VOLT EGY KISKUTYÁNK...

                                                                  

                                                                                                        

 

 

"Akit az istenek szeretnek, hamar magukhoz veszik."

 

 

Előszó

 

 

eírható-e, megszerkeszthető-e a magyar nyelvben olyan mondat, melyben minden szó egyaránt hangsúlyos? És ha ezt az élőbeszédben kimondjuk vagy felolvassuk -  nemcsak az egyik, vagy másik szót nyomatékosítjuk, hanem mindegyiket, mert úgy érezzük: benne minden szónak ugyanolyan fontossága, jelentősége, súlya van. Előfordulhat-e ez? Valószínű, hogy tudós és tiszteletre méltó nyelvészeink azonnal rávágnák: a magyar nyelvhelyességi szabályoknak ez semmiképpen nem felel meg! A fenti cím esetében azonban ki merem jelenteni: lehet, hogy nyelvileg nem, de tartalmilag, s főként érzelmileg  ebben a mondatban számomra mindhárom szó egyformán hangsúlyos. 

 

Ugyanakkora jelentősége, szerepe van a volt-nak, az egy-nek, és nem utolsó sorban a kiskutyánk szónak is. Az emberi és az állati sors kiszámíthatósága és egyben kiszámíthatatlansága eredményezte azt, hogy erre a megállapításra jussak. És azt is, hogy  e fenti a szomorú mondatot -  három azonos mértékű hangsúlyos szavával - most le kellett írnom. És ha kimondanám - még nagyobb lenne az érzelmi töltete, mint leírva.

 

Kiskutyánk nációja, életrajza

 

A fóti tenyésztő telepről hozzánk került Jack Russel-terrier fajtájú kisleány - Perec néven anyakönyvezve - hét és fél évig élt vélünk, a családunkban. Örömben, vidámságban és boldogan. Sok-sok örömet, nyugalmat, biztonságot, szeretetet adva minden családtagnak, és minden idegennek is. Boldognak, boldogtalannak, akikkel csak találkozott, s kedveskedésével a közelébe férkőzhetett. 

 

Hiszem és remélem, hogy gondoskodásunkkal, az ő folyamatos oktatásával, ellátásával, gyógyszerezésével, orvosi kezelésével, etetésével, mentális gondozásával kellőképpen tudtuk viszonozni  mindazt a ragaszkodást, szeretetet és hűséget, amit nékünk nap mint nap adott. Mindazt, amivel naponta elhalmozott bennünket. S hiszem hogy amennyire tőlünk telhető volt - megszépítettük rövidre szabott kis földi életét.

Ami külső felépítését, formáját, nagyságát illeti - azt már leírtam a "Három híres állat" című  2013 őszén közzétett esszémben. S mivel itt megint szükség van ezekre az adatokra, az ide vonatkozó részt átemelem most onnan ide:

"Állati jó kis gyülekezetünk Benjáminja a korban, méretben valóban legkisebb (65 cm és 5300 g) PEREC kutya, akinek származási, születési helyét elárulja a hátán lévő apró kávébarna "fót"...A Mogyoród és Dunakeszi között fekvő településen, Fóton egy tavaszi alomban olyan pontosan március 15-én, a nemzeti ünnepünkön jött a világra, hogy emiatt már kész hungaricumnak tekinthetjük. 
  

Annak ellenére, hogy ősei kifejezetten angolok, mert egy London melletti lelkész, Jack Russel plébános úr tenyésztette ki a drótszőrű és egyéb angol terrierek kereszteződéséből ezt a fajtát. Több ily' hasonló, barna színű foltocskával testének egyéb helyeit is megszórta a természet. Hegyes, felálló fülecskéit a legsötétebbre, rókaszerű feje két oldalát, s homlokát kevésbé barnára, míg koponyája  legtetejét - mint a lovakat csillaggal - hosszúkás fehér háromszöggel "látta el. 


"Farkacskája persze, hogy rövidebb, hiszen megszabták, így alig több és hosszabb, mint egy nyúlfark. A pici korában perecszerűen összekucorodott fekvéséről nevét kapó kiskutyusunknak - mint terriernek - természetesen igen nagy a mozgásigénye. 


Napi egy-két km-t fut a Várkertben. Persze nem egyhuzamban. Futása oly gyors és harmonikus, hogy az alpesi kőszáli kecske (capra ibex) szökellése az övéhez képest csupán egy diszharmonikus, idétlen és ritmustalan  lötyögés.. 

Futómozgását, fák közti szlalom-mozgását olykor megszakítva meg-megáll, szimatolva széttekint, s  ha egy-egy madár elvonja a figyelmét, rigókra,, mókusokra ugat, vakondok, egér, sün, pocok után turkál. Előfordult már többször is, hogy a feje teljesen eltűnt a gödörben, amit kiásott." 


Tulajdonképpen papíron Perecünk valódi gazdijaként kisebbik lányunk szerepelt az igazolványkönyvében. Ugyanis a fent megjelölt, Pest melletti kutyatenyésztő-telepen ő vásárolta, s vette gondozásába 2011 tavaszán a kis jövevényt. Testvérével ketten feküdtek akkor ott az alomban, amikor egyikőjük egyszer csak felkelt és lányom felé elindult. Megállt a lábainál és felnézett rá. Nem volt kérdés, hogy éppen őt hozza el tehát magával, és fogadja azonnali elhatározással örökbe. Úgy történt ez, mint Fekete István regényében, a Bogáncsban, ahol az idős pásztor - hazahozva magával a pumit - azt mondta csodálkozó ismerőseinek: "Nem én választottam őt, hanem ő engem." 
  

S hogy még csak véletlenül se veszhessen el, vagy ha mégis elkóborol - akkor utána lehessen nyomozni - már jó korán mikrochippet ültettetett be néki egy budai állatorvossal. (Ugyancsak ez a kitűnő állat-specialista fedezte fel pár hónapos korában Perecünk szívproblémáját az ultrahangos vizsgálat során.) Erre az érzékelő kis szerkentyűre szerencsére egész életében nem volt aztán szükség, hiszen mindig és mindenütt csak velünk volt. Többször felmerült bennem: vajon ha a másikat (az ott maradó testvérkéjét) választja gazdija - annak volt-e ilyen, vagy hasonló szervi problémája?

 

Lehet, hogy annak a másiknak ismeretlen gazdája talán ugyanígy járt az ő elhozott kutyájával is, mint ahogyan mi jártunk Pereccel? Lehet, hogy mindketten örökölték ezt, s talán szüleiknek is hasonló bajuk volt? Ezt már soha nem tudjuk meg. De azt hiszem nem is akarjuk. S talán ez nem is érdekes, hiszen Perecet a rosszul záró szívbillentyűjével együtt ugyanúgy szerettük, mintha ez a szerve teljesen egészséges lett volna. És ugyanúgy imádtuk volna, ha egyéb, más nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható betegsége lett volna. 

De hát a választás természetesen nem történhetett akkor és ott efféle szempontok szerint. Egy rendes, tisztességes, jólelkű - kutyát valóban szerető - embert soha nem a számítás (pláne a nyerészkedés) vezet, amikor kiválaszt magának egy gyámoltalan kis ebet. Egyértelműen érzelmi, lelki motivációk, az adott lakáskörülmények, a kutya igényei, a gondoskodás, netán a megmentés szempontjai játszanak ilyenkor szerepet. 

Senki nem azt mérlegeli amikor befogad vagy vesz egy kiskutyát, hogy a nevezett állat mennyire egészséges, milyen szervi problémája, milyen védettsége van. Ha megtetszik neki, magához veszi, még akkor is, ha netán nem makk egészséges. Egy leendő kutyatulajdonos számára mindig az a fő szempont, hogy az állatnak szerető, jó gazdája, megfelelő otthona, bánásmódja legyen. 


S emellett persze az is, hogy el tud-e különíteni bizonyos összeget havonta a kutya élelmére, tisztán tartására, gondozására, esetleges gyógykezelésére, gyógyszereire. Meggyőződésem, hogy egy jó gazdi nem sajnál egyetlen fillért sem, ha arról van szó, hogy kutyája jobban legyen, javuljon, gyógyuljon, ha valami betegség néha eléri, ha valami kórokozó megtámadja. Az a helyes, ha a szándék és a cél egybeesik. 

Vagyis az, hogy az állat  nyugodt környezetbe kerüljön, ahol táplálásának, pihenésének, egész nevelésének, szocializációjának, mozgásigényének biztosítása egyaránt adott. Egyszóval olyan lelki, szociális, mentális háttér várja őt új otthonában, ami egyértelműen elősegíti majd testi-lelki-szellemi fejlődését.  És Pereckénél ez mind-mind biztosított volt. 


Amikor az ember magához vesz egy kiskutyát, talán nem is gondol arra, hogy annak elmúlását nézve kétesélyes dologgal áll szemben. Vagy természetes halállal múlik ki egyszer kis kedvence, vagy pedig - súlyosabb betegsége miatt - el kell majd végül altattatni. (Ha csak nem mérgezi meg valami lelketlen ember, mert erre is akad néhány példa.) Azelőtt, amikor még nem volt ilyen szakszerű, pontos és kiterjedt az állatorvosi ellátás, mint manapság - sok kutya halálát érezve elbujdosott. 

 

Az öregedő állatok, akik már agyilag sem voltak rendben - elkóboroltak. Mezőn, szántóföldön, erdőben öntudatlanul kitették magukat a vadállatok agresszív támadásainak Vagy végelgyengülésben, éhségtől szenvedve elvadulva pusztultak el - ki tudja hányan, hogyan, hol és mikor. Vagy rosszakaratú suhancok, sintérek, nyerészkedő pecérek karmaiban végezték. 

 

És arról sincs senkinek statisztikája, hogy hányan és hogyan? Ki tudja azt megmondani, hogy a történelem során az emberi szenvedések mellett a jobb sorsra érdemes állatok is miféle szenvedéseket, kínokat éltek át, mire meghaltak - eltávozva, kiszabadulva az emberek óvó kezei közül,  az egykori gazdák szeretete, gondozása nélkül. S ki tudja azt megmondani, hogy a múltban milyen fájdalommal járt gazdáiknak egy-egy állatuk elvesztése, eltűnése, elkóborlása? 

 

S ki tudja megmondani azt, vajon hányféle betegség van ma olyan, ami azelőtt egyáltalán elő sem fordult a kutyáknál, macskáknál? És ki annak a megmondhatója: változott-e az állatok átlagéletkora a régi időkhöz képest, amikor mindenféle allergiás tünetek, újkori fertőzések, vírusok nem kínozták pici testüket, szegényeknek?


Ma már azért lényegesen más, jobb a helyzet, bár közel sem ideális. Sem a betegségek okainak felderítésében, sem pedig a gyógyításban. Sem az állattól történő fájdalmas búcsúzásban. Bár modern korunkban egy szegény, gyógyíthatatlan állatnak meg lehet adni már a kellő végtisztességet, biztosítani lehet a hozzá méltó életet, addig, ameddig csak emberileg és "állatilag" lehetséges. De az a mérhetetlen fájdalom - mely elaltattatása utáni elvesztésével jár - az semmilyen módon nem csökkenthető. 

 

Nem csökkenthető, mert azzal együtt kell élni, azt túl kell élnünk. S csak reménykedhetünk, hogy az idővel majd elhalványul ez az érzés, s évek múlva már nem jár olyan hasító fájdalommal az emlékképe, mely megjelenik előttünk. Mert az meg fog jelenni addig, amíg csak élünk. 

 

Vagy - abban az esetben, ha semmilyen betegsége nincs - természetesen megvárjuk, hogy szervezetének a maga természetes elhasználódásával, anatómiai amortizálódásával - elpusztuljon az otthonunkban, lakásunkban, udvarunkon vagy egy félre eső pajtában. Ennek az élettartamnak a végső határát macskánál akár 20 évre, kutyánál úgy átlag 15-16 évre lehet becsülni. 

Ami "emberi életkorra" átszámítva úgy 100 évnek,  illetve 76 évnek felel meg. (Extrém esetekben persze akadnak 30-35 éves cicák, vagy akár ennyi évet megélt kutyák is.) A helytelenül elterjedt hetes vagy az ötös "szorzószám" téves és mechanikus, mert az állat fajtájától, tömegétől, nagyságától fogva lényeges eltérések lehetnek. Élete elején egy kiscica minden megélt egy hónapja egy emberi évvel ér fel (!) De ahogy nő - ez az arány módosul, csökken, akár a kutyánál, de nem egyformán.  Egy negyven kilós, 15 éves nagytestű kutya (például egy bernáthegyi) akár 120 éves embernek is "megfelelhet", s minél kisebb méretű, tömegű az állat - annál kevesebb lesz az emberi évszám. A mi kis Perecünk megélt éveinek száma - hét és fél kutyaévével -  halála előtt egy 45 éves ember életkorával volt egyenlő.


Lányom (mint említettem: hivatalos gazdája) kezdetben, az első hónapokban ahová csak tudta és lehetősége volt rá - vitte magával, amerre csak munkája szólította. Fél Ausztriát is végigutazta vele úgy, hogy őkegyelme az autó hátsó ülésén feküdt és közben gyönyörködött az osztrák tájban. Aztán - amikor a gazdi már huzamosabb külföldi munkát vállalt és nem tudta őt folyamatosan ellátni, gondozni - a mi kezelésünkbe, adta át Perecet. Nagy-nagy  bizalommal, megértéssel és a legnagyobb szeretettel és empátiával.

Nem megőrzésre adta át, hanem azért, hogy gondozzuk, neveljük őt. Gyakran szokta mondani: "Ezt a kiskutyát nemcsak gondozni, nevelni is kell ám!" Így aztán feleségem és jómagam gyámsága alá került a kis Perec. Aki ezután vélünk jött, ha bárhová huzamosabb időre netán kimozdultunk vagy elutaztunk. Sokszor mosolyodtunk el, amikor láttuk, hogy ő drágább jeggyel utazik a vonaton, buszon, mint mi, nyugdíjasok. Hát igen, az öt-hat éves kiskutya az még nem volt nyugdíjas. És sajnos, nem is érte el soha ezt a korhatárt. 


De a Magyar Államvasutak "jóvoltából" néki akkor se adtak volna kedvezményt, ha történetesen 12 évesen (emberi években úgy 60-65) utazik. Drága, egyetlen kiskutyánk évente többször "ingázva", utazási "kiskövetként", útlevél nélkül vonatozott, buszozott  Pest és Pápa között. Legtöbbször csöndben, higgadtan, ugatás, méltatlankodás nélkül elviselve az egójukat fitogtató, bumfordi, unintelligens vasúti kalauzok packázásait. Felesleges, bürokratikus fontoskodásaikat, merev jogszabály-értelmezéseiket,  aminek örve alatt oltási jegyet, szájkosarat, boxot követeltek az ülésen előírásszerűen üldögélő megszeppent kiskutyától.

Ügybuzgó módon féltve tőle  az ugyan kényelmes, de rendszeresen késő intercity-járatok tisztaságát, tekintélyét és méltóságát, valamint az utasok biztonságát. Számtalan belföldi utazással is tarkítva, színesítve kis kutya-hétköznapjait - majd nyolc esztendei földi működéséből a mi gyámságunk, gondozásunk alatt töltötte el életének legtekintélyesebb részét. És sajnálatos módon nálunk is fejezte azt be. Élt hét és fél évet. Isten nyugosztalja.

 

 

Természetrajza, karaktere, jellemzése

 

Szívbetegségétől eltekintve ez a kis jószág egyébként teljesen egészséges, jó alakú, kecses, formás, aranyos kis kutya volt. Persze a megfelelő egyéni karakterrel. Ami azt is jelentette, hogy nagyon megválogatta kivel barátkozik, kivel óhajt kiépíteni mélyebb kapcsolatot. (Pártállásáról egyszer sem nyilatkozott...) S az is jellemző volt rá, hogy mihozzánk hogyan viszonyult: mindig a legnagyobb hűséggel, megértéssel, szófogadóan, de azért voltak pillanatai, amikor  makacskodott. Ha télen öltözködnie kellett - ellenállt, beszaladt a szobába, két-három kört tett, mire nagy nehezen megjelent, mert pisilési igénye azért felülírta a számára kényelmetlen pulóverbe bújás hercehurcáját. 

Vagy amikor teljesen más irányba óhajtott menni még egy fél órás utcai séta után, s nem hazafelé. Akkor aztán lecövekelt. Ilyenkor egy kis huzakodás alakult ki köztünk, amelyben persze ő húzta a rövidebbet - a rövidebb pórázával.  Ám ezektől a kis "jellemhibáitól" eltekintve mindig  és mindenkor hűséges volt, a legnagyobb őrző-gondoskodó figyelemmel viszonyult hozzánk, fordult felénk. Mert a kutya legfontosabb tulajdonságainak egyike: a hűség. Az alábbiakban egy ismeretlen gazdi sorait (amit az interneten találtam)  mellékelem -  ami csak megerősíti véleményemet:

 

De hadd folytassam szeretett Perecünk jellemzését:
Igényes volt az emberekkel is: rögtön megérezte, ha valaki szeretettel, kedveskedve, jó lélekkel hajolt le hozzá. De azt is, ha valaki netán mézesmázosan vagy barátságtalan, goromba, rossz, gúnyoros vagy kaján arccal közelített feléje. Vagy egyenesen tüntetően, viszolyogva távolodott el mellőle. Az ilyen hamis, felemás embereket nem kedvelte, azokra ugatott!  

 

Őrző-védő szolgálatát maximális odafigyeléssel látta el: ha zajt érzékelt (akár a legbelső szobában is) kiabálást hallott kintről a gangról, udvarról vagy erősebb beszélgetéssel elmentek az ajtó előtt - menten ugatott. Talán kissé túlzásba is vitte az őrködést, mert minden ajtónyitásra ugrott, azt vélve, hogy valaki idegen próbált hozzánk bejönni. Ha a gazdi-mama az utcai kaput nyitotta - azt is meghallotta a második emeleten, s futott ki az előszobába!


És ami a legérdekesebb:  amikor két macskánk is volt -  két hét után már egyiket sem bántotta, úgy megszokta őket. (Most már csak egyik cirmos él: az alábbi kép hátterében fekvő Rojtika, akit viszont az előtérben levő Mucurral együtt nagyobbik lányunk ajándékozott nékünk.) Számtalan fotónk igazolja: itt valóban megvalósult a békés egymás mellett élés (sőt egymás mellett fekvés) kutya és macska között. 

 

 

 

 

Ám azért az a bizonyos, két lépés tisztes távolság az mindig ott volt közöttük. Barátságuk legfényesebb bizonyítékának számított, hogy Perec bátran ehetett a cicák ételeiből, azt ők soha nem nehezményezték, kifogásolták vagy tették szóvá...(Fordítva viszont - ki tudja miért? sose fordult elő ez a táplálék-dézsmálás...)

Hallgatólagos volt a beleegyezés egymás ágyának, kosarának,  fekhelyének jogszerű, zökkenőmentes használatában is. S természetesen szabad volt a mozgás mindhármójuk számára az egész lakásban.

A szabad rablás azonban tiltva volt. S csak ókor fordult elő, hogy Pereckénk a fedetlenül hagyott szemetesvödörből egy-egy csontos husit, vagy egyebet elcsent, s rögtön vitte a boldog megszerzés örömével az előszoba szőnyegének kellős közepére, ahol nem egészen nyom nélkül rágicsálta el.


A nyomokról persze mindig rájöttünk a sumákolásra, amire nem lett volna feltétlenül szüksége, hiszen a nem éles, nem hegyes csontokból, porcogókból mindig szokott kapni.) A lakásban való akadálymentes közlekedésben,  nyugodt körbejárásban csukott ajtók soha nem akadályozták őket, se nappal, se éjszaka. Bár a mi számunkra  ez némi kellemetlenséggel járt (főként a fűtés szempontjából) ám ezt is vállaltuk az érdekükben.   


Aki Pereccel szembe jött az utcán, parkban - ugyan meg nem mondta volna, hogy szívbillentyűjével bármiféle problémája van. "Ránézésre" ugyanis nem lehetett megállapítani semmit, hiszen ennek külső, látható, észre vehető tünetei nem voltak. Hacsak az nem szúrt szemet egyeseknek, hogy lassabb a mozgása, és a ligetből hazafelé miért a kerékpár csomagtartójában hozzuk haza. (Amit többen meg is kérdeztek, érdeklődve: csak nincs valami baj a lábával, hogy úgy visszük...) 

A hosszabb gyaloglást ugyanis - főleg betonon -  nem kedvelte. Rosszul funkcionáló, beteg kis szíve - ami nem tudta teljes mértékben ellátni természettől rendelt feladatát - megpecsételte szegénykének a sorsát. Kis ketyegő motorja csak egy bizonyos ideig tudta keringését hol így, hol úgy - az utolsó évében már különösen nagyon nehezen - biztosítani. 

Vérellátásának nehézségeit szuszogó, kapkodó, sípoló légzésével tudta kompenzálni. Ezt a sokszor kümmögéssel, torokköszörüléssel együtt járó hangot legtöbbször éjjel, hajnalban lehetett erősebben hallani  nála. Ami azt is jelezte, hogy vizesedik a tüdeje. S ezt a rossz komfortérzetet valahogyan próbálgatja ilyen-olyan kifújásokkal, köhögésekkel ellensúlyozni. Ami egy idő után (sokszor 5-10 perc is beletelt) sikerült, mert abbahagyta, s láthatóan megkönnyebbült. Fáradékonysága abban is megmutatkozott, hogy a délutáni ligeti futtatásokon egy fél óra (persze nem folyamatos, hanem szakaszos) futkozás, szlalomozás, bóklászás, nyargalászás után hamar kifáradt. 

S ha nem volt kedve a továbbiakhoz - egyszerűen leült, vagy nyelvét nyújtogatva, reánk tekintve lehasalt, s jelezte: ő nem megy tovább. Ilyenkor - mint fent említettem - a nálunk lévő kerékpár csomagtartójába helyeztük (amint e képen is látható. A felvétel dátuma tanúsítja: itt éppen két éves volt szegényke.) 


A bicikli hátsó csomagtartója éppen az ő méretének felelt meg, így alkalmas volt arra, hogy oltásra, vagy egyéb gyógykezelésre eltoljuk benne a szomszéd utcában rendelő állatorvoshoz is. Abban rendszeresen, szépen hazatoltuk a házig, azon a pár száz méteren, úgy, ahogyan a ligetbe is is kivittük. Ez aztán az évek során napi rendszerességgel megszokottá vált. Amellett rém egyszerű is volt, mert Perec hosszúsága, kövérsége, tömege - úgy két éves kora után - megállapodott. Állandósult, s azután már semmit nem változott. 

 

Betegsége, fokozatos leromlása és pusztulása

 

A már pár hónapos korában megállapított szervi betegsége alapján Perec kutyánk éveken keresztül folyamatosan gyógyszeres, tablettás kezelést kapott. Rendszeres orvosi kezelése során 2013 őszén (2 éves korában) súlyos mitralis insuffitientiát (azaz: elégtelenül záródó szívbillentyűt) diagnosztizáltak nála, ami felkerült leleteinek adatai közé. 

 

Ennek működése évről évre egyre rosszabb lett, aminek következtében - folyamatos gyógyszerszedése ellenére  - 2018 őszén már jelentős mértékben romló állapot lett a nagybetűvel írott diagnózisa. Viselkedésében azonban csak annyira látszott, mutatkozott meg sajnálatos betegsége, hogy kevesebbet ugrándozott, futkozott, barátkozott, mint fajtatársai. Akikkel szép számmal találkozott utcai, ligeti sétáink alkalmával.  

 

Az utolsó hónapokban (2018 őszén) egyre gyöngülő, egyre nehezebben működő kis szíve, s annak következménye: a nem kielégítő keringés, rossz légzés miatt azonban a víz újra és újra felhalmozódott hasüregében is. Mája megdagadt és nyomta az oldalát. Szörnyű volt legyöngülését, leépülését, egyre lassabb tempójú mozgását látni. Két orvos is megerősítette, hogy ez a folyamat visszafordíthatatlan, s előbb-utóbb el kell altatni. Amire nagyon-nagyon nehéz szívvel szántuk rá magunkat. Végül is 2018. december 6-án került erre sor.


Miután végleg elaludt - csendben és méltóságteljesen - könnyeinkkel küszködve, zokogva jöttünk ki feleségemmel az állatorvosi rendelőből. Amikor a kerékpárt az üres csomagtartóval toltuk hazafelé - úgy éreztem magam,  mintha valami ismeretlen, arctalan tolvaj hirtelen kiszakította volna életemnek, lelkemnek egy fontos darabját és elvitte volna valami felfoghatatlanul távoli messzeségbe. Oda, ahonnan soha, senki nem tudja azt már ide, hozzánk visszahozni. A kegyetlen, szörnyű hiányérzet úgy csapott mellbe, hogy csak nagy nehezen tudtam levegőt venni.

A szörnyű felismerés eddig nem tapasztalt szomorúsággal töltött el bennünket: nincs többé, nincs már kiskutyánk! Holnap már nélküle ébredünk, nem tudjuk többé sétára vinni, nem ölelhetjük magunkhoz, nem rohan elénk kedvenc kis zergéjével, labdácskájával a szájában, nem cseni ki a macska ott hagyott konzervjét, nem fekszik bele Rojtika kosarába, ha kedve tartja. 

 

Nem ül oda esdekelve (vagy csak társaságra vágyva) a vacsorázó asztalunk mellé, nem rohan elénk többé hazajöttünkkor az előszobában. Nem fog többé megijedni sem a porszívó csövétől, sem a tűzijáték durrogásától (még azt is utálom, aki kitalálta) sem a szódásüveg hosszú, ormótlan patronjától. Egyáltalán: nem fél már semmitől. És nem fog többé odaülni a meleg kályha elé, megvárni, amíg végzek az esti fürdéssel...


S nem hajtja kis fejét ebéd utáni sziesztánkon a térdemre, s alszik el ott velem együtt a napirend szerinti közös szunyókálásunkon. Most is itt érzem a térdem idegeiben azt a megnyugtató érzést, amit az odafekvése okozott: amikor kis fejét reá hajtva, lassan szuszogva aludt el - velem együtt -  ebéd után egy-egy fél órára. S itt érzem tenyerem bőrének minden idegszálában azt, ahogyan fejét végigsimítva mindig meggyőződtem arról: valóban elhelyezkedett-e már őkelme ott a szokása szerint. 

 

Boldogító, örömteli tudattal emlékezem vissza ezekre a pillanatokra - mint sok-sok egyéb véle történt eseményre. Ám ebbe a boldogító emlékezésben sajnos a "mondhatlan fájdalom" is (ahogy Madách írja) elvegyül. Annak tudata, hogy sajnos, már ez is visszahozhatatlan!    

Tudtuk és éreztük akkor, hogy holnaptól kezdve számunkra az egész világegyetem másképpen működik majd, mint eddig. Holnaptól örökre nélkülöznünk kell azt a kis élőlényt, melyet nékünk adott a Teremtő, hogy öregkori napjainkat színesítse. Hogy ezzel és ezáltal ellássa idősödő szervezetünket, lelkületünket egy olyan, eddig nem ismert kimondhatatlan örömmel és csodálattal, amit csakis ennek a kiskutyának a gondozása és szeretete képes nyújtani nékünk. Isten úgy gondolta: megadja számunkra ezt az örömet, miközben arra nem is gondoltunk, hogy ennek később milyen ára lesz. Hogy el kell viselnünk azt a szörnyű fájdalmat, ami kiskutyánk elvesztésével jár együtt majd egyszer. 


Mert az isteni gondviselés e kettősség jegyében jöhet csak létre. Ma is, ahogy már hosszú idők óta. Már kezdetektől ezt kell megszoknia minden teremtett lénynek: a jó és rossz, a kellemes és kellemetlen, a gonoszság és a jóság együttélését és elviselését. El kell viselnünk - ha tetszik, ha nem - a szépet és rútat. A dermesztő hideget és a forróságot, a mámorító és a kínzó (vagy kínos) helyzeteket, a rosszindulat ordas támadását és karcait, és a jóság simogatását egyaránt. 

 

 

El kell viselnünk és vállalnunk a döntésekkel járó felelősséget, ami kikerülhetetlen sorozatként jelentkezik nap mint nap az életünkben kegyetlen szivósággal. S kinek ennyi, kinek annyi jut belőle...Mert hogy az isteni kegyelem személy szerint kinél hogyan érvényesül és hat - az nem az ember dolga. Egyedül Isten tudja, hogy mit miért csinál, milyen okból, minek értelmében, s főként milyen cél érdekében cselekszik.


El kell viselnünk örömet és bánatot, egészséget és betegséget, ünnepet és hétköznapot, építést és rombolást, pusztítást és alkotást. Mert soha nem tudnánk értékelni egyiket a másik megtapasztalása nélkül. A fényt a homály nélkül, a napsugarat a ború nélkül, a bimbózást a hervadás átélése nélkül. Mint ahogy nem tudnánk igazán és teljes szívvel elfogadni, kellőképpen értékelni a jóllakottságot éhség nélkül, a fájdalom megszűnését a fájdalom megtapasztalása és átérzése nélkül. Az ártatlanságot bűn nélkül, a tisztánlátást köd nélkül, a jólétet a nélkülözés megélése nélkül. 


E kettősség abban is megnyilvánul, hogy mindaz, amit Perec számunkra adott élményekben, érzelmekben, tapasztalatokban, hűségben és szeretetben - az mind itt van, mind jelen van, mind itt él bennünk. S itt is lesz már velünk örökre. Itt lesz a róla megőrzött emlékképeinkkel, és itt lesz most már egymás mellett elménkben és lelkünkben, az elvesztésével járó fájdalmunkkal együtt. Az emlékképeinkben szereplő, felvillanó kis mozdulatai, tettei egyfajta örömmé lényegülnek bennünk, amikor csak reá emlékezünk: lám, volt egyszer egy kiskutyánk és mennyi szeretetet, örömet, élményt hozott a napjainkba és a napjainkban.


De mindezek - sajnos - egyben el nem múló fájdalommal is járnak, ahányszor csak reá gondolunk. Mert az életünkben miénk már, és miénk lesz már mind e kettő, így együtt. Elválaszthatatlanul és örökké. Mint ahogy miénk együtt, összefonódva és kiiktathatatlanul - földi emberi életünkben - a vágy és az utálat, a közeledés és távolodás, a vonzódás és a taszítás érzése. A jóindulatból és  a rosszindulatból kimondott szó ódiuma ugyanúgy miénk, mint ahogyan miénk a vétkezésünk és az ártatlanságunk, megbetegedésünk és a gyógyulásunk, a felejtésünk és a tanulásunk is. És ahogy egyedül a  miénk  születésünk és a halálunk is. Mindent nékünk kell átélnünk és megtapasztalnunk. Mindenért nékünk kell fizetnünk - jóért és rosszért egyaránt. 
  

 

Mindezeket átlátva és átérezve egyszerre felfogtuk azt, hogy ezentúl már egy sósperecet sem tudunk venni a péknél, hogy azonnal ne őrá gondoljunk majd, eltávozott kiskutyánkra. De ez a gondolat amennyire fájdalmas, ugyanannyira lesz felemelő is: hogy létezett egyszer egy aranyos kis lény, ki annyi örömmel ajándékozta meg lelkünket. S ez a felismerés mindig is bennünk él és erősít bennünket már ezután. 

De azért e felismerés kapcsán egyszerre jól tudtuk és megéreztük: holnaptól a mi számunkra már bizony másképpen fog felkelni a nap, és másképp is nyugszik le. És ami leginkább belehasított a tudatunkba: a közte lévő időt is már Perec nélkül kell eltöltenünk. És még a hátra lévő jövőt is, ami biztos, hogy nehezebb lesz nélküle, mint amilyen véle lett volna. De egyben gazdagabb is lesz: azzal, amit ő nékünk adott, s ami örökre bennünk él - emlékével együtt.

 
Persze sajnáljuk őt, hiszen ezután már nem tud örülni szegényke az első tavaszi napsütésnek, a csendesen feltámadó, simogató áprilisi szellőnek. S mi sem látjuk boldog viháncolását az első márciusi verőfényben, ugrándozását a nyári hőségben, botorkálását a száraz őszi levélrengetegben. Vagy hömbölgését a sűrű fűben, a  frissen hullott téli porhóban. Amibe pofácskáját gyakran belemártotta, majd vidáman megrázta magát. 



Ezután már nem rágicsálja a harmatos, zöld fűszálakat jobbra-balra ingatva a fejét, s hosszan előrenyújtogatva piros nyelvecskéjét. Nem vizslatja a bokrok alját szenvedélyesen, el nem múló vadászszenvedéllyel. Örömében, izgalmában morogva, szuszogva megbolygatva, kitúrva onnan egeret, vakondot vagy éppen egy egész süncsaládot. 

 

Akiket előszeretettel szokott minden különösebb bejelentés, e-mail üzenet nélkül meglátogatni, felkeresni és abajgatni. Mindaddig, amíg méltatlankodva vette tudomásul, hogy állát, orrát megszurkálta a nyugalmában háborgatott jámbor tüskésdisznó védekező harcmodorának fegyverével, a  tűpárnájával. És micsoda izgalomba jött, amikor nagy vakkantásokkal figyelt fel a fa törzsén nagy iramban felkúszó vörös-szürke mókus mozgására! 

 

 

Feltoluló kérdések és válaszok

 

Mint azt nálam egy sokkal okosabb ember mondotta: a kérdések még a válaszoknál is fontosabbak! Minden emberi döntésnél kérdések fogalmazódnak meg bennünk. Nemcsak előtte, de a utólag is. Akkor, amikor már a  döntés értelmében cselekedtünk, és azon változtatni már lehetetlen. Amikor elhatározzuk - hosszú tusakodás után - egy szerencsétlen, súlyos beteg kis állatnak az elaltattatását - elsősorban magunknak teszünk fel kérdéseket. 


Mint ahogy feltettem magamnak akkor is, két éve, amikor 16 éves, már erősen legyengült Mucur kandúrunk esetében állott elő ilyen szituáció. Humánusan, erkölcsösen,  helyesen, jogosan, vagy jogtalanul, igazságosan vagy igazságtalanul, méltányosan vagy méltánytalanul cselekedtem-e, amikor ilyen döntést hoztam? (S ennek értelmében orvosi közreműködéssel tulajdonképpen megfosztottam egy állatot az életétől. Attól az esélyétől, hogy - bár betegen és egyre inkább leépülve, de - mégiscsak tovább élje macska-, vagy kutya-életét.)


Mert ott lappang és zúg az ember elméjében és lelkületében a szörnyű kérdés: nem lett volna-e jobb még egy kis időt hagyni számára? Még egy kis időt adni néki? Nem kellett volna még hagyni, hogy - igaz, nem úgy, mint korábban, igaz, hogy fájdalmakkal, egyre nagyobb szenvedéssel, de - mégiscsak éljen! Egyen-igyon, mozogjon, s ahogy tud, játsszon, vadásszon. S örüljön magának az életnek, állattársainak, gazdijának, a természetnek - azaz mindennek. 

 

Kétségek, dilemmák közt hányódik az ember ilyenkor: jobb-e még addig elengedni, amíg még nem érzi saját kis életét teljesen elviselhetetlennek, de azért már egyre erősebb fájdalmai vannak, amik orvosi szakvélemény szerint csak fokozódni fognak eztán? Vagy várjuk meg vele a legvégső pillanatot, amikor tényleg már csak szenved és szenved, és semmi öröme nincs az életben?

 

Magyarán: várjuk meg azt (Perec esetében) hogy egyszer csak ott fulladjon meg a lakásban, vagy kint a ligetben, utcán, udvaron, s ezt mi tehetetlenül végignézzük? Várjuk meg azt a pillanatot, a fulladásos halált, aminél - az orvos szerint is - nincs szörnyűbb halál. No, ez az amit semmiképpen nem akartunk!


Akkor engedjük el, amikor még valahogyan tud és képes állati méltóságának megfelelően élni - vagy akkor, amikor már végképp sehogy? Jobb-e még most, kevesebb szenvedéssel elbocsájtani, s nem várni meg azt, hogy még tovább fokozódjanak, elhatalmasodjanak fájdalmai, kínjai? Nem várni meg a véget, hogy előttünk pusztuljon el szegény? 

 

Nem várni meg és végignézni azt, hogy a következő hónapokban folyamatosan csak súlyosbodik az állapota, s ezáltal még több  szenvedésnek tesszük ki? S mindezt azért, mert nem akarjuk megrövidíteni kis életét, bármily rosszul is érzi magát? Megítélésem és megérzésem, valamint hitem szerint jobban szeretjük, ha mindennek nem tesszük ki (nem kényszerítjük) őt, mondván: lesz, ami lesz a szervezetével, csak had éljen szegény.


Igen? Szerettétek? Ha annyira szerettétek, akkor miért kellett feladni a reményt, hogy esetleg a jövőben javulni fog az állapota, hiszen a remény hal meg utoljára - szinte hallom a vádló és kétkedő ellenérveket. Mint ahogy sok esetben lehet hallani a valóságban is. Miért kellett oly drasztikus, bumfordi és letaglózó módon a halálba küldeni szegényt? Miért kellett kis élete felett döntőbíróként fellépnünk, kimondanunk a végső szót az orvos előtt: "engedjük el ezt a kiskutyát!" Elkönyvelni, hogy az ő biológiai léte ettől eddig behatárolt - amikor ki tudja, meddig elhúzhatta volna még? 


Hát igen, itt a feltételes mód: a ki tudja, és az elhúzhatta volna. Ez az,  ami hangsúlyos. Mert az állatorvosok csak jobban tudják, hogy valamilyen betegség menthető-e, vagy menthetetlen és hogy meddig az? És azt is, hogy egy szegény kis állat meddig képes ezt elviselni. És azt is, hogy Isten a teremtéssel - bár önmaga tökéletes - egyáltalán nem alkotta sem az emberi, sem az állati szervezetet és szellemet sem tökéletesre, sem halhatatlanra. Ha erre alkotta volna, akkor ugyan mi célból, minek kellene élnie és munkálkodnia tovább, ha nem azért, hogy önmagát és embertársait, vállalt állatait egyre tökéletesebbé tegye??? 


Minek kellene egy tökéletes lénynek még tovább élni, ha csak nem Isten az illető, akinek éppen az a feladata, hogy éppen megadja teremtményeinek a tökéletessé levés minden lehetőségét? Ez éppen azzal azonos, mint amikor valamilyen művészre - különösen előadóra - azt mondják: elért művészete csúcsára! Igen, de azután mit fog csinálni? 

 

Hogy mit? Ismétli önmagát. Vagy jobb esetben: egy másik területen tökéletesíti önmagát és azt a másfajta tevékenységét. Ez a legideálisabb megoldás, ha van rá lehetősége! És egészen biztos, hogy van rá szabadsága és energiája, mert Isten az embert nem tökéletesnek, csak szabadnak, gondolkodó, kételkedő és cselekvő lénynek alkotta. Akinek testi porhüvelye nem tart örökké - lelkülete viszont igen!


Az orvosok és az emberek is igyekeznek saját szabadságuk, lehetőségeik szerint, az állatorvosi eszközök és módszerek maximális felhasználásával - a beteg (s főleg a gyógyíthatatlan beteg) állat érdekében - eljárni. Mindig a legnagyobb tudásuk, empátiájuk, s a fellelhető összes információ alapján igyekeznek dönteni. Igyekeznek a legoptimálisabban cselekedni, gyógyítani, ameddig lehet. Mert ennek is - mint mindennek - vannak határai. S természetesen fenntartva a tévedés lehetőségét is, még ha oly parányi is az. És közöttük is van, aki hívő emberként gyógyít, és van olyan is, aki ateistaként. Ám akár istenhívő, akár nem - ha jó szakember - biztos, hogy a legjobb lelkiismerete szerint teszi mindezt. 


Az élőlényeknek tehát a teste és szelleme nem, csakis a lelke az, ami halhatatlan. S mindenki úgy megy el a halál pillanatában, olyan lélekkel távozik, amilyen lélek őt egész életében jellemezte. Így aztán nyugodt lélekkel bízhatunk, hihetünk abban, hogy Perecünk lelkülete sem haragszik, háborog, hanem csendesen megnyugszik ott fenn, hiszen szép élete volt idelenn. 

 

És megnyugszik, megbékél abban is, hogy megmentettük őt a méltatlan haláltól. Attól, hogy kínok, fájdalmak között pusztuljon el, s úgy távozzon el végleg földi életéből. Feleségem, aki kiskutyánk elaltattatásakor az utolsó pillanatáig véle, és mellette maradt, bizton állította: olyan csendesen, békésen ment el, amilyen szép, békés élete volt nálunk végig, hét és fél éve alatt.    

Az állat nem fogja fel tudatosan, hogy közeleg a halála. Nincs haláltudata és félelme, mert ez csak az embernek van. (Persze ez különböző hiteknél, vallásoknál más és másképpen jelentkezik. Az erősen hívő keresztény ember például nem fél magától a haláltól, mert hiszi, hogy a halál, a földi elmúlás számára a megváltást, a földi szenvedések végét, a mennybe kerülésének nyitányát  jelenti. 


Amitől esetleg fél, vagy szorong - az nem az elmúlás maga. Hanem attól az ismeretlen fájdalomtól, eddig soha nem tapasztalt érzéstől, megtapasztalástól tart (vagy fél) ami úgy gondolja, hogy együtt jár a halállal. Holott korántsem biztos, hogy ez földi értelemben fájdalommal jár - hiszen erről még soha nem számolt be senki tényszerűen. S talán jobb is, hogy így van.)  Az állat ellenben nem készül a halálára, nem gondol rá, így nem is fél attól. Mint Cesar Millan írja:" 



"A legnagyobb bölcsesség, amit egy kutya elaltattatásával kapcsolatban, e nehéz helyzetben megoszthatok veled, hogy a kutyád valószínűleg sokkal teljesebb életet élt, mint te. A földi élet minden egyes zamatát megízlelte, és amikor végül távozik, nem hagy maga mögött befejezetlen ügyeket, és nem bán meg semmit."

Hozzátenném a világszerte nagy szaktekintéllyel bíró Milán szavaihoz, hogy magát a fájdalmat is élete részeként éli meg egy kutya. S nem tudatosul benne az, hogy ettől válik sorsa, élete a jövőben csak egyre rosszabbá, elviselhetetlenebbé számára. És mindez egyre inkább megakadályozza abban, hogy macskaként, kutyaként, lóként, birkaként stb. élje az életét. Mivel ő maga képtelen ebből a sors által rászorított béklyóból kimenekülni - így az emberre vár az a feladat, hogy erre megoldást keressen neki. Az élet és halál nagy kérdéseinek taglalásánál hányszor és hányszor elhangzott már ama nagy igazság: "csak az élet kínoz meg bennünket, maga a halál az nem fáj." Még Bach kantátáiban is erről énekelnek a szólisták.


Végül is - e kétségek, dilemmák, a magamnak feltett folyamatos kérdések és az arra adott válaszok valahol összegződnek és nyugvópontra jutnak. Mert kell, hogy oda jussanak. Valamilyen nyugvópontra, anélkül, hogy a bennünk felgyülemlett szomorúság csökkenne. Valahogyan, ha már tisztába kerültünk önmagunkkal - a fájdalom enyhül, átrendeződik, áthangolódik bennünk. De életünknek továbbra is része lesz, amivel tudnunk kell, képesnek kell lennünk együtt élni. Mindezeknek megfelelően én magam úgy summázom, úgy vonom le a végső konzekvenciát: az általunk szeretett, beteg állat elaltattatása se nem jogos, se nem jogtalan, se nem méltányos, se nem méltánytalan, se nem igazságos, se nem igazságtalan - hanem szükséges cselekedet.

Egy szükséges-rossz cselekedet. És ettől még maga a döntés az lehet akár jó és helyes is. Vagy rossz, elhamarkodott és helytelen. De minden esetben olyan, ami nagyon szomorú, fájdalmas és könnyekkel járó, olyan, amit egy nehéz döntés következményeként kell elviselnünk. Aki egy állatot valaha is szeretett - annak meg kell értenie: erre a nehéz döntésre mindig az állat érdeke készteti a gazdát, nem pedig egyéni érdeke. És ha az állat érdeke a szempont - akkor döntésünk csakis jó és helyes lehet. 


Mert akkor döntöttünk, cselekedtünk volna a saját, önző érdekünk szerint, ha valamiféle hamis állatbaráti szeretet elve alatt - azért, hogy még ezután is gyönyörködhessünk aranyos lényében, ezután is szerethessük őt - továbbra is életben tartjuk őt, nem törődve, hogy mindez egyre nagyobb fájdalmakat, terheket ró rá. Figyelmén kívül hagyva, hogy ez néki jólesik-e, avagy nem, hiszen ő maga nem fogja fel egyre súlyosbodó baját, állapotát.  


Megítélésem szerint: aki szeret valakit, az nem szándékozik tudatosan fájdalmat okozni neki. Aki valakit szeret - legyen az ember vagy állat, igyekszik neki a lehető legkevesebb fájdalmat okozni, hisz enélkül is kap épp elég pofont az élettől. Aki valakit szeret - az igyekszik mindig a másik, a szeretett lény érdekeit védeni, szem előtt tartani. Amikor a saját érdeke kerül előtérbe a másikéval szemben - ott megszűnik a szeretet és az önzés veszi át hatalmát.


S éppen ezért: akkor lettünk volna önzők, ha úgy döntünk, hogy hagyjuk sodródni Őt az egyre méltatlanabb körülmények felé. Oda, ahol már nem tud szegény olyan életet folytatni, ami egy kutyához méltó. Az lett volna az önzés részünkről, ha megvárjuk, míg egyszer csak megfullad, hiszen bebizonyosodott, hogy évek óta, de különösen pár hónapja szívének állapota egyre romlott. Ez pedig - ismerve és felfogva orvosi leleteit - a közeljövőben ( az orvos szavaival:"záros határidőn belül") bekövetkezett volna. 


S hogy pontosan mikor? Ezt még a Jósten sem tudja, aki soha, senkinek az életét direkt módon, önhatalmúlag nem veszi  el. Mert ez se nem feladata, se nem hivatása. Isten mindig az élet, és nem a halál érdekében cselekszik. Csupán jelzéseket ad a súlyos betegnek, illetve hozzátartozói számára, ha már közelít a vég. Valószínű, hogy ez a fokozatosan romló állapot is egyfajta jelzés volt a mi számunkra: kíméljük meg őt a további szenvedésektől, a hozzá méltatlan haláltól, hogy kis teremtményének lelkét csendesen, békében megnyugodva vehesse magához. Békében megnyugodva, bár szeretteinek nagy fájdalmat okozva. Ami ugyanúgy elkerülhetetlen, mint a földi elmúlás, mely Isten és az univerzum törvényei szerint szükséges, megtámadhatatlan és megváltoztathatatlan. 
 

Mert bizony sejtjük, sőt tudjuk: egy állat és az ember is teljesen másképp viszonyul az élethez és embertársaihoz akkor, ha nem egészséges, ha fájdalmai, szenvedései vannak, s letaglózza a könyörtelen betegség. Ebben az esetben maga a fájdalom válik az élete meghatározójává, központi problémájává. Ebben a szituációban a fájdalom felülír minden érzelmi- és gondolati elemet. Semelyik állat sem szereti jobban attól a gazdáját, gondozóját ha az továbbra is - bármilyen megfontolásból - kínok között tartja őt.

Mert mit is tanított a bölcs Epikurosz: "...legfőbb rossz a kín." Amikor egyik okosnak, bölcsnek tartott ismerősömet - aki ismerte Perec betegségét - megkérdeztem: mi a véleménye kiskutyánk elaltattatásáról - röviden ezt mondta: " Mint Isten egyik teremtményének - elhasználódott a porhüvelye. Ő már ezt megunta, ezért kis lelke új lakhelyet kívánt magának. Ti pedig segítettetek neki, hogy ezt megtalálja. Az embernek ebben az esetben fájdalmasan bár, de tudomásul kell vennie: szegénykének ennyi jutott a földi életből."


Természetesen merőben más az eutanázia természete, lényege és indoka az állatnál, mint az embernél, hiszen ő nem tudja szavakkal megmondani nekünk: mije, mikor, hol, mennyire fáj, és kívánja-e azt, hogy őt ettől megszabadítsuk. Az ember viszont tud kommunikálni érzéseiről, óhajairól, szándékairól, elhatározásairól. A gyámoltalan, szenvedő kis állat nem tud ebbe beleszólni, esetében egyedül és kizárólagosan a gazdának és az orvosnak kell döntenie arról, hogy elaltattassa-e őt, avagy nem. Arról, hogy hagyja-e tovább kínlódni szegényt; az egyre rosszabb, egyre siralmasabb leletek ellenére az életben tartása mellett határozza el magát, avagy segít rajta és örökre megszabadítja őt fájdalmaitól. 


A fájdalmaktól meggyötört, kínlódó, súlyos (vagy menthetetlen?) beteg embernek pedig saját magának kell az eutanáziáról döntenie. Feltéve, ha talál magának ehhez olyan orvost, aki hajlandó ebben közreműködni, képes ezt megtenni. Ha pedig másképp dönt - abban az esetben saját szervezetének ellenállására, az orvostudomány elért eredményeire, hozzátartozóinak áldozatos segítségére, valamint Isten kegyelmére, s tőle kapott életerejére kell hagyatkoznia. 

 

Ezt a gondolatsort  s egyáltalán nem mellékes filozofálgatást - azzal zárnám, amit 2015-ben Fedor Zsuzsanna újságíró  írt le  dolgozatában a szenvedő betegek eutanáziájának jogi rendezésével kapcsolatban: "Érdemes azon elgondolkodni: méltó-e az emberi élethez az, ha valaki már nem tud méltóságban élni?" 

 

Véleményem szerint ugyanez érvényes egy visszafordíthatatlan betegségben szenvedő állatra is, hiszen ő is ugyanúgy Isten teremtménye. Ugyanez az elv kell, hogy vezéreljen minket véle kapcsolatban is. Ugyanígy kell éreznünk és gondolkodnunk, majd határoznunk és cselekednünk véle szemben is, ha ilyen helyzetbe kerül szegényke.       




 

 

 

 

Magatartása, viselkedése, kedvenc foglalatosságai

 

Mint fentebb már említettem - Perec a fajtatársaitól bizonyos tekintetben különbözött Sajátos, egyéni vonásokkal is rendelkezett mind természetében, mind pedig viselkedésében. Például nehezebben barátkozott, kevesebbet játszott, futkozott, virgonckodott, nyargalászott, mint ők. Magunk is csodálkoztunk, hogy azok visszahozták a gazdájuk által eldobott botokat, labdákat, ám Perecet az ilyenekre nem tudtuk rávenni. Annak ellenére, hogy az alapfokú kutyaiskolát azt eredményesen elvégezte, s ott végre hajtotta, maradéktalanul teljesítette az ottani legfontosabb feladatait. Persze előfordult, hogy iramszarvas módjára elkezdett  nyargalászni, főként akkor, amikor a kerékpár csomagtartójából kitettük a sétányra - de csak néhány percig. 

 

Úgy öt-tíz perces gyorsabb, lendületesebb mozgás után azonban hamar kifáradt szegény. Nyugalomba helyezkedett, lefeküdt, vagy leült, és gyönyörködött a környező természetben, járókelőkben. Az, hogy ily hamar kifáradt, majd leállt - - úgy gondoltuk - egyértelműen szívproblémái okozhatták. Kis szíve működése évről-évre egyre gyengébb, rosszabb lett, aminek következtében - folyamatos gyógyszerszedése ellenére - 2018 őszén már diagnózisként "jelentős mértékben romló állapot"-ot írtak be nagybetűvel a kórlapjára a budapesti Lehel-úti Állatkórházban. 

 

Viselkedésében azonban csak annyira látszott, mutatkozott meg  sajnálatos betegsége, hogy - mint említettem - kevesebbet ugrándozott, futkozott, barátkozott, mint fajtatársai. Akikkel szép számmal találkozott utcai, ligeti sétáink alkalmával. Meg hát abban, hogy rövid ideig tartó gyors mozgás után leállt. Amik után rendszerint várt egy kicsit majd nekiállt szorgalmasan, s egyre nagyobb hévvel túrni a vakond-járatokat. 


Kis lábaival ilyenkor nekiállt bőszen kapálni a vakond által felnyomott, kreált puha földkupacokat. Majd tüzetesen megvizsgálta a fatörzsek alján lévő üregeket, ősszel a sündisznók vackait abajgatta. Ott egerek, pockok után kutatott (amiket sokszor talált is) és burjánzó érdeklődéssel figyelte a mókusokat, madarakat, lepkéket, bogarakat (mint ahogy az alábbi kép is mutatja.) Igyekezett felkeresni az aljnövényzet bokrait, melyek annál jobban izgatták, minél sűrűbbek és beláthatatlanabbak. Vadászösztönétől, tüzetes vizsgálódásától a legkevésbé sem tántorította el az a "tudat", hogy ott tanyáznak, bújnak meg a kullancsok, amik gyakran ragadtak szőrébe, lábába, sőt  nyakába, fejébe is. 

 

A nagy nyári hőségben nem egyszer a Várkert szélén futó Bakony-ér vízében mártózott meg. Majd néhány perc múlva onnan gyorsan kiszaladva, alaposan megrázva magát - indult további felfedező utakra. S otthon aztán ekkor jött a mosdatás vagy lezuhanyozás, hiszen ennek a folyónak a vize nem éppen a tisztaságáról híres. Vagy belegázolt hazafelé a Fő téri szökőkút vízébe - az ott feltűnő, felröppenő galambokat alaposan megriasztva, és így tovább.  






 

 

 

 

 

Életünk Perec elvesztése után

 

Édes, Drága Kiskutyánk! Sokkal üresebbek lettek hétköznapjaink és ünnepnapjaink Nélküled. Azt nem hazudhatom, hogy teljesen tartalmatlanná, értelmetlenné váltak volna, hiszen ugyanúgy tesszük a dolgunkat, végezzük feladatainkat, s próbáljuk elérni, teljesíteni kitűzött céljainkat, mint azelőtt. Csak üresebbé váltak a távozásoddal. Ez az üresség azt is jelenti, hogy ezentúl sokkal több idővel rendelkezünk ezentúl, hiszen egész napunkat eddig a te napirended szabta meg, ahhoz alkalmaztuk, ahhoz szabtuk napi tevékenységeinket, bevásárlásainkat, távolmaradásunkat, mindent. De bárcsak kevesebb időnk lenne most is másra, úgy mint eddig veled, és ne pedig több, úgy, mint most  - nélküled! 


Az ürességet legfőképpen az a szörnyű hiányérzet okozza, amelynek súlya mázsás kőként nehezedett egyszerre csak a szívünkre - hirtelen elvesztéseddel, távozásoddal. Bármerre is járunk - mindig ott feszíti szívünket a hiány. Hiányzik kecses mozgásod, "szarvasarcod" látványa, figyelés közben megemelt kis lábad, ahogy iszol a kút vízéből, ahogy belemerülsz a patak habjaiba, ahogy vadászol, cserkészel, kórészolsz a száraz avarban, ahogy ugatsz az összegömbölyödött sündisznónak, s ahogy egy svunggal  felugrasz az ölembe, ha sokáig nem érek haza és össze-vissza nyalogatsz, ahol csak érsz. 


Nem kerülgetheted többet a bólyát, nem kéred esdekelve a sajtdarabkát juti-falatként. És sajnos, nem hallgathatod többé elhasalva, oldalra fekve azokat a szép zenéket, amikre mindig hegyezted a füledet. Bármerre járunk mindig belehasít szívünkbe: nincs többé, belénk nyilallik a fájdalmas felismerés: nem térhetsz vissza soha, belesajdul lelkünkbe: elvesztettünk,  és ott dörömböl vádlón és konokul a tudatunkban, hogy elengedtünk. 


Édes, aranyos kis Pereckénk! Vesztesnek születtél erre a - csodálatos, színes, ellentmondásos, sokszor kegyetlennek, értelmetlennek, másszor gyönyörűnek látszó - világra. Vesztességedet elsősorban rövid kis életed jelentette, amikor a magadfajta kiskutyák normális körülmények között akár 15-20 évig is elélhetnek, sőt extrém esetekben akár tovább is. 

 

De tégedet a végtelen és kérlelhetetlen természet sajnos, ilyen szívecskével helyezett abba a Duna-menti vacokba kölyöktestvéreid közé. Veszteséged, hátrányod abból és onnan eredt, hogy nem megfelelően működött kis életmotorod, aminek aztán rövidre szabott kis léted lett a következménye. Ám azért egy ideig - ha néha szabálytalanul, komótosan is - de egy fél kutyaöltőig, hét és fél évig biztosította neked a nyugodt, méltóságteljes kutya-életet. 


Mégpedig nem is akármilyent, hiszen ahová kerültél - vagyis mihozzánk - ott, abban  a környezetben csakis maximális törődést, szeretetet, türelmet kaptál minden családtagtól. Helyesebben: mindenki viszonozta azt a szeretetet, hűséget, megbecsülést, amit te nyújtottál nekünk nap mint nap. Megjegyzem, hogy kedves feleségemnek ugyan mindig nagyobb volt irántad a türelme, kitartása, mint nekem. Hiszen legtöbbször ő kelt fel korábban és vitt le téged az első sétára a második emeletről. 


De azért az én szeretetem is nagy volt irántad és persze még ma is nagy. Ha nem emlékeznék rád ma is szeretettel, akkor hogy is fogtam volna hozzá ennek a nekrológnak a megírásához. S most is előttem vagy képzeletemben, amikor rólad írok. Nézel rám azzal a gyönyörű, megható, gesztenyebarna szemeiddel! Ha úgy adódott, mindig nagyon szívesen vittelek egyedül is egy-egy sétára, futásra, vagy ki a városszéli hegyre a rokonokhoz. 

 

Bár hátrányos helyzetben éltél - a többi teljesen egészséges kiskutyával szemben - hibás szívecskéd azért naponta, éjjel és nappal szorgalmasan pumpálta az életet adó vért kis tested zegzugos, kanyargó érhálózatába. Működtetve légzésedet, gyomrodat, lehetővé téve megfelelő anyagcserédet. Biztosítva a káros anyagok lebontását, a hasznosak raktározását, szortírozását és kiválasztását. A magadnak megfelelő kellő izomerővel, szívóssággal is rendelkeztél. Mint az alábbi trükkfotón látható: még a pápai Nagytemplomot is megtartottad a hátadon... (Bocs.)

 

Kis szervezeted minden alkatrésze szervezte és lebonyolította azt az "átmenő forgalmat", ami életben maradásodat évekig fenn tartotta. Mindezt megengedve, de ezen felülemelkedve szüntelenül ott ketyegett az eleve elrendelés kegyetlen, gyilkos  óraműve szervezeted felett. És a mi tudatunkban is. Sejtettük, sőt tudtuk, hogy ez az óra rideg, kérlelhetetlen feladatát befejezve, egyszer majd csendesen leáll. De nem gondoltunk erre mindig. Reménykedtünk, hogy azért ennél több időt is megenged majd számodra, mint amennyit megértél.


Reménykedtünk bizakodtunk, hogy még sokáig élhetsz még velünk, s minden nap újabb és újabb esélyt ad a számodra. Például akkor is, amikor kétévesen, virgonc játékod közben beszorultál egy Duna-parti farönk alá, és mintegy fél percet töltöttél ott el a víz alatt. S mintha mi se történt volna: prüszkölve ránk néztél, mintha azt mondtad volna: "Én ne győzném le a vizet? Amikor ott csobogott mellettem akkor is, amikor megszülettem? Én mindent legyőzök." De sajnos, amikor már olyannyira felhalmozódott kis testedben, hasüregedben  a víz - a tüdő rossz kapacítása miatt - azt már nem tudtad legyőzni.


De azóta, ama elmerüléses eset óta, még évekig viháncoltál, sose féltél sem a víztől, sem a tűztől, hiszen oly szívesen nézted a begyújtott fát a cserépkályhában. Élted mindennapjaidat boldogan, vidáman, s mi együtt örültünk létezésednek.  A költő szavait kölcsönözve: "karjára vett az idő" egy bizonyos terminusra. Dédelgetett, babusgatott, élni, játszani engedett, amíg még bírta kis szíved a strapát, a rossz akadozó légzést, a lépcsőjárást, a  vízháztartásod megfelelő kezelését.  


Édes, drága kis Pereckénk!

Elnémult a csendes furulyaszó a szobánkban. Mostanában nagyon ritkán, és akkor is nehezen szólalnak  meg a hangok. Az öreg körtefa - mely annyi napsütést magába szívott és érlelte egykor az aranyszínű gyümölcseit - hangszerré változva sem képes most vidám hangokat kizengeni magából. Mert hiába próbálkozok nap mint nap a kifújásukkal - mindig hiányzik belőlük az életöröm, a lelkierő, az optimizmus. 

 

Ma már sokkal fakóbban, színtelenebbül, szegényesebben szólalnak meg ezek a hangok: hiányzik belőlük felém forduló tekinteted bátorító energiája, ami mindig is segítette azt, hogy a tüdőmből kiáradó levegő megfelelő dallamokká tudjon alakulni az egykori körtefa zárt csövében. Mintha csak tudat alatt furulyázásommal - a tüdőmből kiáradó hangokkal - a te tüdődet akartam volna még egészségesebbé tenni. Bárcsak képes lettem volna ezzel még évekkel tovább meghosszabítani földi létedet! De sajnos, a zene varázslatos, nagy energiát sugárzó hangjai sem képesek mindent elérni, mindent megoldani. Mint mindennek, ami embertől származik - ennek is van határa, vannak korlátai, s megvannak véges lehetőségei.


Tekinteted, jelenléted mindig is átvarázsolta a  lelkemből és tüdőmből kiengedett lélegzetet. Helyesebben: lélekzetet. Ezek a mostani hangok ma már fájdalmasan nélkülözik a létezésnek, az együttlétnek az örömét és boldogságát. Ami addig töltötte el furulyajátékomat, amíg itt hasaltál előttem a szőnyegen, vagy felmásztál az ölembe és hallgattad a szívemből, lelkemből feléd áradó dallamokat. (Az alábbi, 2011 tavaszán készült régi kép - amelyen figyelted a csendes furulyaszót - mindezt igazolja.)

 

Soha nem a művészi előadás volt ebben a furulyázásban a lényeg, hisz erre hiába is törekedtem volna. Kevesebb volt ez annál, de lényegesen több is: a zenei hangok, harmóniák örömteli átadásának igénye, a szeretet sugárzó ereje és békéje volt azokban. Az áradt feléd mindig a belefújt hangokból, amikor csak a magam módján és szerény tudásommal megfújtam ezt az olcsó, megkopott, de szépen zengő hangszeremet. S talán ez is fogott meg már három hónapos korodban, amikor felmásztál egészen a vállamig és megnyaltad ezt a régi, fából faragott  csövecskét. 

Mert a zene szépsége - még ha annak határai is vannak - mindig is bűvölettel, megnyugvással töltött el téged! Kedvenced Haydn muzsikája volt, mely gyakran szólt a lejátszóból a hangszórókon át. A Búcsú szimfónia egyszerű és örökbecsű harmóniáit különösen szeretted! Amit az is bizonyít, hogy sokszor elaludtál alatta. Ami egyáltalán nem volt baj, hiszen éppen azt igazolta, hogy megnyugtattak annak békésen zsongó hangjai. S hogy a sok közül miért is éppen ez a zene ugrott be most az emlékezetembe? Mert a búcsúzás szomorúsága tölt el mostanában, és nehezen lelek vigaszt. Kényszerű elbocsájtásod, elengedésed fojtogató tudata és keserű érzése tölti be napjaimat.


Búcsúzom tőled, de nem örökre. Mert a régi porhüvely - bárkié is legyen az - a halállal megszűnik, örökre nem maradhat úgy fenn. De anyagában meg nem semmisül, csak abban a formában nem létezik már többé. De a sokáig benne élő lélek - mely élettel töltötte ki azt mindaddig, míg az isteni gondviselés azt lehetővé tette - az felkerül a végtelen térbe, és ott örökre megmarad. Visszajutva örökké élő lélekként a végtelen univerzumba, ahonnan származott. 

 

A végtelen univerzumban halhatatlanul - és  ugyancsak az isteni gondviselés alatt - minden oda felkerülő lélek  ott várja az óhajtott és vágyott találkozást mindazon lelkekkel, akik már régóta ott vannak. És azokkal is, akik majd ezután fognak odakerülni, ezután érkeznek fel majd oda. És lelnek ott mind együttesen közös nyugalomra, békére és halhatatlanságra.

 

Így aztán: ahogyan elhunyt őseink, szüleink, nagyszüleink, meghalt rokonaink lelkülete már vár bennünket a vélünk (lelkünkkel) való mennyei találkozásra - ugyanúgy várnak bennünket ott fenn szeretett állataink lelkei is. De addig is - itt, e földi létünkben - vélünk maradhatnak róluk, és vélük szerzett emlékeink, vélük átélt érzelmeink, élményeink, s az az idővel tompuló fájdalom is, amit elvesztésük irányában érzünk. És megmaradhatnak - ha megőrizzük azokat - kedvenc játékaik, róluk készült fényképeink, dokumentumaink, emléktárgyaink. Mint pl. ez az alábbi pohár is, amit lányunktól, első gazdijától kaptunk ajándékba.     

 

 

Ne búsulj, édes kiskutyánk - odafönt találkozunk! Odafönt már mindennek más a jelentése, más a szerepe, más a megítélése és a felfogása, mint itt lenn. Ahol a "volt  egy kiskutyánk" mondatnak evilági, földi értelmezése sem létezik többé, mert az is átalakul, transzformálódik. Ahol az ehhez kapcsolódó tartalom, valamint a leírását ösztönző érzelmek és gondolatok is mind átlényegülnek. Más megvilágításba, másféle dimenzióba kerülnek ott fenn. 

 

 

A fájdalom és szenvedés ott már megszűnik. Az egykori porhüvelyben lakozó, s onnan eltávozó lelkeket ott már betölti az örök béke és a megérdemelt harmónia. Földi életünkben gyakran tapasztaljuk, hogy sokszor van fájdalom - megnyugvás és béke nélkül. Ám ott, fenn ez is az ellenkezőjére fordul: ott  béke és megnyugvás van - fájdalom nélkül. 

                                                  

 

 

 

 

 

Epilógus

 

Édes Kis Pereckénk! 2018. december hatodikán egyetlen búcsúintés, nyalintás, morgás, ugatás és karmolászás nélkül, de testben és lélekben megbékélve aludtál el örökre. És így lelked átkerült, felszállt a végtelen univerzumba. Úgy jártál, mint Gandalf a "Gyűrűk ura" mitologikus történetének varázslója. Te is elmondhatnád, akárcsak ő, ha beszélni tudnál: "Erőm elfogyván kiballagtam gondolkodásból és időből." 


Ám sajnos, te nem születhetsz újjá testileg halálod után, mint az a bizonyos legyőzhetetlen, mesebeli varázsló, hiszen te soha nem voltál szürke. Te mindig is egy aranyos, kedves, tündéri, színes életet élő fehér kis kutya voltál egész életedben! Külsőleg és belsőleg egyaránt. Eltekintve attól, amikor sötétszürkévé "változtál át" egyszer egy fél órára - amikor meghemperegtél a Tapolca folyó egykori, ligetszéli medrében összegyűlt esővíz bűzös, mocskos, sáros, iszapos vízében.  De még ezt is mily örömmel tetted!


Azért bizonyos fokig egy földi varázsló voltál te is, hiszen gyönyörű, gesztenyebarna szemeiddel és szereteteddel mindenkit el tudtál bűvölni, varázsolni. Gandalfnak azért sikerülhetett újjáélednie, mert ő épp az ellentétébe fordult: szürkéből fehérré változott a reainkarnáció során. Te azonban mindig is fehér voltál - s számunkra örökre az is maradsz - így nem változhatsz át már semmiképpen.  Nem jöhetsz többé vissza - sem átváltozás nélkül, sem pedig átváltozva. És ez ebben a legszomorúbb, ez ebben a legfájdalmasabb. Hogy csak voltál, és már nem vagy.


A  számunkra  beláthatatlan, felfoghatatlan messzeségből, a végtelenből érkeztél ide hozzánk, hogy a konkrét, látható, felfogható valóság hétköznapjaiban, a számodra megszabott biológiai létben és időben éljél velünk örömben és boldogságban hét és fél éven át. Hogy azután ismét visszatérjél a beláthatatlan és felfoghatatlan végtelenségbe. Abba a messzeségbe, amely eddig meglévő földi lényedtől örökre és visszavonhatatlanul elválaszt bennünket.  Ám hiszem, hogy lelked, az a hűséges, őrző-védő, önzetlen, soha senkit bántani nem képes, csak szeretni tudó kis  kutya-lelked ott fenn vár majd bennünket.                   
           
                             

                     Drága kiskutyánk! Odafent találkozunk.      

                        

                                                                *