2019. június 28., péntek

1:23:45.04.26.1986. CSERNOBIL






ELŐSZÓ
 
 risztusi idő, azaz éppen harminchárom év múlt el azóta, hogy az emberiség örökre megtanulta, kitörölhetetetlenül  bevéste emlékezetébe azt a napot, amikor az ukrajnai Csernobil határában működő atomerőmű reaktorának 4-es blokkja felrobbant. (Ez a kisváros légvonalban  mintegy száz km-re fekszik Kijevtől északnyugatra a belorusz-ukrán határ közelében.) A robbanást egy bizonyos szituáció előzte meg. Egy olyan sajátos helyzet, amely több hibás emberi döntés, átgondolatlan intézkedés, illetve intézkedés-sorozat miatt alakult ki. A világ történetében már többször is előfordult ehhez hasonló állapot, amikor az emberek egy időre elengedték Isten kezét. Itt is ez történt.


Sőt, itt, ebben az esetben nemcsak hogy elengedték - de el is lökték maguktól a Teremtőt. Azzal próbálkoztak, hogy átveszik, magukra ruházzák annak tudását, hatalmát és feladatát. Úgy gondolták: képesek arra, hogy Isten földöntúli képességeit mintegy imitálva uralmat gyakoroljanak a természet erői és törvényei felett. Rosszul gondolták. Mert ahogy ez minden esetben eddig is történni szokott: súlyos árat kellet fizetniük mindezért. És nemcsak nékik, de emberek tömegeinek is, akiknek közük nem volt ehhez az egészhez. 
 
E felelőtlen kísérletezésekkel, spórolásra aspiráló próbálkozásokkal, okoskodásokkal politikai hegemóniájukat, a kommunista rend nagyszerűségét  bizonygatva egyfajta emberi istenségnek képzelték magukat az erőmű vezetői, s az őket erre ösztönző politikai szervek vezető személyiségei. 
 
Az akkori, 1986-os legfelsőbb szovjet pártvezetés, a tudományos élet korifeusai a világ szemében mindenképpen igazolni akarták az általuk felállított és működtetett társadalmi-politikai rendszer elsőbbrendűségét, gazdasági-kulturális-tudományos életének feltétlen megbízhatóságát. Ennek érdekében mindennel megpróbálkoztak, mindent feláldoztak – sajnos, még emberéleteket is.   
 
 
A reaktor blokkjának vezérlőpultjánál az éjjeli órákban szolgálatot teljesítő üzemvezetők és beosztottjaik ott és akkor abban a téves hitben éltek, hogy  képesek a maguk kénye-kedve (hirtelen döntése) szerint befolyásolni, a fizikai-, és kémiai törvények megszokott rendjét. Hogy képesek változtatni, módosítani  az atomenergia termelésének szigorú előírásokkal  megszabott lépésein. Abban ringatták magukat, hogy önkényesen manipulálni tudják  a reaktorban lejátszódó technológiai folyamatot. Súlyos tévedés volt.
 
Hozzá teszem: még ha a legjobb tudásuk szerint, a maguk szempontjából indokoltan, s bármi rosszindulatot kizárva is  – de mégis a tudományos kísérletezésnek a legveszélyesebb terepére merészkedtek akkor. S oda, arra belépve  emberek tömegeinek élete pecsételődött meg egyszer s mindenkorra ezzel a rendkívül kockázatos cselekvéssorozattal.  Akkori elképzeléseiknek, döntéseiknek, tetteiknek a mai napig kiható – részben  igazolható, részben ma már bizonyíthatatlan – súlyos következményei lettek és vannak ma is szerte a világon.
 
 
 
AZ  ATOMENERGIA  HASZNA  ÉS  VESZÉLYESSÉGE
 
 
Olyan katasztrófa következett be 1986 tavaszán, amilyen addig a földgolyón még nem volt. A világon akkoriban, a 80-as években már négy évtizede működtek, dolgoztak atommeghajtású erőművek (a legelsőt Chicagoban 1942-ben létesítették) melyekben a szakemberek az urán atommagjának hasadása, fúziója alapján fejlesztettek hőt. S alapjában véve eszerint működnek ma is az effajta erőművek.


A termelt hő azután a tartályokban lévő vizet felforrósítva, azt gőzzé fejlesztve hajtja a turbinákat. Ami mozgásával villamos energiát fejleszt, s ezt aztán továbbítják a gyáraknak, üzemeknek, városok, falvak lakosságának. És ugyanezen fizikai-kémiai törvényszerűségek, elvek alapján működik ma is a világ szinte minden kontinensén az a 600 atomerőmű, melyek az emberiség gazdasági, kommunális igényeinek, ipari, lakossági áramszükségletének, kényelmének, biztonságának megalapozására szolgáltatnak elektromos energiát, azaz áramot. 
 
 
Becsült adatok szerint a világ összenergia-szükségletének mintegy 6%-át termelik  ma ezek az erőművek.) S bár a tervezés, berendezés, létrehozás, kivitelezés és felépítés költségei e téren az azóta eltelt 74 év alatt világszerte megnőttek (az utóbbi pár év alatt cirka duplájára) mégis jelenleg világszerte 66 az éppen most épülő erőművek száma. Aminek több, mint harmada, 24 Kínában fog üzemelni majd az átadásuk után.



Képtalálat a következőre: „csernobil - képek”A csernobili (eredeti nevén: Csornobily) nukleáris katasztrófa a legnagyobb, legsúlyosabb károkat, visszafordíthatatlan folyamatokat okozó, eredményező katasztrófa volt az atomerőművek eddigi történetében. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség hétfokozatú skáláján a hetes szintet kapta, akárcsak 2011-ben Fukusima. Így a történelem valaha volt legpusztítóbb nukleáris balesetének könyvelhetjük el.

 
Pontosabban fogalmazva: humanitárius értelemben ez volt a legnagyobb nukleáris katasztrófa. Az 1957-es, szintén szovjet területen, jóval keletebbre, kevésbé lakott területen működő Majak nukleáris fűtőanyag-, és plutóniumtermelő komplexumának többszöri balesete ugyan kétszer akkora károkat és sugárszennyeződést okozott a természetben, mint a csernobili  -  mégis ez volt az, ami leginkább sokkolta, s legérzékenyebben érintette a Föld, különösen Európa lakosságát. Az emberek, állatok hétköznapi életét, biztonságát ez támadta meg a legközvetlenebb módon, a legdurvábban, legbrutálisabban és legerőszakosabban. 

 
S a környező országok számára is ez volt a leginkább veszélyes, hisz a széljárás következtében legtöbbet "kaptak" a káros radioaktív anyagokból a svédek, a finnek és az osztrákok. Hazánkban ennél szerencsére és hála Istennek jobb volt a helyzet: a mért svédországi háttérdózissal (3,00 msv) vel szemben április végén a nálunk mért legnagyobb érték 0,2 msv volt. Ám ami az élelmiszerekkel és egyéb közvetlen úton szervezetünkbe jutott - azt már soha senki, sehol felmérni és igazolni nem tudja.

 
A robbanás nyomán a nyitott reaktorból kiáramló sugárdózis veszélyeztette a legnagyobb mértékben akkor az élővilágot, az emberi, állati, növényi szervezetet. A robbanás utáni sugárzás ereje 200 szorosa volt annak, amit a Nagaszakira 1945-ben ledobott atombomba után mértek a légkörben. Ennek a károsító hatása és következménye azóta sem szűnt meg. Legfeljebb jelentősen csökkent az eltelt bő három évtized alatt. 
 
 
És annak ellenére, hogy a tudósok mai megállapításai szerint nem ajánlatos még ma sem e "tiltott zónába" belépni, vagy akár e várost megközelíteni - mégis turistautakat szerveznek oda csoportok utaztatásával! (Erre csak azt jegyezném meg: akinek nincs jobb szórakozása, mint önmaga és utódai életét, egészségét veszélyeztetni - azt enyhén szólva nem tartom egy okos, jellemes embernek. Tudományos alapon bizonyították, hogy Csernobilban lakni kb.2000 évig nem lesz biztonságos.)


És hogy a szakemberek fenti állítását alátámasszam - felidézem néhány sor erejéig a radioaktivítás kutatásának úttörőjeként dolgozó, kísérletező Curie házaspár (Maria és Pierre) megdöbbentő "utóéletét". Nevezetesen azt, hogy mit tapasztalt Zsebők Zoltán magyar röntgen-professzor az 1990-es években (haláluk után mintegy hatvan évvel) meglátogatva Párizs melletti sírjukat az ottani temetőben. Félelmetes olvasni ezt az élménybeszámolót, az embert még a hideg is kirázza. 
 
 
A házaspár egész életében a legkisebb elővigyázatosság nélkül kísérletezett, hiszen azidőben (a 20. század első évtizedeiben) nem volt közismert, hogy milyen károkat okoz a radioaktív elemekkel való érintkezés. Így mindkettőjük halálát az ionizáló sugarak szervezetükre gyakorolt hatása okozta. Íme, az idézet - Illyés Gyula naplójából: 

"És hogy mi a sugárzás, erről félelmesen szép példázatot hallottam Zsebők Zoltán barátomtól, a röntgen-professzortól. Párisban járva két ízben is felkereste a Sceaux-i temetőben a Curie-házaspár sírját. Már évtizedek óta fekszenek a nedves földben, sejtjeiket régen elbomlasztotta a halál. De a sok évtizedes munka közben a rádiumsugárzás végleg beépült csontjaikba, ma is ott van, és jelzi sírhelyüket. 
 
Ha senki nem lenne a temetőben, hogy megmutassa, merre van a sír: egy egyszerű Geiger-Müller-számláló élénkülő lüktetése odavezetné a látogatót. Az ionizáló sugárzás törvényei szerint 1580 esztendőnek kell eltelnie ahhoz, hogy a Curie-házaspár sírjából érkező jelek erőssége felére csökkenjen." 


Csernobil azért is vált fogalommá, azért is híresült  el az emberiség a legnagyobb nukleáris katasztrófájaként, mert az itteni radioaktív fertőzés még évek múlva is súlyosan károsította környezetet, az élővilágot, elsősorban pedig magát az ártatlan, békés lakosságot. Éreztette romboló, gyilkos erejét, hatását az emberi szervezetekben, az utódokban még évtizedek után is. Mintha maga a fizikai természet állt volna bosszút mindazért az erőszakért, amit rajta elkövettek. 

Képtalálat a következőre: „Csernobil - képek”Mintha mindazért, amivel ebben az erőműben a hő-, és energiatermelés viselkedését, addigi rendjét önhatalmúlag megbuherálták, amiért annak egészséges működésébe politikai, és nem tudományos szempontokból belepiszkáltak - azért az ősi elemek álltak volna itt és ekkor bosszút az emberen.  Mert Csernobilban ez történt. A gazdasági okokkal, rentábilis termeléssel, spórolással indokolt teljesítmény-csökkentéssel, a vészhűtés módosításával, a biztonsági berendezés leállításával, a maghasadás folyamatába, megszokott rendjébe történő törvénytelen, sőt erkölcstelen beavatkozással. 
 
Mert kijelenthetjük: Csernobilban az effajta beavatkozással, kvázi az erőmű "megerőszakolásával" felelőtlen módon játszottak emberi életekkel. Emberek ezreinek, sőt túlzás nélkül mondhatjuk: az egész emberiség jövőjével


És mindezért első sorban azok voltak a felelősök, akik felső szinte meghozták a döntéseket, s kiadták az erre vonatkozó utasításokat az erőmű vezetőinek és kezelőszemélyzetének. Mert ami már ezután történt - az már olyan volt, mint egy láncreakció. (Hogy stílusosan, a témához illően fejezzem ki magam.) 
 
Amelyben egyik szakmai hiba a másikat követte, illetve kiváltotta. "Semmi sem volt normális Csernobil kapcsán. Sem ami ott történt, sem az, ami utána történt" - mondja Legaszov, a fizikusprofesszor annak az angol-amerikai filmnek a kezdeti képkockáin, amely a robbanás okait és következményeit dolgozza fel.

 
Méghozzá a lehető legtárgyilagosabban, a legapróbb mozzanatokat sem kihagyva vagy  elhallgatva, s amellett  a lehető legnagyobb hatást gyakorolva a nézőre. (Éppen ezért nem tartom valószínűnek, hogy az oroszok - vagy akár az ukránok - imáikba foglalnák a film alkotóinak, köztük rendezőjének a nevét...) Az események tisztázása s az akkori gyors, határozott felelősségre vonás érdekében  nem véletlenül ült össze - persze meglehetősen nagy nemzetközi nyomásra - az a bíróság, amely aztán a szakvélemények alapján végül börtönbüntetéseket is szabott ki az abban leginkább felelősök részére. 


Mert addig, amíg a tudomány alapvető elvei nem csorbulnak, annak törvényei, az erőmű működési szabályai, előírásai szigorúan betartatnak - addig minden biztonságos, addig minden megfelelően, flottul működik. S mindaddig az emberiség áldására dolgoznak az atomerőművek is. Nem hiába kevés, százalékos arányban csekély a nukleáris baleset világszerte, hiszen az emberiség alapvetően józan és megfontolt. Eddig - persze ebből egy is sok - úgy 15-20 reaktorbaleset volt a világon (már amiről tudunk) amikor majd 80 éve üzemben vannak atomerőművek, s  jelenleg is mintegy 600 üzemel ma is világszerte. 
 
Valójában ez tényleg "kevés", hisz mennyivel több repülőgép zuhant le a repülés rendszeressé válása óta. Igaz, hogy százalékosan, sőt ezrelékesen a világviszonylatban napi több ezer járatból ez is elenyésző, még a szárazföldi balesetekhez képest is. Amelyeknél szintén legtöbbször a szabályok, előírások kijátszása, áthágása, figyelmen kívül hagyása okozza a balesetet vagy katasztrófát.


 
TUDOMÁNY  ÉS  POLITIKA
 
Tehát mindaddig, amíg a természeti törvények tiszteletben tartatnak, az ember az előírásokat, szabályokat megfontoltan, szakszerűen, adekvátan alkalmazza minden esetben   - addig nincs és nem lehet baj. (Kivéve a szakemberek által előre kiszámíthatatlan baleseti lehetőségeket, ami kiküszöbölhetetlen, hiszen az ördög - mint mondani szokták: nem alszik.) Ám akkor, amikor gazdasági-politikai szempontok, a hatalmi gőg felülírja a természettudomány törvényeit, s egy gyár, üzem (jelen esetben egy óriási veszélyeket, kockázatokat magába rejtő atomerőmű) már eszközül szolgál a politikai vezetés számára - ott előre kódolva van a baj. 
 
Ott már potenciálisan levegőben lóg a bekövetkező tragédia. Ott, ahol a hivalkodó, politikai-gazdasági hegemóniára törekvés, a politikai rendszer felsőbbrendűségének demonstrálása a fő cél és nem a nép jólétének megteremtése - ott eleve nagy a bekövetkező súlyos konfliktusok, bajok, problémák, netán tragédiák valószínűsége.


Képtalálat a következőre: „csernobil - képek”


Itt is előre kódolva volt a baj - ami aztán menetrendszerűen be is  következett. Felmérhetetlen károkat okozva ezzel az akkori szovjet politikai rendszernek, iparnak, lakosságnak, élővilágnak. De éreztette hatását az európai országok természeti-, és politikai légkörében, az akkori kommunista politika és vezetőik emberi, etikai megítélésében is. És persze nem éppen használt az akkori szovjet tudomány és tudósai presztizsének sem. Az akkori SZKP főtitkára (majd 1990-től államelnök) Mihail Gorbacsov későbbi kijelentése szerint: egyfajta válaszvonalat jelentett ez a tragédia a Szovjetunió történetében, és jelentősen hozzájárult annak felbomlásához. 

Kis ember vagyok ahhoz, hogy az elkövetett hibák sorozatában és a bekövetkező katasztrófában az ő személyes szerepét és felelősségét keressem, pláne bűnrészességét bizonygassam. Egy vezető, karizmatikus egyéniség ugyanis minden korban és időben csakis úgy tudja biztosítani egyéni törekvéseit, elérni céljait, ha vannak segítői, szószólói. Ha rendelkezik egy olyan vezető gárdával, amely minden tekintetben támogatja őt vállalt feladatainak végrehajtásában, terveinek kivitelezésében, céljainak elérésében. 
 
 
És persze emellett még megvan mindehhez a megfelelő tömegbázisa is.  Éppen ezért semmiképpen sem kívánom mint a legfőbb vezetőt a legfőbb vétkesként elkönyvelni. Helyette inkább ragaszkodom ahhoz a bibliai elvhez, miszerint: "ne ítélj, hogy ne ítéltess!" A hibázás, a vétkesség, a bűnrészesség megállapítása ebben a tekintetben is ennél sokkal komplexebb, mélyebb és körültekintőbb megközelítést kíván, aminek  megalapozásához jómagam nem is rendelkezek kellő mennyiségű információval.


RIAN archive 850809 General Secretary of the CPSU CC M. Gorbachev (crop).jpgAbban azonban Gorbacsov mindenképpen pozitív, elévülhetetlen történelmi szerepet játszott, hogy a  későbbiekben levonta a szükséges tanulságokat, konzekvenciákat. Belátta az unió népeinek autonómiára irányuló törekvéseit, s elismerte a robbanás előtti évben beindult ún, peresztrojka kezdeti hibáit, elhamarkodott döntéseit. Továbbá erőfeszítéseket és intézkedéseket tett a hibák kijavítására. 
 
Talán ennek is köszönhető, hogy ilyen súlyú szerencsétlenség, katasztrófa azóta - a szövetség felbomlása után - nem történt az utódállamok egyikében sem.  Szerintem rossz nyomon jár az, aki ezt a nyolcvanas évek közepén beindult politikai-gazdasági irányvonalat (glasznoszty) hibáztatja a csernobili katasztrófáért. Mert a kettő között ilyen ok-okozati kapcsolat távolról sem mutatható ki.
 
 
Ez a feltevés olyan lenne, mintha az iskolai nagyszünetben vadul verekedő gyerekek rosszasága, vétkei miatt az egész oktatáspolitikát vonnánk felelősségre. Vagy a fürdőkultúránkat kárhoztatnánk, szidnánk azért, mert néhány felelőtlen, hanyag strandoló esetleg vízbe fullad. Vagy a közlekedés fontos és szükséges szabályrendszerét ítélnénk el amiatt, mert vannak, akik 180-nal hajtanak. Vagy - ne adj Isten - a keresztény vallást, hitet ítélnénk el az egyházi intézmények harácsolásáért, a klérus egyes tagjainak múltbeli és mai bűnei miatt, netán a középkori vallásháborúk kitöréséért. 
 
Konkrét személyekre tartozó felelősséget ugyanis nem ruházhatunk át, nem tolhatunk rá helyesen elgondolt, megtervezett és óhatatlanul szükséges szabályrendszerekre, eszmékre, hitekre, vallásokra, jelen esetben egy reformcsomagra, gazdasági átszervezési folyamatra. 

 
A peresztrojkának sem lehet nyakába varrni azokat az elkövetett hibákat és bűnöket, amik 1986 tavaszán ott, Ukrajnában jelen voltak, s aztán a csernobili tragédiához vezettek. Amik nagy része lényegében a már hetven éve fennálló, és azóta egyre erősödő kommunista diktatúrából fakadtak. Mert ez az elhatározás, ez a tervrendszer és nyitáspolitika alapjában véve szükséges és fontos lépés, helyes irányvonal volt akkor, abban az időben, amikor egy újabb hidegháború érlelődött. És éppen ezt megakadályozva nagy fellendülést hozott, megkönnyítve az egyes tagállamok önállósulását,  s javította a birodalom külpolitikai megítélését is. 

 
Amikor Gorbacsov  1986 júniusában a Varsói Szerződés egyik tanácskozására jött  Budapestre - magával hozta Valeríj Legaszov fizikus professzort, a csernobili katasztrófa legfőbb kivizsgálóját és szakértőjét, hogy legyen kinek válaszolnia az itt feltett kérdésekre. E fizikus munkásságát, elévülhetetlen szerepét és teljesítményét mégsem Gorbacsov, hanem Borisz Jelcin ismerte el később, egy poszthumusz-kitüntetéssel. Aki akkor már elnöki tisztségében tette mindezt, s mellesleg ő volt az, aki a robbanás után még '86 májusában Hamburgban kijelentette: "a sugárzás ereje lényegesen csökkent."  


A hatalmi gőgtől, a hazugságoktól, a szemellenzős politikától való tartózkodás az egyik legfőbb mondanivalója és tanulsága ennek az egész szerencsétlen (de nem véletlen) máig is kiható tragédiának. És ugyanez a tanulsága annak az angol-amerikai filmnek is, melyet az HBO minisorozataként mutattak be nemrég a televízióban. "Nem lehet megfellebbezni a szovjet atomenergia-ipar nagyságát!" - hangzik el a filmben - az akkori szovjet kommunista ideológia egyik vezérszólamaként, az akkori rendszer felsőbbrendűségének summázataként. 
 
Nem véletlen, hogy magát az erőművet is éppen Vlagyimir Iljics Leninről nevezték el, s a robbanást követő tanácskozáson még ennél patetikusabb és demagógabb politikai szólamok és vélemények is elhangzottak, melyek igyekeztek bagatellizálni az okokat és következményeket, valamint az akkor már nyilvánvaló katasztrófát.  

 
ISTENI TUDÁS,  EMBERI  TUDÁS
 
 
Már a Bibliából megtanulhattuk: az ember ne játsszon el azzal, hogy minden áron Isten akar lenni, mintegy átvéve a Teremtő szerepét, annak határtalan mindentudását és hatalmát. Mert az olyan, mintha a vízcsepp akarna uralkodni az egész tengeren. Sok mindenféle értékes és jó tulajdonsággal rendelkezik az ember - azonban a Teremtő mindenhatóságával, szellemi és fizikai erejével nem bírhat soha. És nem is kell, hogy bírjon. Az mindenképpen pozitív és értékes, sőt szükséges, hogy az ember már az Éden-beli élete óta egyre többet és többet akar tudni. Állandó mágnese a tudásvágy. Nemhiába szakasztotta le az almát éppen erről a fáról annak idején. 



 
Képtalálat a következőre: „Ádám, éva Isten - képek”
 
 
Ám Isten nem éppen ezért a vágyáért űzte ki és hagyta magára a világban az embert: hadd küzdjön meg önmaga problémáival, gondjaival saját, korlátozott tudásával és képességeivel, ám az isteni segítés, támogatás lehetőségétől soha meg nem fosztva őt. Nem ezért haragudott meg rá akkor. Hanem amiatt,  mert előzőleg már ezt a bizonyos két fát ellenfelének, Lucifernek adta: "e két fát megátkozom, aztán tied legyen." És így attól tartott, és joggal: azáltal, hogy e fát az ember megszerzi a gonosz tulajdonából azzal menthetetlenül annak hatalmába, a gonoszság karmaiba kerül. 
 
Tehát nem az ellen ágált, hogy az embernek minél nagyobb tudása legyen. Nem a tudás igényét és vágyát kívánta tőle elvenni. Sőt! Hanem attól féltette, hogy majd ebben a féktelen és irdatlan tudásvágyában, mohóságában nem fog többé határokat ismerni, önmagának gátat szabni semmiben. És ez a sejtése - ismerve az egész világtörténelmet - be is igazolódott. Az emberiség számtalanszor, legtöbbször erőszakosan lépi át azóta is gátjait, korlátait, minduntalan a gonosz csapdájába kerül  - s ezért keményen fizetnie kell. 

Amikor a mindentudást könyveli el az ember saját magának, amikor játszadozni akar a maga kénye-kedve szerint a világegyetem törvényeivel; amikor nem veszi azokat komolyan és a végtelen teret és időt akarja ostromolni és birtokba venni - az meglehetősen naív, hiú és ábrándos törekvés részéről. Amivel az ember csakis felsülhet. Nem az a baj, hogy az ember gépesíteni akar mindent. Hogy gyorsabban el akar jutni bárhová, hogy drónokat küld már a víz alá is, vagy  űrhajókat a Galaxis legtávolabbi pontjaira. 
 
Mindaddig, amíg a természeti törvényeket felismerve alkalmazni akarja azokat a néptömegek életének jobbítására, az emberiség gondjainak enyhítésére  - addig minden rendben van. Ám amikor mindezt hatalmi gőgjében, egészségtelen nagyra vágyásában uralni akarja, a maga hatalmi érdekében fennhatóságot óhajt mindezek felett gyakorolni - akkor szükségszerűen, következetesen jönnek a problémák, bajok és tragédiák. 


Az, hogy lelki, spiriuális értelemben, a hit világában az ember Istennel óhajt egyfajta lelki közösséget érezni, s a mind nagyobb tudás megszerzésében is egyre közelebb kerülni Istenhez  - az nem azt jelenti, hogy szellemi és testi értelemben, mindenhatóságában gyakorolni is képes az ő hivatását. Nem veheti át az ő feladatait, nem ruházhatja át önmagára az ő lehetőségeit, határtalan és időtlen erejét. 
 
Nem veheti át a természeti elemek feletti fennhatóságát és irányítását. Ám a hívő ember ezt nem is akarja, ő csupán segítséget, támogatást kér és vár attól, akiben hisz: Istenétől. És mindezt erős hitével meg is kapja Tőle. Ám a csernobili katasztrófát előidéző politikai funkcionáriusok, reaktor-irányítók, annak felelős vezetői - ateisták lévén - nem ezek szerint az elvek szerint cselekedtek és döntöttek. 

 
De hogy is várhatnánk el, hogy az ottani kommunista ideológia megszállottjai - akiket messze nem az emberbaráti, testvéri szeretet, a közösség iránti tisztelet és elkötelezettség irányított - azok majd komplex módon átlátják tetteik következményeit, azok hatását a néptömegekre? Fontosabb volt számukra politikai hatalmuk fenntartása, megőrzése akár az igazság elfedése, elhallgatása, eltussolása árán is. 
 
Mert az akkori  rendszer - igaz, hogy már messze volt a hideg és kemény sztálini időktől - de vastagon diktatúra volt, a maga KGB-jével, megfigyelőivel, lehallgatásaival és elhallgatásaival egyetemben. Diktatúra volt, s még csak nem is annyira puha - aminek éppen az a lényege, hogy kevesek uralmát és sokak elnyomását szolgálja. S éppen ezért hazugságra, képmutatásra és szolgalelkűségre alapozta a maga védelmét. 


Képtalálat a következőre: „a szovjet kommunizmus - képek”Már önmagában maga a kommunista ideológia első leírásakor is egy életszerűtlen, irrealista, megvalósíthatatlan téveszmének, egyfajta utópiának tűnt. Ami azóta a gyakorlatban be is igazolódott. Ennek ékes bizonyítéka, hogy egyetlen országban sem tudott megvalósulni, megerősödni és ezzel igazolni létjogosultságát. Egy olyan irreális téveszme, mely a közösség uralmát hirdeti az egyenlőség nevében, ám a gyakorlatban ennek éppen ellenkezőjét valósítja meg. Tehát  hazudik. 

A nagy Szovjetunióban is ez a hirdetett és dicsőített téveszme (melynek jelentése: közösségi) egyfajta takaró volt: tulajdonképpen képmutató módon a diktatúra elfedésére szolgált, amit valójában ténylegesen meg is valósított. (a húszas években ez a rendszer pl. még a naptárt is megváltoztatta, mégpedig többször is, a maga kénye-kedve szerint.) Vagyis a kommunista, beleértve a bolsevista, leninista, de legfőképpen a sztálinista berendezkedést - nem a közösség uralmát és szabadságát, hanem annak elnyomását szolgálta. Azaz: diktatúra volt, melyben a kommunizmus csak mint eszme létezett. És ráadásul milliónyi áldozata volt.


Maga a kommunista ideológia erősen ateista, s annak vezető pártemberei sem voltak vallásosak, nem hittek Istenben. Ennek ellenére Isten szerepét óhajtották gyakorolni nagyképű és képmutató módon, a természeti törvényekbe való beavatkozásukkal. Meg merem kockáztatni azt az állítást: ha hívő, keresztény emberek álltak volna akkor ezeken a posztokon - akkor ez a katasztrófa soha nem következett volna be. 
 
Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy papokat vagy lelkészeket kellett volna oda helyezni vezető állásba, vagy az erőmű kezelőinek csapatába. S nem is azt, hogy a Biblia rendszeres tanulmányozása az erőműben megakadályozta volna a bajt. Mert ennyire bigott azért nem vagyok.  Hanem azt akarom mindezzel megvilágítani, hogy a természettudósok szellemi, lelki élete, gondolkodása és munkája egyáltalán nem összeegyeztethetetlen vallásos hitükkel.  Sőt!




A tudósok, fizikusok, biológusok, történészek, kémikusok és orvosok között is akadtak és akadnak ma is hívő emberek, akik nagyon is jelentős életművet hagytak (hagynak) maguk után azzal, hogy tevékenységük remekül megfért (megfér) vallásos meggyőződésükkel. Sőt! (Hogy néhány példával éljek: Szentgyörgyi Albert, Czeizel Endre, Papp Lajos szívsebész, Stephen Hawking, Albert Einstein stb. Számos operáló ember-, és állatorvosról tudunk, akiknek a rendelőjében ott lóg a feszület, s bízva önmaguk szaktudásában és Isten felsőbbrendűségében műtétjeik előtt igenis kérik a Teremtőnek - mint mindeneket irányító energiának - a segítségét és támogatását.)  
 
Igazhívő emberekre soha nem jellemző, és nem is volt soha az, hogy embertársaik életével hazardíroznak, meghazudtolják a természettudomány törvényeit, s egyfajta újkori teremtőként óhajtanak tetszelegni, viselkedni, működni és eljárni konkrét földi ügyekben. Rájuk mindig is a nagyfokú alázat, szerénység és emberszeretet, az élővilágnak és törvényeinek megbecsülése és tisztelete volt a jellemző. És ma is az. 


Csernobil vezetői és munkatársai - akiknek mentségére legyen, hogy parancsra és félelemből cselekedtek - és az őket irányító pártvezetők azonban meglehetősen helytelen, erőszakos módon cselekedtek. Legfőképpen ez volt a vétkük, sőt bűnük, amit az emberi életek, a természeti környezet, az erkölcs tisztasága és a tudomány igazsága ellen elkövettek. Mert azok a döntések, tettek és cselekedetek, melyek mindezzel ellenkeznek, mindezeket nem veszik figyelembe -  minden időben és mindenütt bajokat, problémákat, sőt tragédiákat okoznak. S mindezek nem maradhatnak büntetlenül. És nem maradhatnak következményektől mentesek.     


 
KIHATÁSOK,  KÖVETKEZMÉNYEK
 
 
Csernobilban is, és másutt is menetrendszerűen  jöttek a problémák, bajok és tragédiák. És pont és éppen a fentiek  miatt. Mégpedig akkorák és olyanok, amelyek még ma is kihatással vannak az ottani környezetre, állatvilágra, emberekre. S még a a lakosságnak arra  részére is, amelyik végleg elköltözött aztán onnan. Mert a kitelepítés, a lakosság evakuálása is viszonylag későn  - csak 32 órával a robbanás után - indult meg. 
 
Akkor, amikor az emberi szervezeteket már kisebb-nagyobb sugárszennyezettség érte, ami már kezdte kifejteni hatását az agyra, a belső szervekre, a vérre, testnedvekre, az emberi szervezet ellenállóképességére. Különösen a terhes anyákra volt ez veszélyes,  és azokra a gyermekeikre,  akik akkoriban születtek. 

Képtalálat a következőre: „Csernobili robbanás- képek”Már ha életben maradtak, hiszen akadtak, akik szülés után rövid ideig éltek csak. De voltak,  akiknek viszont nagyobb "szerencséjük" volt és életben maradhattak  különböző okokból, ám nem ritkán végtaghiányosan, szellemi fogyatékosokként voltak kénytelenek aztán élni. Sok akkor született gyermek szeme kétszeresére nőtt - a kapott sugárdózis mértékétől függően. Vagy sokan vízfejűként (mellékelt kép) születtek, akiknél az agyvíz elfolyása egyfajta rendellenesség miatt nem történhetett meg. 

Az orvostudomány akkori állása szerint, és főként az előforduló esetek nagy száma miatt csak kevés ilyen betegen, illetve betegségen tudtak segíteni. Többségük hamarosan meg is halt a koponyájuk növekedése és az agyvíz folyamatos felhalmozódása miatt. De akadnak olyan lakosok is - az evakuálás után születettek között - akik az erőműtől való távolságtól függően s egyéb okok miatt teljesen egészségesen jöttek világra, és élik ma is életüket. 
 
Ők a mai harmincasok generációjához tartozó középkorú, családos nők vagy férfiak. Akiknek már utódai is egészséges gyermekek lettek. Ha szabad ezt a kifejezést használni: ők a legszerencsésebbek. Jó egészséget és sok boldogságot kívánok valamennyiüknek!


Viszont akik a robbanás közvetlen közelében éltek, laktak akkor, és csak órák múlva tudtak biztonságos helyre menni - azok bizony megfertőződtek a radioaktív részecskék és hulladékok káros hatásaitól. E sugárzó anyagoktól a későbbiekben jelentkező betegségek, lassan kialakuló rákos daganatok,  halálesetek gyakorisága, száma itt, ennél a katasztrófánál volt a legnagyobb - összehasonlítva akármelyik reaktortól származó nukleáris katasztrófával. 
 
Még akkor is, ha a szovjet hatóságok, hírközlő szervek még ma is mindössze száz alatti (!) halálesetet publikálnak, ismernek el. És az is elég morbid és faramuszi összjátéka a véletleneknek, hogy Csernobil (magyar jelentése: fekete üröm) sugárszennyeződése megszámlálhatatlan rákos betegséget okozott (közvetlenül vagy közvetetten) az itt élő lakóinak. Tehát nevének csak első része (fekete) előlegezi, sejteti csak a bajt, a tragédiát, a  kiszámíthatatlan jövőt.


Képtalálat a következőre: „fekete üröm - képek”


Holott ma már tudvalevő, hogy maga az üröm (Artemisia annua - fenti képen) egy olyan ehető, vadon termő gyógynövény, mely a rákos sejtek 98%-át megöli, s így hatékonyan alkalmazható a rákbetegségek legyőzésére. Ha - valami isteni sugallatra - e hasznos gyógynövénynek nemcsak a neve, hanem hatóanyaga, ereje és gyógyhatása is átment volna e településbe Csernobil város névadásakor, akkor sokkal kevesebb halálos megbetegedést regisztráltak volna itt és a környéken. 
 
Ám a Nomen est omen igazsága itt ez esetben nem érvényesült: Csernobil a huszadik században nemhogy gyógyulást, javulást hozott volna az itteni népességnek, hanem épp ellenkezőleg: betegséget, pusztulást és romlást - már korábban a háború alatt is. Íme, a véletlen sok érdekességet és különlegességet produkál az életben és a világon. Ez is csak a nevek, szavak véletlen összjátéka.



Képtalálat a következőre: „Grafit - képek”Az már azonban nem a véletlen kategóriájába tartozik, hogy maga a robbanás számos - azt megelőző rossz, helytelen, megalapozatlan - döntés és hiba miatt szükségszerűen következett be. S az sem, hogy ez moszkvai idő szerint történt kora hajnalban, amikor Európa lakosságának legnagyobb része békés álmát aludta, s mit sem tudott az egészről. Mint ahogy csupán az erőműtől néhány km-re lévő tömbházak lakói sem tudtak ekkor még semmit. Akik szintén aludtak, amikor az erőmű padlózata éjjel egy óra 23 perckor megremegett, s a vészhűtés leállítása miatt felforrósodott gőztől bekövetkező hatalmas robbanás kiszakította a reaktor 1200 tonnás tetőzetét. 

Ennek következtében ott minden égett. Messziről láttatva a lángcsóvákat és hosszú füstoszlopot. A robbanás mintegy 1000 méterre dobta fel az onnan kiszakadt reaktordarabokat az ég felé, és több száz méterre szórta szét a radioaktív részecskéket, a reaktor faláról levált izzó grafitdarabokat. (képen) Az ottani lakosok is először csupán sejtették, vagy gyanították, s órák múlva fogták csak fel teljes valóságában a baleset valódi lényegét és annak várható, súlyos következményeit. Akkor, amikor már sokuknak késő volt, mert belélegezték a radioaktív levegőt, port, és a csendesen, alattomosan szállongó pernyét, ami a reaktor égéséből hozott feléjük szél. 


Képtalálat a következőre: „Csernobil - film képek”Az erőműben történt robbanásról és annak következményeiről készült angol-amerikai filmnek éppen ez az egyik legtorokszorítóbb jelenete: a hulldogáló, szétterülő pernye lassan ellepi az erőműtől mintegy 3 km-re, a Pripjaty folyó partján fekvő kisváros légterét is, beborítva a házakat, játszótereket és a már felébredt járókelőket, munkába menőket.  
 
Akik kora reggel kimerészkednek, kiállnak a kis folyó  hídjára, ahol öntudatlanul "gyönyörködnek" az impozáns színes, narancs-vörös-kék fényekben. Ott állnak a pernyeesőben, mint a hóesésben: asszonyok, gyermekek, csecsemők, idősek, fiatalok, miközben arcukat, ruhájukat, hajukat lassan belepi a szállongó pernye - mit sem sejtve, hogy mekkora veszélynek teszik ki magukat és családtagjaikat. 


Image #5De hát honnan is tudhatták volna, hisz mindezt senki nem közölte velük. Senki sem figyelmeztette őket: milyen kockázatot vállalnak magukra mindezzel. Ennek a keleti irányban fekvő kisvárosnak, Pripjaty-nak (jobbra) és az erőműtől délebbre fekvő Csernobil-nak (balra)) a lakói tulajdonképpen akkor értették meg igazán, hogy mi történt itt, s hogy milyen veszélyes a helyzet, amikor már hatóságilag kényszerítették őket lakásaik elhagyására. 

Image #2 A lélekszámról alkothatunk némi fogalmat, ha tudjuk: ezernél több buszt küldtek ide az itteni lakosok elszállítására. Egyébként a fotókról nem tűnik ki a két város közti csaknem 800 évnyi különbség, hiszen mindegyikben akkor már az újonnan épült paneles tömbházak voltak többségben. Pripjaty akkor mindössze 16 éves fiatal városka volt, míg a háború alatt is sokat szenvedett Csernobilt még a 12. század végén alapították.


A film végén aztán olvashatjuk: valamennyien, akik ezen a hídon álltak - hónapokkal később meg is haltak a szervezetükben felhalmozódó radioaktív részecskék gyorsan és biztosan ölő, gyilkos rombolása következtében, s a hidat azóta is a halál hídjának nevezik.) Az európai nemzetek lakói gyakorlatilag csak a délutáni órákban  értesültek a szörnyű, határokat nem ismerő, más országokat sem kímélő tragédiáról, annak jövőjüket veszélyeztető súlyáról. 
 
Akkor, amikor már a svéd erőművek is erősen megemelkedett röntgenértékeket mértek a levegőben. És csakis ekkor tette közhírré a szovjet hírszolgálat a valós tényt: a robbanást. Így a magyar lakosság a tv, rádió délutáni híreiből értesülhetett a tényekről, amiket akkor már nem lehetett elhallgatni, vagy kozmetikázni. 



 
A FILM,  AMI MEGÉRDEMLI  A RÉSZLETEZÉST
 
 
SCsernobil ha már szóba hoztam a filmet - hadd emeljem ki ennek az alkotásnak legfőbb erényeit és hiányosságait. Már említettem, hogy mennyire tárgyilagosan, a megmásíthatatlan, konok tények szigorú csoportosításával, logikus elrendezésével bontja ki, "meséli el" az egész szörnyű históriát. És ennek nem mond ellent - sőt még izgalmasabbá teszi azt - a film keretes szerkezete: a film maga ott kezdődik, ahol az abban lejátszódó események tulajdonképpen véget érnek: 1988 nyarán, már hónapokkal a tárgyalás és az ott lezajló bizonyítási eljárás lezajlása után. 
 
Valeríj Legaszov, a jónevű, elismert, tudása alapján nagy tekintélynek örvendő fizika-professzor szerényen berendezett, szűk lakótelepi lakásában monologizál. Visszaemlékezéseit a konyhaasztalnál ülve magnókazettákra mondja. Majd amikor mindent elmondott, rögzített - azokat újságpapírba csomagolva (ez is mennyire sajátosan orosz szokás!) este elrejti  egy utcai falmélyedésbe. 

Nem tudjuk pontosan, de sejtjük: bizonyára egy újságírónak szánja ezeket, akivel ezt előzőleg megbeszélte, de személyesen nem találkozhatnak, hiszen állandóan figyelik - mint ez később többször is kiderül a filmből. Most azt látjuk, hogy valaki ott egy távoli autóban ülve csendes észrevétlenséggel figyel: talán éppen ő az, aki majd elviszi az újságpapírba kötött csomagot, s megírja, napvilágra hozza belőle az egész történetet. 


Nos, amit ezután - az eseményeket visszapergetve - nyomon követhetünk a film öt részében az tulajdonképpen ennek a csomagnak a tartalma: naplószerűen, tényeket tények után időrendben, helyenként percről percre felsorakoztatva, okok és következmények láncolatán át a csernobili atomerőmű katasztrófájának hiteles, igaz története. Az, amit a professzor e kazettákon - hangzó anyag formájában - feltár, mintegy testamentumként hagyva mindezt az utókorra. (Milyen érdekes: a professzor neve is véletlenül a legacy szót tartalmazza, amely örökséget, hagyatékot jelent.) 
 
A spárgával átkötött, majd gondosan elrejtett csomag képétől elbúcsúzva tehát visszatérünk a kezdetekhez - a két évvel ezelőtti eseményekhez. S ez a visszapergetés az öt órás alkotás alatt több ponton is még egyszer-egyszer előfordul. S mindig ott, ahol a leginkább szükséges a pontos megértéshez. Legtöbbször a bírósági bizonyítási eljárás során, amikor újrajátsszák, újra felidézik előttünk a robbanást megelőző perceket, azt ami április 26-ának kezdeti óráiban történt.
       




Bár a film címe CHERNOBYL egyértelműen a robbanás, az atomkatasztrófa történetének feldolgozására, vizuális megelevenítésére utal - senki ne gondolja, hogy csupán csak erről szól a film. Mert ebben az esetben lecsupaszítva és mindössze egy akció-, vagy katasztrófa-filmről, vagy egy horrorfilmről  beszélnénk mindössze. (Bár horrorisztikus elemek ebben a filmben is akadnak, de a film egészére nem ez a jellemző.) Avagy simán dokumentumfilmről. 
 
Holott ez az alkotás nem dokumentumfilm, lényegesen több annál. Annak ellenére, hogy dokumentáris hűségre törekszik és ezt meg is valósítja, mégis többről szól, többet vállal magára, mint egy puszta dokumentumfilm. Mégpedig úgy vállalja ezt magára, hogy az alkotók nagyon komolyon veszik feladatukat, és persze a nézőket is. Azoknak a kedvéért, akik még ezután tekintik meg -  nem árulom el a film részletes tartalmát, csak néhány megjegyzést teszek annak mondanivalójáról. 

 
Hangsúlyosan szól ez a  film sok minden másról is, mégpedig lényeges és fontos dolgokról: emberi és szakmai becsületről, helytállásról, őszinteségről, az igazság következetes kimondásának szorító  igényéről, alá és fölérendeltségi viszonyról, barátságról, ember-, és állatszeretetről, házastársi hűségről. És amiről lényegében minden igazi művészi alkotás szól meggyőzően és szuggesztív erővel, ha alkotóik nagyon fontos dolgokat óhajtanak elmondani a nézőnek: születés, élet és halál hármas egységéről. Kőkemény és konok, megkerülhetetlen kérdéseket szegez a mellünknek, s mindezekre pontosan meg is adja a választ, amíg lepereg szemünk előtt a film:


Mennyit ér és mit érhet el a megkérdőjelezhetetlen szakmai tudás,  meddig érhet el az erkölcsi és szakmai tisztesség szava és jelentősége, hogyan tud érvényesülni a tudományos igazság egy olyan politikai rendszerben, amely egyértelműen csak a hazugságra, képmutatásra, tartalmatlan jelszavakra, félelemre, megalázkodásra és szolgalelkűségre épül? Mit tudnak elérni a logikus, világos tudományos érvek azokkal a pártkatonákkal szemben, akik messze nem szakmai tudásuk, hanem elvhűségük alapján kerültek azokra a posztokra, ahol éppen ülnek? 
 
Továbbá: mit ér az egyén személyes szólásszabadsága, szóban és írásban kifejtett véleménye egy olyan országban, ahol még az emberi kommunikáció, az egyén múltjának és jelenének minden mozzanata is folyamatos megfigyelés alatt áll? 


Meddig mehet el valaki az igazság kimondásában ott, ahol erre azonnali retorzió következik, amiért lejáratás, tekintélyrombolás (mai szóval: karaktergyilkosság) félre állítás "jár"? Hogyan és meddig mondhatja ki a nyilvánvaló igazságot az, aki ezzel egzisztenciális biztonságát veszélyezteti, akinek a maga és családja megélhetéséért érzett szorongása folyton Damoklész kardjaként lóg a feje felett? 
 
S végül: milyen mértékű a beosztottak felelőssége  ott, ahol egyértelműen életüket kockáztatják a rajtuk kívüli (illetve feletti) rossz, helytelen, szabálysértő vezetői döntésekért és cselekedetekért? Mai, divatos szóval mondva és kérdezve: kinek kell végül elvinnie a balhét – azért és amiatt, amiről ő tehet a legkevésbé?


Az 53 esztendős svédországi születésű világpolgár-filmrendező JOHANN RENCK alkotásának legnagyobb erénye: meggyőz bennünket arról, hogy a csernobili katasztrófát távolról sem egy véletlen baleset, netán műszaki meghibásodás okozta. Sokkal mélyebb, szomorúbb és galádabb okai voltak ennek. Az okokat - mely az akkori politikai rendszer hibáiból, gyengeségeiből és bűneiből eredtek és adódtak - pontosan, aprólékosan, szuggesztív erővel, helyenként igen nyomasztóan és intenzív érzelmi hatással mutatja be. Az eredendő okokat tárja fel, mely egy birodalom vezetőnek hatalmi nagyravágyásából, túlzott büszkeségéből eredtek, s ehhez a rendkívül súlyos esethez, az egész földtekére kiható humanitárius tragédiához vezettek. 

 
S amelynek gyökereit, a nagy orosz birodalom, a nagy orosz medve gigantikus szimbólumrendszerét a korábbi évszázadok során a cári birodalom uralkodói már alaposan elültették. A népben és vezetőiben egyaránt. S ami nem maradhatott hatás nélkül a modern korban sem, sőt napjainkban is újabb hajtásokat növeszt. 
 
E film mindezeket az okokat, a kegyetlen, ma már elhallgathatatlan valóságot, a helyszíneket és személyeket a végsőkig reálisan és racionálisan, pengeéles logikával, tiszta magyarázatokkal, de semmiképpen sem érzelemmentesen ábrázolja.  S a film végén a karakterek, hősök utóéletéről, jövőjéről, további sorsáról is csupán annyit közöl írásban, amennyi óhatatlanul szükséges.





Helyenként hideg zuhanyként zúdítja ránk azt a felelőtlen, közönyös, néha pökhendi magatartást és erkölcsi hozzáállást, amely a csernobili döntéseket, parancsokat és intézkedéseket akkor, azidőben jellemezték. S ami a legszörnyűbb: még a robbanás után is (!) s nemcsak az előtt. Szerencsére - a jó ízlést és etikát fenntartva - eltekint a túlélők legvégső szenvedéseinek, az állatok kivégzésének közvetlen bemutatásától. 
 
A rendező ugyanis  megtanulta: az esemény sejtetése, a közvetett, háttérből való ábrázolás izgalmasabb és iszonyúbb lehet annál, mintha szemtől szemben látunk mindent. (Egyébként így is elég sok szörnyűséggel szembesülhetünk.)"Hatásvadászat nélkül, mégis hatásosan." mutat be mindent a rendező - írja lényegre törő kritikájában Majoros Márta. És hogy mivel tudja mindezt elérni? 


1:23:45 PosterLegfőképpen az eredeti környezetnek, miliőnek, a korszak légkörének  autentikus bemutatásával. Amelyben a felépített külső-, és belső díszleteknek, jelmezeknek, technikai kellékeknek, gépeknek, berendezéseknek éppoly fontos és jelentős szerepük van a mozgókép megvalósításában mint a feszes, jól megírt forgatókönyvnek, az abban elhelyezett monológoknak és párbeszédeknek. Amelyek  rendkívül izgalmat, feszültséget adnak a filmnek. Ezért van az, hogy aki elkezdi nézni az nem tud szabadulni tőle, s nem nyugszik addig, amíg végig nem nézte az egészet, el nem ért a végére.

 
Annak ellenére, hogy tulajdonképpen már ismerjük a történet végét, hiszen - mint utaltam rá - keretes szerkezetű annak felépítése. Nem tudom, hogy pontosan hány jelenetet vettek fel az eredeti helyszínen, de gyanítom, hogy elég sokat. (A film wikipédiája arról tudósít, hogy Litvánia és Ukrajna a felvételek két helyszíne, ám hogy melyik jelenetet pontosan hol forgatták - azt nem közlik. De ez nem is baj.)  A képekről azonban egyértelműen látni: még ott, az erőmű közelében is készültek felvételek,  ahol egészen 2000-ig még működött az egyik "életben maradt" reaktor (a fel nem robbant három közül.) S a termelés itt csak ebben az évben  állt le.


A film egyedülálló hangulatához, rendkívüli művészi értékeihez tartozik a sajátos vizuális megjelenítés (melyben persze lehetnek, sőt vannak technikai vagy egyéb digitális trükkök, bevetített háttérmegoldások stb.) Amelyekben az operatőr (Jakob Ihre) meglehetősen takarékosan bánik a dúsabb, rikítóbb színekkel: bár színes filmet látunk, annak tónusa igencsak visszafogott: a szürke, sötétkék árnyalatok, homályos, sötét képek a leggyakoribbak, csak egy-egy-egy nappali városkép nyílik ki a világos, napfényesebb utcai, játszótéri jelenetekben. 
 
 
Ez is persze természetesen az egész film depresszív hangulatát kívánja szolgálni. (Ám sietek megjegyezni: a film végső kicsengése azonban mégsem abszolút pesszimista, vagy lehangoló.) A hangulat azonban végig nyomasztó, amit erősít a rideg, komor, monoton, szikár és kegyetlen - csak itt-ott csendesen beúszó - vésztjósló kísérőzene jelenléte is. (Ami Hildur Gubnadottir izlandi zeneszerző-, és csellóművész-hölgy alkotása.) Érdekes és illik is a filmbe, ám belőle éppen ennyi a megfelelő és szükséges.  

 
Képtalálat a következőre: „Csernobil - film képek”És hát persze elsőrangú, nagyon megfelelő a színészek kiválasztása és a színészvezetés is. A főszereplőktől kezdve (ahol még hasonlóságra is törekedtek) a  legkisebb epizódszereplőkig nagyon gondosan választották meg a megfelelő karaktereket eljátszó filmszínészeket. Közöttük vannak angolok, amerikaiak, sőt svéd sztárok is. 
 
A kivizsgálást végző Legaszovot alakító  Jared Harris mellett - aki már VIII. Henriktől John Lennonig sok mindenkit eljátszott - az  őszhajú  Scserbína miniszterhelyettest például a teljesen más műfajú Mamma mia-ból megismert Stellan Skarsgard alakítja. Mondanom sem kell: kitűnően. De ugyancsak remekelnek a női főszereplők. Például Emily Watson az agilis, nagyon rámenős és nagy szaktudású Uljana Komjuk  intézetvezetőnő szerepében (akit már láthattunk a Hadak útján-ban is, ám itt sokkal jobb!) 







S ugyancsak értékes, szép  alakítást nyújt a súlyos kockázatokat vállaló, életét is feláldozó tűzoltó feleségét játszó Jessie Buckley. Tökéletesen el tudja hitetni velünk: mit élhettek át azok a feleségek, asszonyok, akiknek férjeik, hozzátartozóik teljesen ártatlanul ott haltak meg a tűzoltásban, vagy a reaktor kárait, pusztításait elhárító föld alatti munkákban: bányászként, búvárként, önkéntesekként, vagy később, a sugárszennyeződés következtében. S nagyon sokan bizony évekkel később! 
 
De említhetném még akár a pártfunkcionáriusokat (oroszul nacsalnyikokat) játszó angol színészek meggyőző művészi teljesítményét is. Akik oly hitelesen "oroszos" alakítást nyújtanak, hogy el sem hinnénk, hogy nem oroszok, ha nem tudnánk azt, hogy egyetlen ilyen nemzetiségű színész sem szerepel a filmben.  


Mi tehát a legfőbb tanulsága, mondanivalója ennek a nagy filmnek? Erre az a válaszom: mindenki egyénileg vonja le a néki megfelelő következtetéseket, a számára üzenetként megfogalmazott mondanivalót - ami nemtől, kortól, nemzeti hovatartozástól, pártállástól, felekezettől, hittől függően természetesen más és más lehet. Egy azonban bizonyos: senkire nem lesz hatás nélküli, ha végignézi az egész minisorozatot, mely öt rész, s az egész csaknem öt és fél órát tesz ki. 




Sok-e ez vagy kevés? - tehetjük fel a kérdést. Szerény tanácsom, hogy senki ne nézze végig egyszerre, hanem félórás, vagy egyórás adagokban, mert az így sem veszít semmit a hatásából. (Annak idején a televízióban sem egyszerre sugározták az összes részt.) Erről a témáról - ha minden lényegeset el akar mondani, és a megfelelő hatást szeretné elérni egy igényes és tisztességes filmrendező - nem tud rövidebb filmet készíteni. Hiszen a rengeteg tény, körülmény, helyszín, esemény stb. felsorakoztatása, azok filmélménnyé kreálása mind időigényes. 

 
Ám állítom, hogy a hosszúsága ellenére sem unalmas, sehol nem "ül le" a film, még a monológok, párbeszédek alatt sem. (A remek forgatókönyv íróját, Craig Mazint ki ne felejtsük.) Renck dinamikus, erőteljes dialógusai, döbbenetes, dinamikus képei, villanásnyi jelenetei hitelesen érzékeltetik a kor légkörét, az akkori rendszer sajátosságait. 
 
A könyvtárban anyagok után kutató Uljana és a könyvtárvezető néma egymásra tekintése (melynek jelentése: mindketten itt áldozatok és megfigyeltek vagyunk) valamint a KGB-titkár és Legaszov pár perces "beszélgetése" erőteljesebb vonásokkal szemlélteti az akkori diktatúra természetrajzát és helyi sajátosságait, mint ezernyi e témában megírt tanulmány. De említhetném még példának Gyatlov beidézését és kihallgatását is. (Hogy csak három jelenetet emeljek ki a sok hasonlóból.) 


 
Képtalálat a következőre: „Csernobil - film képek”
 
Tehát: nem unalmas, sőt! Feszült, izgalmas, érdekfeszítő, székhez szegező, látványos. De nem olyan értelemben látványos, mint mondjuk a Trója, vagy a Gyűrűk ura...És nem olyan értelemben érdekfeszítő, mint például a Schindler listája vagy a Saul fia - hogy a történelmi témájú filmeknél maradjunk. De ehhez ilyen kaliberű rendező és ilyen rangú színészek kellettek, s olyan alkotói csapatmunka, amit Renck megvalósított. S ha a film maga hosszú (vagy hosszúnak tűnik valakinek) akkor nekem is el lehet talán nézni, hogy az e témáról szóló elemzésem ilyen hosszúra nyúlt.   

E film engem tökéletesen meggyőzött arról, hogy ez bizony semmiképpen nem egy véletlen baleset volt. S személy szerint megerősített abban is, hogy az embernek minden helyzetben és minden időben igényelnie, kérnie kell Isten segítségét, támogatását, s bíznia kell Benne. Soha nem szabad Őt elhagynunk, soha nem szabad, hogy elhárítsuk, hogy ne kérjük a segítségét! Mert igenis akar és tud segíteni végtelen szeretetével - csak meg kell hallanunk a szavát. És ha meghallottuk - akkor már aszerint cselekszünk, aszerint járunk el a szeretet örök, isteni törvénye szerint.   

 



A többféle filmes műfajban is jeleskedő rendező - alkotótársaival bebizonyította, hogy mik is voltak az igazi okai ennek a szörnyűségnek. És ezt a kitűnő alkotógárda maradéktalanul meg is tette, úgyhogy hiányosságokról (amire fentebb utaltam) vagy hibákról, negatívumokról e film esetében nem tudok írni. Semmiféle hiányérzetünk nem támad a film megtekintése után, viszont alaposan ökölbe szorul a kezünk. Felháborodásunk, ellenszenvünk csak még nagyobb és még erősebb lesz mindenféle diktatúra ellen, amely iszonyú károkat okoz minden téren ma is szerte a világon. Sok-sok életet megront, sőt áldozatokat követel minden időben a kevesek parancsuralma. És - ahogy itt Csernobilban történt - még katasztrófákat is. 

És mindezekért legeslegjobb, ha az effajta rendszer minél előbb a történelem szemétdombjára kerül, annak hatalmaskodó vezetőivel és képviselőivel egyetemben. Akik - önmagukat és rendszerüket bármilyen színbe, bármilyen álarcba vagy jelmezbe öltöztetik - az attól még ugyanúgy diktatúra marad. Amellyel szemben minden jó érzésű, jó ízlésű és nemesen gondolkodó, önmagát és embertársait szerető ember csakis határozott ellenérzését, felháborodását és tiltakozását fejezheti ki. Mindenki a maga módján, a maga sajátos és lehetséges eszközeivel.  

Úgy érzem, hogy sok mindent elér ez a film: sokféle figyelmeztetést, tanulságot ad a nézőinek. Rengeteg értéket, ismeretet, hasznos információt hordoz, gondolkodásra, állásfoglalásra késztet, intellektuális-, és érzelmi ereje magával ragad, néha könnyekre fakaszt bennünket. Mély részvétet, együttérzést, sajnálkozást kelt bennünk a katasztrófa elszenvedői és áldozatai iránt. Akik valamennyien ártatlanul estek áldozatul, vagy gyógyíthatatlan betegen, a sugárfertőzésből származó különféle betegségekben kínlódva élték végig az életüket. 
 
Ki ennyi, ki annyi ideig - a szennyeződés súlyosságától függően.  De ha bennünk pusztán csak a diktatúra elleni keserűséget és felháborodást, az iránta érzett ellenszenvet és undort váltaná ki egyedül, s mindezt ilyen magas színvonalon tenné - már akkor is elérte volna a célját. Hogy befejezésül ismét Majoros Márta újságírónőt idézzem: "Ez a film azt üzeni: azért kell megtudnunk mi történt, hogy többé ne történhessen ilyen." 




                                                                         Az  áldozatok  emlékére  épített  imaház  a  mityinói   temetőben.