P O É N S A R O K 11. (ÉLETBŐL VETT POÉNEK)

  

 

 PROLÓGUS

 

 

zimfónia Blog nevű oldalamon immár a tizenegyedik ilyen jellegű írásomat teszem közzé "Poénsarok" rovatomban. Szándékom és célom ezúttal is változatlan: mosolyogtatni, nevettetni, elgondolkodni. Kívánom mindenkinek, hogy mindig úgy tudjon szívből kacagni, mint a fenti képen jókedvében szárnyait verdeső madár, amit a tihanyi hegyen láttam egyszer. Ami ugyan csak szobor, de jókedvű szobor, a vidámság megmintázott szobra.  ("Na, ez se tud újat kitalálni"  - hallom a talán sokak által megjegyzett, lekicsinylő szólásmondást.) 

 

 

Én meg mindjárt hozzá is teszem magamban: az, aki így, e dőlt betűs szólásmondással reagál becsületes szándékomra - az sem tud újat kitalálni... Ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy ez a szólásmondás rossz, vagy helytelen lenne. Ettől még nem válik unalmassá az életünk, mint ahogy az erdő sem unalmas attól, ha átsétálva azon mindig csak zöldet látunk. S esetleg azon fanyalgunk, hogy hogy a természet hogy tudott ennyi zöldséget összehordani...

 

 

Ám ezen a zöldön belül micsoda gazdagság van! Attól sem lenne változatosabb az életünk az utcán, ha netán az Andrássy utcai palotákat lebontanák és helyükbe újakat emelnének - azon az alapon, hogy ezeket nap mint nap látjuk és már unalmas mindig ugyanazt néznünk állandóan. 

 

 

Vagy talán a számítógép is unalmas lenne azért, mert mindig ugyanazt a képernyőt nézzük, s a könyv is unalmas lenne azért, mert mindig csak betűkből álló sorokat látunk? Ostobaság! Akinek a megszokott, hagyományos dolgok unalmasak, aki a beidegzett, unalmassá vált, vagy annak tűnő szürke, egyhangú, ezerszer lejátszott mozdulatok, cselekedetek, lépések mögött nem veszi észre a mindig újat, mindig mást hozó hétköznapok éltető, mozgalmas gazdagságát, a mindig más arcát mutató, szép ünnepnapokat - az valahol el van tévedve. 

 

Aki a száraz megszokott dolgok mögött (vagy azzal együtt) nem látja az élet színes, gazdag világát - az pontosan olyan, mint aki a fától nem látja az erdőt, vagy az utcáktól nem látja a várost, s a székektől nem látja a lakást.   

 

Akiket pl. a régi műemlékek nem lelkesítenek, hidegen hagynak azért, mert régiek s mindig ugyanazok - akkor ő az unalmas egyéniség. Ahelyett, hogy igyekezne újabb és újabb érdekességeket, apró, eddig rejtve maradt értékeket felfedezni rajtuk, bennük és önmaga körül, no meg önmagában. Az élet unalmas és végtelenül gazdag is egyszerre, s minden attól függ, hogy ki milyen szemmel, milyen intelligenciával, milyen lelkiállapottal, felfogással, optimizmussal vagy pesszimizmussal tekint maga elé, a következő nap elé, a következő évek elé.

 

 

Aki azzal kel reggel, hogy biztos sikerül mindent elintéznie, amit eltervezett aznapra - az egészen más szemmel és lábbal lép ki az utcára, mint az, aki morgolódva öltözik, hogy biztos sokan lesznek a hivatalban, órákig kell várnia ügye elintézésére,  ott mindenki csak kiszúr vele, a boltban becsapják, a munkahelyen vagy a piacon átverik, a villamoson félrelökik, a buszjárat kimarad, stb. Ha derűsen, optimizmussal, hittel nézne maga elé (és önmagába!) ha nagyobb lenne a bizalma embertársai és önmaga iránt -  azáltal gazdagodna maga is, mások is, és máris nem lenne oly unalmas az élete. 

 

S látná, hogy a szürke utca valójában ugyanaz, de mégsem ugyanaz, az emberek ugyanazok, de mégis mások, mint amilyenek tegnap, mert "kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni" - ahogy az ókori bölcs mondotta. S az erdő "unalmas" zöldjén, vagy az ég "egyszínű, egyhangú" kékjén is felfedezne és meglátna újabb és újabb szépségeket, mert örömmel és rokonszenvvel tekint azokra. Mert bizony az sem unalmas azért, mert mindig kék. 


zóval: a megszokott kereteken, formákon, jelenségeken belül  igyekezzünk és próbáljunk újat, eredetit, értékeset nyújtani. Az értékeset, újat meglátni, ami kreativításunkat nagyban elősegíti. Magam is erre törekszem szerény eszközeimmel - behúzódva néha ebbe a poénsarokba, ahonnan azért jól lehet látni az egész szobát, sőt még az ablakon is ki lehet tekinteni. És ki tudja azt előre biztosan, hogy mindaz, amit leírok itt is, az vajon milyen eredménnyel, hatással és sikerrel jár? Senki. 

 

De bízom benne, hiszek benne, hogy hatni, élni fog és sokaknak örömet szerez, különben nem szándékoznék leírni egyetlen sort sem. "Nem a győzelem vagy a vereség a fontos, hanem a szándékunk, cselekvésünk tisztasága, a hivatás számít" - mondta az elmés, nemes Don Quijote, a búsképű lovag. 

 

 

Akinek persze csak a képe volt bús, életszemlélete, világlátása velejéig optimista maradt haláláig. Látva maga körül az olvasmányaitól lényegesen különböző valóságot, saját korából kiábrándulván mindvégig hitte, hogy vissza lehet hozni a jó modort és a szilárd, nemes erkölcsöt képviselő lovagkort. Amiben súlyosan tévedett: magát a dicső múltat nem lehet vissza hozni, a történelem kerekét nem lehet vissza fordítani. Amiben viszont igaza volt: az emberi együttélés humánus értékeiből, a szeretet, a jóság elveiből sokat vissza lehetne ültetni a gyakorlatba. 

 

 

Sőt vissza is kellene hozni ezeket (helyesebben alkalmazni) az elmúlt századokból. Ami csak hasznára válna a jelennek is, persze okosan hozzá igazítva ezeket a modern körülményekhez. És bizony ez igaz a mai korunkra, jelenünkre is, melyben élünk - a sok gyökerét, identitását, talaját vesztett, önismeretét nélkülöző, életunt, hitetlen és erkölcstelen emberek felszaporodását látva magunk körül. 

 

 

S ha nem rokonszenveznék bizonyos fokig eme ábrándokban élő, de becsületes, tiszta érzésekkel bíró vidéki úriemberrel -  akkor nem is idéztem volna mondását. Mert Cervantes semmiképpen sem  magát tette nevetségessé. Azokat a sületlen históriákat összehalmozó lovagregényeket figurázta ki, melyek hamis irányba vitték el, s megzavarták ennek a hidalgónak az elméjét. Hamis irányba vitték el, ám mégis megmaradt mindvégig egy alapvetően jószándékú, jóérzésű, jóindulatú és szeretetteljes embernek. 

 

 

Annak és olyannak, aki mindig jót akart, de valahogy mindig sikerült nagy galibát kavarnia maga körül. Igaza volt-e valójában, avagy nem? Ennek eldöntését a kitűnő spanyol író magára az olvasóra bízza. Vagyis miránk.  Nos, akkor csapjunk bele, és e kissé elméletieskedőre sikerült prológus után következzenek a poének: 

           1.



arlós István budapesti főpolgármester 2016 áprilisában bejelentette, hogy a római-parti védmű megépítésével mintegy 78 holdat kell megóvni. Ez az a terület, amit a leginkább veszélyeztet  a Duna vízének áradása. Érdekes, hogy az arra járók éppen ezekben a napokban láttak és fényképeztek le a vízparton hódokat, akik nagyon aranyosan úszkáltak ott. Felbukkantak, majd elmerültek az arra járó kíváncsiak elől. Az egyik fotózó turista tréfásan és poénkedve meg is jegyezte a feleségének:
- Drágám, nem ez a néhány hód az, akinek a megmentéséről Tarlós beszélt a napokban a rádióban?... 

És ha már a hódokról van szó - itt egy másik poén:
- Tudod-e mi az? Föld körül kering és elől két nagy foga van.
- ???
- Mesterséges hód.

                     2.

   
sten nyugosztalja szegény nagyapámat, aki mindkét világégést átélte. Az elsőt még legényemberként. Éppen 14 esztendős volt a háború kitörésének évében. A másodikat már családostul. Felesége (azaz nagyanyám) és lányai - egyikük édesanyám, másikuk későbbi keresztanyám - a front alatt a szombathelyi rokonoknál húzták meg magukat 1944-ben a front alatt. Majd Székesfehérváron a Szabadság téri Barátok temploma pincéjében bújtak meg sokakkal együtt, s várták ki a háború végét. 

 

 

Szeretett nagyapánk leventének besorozott fiát a háborúban szerzett súlyos betegsége következtében sajnos elveszítette. E súlyos sorscsapás ellenére még idős korában sem vált megkeseredetté, kétségbeesetté vagy depresszióssá. (Ez utóbbi kifejezést akkor még nem is használták, csak később került be a köztudatba.) Bencze papa mindvégig víg kedélyű, vicces, poénkedő emberként élte tovább napjait 1973-ban bekövetkező haláláig. 

 

 

Kedélyével, humorával nap mint nap megörvendeztetve ismerőseit, szomszédait, rokonait, családtagjait. Vigasztalódva hűséges és dolgos feleségével, két lányával (akik közül - mint fent említettem - egyik drága édesanyám volt) valamint négy unokájával (akik közül jómagam vagyok az egyik.) Környezetében és népes ismerősei, rokonai körében mindenkit az optimizmusra, derűs életvitelre biztatott. 

 

 

Bölcs belenyugvással vette tudomásul, hogy három gyermeke közül egyiket az átkozott háború és fia gyönge szervezete elragadta tőle. De úgy gondolta: emiatt egész hátralévő életét nem élheti le búkomorságban, hiszen családjának sem lett volna jó, és senkinek sem származott volna haszna ebből. Őket is mélységes szomorúságba hajszolta volna, megbetegítette volna, ha családfőként mindig szomorkodik, folyton búval béleltként jár-kel, s nem tudja fiát végleg elengedni. Így hát az élőkkel foglalkozott - velünk. 

 

 

Ami persze nem jelentette azt, hogy rendszeresen ne járt volna ki fia sírjához, és ne ejtett volna ott el néhány könnycseppet. Emlékezett rá, de nem hagyta, hogy emléke rabságban tartsa őt. örökre. Vallásos emberként úgy hitte: az eltávozók is nyugtalankodnak, ha földi hozzátartozóik nem képesek őket elengedni Ő így fogta fel az elmúlás, az elvesztés tényét s ezzel családjának is nagyobb vigaszt nyújtott, mintha ellenkezőleg tett volna.  

 

 

Többek között ezért is nagyon szerettük. Jómagam 23 évig élvezhettem óvó, szeretetteljes, unokáit mindig jóra és szépre okító bánásmódját, rendületlen  emberi, erkölcsi tartását, munka és élet iránti optimizmusát, tisztességét, empátiáját, humorát, higgadtságát, józanságát, türelmét. Természetesen néki is - mint mindenkinek - akadtak hibái, vétkei, gyarló vagy unszimpatikus emberi vonásai (pl. a szeszes italt mértéken felül sem vetette meg) de bűnt azt soha nem követett el életében. A múlt század hatvanas éveiben egyik este kilenc órakor így szólt nagyanyámhoz:
 

- Anyja, elbontottad már az ágyakat?
- Hát persze - válaszolt gyanútlanul nagymamám.
- Hát akkor miben alszunk?

Poénnek sem rossz, pedig csak egy magyar nyelvben használatos, elfogadott, sokszor használt és persze mindenki által értett kifejezés hangzott el akkor nagyapám szájából. Ami csak akkor válik nevetségessé, ha szó szerint értjük azt. (Mint azt, hogy "bevetetted-e az ágyat". Amire mondhatnánk: persze, fűmaggal vagy árpával.) 

 

 

Ilyen, ehhez hasonló, további nyelvi kifejezések - amiket még ma is használunk a közbeszédben - a következők: "begyújtottad a kályhát?" (holott nem azt, hanem a tüzelőt kell begyújtani) "csukd le a szemedet!" (pedig azt sehogy sem lehet, csakis a szempillát lehet lecsukni, becsukni.) "Hallom, eltörted a lábadat!" (pedig hát senki se olyan kegyetlen önmagához, hogy ezt tegye - helyesebben így kérdezhetnénk: "kitörött a lábad?") 

 

 

Vagy folytatva a sort: felszólítunk valakit, hogy "nyisd ki a füledet!" vagy  "hegyezd a füledet!". Anélkül, hogy arra gondolnánk: egyikre sem képes senki, még a legnagyobb erőfeszítése árán sem. Legfeljebb a tenyerét tölcsérré formálva koncentrál és fülel, ami már találó és kifogástalan szó erre.  Ha nagyon kukacoskodni akarnék - még megemlíthetném, hogy a "hegyet mászni" sem helyes, inkább hegyre felmászni. 

 

 

És ugyanígy nem helyes így kifejezni sajnálatunkat szegény beteg ismerősünknek: "Hallom, hogy téged meg az epéddel operáltak!" Amire ő viszont így reagálhatna: "Nem az epémmel operáltak, hanem azokkal a műszerekkel, amik az orvos és a nővérek kezében voltak. Az igaz, hogy az epémet operálták." 

 

 

És végül (bár lehetne még sorolni) a "pénzt költeni" sem jó szóösszetétel.  Inkább ildomosabb a kifizetni a pénzt, mert a költés az arra utal, hogy ott valami új születik, valami új jön létre. Nem véletlenül mondják, helyesen: a tyúkanya kikölti a tojást, a nagyüzemben meg felkeltik, keltetik a tojásokból a kiscsibét. S ezért is helyes a versírót költőnek hívni, hisz őrá fölöttébb érvényes, hogy újat teremt, talál ki, hoz létre. A pénz "költésével" azonban senki semmi újat gyakorlatilag nem hoz létre (pláne új pénzt nem tud létrehozni - sajnos) nem alkot, csak valamit a pénzéért megszerez. Ha pl. vesz egy házat vagy autót - azt nem ő hozta létre, csupán megvásárolta. Ez a szó viszont ide nagyon megfelelő.

    
           3.





gyakran emlegetett kutya-macska barátság -  ha nem is azonos vele - sokban hasonlatos a házastársi együttéléshez. Mindkettőben előfordul ugyanis a kedveskedő közeledés, a találkozás meglepetésszerű öröme, az egymáshoz dörgölőzés, simogatás. De előfordul az acsarkodás, a vicsorgás, morgás, a nyávogás, az ugatás, a karmolás, az indulatos tekintetek felvillanása is. A barátságra oly jellemző hűség jelenléte, természete és tartóssága persze mindkettőben más és más. Erre nem tudok, és nem is akarok kategorikus megállapítást tenni - ki-ki hasonlítsa össze ezt a sajátjával...


 

            4. 

  
irágzik napjainkban a stand-up, amely a szó szoros értelmében egyedülálló (egyedül álló...) műfaja a humornak. Sokan nem is hinnék, de már majd száz éve létezik, bár ennyire nem volt általános, hogy kirobbanó tehetségű amatőrök műveljék, mint napjainkban. (Az elmúlt évtizedek ilyen jellegű humoristái - írók, színészek, műfordítók - konferanszokat mondtak a függöny előtt - például Vadnai László, Szuhay Balázs, Nagy Endre, Kellér Dezső stb.) 

 

A stand-up-os előadóművész (mert ez is egyfajta művészet) ma is kellékek, díszletek, jelmezek nélkül, teljesen egyedül áll a pódiumon (többnyire klubokban, bárokban) és egy kézi mikrofonba mondja a magáét, azaz nyomja a "showdert", löki a szöveget.

 

 

Még csak színpad sincs, ami ide nem is kell. Untig elég egy kicsi pódium, amiről még közelebbi, még szorosabb, intimebb kontaktust tud az előadó a hallgatóságával teremteni, mintha színpadon állna, ahonnan lefelé kell néznie a székeken ülőkre. Így szinte egy szinten, egy magasságban áll közönsége előtt - karnyújtásnyi távolságban tőlük. Hazánkban a legnagyobb erénye ennek a fajta humorizálásnak, hogy minden más műfajnál jobban, gyorsabban és frissebben reagál közéletünk visszás jelenségeire, emberi és társadalmi hibáinkra, anomáliáira.

 

 

És ezeket ellentmondást nem tűrően ki is figurázza, nevetségessé teszi. És jól teszi! A mai - szemtelenül fiatal - humoristák többsége méltó utódja a két eddigi legnagyobb stand-uposnak: Hofi Gézának és Sándor Györgynek. (aki maga is azt nyilatkozta, hogy bizony "marha jók" ezek a fiatalok.) Az ugyancsak kitűnő Nagy Bandót azért nem említem, hisz ő még "praktizál". Humoros vagy komolyabb témákban publikál is - tehát tőle még nem vehették át a stafétabotot. 

 

 

A mai friss, energikus, gyors - sokszor túlzottan gyors tempóban beszélő - észjárású (és beszédű) eleven és ifjonc stendaposok nemcsak szórakoztatnak, megnevettetnek, kacagtatnak - de nevelnek is bennünket. (Kiss Ádám, Aranyossi Péter, Kovács András Péter, Beliczai Balázs, Bödöcs Tibor és társai hangulatos, kacagtató perceket tudnak szerezni számunkra.) Mindenkinek megvannak ebben a műfajban a maga kedvencei - nekem Kőhalmi Zoltán és Bödőcs Tibor. Jelenleg őket kettejüket tartom a legnagyobbra ebben a műfajban - ellenállhatatlan komédiázó-, és mesélő kedve, egyedi szóhasználata, hétköznapi emberközpontúsága miatt. 

 

 

És még valamiért: azért, mert legtöbb történetükben olyannyira magunkra ismerünk, hogy nosztalgiával, könnyes vagy nevető szemmel hatódunk meg életszerű csattanóikon. Befejezésül annyit mondhatnék még poén gyanánt: egyetlen egy olyan előadó van a stendaposok csapatában, aki minden fellépése előtt biztosan felméri, hogy mikor, mennyit és mit mondjon. És ő nem más, mint az idén krisztusi korba lépő, eredeti humorú, kolozsvári születésű fiú: Felméri Péter. Igaz, poénjeinek kidolgozásában, mondandója felépítésében, életszerűségében és érdekességében azért alul marad a fenti két nagyszerű humorista mesterségbeli tudásának és előadókészségének.  

 

           5.




gyik ismerősöm a minap a következőképpen fejtette ki véleményét az emberekről:  

- Rólam aztán senki se merje azt állítani, hogy nem szeretem az embereket! Viszont van egy barátom, aki kifejezetten embergyűlölővé vált. Megjegyzem, amilyen utálatos, szemét disznók, ocsmány taplók manapság az emberek - ezen egyáltalán nem is csodálkozom...

   
            6.




ár Einstein is megmondta, hogy minden relatív, viszonylagos. A nagy tudós idős korában részt vett egy estélyen, ahol az érdeklődők bombázták a kérdésekkel. Egyik csinos, fiatal hölgyismerősének röviden így magyarázta el az idő relativítását:
- Drága hölgyem! Képzelje el, hogy ön egy átlátszó hálóingben ráül egy tüzes vaskályhára. Ebben az esetben egyetlen másodperc is egy hosszú órának tűnik. Viszont ha ugyanebben a hálóingjében beleül a vőlegénye ölébe - akkor egy hosszú óra is csak egyetlen másodpercnek tűnik.
  

 

Nagyon is igaza volt: a relativítás (viszonylagosság) törvénye az bizony működik ma is a gyakorlatban, s nem csak az időt, hanem a helyet illetően is. Erre én is csak egyetlen példát említenék: Egy szép, zöld bokros erdőrészt megpillantva más a nézőpontja egy húsz éves szerelmes fiatalembernek, aki párjával kart karba öltve felajzottan és szerelmes révületben erre téved - és megint más a nézőpontja egy hetven éves nyugdíjas férfinak, aki négy órás buszozás után érkezik meg ugyanerre a helyre, és kimondhatatlanul örül annak, hogy végre kiszállhat. 

 

Mindketten ugyanazt a szép, zöld bokros erdőrészt látják - de mindkettőjüknek más jut róla az eszébe, s erre meg is van a jó okuk. Bár esetükben ugyanarról a testrészről van szó - de mindegyikük másra óhajtja azt használni. Egyikük erre, a másikuk meg arra...


 

 

              

 

 

             7.


ár a tömegközlekedésbe is befurakodott a politika. Mert például, ahogyan rálépünk a fővárosi metro mozgólépcsőjére - milyen felirat tűnik fel a szemünk előtt? "Kérjük, húzódjon jobbra!"
 

            8.


öbblakásos bérházakban, társasházakban gyakran előfordul, hogy valaki részegen érkezik haza késő este és csendháborítást követ el. Ilyenkor persze a nyugalomra vágyó lakótársak méltán háborodnak fel. Amikor az egyik vidéki társasházban emiatt botrány volt s a feljelentésre megérkeztek a rendőrök - az egyik szomszéd választékos kifejezéseivel így számolt be nekik az épületes eseményről:
- Igen, kérem, arra ébredtünk, hogy valaki berúgta a lépcsőház ajtaját. Többen láttuk, hogy szomszéd úr ugyancsak be volt rúgva, én magam is ezért nagyon ki voltam rá rúgva. Ahogy berúgottan hazaért -  nemsokára nemcsak ő maga, de  a lakásuk ajtaja is be volt rúgva, az emeleten meg mindenki ki volt rá rúgva. Hogy a macska rúgja meg az ilyen embert, aki hazaérve még saját asszonyát is megrugdalta. 

            9.


ét "gyakorló" férj beszélget egy pohár bor mellett. Egyikük méltatlankodik:
- A fene érti ezeket az asszonyokat a csavaros észjárásukkal! A feleségem állandóan azt duruzsolja a fülembe, hogy hozzak valami fényt az életébe. Amikor meg égve hagyom a lámpákat a szobában meg a fürdőszobában akkor meg kiabál, hogy kapcsoljam le, mert sok lesz a villanyszámla...

            10. 


 
asárnap reggeli pillanatkép egy tiszántúli kisvárosi lakásból:
A férj fél kilenckor nagy nehezen kikászálódik az ágyából és bekapcsolja kedvenc adóját, a Bartók Rádiót. Felesége rárivall: 
- Te lusta, tohonya disznó, ilyenkor kell felkelni?
   

Erre megszólal a rádió bemondónője barátságos, behízelgő hangján:
 

 

- Jó reggelt kívánunk most ébredő kedves hallgatóinknak, akik csak imént kapcsolódtak be műsorunkba. Remélem, jól kezdődött a napjuk. Szép időt, kellemes zenehallgatást kívánunk Önöknek!  






 és egy bónusz-poén azoknak, akik idáig elolvasták:


         + 1:




 
 Kossuth-rádió reggel nyolc órás hírei között szerepelt, hogy a kormány legutóbb bejelentette: felgyorsítja az ipari és mezőgazdasági fejlődést. A Hortobágyon újabb és újabb lovasfogatokat hoznak létre, melyben számítanak a nagygazdák, állattenyésztők vállalkozó kedvére és befektetéseire. Mint azt a mezőgazdasági államtitkár hangsúlyozta: - A jövőben ez lesz a népgazdaság legjelentősebb húzó ágazata!   

  

Egyenlőre - ennyi. Remélem, mindenki jól szórakozott, további jó kedvet, jó erőt, egészséget és jó szurkolást kívánok Mindenkinek!




                                                                         *