Bevezető gondolatok
nagy írók egyik fontos ismérve, hogy átfogó, komplex módon igyekeznek megragadni egy-egy problémát, amiről írnak. Műveikben az emberi élet - sőt nem egyszer az egész Univerzum - legalapvetőbb, mindannyiunkat érintő kérdéseire szeretnének választ adni a maguk módján, írásművészetük, hitük, meggyőződésük szerint, sajátos kifejező eszközeivel, egyéniségüknek, személyiségüknek megfelelően.
Ezért legtöbbször olyan témákat választanak, melyek fölöttébb alkalmasak minderre. S e választott témáikat is felhasználják hogy jól, sőt zseniálisan megalkotott, megformált művekben ábrázolják, mutassák be történetüket, szereplőiket, azok cselekedeteit, és fejthessék ki mindezzel sajátos mondanivalóikat. Akár közepes, akár gyengébb, akár zseniális írói műről is légyen szó - az irodalmi alkotások mindig három alapvető témát boncolnak, járnak körül, fejtenek ki.
Ezért legtöbbször olyan témákat választanak, melyek fölöttébb alkalmasak minderre. S e választott témáikat is felhasználják hogy jól, sőt zseniálisan megalkotott, megformált művekben ábrázolják, mutassák be történetüket, szereplőiket, azok cselekedeteit, és fejthessék ki mindezzel sajátos mondanivalóikat. Akár közepes, akár gyengébb, akár zseniális írói műről is légyen szó - az irodalmi alkotások mindig három alapvető témát boncolnak, járnak körül, fejtenek ki.
Leírt soraikban mindig az élet három aspektusa, attributuma, alapvető eleme kerül tollhegyükre. Mindig ez a három téma szerepel terítékükön. Ezek pedig: élet, halál és szerelem, s ezek legkülönbözőbb variánsai. Mintha ebben is megnyilvánulna náluk az írói szentháromság elve, amit a legjobb írók a lehető legmagasabb, tőlük megszokott színvonalon követnek és teljesítenek a gyakorlatban - éljenek akár a világ bármely pontján. Éljenek és alkossanak akár Skóciában, Argentínában, Amerikában, Európában, Angliában vagy éppen Magyarországon.
E három lényeges, sorsokat meghatározó téma kibontása, művé alkotása, a belőlük eredő mondanivaló művészi megfogalmazása aztán hol hat az olvasóra, hol nem amikor a kész alkotással megismerkednek. Hol katarzist vált ki bennünk, hol unalmat, hol lelkesedést, hol csalódást. Hol megváltoztatja életszemléletünket, gondolat-, és érzelemvilágunkat, hátralévő éveinket. S előfordulhat az is, hogy kevésbé, vagy egyáltalán nem mond számunkra újat és lényegeset, csupán megszokottat.
Vagyis attól függően, hogy maga a mű hogy sikerül és az megfelel-e az író és az olvasó elvárásainak? Elégedettséggel, szellemi izgalommal, átütő élménnyel tölti-e el mindkettőjüket (írót és befogadót) egyaránt? Hol erőteljesen, hatásosan, hol zseniálisan, hol közepesen, vagy gyengébben sikerül, hol érvényesül abban írójának szellemisége, egyénisége, hol pedig nem.
Mert bizony a szándék és a megvalósítás - emberek lévén az írók is - nem mindig azonos módon érvényesül, nem mindig esik egybe. Érvényes ez nemcsak a gyengébb, vagy közepesebb, de minden igazán nagy íróra is - akár a már elhunyt klasszikusokra, akár a ma élő, korunkban alkotó kiválóságokra gondolunk, műfajtól, ábrázolásmódtól, témától, stílustól, mondanivalótól függetlenül.
Hát még akkor, amikor a filmesek arra "vetemednek", hogy elkészítsék egy-egy irodalmi alkotás adaptációját. (Akár többször is, akár többen is ugyanannak a műnek egy-egy változatát) ami a képzelet világából vizuális területre viszi át mindazt - témát, történetet, cselekményt, az egész szellemiséget, gondolati-eszmei világot - ami olyannyira jellemzi a könyvben íróját és alkotásmódját.
De vajon jellemzi-e majd magát a filmet is, visszaadja-e mindezt a belőle készült filmalkotás? Avagy csak gyenge utánzata, netán utánérzése lesz a filmesek által elolvasott, tanulmányozott irodalmi műnek az ő kezük, munkájuk alatt született filmjük, közös erővel létrehozott alkotásuk?
Sokak szerint a regényből, novellából, netán költői alkotásból (pl. Bódy Gábor Psichéje, Jankovics Marcell János vitéze) készült filmek, filmsorozatok soha nem képesek elérni ugyanazt a színvonalat, soha nem tudnak ugyanolyan élményt nyújtani, soha nem képesek kiváltani ugyanazokat az érzelmeket, művészi hatásokat és gondolatokat, amiket maga az alapmű, az adaptáció ihletője (maga a mű, vagy az írója) kiváltott bennünk, olvasókban.
Akik egy könyvet elolvasnak, majd megnézik a belőle készült filmet legtöbbször arra panaszkodnak, hogy "könyvben jobb", "nem is hasonlít a könyvre", "eltér a befejezése" - stb. Erre tipikus példa lehet az Álom doktor című film, melyben tulajdonképpen a könyvnek csak a magja, az alapsztorija van benne, viszont tükrözi írója világnézetét (ha ugyan van neki) egyéniségét, eszközeit, stílusát, vagyis hű írója szelleméhez, gondolatvilágához.
A magam részéről rögtön reagálnék arra a kategorikus állításra, miszerint a film akkor jó, ha ugyanazt a hatást váltja ki bennünk, s baj, ha ez nem így történik. Nem is kell, nem is szükséges, hogy ugyanazt a hatást kiváltsák! A két különböző műfaj ugyanis más és más művészi szándékkal, módszerrel, eszköztárral, stílussal stb. rendelkezik. Ennélfogva szükségszerűen más hatást kell, hogy gyakoroljon a nézőre, más hatást kell, hogy kiváltson mindegyik.
A film például teljesen más élményt kell, hogy adjon mint amit az eredeti mű elolvasásakor bárki érzett és tapasztalt. És fordítva: a könyvtől se várja valaki ugyanazt az élményt, mint amit a film adott - ha valaki netán a film után veszi kézbe azt. A festő ecsettel, az író tollal, a filmrendező kamerával, a zeneszerző kottákkal dolgozik és alkot, így a kezében lévő különböző eszközökkel különböző eredményt produkál. Akkor lenne baj, hogyha ez nem így történne.
Nyilvánvaló, hogy pl. a Mikszáth-, Jókai-, Márai-, Szabó Magda-regények bármily csodálatos filmre vitelétől (Zsurzs Éva, Várkonyi Zoltán, Szalai Györgyi, Iglódi István, Sipos József, Bereményi Géza, Szabó István rendezései) vagy a Gyűrűk ura (Peter Jackson rendezése) grandiózus, lenyűgöző látványvilágától, vagy egyéb klasszikusok: Tolsztoj, Bulgakov, Shakespeare, Dickens, Thackeray, Flaubert, Dumas stb. filmre vitt alkotásaitól nem várhatjuk ugyanazt az élményt, amit az alapművek elolvasása annak idején adott számunkra. Aki ezt várja - az mélyen csalódni fog. Aki viszont eleve mást vár, vagy izgalommal, érdeklődéssel, rokonszenvvel ül le egy-egy könyv filmváltozatához - az nem fog csalódni.
Még abban az esetben sem, ha esetleg az eredeti műtől teljesen elütő, netán rosszul vagy félre sikerült, vagy annak szellemiségétől teljesen idegen filmet fog látni. Aminek megtekintése után ilyenkor azt szoktuk mondani: szegény író "forog a sírjában." (Ha meg még él - akkor összevonja szemöldökét.) Bizonyára mindenki tudna számos példát felsorolni az előzőre is, s az utóbbira is. És olyanra is, amikor a még élő író a saját művéből készült filmről fanyalogva, lekicsinylően, lesújtóan avagy épp ellenkezőleg: dicsérően, elismerően, lelkesedve nyilatkozik.
Korunk egyik legsikeresebb, legolvasottabb és legmeghatározóbb írója a 71 esztendős, ma is javában alkotó amerikai STEPHEN KING. Egyesek ráragasztott címkéje szerint "a rettegés királya". Már a hatvanas évektől - írói munkássága kezdetétől - következetesen számítógépen írja műveit. Első írása egy novella volt: a Glass Floor 1967-ben. Azóta a világranglista élmezőnyében áll megvásárolt és elolvasott könyveinek millióival, s szinte félévente jelentkezik egy-egy újabb könyvével.
Sokdioptriás szemüveget kénytelen viselni, mert látása olyannyira meggyengült, hogy orvosai - a számukra megbízható leletek alapján - azt is kilátásba helyezték, hogy hamarosan megvakul. Ha továbbra is ragaszkodik a képernyő rendszeres és túlzott használatához, a billentyűkkel történő íráshoz - mondották neki - akkor retinája - ami eddig is elég rossz állapotban van - tovább vékonyodik. "Lehet, hogy egyszer csak szétszakad majd, mint egy zokni" - nyilatkozta saját szavaival az író.
Mindezt évekkel ezelőtt állapították meg egy vizsgálat során a szemészek, amikor látási panaszokkal jelentkezett náluk az író. Azóta sok év telt el, ám King - saját szerencséjére, valamint a mi örömünkre és megelégedésünkre - azóta is zavartalanul írja jobbnál jobb regényeit, lélegzetelállítóan izgalmas, elképesztő és sokszor félelmetes sztorijait. Amiben rengeteg a meseszerű, fantasztikus, sci-fi-be hajló, de a megható, szívhez szóló és bölcselkedő elem is. Ám művei mondanivalója mindig korszerű, nagyon is korhoz szóló és megfontolandó, azokban az emberiség jelenéért, s főként jövőjéért érzett jogos aggódását is megfogalmazza.
Szóval King - gyenge szeme ellenére - sok egyéb, kifogástalanul látó írónál is élesebben, határozottabban és érzékenyebben látja meg jelenünk égető problémáit, gondjait. Az Intézet című regényében például erőteljesen hívja fel a figyelmet a gyerekeltűnésekre, mely különösen az Egyesült Államokban jelent nagy problémát. Szerencsére mindezt - nemcsak hűséges olvasói - már mások is felismerték és értékelték. 2018-ban éppen ezért kapta meg a PEN America irodalmi és emberi jogi szervezet díját (számos egyéb elismerésén kívül.) Annak a szervezetnek, mely többek között az írói szabadság biztonságáért is harcol világszerte, s kiemelten kiterjeszti figyelmét azokra az országokra, ahol a szólásszabadság veszélyben van.
Ez a már-már pesszimizmusba hajló aggódás és problémaérzékenység leginkább az Évszázad vihara, a Végítélet, és különösen a Köd című alkotásaiból, s a belőlük készült filmváltozatokból csendül ki. Ám Kinget semmiképpen nem tekinteném pesszimista írónak, de optimistának sem nevezném. Ő egyértelműen realista, mert nagyon is valóságos, reális, létező veszélyekre - bennünk és körülöttünk élő, acsarkodó, leselkedő - gonoszságokra, félelmekre, támadásokra világít rá, ezekre hívja fel figyelmünket. S igaz ez még akkor is, ha ma még nem létező, elképzelhetetlen, fantasztikus, sci-fi regényekbe illő elemek is megjelennek, előfordulnak nála.
Ez a már-már pesszimizmusba hajló aggódás és problémaérzékenység leginkább az Évszázad vihara, a Végítélet, és különösen a Köd című alkotásaiból, s a belőlük készült filmváltozatokból csendül ki. Ám Kinget semmiképpen nem tekinteném pesszimista írónak, de optimistának sem nevezném. Ő egyértelműen realista, mert nagyon is valóságos, reális, létező veszélyekre - bennünk és körülöttünk élő, acsarkodó, leselkedő - gonoszságokra, félelmekre, támadásokra világít rá, ezekre hívja fel figyelmünket. S igaz ez még akkor is, ha ma még nem létező, elképzelhetetlen, fantasztikus, sci-fi regényekbe illő elemek is megjelennek, előfordulnak nála.
Az ő privát élete különösen jól példázza, hogy a gyermekkor szörnyű és nyomasztó élményei milyen súlyos kihatással - nem lehetnek, hanem vannak (!) - a későbbi ifjú-, és felnőttkor éveire. S ezek a negatív hatások miféle személyiség-torzulásokat okoznak (nem lehet, hanem biztos.) Amiket aztán ki így, ki úgy kompenzál értelmi képességeinek, lelkivilágának s az őt felnőtt korában ért hatásoktól függően. Mert van, aki teljesen lezüllik, de van, aki mindezek ellenére nagy zeneszerző, vagy akár nagy író, költő lesz (mint pl. King, vagy Dickens. De e vonatkozásban említhetnénk bőven magyar költőket vagy írókat, pl. József Attilát, Csáth Gézát is.
King saját gyermekkorában - elsősorban alkoholista apja bántalmazása, szülei zavaros, botrányos családi élete miatt - sajnos bőven részesült negatív, személyiségromboló élményekben. Ezek - ha közvetve is - mind visszaköszönnek, jelen vannak, ott munkálnak az elmúlt évtizedek során megírt műveiben. Többek között a Dolores, a Ragyogás, az Atlantisz gyermekei, a Carrie, vagy az Állj mellém! (alábbi képen ennek filmváltozatából egy jelenet) című könyveiben is.
De nyugodtan állíthatom: akár rejtetten mindegyik művében ott van a nyoma bizonyos életrajzi vonatkozásoknak, eltemethetetlen gyermekkori emlékeinek. Az akkor átélt negatív élményei, traumái, annak maradandó lelki hatásai minden írásában visszaköszönnek, átvitt értelemben vagy közvetve megfogalmazódnak könyveiben. Azokban a könyvekben (is), melyeknek gyerekek állnak a középpontban pokoli világot tár az olvasó elé. (Az, Carrie, Állj mellém stb.) Gyerekkarakterei szinte kivétel nélkül szörnyűségeken mennek keresztül a regényeiben és korán meg kell tapasztalniuk az élet árnyoldalait. Emellett azonban részesülnek az ifjúkori szerelem, barátság áldásaiban, örömeiben is.
Érett felnőtt korában, már befutott íróként is visszaemlékezik kisfiúként átélt rettenetes, nyomasztó élményeire, lelki-, és fizikai természetű bántalmakra, amiket el kellett szenvednie családi környezetében. Kisgyerek karaktereiben - akár fiúról, akár lányról is van szó - megjelennek mindazok a vonások, érzelmek, indulatok, sérelmek, amiket gyerekként bizony néki is sokszor el kellett viselnie otthonában. (Ezt a jelenséget Nietsche a következőkben összegzi: "Ha elég sokat bámulunk a mélységbe, a mélység visszanézhet ránk.")
S éppen ezért van egy olyan erős sejtésem: King
soha nem vált volna ilyen nagy íróvá, nem tudta volna ilyen nagy
hatással, sokszor iszonyatos erővel, oly megragadóan, érzékletesen,
láttató erővel ábrázolni horrorisztikus jeleneteit, félelmetesen döbbenetes leírásait
- ha nem élt volna át gyermekkorában oly sok félelmet, megaláztatást,
rettegést, szeretet-megvonást mint amit ő átélt és tapasztalt. Mondhatnánk: őt a gyermekkora tette a pszicho-triller, a horror eszközeinek bámulatos kezelőjévé, varázslójává, az effajta élmények, érzelmek és gondolatok biztos kezű, érzékletes leírójává.
A horror megjelenése King-nél és másoknál
endkívüli feszültséget, izgalmat és félelmet (királyi élményt) tud kelteni, teremteni írásaiban King. Akit sokan - épp emiatt - egyértelműen és szorosan a horror, a pszicho-triller műfajához kötik. Effajta erényeit kiemelve az ilyen jellegű történetek ma élő, legnagyobb mesterének könyvelik el. De szerintem ők ebben tévednek. Őt ugyanis nem lehet betenni egyetlen skatulyába sem.
Jómagam már a Ragyogás és az Állattemető elolvasása után megsejtettem: King sokkal, és lényegesen több annál, mint egy szimpla horrorszerző, aki pusztán a félelemre, rettegésre építené a regényeit. Természetesen ez is megjelenik és működik nála, nem is akármilyen fokon - mégis abba a kategóriába tartozik, amiről itt, az első bekezdésekben utaltam. Ő maga egyszer azt nyilatkozta: "Az igazi horror az, "ami alatt összepisálja magát az ember a félelemtől, s amit végignézve utána éjjel nem mer kimenni a WC-re sem, mert olyannyira a hatása alatt van még akkor is."
Az ő műveiben, s az azokból készült filmadaptációkban azonban nem ez a fő szempont, nem ez a fő írói szándék. Nála ez egy "mellékes", de nem lényegtelen elem. Erre az egyértelmű, tudatos ijesztgetésre, direkt módon történő sokkolásra sokkal inkább alkalmasak a borzalmas, már-már embertelenül szadista Fűrész-filmek, melyeket végig sem tudtam nézni. Vagy pl. a jóval magasabb nívójú Ómen-filmek (amiket viszont érdemes végignézni.) Netán a még félelmetesebb zombi-történetek, melyekben nem egyszer a nevetségességig fajul az élőhalottak tömeges vándorlása, vonulása és pusztítása.
Ő azonban történeteivel nem erre az ijesztgetésre, riogatásra "utazik" saját könyveiben. Mondanivalói sokkal szélesebb távlatokat fognak át, történetei sokkal többet mondanak, általánosabb érvényűek, mélyebbre hatolnak, mint bármely más horrorszerző rettegésre, ijesztgetésre építő sztorijai. Ha éppen horrorról van szó - sokkal inkább Edgar Allan Poe, vagy Hoffmann félelmetes novellái jelennek meg képzeletünkben, melyek erősen horrorszerű jellegükkel - de nem emiatt - ráadásul értékes irodalmi alkotások is egyben. A horrorfilmek esetében pedig Arthur Lubin, Hans Harvey, Lugosi Béla, Hitchcock, Rosenthal (Hallowen-filmek) Carpenter, Cronenberg, vagy Romero filmjei jutnak először az eszünkbe, s nem annyira King horrorjelenetei.
Mert King "királyi" történeteinek a horror nem a központi, célzottan hatásvadász eleme, mint sok filmrendező ilyen jellegű alkotásaiban. Nála ez csupán eszközként (ürügyként) jelenik meg. Még akkor is, ha ezzel mesteri módon bánik maga King is, és sokszor a végsőkig elmegy a rettenetes, felkavaró, félelmetes jelenetek leírásában. S nem egy sztorija, vagy az abból készült film megtekintése után tényleg nem merünk kimenni a WC-re... ("A szerző annyira ijesztővé teszi még a lehetetlen dolgokat is, hogy azt érzed, ellenőrizned kell a bejárati ajtót" - írja a Boston Globe egyik újságírója.) Ám mindezek nála első sorban arra szolgálnak, hogy mélyen elgondolkodtasson, felrázzon bennünket nagyon is aktuális mondanivalójával, amivel egy-egy művében szembesít, felráz és elborzaszt valamennyiünket.
Egyes írók vagy filmrendezők műveiben maga a horror egyenesen megvalósítandó feladatként jelenik meg (a fentiek között is akadnak ilyenek.) Náluk az olvasó, a néző ijesztgetése, a félelem, a rémület felkeltése, a végsőkig fokozódó izgalom, feszültség megteremtése a legfontosabb. Amit ki magas, ki közepes vagy alacsony színvonalon valósít meg. A magas kategóriába pl. Hitchcock filmjeit sorolnám, vagy a Herzog-féle Nosferatu-filmet. Ilyen nem sok van. Általában a Drakula-történetekre, a Psicho-ra, a Sikoly-, a Kör, és a Végső állomás filmekre gondolunk először - ha éppen horrorról van szó. Igaz, az utóbbiak között közepes vagy gyenge alkotások is szerepeltek, sokszor nevetségesre sikeredett jeleneteikkel, a túlzásba vitt véres marakodásokkal - de ettől még horrorfilm valamennyi.
A Végső állomás horrorfilm-sorozat például attól válik enyhén szólva megmosolyogtatóvá, hogy a halálról vallott egyfajta hamis teória következetes erőltetésével vezeti végig a sztorijait. A halál egyfajta téveszméjét igyekszik minden áron sulykolni a számunkra. Arra építi jeleneteit, hogy maga a halál egy rajtunk kívül álló, minket gunyorosan, cinikusan figyelő, bennünket távolról szemlélő démoni erő, amely nem hagyja azt, hogy kijátsszuk, kibabráljunk vele. Többször is elhangzik - szinte a sorozat minden filmjében - hogy "a halálnak "terve, sorshálója" van, s ezzel figyel ugrásra készen mindannyiunkat".
Ezzel a sorshálóval az arra alkalmas időben és helyszínen lecsap, beborítja véle áldozatát. Azt, aki jól irányított terve, jól irányított "akciója" szerint a sorrendjében pont akkor következik. És ami ennek a hamis teóriának a teteje, amit megpróbál ugyancsak bizonygatni a film: a halál nem hagyja azt, hogy bárki "másodszor is" túléljen valami szerencsétlenséget. Nem engedi, hogy az első után - amelyben valakinek a társai már meghaltak mellette, és ő ott életben maradhatott - továbbra is élhessen! Mert tervei szerint szükségszerű, hogy hamarosan majd ő következzen valamilyen halálnemben.
Vagyis - e felfogás szerint - túlélőként legfeljebb egyszer szerepelhetünk a listáján, kétszer már nem. S mivel egyszer már ott túlélők voltunk - ezzel váltunk nem csak potenciális, de biztosan és hamarosan soron következő áldozattá, azáltal, hogy ott véletlenül megmaradtunk. Ami merő idealizmus. Hiszen értelmezhetjük a túlélést akár úgy is, hogy a következő, meg a rá következő, meg az utána jövő... és így tovább... napot is túléltük, s ekkor már ez a badar ideológia egyszerre meg is dőlt.
E filmsorozat alkotóinak felfogása szerint a halál egy valóságos, folytonosan figyelő bosszúálló "lény". Amely akkor csap le, ha közömbösen hagyjuk, hogy a véletlenek halmaza eluralja az életünket. És akkor - e véletlensorozat lezárásaként - mindenképpen megsemmisít bennünket. Azonnal, kérlelhetetlenül és villámcsapás-szerűen lecsap - e véletlensorozat záróaktusaként. E sorozat tehát a véletlen abszolutizálásával, kizárólagossá tételével alapozza meg hamis ideológiáját. E filmekben még az ok-okozati események egymás utániságát, majd tragédiába fordulását is mindig valamilyen rajtunk kívül álló véletlen indítja el.
Holott a halál ideje, mikéntje, lefolyása nagyon is szükségszerű és elkerülhetetlen mindenki életében. Ezt a szervezet belső erői, folyamatai, annak erős vagy gyenge ellenállása, az egyén életmódja stb. szabja meg, abban külső, figyelő erőnek, lénynek nincs szerepe vagy ráhatása. A halál eljövetelében legtöbbször semmi köze, befolyása nincs a véletlennek, amit teljesen kizárni persze soha nem lehet. Minden ember életében maga a halál eseménye másképpen, másféle körülmények között történik, de mindenkinél nagyon is tudományos, reális okai vannak annak, hogy miért, mikor és hogyan hal meg. Nagyon is kemény, pontos, megkérdőjelezhetetlen, reális okok váltják ki irányítják a halálhoz való elérkezésünk folyamatát, s annak bekövetkeztét.
Minden emberre nagyon is jellemző módon zajlik ez. És ez az esetek legnagyobb részében a szervezet elhasználódása, testi-lelki védelmének meggyengülése okozta betegségek miatt következik be. A hirtelen jövő betegségek alaposan megváltoztathatják az egyén életszemléletét, életkedvét és nívóját. És ilyen élethelyzetekben maga a halál, az elmúlás is gyakrabban jelenik meg tudatukban, képzeletükben, nem egyszer halálvágy is kialakulhat.
A betegségek mögött - kinél jobban, kinél kevésbé - erőteljes, folyton jelenlévő, munkáló lélektani folyamatok, traumák húzódhatnak meg. Mindezek siettetik, vagy lassítják az elmúlásnak már az életben egyébként is működő folyamatát. S ennek megfelelően ki kevésbé, ki erősebben foglalkozik a halál gondolatával; elzárkózik az élet egyszerű örömeitől, depresszióba zuhan, folyton az elmúlás foglalkoztatja. Mint ahogyan Ady maga is intenzíven gondolt saját halálára, különösen akkor, amikor már nagyon beteg volt.
A horror megjelenése King-nél és másoknál
endkívüli feszültséget, izgalmat és félelmet (királyi élményt) tud kelteni, teremteni írásaiban King. Akit sokan - épp emiatt - egyértelműen és szorosan a horror, a pszicho-triller műfajához kötik. Effajta erényeit kiemelve az ilyen jellegű történetek ma élő, legnagyobb mesterének könyvelik el. De szerintem ők ebben tévednek. Őt ugyanis nem lehet betenni egyetlen skatulyába sem. Jómagam már a Ragyogás és az Állattemető elolvasása után megsejtettem: King sokkal, és lényegesen több annál, mint egy szimpla horrorszerző, aki pusztán a félelemre, rettegésre építené a regényeit. Természetesen ez is megjelenik és működik nála, nem is akármilyen fokon - mégis abba a kategóriába tartozik, amiről itt, az első bekezdésekben utaltam. Ő maga egyszer azt nyilatkozta: "Az igazi horror az, "ami alatt összepisálja magát az ember a félelemtől, s amit végignézve utána éjjel nem mer kimenni a WC-re sem, mert olyannyira a hatása alatt van még akkor is."
Az ő műveiben, s az azokból készült filmadaptációkban azonban nem ez a fő szempont, nem ez a fő írói szándék. Nála ez egy "mellékes", de nem lényegtelen elem. Erre az egyértelmű, tudatos ijesztgetésre, direkt módon történő sokkolásra sokkal inkább alkalmasak a borzalmas, már-már embertelenül szadista Fűrész-filmek, melyeket végig sem tudtam nézni. Vagy pl. a jóval magasabb nívójú Ómen-filmek (amiket viszont érdemes végignézni.) Netán a még félelmetesebb zombi-történetek, melyekben nem egyszer a nevetségességig fajul az élőhalottak tömeges vándorlása, vonulása és pusztítása.
Ő azonban történeteivel nem erre az ijesztgetésre, riogatásra "utazik" saját könyveiben. Mondanivalói sokkal szélesebb távlatokat fognak át, történetei sokkal többet mondanak, általánosabb érvényűek, mélyebbre hatolnak, mint bármely más horrorszerző rettegésre, ijesztgetésre építő sztorijai. Ha éppen horrorról van szó - sokkal inkább Edgar Allan Poe, vagy Hoffmann félelmetes novellái jelennek meg képzeletünkben, melyek erősen horrorszerű jellegükkel - de nem emiatt - ráadásul értékes irodalmi alkotások is egyben. A horrorfilmek esetében pedig Arthur Lubin, Hans Harvey, Lugosi Béla, Hitchcock, Rosenthal (Hallowen-filmek) Carpenter, Cronenberg, vagy Romero filmjei jutnak először az eszünkbe, s nem annyira King horrorjelenetei.
Mert King "királyi" történeteinek a horror nem a központi, célzottan hatásvadász eleme, mint sok filmrendező ilyen jellegű alkotásaiban. Nála ez csupán eszközként (ürügyként) jelenik meg. Még akkor is, ha ezzel mesteri módon bánik maga King is, és sokszor a végsőkig elmegy a rettenetes, felkavaró, félelmetes jelenetek leírásában. S nem egy sztorija, vagy az abból készült film megtekintése után tényleg nem merünk kimenni a WC-re... ("A szerző annyira ijesztővé teszi még a lehetetlen dolgokat is, hogy azt érzed, ellenőrizned kell a bejárati ajtót" - írja a Boston Globe egyik újságírója.) Ám mindezek nála első sorban arra szolgálnak, hogy mélyen elgondolkodtasson, felrázzon bennünket nagyon is aktuális mondanivalójával, amivel egy-egy művében szembesít, felráz és elborzaszt valamennyiünket.
Egyes írók vagy filmrendezők műveiben maga a horror egyenesen megvalósítandó feladatként jelenik meg (a fentiek között is akadnak ilyenek.) Náluk az olvasó, a néző ijesztgetése, a félelem, a rémület felkeltése, a végsőkig fokozódó izgalom, feszültség megteremtése a legfontosabb. Amit ki magas, ki közepes vagy alacsony színvonalon valósít meg. A magas kategóriába pl. Hitchcock filmjeit sorolnám, vagy a Herzog-féle Nosferatu-filmet. Ilyen nem sok van. Általában a Drakula-történetekre, a Psicho-ra, a Sikoly-, a Kör, és a Végső állomás filmekre gondolunk először - ha éppen horrorról van szó. Igaz, az utóbbiak között közepes vagy gyenge alkotások is szerepeltek, sokszor nevetségesre sikeredett jeleneteikkel, a túlzásba vitt véres marakodásokkal - de ettől még horrorfilm valamennyi.
A Végső állomás horrorfilm-sorozat például attól válik enyhén szólva megmosolyogtatóvá, hogy a halálról vallott egyfajta hamis teória következetes erőltetésével vezeti végig a sztorijait. A halál egyfajta téveszméjét igyekszik minden áron sulykolni a számunkra. Arra építi jeleneteit, hogy maga a halál egy rajtunk kívül álló, minket gunyorosan, cinikusan figyelő, bennünket távolról szemlélő démoni erő, amely nem hagyja azt, hogy kijátsszuk, kibabráljunk vele. Többször is elhangzik - szinte a sorozat minden filmjében - hogy "a halálnak "terve, sorshálója" van, s ezzel figyel ugrásra készen mindannyiunkat".
Ezzel a sorshálóval az arra alkalmas időben és helyszínen lecsap, beborítja véle áldozatát. Azt, aki jól irányított terve, jól irányított "akciója" szerint a sorrendjében pont akkor következik. És ami ennek a hamis teóriának a teteje, amit megpróbál ugyancsak bizonygatni a film: a halál nem hagyja azt, hogy bárki "másodszor is" túléljen valami szerencsétlenséget. Nem engedi, hogy az első után - amelyben valakinek a társai már meghaltak mellette, és ő ott életben maradhatott - továbbra is élhessen! Mert tervei szerint szükségszerű, hogy hamarosan majd ő következzen valamilyen halálnemben.
Vagyis - e felfogás szerint - túlélőként legfeljebb egyszer szerepelhetünk a listáján, kétszer már nem. S mivel egyszer már ott túlélők voltunk - ezzel váltunk nem csak potenciális, de biztosan és hamarosan soron következő áldozattá, azáltal, hogy ott véletlenül megmaradtunk. Ami merő idealizmus. Hiszen értelmezhetjük a túlélést akár úgy is, hogy a következő, meg a rá következő, meg az utána jövő... és így tovább... napot is túléltük, s ekkor már ez a badar ideológia egyszerre meg is dőlt.
E filmsorozat alkotóinak felfogása szerint a halál egy valóságos, folytonosan figyelő bosszúálló "lény". Amely akkor csap le, ha közömbösen hagyjuk, hogy a véletlenek halmaza eluralja az életünket. És akkor - e véletlensorozat lezárásaként - mindenképpen megsemmisít bennünket. Azonnal, kérlelhetetlenül és villámcsapás-szerűen lecsap - e véletlensorozat záróaktusaként. E sorozat tehát a véletlen abszolutizálásával, kizárólagossá tételével alapozza meg hamis ideológiáját. E filmekben még az ok-okozati események egymás utániságát, majd tragédiába fordulását is mindig valamilyen rajtunk kívül álló véletlen indítja el.
Holott a halál ideje, mikéntje, lefolyása nagyon is szükségszerű és elkerülhetetlen mindenki életében. Ezt a szervezet belső erői, folyamatai, annak erős vagy gyenge ellenállása, az egyén életmódja stb. szabja meg, abban külső, figyelő erőnek, lénynek nincs szerepe vagy ráhatása. A halál eljövetelében legtöbbször semmi köze, befolyása nincs a véletlennek, amit teljesen kizárni persze soha nem lehet. Minden ember életében maga a halál eseménye másképpen, másféle körülmények között történik, de mindenkinél nagyon is tudományos, reális okai vannak annak, hogy miért, mikor és hogyan hal meg. Nagyon is kemény, pontos, megkérdőjelezhetetlen, reális okok váltják ki irányítják a halálhoz való elérkezésünk folyamatát, s annak bekövetkeztét.
Minden emberre nagyon is jellemző módon zajlik ez. És ez az esetek legnagyobb részében a szervezet elhasználódása, testi-lelki védelmének meggyengülése okozta betegségek miatt következik be. A hirtelen jövő betegségek alaposan megváltoztathatják az egyén életszemléletét, életkedvét és nívóját. És ilyen élethelyzetekben maga a halál, az elmúlás is gyakrabban jelenik meg tudatukban, képzeletükben, nem egyszer halálvágy is kialakulhat.
A betegségek mögött - kinél jobban, kinél kevésbé - erőteljes, folyton jelenlévő, munkáló lélektani folyamatok, traumák húzódhatnak meg. Mindezek siettetik, vagy lassítják az elmúlásnak már az életben egyébként is működő folyamatát. S ennek megfelelően ki kevésbé, ki erősebben foglalkozik a halál gondolatával; elzárkózik az élet egyszerű örömeitől, depresszióba zuhan, folyton az elmúlás foglalkoztatja. Mint ahogyan Ady maga is intenzíven gondolt saját halálára, különösen akkor, amikor már nagyon beteg volt.
A búcsúzás, az elválás, az elmúlás, távozás lehetősége és élménye ezidőben már gyakrabban forgott elméjében és lelkületében, mint az élet örömei. Azok, melyekbe azelőtt, ifjabb korában bizony ugyancsak - határokat is gyakran áthágva - belevetette magát, s ezek okozták aztán későbbi betegségeit is. ("Élni akartam az életet, teljes egészében, hatványában. Ezért vizsgálnak most fejcsóválva az orvosaim.") A halálsejtelem, az elmúlás élményköre megjelenik nála már 1907-ben (30 éves korában) mikor A "Halál rokona" című csodálatos versét megírta.
Bizonyára volt ebben része annak is, hogy szerelme, Léda ugyanebben az évben halott újszülöttet hozott a világra, nagy valószínűség szerint Ady gyermekét. Ezek a vívódó gondolatok a Léda-szerelem után Csinszka oldalán is erősen foglalkoztatták őt, s ihlető forrásként szolgáltak számára. "Én a Halál rokona vagyok / Szeretem a tűnő szerelmet,/ Szeretem megcsókolni azt, /Aki elmegy." - írja a fent említett versben.
A természetes halál mellett, illetve azokkal szemben a véletlen, szerencsétlen balesetek miatt bekövetkező halálesetek százalékos arányban, viszonylagosan igen csekély számot képviselnek (még az állatok esetében is!) Ezt megtenni a halál egyedüli, kizárólagos okának, olyannak, ami mindenkinél egyöntetűen szerepel - ez a badarság. És egyben bizonyíthatatlan. És ezt akarja igazolni ez a fent taglalt filmsorozat! A film alkotói erről csak a felszínesen gondolkodó nézőket tudják esetleg meggyőzni.
Millió dolog előidézheti, befolyásolhatja valakinek a halálát, melyben örökletes tényezők, az egyén belső szerveinek állapota, eddig átélt lelki hatások, sőt még műveltségének foka, hite és optimista beállítottsága, az évtizedek során folytatott életmódja is szerepet játszhat. Ezek mind amortizálhatják szervezetét, megbonthatják testi-lelki-szellemi harmóniáját. De előfordulhat, hogy netán egy váratlanul "bejövő" vírussal, baktériummal szemben tehetetlennek bizonyul a szervezet. Amely egyeseknél erősebb, másoknál gyengébb munícióval rendelkezik.
Ezek - bármily parányiak, láthatatlanok is - mind megzavarhatják a szervezet addigi védekező mechanizmusát (ld.koronavírus) Lám, mily érdekes: a legkisebb élő organizmusok okozzák a legnagyobb galibákat életünkben! Bármily furcsán hangzik: összegezve és alapvetően maga az élet, élni akarásunk folyamata, szívóssága és jellege okozza valójában majdani halálunkat, aminek ideje, bekövetkezése, annak módja előre meghatározhatatlan. Ez az ára annak, ezzel "fizetünk" azért, hogy néhány évtizedet itt tölthettünk ezen a földön.
Halálunkkal való szembesülésünkben, elfogadásában, elviselésében is egyéni különbségek mutatkoznak meg. (Ezt láthatjuk az Álom doktor jeleneteiben is, amire hamarosan rátérek) Utolsó perceinket is személyiségünk törvényei, erkölcsi elvei szerint éljük át, így a véletlennek itt, és ebben is alig van valami szerepe.
A természetes halál mellett, illetve azokkal szemben a véletlen, szerencsétlen balesetek miatt bekövetkező halálesetek százalékos arányban, viszonylagosan igen csekély számot képviselnek (még az állatok esetében is!) Ezt megtenni a halál egyedüli, kizárólagos okának, olyannak, ami mindenkinél egyöntetűen szerepel - ez a badarság. És egyben bizonyíthatatlan. És ezt akarja igazolni ez a fent taglalt filmsorozat! A film alkotói erről csak a felszínesen gondolkodó nézőket tudják esetleg meggyőzni.
Millió dolog előidézheti, befolyásolhatja valakinek a halálát, melyben örökletes tényezők, az egyén belső szerveinek állapota, eddig átélt lelki hatások, sőt még műveltségének foka, hite és optimista beállítottsága, az évtizedek során folytatott életmódja is szerepet játszhat. Ezek mind amortizálhatják szervezetét, megbonthatják testi-lelki-szellemi harmóniáját. De előfordulhat, hogy netán egy váratlanul "bejövő" vírussal, baktériummal szemben tehetetlennek bizonyul a szervezet. Amely egyeseknél erősebb, másoknál gyengébb munícióval rendelkezik.
Ezek - bármily parányiak, láthatatlanok is - mind megzavarhatják a szervezet addigi védekező mechanizmusát (ld.koronavírus) Lám, mily érdekes: a legkisebb élő organizmusok okozzák a legnagyobb galibákat életünkben! Bármily furcsán hangzik: összegezve és alapvetően maga az élet, élni akarásunk folyamata, szívóssága és jellege okozza valójában majdani halálunkat, aminek ideje, bekövetkezése, annak módja előre meghatározhatatlan. Ez az ára annak, ezzel "fizetünk" azért, hogy néhány évtizedet itt tölthettünk ezen a földön.
Halálunkkal való szembesülésünkben, elfogadásában, elviselésében is egyéni különbségek mutatkoznak meg. (Ezt láthatjuk az Álom doktor jeleneteiben is, amire hamarosan rátérek) Utolsó perceinket is személyiségünk törvényei, erkölcsi elvei szerint éljük át, így a véletlennek itt, és ebben is alig van valami szerepe.
A véletlenek a szerencsétlen balesetek bekövetkezését szokták előidézni és meghatározni. Azokban játszanak szerepet, s nem magát a halált, a meghalás pillanatát, az exitust befolyásolják. (És hogy ebben milyen szerepe van, avagy nincs Istennek, a Teremtőnknek - arról bővebben írtam még évekkel ezelőtt itt, a Szimfonia Blog hasábjain "Életről, halálról, Istenről, emberről" című tanulmányomban. Ez itt nem a reklám helye. De.)
A Végső állomás-ban sulykolt halálfelfogás persze Kingtől idegen, ő egész másképpen vélekedik életről, halálról, születésről - amint azt az Álom doktorban is tapasztalhatjuk, láthatjuk. E kis, halálról folytatott polémia, kitérő után - mely azért szorosan kapcsolódik témámhoz - hadd folytassam a horror és Stephen King írói sajátosságainak taglalását. Nála úgy tűnik, hogy a horror, az iszonyat, a félelem, a rettegés keltése csak egyfajta ürügy arra, hogy mély, értékes, jelentős életigazságokat fogalmazzon életről, halálról, emberi kapcsolatok minőségéről, ember és ember, állat és ember közti szeretetről vagy gyűlöletről, élőlények érzékeny és sérülékeny kapcsolatáról.
King - miközben ijesztget, rémisztget és elborzaszt - el is gondolkodtat bennünket leírt soraival. Izgalmat, feszültséget, sőt rémületet kelt bennünk elénk idézett képeivel, látomásaival, a jó és rossz összeütközésének és harcának szuggesztív jeleneteivel, mondanivalójával. Elijesztésünkkel hívja fel a figyelmünket arra: mi baj van velünk. Mi a baj van a gonoszt egy ideig elnyomó, majd azt ismét előhívó lelkületünkkel, mi baj van a világgal, mitől kell leginkább rettegnünk, mi ellen kell fellépnünk és mit kell ezekkel szemben feltétlenül tettünk? S mindezt soraiban a világ elé tárja oly komplex módon, mint ahogy arra fentebb már utaltam.
Eszközeiben, stílusában, mondandójában teljesen egyedi, izgalmas, magával ragadó és különleges - az ilyen írókra szokták mondani: utánozhatatlan. Minden alkotása és a belőle készült, jól sikerült hűséges filmadaptációk is közvetíteni tudják műveinek sajátos, emberi arculatát, emberközpontúságát. Történetei mindig - a horrorisztikus elemek jelenlétén túl - megindító emberi történetek is egyben. Amikor egyszer megkérdezték tőle az újságírók, hogyan tud annyi félelmetes, horrorisztikus történetet kitalálni - így válaszolt: "Nem is kell mindig kitalálni, produkál az élet is éppen eleget. Annál nagyobb horrort kiagyalni sem lehetne, minthogy például Tramp elnök került az Egyesül Államok élére."
Műveinek adaptációit illetően nem egyszer meglehetősen lesújtó véleményének is hangot adott, de nem fukarkodott a dicsérettel - mondjuk a Halálsoron, a Holtsáv vagy a Tortúra filmre vitele után. A másik véglet: amikor perre is ment - pl. a Fűnyíró ember című, igencsak gyengécske filmadaptáció esetében: követelte, hogy nevét a film éléről töröljék, hiszen semmi köze az eredeti műhöz. A pert meg is nyerte, s neve lekerült a film alkotói névsorából.
Egy királyi adaptáció a sok közül
zt még nem tudjuk, vajon mit szólt a 2013-ban írt - s véle díjat is nyert regénye - az ÁLOM DOKTOR tavalyi megfilmesítéséhez, mellyel öt évet vártak a regény megjelenése után a film alkotói. Még nem ismerjük véleményét: sikeresnek tartja-e, avagy nem. (Igaz, az alkotói gárdában ő maga is ott volt.) Mike Flanagan előző King-adaptációját (Bilincsben) az író túl félelmetesnek találta, nagyon nem tetszett neki. Itt most az amerikai rendező nemcsak magát a rendezést, de a vágást s a forgatókönyvet is elvállalta. Ami - különösen remekül megírt dialógusaival, s kevés, de magvas, és nem szájbarágó narrátorszövegével nagyszerűen sikerült.
Pontosan és hűen követi King szavait, írói, filozofikus megnyilatkozásait, költői megfogalmazásait. Ami nem csoda, mert a forgatókönyv irodalmi részét, magát a filmsztorit ő maga írta meg, a technikai rész maradt "csak" Flanagan-re.) Talán nem akart a véletlenre menni, s ezért is vett részt a másik három kolléga mellett maga az író a produceri poszton is a film elkészítésében. S ha véleményét ismerném is most az egész filmről, akkor is ragaszkodnék ahhoz, hogy besoroljam ezt a legjobb King-adaptációk közé: a Tortúra, a Dolores, a Carrie, a Holtsáv, a Halálsoron, a Remény rabjai sorába. (megjegyzem az utóbbi kettő nem tartozik kifejezetten a horror műfajába, az utolsó pl. inkább izgalmas bűnügyi kalandfilmnek fogható fel, bár ez a meghatározás is talán mesterkélt, annyira általános emberi történet dolgoz fel mindegyik.)
Még mielőtt rátérnék a részletes elemzésre, leszögezem: ez az újabb film folytatásként is tud és képes friss érdekességeket,
újszerű izgalmakat, feszültséget felvonultatni, másfajta vizuális-, és
intellektuális élményt nyújtani, újfajta technikai-vizuális effekteket bedobni, mint a megelőző 1980-as Kubrick-alkotás. Aminek legnagyobb
erénye Jack Nicholson korszakalkotó alakítása volt.
S amely a részeg kábulatában elvadult apának a féktelen tombolása után bekövetkezett fagyhalálával, valamint az anya és akkor ötéves kisfia szerencsés megmenekülésével végződött. Az édesanya évekkel később halt meg szörnyű körülmények között. A legyek teljesen ellepték arcát, testét és Danny nagyon sajnálta, hogy nem tudott rajta segíteni. Erre - már felnőtt férfiként - lelkiismeretfurdalással küszködve emlékszik vissza az Álom doktor-ban. (Nagyon úgy tűnik, hogy a Ragyogás nagy könyvsiker volt és lett, a film azonban nem aratott osztatlan sikert, Kingnek sem nyerte el tetszését.)
E folytatás (könyvben és filmen is) röviden visszautal természetesen a korábbi eseményekre. Úgyhogy aki azt nem látta, vagy nem olvasta - az is teljesen érteni fogja az egész sztorit. Előzményekkel és az ottani események következményeivel egyetemben, amik itt kerülnek terítékre. A mostani, az Álom doktor - raffinált módon - a végén visszatér a Ragyogás című könyv és film középpontjában lévő, meghatározó helyszínre, a Panoráma-hotel szörnyei, egykori szereplői, szobái, gépei és kellékei közé.
És persze Danny ott, a Colorado-fennsík fennen elzárt - látszólag üres, elhagyatott - luxushotelében nosztalgikus érzésekkel, de némi félelemmel járja körül a jól ismert folyosókat, szobákat, lépcsőházat, kazánházat. Most már érett férfiként néz be azon az ajtóhasadékon, amit egykor feldühödött, magából kikelt apja vágott azzal a bizonyos ménkü-nagy baltával. S újra látja, átéli azokat a félelmetes napokat, perceket, a reá nehezedő nyomást, egykori önmaga és megrémült édesanyja iszonyattal, félelemmel teljes arcát. Újra hallja anyja sikolyát, újra eszébe jut kettejük sikeres megmenekülése és apja halála.
Az alábbi páros kép-montázsban ugyanazon a helyszínen láthatjuk mindkettejüket a két filmből kivágott jelenetképen, amiket majd négy évtized választ el egymástól. Figyeljük meg az alkoholista, bosszúszomjas apa, Jack Torrens (Jack Nicholson) és a ragyogással rendelkező, mélyen elgondolkodó, empatikus fia, Danny Torrens (Ewan McGregor) tekintetét, mely mindent elárul szellemi-lelki habitusuk, szándékaik és irányultságuk alapvető különbségéről.
A Végső állomás-ban sulykolt halálfelfogás persze Kingtől idegen, ő egész másképpen vélekedik életről, halálról, születésről - amint azt az Álom doktorban is tapasztalhatjuk, láthatjuk. E kis, halálról folytatott polémia, kitérő után - mely azért szorosan kapcsolódik témámhoz - hadd folytassam a horror és Stephen King írói sajátosságainak taglalását. Nála úgy tűnik, hogy a horror, az iszonyat, a félelem, a rettegés keltése csak egyfajta ürügy arra, hogy mély, értékes, jelentős életigazságokat fogalmazzon életről, halálról, emberi kapcsolatok minőségéről, ember és ember, állat és ember közti szeretetről vagy gyűlöletről, élőlények érzékeny és sérülékeny kapcsolatáról.
King - miközben ijesztget, rémisztget és elborzaszt - el is gondolkodtat bennünket leírt soraival. Izgalmat, feszültséget, sőt rémületet kelt bennünk elénk idézett képeivel, látomásaival, a jó és rossz összeütközésének és harcának szuggesztív jeleneteivel, mondanivalójával. Elijesztésünkkel hívja fel a figyelmünket arra: mi baj van velünk. Mi a baj van a gonoszt egy ideig elnyomó, majd azt ismét előhívó lelkületünkkel, mi baj van a világgal, mitől kell leginkább rettegnünk, mi ellen kell fellépnünk és mit kell ezekkel szemben feltétlenül tettünk? S mindezt soraiban a világ elé tárja oly komplex módon, mint ahogy arra fentebb már utaltam.
Eszközeiben, stílusában, mondandójában teljesen egyedi, izgalmas, magával ragadó és különleges - az ilyen írókra szokták mondani: utánozhatatlan. Minden alkotása és a belőle készült, jól sikerült hűséges filmadaptációk is közvetíteni tudják műveinek sajátos, emberi arculatát, emberközpontúságát. Történetei mindig - a horrorisztikus elemek jelenlétén túl - megindító emberi történetek is egyben. Amikor egyszer megkérdezték tőle az újságírók, hogyan tud annyi félelmetes, horrorisztikus történetet kitalálni - így válaszolt: "Nem is kell mindig kitalálni, produkál az élet is éppen eleget. Annál nagyobb horrort kiagyalni sem lehetne, minthogy például Tramp elnök került az Egyesül Államok élére."
Műveinek adaptációit illetően nem egyszer meglehetősen lesújtó véleményének is hangot adott, de nem fukarkodott a dicsérettel - mondjuk a Halálsoron, a Holtsáv vagy a Tortúra filmre vitele után. A másik véglet: amikor perre is ment - pl. a Fűnyíró ember című, igencsak gyengécske filmadaptáció esetében: követelte, hogy nevét a film éléről töröljék, hiszen semmi köze az eredeti műhöz. A pert meg is nyerte, s neve lekerült a film alkotói névsorából.
Egy királyi adaptáció a sok közül
Pontosan és hűen követi King szavait, írói, filozofikus megnyilatkozásait, költői megfogalmazásait. Ami nem csoda, mert a forgatókönyv irodalmi részét, magát a filmsztorit ő maga írta meg, a technikai rész maradt "csak" Flanagan-re.) Talán nem akart a véletlenre menni, s ezért is vett részt a másik három kolléga mellett maga az író a produceri poszton is a film elkészítésében. S ha véleményét ismerném is most az egész filmről, akkor is ragaszkodnék ahhoz, hogy besoroljam ezt a legjobb King-adaptációk közé: a Tortúra, a Dolores, a Carrie, a Holtsáv, a Halálsoron, a Remény rabjai sorába. (megjegyzem az utóbbi kettő nem tartozik kifejezetten a horror műfajába, az utolsó pl. inkább izgalmas bűnügyi kalandfilmnek fogható fel, bár ez a meghatározás is talán mesterkélt, annyira általános emberi történet dolgoz fel mindegyik.)
S amely a részeg kábulatában elvadult apának a féktelen tombolása után bekövetkezett fagyhalálával, valamint az anya és akkor ötéves kisfia szerencsés megmenekülésével végződött. Az édesanya évekkel később halt meg szörnyű körülmények között. A legyek teljesen ellepték arcát, testét és Danny nagyon sajnálta, hogy nem tudott rajta segíteni. Erre - már felnőtt férfiként - lelkiismeretfurdalással küszködve emlékszik vissza az Álom doktor-ban. (Nagyon úgy tűnik, hogy a Ragyogás nagy könyvsiker volt és lett, a film azonban nem aratott osztatlan sikert, Kingnek sem nyerte el tetszését.) E folytatás (könyvben és filmen is) röviden visszautal természetesen a korábbi eseményekre. Úgyhogy aki azt nem látta, vagy nem olvasta - az is teljesen érteni fogja az egész sztorit. Előzményekkel és az ottani események következményeivel egyetemben, amik itt kerülnek terítékre. A mostani, az Álom doktor - raffinált módon - a végén visszatér a Ragyogás című könyv és film középpontjában lévő, meghatározó helyszínre, a Panoráma-hotel szörnyei, egykori szereplői, szobái, gépei és kellékei közé.
És persze Danny ott, a Colorado-fennsík fennen elzárt - látszólag üres, elhagyatott - luxushotelében nosztalgikus érzésekkel, de némi félelemmel járja körül a jól ismert folyosókat, szobákat, lépcsőházat, kazánházat. Most már érett férfiként néz be azon az ajtóhasadékon, amit egykor feldühödött, magából kikelt apja vágott azzal a bizonyos ménkü-nagy baltával. S újra látja, átéli azokat a félelmetes napokat, perceket, a reá nehezedő nyomást, egykori önmaga és megrémült édesanyja iszonyattal, félelemmel teljes arcát. Újra hallja anyja sikolyát, újra eszébe jut kettejük sikeres megmenekülése és apja halála.
Az alábbi páros kép-montázsban ugyanazon a helyszínen láthatjuk mindkettejüket a két filmből kivágott jelenetképen, amiket majd négy évtized választ el egymástól. Figyeljük meg az alkoholista, bosszúszomjas apa, Jack Torrens (Jack Nicholson) és a ragyogással rendelkező, mélyen elgondolkodó, empatikus fia, Danny Torrens (Ewan McGregor) tekintetét, mely mindent elárul szellemi-lelki habitusuk, szándékaik és irányultságuk alapvető különbségéről.
Az apában - egyrészt visszatérő alkoholizmusa, másrészt az egykori szállodai bűntények tovább kísértő démonainak hatására - tomboló téboly vesz erőt és üli orgiáját egészen halála pillanatáig - a ragyogás első részében. Fiában viszont a ragyogás képessége megakadályozza, hogy az őt is kísértő, őt is befolyásolni akaró gonosz erők olyannyira eluralkodjanak rajta és birtokba vegyék őt, mint ahogy apja, Jack esetében azelőtt ez történt.
Benne a ragyogás legyőzi, egyfajta pozitív energiává kulminálja az összes reátörő negatív hatást, mely életében éri őt. S ezért fordul, ezért tud aztán segítőkészen fordulni bajba jutott, vagy a halál küszöbén lévő embertársai felé. Majd a néger kislány felé is, aki ugyancsak a ragyogásnak még az övénél is nagyobb fokozatával rendelkezik.
A jobboldali képen látható középkorú Danny (természetesen már az Álom doktor zárójeleneteinek egyikében) erősen elgondolkodva, döbbenten néz maga elé. Valószínűleg a barbár ajtórombolást megelőző, majd azt követő szörnyű eseményekre emlékezik vissza (arra, amit az alsó kép mutat.) S már eleve azon elmélkedik, hogy miféle módon győzze le a hotel még mindig ott ólálkodó szellemeit, démonait. Valamint hogyan használja fel mindebben azok segítségét is az idecsalogatott főnöknő, Rose végső megsemmisítésére. Ez a zárójelenetben derül ki, de hogy sikerül-e mindez, azt nem árulom el - azok kedvéért, akik ezután tekintik meg majd a filmet.
Annyit azonban elmondhatok, hogy ez a folytatás visszakanyarodik ide (mint említettem) a nyomasztóan sejtelmes szállodába. Visszatér a hófedte hegycsúcsok és a behavazott kerti labirintus útvesztői közé. Ahol itt és most más egyéb szereplők vívják vérre menő élet-halál harcukat. És ebben a végső küzdelemben, a viaskodás fordulataiban - akárcsak az egész film cselekményvezetésében - képes újjal, mással, egyéb vizuális effektusokkal, nagyszerű színészi produkciókkal szolgálni ez a film. Tud emlékezetes jeleneteket, gyönyörű, sejtelmes, de megható képeket is elénk tárni a rendező és az operatőr.
Ellentétben az olyan filmekkel, melyeknek újabb és újabb folytatásait készítik el alkotói nyakra-főre. S melyek nem is tekinthetők tulajdonképpen folytatásoknak, mert gyakorlatilag ugyanazt a csontot rágják le ugyanolyan mohósággal, szándékkal és mondanivalóval még egyszer és még egyszer. (Pedig a folytatás - szerintem - éppen azért folytatás, mert továbbszövi, bonyolítja az előzőleg megkezdett történetet, hoz számunkra új meg új meglepetéseket.)
Ez - például az Ómen esetében nem érvényes, hiszen ott 1976 óta több folytatás is készült belőle, úgy hogy magát az alapsztorit meghagyták, de mindig tudtak valami újat, érdekeset hozni a következő részben. (Még az első, Gregory Peckkel készült kezdőfilm újrafilmesítését, reamek-jét is megcsinálták 2006-ban.) És nem érvényes persze az Álom doktor esetében sem, mely szintén egyáltalán nem ismétli az előzőkben megszokott kliséket. Egy kissé előre szaladva - az utolsó jeleneteinek egyikére utaltam a fentiekben.
Az alapsztori lényege
z Álom doktor (Doktor Sleep, 2019) még jobban sikerült, mint a Ragyogás (The Shining, 1980.) aminek - mint említettem - ez a film a folytatása, úgy is nevezhetjük: Ragyogás 2. Az ott elkezdett - bizonyos mértékben befejezetlen - sztorit folytatja évtizedekkel később, amikor a kis Danny már felnőtt férfivá érik. Ám sajnos - apja "örökségét" átvéve szintén az alkoholizmus örvénylő áramába kerül, ugyanúgy szenved évekig annak nyomasztó terhétől, ugyanúgy vergődik jó ideig tehetetlenül annak szorító rabságában.
S ugyanúgy meg kell küzdenie, le kell számolnia néki is a maga démonaival, gonoszságra, vadságra ösztönző belső negatív energiáival, ahogyan saját Ragyogásának sürgető parancsaival is. Bár végül is gyerekkori súlyos traumáját soha nem tudja teljesen kiheverni, de alkoholizmusát igen. Abból kigyógyulva, s visszatérve a normális életbe ezért képes segíteni embertársain.
A jobboldali képen látható középkorú Danny (természetesen már az Álom doktor zárójeleneteinek egyikében) erősen elgondolkodva, döbbenten néz maga elé. Valószínűleg a barbár ajtórombolást megelőző, majd azt követő szörnyű eseményekre emlékezik vissza (arra, amit az alsó kép mutat.) S már eleve azon elmélkedik, hogy miféle módon győzze le a hotel még mindig ott ólálkodó szellemeit, démonait. Valamint hogyan használja fel mindebben azok segítségét is az idecsalogatott főnöknő, Rose végső megsemmisítésére. Ez a zárójelenetben derül ki, de hogy sikerül-e mindez, azt nem árulom el - azok kedvéért, akik ezután tekintik meg majd a filmet.
Annyit azonban elmondhatok, hogy ez a folytatás visszakanyarodik ide (mint említettem) a nyomasztóan sejtelmes szállodába. Visszatér a hófedte hegycsúcsok és a behavazott kerti labirintus útvesztői közé. Ahol itt és most más egyéb szereplők vívják vérre menő élet-halál harcukat. És ebben a végső küzdelemben, a viaskodás fordulataiban - akárcsak az egész film cselekményvezetésében - képes újjal, mással, egyéb vizuális effektusokkal, nagyszerű színészi produkciókkal szolgálni ez a film. Tud emlékezetes jeleneteket, gyönyörű, sejtelmes, de megható képeket is elénk tárni a rendező és az operatőr.
Ellentétben az olyan filmekkel, melyeknek újabb és újabb folytatásait készítik el alkotói nyakra-főre. S melyek nem is tekinthetők tulajdonképpen folytatásoknak, mert gyakorlatilag ugyanazt a csontot rágják le ugyanolyan mohósággal, szándékkal és mondanivalóval még egyszer és még egyszer. (Pedig a folytatás - szerintem - éppen azért folytatás, mert továbbszövi, bonyolítja az előzőleg megkezdett történetet, hoz számunkra új meg új meglepetéseket.)
Ez - például az Ómen esetében nem érvényes, hiszen ott 1976 óta több folytatás is készült belőle, úgy hogy magát az alapsztorit meghagyták, de mindig tudtak valami újat, érdekeset hozni a következő részben. (Még az első, Gregory Peckkel készült kezdőfilm újrafilmesítését, reamek-jét is megcsinálták 2006-ban.) És nem érvényes persze az Álom doktor esetében sem, mely szintén egyáltalán nem ismétli az előzőkben megszokott kliséket. Egy kissé előre szaladva - az utolsó jeleneteinek egyikére utaltam a fentiekben.
Az alapsztori lényege
S ugyanúgy meg kell küzdenie, le kell számolnia néki is a maga démonaival, gonoszságra, vadságra ösztönző belső negatív energiáival, ahogyan saját Ragyogásának sürgető parancsaival is. Bár végül is gyerekkori súlyos traumáját soha nem tudja teljesen kiheverni, de alkoholizmusát igen. Abból kigyógyulva, s visszatérve a normális életbe ezért képes segíteni embertársain.
Mégpedig nagyon is sajátos eszközeivel, egyfajta alkalmi pszichiáterként, kvázi lélekdonorként, mentálisan segítve a haldokló, végstádiumban szenvedő embertársain. S mindenkinek - egyéniségének, hitének, jellemének, felfogásának megfelelően - tud segíteni. Képes arra, hogy minden haldokló - az ő szavai nyomán - jó érzésekkel búcsúzzon el földi lététől.
S hogy miért is képes alapvetően minderre? Mert rendelkezik ezzel a gigantikus, fantasztikus, kivételes és nagyon ritka látnoki képességgel, a ragyogással, amit már a történet kezdetén, az előző filmben megismerhettünk. Ez a képesség egészen kisfiú kora óta mostanra, középkorú férfiként még erősebbé, intenzívebbé, differenciáltabbá vált benne. Ez a legmagasabb szintű intelligencia által vezérelt, született képesség teszi őt alkalmassá arra, hogy egyrészt a legsötétebb, leggonoszabb erőkkel is eredményesen tudjon szembeszállni, hogy ereje s kitartása legyen vélük megküzdeni.
Ezt a belső erőt (belső hangot) persze ő is érzi, hallja magában már egészen pici korától fogva. De mindezt inkább parancsoló kötelezettségként éli át, ami számára több szorongást és gyötrelmet jelent, mint a kiváltságosok öntudatos elkülönülésének érzését vagy élvezetét. Veszélyesnek is tartja - ahogy korábban mondja a Tonynak nevezett belső hangjának.
Ő az a néger szakács (egyfajta megszemélyesített belső hang) akivel rendszeresen találkozik és diskurzust folytat. S egyedül néki vallja be: mennyire szorong, retteg ettől a különleges szellemi hatalomtól. Ám Tony mindig biztatja, bátorítja: "Néked ragyogni KELL, le kell számolnod a rád törő démonokkal!"
Veszélyesnek tartja tehát, de ugyanakkor elsőrangú szándéka mégis az, hogy ezt a képességét embertársai segítségére és boldogulására igyekezzen felhasználni. Mint ahogy teszi ezt anyja megmentésekor, a halálos betegek vigasztalásakor valamint akkor, amikor később - a megismerkedésük után - a nála még jobban Ragyogó Abra Stone ügyében is segítséget nyújt.
A jóságos, jóindulatú, sorsát szívén viselő néger képében jelenik meg tehát legbelső énje, belső monológja. Így tulajdonképpen amikor vele beszél - önmagával folytat "párbeszédet". Ez ösztönzi arra, ad számára újabb és újabb energiát, hogy hogy tovább ragyogjon. Többek között arra, hogy a halálos betegeknek olyan lelki vigaszt tudjon nyújtani egy megtalált Hospice-szervezet keretein belül, mely lényegesen megkönnyíti számukra az élet és halál közti átmenet keserű perceit.
"Olyan lesz az egész, mint egy álom. Nem fog fájni és nem fog érezni semmit. Csak álomba merül, végre nyugodtan, biztonságban alhat." - mondja Eddinek, az egyik idős, súlyos betegnek. Akinél - ugyanúgy mint más haldoklónál - ágyának végében ott ül a macska, aki megérzi a halál közeledtét.
Akár a Halálsoron című King-könyvben az egér - egyfajta utolsó "szeretetpótlékként", menedékként - itt a cica jelenik meg, jóságos, megértő kis lényével, meleg odabújásával, biztató tekintetével a halálra készülők között. Ahogy a kisegér bájos epizódja, futkozó, játékos akciója, emberbarátsága ott a börtönben, itt a macska néma, de sokat mondó emberhez bújása, társulása a film legszebb jelenete. Egy ártatlan, megértő kis állatka, akire rá lehet tekinteni, akitől bátorítást lehet nyerni. Akinek közelségéből egy utolsó szusszanást lehet szívni az élet levegőjéből és mozgásából, akitől egy utolsó energiát lehet kölcsönözni az élet még hátra lévő részéhez.
S ugyanezt a nélkülözhetetlen, empatikus odaadást, segítő energiát nyújtja a haldoklóknak maga az Álom doktor is, Danny. Egy másikukat pedig - aki attól fél, hogy a Semmi következik - így vigasztalja: "Nem érünk véget, Charlie! Már pontosan tudom, hogy nem válunk semmivé." E humánus, mélyen önzetlen, empatikus segítséget értékelve és becsülve nevezik el a kórház halálos betegei Danny Torranc-ot Álom doktornak. (Doktor Sleep.) De akár lehet egy másik fajta értelmezése is ennek az elnevezésnek: olyan megértő, emberséges, jóindulatú "orvost" jelölhet, aki csakis az álmainkban létezik, mert olyannyira vigasztaló tud lenni a halni készülő beteg számára.
Ezzel a kórházban végzett "doktori" és egyéb ápolói, takarítási tevékenységével - mintegy "gyakorlati foglalkozásként" - egészíti ki a az elvonó-köri közösségben kapott elvi, elméleti oktatását. New Jersey-ből - mintegy önmaga elől menekülve - vetődik el ide, az északkeletre fekvő New Hempshiere állam-beli Frasier városkába. A Dr.John által vezetett, itt működő, fent említett körbe a város széli miniváros (pöttömváros) egyik alkalmazottja, Billy ajánlja be. Mély empátiájával rögtön megérzi pillantásából, nézéséből, hogy segítségre szorul, bajban van. "Magunk elől menekülni - az kemény. Az ember ugyanis önmagát mindenhová magával viszi." Barátságába fogadja Danny-t, lakást, állást szerez néki, mert tudja hogy alapos segítségre van szüksége. S így viszi el, s ajánlja be a körbe is.
S hogy miért is képes alapvetően minderre? Mert rendelkezik ezzel a gigantikus, fantasztikus, kivételes és nagyon ritka látnoki képességgel, a ragyogással, amit már a történet kezdetén, az előző filmben megismerhettünk. Ez a képesség egészen kisfiú kora óta mostanra, középkorú férfiként még erősebbé, intenzívebbé, differenciáltabbá vált benne. Ez a legmagasabb szintű intelligencia által vezérelt, született képesség teszi őt alkalmassá arra, hogy egyrészt a legsötétebb, leggonoszabb erőkkel is eredményesen tudjon szembeszállni, hogy ereje s kitartása legyen vélük megküzdeni.
Ezt a belső erőt (belső hangot) persze ő is érzi, hallja magában már egészen pici korától fogva. De mindezt inkább parancsoló kötelezettségként éli át, ami számára több szorongást és gyötrelmet jelent, mint a kiváltságosok öntudatos elkülönülésének érzését vagy élvezetét. Veszélyesnek is tartja - ahogy korábban mondja a Tonynak nevezett belső hangjának.
Ő az a néger szakács (egyfajta megszemélyesített belső hang) akivel rendszeresen találkozik és diskurzust folytat. S egyedül néki vallja be: mennyire szorong, retteg ettől a különleges szellemi hatalomtól. Ám Tony mindig biztatja, bátorítja: "Néked ragyogni KELL, le kell számolnod a rád törő démonokkal!" Veszélyesnek tartja tehát, de ugyanakkor elsőrangú szándéka mégis az, hogy ezt a képességét embertársai segítségére és boldogulására igyekezzen felhasználni. Mint ahogy teszi ezt anyja megmentésekor, a halálos betegek vigasztalásakor valamint akkor, amikor később - a megismerkedésük után - a nála még jobban Ragyogó Abra Stone ügyében is segítséget nyújt.
A jóságos, jóindulatú, sorsát szívén viselő néger képében jelenik meg tehát legbelső énje, belső monológja. Így tulajdonképpen amikor vele beszél - önmagával folytat "párbeszédet". Ez ösztönzi arra, ad számára újabb és újabb energiát, hogy hogy tovább ragyogjon. Többek között arra, hogy a halálos betegeknek olyan lelki vigaszt tudjon nyújtani egy megtalált Hospice-szervezet keretein belül, mely lényegesen megkönnyíti számukra az élet és halál közti átmenet keserű perceit.
Akár a Halálsoron című King-könyvben az egér - egyfajta utolsó "szeretetpótlékként", menedékként - itt a cica jelenik meg, jóságos, megértő kis lényével, meleg odabújásával, biztató tekintetével a halálra készülők között. Ahogy a kisegér bájos epizódja, futkozó, játékos akciója, emberbarátsága ott a börtönben, itt a macska néma, de sokat mondó emberhez bújása, társulása a film legszebb jelenete. Egy ártatlan, megértő kis állatka, akire rá lehet tekinteni, akitől bátorítást lehet nyerni. Akinek közelségéből egy utolsó szusszanást lehet szívni az élet levegőjéből és mozgásából, akitől egy utolsó energiát lehet kölcsönözni az élet még hátra lévő részéhez.
S ugyanezt a nélkülözhetetlen, empatikus odaadást, segítő energiát nyújtja a haldoklóknak maga az Álom doktor is, Danny. Egy másikukat pedig - aki attól fél, hogy a Semmi következik - így vigasztalja: "Nem érünk véget, Charlie! Már pontosan tudom, hogy nem válunk semmivé." E humánus, mélyen önzetlen, empatikus segítséget értékelve és becsülve nevezik el a kórház halálos betegei Danny Torranc-ot Álom doktornak. (Doktor Sleep.) De akár lehet egy másik fajta értelmezése is ennek az elnevezésnek: olyan megértő, emberséges, jóindulatú "orvost" jelölhet, aki csakis az álmainkban létezik, mert olyannyira vigasztaló tud lenni a halni készülő beteg számára.
Ezzel a kórházban végzett "doktori" és egyéb ápolói, takarítási tevékenységével - mintegy "gyakorlati foglalkozásként" - egészíti ki a az elvonó-köri közösségben kapott elvi, elméleti oktatását. New Jersey-ből - mintegy önmaga elől menekülve - vetődik el ide, az északkeletre fekvő New Hempshiere állam-beli Frasier városkába. A Dr.John által vezetett, itt működő, fent említett körbe a város széli miniváros (pöttömváros) egyik alkalmazottja, Billy ajánlja be. Mély empátiájával rögtön megérzi pillantásából, nézéséből, hogy segítségre szorul, bajban van. "Magunk elől menekülni - az kemény. Az ember ugyanis önmagát mindenhová magával viszi." Barátságába fogadja Danny-t, lakást, állást szerez néki, mert tudja hogy alapos segítségre van szüksége. S így viszi el, s ajánlja be a körbe is.
A mindeddig léha és meglehetősen beszűkült, agresszív életmódot folytató harminconéves Dannynek eddig csupán alkalmi szeretői voltak, akik még ráadásul meg is lopták. Olcsó szórakozóhelyeken, drogosok között töltötte estéit, alkoholizált, s nem egyszer verekedésekbe keveredett. Ám innentől fogva ennek az alkoholelvonást segítő közösségnek a jelmondatai szerint kezdi élni mindennapjait, s erős elhatározása, hogy gyökeresen változtat eddigi életformáján és szokásain.
Amíg azonban véglegesen és visszavonhatatlanul révbe ér, és mindez sikerül neki - addig még bizony hosszú utat kell megtennie. Nyolc év múlva lesz teljesen tiszta, s szerencsére éppen akkor ismerkedik, találkozik majd össze Abrával. Ez aztán mindkettőjüket majd a jövőben értelmes céllal, nehéz és megoldandó feladatokkal látja el jó időre. A két különböző városban élő, majd összetalálkozó, közös sorsukban összefogódzó ember Ragyogása a húsz éves korkülönbség ellenére, egymással összeadódva hatalmas teljesítményre lesz képes. De egyenlőre még csak a fent jelzett közösségnél tartunk.
Ebben a közösségben jól szocializált, barátságos, nyugodt körülmények között igazi, segítőkre talál, akik valamikor szintén ugyanabban a cipőben jártak, akiket régen ugyanazok a gondok emésztették, mint őt. Következetesen, szorgalmasan, szívósan igyekszik megszabadulni káros szokásaitól: "Istenem, add, hogy elfogadjam azt, amin változtatni nem tudok, s bátorságot ahhoz, hogy változtassak azon, amin tudok. És bölcsességet ahhoz, hogy e kettő között különbséget tudjak tenni." - hangzik az elvonókör kórusban elmondott jelmondata, ami ezentúl irányítja s megfelelő mederbe tereli Danny életét.
Egy nap este hullafáradtan hazatérve lakásának falán felfedezi, hogy írásban üzent néki valaki, s ugyanolyan rejtjeles módon, mint ahogyan a Panoráma-hotelben gyerekkorában láthatta a feliratokat. Most is ugyanazt a szót látja és olvassa, s már érzi, hogy valaki most az ő segítségét kéri. Az ismeretlen hamarosan konkrétan is jelzi: meg fognak ölni egy Freddy nevű base-boll-játékos fiút, aki rendkívüli képességeivel tüntette ki magát az adairi sportklubban.
A visszafelé olvasandó felirat: Murder=gyilkos a ragyogással rendelkezők egyfajta szimbolikus jeleként is értelmezhető, hiszen tudvalevő, hogy az emberi kultúra legmagasabb intelligenciával bíró személyiségei, tudósai, művészei mind titkosírással, tükörírással, egyesek citromlével előhívható üzenetekkel dolgoztak (köztük pl. Leonardo. Vagy a zene területén Bach is ontotta a kottában elbújtatott rejtvényeket, rejtjeles üzeneteket. Például Nagy Frigyesnek írt műve elején olyan ajánlást írt, melyben a szavak első betűi összeolvasva a ricercar=fúga szót adják ki.)
Danny, aki az orvos szemébe nézve, gondolataiba beférkőzve megmondja, hogy hol hagyta el az óráját - ugyanolyan látnok, mint Abra. Aki azonban még rajta is túltesz: több száz kilométerre ellát, elképzel maga előtt és meghatároz pontosan helyszíneket, eseményeket, történéseket, tulajdonságokat, személyeket, sőt mi több: belelát a fejükbe, befolyásolja gondolataikat. (nem véletlen, hogy nevének jelentése: képzelet.)
Az okos, művelt, szellemes kislány pontosan megérzi, meglátja, hogy Freddyt, a tizenéves, tehetséges fiút megölték az "Igazlátók", akik a tőle több száz km-re, délre lévő New York-hoz tartozó Lond Island-ban gyakorolják szörnyű, gonosz műveleteiket. És utána meglehetősen primitív módon el is ásták holttestét a város határában. Ez az alávaló, gonosz hajlamú csapat - mely képmutató, cinikus módon ezt a nevet választotta - azzal foglalkozik, hogy országszerte utazgatva következetesen felkutatja a ragyogással bíró személyiségeket. Akiknek aztán elszívják a páráját, hogy azzal életfeltételeiket, s hosszú életüket biztosítsák. Sőt be is spájzolják, tartályokban gyűjtik és őrzik az elorzott párákat.
Korábban már egy ötéves kisleányt. Violettet is galádul elraboltak (a film ezzel indul) Évekig hipnotizálták, majd megvárták, míg 15 éves lesz, amikor már bosszút tud állni a férfinemen. Elnevezték Kígyófogó Andinek, aki ügyesen és ravaszul elbánik az idős kujonokkal, s csak s ekkor szívták el a páráját, amitől még inkább gonosszá vált. "Ember vagyok még?" kérdezte a lány Rose-tól. "Hát számít az valamit? Örülj, hogy örökifjú maradsz!" - hangzott a főnöknő reagálása.
Miután Abra és a banda főnöknője, Rose energiája többször is találkozik, egymásra erős hatást gyakorolnak - a kislány kikutatja, hová temették el a szerencsétlen kisfiút, aki szintén a Ragyogók ritka képviselői közé tartozik.
A kislányt is vissza akarja tartani: óvakodjon ezektől a páraevőktől, akik megeszik mások ragyogását, hiszen ezek mindenre képesek. Ráadásul arra ösztönzi: rejtse el a Ragyogását mindenki elől, mert csak bajt hoz reá, amit Abra persze sohasem fogad meg. (A film legvégén azonban Danny ezt visszavonja és badarságnak minősíti, hiszen belátja, hogy mennyi segítséget nyújtott néki is a lány Ragyogása.)
Másnap azonban Tony, a belső hang ismét megszólal benne: "Tedd meg ennek a lánynak azt, amit kér, mert én többször nem jövök már. Vannak sötét erők, melyeknek táplálékul szolgál a te Ragyogásod, de megteheted, hogy ellenük fordítod azt, amit keresnek. Le kell őket győznöd, épp azért, mert ezek veszélyesek. Megeszik a sikolyokat, felfalják a kínt, hogy nékik jobb legyen. Tedd meg, amit ez a lány kér, hogy kiderüljön galád tettük! Neked ragyognod kell, feladatod van, amit teljesíteni kell!"
Így hát Danny - hallgatva belső hangjára - barátjával, Billy-vel el is indul a sírhoz. Odaérve undorodva, mélyen felháborodva ássák ki a pár napos halottat. Szörnyű gyűlöletet éreznek a gyilkosok ellen. Elhatározzák, hogy önállóan ítélkeznek a galád gyilkosok felett, dühükben fegyverhez nyúlnak, s összecsapnak egy erdőben az "igazlátók" tagjaival. A tűzharcban Ábra túljár Rose eszén, ám édesapja áldozatul esik a rettenetes küzdelemben. Danny most már úgy látja: legjobb és legokosabb lesz, ha a hírhedt Hotelbe csalják Rose-t és ott végeznek vele a szálloda démonainak közreműködésével. Így hát a kislánnyal együtt autóval elindulnak a messzi nyugatnak, az ország belseje felé, a Colorado- fennsík irányába. Rose pedig messziről követi őket.
"Ha miránk rossz hatással van a szálloda ottani légköre, bizonyára reá is ugyanolyan gonosz erőt gyakorol majd." - mondja Ábrának. Baljós hangulatot előlegezve megszólal az Utolsó Ítéletet hirdető régi gregorián dallam, a Dies Irae, melynek hangjaira Danny a lánnyal megérkezik a jól ismert úton a hotel elé, mögöttük pedig már közeleg a bosszúszomjas főnöknő, Rose.
Az események csúcspontjaként a nagy összecsapással, a jó és gonosz bajvívásával, élet-halál harcával zárul a film. De hogy mi is ennek a végső kimenetele, lesz-e megnyugtató megoldás, ki kit győz le, vagy nyitottan hagyják az alkotók a befejezést - azt szintén nem árulom el. Azt viszont igen, hogy Abra az utolsó jelenetben hogyan vigasztalja édesanyját, mert ez a film legszebb és leglényegesebb mondata: "Azután is létezünk, hogy meghaltunk. És Dan jól van, ahogy apa is. Hidd el nekem!"
Konklúzió
A Cujo-ban arra a fontos tényre hívja fel figyelmünket, hogy minden állat tartása, gondozása nemcsak hatalmas felelősség, de nagy empátiát, szakértelmet és gondozást is kíván. Ha az ember és állat közötti összhang, harmónia valahol megbomlik - annak szörnyű következményei lehetnek. Ilyenkor a tomboló hormonok és ösztönök menthetetlenül szabad utat és lehetőséget engednek a pusztításnak, sőt gyilkolásnak is. (Megjegyzem ezt a felfogást alapvetően másképp kezeli a regényből készült film - bár nagyon jól sikerült - az író sokkal szigorúbb, a rendező jóval megengedőbb, amit elárul a befejezés megváltoztatása is. (Melyet itt nem teszek közzé - azok kedvéért, akik ezután ismerkednének meg a sztorival.)
A Carrie-vel azt üzeni az olvasók számára, hogy az emberi méltóság mindenkitől és mindenki számára olyan tiszteletet követel, hogy az nem lehet tárgya semmiféle ugratásnak, játéknak, viccelődésnek, heccelődésnek. Az efféle "szórakozásnak" mindenképpen súlyos és maradandó kihatásai lehetnek, főleg akkor, ha egyébként is érzékeny, különleges energiával megáldott emberről, még éretlen fiatalról van szó. Mindezekkel viccelődni, szórakozni nem szabad, nem tanácsos, ehhez senkinek nincs joga. A személyiség lelki terrorja, elnyomása, az egyén nyilvános megszégyenítése beláthatatlan következményekkel jár, és minden visszájára fordulhat.
A Christine-nel pedig azt üzeni, hogy a gépek, járművek gonosz, rosszindulatú kezekbe kerülve az őket irányító ember életére törhetnek. Ebben egy "rémautó" szedi gyanútlan áldozatait. A Remény rabjai-ban pedig meggyőz bennünket arról: a megérdemelt és kiküzdött szabadság és béke az ember számára sokkal megnyugtatóbb a bármily jogos bosszúállásnál. De vajon mire figyelmeztet bennünket az író - és persze a film alkotói - az Álom doktor döbbenetes képsoraival, rejtetten ólálkodó szörnyeivel? Mire figyelmeztet, mitől akar kímélni bennünket újra és újra előbukkanó szellemeivel, visszatérő élőhalottaival?
Miféle veszélyekre hívja fel figyelmünket a Ragyogással bíró tehetségek lelkületének elszívására, tönkre tételére, sőt megölésükre szövetkező bandák, gonosz személyek szerepeltetésével? Mi az amitől félnünk, tartanunk kell a jelenben s a jövőben, és egyáltalán mit is jelent maga a félelem? (Erre egyébként válaszol is az Álom doktor című regényében, egy alkoholista szavait idézve: "A FÉLELEM azt jelenti: nézz szembe mindennel és ocsúdj fel!") És végül mire akar rámutatni magának a Ragyogás képességének, fokozatainak szemléltetésével, a ragyogó cselekedetek és tettek erőteljes művészi eszközökkel való bemutatásával?
Válaszom egyértelmű: arra, hogy a bennünk és a körülöttünk tanyázó rosszindulatú, gonosz hajlamok és intrikák, a lelkeket mérgező irigység, féltékenység, a primitív vagy jól megtervezett gáncsoskodások, acsarkodások, a dühödt bosszúvágy, a tévhitek, elferdült nézetek és ideológiák, az élvezeteknek, a mámornak a túlhajszolása, a feltoluló és kontrollálatlan indulatok, kéjvágyak, zaklatások és agresszív hajlamok elszabadulnak, erőszakba és bűnbe fordulnak majd kíméletlenül pusztítanak is - ha időben és hatásosan nem fogunk ellenük védekezni, fellépni. Ha nem tudunk azok felett határozottan parancsolni.
Ha nem tudunk idejében tiltakozni, szembeszállni ezekkel a támadó, sokszor alattomosan megbúvó, vagy nyíltan jelentkező gonosz erőkkel - akkor előbb-utóbb legyőznek bennünket. Ha nem tudunk nekik gátat vetni, azokat valamilyen módon szublimálni, akkor menthetetlenül kitörnek, eszeveszett játszmába kezdenek és pusztítást visznek végbe. Amiknek aztán ártatlan emberek is elszenvedői lesznek, sőt áldozatul is eshetnek a jó és gonosz kegyetlen párviadalának.
És ilyenkor, ebben a helyzetben már bizony a Ragyogással rendelkező elmék sem tudnak kellőképpen segíteni abban, hogy az ártó szellemeket visszaküldjék a palackba. Akkor már bajos lesz visszavonulót fújni, rendet tenni. És ez érvényes mindenkire: azokra, akik Ragyogással bírnak, s bennük is léteznek vagy rejtőznek efféle hajlamok, és azokra is, aki egyszerű, mezei átlagemberekként, sokkal csekélyebb tudásukkal és képességükkel nem tudnak segíteni magukon.
S mindezért kénytelenek egy náluk sokkal intelligensebb társuk különleges képességeit segítségül hívni problémáik megoldásában, a rend megteremtésében. Az Álom doktorban Danny és Abra részben önmaga, részben mások nyomasztó, veszélyt jelentő gondjait, az őket ért támadásokat igyekeznek feloldani, megszüntetni illetve legyőzni.
Mert az igaz, hogy ez a bizonyos páraelszívás és párakonzerválás (mint a filmben) most még nem létezik. De ha technikailag és élettanilag mindez megoldhatóvá válik - félő, hogy ezt is alkalmazhatják egyszer azok, akiknek ez az eszköz a kezükbe kerül. A tehetségekre a filmben látott módon ugyan ma még nem csapnak le, nem tudnak velük leszámolni ilyen módon manapság. Viszont szép számmal előfordul, hogy külföldre üldözik, vagy kitúrják őket egy-egy színházi, írói, művészi, munkahelyi közösségből a náluk sokkal tehetségtelenebbek.
A tehetségtelenebbek, de "ügyesebbek", akik egyéb "más" képességekkel bírnak, akik jól "fekvő", jobb politikai státusszal rendelkező személyiségek. S olyan is gyakran előfordul, hogy sokkal tehetségtelenebb színészkolléga kapja meg - inkább ismert, mint ismeretlen vagy sejtett okokból - a főszerepet. S ha a kimart, kiintrikált tehetségesebb művész ugyanabban a produkcióban kap netán egy kisebb szerepet - az már csak olyan, mint egy sztaniolba rejtett méregpirula.
És hát páraelszívás helyett azért már létezik agyelszívás - átvitt értelemben - épp az előző okokból. Hiszen seregnyi tudós, művész csinált már, és épít ma is karriert külföldön, ahol megbecsülik, sőt megfizetik rendkívüli tehetségét, mondhatnám: Ragyogását. És akkor még nem említettem (de most említem) a lejáratásokat, a karaktergyilkosságokat, vagy ennek ellentétét: a szerecsenek mosdatását, bűnösök kimentését. És mindezzel sajnos többeket sikerül hamis útra vezetni, hamis értékszemléletre nevelni.
Személyiségünk, jellemünk alakulásába belenézni, agyunk kartotékaiba belelapozni, emlékeibe, titkaiba, szándékaiba, álmainkba belelátni - most még nem tudnak ravasz, rosszindulatú vezetőink úgy, mint ahogyan azt ebben a filmben láthattuk. Úgy, ahogyan azt Rose csinálta - arra még nem képesek. Még nem tudnak saját energiájuk felhasználásával percek alatt átrepülni több száz kilométert, hogy a kiválasztott személyen beteljesíthessék agresszív szándékaikat. De a kormányoknak, politikai vezetőknek - nálunk is! - megvannak azért a megfelelően kitervelt, kidolgozott, rafinált módszerei és eszközei arra, hogy adatokat kifürkésszenek, kikutassanak, megszerezzenek éppen onnan és azoktól, akiktől akarnak.
Ma is ugyanúgy igaz, amiről a múlt században Kosztolányi írt ("Beírtak engem mindenféle könyvbe / S minden módon számon tartanak.") avagy amiről József Attila fogalmazott ("Számon tarthatják, mit telefonoztam /....s nem sejthetem, mikor lesz elég ok /előkotorni azt a kartotékot,/ mely jogom sérti meg.") Ám ma már az eszközök jóval finomabbak, titkosabbak, árnyaltabbak, képmutatóbbak, nehezebben bizonyíthatóak, manipuláltabbak, technikailag sokkal fejlettebbek, mint akkor, említett költőink korában. (Ez is a fejlődés velejárója?)
Igaz, barátainkat szerelmeinket, házastársunkat manapság még mi választhatjuk meg, de az együttéléssel, kapcsolataink minőségével sajnos - mindezek ellenére - nagy bajok vannak. A terhes, nyomasztó, gyötrelmes házasságok, majd válások, rosszul sikerült együttélések, emberi kapcsolatok nagy része azért létezik, azért alakul ki, mert nem tudjuk legyőzni önzésünket, hazugságainkat, indulatainkat, gonosz hajlamainkat, rossz, káros szokásainkat. És mert nem tudjuk kellőképpen megértetni sem magunkkal, sem társunkkal azt, hogy emberként és társként is mind különbözőek vagyunk.
Pedig érdemes lenne megtanulni végre, hogy mindenféle emberi kapcsolat két leglényegesebb eleme - a szeretet és a türelem - csakis együtt létezhet, együtt működhet és hathat, külön-külön soha! Millióféle és különböző megjelenési-, és viszonyulási formája, ága-boga, élettani hatása és eszköztára létezhet az emberi (különösen a szerelmi) kapcsolatoknak - de mindegyiknek ez az alapja, ez a lényege, és csakis erre a kettőre épülhet, csakis eszerint fejlődhet.
Ha nincs türelem - szeretet sincs, és ha nincs szeretet - türelem sincs. S belső depresszióink, traumáink, sértődéseink, elferdült nézeteink legyőzésére azt is sokan megjegyezhetnénk: a feleség szép magyar szó, s pont arra utal, hogy "fele gondra érett" asszony (ahogy Radnóti írta.) Nem az egészre, és ez a másik fél, a férj részéről is megjegyzendő és megszívlelendő!
Maga a gyerekrablás - ha nem is a filmben mutatott okokból és szándékból - bizony már létezik. Mert például elvált szülők - veszekedéseik, visszaéléseik, jogtalanságaik miatt nem egyszer csapnak le ártatlan kisgyermekekre. Hol a férj, hol a feleség, hol azok segítői. Se szeri se száma a családon belüli erőszakos cselekedeteknek, s a kelleténél, (a nullánál) lényegesen több az olyan durva, alkoholista apa (ha nem is jut el azért addig) mint a filmbeli Danny apja.
Az erőszak, a bűnözés, a prostitúció, a leánykereskedelem sok országban dívik - egyik helyen jobban, másutt kevésbé. "Elítélem az erőszak minden formáját." - nyilatkozta Tramp amerikai elnök. (Ne elítélje - szüntesse meg!) Vagy nem tudja, mert ő sem rendelkezik a Ragyogás képességével? Pedig jó lenne, ha bírna ezzel az erővel és képességgel!
A legszörnyűbb persze a gyerekekkel szembeni erőszak. Lecsapnak a gyermekekre sajnos ismeretlen, lesben álló, alávaló, aljas, beteges alakok, akik még a magas tisztségek képviselői között is szép számmal akadnak. Időt és teret nyer a pedofília romboló hatása - úgy az interneten, mint azon kívül. S napjainkban, most a 21. század elején működik a szerv-, és kábítószerkereskedelem, melyek a felnőtteken kívül ártatlan tizenéveseket vesznek célba, s mindezt első sorban anyagi haszonszerzés céljából.
S ha már a kábításnál tartunk - szólni kell ennek egyéb formáiról is. Igaz, hogy afféle hipnotizálás - mint amit e filmben látunk - még nincs. De nap mint nap olyan álhírekkel, enyhébb formában: ködösítéssel, félre tájékoztatásokkal, csúsztatásokkal, félinformációkkal, továbbá orbitális hazugságokkal bombáznak bennünket, olyan hamis gazdasági statisztikákat, közéleti kacsákat próbálnak nap mint nap lenyomni a torkunkon, amiktől a kevésbé széles látású, felszínesen gondolkodó fők csak még kaotikusabban látnak és összezavarodnak.
Különösen akkor, amikor az ellenzéki és a kormányhoz kötődő, működő médiák aránya enyhén szólva: nem megfelelő. Sajnos, hazánkban "muszáj volt kitalálni" a borzalmasan hangzó "közszolgálati tv és rádiócsatorna" elnevezést - megkülönböztetésül. Aminek programja, gondolatvilága teljesen eltér a kormánypropagandát sulykoló adókétól. (Ezzel kapcsolatban csak csendesen megjegyezném: ha a kormány normálisan működne, a közjót szolgálná, annak intézkedései mindenki számára megnyugtatóak, elfogadhatóak lennének - akkor semmi szükség nem lenne propagandára...)
S bizony ilyenkor - egy-egy propagandahír hallatán - tényleg szükség lenne arra, hogy egy-két olyan Ragyogással bíró ember álljon mellettünk, és mossa tisztára az agyunkat (akinél még eddig nem történt meg) és nyissa ki a szemünket, mint amilyen Danny vagy Abra. Hogy mindannyiunk kiismerje magát, tisztán lásson a homályban, a káoszban, a politikai színezetű csatározásokban. Hiszen nem lehet minden ember egyszerre és egyformán művelt és ugyanolyan mélyen gondolkodó, mint okosabb, mélyebbre látó társai.
Páraelszívás még nincs, de lelki kiszipolyozás, egzisztenciák tönkretétele, valamint ennek ellentéte: kevés munkával járó, de jól fizető állások biztosítása pártkatonáknak - az van. A sok pénzt hozó pályázatok biztosítása pártközeli cégeknek, ellenzéki települések ellehetetlenítése - ezek meg már lassan napirenden lesznek.
Ugyancsak gyakori a lehetőségek megvonása a kisemberektől, akiknek cinikusan odavágják: "Mindenki annyit ér, amennyije van.!" A lehetőségek megvonásában, a tehetségek félre állításában, ellehetetlenítésében, a középszerűek piedesztálra emelésében, az ellenvélemények eltussolásában a sajtószabadság alapos megnyírbálásában (de csak ezekben) kis hazánk jelenleg élen jár és példát mutat a többi olyan országnak, ahol a vezetők elsősorban arra használják szerzett hatalmukat, hogy azt élvezzék, s nem arra, hogy azzal szolgáljanak.
Pedig az igazi demokráciákat éppen ez különbözteti meg alapvetően a diktatúrától. (Dehát, sajnos tudjuk: valódi, tiszta és igazi demokrácia a földön utoljára talán az ókori görögöknél volt a cserépszavazáskor...) Talentumok legyilkolása és elásása - mint ahogy a filmen szerepel - az még nincs. De politikai ellenfelek, másképp gondolkodók megmérgezése, orgyilkossága, újságok és más médiák bezúzása, közpénzek elherdálása, határtalan korrupció, az érték, a jog és erkölcs durva szétválása, az emberi méltóság és humánum súlyos megsértése, le- rombolása az keményen jelen van már századunkban, és szívósan létezik. Persze más és más módon és eszközökkel a különböző országokban.
Világszerte - így hazánkban is - nő a szegények, nincstelenek tömege. Az elismertnél jóval több a munkanélküli, a hajléktalan, akikre uszómedencés palotájuk erkélyéről gúnyosan röhögnek le a 30-40 éves milliárdosok, akik távolról sem munkával szerezték mesés vagyonukat és ingatlanjaikat. És elindulnak (mert nem tehetnek mást) a létfeltételeikben veszélyeztetett migránsok tömegei hazájukból.
Legtöbben nem szórakozásból, hobbiból, hanem azért, mert az ottani diktatúrákban senkinek nem fontos az ő életük, családjuk védelme. Senki nem foglalkozik ott az ő megélhetésükkel. Problémájuk egyik kiváltó oka ez, másik pedig a globális felmelegedés, ami lehetetlenné teszi ott mindenki élelmezését. Az emberiség mohó vágyának, önzésének, luxusának kielégítése érdekében pedig - sajnos - megállíthatatlanul folyik a természet, az élővilág tudatos pusztítása, az össznépi szemetelés, az ártatlan állatok kínzása, nem egyszer megmérgezése, likvidálása. Erősen úgy tűnik: az ember esztelenül és szívósan fűrészeli azt a faágat, amin ül. Még ül - de ki tudja, meddig...
Mindezek megszüntetésében, a rend megteremtésében nagy szükség lenne a ragyogás képességével rendelkező emberekre. Akik ugyan léteznek valahol, de a kormányt, az ország politikai vezetését messzire elkerülik minden országban - így nálunk is. (Mert ott viszont nincs reájuk szükség.) S ők maguk tudják a legjobban, hogy miért kerülik el, s miért is nem óhajtanak szövetkezni velük.
Hogy ebből a káoszból rend legyen, hogy a forrongó, mérges indulatok, nézetek, intrikák, acsarkodások, gyűlölködések, ármánykodások, betartások lecsillapodjanak, megszűnjenek, megfelelő mederbe terelődjenek - nagy szükség lenne az ilyen kivételes személyekre. Ahogy annak idején, a bibliai időkben Isten a káoszból teremtett rendet - most az Embernek kell ezt megtennie.
A földünkön jelenleg eluralkodott káosz (erkölcsi, élettani, egészségügyi, élelmezési, értékbeli, etnikai, szexuális, gazdasági, kereskedelmi, oktatási, műveltségi stb. válság) megköveteli, kiköveteli azt, hogy az ember Isten támogatását, mindenható erejét és tudását is feltétlenül segítségül hívja égető gondjainak megoldásához, e válság megszüntetéséhez. Ezt azonban csak úgy teheti meg, ha.........erre az utolsó mondatokban visszatérek.
King démonainak, szörnyeinek, ördögi lényeinek és személyeinek, azok gyalázatos, sátáni tetteinek, cselekedeteinek felvonultatásával azt sugallja: ha ezek a mocskos, ellenszenves gyűlölködő indulatok, uszító tévhitek, bennünk és körülöttünk élő démonok, gonosz hajlamok, uszító kirohanások nem csillapodnak le, ha nem tudjuk ezeket hatékonyan megállítani, visszaterelni odújukba - akkor dühös tettlegességbe fordulhatnak át. S ekkor bekövetkezhet az, amit a filmen láthatunk: kegyetlen, gyilkos és vad összecsapással, csak emberfeletti erővel, csakis a Ragyogás kivételes energiájával és képességével lehet már rendet vágni. Vagy úgy sem.
Tehát az embernek - mint fentebb jeleztem - feltétlenül segítségül kell hívnia Isten támogatását, mindenható erejét és tudását égető gondjainak megoldásához. Mint ahogy tette ezt a múltban is, és tennie kell a jövőben is. És igencsak jól és okosan teszi, ha így, eszerint dönt és cselekszik. Hogy ne következzen be ama végső, kétes kimenetelű összecsapás jó és gonosz között, ahhoz valószínűleg a Ragyogást hordozó emberi szellemek képességei már kevésnek bizonyulnak. Mind jelenünkben, mind pedig a jövőnkben.
Ehhez feltétlenül szükségünk van már most, a jelenünkben (ahogy volt a múltban is) majd a jövőben is Istenre. A legfőbb szellemre és energiára, aki megteremtette annak idején az első embert. S aki azóta se hagyta magára az emberiséget. Az ember viszont számtalanszor elfordult Tőle, mert sokszor elfajult, veszélyes tévutakra sodródott, háborúkba bonyolódott és keveredett, sokszor engedett a gonosz, sátáni erőknek. És ilyenkor az Úr mindig figyelmeztető jeleket küldözgetett felénk - mint például most, ezzel a koronavírussal is.
Isten mindig kész felajánlani segítségét, éltető energiáját, mindenható és mindenre kiterjedő tudását és képességeit, ha hiszünk Benne. Isten hajlandó rajtunk segíteni, mert szeret bennünket. Ezt már régen bebizonyította, amikor egyetlen fiát küldte el hozzánk a földre, hogy megváltsa az emberiséget. S azóta is számtalanszor bizonyította szeretetét és hűségét, amikor az bajba került. Azóta is folyamatosan gondoskodik rólunk és kész akár csodát tenni is - ha hiszünk benne, ha bízunk rendkívüli erejében és tudásában.
Mert ki is tulajdonképpen Isten? A Ragyogás legfelső fokát képviselő, a Ragyogás legfelső tulajdonságával, képességével rendelkező, azzal mindenkor élni és munkálkodni bíró és tudó energia. Ő egymaga a Ragyogás legfelső fokát képviselő szellem - térben, időben és tevékenységben egyaránt. Hogy megnyerjük, igénybe vehessük az Ő mindenek felett álló, mindenre képes segítségét és oltalmát - ahhoz az kell, hogy higgyük benne.
Higgyünk létében, erejében, hatalmában és bizalmában, hogy Ő is bízzon mibennünk. Mert bízni csakis abban lehet, aki a másikban is bízik, aki a másikban is hisz. És ez a hit és bizalom magában foglalja azt, hogy feltétlenül elfogadjuk és betartsuk törvényeit és intencióit, mert mindenképpen szükségünk van azokra. Szükségünk van rájuk - normális létünk és fennmaradásunk érdekében. Szükségünk van arra, hogy törvényei (nem parancsai) szerint éljünk, cselekedjünk, végezzük minden földi tevékenységünket.
Az Ő törvényeihez való visszatérésre, azok betartására van tehát szükség ahhoz, hogy úrrá legyünk a bennünk és körülöttünk lévő, ólálkodó gonosz, sátáni, démoni erők felett. Örökre elpusztítani, eltüntetni, likvidálni, megsemmisíteni soha nem tudjuk azokat. Ezt maga Isten sem akarja, kívánja vagy óhajtja. De uralkodni felettük, kordában tartani, megnyirbálni lehetőségeiket, gátat szabni működésüknek, folytonosan csorbítani életfeltételeiket, arra - Isten törvényeihez alkalmazkodva és azokat betartva - igenis elegendők és képesek lehetünk mindannyian. Erre a legnagyobb Ragyogással bíró energia, Isten segítségével - mindannyian alkalmasak lehetünk. Akár rendelkezünk a Ragyogás képességével, akár nem.
Mert ilyen született isteni képességekkel csak nagyon kevesen bírnak és tevékenykednek földünkön. Viszont akik ezzel nem rendelkeznek - még ennek hiányában is világosan láthatnak, értelmesen gondolkodhatnak és élhetnek a hit erejével - ha elfogadják az Úr törvényeit és eszerint élnek és munkálkodnak az élet bármely területén. Mert ettől megvilágosodnak, tisztábban, fényesebben látják majd a bennük és körülöttük, a bennünk és körülöttünk élő, ólálkodó, leselkedő gonosz, sátáni erőket. S tisztábban látják a teendőket is.
Ettől világosan fognak látni azok a jó szándékú, nemes jellemű, egyszerű halandók is, ha ők történetesen nem is ragyognak. Az ő látásukkal és működésükkel - összefogva a valóban ragyogó emberi elmékkel, valamint a Ragyogás legmagasabb képviselőjével, Istennel - közös összefogással meg tudjuk akadályozni, hogy a gonosz kerekedjen felül rajtunk.
Meg tudjuk akadályozni mindezt, most is, és a jövőben is. Még akkor is, ha továbbra is csak nagyon kevesen vannak és lesznek a kiválasztottak. A kiválasztottak az erősek, akik a kevésbé okos, értelmes, testileg-lelkileg-szellemileg gyengébb kvalítású embertársaikat segítik az életben. Mert a régi népi mondás szerint "Isten azért teremtette az erőseket, hogy segítse a gyengébbeket." Az erősek a ragyogással bírók egyfajta isteni prófétaként, útmutatóként - rendelkeznek a Ragyogásnak azzal a mindannyiunk számára értékes, sokat jelentő képességével, mint amivel rendelkezett, élt és működött Danny vagy Abra is ebben a filmben.
*
Felhasznált források, segédanyagok, irodalom stb:
Stephen King: Ragyogás ( könyv - )
Ragyogás (film. rendezte Stanley Kubrick - 1980.)
Cujo (film. rendezte: )
Carrie (rend: Brion de Palma - 1976.)
Dolores Clayborn (r: Taylor Hackford - 1995.)
Holtsáv (r: David Cronenberg - 1983.)
A köd (r: Frank Darabont - 2007.)
Halálsoron (r: Frank Darabont - 2007.)
A remény rabjai (r: Frank Darabont -1994.)
Tortúra (r: Rob Reiner - 1991.)
Állattemető (ford: )
Christine (r: John Carpenter - 1983.)
Az interneten megtalálható, Kingre vonatkozó cikkek, elemzések -kivéve az Álom doktor kritikáit - azt csak a tanulmány befejezése után!)
