, nem tudhatták mindezt ellenőrizni hiszen ott sem voltak. S mivel nem éltek alkotmányos kötelességükkel - természetesen éppen ők voltak azok, akiknek tiltakozni, kételkedni  a legkevésbé lett volna joguk.  i 


Mindezt olvashatjuk Feleki László kínosan részletes, ám nagyon érdekes és izgalmas, tekintélyes Napoleon-monográfiájában.) Mindent összevetve ez volt franciák későbbi híres császárának egyik legbámulatosabb, legravaszabb politikai tette. És a csalafintaságot illetően nem az egyetlen, amit élete során kigondolt és következetesen véghez vitt. 

S most térjünk vissza a lojalitáshoz, amit az előző bekezdésben kezdtem el fejtegetni:

Ha valaki semmiképp nem tud lojális, elfogadó vagy elismerő állampolgárként élni, képtelen megbékélni annak a rendszernek a politikájával, képtelen dolgozni az adott kormány által irányított országban - annak mindössze egy lehetősége van: elhagyja a hazáját és másutt keresi boldogulását. Mint ahogy sokan (túl sokan is) teszik ezt manapság. "Szerencsésebb" helyzetben azok vannak, akik még vagy már nem dolgoznak, nem aktív keresők: a gyermekek és a nyugdíjasok. 


Ők azok, akiknek nincs szükségük arra, hogy megélhetésük érdekében külföldre távozzanak (vagy nem is tudnak.) Mégpedig azért, mert vagy szüleik, nagyszüleik eltartják őket, vagy nyugdíjukból valahogy (ki jobban, ki rosszabbul) de megélnek. Tehát nincsenek arra rákényszerítve, hogy országot, munkahelyet, lakhelyet változtassanak azért, hogy boldogulni tudjanak.



Bármelyik csoportba is tartozik is egy állampolgár - elvileg két lehetősége van: vagy egyetért a kormány intézkedéseivel, az általa irányított rendszerrel vagy pedig nem. Ha valaki politikai vagy megélhetési okokból (és nem kalandvágyból) saját magát vagy családját mentve elhagyja az országot - mint ahogy tették ezt sokan a történelem viharaiban a múltban, a huszadik században ’45-ben, ’48-ban,’ 56-ban, a hatvanas években,  és teszik ezt ma is - az nem  szülőhazáját tagadja meg. 


Nem tagadja meg - csak elhagyja azt. Kényszerűségből. Azért, hogy mentális rossz érzésén, mellőzöttségén, lehetetlenné vált szociális helyzetén változtasson, vagy legalább enyhítsen. Azért, hogy egyénisége, szakmája szerinti munkahelyet, feladatot, számára alkalmas, megoldandó célokat találjon. Nem hazája földjére, nemzetére, és annak minden értékére mond nemet. Hanem az abban az adott országban éppen regnáló kormánnyal, politikai rendszerrel szemben fejezi ki ilyen formában is ellenérzését, nemtetszését, szembenállását. 


Azért megy el, mert semmiképpen nem illik bele saját értékrendjébe, erkölcsi-, és világképébe az az irányvonal, program és eszmerendszer, amit az akkori kormány hirdet és megvalósít. Úgy érzi, sőt tudatáig is eljut az a meggyőződése, hogy konkrétan az ő személyisége fejlődésére, szakmai előmenetele számára abban az adott rendszerben nincs lehetőség, nincs jövő, nincs perspektíva. Azt látja, hogy számára ott és akkor nincs hely. Ami önmagában nézve is több, mint szomorú. S legfőképpen azért nincs számára hely abban az adott rendszerben, mert véleményét nem rejti véka alá. Nem sumákol, nem alkuszik, nem vált köpönyeget, nem hódol be. És akkor, keserűen ugyan,  de összepakol és elmegy. 


Kényszerű távozásával vállalja a kockázatot, mert úgy érzi és gondolja: a kockáztatás lehetőségében  még mindig több remény kínálkozik  számára, mint a további itthon maradásban. Ám mindenképpen úgy érzi, hogy csakis térben távolodik el hazájától, de lélekben viszi azt magával. (S lehet, hogy ő is felteszi - tusakodva magában - a dantoni kérdést: "Magunkkal vihetjük-e hazánkat a cipőnk talpán?") Az azonban biztos és nagyon is fájó, hogy az ilyen ember a szívéből mindig egy kis darabot itthon hagy. És ez a kis darab vagy visszahúzza őt egykori szülőföldjére – vagy nem. 


Ezt az érzést, lelki traumát szemléltette például Révész György filmje, az Éjfélkor, melyben Gábor Miklós és Ruttkai Éva remekelt annak idején, vagy a Szerencsés Dániel -  Sándor Pál alkotása, mely az '56-os disszidensek menni vagy maradni dilemmáját vitte filmre Rudolf Péter főszereplésével. És nálam sokkal jobban és érzékletesebben fogalmazta meg mindezt az érzést Gerendás Péter a „Százéves pályaudvar” című dalában: „Elbúcsúzom, elbúcsúzom / De a szívemet örökre itt hagyom.”  

A szülőhazánk is éppen olyan kedves, általunk híven szeretett és tőlünk elválaszthatatlan hozzátartozónk,  mint a valóságos szülőnk:  apánk és az anyánk. (Vagy mint mint igaz szerelmünk, vonzódásunk alanya: a férfi vagy nő.) Akiktől el lehet és el is kell távolodni, ha az élet úgy hozza – de elhagyni őket nem lehet soha. Ha szüleit valaki ezen elvek szerint szereti – akkor még a sírjukhoz is kijár, ameddig él. Ha szívében, lelkében magyar embernek tartja valaki magát – akkor ennek magától értetődőnek, természetesnek kell lennie számára.  Szépnek tarthatja valaki a német, az angol vagy a norvég himnuszt is, de az, ami egy magyar ember szívét megdobogtatja az mégiscsak a magyar himnusz – ha igaz magyarnak érzi magát. 


Valami probléma lehet annak az embernek az identitásával, aki semmit nem érez, ha egy magyar sportoló fönn áll az olimpiai dobogón s megszólal a himnusz. S nem könnyezik akkor, ha felhúzzák a magyar lobogót. Vagy baj van akkor is, ha semmit nem érez ott, belül akkor, amikor azt hallja, hogy honfitársunk felért egy hegycsúcsra, hol még ember nem járt, vagy valamelyik zenei versenyen magyar hegedűst, zongoristát stb. kiáltanak ki győztesnek. Vagy ha magyar tudós világsikerű felfedezéséről, világra szóló eredményéről értesül - s ő ezt közömbösen fogadja.

 

 

EGYETEMES  ÉRTÉK, NEMZETI ÉRTÉK, ÉRTÉKEK VÁNDORLÁSA

Valamilyen magasrendű egyetemes kulturális, művészeti vagy tudományos alkotásaihoz és alkotóihoz másképpen viszonyulunk, mint ahogyan saját nemzetünk alkotóihoz és alkotásaihoz. Mind értelmileg, intellektuálisan és mind érzelmileg, lelkileg. Azt hiszem ez érthető és elfogadható. Mit ahogyan másképp viszonyul az ember szüleihez, nagyszüleihez, gyermekeihez, unokáihoz, mint az ismerőseihez, vagy az idegenekhez. A valahová tartozás, a kötődés (identitás) érzelmi ereje meghatározza, hogy Mikszáthoz, Jókaihoz, Kosztolányihoz, Adyhoz, József Attilához, Petőfihez, Sütő Andráshoz, Tamási Áronhoz és műveikhez másfajta érzelmek fűzzenek bennünket, mint mondjuk Dumashoz, Puskinhoz, Rembaudhoz, vagy Goethe-hez, illetve műveikhez. (Hogy csak pár nevet emeljek ki a sokból.) 


Lehet az értékítéletünk akár azonos szintű műveikkel szemben, de az utóbbiakhoz kétségtelenül másmilyen érzelmek fűznek bennünket, mint az előzőkhöz. Gondoljunk csak bele: ha rátekintünk a budai várra, a pannonhalmi bazilikára, vagy egy Munkácsy festményre korántsem azok az érzések járják át szívünket, lelkünket, mint amikor a római Szent Péter bazilikát vagy Leonardo festményét csodáljuk. Egyszerűen azért, mert az előző alkotások és alkotók magyarok, az utóbbiak viszont nem.  


Bizonyára egyet értenek velem sokan, hogy más érzésekkel veszünk kézbe (legalábbis én így vagyok) egy Gárdonyi, Kosztolányi vagy egy Márai kötetet, mint egy Thomas Mannt, Dosztojevszkíjt vagy Maupassant-ot, holott mindegyikük irodalmi nagyság, valamennyien a legremekebb írók közé tartoznak. Dehát az előzőek magyarok, az utóbbiak meg más nemzetek fiai voltak.


Viszont attól még nem válik valaki világpolgárrá, mert ugyanolyan értékesnek tartja Bergmann vagy Fellini, Hitchcock vagy Truffaut, Spielberg vagy Polanski  filmrendezői munkásságát, mint Jancsóét, Makkét, Szabóét, Fábriét, Tarrét. Attól még nem válik kozmopolitává valaki, ha a fent taglalt külföldi  irodalmi, zenei nagyságokat, tudósokat ugyanolyan nagyra értékeli, mint a hazája nagyjait.  Világpolgár akkor lesz valaki, ha egy idegen országban letelepedve, vagy városról városra vándorolva teljesen elfeledkezik saját népe kultúrájáról.


Ha  nem él vele mindennapjaiban, ha nem tart egykori honfitársaival kapcsolatot, s ha szellemi és lelki szinten nem érez együtt hazájával, ha nem fűzik hozzá már érzelmi szálak - akkor már menthetetlenül világpolgárrá vált. Az efféle ember már nem is igen érdeklődik, már-már közömbös hazája népe, hagyományai, és kultúrájának újabb eredményei felől. Nem tölti el különösebb érzéssel az, ha hazájáról bármit hall, vagy megtud – népe kultúrája csak egy a sok közül beágyazódva, beolvadva a többi ország kulturális és egyéb értékei közé. 


S egy idő után már az emlékek is elhalványulnak, feloldódik a kozmopolitizmus globális, bár sokszínű  légkörében.  Sok magyar tehetség vagy átlagember kényszerült és kényszerül ma is politikai okokból, üldöztetésből, kényszerűségből (vagy kalandvágyból – ami teljesen más!) idegen országban letelepedni, ahol az ottani rendszer biztonságban hagyja őt élni, munkálkodni, alkotni. E kénytelen – rövidebb, hosszabb vagy örökös – emigrációban azonban korántsem válik mindenki világpolgárrá – annak ellenére, hogy nem tartózkodik itthon sok esetben évekig, évtizedekig. 

  

A fenti ismérveket tekintve soha nem váltak világpolgárrá például az Amerikába kivándorolt magyar tudósok. Azt sem merném soha kijelenteni, hogy Kossuth Lajos világpolgárrá vált 44 (!) évig tartó emigrációjában, amely  alatt az akkori, itthoni törvények értelmében még magyar állampolgárságát is elvették tőle. Ennek ellenére mégis haláláig hazája ügyei és fejlődése foglalkoztatták, s mérhetetlenül többet tett érte, mint az itthon maradott országos vezetők között sokan. 


Nagyon érdekes volt a zsidó származású Örkény identitása. A sajátos látásmóddal megáldott remek író, aki külföldön elsősorban drámáival vált ismertté, s műveit számos nyelvre lefordították - azt vallotta, hogy ő egyformán magyarnak és világpolgárnak tartja magát. Mindezt annak ellenére mondotta, hogy ő maga soha nem vándorolt külföldre. Fenti megállapítását talán az is meghatározta, hogy ő is egy tagja volt a többmilliós zsidóságnak, amely - mint az egész világon szétszóródó néptömeg - a világpolgári létezésnek és életmódnak az egyik legeredményesebb megteremtője volt.


A történelem során ennek a sokat szenvedett vándorló népnek a tagjai is különbözőképpen viszonyultak származásukhoz, hitükhöz, múltjukhoz és jelenükhöz, értékeikhez, szokásaikhoz, hagyományaikhoz. Voltak, akik átkeresztelkedtek, s akadtak, akik nem. Szóval itt sem lehet kategorizálni. Ahány ember, annyi sors, annyi helyzet, szándék és világlátás. Így senkit nem lehet könnyelműen ezért vagy azért elítélni, pálcát törni felette anélkül, hogy életét alaposan ne ismernénk.


Mert azért más az, amikor valaki önös érdekből, s megint más, ha önmaga vagy családja életének védelmében, vagy értékes munkásságának folytatásáért tesz valamit. Bartók például - bár ő maga nem volt zsidó származású -  felesége és gyermekei megóvása érdekében hagyta el az országot. Nagyon okosan tette, hiszen a fasiszta őrület valószínűleg magával rántotta volna családját, s talán magát is. Nem beszélve arról, hogy a zeneművészet szegényebb lenne többek között a Concerto-val, s végrendeletével: a 3. zongoraversennyel.


Szegény Radnóti viszont itthon maradt. S hiába keresztelkedett át - néhány hónapra rá mégis elvitték és kivégezték zsidó származása miatt. Soha nem mutatott önsajnálatot, s érdekből származását nem használta fel, mint egyes költőtársai, akiket ostorozott, hogy "száraz kenyérért s kicsike elismerésért bizonyos közösségeket, lapokat kiszolgáltak." Mindvégig magyarnak tartotta és érezte magát, így nem csoda, hogy ő írta meg az egyik legszebb magyar verset a hazaszeretetről. 


Ő maga is ugyanolyan ambivalens viszonyban volt származásával, mint az erdélyi zsidó családból érkező Popper Péter. A költő 1942-ben így ír naplójában: 

"Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, de nem érzem zsidónak magam. A vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom.....(...) a zsidóságom "életproblémám", mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ."  

Az ifjú Popper pedig az itthoni magyar kultúrába, magyar szokásokba beolvadva nem tudta magában tisztázni, hogy mitől is zsidó ő tulajdonképpen. Azoktól  a lányoktól, akiknek udvarolt, s kuncogtak, hogy még zsidó fiúval nem volt dolguk - mindig megkérdezte: "Mondd meg, mitől vagyok én számodra zsidó?" S hiába várta a választ - nem kapott rá soha feleletet. 

 

Soha életében nem vált sem jó, sem rossz, tehát semmilyen féle kozmopolitává például Liszt Ferenc sem. Ő végig igenis megmaradt magyarnak, dacára annak, hogy nem élt az akkori Magyarország, szülőhazája területén.  ("Bárhová juss, mindig hű rokon!" - írta róla Vörösmarty.) Az örökösen vándorló zongoravirtuóz és komponista Svájc, Itália, Weimar, Párizs, Bayreuth, a közel-, és távolabbi Kelet számos koncerttermében fellépett és zajos sikereket aratott.

  

S tegyük hozzá: mind a férfi, mind a női közönség ovációjától visszhangozva (de az utóbbiak körében talán nagyobb is volt sikere a kelleténél...) Hogy aztán a közönsége soraiban mennyi volt a sznob, és mennyi a valódi zenekedvelő - azt épp olyan lehetetlen statisztikailag megállapítani (s tán nem is fontos) mint ahogyan nem lehet egy mai hangversenyen sem. (Valószínű, hogy soha, sehol nem lenne ma sem telt házas koncert, ha csupán az igazi zenerajongók, zeneértők ülnének a székeken.) 

Az ifjú zongoravirtuóz idegen városokat, tájakat beutazva és megismerve, annak ellenére, hogy magyarul sem tudott - hiszen kilenc éves kora óta koncertturnékat tett – mégsem lett soha igazán világpolgár. Hazáját, népét, annak fejlődését akkor és ott segítette, ahol csak tudta és módja volt rá. Talán még többet is, mint sokan az itt élők közül. Ugyancsak nem lett (nem tudott) világpolgárrá válni az első világháború alatt emigrált Lengyel Menyhért sem, aki semmilyen idegen nyelven ott kint nem beszélt. Minden városban szállodai lakosként csakis vendégek voltak feleségével együtt. Az amerikai rendezőknek, valamint Grete Garbonak, Marlene Dietrichnek is forgatókönyveket író Lengyel mindig is idegen maradt hazáján kívül, majd hazatérve itthon halt meg 1974-ben. 


De nem lett világpolgárrá sem Dvorák, sem Bartók, sem Vásáry Tamás zongoraművész. Aki majd negyven év után - és sikeres, elismert szólistaként bejárva a világot -  tért végleg haza. Saját szavai szerint művészi ambícióinak megvalósítása nagyobb szenvedéssel, küszködéssel járt számára, mint a kinti életbe való beilleszkedés, a svájci életforma megszokása. De - ahogy szokták mondani: odakint fényes karriert csinált, aztán hazatért.

  

Itthon aztán tovább gazdagítva zeneművészetét annak az országnak, melyből 1956-ban menekülnie kellett. Helyesebben nem néki kellett tulajdonképpen menekülni, hanem édesapját - aki politikusként, országgyűlési képviselőként üldözötté vált - követte az emigrációba az akkor 23 éves fiatalember. 


De hogy a zene és irodalom világánál maradjunk - néhány példát említenék még. Nem lettek hazájuktól elszakadt, hazájukat elfeledő kozmopoliták azok sem, akik végleg ugyan soha nem tértek vissza szülőhazájukba, csupán időnként látogattak haza. Sem Sebők György, sem Végh Sándor, sem Doráti Antal (aki jelentős támogatója és vendégkarmestere volt a Rozsnyai Zoltán által - emigrált magyar muzsikusokból - megalakított Philharmonia Hungarica zenekarnak.) 

 

Ebben az együttesben ott hegedült többek között a pápai származású Udvarnoki Zoltán, e dunántúli kisváros kamarazenekarának hajdani első hegedűse is. Aki az 1956-os forradalom utáni hónapokban hagyta el szülőföldjét, s csak a rendszerváltás után tért vissza 90 évesen szeretett szülővárosába. 

 

Doráti pedig - ugyanúgy, mint sok értékes művész-kortársa - tehetségéhez méltó karmesteri-komponista állást keresve és vállalva  a két világháború között hagyta el az országot. A következő években az érlelődő fasizmus elől menekülve járta be a világot, majd telepedett le Amerikában. Zeneszerzőként is jelentős (bár szám szerint nem túl sok) szerzeményt hagyott az utókorra. Karmesterként pedig soha nem felejtkezett el arról, hogy műsorán tartsa egykori tanára, Kodály, továbbá Liszt és Bartók alkotásait.

Mintegy félezer hangfelvételt készített élete során, s a világot bejárta koncertjeivel, mindenhol ismerte őt a zene iránt érdeklődő közönség.  A világon ő volt az első,  akivel Haydn összes (!) szimfóniáját lemezre rögzítették pálcája alatt. (Valamennyit a Philharmonia Hungarica zenekarral.) Viszonylag gyorsan felfutó karrierje után helyzete, tekintélye ott kint olyannyira megszilárdult, hogy csakis vendégszereplésekre jött néha haza, meglehetősen ritkán. Kint családot alapított s csak 54 évesen tért vissza s költözött át az amerikai kontinensről az európaira.

S itt is hunyt el Zürichben 82 éves korában. Amikor olykor hazalátogatott mindig gondja volt arra (különösen a háború utáni sanyarú helyzetben) hogy az itthoni zenészkollégák megsegítésére bőröndjébe hegedűhúrokat, gyantát, borotvapengéket, családjaik, gyermekeik számára pedig élelmet, némi édességet és ruhát is csomagoljon. S csak miután mindent tételesen, gondosan leellenőrzött - akkor indult ki a repülőtérre. Tehát  ugyanaz a mély empátia, karitatív szemlélet, honpolgárai iránti együttérzés és tisztelet, valamint meleg hazaszeretet jellemezte őt is, akár Lisztet annak idején. 

De ugyanígy nem maradt soha "hűtlen" hazájához Schiff András, Frankl Péter, Márai Sándor vagy Cziffra György sem. (És tudvalévő: Márai sem a hazájától, hanem az akkori rendszertől óhajtott megszabadulni, s ezt határozottan meg is tette. Ám - amikor már nyugodtan hazajöhetett volna - mégsem tette. Felesége halála után összetörve, teljesen magára maradva lett öngyilkos amerikai földön.)   

  
Az emigrált magyar művészek között  is egyedül álló az 1979-ben emigrált Schiff kinti sorsa és további kapcsolata elhagyott hazájával. Ő ma a jelenlegi magyar kormány szellemiségével, antiszemita megnyilvánulásaival, továbbá számos itt élő magyar állampolgár vele szemben táplált ellenséges érzületével  egyet nem értve nem hogy koncerteket nem vállal itthon, de civil emberkén sem óhajtja lábát betenni az országba. Jó tíz éve nem járt itthon, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen többen megfenyegették, hogy levágják mindkét kezét, ha hazajön. 


"Nem a gyűlölet vagy a keserűség beszél belőlem, hanem az aggodalom. Ez a 21. század és ez itt Európa, de ezek az emberek itt a középkorba térnek vissza. Ezért hát nem akarok idejönni - sem mentális, sem fizikai támadásnak nem óhajtom kitenni magam." - nyilatkozta Londonban 2013-ban zongoraművész és karmester honfitársunk, aki már eddig is roppant értékes előadóművészi  pályát mondhat magáénak. 

 

Majd negyven éve tartó, eddigi pályája során örökbecsű hangfelvételek egész sorát készítette már  el - odakint. Zongoraművészi repertoárjának gazdagítása mellett önálló kamarazenekart is alapított. A legrangosabb zenei szaklapok, kritikusok egyértelműen dicsérik kimagasló zenei tudását, stílusérzékét, s ma már a világ legnagyobb zongoraművészei közt tartják számon. 

Végh Sándorral Salzburgban (képünkön) Mozart összes zongoraversenyét, s valamennyi Beethoven hegedű-zongora szonátát lemezre játszották. De Schiff együttműködött fent említett honfitársával, Dorátival is Chopin, valamint Schumann zongoraversenyeinek felvételén. Nagyon jelentősek egyéb Bach, Beethoven és Schubert-interpretációi is. 

 

Ha történetesen Schiff is itthon marad   - ugyanúgy járt volna, mint Liszt, vagy fent említett zongoraművész-kollégái, ha történetesen ők sem horgonyoznak le a külhoni országokban és itthon ragadnak. Így viszont valamennyien világra szóló karriert futottak be, s kiteljesíthették kivételes képességeiket.

 

Jól, és helyesen gondolták, hogy tehetségük, karrierjük kibontakoztatására csakis a kivándorlásban, a kinti létben és működésben, az ottani kedvező lehetőségek megragadásában láttak akkor fantáziát és lehetőséget. Mindannyian úgy érezték: csakis ott tudják maximálisan kibontakoztatni, kiteljesíteni rendkívüli zenei képességeiket, tehetségüket. És ebben nem is tévedtek. Akár a többi honfitársuk, akik egy-egy történelmi sorsforduló alkalmával hagyták el hazájukat. 

Egyiküket sem - mint ahogy sokan másokat sem - az érdekek, pláne magánérdekek ösztönözték  ennek a jelentős és nehéz lépésnek a megtételére. Arra az elhatározásra, hogy önkéntes emigrációként hagyják el véglegesen szeretett hazájukat - nem önző magánérdekek, hajlamok, nem valamiféle fiatalos kalandvágy hajtotta őket. Ebben a döntésben csábításnak semmiféle szerepe nem volt. 

 

Konkrét céljuk - saját képességeik, tehetségük kibontakoztatásával az egyetemes zenekultúra szolgálata volt. Ennek gazdagításához szándékoztak hozzájárulni a maguk műfajában és területén - s ezt meg is tették. Ez volt tehát, ami indította, ösztönözte őket a külföld felé. Mindannyian rendelkeztek azzal a művészi és emberi öntudattal, önbizalommal, elszántsággal s nem utolsósorban zseniális tehetséggel, amely együttesen alkalmassá tette őket arra, hogy útnak induljanak. 


És ezek nem nagy szavak, hanem kivételes képességeik és munkásságuk, művészi teljesítményeik reális megfogalmazása, elismerése. Mint ahogy egy "zéta" névvel titulált újságíró a Cafe Mumusban kifejti: "Schiff 2002-es budapesti koncertjei állásfoglalásnak, kinyilatkoztatásnak tűntek. Nem interpretációkat hallottunk tőle, hanem a megkérdőjelezhetetlen teremtő erőt."  Shiff utoljára 2005-ben járt itthon. Az ekkor adott koncertjein kívül mesterkurzust is tartott tehetséges fiatalok részére.


Akadtak tehát olyanok is a múltban, ma is és lesznek a jövőben is, akik teljesen és véglegesen elszakadtak (elszakadnak) szülőhazájuktól és kifejezetten világpolgárként, ott ragadtak (ragadnak) valamilyen idegen ország állampolgáraként élve, munkálkodva, alkotva és úgy is haltak (halnak) meg.  Tehát – mint ahogyan az itthon maradókat sem – a kivándorlókat sem lehet egy kalap alá venni, kategorizálni, vagy akár összehasonlítani őket - tetteik szerint. Pláne valamiféle hamis ideológia alapján pálcát törni felettük.
   

Azok, akik nem kalandvágyból mentek ki, s hagyták el országunkat - és ez a többség - legfőbb indokuk mindenkor az volt, hogy tehetségük kibontakoztatására, értékteremtő munkásságuk folytatására, magasabb szintre emelésére ott és akkor láttak csak lehetőséget. Híres színészeink között is voltak végleg kint rekedők, vagy önként tartósan kint maradók. S akadtak, aki rövidebb vagy hosszabb idő után hazatértek. 

 

Mégpedig azért, mert az akkori rendszer és a hazai közállapotok már addigra teret és lehetőséget adtak az értelmes, színvonalas, képességeiknek megfelelő művészi-, vagy tudományos tevékenységükhöz. S olyanok is akadtak és árnyalták a hazai emigránsokról alkotott képet, akik odakint külhonban maradva olyannyira nem tudták elviselni a honvágyat, hogy képtelenek voltak értelmes, képességeikhez és jellemükhöz méltó életmódot és művészi-, vagy tudományos tevékenységet folytatni. S olyan kivándorolt honfitársaink is voltak, akik nem tudták ott kint folytatni itthon  megszokott sztáréletüket, a folyamatos munkát. (Mert a "sok az eszkimó és kevés a fóka " elve  ott kint még inkább érvényesült, mint itthon.) 

 

 

S mert kevésbé foglalkoztatták őket - nehezen viselték a mellőzöttséget. S vagy más, egyéb szakmába, foglalkozásba menekültek (mint pl. Karády Katalin) vagy az alkoholizmus rabságában sínylődtek.    Az akkor már rákos beteg, mintegy 68 itthoni  filmje után kivándorolt Jávor Pál például ebből a két okból menekült az alkoholizmus mámorába. Kisebb, jelentéktelen szerepek és a leküzdhetetlen honvágya miatt 5 év múlva hazatért, de már súlyos betegen.  

 

 

Kabos Gyula népszerű filmszínészünk még eddig sem bírta ki ott kint: mindössze két évi amerikai tartózkodásának halála vetett véget 1941-ben. A hazánkból odautazó magyar küldöttség alig találta meg a sírját, mert nevét arra helytelenül írták fel. De amikor végre hosszú idő után sikerült azonosítani - akkor aztán hazahozták hamvait, s itthon újratemették. A másik ilyen néven szereplő komikus - Kabos László - aki  oldalági rokona volt a híres színésznek - az ő tiszteletére vette fel a Krausz helyett a Kabos művésznevet. Néki  nem kellett megküzdenie   a kivándorlás rémével, mert a háború alatt még 18 esztendős volt, s művészpályája csak 1946-ban indult el. Úgy  is fogalmazhatnék: értékes művészi, kabarészínészi képességeit néki sikerült egész életében itthon kamatoztatnia. 

 

 

 

Különösen érdekes Karády Katalin énekes-színésznő hányatott sorsa, akit rengeteg igaztalan vád és rágalom ért élete során. Mivel gyengéd szálak fűzték Horthy Miklós kémfőnökéhez, Újszászy Isván tábornokhoz - személye gyanút keltett. A bevonuló németek kémkedéssel vádolták meg. Hónapokig fogva tartották, a Gestapo kegyetlenül megkínozta, s csak Újszászy közbenjárására engedték szabadon. Bár kollégái közül sokan melléálltak, segítették, támogatták és védték - a következő években már nem sikerült régi, (1939-44 közötti) népszerűségét visszaszereznie, színpadi és filmszerepei erősen megcsappantak. 

 

Mindezen okokból 1951-ben - 12 éves aktív művészi tevékenység után - végleg elhagyta az országot. Ám  a kivándorlás - magánéleti és szakmai szempontból - az ő esetében is ugyanolyan  zuhanásnak, visszaesésnek bizonyult, mint másik két filmszínészkollégája számára. Itthoni karrierjét ott kint semmiképpen nem tudta folytatni.  Kezdetben még akadtak kisebb szerepei, felkérései, ám ezek is lassan elmaradtak. Összesen negyven évig élt Amerikában, évekig egy kalapszalont vezetett New Yorkban. Egy 1979-es interjúban keserűen emlékezett távozása okáról:  "Megszűnt a sztárrendszer, Karády fölösleges volt." 

 

1990-ben 80 éves korában ugyanabban a városban, New Yorkban hunyt el, mint honfitársa és kollégája, a fent említett Kabos Gyula 1941-ben, valamint  Bartók Béla is 1945-ben. Ám míg Karády hamvainak hazahozatala és újratemetése  egy hónapon belül megvalósult, Kabos földi maradványai csak 55 év múlva, Bartóké csak 43 évvel halála után kerülhetett haza. Bár a zeneszerző életének utolsó éveiben többször is kijelentette, hogy "szeretnék hazamenni, de végleg" - nagyobbik fia, Péter (a képen apjával) mindig ellenezte a hamvak haza hozatalát, ami az évek során többször is felmerült. Többekkel együtt ugyanis úgy vélte: a hamvak hazahozatalával a zeneszerzőt "nemzetiesítenék", holott éppen ellenkezőleg "nemzetköziesíteni" kellene.

 

 

A hazáját elhagyó Bartók és az itthon maradó barátja Kodály - valamint asszonyaik, feleségeik -  oly nagy értéket képviseltek a 20. század zenei és szellemi életében, hogy ennek részletes kifejtését egy későbbi tanulmányomban szeretném közzé tenni. Most, itt csak néhány szóban taglalom Bartók kiutazásának körülményeit:

 

 

1940 októberében - amikor a fasizmus előretörése már Európa-szerte - így nálunk is - érződött, s Bartók helyzete ellehetetlenült -  úgy döntöttek feleségével, hogy megpróbálkoznak a tengeren túli koncertkörúttal. Ám nem úgy hagyták el hazájukat, mint akik nem óhajtanak soha visszatérni. Bartókot személyes érdekei, zeneszerzői ambíciói és aggodalmai, továbbá szilárd értékrendje arra indította, hogy pályáját egy koncertkörúttal folytassa, de jó messzire Európától.

 

„Attól tartok, hogyha ki tudja hány esztendeig kellene itt maradnunk, az számunkra katasztrofális lehetne.” írta Bartók a következő évben, amikor már beteg volt, ami azután egyre inkább elhatalmasodott rajta.

„Az  állandóan terjesztett legenda, mely szerint apám 1940-ben emigrált, nem felel meg a valóságnak. Hiszen akkor úgy tervezte, hogy csak egy évre utazik ki, mindenét itthon hagyta, és egyre ritkuló amerikai leveleiben állandóan kitért hazatérési szándékára, illetve annak nehézségeire.” -  nyilatkozta ifj. Bartók Béla (1920-1994) később, a 80-as években visszaemlékezve apja  amerikai útjára.

Bartók tehát nem emigrált. Legalábbis nem abban az értelemben, mint ahogyan Jávor, Kabos, Karády vagy a hosszú évekig ott élő sikeres művészek, tudósok Széll Györgytől Gábor Zsazsán, Rózsa Miklóson át egészen Szilárd Leoig és Teller Edéig. (Egyébként utána lehet nézni a Wikipédián - mely Bartók nevét nem is említi az emigráltak között - másfél milliónál több a lélekszáma a magyar, illetve magyar származású polgároknak Amerikában.) 

 

 

Tehát "csak" kiutazott, megpróbálkozott a kinti alkotó-, és előadóművészi tevékenységgel,  de nem emigrált - ahogyan az oroszok 56-os bevonulása után Márai Sándor amikor kivándorolt Amerikába, s nem is óhajtott hazatérni, amíg azok ki nem mennek Magyarországról. Kivándorlásuk oka jellegében azonos volt: mindketten politikai indokokból hagyták el az országot, úgy is fogalmazhatnánk: az akkori embertelen rendszer üldözte őket el hazájukból. Ám amikor Márai már nyugodtan, zavartalanul  hazajöhetett volna – nem tette meg. 

 

Aminek egyéb okai is voltak. Bartók pedig – sajnos – már nem tudott hazajönni, hiába is akart volna – halála ebben megakadályozta. Pedig a népek testvériségének eszméjét hirdető, a magyarság ügyét jelentősen előmozdító – akkor már világhírű komponista – nagyon is érezte: itthon lenne a helye, haza kellene jönnie. Mindig útra készen állt, mert úgy gondolta: még sok a dolga, amit el kell végeznie, különben nem mondta volna azt halála napján: „Csak azt sajnálom, hogy tele börönddel kell elmennem.”  

 

Feltehetjük a kérdést: Ha ma élne Bartók – vajon vissza akarna-e térni Amerikából ebbe, egy ilyenfajta országba, amiben jelenleg élünk? Egy olyan magasszintű erkölcsi, emberi és zenei értékrenddel, politikai éleslátással és empátival  bíró személyiség mint amilyen ő volt - milyen további lehetőséget látna a maga számára itthon, ebben a mostani politikai, közéleti, művészeti  csatározásoktól szenvedő országban? Erre a kérdésre válaszul Szász Istvánnak a Népszava 2015. aug. 1-i  mondatait idézem, akinek minden szavával tökéletesen egyet értek. S azért választottam ezt, mert jómagam nem tudnám ennél jobban, ennél stílusosabban mindezt leírni:

„Csak annyit: ha Bartók ma itt élne, valószínűleg újra megváltaná Amerikába a hajójegyét. Ha pedig már a Újvilágban lenne, aligha jönne haza ebbe a hitvány, demokráciát eláruló, Horthyt rehabilitáló világba. Ide, semmiképp.”

 

Bartók hazájából való távozásával hitet tett saját emberi és erkölcsi igazsága, valamint művészi értékrendje és érdekei mellett. Megmaradt "embernek az embertelenségben." az Új világban is. És ha most, ha ma élne itt e hazában  -  - ugyanígy gondolkodna, döntene és cselekedne ma is. 

 

A magyar  kivándorlók sorát folytatva - Kabos, Karády után még egy K betűs híresség, aki ugyancsak New Yorkban hunyt el: a kiváló színésznő, Krencsey Marianne. Ugyanabban az évben - 1931-ben született - mint pályatársa, Latinovits, és 2016-ban halt meg. Akinek talán két legismertebb alakítását a Liliomfi és a Tenkes kapitánya című filmekből ismerjük, persze sok nagyszerű színpadi szerepe mellett. s A kivándorló színészek között ő volt az, aki a legkülönösebb okból hagyta el hazáját,  s érdekes, hogy ő is 12 éves művészpályát hagyott maga mögött, akárcsak Karády

 

 

Férjével együtt, de családja hátra hagyásával 1966-ban emigrált. Dr. Nemes Gyula orvos - harmadik és egyben legkitartóbb férje, akivel 54 évet töltöttek el együtt jóban, rosszban -  - hűségesen követte őt az Újvilágba, ahol keserű évek vártak rájuk. A rendkívül szép és intelligens művésznő távozásában sem játszott szerepet az érdek. Leginkább a kényszerűség, a szakma végtelen szeretete voltak az indokai, motivációi - ahogyan szavaiból egy interjú során kiderült. 


 

Az elszenvedett sérelmeken kívül valójában a helyes értékszemlélet, a színészi pálya iránti elkötelezettség, az önmagával szembeni igényesség, saját emberi tartása, női önérzete és a jó ízlése voltak azok a meghatározó tényezők, amik távozásra ösztönözték. Sajnos, odakint a pályája nem teljesedhetett ki. 35 évesen távozott Magyarországból az Aranyember filmszerepének eljátszása után (fenti kép) de nem megfelelő angol tudása meggátolta abban, hogy ott kint is karriert tudjon építeni, illetve folytatni tudja itthon megkezdett, s nagy sikerekben bővelkedő színészi pályáját.


A házaspár egy ideig Amerikában nyomorogva az akkoriban egyetemi vendégprofesszorként ott tanító Faludy Györggyel élt együtt. Ő volt, aki örök optimistaként "vígasztalt bennünket és utat mutatott abban a zűrzavaros világban, amit otthon hagytunk." A művésznő - saját maga bevallása szerint - azért ment el, mert az akkori kultúrcézár, Aczél György megkeserítette az életét.  (S hogy mivel és hogyan - ezt mindenkinek a fantáziájára bízom...)


Sejthető, hogy mi lehetett a háttérben. A nagy hatalmú pártvezérre ugyanis - akinek erős befolyása volt a kultúra, a művészet területére is - panaszkodtak mások is, főként nők, hiszen a maga módján nem vetette meg a szépnemet. Például egy másik nagy színésznő, Horváth Teri (1929-2009) is, aki viszont sose hagyta el az országot. Emlékirataiból tudjuk, hogy fiatal színésznő korában (közel a harminchoz) még az ötvenes években Aczél György egy négyszemközti beszélgetés során Kossuth-díjat ígért neki, reá kacsintva: "Terike, lehet magának is Kossuth díja - de azért tennie is kellene valamit." 

Ilyen módon aztán nem is lett akkor Kossuth-díja a  színésznőnek, akinek jóízlése, érzékenysége és gerincessége - akárcsak pályatársa, Krencsey esetében - megakadályozta őt abban, hogy "tegyen valamit" e magas díj érdekében. S erősen valószínűsíthetjük, hogy Krencseynek is ugyanezen okokból nem lehetett Kossuth-díja akkor, bár 12 éve már a pályán volt meglehetősen sikeresen. (S mint tudjuk: az idő itt nem játszik szerepet, hiszen  hiszen ma is vannak, akik 4-5 év után már részesülnek e magas kitüntetésben.)

 

Többet ezzel kapcsolatban nem jegyzek meg, nehogy valaki félremagyarázza mondandómat, bár ez így is előfordulhat... Ám annyit feltétlenül: ezzel a díjjal is hasonlóan áll a művészvilág, mint az Oscar-díjjal, főként napjainkban. Az érték, a művészi teljesítmény, az embertömegeknek nyújtott élmény nem minden esetben feltétele egy-egy díj megkapásának, elnyerésének. Szilágyi János rádióriporter elmés mondása szerint "a díjakat nálunk nem kapják, hanem adják." 

 

Visszatérve a rábatamási születésű  Horváth Teri művésznőre - még érdemes leírnom néhány szót. Legjobb barátjával, a balmazújvárosi származású ízes beszédű, kirobbanó energiával, tehetséggel és mély igazságérzettel bíró Soós Imrével együtt - fiatalon, ambíciókkal telve, életerős és szép parasztlányként került a fővárosba. Mindketten arra tették le a nagyesküt, hogy népük életét, kultúráját fogják gazdagítani művészetükkel. 

 

 

Abban az időben persze voltak mások is, akik ilyen szándékkal érkeztek a fővárosba. Hogy a bennük rejlő tehetségüket, jól felismert képességeiket kibontakoztassák s ezzel értéket teremtsenek - mindenképpen pozitív érdek volt a részükről. Szerencsére ők ketten - és sokan mások - nem - vándoroltak ki külföldre, értékeiket itt, e hazai földben virágoztatták ki. Az emigráció elhatározásához - mint általában minden időben - az elkeseredettségen és a megélhetési kényszeren kívül még számos más ok és érdek is közrejátszik.  

 

 

 

 

 

Már az első színes magyar film e kockájáról is láthatjuk: nem lehetett véletlen, hogy Nádasdy és Ranódy éppen kettejüket, a friss diplomás színészeket  választotta ki 1949-ben a Lúdas Matyi falusi  szerelmespárjának megformálására. Sajnos, Soós nem tudta feldolgozni a hirtelen jött sikert (még Rómeot is eljátszotta) gyenge idegrendszere és egyéb más okok miatt (melyről Müller Péter regényt is írt) 24 évesen öngyilkos lett.

 

Horváth Terit mélyen lesújtotta barátja és kollégája tragédiája, s végtelenül sajnálta, hogy személyében egy rendkívül értékes, sokat ígérő művészpálya szakadt meg halálával. A nagy tehetségű, erős jellemű, öntudatos művésznő azonban nem hagyta magát sem emberileg, sem színészileg beskatulyázni. Pályáján később sem csábították mindenféle negatív érdekek, mindig is saját felismert értékei, erényei, képességei voltak a meghatározók szerepeinek vállalásakor, s alakításaiban. A  paraszti figurák mellett a legkülönbözőbb szerepeket játszotta el a színházakban és a filmvásznon. (Még Róbert Gidát is a Micimackóban.) Csak később - 1973-ban a Fock-kormány idején kapta meg aztán rangos kitüntetését. 

 

Bár azidőben is volt súlya és szava Aczélnak, hiszen ő volt az akkori Kossuth-díj bizottság elnöke, de úgy látszik az akkori művelődési miniszternek, Ilku Pálnak még inkább latba esett a véleménye. Még erősebb volt a szava az érvelésben, s jobban, hathatósabban tudta értékelni a művésznő addigi pályáját. Ki tudja? Lényeg az, hogy akkor - már 43 évesen - Horváth Teri Kossuth-díjas lett.


Egyébként külön tanulmányt érdemelne annak feltérképezése: ki hány Kossuth-díjat kapott nálunk és mikor? (Az első díjazottak között volt 1948-ban Bajor Gizi, Déry Tibor, Füst Milán és Szentgyörgyi Albert stb.) Hogy ki hány évesen, hány nagy szerep, értékes művészi-, tudományos-, alkotói-, vagy előadóművészi -, közéleti-, gazdasági teljesítmény felmutatása után vehette, veheti azt át.  

 

És hogy ezek a díjak  milyen viszonyban álltak és állnak (vagy nem álltak és nem állnak) a kimagasló, vagy nem kimagasló művészi vagy egyéb teljesítményekkel, érdekekkel és egyebekkel. Illetve: hogy maguk a díjazottak milyen viszonyban álltak vagy állnak egy-egy adott politikai rendszer vezetői elitjével, a lojalításnak milyen formáját és szintjét képviselték és képviselik ma is stb.

 

 

Csak néhány nagy színészt, írót, művészt sorolok fel, akik soha nem jutottak el egész életükben addig, hogy valamelyik éppen regnáló kormányzat méltónak tartsa őket és munkásságukat erre a díjra.  A már fent említett Krencsey, aztán Latinovits, Őze (képen) aztán az írók közül: Márai, Hamvas. a filmrendezők közül Huszárik, vagy a zeneszerzők közül Bartók Béla, akinek munkásságát csak halála után 3 évvel ismerték el ezzel az állami kitüntetéssel. De ma is élnek köztünk olyan művészek, tudósok, közéleti egyéniségek, akik nagyon sok értékes teljesítményt tettek már  le arra a bizonyos  asztalra, mégis csak kisebb díjaik vannak. 

 

 

(Pl. a hetven éves Koltai Róbertnek - zseniális alakításai, rendezései, filmjei után - még mindig nincs Kossuth-díja. Miért?(Feleségének ugyan van, de hát az mégsem ugyanaz.) Más kollégái pedig - akik közel sem tudtak felmutatni ennyi értékes teljesítményt - már fele ilyen idősen átvehették azt. (Nem akarok indiszkrét lenni, ezért nem írok neveket, de ezt rém igazságtalannak tartom...)    Ugyanakkor voltak, akik kétszer vagy háromszor is átvehették ezt a rangos állami kitüntetést - különböző politikai rendszerek kormányaitól. Heten voltak eddig ilyenek, utána lehet nézni a Wikipédiában. A magam részéről én nem azt nehezményezem, hogy ők miért többször, hanem azt kifogásolom, hogy akik méltán megérdemelték volna, miért nem részesültek ebben egyszer sem. S nem is kevés ezeknek a száma, az imént csak néhány példával éltem.  

 

 

 

A NÉP ÉS VEZETŐINEK  ÉRTÉKEI, ÉRDEKEI

 

 

Hogy melyik nemzet mit ért el napjainkig - az elsősorban az adott ország területének, természeti adottságainak, történelmi múltjának, saját eddigi rendszerei minőségének, e fennálló rendszerek vezetői döntéseinek, s e vezető testületek jobb vagy rosszabb működésének mai következménye. És hogy egy ország mit fog elérni, hová fejlődik ezután - az meg a mai rendszer (rendszerek) minőségétől, működésének színvonalától, s a mai vezetők döntéseitől függ alapvetően. Hogyan viszonyult az eddigi rendszerek működéséhez, annak színvonalához, a vezetők múltbeli döntéseihez, intézkedéseihez hazánk lakossága a múltban? 

Mit tett és mit tehetett, mit tudott tenni ezekkel szemben az elmúlt idők keményen vagy puhán kezelt, elnyomott, vagy kevésbé elnyomott  népe? Mennyire fogadta vagy nem fogadta el mindezt, és mit tett (mit tudott tenni) saját sorsának jobbításáért? Mire törekedett a kisember akár a 16. akár a 19. században? És vajon hogyan viszonyul mindezekhez a nép manapság, 2017-ben? Milyen volt régen és milyen ma népünk szellemi szintje, mindennapi munkájának, családi-, illetve magánéletének minősége? Ezek mindig is befolyásolták, és ezután is befolyásolni fogják az ország fejlettségi szintjét, mozgásterét, külhoni kapcsolatait, megítélését minden téren. 

Jómagam e kérdéshalmazzal arra kívánok célozni, hogy egy ország adott állapotát és fejlődését mind a múltban, mind a jelenben, mind a jövőben alapvetően három döntő tényező határozza meg, és fogja meghatározni ezen túl is: 1. milyen a népe 2. milyen annak vezetése, és végül 3. milyen e kettőnek a viszonya, kapcsolata. Ha mindhárom téren a minőség, az érték válik a legfontosabb uralkodó, irányadó szemponttá, az kerül előtérbe - az érdek pedig háttérbe szorul - akkor az ország fejlődése biztosított, az emberek élete, jövője biztonságban van. 

Ebben a helyzetben a vezetők és a nép közt keletkező konfliktusokat mindkét fél meg akarja, és meg is tudja oldani, hiszen céljuk azonos (nem egyforma) és közös. Természetesen a megoldási módok lehetnek az országon belül eltérőek, különbözőek. De tekintettel arra, hogy a cél azonos és közös - azok mindig ugyanabba az irányba fognak hatni. S a minőség akkor minőséget produkál. S minél inkább eltér az ország ettől az ideális állapottól, azaz minél gyengébb, rosszabb, tisztátalanabb a konszenzus - az ország fejlettsége, állapota annál rosszabb lesz. 

Amikor a fontossági sorrend felcserélődik - azaz az érték helyett az érdekek (főként az egyéni érdekek) kerülnek előtérbe - akkor már nincs biztonságban a fejlődés. Sőt, országos szinten visszafejlődés indul meg.   Amikor nincs egyetértés, nincs közös cél, nincsenek közösen kitűzött és közösen megtervezett, megoldandó feladatok  egy ország előtt. És akkor kezdődik a széthúzás, ami kaotikus állapotot eredményez. Amikor "rossz matematikusok" ülnek a bársonyszékekben, azaz: nincs közös nevező a politikában, s helyette a magánérdekek, az anyagi haszonszerzés felülír mindent - akkor bizony jönnek a bajok, csőstül növekednek gondjaink s az ország erkölcsi, mentális szintje, az emberek testi-lelki egészsége egyre jobban romlik. 


És mindezek következményeként az emberek egymás közti kapcsolata, viszonya is gyengül, devalválódik, ahogy azt manapság gyakran tapasztalhatjuk. Ez a megromlott mentális állapot, rossz embertársi, közösségi viszonyulás, egymás közti egészségtelen kontaktus kihat az emberek környezetében lévő többi élőlényre is. A fák, virágok, növények értéktelenné, lenézetté válnak az emberek szemében.


A csatornaépítésnél, járdák tervezésénél azt lessük: hol lehet kivágni az útban lévő fákat, s aztán a már eltávolítottakról mindenképpen azt hangoztatjuk: betegek, vagy tájidegenek voltak. Pedig dehogy! Csak így egyszerűbb volt a megoldás, mintha eleve átgondoltuk volna: ott és arra menjenek a csövek, amerre nincs fa. Az állatok méltósága erősen csorbul azzal, ahogyan sokan bánnak velük. Még jobb esetben nem bántják, kínozzák, "csak" közömbösen magukra hagyják a kutyákat, macskákat s egyéb állatokat.


Ha nem jut el valakinek a tudatáig, hogy a levegő szennyezésével ugyanúgy maga a vétkes is egyre rosszabb levegőt fog beszívni, s a maga egészségét is károsítja vele - akkor bizony szemetelni fog továbbra is. Akkor tüzelni is fogja a kerti levelet, gallyat, szemetet, és saját melegedése érdekében dobálja a kályhára a nejlonzacskót, rongyot, kartondobozt és ami csak jön. (és itt kivételt képeznek azok, akiknek egyszerűen nem telik normális tüzelőre, s így nem hibáztathatók.) Aki csak úgy "heccből" eltüzel mindent - annál az embernél az értéknél előbbre való az érdek. (spórol a rendes tüzelővel...) Amit a légkör, a természet ellen elkövetünk - vissza fog ütni, vissza fog hatni ránk. Mint ahogy az is, amit egymás ellen követünk el. 



Mások értékeinek lebecsülése, a másik ember elleni gyűlöletünk, acsarkodásunk előbb vagy utóbb bennünk is, rajtunk is elvégzi pusztító munkáját. Önző érdekeink kiéléséért azzal fogunk fizetni, hogy mások és mi is gyengébbekké, értéktelenebbekké válunk. Semmi rossz nem marad büntetlenül ezen a világon - különösen az nem, amit egymás ellen követünk el. Mindannyian egymásra vagyunk utalva, s ha egymás segítése helyett az egymástól elszigeteltség uralkodik, a szeretet helyett a gyűlölet kerekedik fölül - akkor mindenkinek az élete csorbul, silányodik, értéktelenedik. 


S következésképpen nem lesz fejlődés, javulás semmilyen téren. S nemcsak azoknak az élete, személyisége értéktelenedik el, akikkel szemben elkövettünk valamit. ("Nem az szennyezi be a lelket,  ami a szájon bemegy, hanem az, ami azon kijön" - áll a Bibliában.) S nem ez az egyetlen, amit alaposan meg kell(ene) fontolnunk! Ha nincs igény, szándék, ösztönző erő, motiváció minden téren a jobbításra, összefogásra - akkor már csak a csodákban hihetünk. 

 

 

EGY  CSEPP  ETIMOLÓGIA

 

 

A magyar nyelv szépségét, kifejező erejét kiemelve utalnék az érték és az érdek szóban rejlő érdekességre, amely első pillanatban talán fel sem tűnik mindenkinek. Nem lehet véletlen, hogy mindkettő tartalmazza, magába foglalja az ér szócskát Az ér, mely szervezetünkben az életet adó vért, a természetben pedig az életet jelentő vizet szállítja, viszi valahová - valamiféle utat, csatornát jelent. Olyan utat és irányt, ami valahová vezet. Valamennyiünk testében és a természetben is vezet valahová.

 

Saját életünkben, munkánkban pedig mind az érték mind pedig az érdek  - attól függően, hogy melyiket tartjuk fontosnak, melyiket választjuk - valamerre irányít, vezet, orientál minket. Megszabja személyiségünket, meghatározza viselkedésünket, embertársainkhoz való viszonyunkat, munkánkat egyszóval egész életünket. Az érték - az emberi, erkölcsi, művészi, természeti, hétköznapi érték -  megbecsülése, elfogadása és főleg megteremtése életünket tartalmassá, színessé, gazdaggá, kellemessé, élvezetessé, élhetővé teszi. 

 

Az értéktelen, a talmi, a giccs, az ócskaság viszont lealacsonyít bennünket. Nem járul hozzá semmi olyanhoz, amit a fentiekben az érték esetében felsoroltam. Nemhogy megszépítené, gazdagítaná életünk mindennapjait, hanem egyenesen elszürkíti, unalmassá, élhetetlenné, szürkévé, érdektelenné, élvezhetetlenné, végső soron pedig boldogtalanná teszi.  Nem illik emberi méltóságunkhoz. 


Az értékes dolgokkal szemben az értékteleneknek semmi pozitív jelentőségük nincs. Hacsak az nem, hogy összehasonlításra alkalmas az értékessel, az értékkel szemben. Ahhoz azonban, hogy eme összemérés, azaz értékítélet számunkra hasznos legyen - ahhoz elsősorban rengeteg értékes dologgal kell megismerkednünk. Véleményem a következő: az a jó szülő, a jó óvónő, a jó pedagógus, aki mindenekelőtt a pozitív, értékes művekkel, tárgyakkal, könyvekkel stb. ismerteti meg gyermeket - akár az előadóművész a közönséget. S azután majd ő maga fogja eldönteni: mi az érték, mi az értéktelen? Ha pedig  azt vesszük  észre, hogy a gyerek szüntelenül értéktelen dolgokkal foglalkozik - ajánljon neki értékeset! 

 

Ne szidjuk, pocskondiázzuk a rosszat, mert azzal épp ellenkező hatást érünk el, hanem szívből, őszintén ajánljuk, erősen propagáljuk a jót, az értékeset! Akinek életét már gyermekkorában is az értékek irányítják és szabják meg, aki az értékek megőrzésére, gondozására, megóvására, s főként létrehozására törekszik saját életében - az nemcsak önmaga, de mások életét is szebbé, értékesebbé teszi. Akiknek viszont az életében értékek helyett az értéktelenség dívik s ennél fogva nem az értékek, hanem az érdekek veszik át a hatalmat - annak az útja teljesen más irányba fordul. 


Az ilyen, az efféle ember nem önmaga és mások életét fogja megszépíteni, hanem épp ellenkezőleg: elrondítja. Halad a jellemtelenség, a köpönyegforgatás, a meghasonlás, az önpusztítás, a mindent elborító  önzés, szellemi és érzelmi silányság állapota felé. És ha ott révbe ér akkor már teljesen mindegy, hogy hány milliárdja, vagyona, ingatlana van, és milyen anyagi jómódban él - attól fogva, abból értékes ember bizony nem lesz. 

 

S ami még elkeserítőbb: nem is tesz ÉRtékessé másokat sem. Ám ha még  ráadásul értékes embernek tartja magát - mondván, hogy aki gazdag az sikeres - s másokat lesajnálva maximálisan elégedett is önmagával és eredményeivel nagy gazdagságában ülve - akkor már leginkább Moliere fösvényére hasonlít. Sőt nemcsak hasonlít rá, de egyenértékű vele.  

                                                                                                                   
                               

 

ERKÖLCSI, EMBERI ÉRTÉKEK MÚLTBAN, JELENBEN ÉS JÖVŐBEN

 

 

Az alapvető évezredes emberi, erkölcsi értékek (első  a szeretet, s csak utána jön a becsület, igazság, béke,  becsület, tisztesség,  a művészi és természeti értékek) nemhogy elavultak volna hanem ma is éppolyan nagy szükség van (lenne) rájuk, mint bármikor. Történelmünket áttekintve láthatjuk, hogy ezek sutba dobása milyen szörnyű konfliktusokat, károkat, tragédiákat eredményezett nálunk is. (Elég csak elolvasni Eötvös regényét, A falu jegyzője című nagyszerű alkotást, ami ékes igazolást ad minderről.)  


Mindezeknek a múltbeli vétkeknek, bűnöknek hatása ma is tart, és tovább munkál társadalmunkban, s főként annak vezető testületeiben. Mostanában is tapasztalhatjuk, hogy ezeknek az értékeknek akár részleges elvetése (hát még ha teljesen száműzzük ezeket) milyen felfordulást, káoszt, súlyos drámai helyzeteket okoz például az oktatás, az egészségügy, a szociális ügyek, a kereskedelem vagy éppen a közlekedés területén. És mindez ékesen bizonyítja azt, hogy mennyire szükség van (lenne) rájuk a normális emberi együttélés megtartása érdekében. 


Természetesen szükség van újabb értékek, kezdeményezések kitalálására, megalkotására, felmutatására, bevetésére, de nem átgondolatlanul, megtervezetlenül. S nem a minden áron való modernkedés szándékával, újabb és újabb kósza ötletek bedobásával. Olyanokkal, amiknek sem lélektani, sem szociális, sem pedagógiai hatásmechanizmusa nincs átgondolva, kiszámítva. Amelyeknél és ahol az a lényeg, hogy akár működőképes lesz, akár nem csak új legyen. Ahol csak az a cél, hogy más legyen és semmiképpen sem a régi működjön tovább. 


Tudjuk, hogy ezek mögött legtöbbször az érdekek (főként anyagi és hatalmi érdekek) diktálnak és motiválnak a régi, jól bevált értékek helyett. És ez bizony súlyos hiba. Érdemes lenne megfontolni a "Járt utat a járatlanért el ne hagyj!" - ősi igazságát! De nem minden áron, tűzzel-vassal alkalmazni azt, csak abban az esetben, ha az a járt út valóban még mindig járható. Mert ha az már járhatatlan, az idő vasfoga teljesen megrongálta - akkor újat kell építeni. De nem  az érdekek sunyi számba vételével, hanem az újítás, a javítás értékteremtő szándékával. 


Amikor most, a 21. század elején országunk vezetését, politikáját nem az értékek, hanem jobbára az érdekek irányítják - akkor bizony rossz irányban haladunk. Még akkor is, ha új úton, új módszerekkel felvértezve, de ez csakis kevesek érdekét szolgálja. És hát, ami kevesek érdekét szolgálja - az mindenképpen negatív érdeknek minősül. Mert van azért pozitív érdek is. (Ha annak érdekében, hogy meggyógyuljak - orvoshoz megyek az pozitív érdek, mert jóra vezet; ha gyermekemet szigorúan figyelmeztetem annak érdekében, hogy jobban tanuljon, óvatosan közlekedjen - az is pozitív érdek, mert mindkettőnknek érdeke fűződik ehhez, és ez jó eredményt hoz stb.)


Itt, ebben az esetben azonban negatív érdekekről beszélhetünk.  Amikor manapság néhány száz méltatlanul dúsgazdag érdekember pökhendi országlását tapasztalhatjuk és láthatjuk - akkor bizony súlyos értékzavar uralkodik. Akik a politikai hátszelet kihasználva, csupa magánérdekből, busás anyagi haszonszerzés céljából dörgölőznek a fennálló kormányhoz és a kormánypárthoz, és ezért nem elmarasztalás, hanem dicséret illeti őket - akkor ott súlyos értékzavar van.  (És nem csak a mi hazánkban.) "Lám, így kell ezt csinálni!" - hallani sokfelől...Így kell ezt csinálni? - kérdem jómagam.. És ez az értékzavar sajnos kihat az ország lakosságára is, sok-sok embert megtéveszt, félrevezet, elkábít. 


Mindezek következtében az emberek egy része arra a következtetésre jut, hogy az érdekek fontosabbak az értékeknél, mert hiszen aki eszerint él - annak útja a jómód felé vezet. Lám, aki így él, eszerint cselekszik -azt az érdekei, főként anyagi érdekei milliárdos házakhoz, luxus életmódhoz, tetemes bankszámlákhoz juttatják. De lehet-e ilyen pazar, szinte főúri életmódot értékekkel, értékes élettel, becsületes munkával megteremteni, létrehozni? Válaszom egyszerű és rövid: manapság nem lehet. Csakis értéktelen életmóddal - értékessel soha. 


Értékes élettel, becsületes, tisztességes munkával manapság csakis szerény, de emberhez méltó életmód valósítható meg. Az  a fajta dőzsölő, arrogáns, fennhéjázó, lesajnáló, dúsgazdag életvitel - amit egyre látványosabban tapasztalunk ma 2017-ben - mai világunkban csakis az anyagi érdekek hajszolásával, "ügyeskedésekkel", csalásokkal, a közpénzek "átcsoportosításával" hogy ne mondjam: bűnös életmóddal teremthető meg, érhető el. Vagy pedig csodával: ha valaki netán a lottón megnyeri a főnyereményt, vagy  jő Joe bácsi öröksége Amerikából.

Az, hogy a régi, úri világban a vagyon öröklődött az úri famíliáknál apáról fiúra, anyáról leányra - ott  a gazdag életmód "elfogadható és érthető" volt. Helyesebben fogalmazva: ott volt realitása, logikája. (Az igaz, hogy mindez a felállás azt eredményezte, hogy százezrek nyomorban éltek, pár száz gazdag meg dőzsölt.) A fiúgyermek vagy unoka bolond lett volna visszautasítani a kastélyt, pénzt, földbirtokot, nem elfogadni a felkínált örökséget, főúri kapcsolatokat, vadászattal, szórakozással teli dologtalan életet, ha csak úgy az ölébe hullt. Elítélni őket önmagában ezért nem lehetett. Sem akkor, sem ma. 


De az utókornak dicsérni, példának állítani, magasabbra értékelni mégiscsak azokat lehet, azok érdemlik meg ezt, akik ezzel nem elégedtek meg és kitekintettek arra: hogyan élnek mások? És ők tettek is honfitársaikért valamit, nem csak sajnálkoztak. Sokan még erejükön felül is, hogy enyhítsenek a nép, az ország elmaradottságán - mind szociális, mind pedig kulturális téren. 

Hazánkban és másutt is előkelő származású grófok, hercegek, földbirtokosok emeltek szót, fogtak fegyvert, nyomtattak vagy írtak könyvet, szerkesztettek újságot, alkottak zeneműveket, foglalkoztak tudományokkal, tanultak stb. Olyanok, akiknek értékrendjük megkövetelte a másokért kifejtett cselekvést, a többi emberért való aggódást, tenniakarást - mert emberi, erkölcsi értékeik legyőzték önző érdekeiket. 

 

 

Közülük kiemelem II. Rákóczi Ferencet. Ő egyike volt azoknak a nagy magyaroknak, akik a legtöbbet tettek hazájukért eddigi történelmünk során - Kossuth és Széchenyi mellett. Hatalmas birtokainak (összesen egymillió hold!) termését, állatait ajánlotta fel a - felkelésből Rákóczi-szabadságharccá szélesedő - hét éves háború katonáinak élelmezésére, a hadsereg ellátásának finanszírozására. Megtehette volna, hogy szépen, békésen eléldegél birtokain, hisz akkor sem unatkozott volna. 

Lett volna teendője egyébként is bőven, hogy hatalmas földjei, birtokai, házai mind állandó gondozás, művelés, karbantartás alatt legyenek, és semmi ne maradjon ellátatlan ezen a nagy területen. De lelkiismerete nem tudta elviselni, hogy a nép oly nagy elnyomásban, szegénységben él, s mindenáron javítani akart honfitársai sorsán, életszínvonalán. Erkölcsi és emberi értékei alapján ez vált az ő legfőbb érdekévé. 

 

Pozitív érték és pozitív érdek nála így függött össze, s e kettő haláláig meghatározta cselekedeteit. 27 éves volt, amikor saját birtokán bontotta ki a felkelés zászlaját és a mozgalom élére állt. Bár alig volt győztes csatája a kibontakozott szabadságharcban - alvezéreinek tehetetlensége, azok helytelen temperamentuma és hadvezéri tudatlansága miatt - mégis megmutatta a magyar nép ellenállását. 


Megmutatta annak összefogását, erejét, a kisebb csaták, kuruc portyázások dicsősége révén. Móricz találó megállapítása szerint: "Rákóczi csak egy van  a magyar históriában, illetőleg kettő: II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos." Ezzel a nagy magyar prózaíró egyértelműen utalt arra a tényre, hogy ők ketten voltak "a magyar nép két elérhetetlen csillagai". Teljesen azonosak voltak törekvéseikben, szívósságukban, józanságukban és önfeláldozó hazaszeretetükben - lényegében tehát mindenben. Az eltérés csupán annyi volt köztük, hogy nem egy században éltek, de mindketten ugyanazt akarták: azt, hogy a  magyar nép kikerüljön a gyarmati sorból és a szegénységből. 


Az úri osztályban élők többsége viszont megelégedett saját jólétével, vagyonával - mert érdekeik felül írták az általuk el nem fogadott értékeket. Számukra elfogadható, megfelelő volt egyedül ez az életmód - mert jóval alacsonyabb értékrendjük, lelkiismeretük másra, többre nem ösztönözte őket. A társadalom többi része, az alacsonyabb származásúak pedig akkor kénytelenek voltak ezt elviselni - ha berzenkedtek  is ellene - mert a törvények nem őket, hanem a gazdagokat védték. De hogy ugyanennek kellene érvényesülni egy demokratikusnak mondott társadalomban??? Ezt már nem hiszem.


Sőt, egyenesen tudom: ez ellentmond a józan észnek ezért a leghatározottabban tiltakozok ellene. Ez egy demokratikus (vagy annak mondott) társadalomban  se nem érthető, se nem elfogadható! Abban a parlamentáris demokráciában amelyben a dúsgazdag életmódban élők elszaporodása figyelhető meg - ott valami érték-, és fogalomzavar van. Mégpedig nem a nép körében, hanem az ország vezetőinek fejében és lelkületében. 


És ez az értékzavar bizony a mindennapi gyakorlatban, az ország minden napi életében kulminálódik. Vannak, akik azt állítják, hogy valójában nem működik a parlamentáris rendszer, csakis keretei léteznek. Azt ugyanis teljesen elnyomja, uralja a magántulajdonon alapuló piacgazdaság, ami az össztársadalmi értékekkel semmit nem törődik. Sőt: ami ennél is rosszabb: 

"Ma már nem is annyira a piacgazdaság, hanem a tőke iszonyú befolyása, ereje uralkodik" - mondotta a napokban (2017 november) a kiváló közgazdász, Róna Péter. 

S a jelenlegi kormányunk is teljesen eszerint cselekszik, eszerint irányít, teljes mértékben bedőlt a mammon hatalmának, s mindent ennek rendel alá. S természetesen a saját, jól felfogott érdekében, hatalmának minél hosszabb ideig történő  fenntartásában. Nem pedig a köznép felemeléséért, életszínvonalának javításáért. És ez itt a legnagyobb baj. Mégpedig azért, mert ennek hosszú időre kiható következményei lesznek.


Az is a tőke erejének, befolyásának az egyenes következménye, hogy manapság az üzletek, hivatalhelyiségek osztódással szaporodnak. Mert aki kitermeli a bérleti díjat - az újabbat nyit. Ez még eddig rendben is lenne. Ugyanakkor meg akinek veszteséges a vállalkozása - az ott hagyja Isten nevében megszűnt, bezárt boltját, hivatalát. (Amiért nem ő hibáztatható, hiszen nem ülhet rajta.) Így aztán szaporodnak az évekig üresen tátongó, tovább rongálódó, egykori üzlethelyiségek, ingatlanok, lakások, intézmények. Pedig ezek értéket képviselnek. De csak mindaddig, amíg teljesen tönkre nem mennek. Itt megint valami zavar van az érték és érdek körül...

Mert nem érné meg egy városi önkormányzatnak, ha olcsóbb bérleti díjat kérne és benépesülnének az üres üzlethelyiségek, lakások? A város vezetőit nem töltené el örömmel, ha ettől élhetőbb, szebb lenne a város, ha kereskedők, vállalkozók színesítenék be a belváros képét és nem lerongyolódott, romos, elhagyott helyiségekbe botlanának a járókelők? Amiknél aztán a rendbe hozás, felújítás költségei napról napra növekszenek. Milyen vezetés az, mely csak a jelennel törődik a jövővel nem? Értékes vagy értéktelen? Szerintem nem is értékes, nem is értéktelen, hanem érdekközpontú. 


Ha egy város vezetésének nem képvisel értéket, hogy lakói (így Önmaga is) szebb környezetben élhetnek s jobb az ottani tömegközlekedés - csak ahhoz fűződik érdeke, hogy a normális bérleti díj sokszorosát fizettesse meg az üzemeltetővel - akkor ott megint csak baj van az értékrenddel. Kinek az értékrendje érvényesül egy városban - az ott lakóké avagy a maroknyi vezetésé? Ez a nagy kérdés. Szerintem csakis az lehet szép és élhető város a lakói számára (és az idegenforgalomnak is) ahol nem az utóbbi érvényesül, hanem az előbbi.

 

 

ÉRTÉKES EMBER, VAGYONOS EMBER / PÉNZ ÉS ÉRTÉK

 

 

 

Mindezeket látva, tapasztalva már-már arra gondolok: sokan (különösen vezetőink) úgy hiszik, hogy az erkölcsi-, és jogi törvényekre "talán" már nincs is szükség,  hiszen mindent a pénz és vagyon, befolyás és érdek irányít. Ám ennek ellenére mégis a rendszert demokráciának, az államformát meg köztársaságnak nevezzük...(!?) Na de hogyan nevezhetjük annak, ha valójában a vadkapitalizmus és az értéktelenség uralkodik, s az emberi, erkölcsi értékeket megfogalmazó törvények nem védenek mindenkit egyaránt, egyenlően és egyöntetűen?

 

Sőt, megint afelé haladunk, hogy inkább a vagyonos embereket védik. Tehát a legnagyobb zavar (ellentmondás) az elnevezés és a tapasztalható gyakorlat között van. Ezért is kaphatnak lábra olyan kijelentések: értéktelen a vagyontalan ember, értékes pedig az, aki anyagilag sikeres és vagyonos. Pedig - az én szerény véleményem szerint - a vagyon és az emberi érték között ilyen összefüggésnek még a feltételezése is hibás!

Az én begyöpösödött, maradi szemléletem (?) szerint már eleve nem lehet értékes személyiség az, aki harminc éves korára, vagy még fiatalabban milliárdos lesz. Mert ott a kérdés mögötte: hogyan tudja ezt elérni becsületes munkával? Becsületes munkával sehogy, mert nincs az a társadalom a világon, ahol munkából vagy munkával  harminc-negyven éves korára milliárdos lehetne valaki!   Akkor a munkabére milliós összeg lenne éveken át! 

 

Hacsak nem nyert a lottón, vagy nem örökölt egy mesés összeget. Mert ha ezért valóban megdolgozik - az időben nem fér bele valahogy, hiszen akkor nála egy napnak tíz évig kellene tartania... Nem élhet az értékek tiszteletével, elfogadásával, megbecsülésével az olyan egyén, aki fiatal vagy középkorú emberként olyan vagyonnal, birtokkal, ingatlanhalmazzal rendelkezik, mint azelőtt egy Eszterházy herceg. 

 

Hacsak nem ütötte meg a lottó-főnyereményt - mint az imént említettem. Sokszor halljuk: nem is munkából szerezte! Kérdezem én: ha ezt magának valaki harminc éves korára munka nélkül "megteremtette" - honnan, miből hozta össze ezt az irdatlan összeget? A választ mindenkinek saját belátására bízom... S az ilyen ember miféle értékek szerint éli le a hátra lévő életét? S főként milyen lelkiismerettel?


És milyen szemléletet ad át gyermekeinek, unokáinak? S hogy magyarázza meg nekik matematikailag, hogy olyan palotában lakik, amit tisztességes munkával addig kellett volna építenie, ameddig mondjuk Noé élt: 900 évig.  S hogy magyarázza meg azt nekik, hogy emberek százai meg - emellett - hazánkban évtizedekig fizetik lakásrészleteiket, mert egy elfogadható, normális lakásban szeretnének családjukkal élni? Ők talán mind tehetetlen, élhetetlen, ügyetlen és semmiérő, rongy emberek? S azért, amiatt élnek így? Nem hiszem! Hogy magyarázza meg nekik  a tátongó, kiáltó különbségeket, amik ebben az országban emberek életmódja, jövedelme, életszemlélete, értékek és érdekek között húzódnak?


S vajon mennyire lesz nyugodt élete, jövője annak, aki egy ekkora vagyon "összehozása" (de inkább: összeharácsolása) után egy ilyen életmód mellett hajtja le fejét "tisztességesen" megöregedve? Vagy azért lehet nyugodt, mert tudja, hogy a monte cristo-i igazságszolgáltatás ideje már lejárt? Vagy lelkiismeret-furdalása talán az efféle embernek nincs is, csak az értékes embernek? Mit is írt Tolsztoj? "csak két fő rosszat ismerek: a lelkiismeretfurdalást és a betegséget. S a boldogság e kettőnek a hiánya." 


No, már most az a kérdés: lehet-e boldog az az ember, akit egész életében nem az értékek hanem az érdekek (különösen az egyéni érdekei) irányítottak és a fentiek szerint szerzett nagyon is kétes vagyont magának? Vagy lehet, vagy nem, ezt mindenkinek magának kell tudni és érezni, mert kategorikus meghatározás semmiben sincs. A boldogság ugyanis oly sok mindentől függ, hogy az értékes emberek közt is ugyanúgy létezhet boldog és boldogtalan, mint az értéktelen egyének között. 


Attól azonban a mi megítélésünk róluk, utóbbiakról - viselt dolgaikat ismerve - nem fog változni semmit. S ezek a viselt dolgok nem fognak elmúlni nyomtalanul, bárhogy is hiszik vagy gondolják azt azok, akik mindezeket elkövetik. Mint ahogy azok sem múlnak el nyomtalanul, amit az igaz és jó emberek (akik az értékek szerint élnek) tesznek és követnek el életükben. Mert azt is Tolsztoj mondta, hogy" az ember soha nem lehet maradéktalanul sem boldog, sem boldogtalan."


De hadd térjek még vissza az előbb említett, méltatlanul vagyonos emberekre. Valami értékzavar, értékvesztés biztos, hogy jelen van és munkál abban  a társadalomban, ahol ezek a fent idézett vagyonok, ingatlanok és életmódok megteremtődhetnek és létre jöhetnek. Ez még önmagában nem lenne baj, ha csak ez létezne - s nem lenne ott mellette a tömegek kicsi, nagy és mély szegénysége, s az emberek nagy része normálisan meg és el tudna élni. A nagy tömegek szegénysége a legeslegárulkodóbb jelenség, tény ami árulkodik arról: lám, ezen az áron sikerült keveseknek meggazdagodni. 


Ez a meggazdagodás folyamatának, vízzuhatagának, sajnálatos hordaléka - ami lerakott, ott maradt bűnjelként halmozódott fel, s most felkiáltó jelként magasodik, kiáltó igazságtalanságként tátong előttünk. Ez az, amit egyesek felemelkedése közömbösen és könyörtelenül maga után hagyott. Ami közvetetten, jól láthatóan szemlélteti annak mértékét, amit az "ügyeskedők" magukévá tettek. 


Mert a meggazdagodáshoz szükséges pénzmennyiséget, ingatlant, tulajdont, a kizsákmányolt emberi munkát valahonnan el kellett venni, el kellett orozni! Az égből nem hullhatott reájuk. Hazánk tisztességtelenül meggazdagodó rétegének egyfajta bűnjeleként jelennek meg az elhagyatott ingatlanok, üzlethelyiségek, rendezetlen utcák, ligetek, gondozatlan, karbantartatlanságtól szenvedő közművek, műemlékek s nem utolsó sorban a szegények tömege, akik jutalomként kapják a munkanélküliséget, az áremelkedéseket, a közintézmények lerohasztását, a magas tandíjakat, a félretájékoztatást és a többi, és a többi.

Ugyan miből épített volna annak idején arany szökőkutakat Nagy Péter, s miből tudta volna borostyánnak bevonatni kastélyszobájának falait Katalin cárnő, ha nem a muzsikok ezreinek verejtékes munkájából? S abból, hogy a létminimum szélére taszította őket és családjaikat azzal, hogy alamizsnáért dolgoztatta őket? S ugyan minek árán fetrenghettek a római császárok, a spanyol, az angol, a francia uralkodók mennyei gazdagságukban ha nem a néptömegek szegénysége, nyomora, elnyomása árán? 


S miből gazdagodnak a félelmet keltő mai, modern diktatatúrák, amelyek jócskán tanultak tőlük, sőt eszközeikben, módszereikben, hazug képmutatásukban hatalmuk fenntartásában még rafináltabbak, kifinomultabbak, mint elődeik. Most hazánkban pl. a következő a képlet: néhány száz (ha nem is felső tízezer) dúsgazdag ember él az országban, több ezer tehetős vagy nagyon tehetős, s  ezek mellett több ezer hajléktalan, több százezer szegény, több százezer nagyon szegény, és több százezer nagyon szerényen, ha nem is szegényesen élő létezik. 


Országszerte több tízmilliós (sőt már milliárdos) lakások és nyaralók nőnek ki a földből, cserélnek gazdát, jó pár ezer lakás meg üresen áll évek óta. (Elgondolkodtam azon: mi lenne egyszer, ha egyszer elkiáltaná magát valaki: minden olyan ház, épület, ingó és ingatlan, amely nem tisztességes jövedelemből létesült - dőljön össze egyszerre, és ez valami csoda folytán meg is valósulna, be is következne?! Hát ebből bizony az következne - amit senkinek sem kívánok - hogy kis hazánkban olyan nagy erejű földrengés indulna meg, melynek mértékét a Richter-skála sem tudná már jelezni. Mert az bizony felrobbanna, mint a hőmérő 55 fokban...) 

Tehát nőnek a házak, magasodnak a milliárdos paloták - ugyanakkor a kisgyermekes anyát hatóságilag kilakoltatják a lakásból, mert a sokszorosára (ki tudja hogyan) megnövekedett törlesztő részletét nem tudja kifizetni! Miből fizesse ki szegény? (S a szegényt itt mindenféle értelemben mondom.) Valami nagy bajnak kell lenni az érték és érdek fogalmával, működésével ott, ahol hazánk közintézményei, kórházai sorra lepusztulnak - ugyanakkor a kormány külföldi országokba utazik az ottaniakon segíteni. Amikor itt is lenne tennivaló jócskán. 


Valami bajnak kell lennie ott az érték és érdek fogalma körül ahol szórják a pénzt országos vezetők milliárdos ingatlanvásárlásokra, műtárgyakra, stadionokra. Melyeket azután nem tudnak fenntartani s nem telnek meg szurkolókkal. Ahol sorra létesülnek fölösleges, mondvacsinált hivatalok, fiktív állások létrehozására - ugyanakkor utcák, terek, ligetek, műemlékek stb. felújítására évtizedek óta "nem kerül" pénz. Valami zavar biztos, hogy van érték és érdek körül ott, ahol egyre  több az olyan utcai baleset, ahol a vétkes megússza és az ártatlan pedig meghal. Ahol egyre több az állatkínzás, az elhanyagolt, kidobott állat, ahol egyre több az ártatlan gyerekek és öregek ellen elkövetett bűntett és sorolhatnám.  


 

 

ÉRTÉK ÉS ÉRDEK A POLITIKÁBAN, KÖZÉLETBEN

 

 

Gerő András történész a napokban nyilatkozta: "Azért nem szeretem a politikát, mert az nem az értékeket, hanem az érdekeket részesíti előnyben. A politikusok gondolkodásának középpontjában nem az értékek, hanem az érdekek állnak."  Emberi véleménnyel még így és ennyire nem értettem egyet soha. Talán csak szegény, megboldogult dr. Popper Péternek, a remek, Indiát is megjárt pszichológus-filozófusnak a meglátásával, aki lényegében ugyanezt mondta: "Ez a politika egy büdös dolog. Itt nálunk tudomásul kellett vennem, hogy foglalkoznom kell a politikával, mert a politika is foglalkozik velem." 


Jómagam idős, nyugdíjas emberként élek. S bár a bal  szemem nem tökéletes, de a jobb annál élesebb! Ennek ellenére soha nem lettem jobboldali. Igaz, hogy baloldali sem. Így aztán jól meglátom és észreveszem a lényeget, amikor kilóg a lóláb... Ha nem is mindenben, de a politikában igen. (Ezért volt annyi konfliktusom, amikor  újságíróként dolgoztam mellékállásban hét évig egy Városi Hírlap munkatársaként. Bár sietve hozzáteszem: emellett szép időszak volt, mert sok-sok híres emberrel, művésszel készíthettem interjút.) Amikor a politika minél inkább megpróbálja magyarázni egy-egy erősen érdekek által diktált intézkedésénél, kormánydöntésénél azt, hogy itt emberi, kulturális értékek megbecsüléséről, védelméről van szó - akkor árulja el igazán magát. 


Akkor mutatja meg valódi arculatát. Akkor jön felszínre igazából annak álhumánus jellege. Például amikor egy-egy - nékik hasznot hozó - külföldi beruházó új gyárának, üzemrészlegének megnyitásánál a kormány tagjai rögtön arról nyilatkoznak fennhangon, hogy hány embernek ad ez az összeszerelő részleg munkát, hány százalékkal csökkent ezzel a munkanélküliség. Amiből az újságolvasó vagy híradót néző ember semmit nem tud bizonyítani, így neki a tíz milliárd ugyanúgy nem mond semmit, mint a száz millió, hiszen ekkora összeget álmában sem látott soha. Amihez tudvalevő, hogy nem mennek (nem is mehetnek el) az emberek, hogy saját szemükkel meggyőződjenek annak igazáról - arról bármit lehet mondani!

Az, hogy 50, vagy 800 embernek adott munkát egy új gyárrészleg, hogy 800 milliót költöttünk tavaly egészségügyre, négy milliárdot oktatásra, - e kijelentések semmit nem érnek, hiszen az ország lakossága számára ez bizonyíthatatlan, láthatatlan. Tóth János tiszántúli lakos nem fog elmenni a Mercedesz-cég új üzeméhez, hogy megszámolja: tényleg 800 ember kapott-e ott munkát? És tudjuk: ami láthatatlan - arról akármilyen nagyokat lehet mondani. A lényeg:  hogy a tűzhöz közel levőknek milyen érdekük fűződik, mennyi adókedvezményt kapott a külföldi tőkés beruházó, s miért nem itthoni vállalkozóknak adták ezt a lehetőséget - arról szó sincs. 


S arról sem, hogy bizonyos pénzek honnan  hová, merre vándorolnak ilyenkor. S arról sem, hogy mi lesz, ha a külföldi üzemeltető gondol egyet s azt mondja: veszteségem van, felszámolom  a céget, s az eddigi munkások máról holnapra ismét munka nélkül lesznek. S akkor ki fog törődni ezeknek az embereknek a megélhetésével, családjával stb? Tehát a teljes körű, arányos tájékoztatás hiányzik - akárcsak a hírközlésben. 

Vagy amikor a külhoni magyarok szavazásánál arról nyilatkoznak az illetékesek, hogy igenis, nekik is joguk van beleszólni az anyaország dolgaiba, hiszen ők is magyarok! Ezen az alapon akár az ausztráliai, dél-amerikai vagy clevelandi  magyarok is nyugodtan szavazhatnának az anyaország pártjaira, hiszen ők is itt születtek és innen mentek el. Ja, hogy azóta haza sem jöttek? Az nem számít. Mindenki tudja és látja, hogy itt nem a határon kívül élő magyarok jogairól van szó, hanem a kormánypárt hatalmi érdekéről. 

Az is egyfajta álságos, képmutató bejelentés a kormány részéről, ami gyakran hangzik el a rádióban: "Mi kiváncsiak vagyunk az emberek véleményére." S ezért jő az újabb nemzeti konzultáció, ami milliókba kerül. S többnyire olyanokról kérdezik meg a lakosságot, amit országon belül megoldani nem lehet. Mint pl. a migrációs kérdés, amit itt, határainkon belül legfeljebb kezelni lehet, de megoldani nem. (ahogy Dr. Bokros Lajos is helyesen állítja.) Erről fogalmazta meg véleményét a napokban valaki a Facebook-on:"A nemzeti konzultáció akkor is hazudik amikor kérdez." Alapvető, a hazai népet valóban érintő, égető kérdésekben a politikusok nem kíváncsiak az emberek véleményére. 

Ha a kormány tagjai - már korábban is - valóban kíváncsiak lettek volna a magyar emberek véleményére, és figyelembe is vennék  javaslataikat akkor már régen kevesebb lenne hazánkban a törlesztéseit fizetni nem képes adósok tömege; jóval kevesebb lenne a bankok, hitelezők által becsapott, kijátszott szerencsétlen családapa. S jóval kevesebb lenne az éhező, fölösleges adatok tanulásával túlterhelt gyermek; a télen didergő, sőt megfagyott nyugdíjas. 

Jóval kevesebb lenne a depressziós férfi és nő, a hajléktalan, a perspektívát maga előtt nem látó középkorú munkanélküli. S nem lenne az utcákon, ligetekben annyi szipózástól, füvezéstől tengő-lengő, bizonytalan tinídzser. Akik azért nyiladozó értelmükkel, öntudatukkal és éles szemükkel ugyanúgy látják, mint a felnőttek az országban szélesen kibontakozó, jogilag burkolt, védett és támogatott szabad rablást, a közpénzek szemérmetlen herdálását. Azt, ami távolról sem a nagy közösség értékeit és érdekeit szolgálja..

 

S nem lenne közel sem ennyi koldus, strichelő, öngyilkos (vagy még rosszabb esetben gyermekét elhanyagoló, családját kiirtó családfő.) Nem lenne ennyi brutalítás, arrogancia és erőszak családon belül és kívül egyaránt. Nem lenne ennyi kóbor, kidobott, elhanyagolt, megkínzott állat, magára maradt (vagy hagyott) öreg, címzettjét nem találó levél, s ennyi üres vagy lerongyolódott lakás, gyár, üzem és üzlethelyiség. 


Nem lenne ennyi munkáért, megélhetésért kuncsorgó családapa vagy családanya, egy-egy jobb szerepért megalázkodó színész vagy színésznő. S nem lenne az, hogy hazai művészeti életünk, médiavilágunk egy-egy szeletét érdekemberek, "perc-emberkék", szélkakakasként, vagy még rosszabb esetben: feudális kényúrként viselkedő vezető egyéniségek uralják. 


De persze itt sem lehet általánosítani, hiszen közöttük akadnak olyanok is, akiknek művészi tehetsége és teljesítménye vitathatatlan, ám alkalmassága emberi, jellemi, személyiségi, etikai értelemben nem megfelelő. S nem lenne az, hogy művészeti életünknek és a médiánknak egy-egy területén "megkérdőjelezhető" tehetségek, akarnok, törtető, színpadképtelen önjelöltek, gyenge és képzetlen hanganyaggal rendelkező "énekesek" lubickolnak (érvényesülnek?) a siker fényében. (egy ideig...) 

 

Mindezzel  elvéve a lehetőséget náluk több klasszissal jobb adottsággal, tehetséggel bíróktól, akik lényegesen több szemérmességgel, szerénységgel, erősebb gerinccel, erkölcsi érzülettel és ízléssel rendelkeznek, mint ők. S inkább félreállnak, minthogy vállalják a méltatlan birkózást, tülekedést és harcot. 


S hogy mindezzel az ország művészetkedvelő közönsége, művészetre, értékre, igényességre, színvonalra áhítozó lakossága mit veszít - azzal már senki nem törődik. (Pedig éppen ez az egészben a legfontosabb!) S folytatva a "mi nem lenne" listáját: nem lenne ily sok várólistára felkerült beteg, s helyette jóval több lenne az egészséges, optimista ember. Mert egy egészséges, jól működő demokráciában fele ennyi beteg ember sem lehetne, mint amennyi manapság a külföld felé kacsingató orvosok kezei alá kerül. 
  

 

És persze a televízió programja sem régi (bár ízletes) konzervekből állna. Hanem élő, zamatos, gondolkodtató, valóságot elemző műsorok készülnének. (De hát onnan is menekülnek vagy elküldetnek az értelmesebb, kreatívabb szellemű munkatársak.) Akár a kereskedelmi rádiókból, melyeknek stúdióiból a bőséges szókincsű, de üresfejű érdekhuszárok harsány, idétlen rihegés-röhögését halljuk nap mint nap. (Ezzel kapcsolatban szeretnék eloszlatni egy tévhitet, miszerint attól, hogy a műsorvezetők harsányan, kicsattanó életvidámsággal vihorásznak és poénkednek - attól egyből jobb kedvük lesz a hallgatóknak is. Hát nem lesz jobb!) 

 

 

Továbbá jóval kevesebb lenne az idegenbe kivándorló fiatal, de jóval több lenne az azonnal intézkedő rendőr, s jóval rövidebb idő alatt megszülethetnének a bírósági ítéletek. S talán eltűnnének a dühös indulatból, csípőből tüzelő, bosszulódó emberek, akik elgondolkodás helyett azonnal támadnak és fenyegetőznek. És akkor lenne itt, nálunk is jó élet, szabadság, rend és nyugalom, mint ahogy jó néhány országban ez megvalósult már.  


"Akkor telik be jós igéd Széchenyi! / Dicsőség, boldogság lesz itten élni." - írta Vajda. Aki akkor nem is sejtette, hogy jóslata még 130 év után is még mindig csak jóslat marad...)  S ugyancsak az érdekek és nem az értékek kerülnek ott és akkor is előtérbe az álságos segítőkészség 

talaján amikor busás anyagi támogatást nyújt egy-egy minisztérium valamelyik kiválasztott egyházi intézménynek. A másiknak pedig semmit - holott ott is ugyanúgy beázik a tető, dől a fal, omlik a vakolat, rongálódnak a műemlékek. De hát mit tegyünk? Egyik helyen jobban hirdetik - Isten igéje mellett - a kormánypropagandát, mint a másikon.    

Ha rátekintünk e fenti, hosszú felsorolásra - abból azt láthatjuk, hogy a hétköznapi emberek legfőbb szándéka, vágya nem egyéb, mint az, hogy normális, békés, nyugodt életet élhessenek. Olyant, melyben megvan arra a lehetőség, hogy biztonságot, védelmet, testi-lelki és szellemi fejlődést tudjanak teremteni maguknak és családjuknak. 

 

Olyan életet, melyben egyfajta jövőképet is láthatnak maguk előtt, amelyben nem máról holnapra, fizetéstől-fizetésig kuporgatva kell meghúzni magukat, hanem néha még félre is tudnak tenni. Mert az a bizonyos nyugdíj nem biztos, hogy elég lesz öregkorukban....Az aggodalom bizony nem alaptalan, hiszen nézzük meg: manapság mi a képlet? 


Egy normális, szerető szülő vagy nagyszülő gyermekeit, unokáit nem csak akkor óhajtja, illetve szeretné anyagilag is segíteni, amíg azok  gyermekek - hanem azután  is, ha már családanyák, vagy családapák lettek. Ma ezt sajnos a legtöbben nem tehetik meg. Vagy legalábbis nem annyira, s nem olyan mértékben amennyire szeretnék.("Mert nem a gyermekek tartoznak kincseket gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek." - írta Pál apostol a korinthusiakhoz.) 

Mostanában azonban sokszor kerül szóba: ne a szülő segítse már felnőtt gyermekét, hanem fordítva: a gyermek idős szüleit. A legtöbb helyen és esetben ez sem lehetséges. Tehát most, 2017-ben hazánkban ezen a területen az ún. "Vak vezet világtalant." - szituáció alakul ki, illetve uralkodik. (Már elnézést a profán hasonlatért.) Egyik sem tudja úgy igazán anyagilag segíteni a másikat, helyette mindenki (idős szülő és gyermeke a családjával) úgy él, ahogy tud. S hogy miért van ez így?

A bérből és keresetből élő szülők - az egymást követő elmúlt rendszerekben - sajnos legtöbben úgy öregedtek meg, hogy számottevő tőkét nem tudtak felhalmozni. (Legtöbbjük azért, mert becsületesen dolgozott!) S ha most felnőtt gyermekeik ugyanígy bérből és fizetésből élnek ma - azok sem fognak tudni félretenni jelentős összeget, mert a jelenben ők is mindennapi megélhetésükkel törődnek. (Erre mondhatnánk, hogy nemcsak a gazdagság, de a szegénység is öröklődik.) A kör tehát bezárul s ez bizony sok keserűséget, fájdalmat hordoz magában. 

Az egyetlen és hathatós megoldás az lenne, ha a most kereső szülők munkájuk ellenértékeként annyi pénzt tudnának a saját családjukba vinni, melyből egyaránt jutna: napi megélhetésre, részletek fizetésére, gyermekeik iskoláztatására, kulturális, pihenési igényeik kielégítésére stb. (De sajnos, sem nekik, sem szüleiknek nem jut mindenre, amire kellene.) Annyira lenne szükség mindössze, amelyből meg tudják valósítani megélhetésüket. Továbbá azt, hogy önmaguk és gyermekeik elé minél több értéket vigyenek, az egész család helyes értékszemlélettel éljen és készüljön  a holnapra.


S mindehhez a helyes értékszemlélethez hozzátartozik annak elfogadása, hogy a szeretetre egyaránt szükség van mind a szegénységben, mind a gazdagságban. S minél nagyobb a szűkölködés - annál nagyobb szükség van a szeretetre. Senki nem tagadhatja, hogy bizonyos mennyiségű pénz kell a normális megélhetéshez, hiszen mindent a boltban, piacon veszünk meg. De ennek szerepét súlyos hiba abszolutizálni. ("És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincs én bennem, semmi hasznom abból." - szólt híveihez Pál apostol.) Szeretetre - mint a legnagyobb értékre - és megfelelő anyagiakra tehát egyaránt szükségünk van. S mindkettő annak érdekében, hogy normális, emberhez méltó életünk legyen. 


Nem főúri kastély, három autó, hétvégi ház, s félévente külföldi utazás - hanem normális, emberhez méltó élet. Tehát ebben az esetben így függ össze az érték és az érdek (a helyes érdek!) a családon belül. És még a tetejébe tudnának is félre tenni, gondolva  a jövőre. Ez lenne a normális, élhető, békés társadalom modellje, s hogy ez nálunk, ebben az országban most nem így van - azt bizonyítja, hogy hiba (mégpedig nagy hiba) van a gépezetben. Rendszerünk, demokratikus gépezetünk - enyhén szólva - nem működik normálisan. Nemcsak kattog, zötyög, zúg és morog - hanem néha még le is áll. És főként: nem mindenkinek működik egyformán kedvére és hasznára. S hogy miért van ez? Lényegében és alapjában véve azok miatt, melyeket fentebb taglaltam.
  
Akárhogyan, és akárhonnan is nézzük: az emberek számára mégiscsak a legfontosabb érték maga az élet. S mindazok az értékek, amik számunkra biztosítják magát az értékes életet - azok mindenképpen fontosak, védelemre, megóvásra méltók. Közöttük is a legfontosabb a szeretet. Mint már fentebb idéztem Váczi Judit ügyvédnőtől: "A szeretet ad biztonságot, a biztonság pedig élhető életet." Az értékek sorrendjében ez kell, hogy álljon az első helyen! S nemcsak az emberi életre gondolok én itt, hanem az állati és növényi életre is. 

Mert mind a három egymással szorosan összefügg, ezért egymástól elválaszthatatlan! Minél inkább nem törődünk az állatokkal, a növényekkel, a levegővel, minél kevesebb gondot fordítunk ezek védelmére – annál inkább veszélybe kerül a saját egyéni és közösségi létünk is.  Ezért aztán nagyon fontos az, hogy az alapvető emberi, erkölcsi értékek tovább éljenek és érvényesüljenek minden napi életünkben, minden napi tevékenységünkben. 


Ha eddig az emberek többsége mindezeket elvetette volna - már régen összeomlott volna az emberi együttélés rendje és folyamata. Én a magam részéről optimista vagyok: bízom abban, hogy az emberek többsége eddig is ezek szerint az értékek szerint élt és munkálkodott. S továbbra is ez lesz az igénye, óhaja és szándéka, és eszerint is akar élni. S meg is tesz tőle telhetően mindent, hogy ezek az értékek a jövőben is fenn maradjanak, és újabbakkal gazdagodjanak. 

Vajon nem ez a legelsőrendűbb érdekünk  azok között, amik manapság valamennyiünk életét szolgálják? Nem ez az érdek motivál bennünket újabb és újabb értékek létrehozására? Ugyan ki nevezné ezt ezek után önző érdeknek? Így tehát itt az érdek egyben a legfontosabb értéket is jelenti számunkra. Ez az egyetlen olyan eset, ahol az érték és az érdek a legszorosabban összefügg, egymást segíti és erősíti.

                                     "Az Élet él és élni akar, 
                                              nem azért adott annyi szépet, 
                                                    Hogy átvádoljanak most rajta
                                                             Véres s ostoba feneségek."

                                                                                          (Ady)

                                               *   *   *   *   *   *   *






 Megjegyzés:  Fenti  tanulmányomat - mint az a beállítások rovatban látható - valóban még 2017. okt. 6-án  tettem közzé. Ám 2018 nyarán, és 2021. tavaszán újabb bekezdésekkel bővítettem, amelyekkel  írásom véglegessé vált. És egyben természetesen hosszabbá is, ami remélem, nem vált hátrányára. (Végvári András - a blogbejegyzés szerzője, 2021. márc.29..)





 Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok, irodalom:

Újtestámentum  - Pál apostol levele a korinhuszbeliekhez (I. és II. levél - ford Károly Gáspár. Ref.Zsinati iroda Sajtóosztály, Bp.1988.)

Eötvös József: A falu jegyzője - 
Latinovits verset mond (Kossuth kiadó -2006. Bp.) 
Popper Péter: A kő, a víz és a kutya ( Saxum Kiadó -2011.)
Radnóti Miklós: Napló (Magvető Kk. Bp, 1989.)
Vörösmarty Mihály válogatott versei  (Magyar Helikon, Bp. 1961.)
Móricz Zsigmond: Tanulmányok, cikkek (Szépirodalmi Kk. Bp. 1959.) 
Feleki László: Napoleon, a csodálatos kaland  (Magvető Kk. Bp, 1976.)
Donald Walsch: Beszélgetések Istennel 1-3. (ford:Ambrose Montanus - Édesvíz Kiadó, 2005.)
Sándor György: Nézeteltérítés  (Magvető Kk. 1985.)
Népbetegségek.hu  - internetes weblap (2015. dec.30.)
 

ORIGO - internetes portál (2020, máj.19.)