Bizonyos tekintetben azonban még sokkal rafináltabb, sokkal ravaszabb, körmönfontabb, korunkhoz passzoló kifinomultsággal gazdagodott. Egyes bennfentes, kiemelt személyek ma is fölöttébb kedvelik. Számukra napjainkban is nagyon megfelelő, testhez álló, jellemükhöz, habitusukhoz nagyon is illő ez a közéleti társasjáték. Célja és kimenetele (eredménye) az évszázadok során mit sem változott, eszközei azonban modernizálódtak.
Az egész társasjáték lényege tehát megmaradt. Ma is ugyanaz, mint a Thackeray által oly hűen ábrázolt viktoriánus kort megelőző időszakban: mindenképpen bekerülni a felső tízezer, az anyagi jólétben fürdőző úri osztály zárt világába. Oda, abba a körbe, ahol a legeslegfontosabb az ott maradásért folytatott kíméletlen, szívós harc. S amit e harccal megszerezhetnek - a dologtalan, fényűző, élvezeteket hajszoló életmód, s mindazok az eszközök, amelyek ennek fenntartását biztosítják - ahhoz persze foggal-körömmel ragaszkodnak is. Ez a társadalmi színjáték hol a játékszabályok megtartásával, hol azok megszegésével vagy áthágásával zajlik - aszerint, hogy az az éppen adódó szituációnak vagy az egyén érdekeinek a leginkább megfelel.
Törtetés, küszködés az egyre nagyobb, egyre ízesebb "falatokért", az egyre magasabb és jövedelmezőbb pozíciókért, rangokért, a lehető legmagasabb polcok eléréséért. Mindezek érdekében a legfőbb szempont: ott lenni minden fontosabb közéleti eseményen, rendezvényen, fogadáson, ebéden, vacsorán, estélyen, színházi premieren, esküvőn, előkelő eseményen. Szóval mindenütt, ahol az úri közönség teszi tiszteletét, képviselteti magát mind magasabb, mind befolyásosabb körökből. Vagyis a jólétet, a luxus életmódot, a dologtalan, henye életvitelt nem adják ingyen, azért nap mint nap meg kell "dolgozni".
S ha már bekerültünk, akkor már nincs egyéb teendő, csak bent maradni, mint a körjátékban a gyerekeknek. Bent maradni, jelen lenni, tényezővé válni, beszédtárggyá lenni. Villogni mind merészebb, mind színesebb és meglepőbb tettekkel (ha igaz, ha nem.) Kitűnni olyan ötletekkel, tervekkel és tettekkel, amelyek a pénz laza elköltésének, forgatásának, a gazdagság, a vagyon, az úriasan könnyed, laza életmódnak mind érdekesebb, mind meghökkentőbb felmutatására, elfogadtatására irányulnak. "A hazugságnak azonban az a hátránya, hogy mikor az egyik füllentés esedékessé válik, azonnal egy másikat kell koholni, hogy be lehessen váltani a régebbi elfogadványt."- fogalmazza szatirikus éllel az író.
Mindezt a hazugság-láncolaton, színlelésen és képmutatáson alapuló életformát persze csakis az tudja megteremteni, reprezentálni, folyamatosan szinten tartani, akinek van hozzá megfelelő gyomra, stílusa, modora és nyelve. És persze némi tőkéje is, mert a Hiúság Vásárában ez a legfőbb értékmérő. ("Valamikor Sedley is különb ember volt nálam - mégpedig tízezer fonttal különb." - jegyzi meg az öreg Osborne.) S ha esetleg irigykednek, féltékenykednek, mérgelődnek, dühöngenek? Sebaj, minél inkább irigykednek - annál jobb nekünk! Annál erősebb, szilárdabb a mi kivívott helyzetünk, pozíciónk és tekintélyünk ott, azokban a körökben, ahol forgunk, ahol egyre megszokottabbá válunk.
Az irodalomtörténészek Dickenssel egyenrangúnak tartják Thackeray-t. Jómagam is mindkettőt remek stílusú, lebilincselő fantáziával rendelkező, kivételes helyzet-, és jellemrajzoló készséggel bíró alkotónak tartom. Kettejük világszemlélete között azonban jelentős különbséget látnak az ítészek (s magam is.) Dickens abból indult ki, hogy az életben minden jobb, mint aminek látszik, ellenben Thackeray azt állítja, hogy minden rosszabb. Amiből világosan következik, hogy Dickens optimista, viszont Thackeray pesszimista (vagy talán inkább: realista) az emberek és társadalom sorsát tekintve. Amíg Dickens nem ér el a lényegnek (a pénz mindent meghatározó, irányító és kiszolgáló hatalmának) felmutatásáig, ábrázolásáig - addig Thackeray egy más nézőpontból vizsgálódva eljut addig. Sőt - mindezeken túl - annak kíméletlen leleplezéséig is.
A Twist
Olivér, a Copperfield Dávid, a Kis Dorrit írója a gazdagok jellemtelenségében, rosszindulatú tulajdonságaiban, gonosz lelkületükben látja mindenféle társadalmi probléma gyökerét, forrását a korabeli Angliában. Reájuk hárítja a teljes felelősséget azért, mert a nagy tömegek számára csakis nagy-nagy szegénység, éhezés, nélkülözés, kínlódás jut csak osztályrészül. Véleménye szerint a gazdagok szűk rétegének szellemi
korlátoltsága, önmaguk által be nem látott szemellenzőssége, gonosz természetük a társadalmi nyomor és az elmaradottság legfőbb oka, okozója. A társadalmi egyenlőtlenség, a szegénység, a munkanélküliség megszüntetésének legfőbb akadályát is ebben látja. Szemben Thackeray-vel,
aki világosan meglátja, felismeri és fel is mutatja: a pénz rendkívüli
vonzóereje, annak elembertelenítő, lélekromboló hatalma, a tömeges
szegénység, a sok nyomorúság, az éhezés, betegség és korai halálozás,
kegyetlenség és bűnözés mind-mind az adott tőkés társadalmi berendezés profitéhségének egyenes következménye. És ez a felismerés az, ameddig Dickens - bármily nagy író volt - soha nem jutott el.
S azok az emberek - akik bekerülnek a felsőbb arisztokrácia köreibe - pontosan ettől gazdagodnak, hájasodnak. Éppen ettől lesznek, a kapitalizmus szorító farkastörvényeitől válnak kíméletlen törtetőkké. S ezért kerülnek be a korrupció áramába, ahol megszűnik minden erkölcs és tisztesség, s egyedül a pénz az, ami innentől fogva vezérli, mozgatja őket. Egyedül a pénz, a gazdagodás törvénye irányítja életüket, viselkedésüket, magatartásukat.
Ez teszi őket aljassá, kegyetlenné, hazuggá, gyűlöletessé, gonosszá, s nem azért, mert eleve ilyennek születtek. Míg a szegények - még a bajban is - egymás gyámolítójaként, segítőjeként, a krisztusi szeretet megtartóiként és gyakorlóiként élik napjaikat. Keserű, de érzelmekben, szeretetben sokkal gazdagabb sorsukat. A szegény elesettek földönfutók, árvák, nincstelenek azért képesek életben maradni, méltóságukat megőrizni és felmagasztosulni, mert mindvégig az emberi jóság, a pozitív jellemi tulajdonságok, a szeretet és egymás megbecsülése munkál a lelkületükben.
Ez az egyetlen fénysugár, mely bevilágítja és élhetővé teszi embertelenséggel, igazságtalansággal, reménytelenséggel, szenvedéssel terhes földi létüket. Szemben a gazdag tőkésekkel, akik dőzsölő, fényűző életmódjuk megtartása érdekében még a gyermekeket is képesek rabszolgamunkára fogni. S a gazdag, gyarmatokat kiszipolyozó Anglia még akár 12 éves fiúkat is egészségromboló, testüket-lelküket gyötrő, kínzó, levegőtlen, mosodákban, piszkos gyárakban, sötét, fojtó légkörű bányákban dolgoztatni azért, hogy vagyonuk gyarapodjon, hatalmuk fenn maradjon.
Thackeray ebben a regényében is meglehetősen keményen fogalmaz: "az egész élet bitangság." Méltatói egyöntetűen állítják, hogy a jótollú, sőt remek stílusban író alkotó a kapitalizmus életformájának és erkölcseinek kegyetlen szatíráját fogalmazza meg ebben a könyvében. Véleményem szerint azonban ennek a műnek sokkal tágabb, általánosabb mondanivalója van, sokkal többet elmond, mint csupán egy adott társadalmi rendszer kritikáját. Olyan gondolatokat, bölcsességeket mond el, olyan szituációkat tár fel, amelyek örök érvényűek, s egyetlen korra nem szűkíthetők le. Olyan ma is megszívlelendő életelvek megerősítésére, illetve az ezzel ellenkezőktől való tartózkodásra hívja fel figyelmünket, amelyek ilyenkor, karácsony közeledtével is elgondolkoztathatnak bennünket.
Így akár karácsonyi ajándéknak is szánhatom eme sorokat, amiket e regény kapcsán papírra vetettem. E nagyregény a minden történelmi korban jelenlévő emberi természetnek egyfajta általános jellemzését nyújtja. Így tehát ma is érvényes. A hiúság minden kor emberére jellemző tulajdonság, ami káros az egyénre és társadalomra egyaránt. S az, hogy minden korban él, jelen van és működőképes, az még nem bizonyítja azt, hogy el kell fogadnunk. A kábítószer meg a bűnözés is ott volt, van és lesz is minden történelmi korban - mégsem mondhatjuk, hogy hasznos és helyes, csak azért, mert mindig is volt, van és sajnos lesz is.
S azok az emberek - akik bekerülnek a felsőbb arisztokrácia köreibe - pontosan ettől gazdagodnak, hájasodnak. Éppen ettől lesznek, a kapitalizmus szorító farkastörvényeitől válnak kíméletlen törtetőkké. S ezért kerülnek be a korrupció áramába, ahol megszűnik minden erkölcs és tisztesség, s egyedül a pénz az, ami innentől fogva vezérli, mozgatja őket. Egyedül a pénz, a gazdagodás törvénye irányítja életüket, viselkedésüket, magatartásukat.
Ez teszi őket aljassá, kegyetlenné, hazuggá, gyűlöletessé, gonosszá, s nem azért, mert eleve ilyennek születtek. Míg a szegények - még a bajban is - egymás gyámolítójaként, segítőjeként, a krisztusi szeretet megtartóiként és gyakorlóiként élik napjaikat. Keserű, de érzelmekben, szeretetben sokkal gazdagabb sorsukat. A szegény elesettek földönfutók, árvák, nincstelenek azért képesek életben maradni, méltóságukat megőrizni és felmagasztosulni, mert mindvégig az emberi jóság, a pozitív jellemi tulajdonságok, a szeretet és egymás megbecsülése munkál a lelkületükben.
Ez az egyetlen fénysugár, mely bevilágítja és élhetővé teszi embertelenséggel, igazságtalansággal, reménytelenséggel, szenvedéssel terhes földi létüket. Szemben a gazdag tőkésekkel, akik dőzsölő, fényűző életmódjuk megtartása érdekében még a gyermekeket is képesek rabszolgamunkára fogni. S a gazdag, gyarmatokat kiszipolyozó Anglia még akár 12 éves fiúkat is egészségromboló, testüket-lelküket gyötrő, kínzó, levegőtlen, mosodákban, piszkos gyárakban, sötét, fojtó légkörű bányákban dolgoztatni azért, hogy vagyonuk gyarapodjon, hatalmuk fenn maradjon.
Thackeray ebben a regényében is meglehetősen keményen fogalmaz: "az egész élet bitangság." Méltatói egyöntetűen állítják, hogy a jótollú, sőt remek stílusban író alkotó a kapitalizmus életformájának és erkölcseinek kegyetlen szatíráját fogalmazza meg ebben a könyvében. Véleményem szerint azonban ennek a műnek sokkal tágabb, általánosabb mondanivalója van, sokkal többet elmond, mint csupán egy adott társadalmi rendszer kritikáját. Olyan gondolatokat, bölcsességeket mond el, olyan szituációkat tár fel, amelyek örök érvényűek, s egyetlen korra nem szűkíthetők le. Olyan ma is megszívlelendő életelvek megerősítésére, illetve az ezzel ellenkezőktől való tartózkodásra hívja fel figyelmünket, amelyek ilyenkor, karácsony közeledtével is elgondolkoztathatnak bennünket. Így akár karácsonyi ajándéknak is szánhatom eme sorokat, amiket e regény kapcsán papírra vetettem. E nagyregény a minden történelmi korban jelenlévő emberi természetnek egyfajta általános jellemzését nyújtja. Így tehát ma is érvényes. A hiúság minden kor emberére jellemző tulajdonság, ami káros az egyénre és társadalomra egyaránt. S az, hogy minden korban él, jelen van és működőképes, az még nem bizonyítja azt, hogy el kell fogadnunk. A kábítószer meg a bűnözés is ott volt, van és lesz is minden történelmi korban - mégsem mondhatjuk, hogy hasznos és helyes, csak azért, mert mindig is volt, van és sajnos lesz is.
Mit üzen a mai embernek Thackeray?
A kérdésre érdekes módon egy kérdésből indulok ki, s azzal válaszolok. Elismerve mindezek káros voltát - az a kérdés: hogyan védekezzünk ellenük, s így pl. a hiúság elburjánzása és pusztító hatásai ellen is? Például azzal is, hogy nagy írók effajta művekkel ellenszenvessé, gúny tárgyává teszik, kipellengérezik az ilyen visszataszító emberi jellemvonásokat, többek között a hiúságot is. A nagy műveknek éppen az a sajátosságuk, hogy minden kornak mondanak valamit. Legfőképpen olyant, ami erkölcsünket, jellemünket, emberi tartásunkat igyekszik erősíteni.
Legfőképpen azt, hogy cselekedeteinket pozitív, helyes irányba fordítsa, hogy azok másoknak erkölcsi kárt ne okozzanak, mások életét ne gátolják vagy korlátozzák, hanem éppen hogy segítsék. S mindezt azok a művek tudják leginkább számunkra közvetíteni, amelyek nem okító, didaktikus módon, hanem a művészi szuggesztivítás meggyőző erejével, nem erőszakosan, de határozottan irányítják szemléletünket. Hogyan érdemes emberi módon, értékesen végigélni az életünket, s hogyan nem érdemes.
Az írók az általuk kiválasztott és ábrázolt életsorsokon keresztül mutatják be az olvasók számára, hogy mi az az életforma, amit feltétlenül kerülniük kell. Mik azok a gondolatok és elvek, amik tévutakra visznek. Mik azok a cselekedetek és tettek, amelyek előbb vagy utóbb tönkre tesznek bennünket, sőt másokat is. S végső soron romlásba, pusztulásba visznek minket is, környezetünket is. Az irodalmi remekművek (így ez a regény is) arra buzdítják és sarkallják a figyelmes olvasót, hogy a regénybeli jellemhibákkal, hibás vagy téves cselekedetekkel, viselkedésmódokkal szembesüljenek. S tartsanak önvizsgálatot - akár olvasás közben - vajon ők el- követnék-e mindezeket? Helyesnek, célravezetőnek tartják-e mindezeket?
S az olvasó okulva az ábrázolt szereplők tévedésein, hibás gondolkodásán, cselekedetein, ellenszenves érzésein és negatív jellemvonásain - olyan értékekkel, érzelmekkel és tudással gazdagítsa önmagát, embertársait, olyan értelmes tevékenységekkel töltse el földi évtizedeit, melyek feltétlenül hasznára, s következésképpen mások hasznára is válnak. Hogy olyan szellemiséggel, gondolkodásmóddal és értelmes tevékenységekkel kitöltött életet építsen fel magának, aminek végén nem a kiábrándulás, meghasonlás és lelkiismeret furdalás következik be, hanem a megnyugvás, a jól végzett, eredményes munka öröme tölti el az embert.
Úgy a munkahelyén, mind otthon a saját családjában. Ahol mindenekelőtt szeretetnek és a megbecsülésnek kell uralkodnia, anyagi helyzetétől teljesen függetlenül. A remekművek olyan pozitív, optimista, szerény és szeretetet teljes élet eltöltésére ösztönzik az olvasót, amit aztán nyugodt lelkiismerettel hagyhat hátra örökségül családtagjainak, gyermekeinek, unokáinak - egyszóval az utókornak.
Legfőképpen azt, hogy cselekedeteinket pozitív, helyes irányba fordítsa, hogy azok másoknak erkölcsi kárt ne okozzanak, mások életét ne gátolják vagy korlátozzák, hanem éppen hogy segítsék. S mindezt azok a művek tudják leginkább számunkra közvetíteni, amelyek nem okító, didaktikus módon, hanem a művészi szuggesztivítás meggyőző erejével, nem erőszakosan, de határozottan irányítják szemléletünket. Hogyan érdemes emberi módon, értékesen végigélni az életünket, s hogyan nem érdemes.
Az írók az általuk kiválasztott és ábrázolt életsorsokon keresztül mutatják be az olvasók számára, hogy mi az az életforma, amit feltétlenül kerülniük kell. Mik azok a gondolatok és elvek, amik tévutakra visznek. Mik azok a cselekedetek és tettek, amelyek előbb vagy utóbb tönkre tesznek bennünket, sőt másokat is. S végső soron romlásba, pusztulásba visznek minket is, környezetünket is. Az irodalmi remekművek (így ez a regény is) arra buzdítják és sarkallják a figyelmes olvasót, hogy a regénybeli jellemhibákkal, hibás vagy téves cselekedetekkel, viselkedésmódokkal szembesüljenek. S tartsanak önvizsgálatot - akár olvasás közben - vajon ők el- követnék-e mindezeket? Helyesnek, célravezetőnek tartják-e mindezeket?
S az olvasó okulva az ábrázolt szereplők tévedésein, hibás gondolkodásán, cselekedetein, ellenszenves érzésein és negatív jellemvonásain - olyan értékekkel, érzelmekkel és tudással gazdagítsa önmagát, embertársait, olyan értelmes tevékenységekkel töltse el földi évtizedeit, melyek feltétlenül hasznára, s következésképpen mások hasznára is válnak. Hogy olyan szellemiséggel, gondolkodásmóddal és értelmes tevékenységekkel kitöltött életet építsen fel magának, aminek végén nem a kiábrándulás, meghasonlás és lelkiismeret furdalás következik be, hanem a megnyugvás, a jól végzett, eredményes munka öröme tölti el az embert.
Úgy a munkahelyén, mind otthon a saját családjában. Ahol mindenekelőtt szeretetnek és a megbecsülésnek kell uralkodnia, anyagi helyzetétől teljesen függetlenül. A remekművek olyan pozitív, optimista, szerény és szeretetet teljes élet eltöltésére ösztönzik az olvasót, amit aztán nyugodt lelkiismerettel hagyhat hátra örökségül családtagjainak, gyermekeinek, unokáinak - egyszóval az utókornak.
Ennek elérésére azonban alkalmatlan az a személy, aki hiúságával, féktelen önzésével, a sznobizmussal, a könyökléssel, a törtetéssel, mások letiprásával igyekszik megteremteni saját életterét, előmozdítani érvényesülését. Aki minden áron és kizárólagosan a maga hasznára, a maga javára törekszik és cselekszik, s szüntelenül csakis önmaga előbbre jutásán munkálkodik, annak ez a tendencia előbb-utóbb szenvedélyévé válik, s először közvetlen környezetét, családját, majd önmagát kezdi rombolni. Egyáltalán nem arról van szó, hogy az ember - bármilyen korban - ne törődjön saját érvényesülésével, személyisége kibontakoztatásával!
"Tessék tudomásul venni, hogy világot az érdekek mozgatják" - jelentette ki Popper Péter. Tehát az még nem bűn, még csak nem is baj, ha valaki saját (s családja) érdekeit tartja szem előtt, s annak érdekében igyekszik minden tőle telhetőt megtenni egyénileg megválasztott törvényes és erkölcsös módszereivel. Azaz: önkéntesen, de nem önhatalmúan cselekszik. Igyekszik megtalálni és kimunkálni a személyisége számára legkedvezőbb, legmegfelelőbb célokat, utakat, módokat és cselekvéseket. Vagyis: nem várja a szájába a sült galambot. Nem várja tétlenül azt, hogy majd az ország éppen fennálló kormánya megmondja számára a tutit, s még a hozzá való utat is kitalálja. Az ugyanis nem erre való, nem ez a feladata.
A kormány feladata - több más között - polgárai életkörülményeinek szüntelen javítása, életszínvonaluk emelése, munkalehetőségeinek (nem munkahelyének) megteremtése, a törvényes rend biztosítása (az én felfogásom szerint.) Legfőbb szerepe és célja (normális esetben) az, hogy az ország megrakott, vagy hiányosan felszerelt szekerét a lehető legnagyobb fejlődés útján, illetve fejlődés felé irányítsa és vigye.
Mert a nevét is éppen innen kapta: irányít, kormányoz, de nem megoldja az emberek helyett azok összes problémáját. Ugyanúgy, ahogyan az autó kormánya irányítja az egész járművet és tartja biztonságosan vele a megfelelő irányt, de nem az vezeti az autót magát, hanem az ember. Ugyanúgy: az éppen adott, valóságos kormánynak is ugyanezt kell(ene) tennie az egész országgal, melynek szolgálnia köteles (az én maradi felfogásom szerint.) Ugyanúgy szolgálnia kell az embereket, az adott ország polgárait, mint a kormánykeréknek az autót, illetve annak vezetőjét.
A különbség az, hogy valóságos kormánynak, az ország irányítóinak tudnia kell azt, hogy hol kell nyílt pályán egyenesen közlekedni, hol és mikor, merrefelé szükséges bekanyarodni, viszont az autó kormánya csak eszköz lehet az ember, a vezető kezében. Olyan eszköz, mely önálló akarattal, tudattal nem rendelkezik, nem úgy, mint a valóságos, emberi kormány. Amelyik mindig tudja, illetve tudnia kellene: mindig előre kell és érdemes haladni, ám visszafordulni soha nem tanácsos. És azt is tudja, hogy mindenképpen a helyes úton muszáj előremenni.
Nem biztos, hogy mindig száguldva, de mindenképpen józanul, megfontoltan, hogy az a bizonyos szekér nehogy az árokba forduljon. A kormány és az állampolgár viszonya normális körülmények közt olyan, mint a szülő és gyermeke közti viszony: nem helyette gondolkodik és cselekszik, hanem mindebben segíti őt. Ha szükséges: áldozatot vállal, de nem önmagáért, hanem érte.
Nem biztos, hogy mindig száguldva, de mindenképpen józanul, megfontoltan, hogy az a bizonyos szekér nehogy az árokba forduljon. A kormány és az állampolgár viszonya normális körülmények közt olyan, mint a szülő és gyermeke közti viszony: nem helyette gondolkodik és cselekszik, hanem mindebben segíti őt. Ha szükséges: áldozatot vállal, de nem önmagáért, hanem érte.
Nem önpusztító módon, hanem nemes szolgálatot teljesítve. Megadja a lehetőségeket, a szükséges instrukciókat (még a zsebpénzt is) de nem helyette oldja meg az ő feladatait. Ám arra vigyáznia kell, hogy minden gyermekével egyaránt igazságosan és szigorral szeretve bánjon. Mert a jó szülő sem kivételezik egyetlen gyermekével sem, mint ahogy a jó kormány sem kivételezik egyetlen állampolgárával sem.
A sokat emlegetett közteherviselés korántsem azt jelenti, hogy egyforma bánásmóddal jár el az országos vezetés minden állampolgárával (gyermekével) szemben, hanem azt, hogy kinek-kinek anyagi-, és szociális helyzetétől függően segít! Az egyforma bánásmód nem lehet igazságos egy sokféle helyzetű, születésű, anyagi, szociális és egészségügyi viszonyok közt élő tarka, sokféleképpen differenciált, színes (és legtöbbször soknemzetiségű) társadalomban.
A különböző, differenciált bánásmód egyáltalán nem jelent kivételezést, sőt! Kivételezést, igazságtalanságot éppenhogy az egyenlő, egyforma bánásmód jelent(ene.) Ennek egyik megnyilvánulási formája az, ha pl. mindenki ugyanannyi adót fizetne, ami tarthatatlan és igazságtalan. És ezt már Mátyás király is jól tudta - így nem követelt ugyanannyi adót a gazdagoktól, a módosabbaktól, mint a szegényektől. De mindenkinek egyaránt kellett adóznia!
A kormányzat minden egyes állampolgárától csakis annyit várhat el viszont, amennyire őt a fenti okok, továbbá egyéni képességei és jövedelme alkalmassá teszik őt. Ha mindez oda-vissza működne itt nálunk, akkor közel sem lenne országunkban ennyi hajléktalan és munkanélküli. Legtöbben ugyanis nem önhibájukból kerültek eme sanyarú helyzetbe. Nem kell ahhoz semmiféle adókulcs és besorolás, hogy a társadalmi igazságérzet ne boruljon fel, s a nyugalom, a béke akár a legkülönbözőbb hitű, jövedelmű és felfogású emberek között fenn maradhasson.
Csak egyetlen kulcs kell: csupán a józan igazságérzet, a jó arányérzék, a megbecsülés és a szeretet. No meg az, hogy a miniszter szó jelentésével is tisztában legyen az, aki arra a posztra kerül. Annak ugyanis eredetileg szolgáló a jelentése...Persze nem kell ehhez egy miniszternek aszkétának lennie. Élje csak nyugodtan, békésen a magánéletét, élvezze az életét, egyen-igyon, művelődjön, utazzon (mint ahogyan a fergeteges magyar vígjáték főhőse is tette a "Miniszter félrelép" című filmben) de mindezt anélkül tegye, hogy az adófizető népnek bármi kára származzon belőle.
A kormány és annak miniszterei tehát normális esetben a fenti elvek, kritériumok szerint kellene, hogy eljárjanak, működjenek az egyének (s ne csak a maguk) javára. Az állampolgár azonban ne csak elvárjon és a tenyerét tartsa, hanem tegyen meg a maga területén minden tőle telhetőt! De ne oly módon, ne oly stílusban, hogy azzal bárkinek is kárt okozzon. Ne úgy, hogy mindezzel bárkit is érzelmileg elhanyagoljon, saját magát és másokat is pusztulásba, romlásba taszítsa. Tegye mindezt úgy, hogy indulatoktól, jellemtelenségtől, bűntől, szélhámosságtól, bosszúvágytól mentes legyen minden tette.
Arra törekedjen, hogy az őt mozgató önzés helyett megtalálja a helyes arányt: olyan tevékenységekkel töltse napjait, amelyek úgy segítik elő a saját önmegvalósítását, képességeinek kibontakoztatását, hogy mindezzel másoknak is örömöt szerez. Hogy mindezzel mások előbbrejutását is előmozdítja, mások életét is szebbé teszi. Bizony, ez nem könnyű feladat.
"Az Én, az ego mely az elszakítottság illúziójában él, beteggé teszi az embert. Az öntudat viszont egészséges." - írja a német Kurt Tepperwein orvos-író, egyetemi tanár a lélek és test harmóniájáról szóló nagyszerű könyvében. Az énszeretete (énimádata) által elnyomott, felfokozott hiúsága által irányított egoista ember viszont kontrollálatlan cselekedéssorozata következtében végső soron csakis károkat okoz. Cselekedetei többek között saját ás mások személyiségének megbomlását, elferdülését, élethelyzetek megromlását, pusztulását eredményezik.
Ahelyett, hogy az egyén önismeretének fejlesztésével azon tépelődne, arra törekedne, hogy képességeinek megfelelő foglalkozást találjon magának - mindent felrúgva gátlástalanul nyomul a felső tízezer körei felé, hogy oda minden áron bejusson. S ha ez már sikerült - onnantól már csak egyetlen dolog a fontos: minél tovább ott maradni, megtartani a keservesen kiküzdött és megszerzett státuszt. Minden napjában, mindennapi életében az ottani szokásrend mesterhármasa szerint gondolkodni és cselekedni: magamutogatás, hivalkodó tetszelgés és bájolgás mindenki előtt.
A sokat emlegetett közteherviselés korántsem azt jelenti, hogy egyforma bánásmóddal jár el az országos vezetés minden állampolgárával (gyermekével) szemben, hanem azt, hogy kinek-kinek anyagi-, és szociális helyzetétől függően segít! Az egyforma bánásmód nem lehet igazságos egy sokféle helyzetű, születésű, anyagi, szociális és egészségügyi viszonyok közt élő tarka, sokféleképpen differenciált, színes (és legtöbbször soknemzetiségű) társadalomban.
A különböző, differenciált bánásmód egyáltalán nem jelent kivételezést, sőt! Kivételezést, igazságtalanságot éppenhogy az egyenlő, egyforma bánásmód jelent(ene.) Ennek egyik megnyilvánulási formája az, ha pl. mindenki ugyanannyi adót fizetne, ami tarthatatlan és igazságtalan. És ezt már Mátyás király is jól tudta - így nem követelt ugyanannyi adót a gazdagoktól, a módosabbaktól, mint a szegényektől. De mindenkinek egyaránt kellett adóznia!
A kormányzat minden egyes állampolgárától csakis annyit várhat el viszont, amennyire őt a fenti okok, továbbá egyéni képességei és jövedelme alkalmassá teszik őt. Ha mindez oda-vissza működne itt nálunk, akkor közel sem lenne országunkban ennyi hajléktalan és munkanélküli. Legtöbben ugyanis nem önhibájukból kerültek eme sanyarú helyzetbe. Nem kell ahhoz semmiféle adókulcs és besorolás, hogy a társadalmi igazságérzet ne boruljon fel, s a nyugalom, a béke akár a legkülönbözőbb hitű, jövedelmű és felfogású emberek között fenn maradhasson.
Csak egyetlen kulcs kell: csupán a józan igazságérzet, a jó arányérzék, a megbecsülés és a szeretet. No meg az, hogy a miniszter szó jelentésével is tisztában legyen az, aki arra a posztra kerül. Annak ugyanis eredetileg szolgáló a jelentése...Persze nem kell ehhez egy miniszternek aszkétának lennie. Élje csak nyugodtan, békésen a magánéletét, élvezze az életét, egyen-igyon, művelődjön, utazzon (mint ahogyan a fergeteges magyar vígjáték főhőse is tette a "Miniszter félrelép" című filmben) de mindezt anélkül tegye, hogy az adófizető népnek bármi kára származzon belőle.
A kormány és annak miniszterei tehát normális esetben a fenti elvek, kritériumok szerint kellene, hogy eljárjanak, működjenek az egyének (s ne csak a maguk) javára. Az állampolgár azonban ne csak elvárjon és a tenyerét tartsa, hanem tegyen meg a maga területén minden tőle telhetőt! De ne oly módon, ne oly stílusban, hogy azzal bárkinek is kárt okozzon. Ne úgy, hogy mindezzel bárkit is érzelmileg elhanyagoljon, saját magát és másokat is pusztulásba, romlásba taszítsa. Tegye mindezt úgy, hogy indulatoktól, jellemtelenségtől, bűntől, szélhámosságtól, bosszúvágytól mentes legyen minden tette.
Arra törekedjen, hogy az őt mozgató önzés helyett megtalálja a helyes arányt: olyan tevékenységekkel töltse napjait, amelyek úgy segítik elő a saját önmegvalósítását, képességeinek kibontakoztatását, hogy mindezzel másoknak is örömöt szerez. Hogy mindezzel mások előbbrejutását is előmozdítja, mások életét is szebbé teszi. Bizony, ez nem könnyű feladat.
"Az Én, az ego mely az elszakítottság illúziójában él, beteggé teszi az embert. Az öntudat viszont egészséges." - írja a német Kurt Tepperwein orvos-író, egyetemi tanár a lélek és test harmóniájáról szóló nagyszerű könyvében. Az énszeretete (énimádata) által elnyomott, felfokozott hiúsága által irányított egoista ember viszont kontrollálatlan cselekedéssorozata következtében végső soron csakis károkat okoz. Cselekedetei többek között saját ás mások személyiségének megbomlását, elferdülését, élethelyzetek megromlását, pusztulását eredményezik.
Ahelyett, hogy az egyén önismeretének fejlesztésével azon tépelődne, arra törekedne, hogy képességeinek megfelelő foglalkozást találjon magának - mindent felrúgva gátlástalanul nyomul a felső tízezer körei felé, hogy oda minden áron bejusson. S ha ez már sikerült - onnantól már csak egyetlen dolog a fontos: minél tovább ott maradni, megtartani a keservesen kiküzdött és megszerzett státuszt. Minden napjában, mindennapi életében az ottani szokásrend mesterhármasa szerint gondolkodni és cselekedni: magamutogatás, hivalkodó tetszelgés és bájolgás mindenki előtt. Hogyan ábrázolja mindezt Thackeray a regényben?
Elfogadni a játékszabályokat, melyekben nincs egyénieskedés. Onnantól megszűnik a személyiség és jellem. Az ottani viselkedés minden formáját csakis egyetlen viselkedésminta irányítja. Egyfajta alkalmazkodás az irányító erő, a fő szempont. Ez az, ami egyaránt megszabja a sznobizmus legügyesebb, legravaszabb eszközeinek felhasználását a gyakorlatban. Előtérbe helyezi, sőt megköveteli a talpnyalást, a hízelkedést, a bókolás legkifinomultabb, legravaszabb módszereinek kivitelezését.
Mindezeket a törekvéseket, szokásokat egy meglehetősen visszataszító és gátlástalan emberi tulajdonság, a hiúság motiválja, sodorja egyetlen irányba, az érvényesülés irányába. Ebben a jellemvonásban sűríthető, foglalható össze az illető személyiség minden törekvése. Ez az, ami megszabja ezek után viselkedését, cselekedetét, felkutatott, illetve kialakult kapcsolatait, érzéseit, gondolatait, terveit.
Ennek a káros és undorító, emberi jellemvonásnak a természetrajzát legfőképpen a főhősnő, Rebecca ("a legvonzóbb szélhámos, az éneklő, mosolygó és ámító szirén") személyén és cselekedetein, ármánykodásain át mutatja be az író. (Reese Witherspoon alakította a rámenős fehérnépet a 2004-es, már sokadik angol filmváltozatban. A fenti képen jobbra kelleti magát a Sir Pittet megszemélyesítő Bob Hoskins oldalán.)
Az efféle negatív tulajdonsággal rendelkező személyiség s az általa képviselt erőszakos viselkedése sajnos ma is szedi áldozatait. Ma is változatlanul tesz tönkre emberi sorsokat, akárcsak annak idején. Részben a magáét, a hiú, törtető emberét, részben a közvetlen környezetében élőkét. A hiú ember egyik legfontosabb tulajdonsága - az önismeret teljes hiánya, a helytelen ítélőképesség - a hányatott gyermekkorral, de művészvénával is megáldott Becky Sharp kisasszonyra is fölöttébb érvényes.
Táncosnő édesanyjának és festő apjának könnyelmű, léha életmódja, keserű családi háttere némileg magyarázza ugyan, de semmiképpen nem menti fel őt ama vád alól, hogy saját hiúságát felnőtt élete vezérfonalává tegye. Számító jellemmel és haszonleső lélekkel szemléli embertársait, s élete végéig könnyelmű kalandoréletet folytat. Ennek az életformának aztán - mint a könyvben láthatjuk - meg is lesz aztán a megfelelő következménye.
Lám, ott van egykori barátnője, Emília Sedley, akit az író az ő ellenpólusaként ábrázol a regényben. (Akit egyébként saját feleségéről mintázott.) Aki reprezentálja azt, hogy az ettől eltérő életfelfogás, a becstelen eszközök mellőzése a jóval szerényebb, szegényesebb, de boldog családi életet hozhatja el egy asszony számára. A tiszta Emília és az önző Becky egymástól eltérő kontrasztja, különbözőképpen alakuló személyisége és ennek folytán különböző életútja párhuzamosan vonul végig a regényen.
Mindketten ugyanolyan színvonalú, jó nevelést kaptak Pinkerton kisasszony kitűnő, középfokú anglikán nőnevelő intézményében, mégis merőben más életutat választottak, majd jártak be onnan kikerülve. Spekulációktól tönkrement, elszegényedett apja, beteg édesanyja, a családi nyomor Emiliát nem sújtotta porba. Őt nem züllesztette el, nem tette tönkre, mint volt iskolatársát. Néki sikerült szerény, türelmes, szeretetteljes egyéniségével elérnie boldogságát, Beckynek azonban nem.
Helyes gondolkodásmóddal, türelemmel és szorgalommal talán még híres énekesnő vagy elismert festő, grafikus is válhatott volna belőle, ám ő nem ezt az utat választotta. Jobban vonzotta az ígéretes, káprázatos gazdagság, a fény, a csillogás, a nagyvilági élet, aminek elérése - úgy hitte - könnyebben elérhető, simább és kevesebb küszködéssel és munkával jár. Ebben azonban súlyosan tévedett. Szűklátó módon, eufórikus kábulatában elfelejtette azt, hogy az úri osztályba nem bekerülni, bejutni, betörni kell, hanem egyenesen oda kell születni!
Máskülönben igazán soha nem fogadják be. Több évi szívós erőfeszítésével eljut ugyan a legmagasabb körökig: még a király is kegyeibe fogadja. Gátlástalan, hajszolt útjának végén azonban keserű önmarcangolás, idegkimerültség, családja széthullása, gyermeke elvesztése, elmérgesedett rokoni és baráti viszonyok, teljes elidegenedés, értelmetlen vegetálás, mellőzöttség, alkoholizmus uralja már értelmetlen vegetálásba torkolló magányos létét.
"Tudjuk, hogy a siker ritka és lassú, a bukás azonban gyors és könnyű" - summázza az író az idős korában már szánalmas, ám a látszatot most is minden áron fenntartó, szegényes és beteges életvitelt folytató könnyelmű hölgy pályafutását. Az ekkorra már adósságaiból ki sem látszó, önsajnálatában vergődő özvegy képmutató módon mindenféle jámbor cselekedetekkel, jótékonykodással és ájtatoskodással próbálja elfedni, túlélni unalmas napjait. Megelégedik már azzal is, ha előkelő baráti körében méltatlanul megrágalmazott asszonynak tekintik. Egykori rokonai, barátai előtt azonban lesüti szemét, ha vélük találkozik, akik viszont igyekszenek messze elkerülni a romlott és hazudozó, feslett nőszemélyt.
Egyik rokona, Lady Jane, aki különösen nem állhatja, e szavakkal minősíti őt: "Gonosz hízelgésével, álnokságával meglazítja a legszentebb kötelékeket is. Megcsalta az urát, mint ahogy mindenkit, lelke fekete a hiúságtól léhaságtól, reszketek, ha hozzáérek. Óvom a gyermekeimet is bűnös tekintetétől." Mert hát a "mértéktelen önszeretet a legszörnyűbb bűnökhöz vezet" - jegyzi meg egykori barátnője fia, Georg Osborne (a képen jobbra) egyik levelében.
S hogyan tekint az előkelő, úri társadalom mindezekre a bűnökre? Szintén képmutató módon! Thackeray nem is rejti véka alá gunyoros, szarkasztikus véleményét: "Az erkölcsös világ, amelynek talán nincs is különösebb kifogása a bűn ellen, leküzdhetetlenül irtózik attól, hogy a bűnt nevén nevezzék. Vannak dolgok, amiket jól ismerünk és magunk is megteszünk a Hiúság Vásárában, bár sohasem beszélünk róluk."
Az efféle negatív tulajdonsággal rendelkező személyiség s az általa képviselt erőszakos viselkedése sajnos ma is szedi áldozatait. Ma is változatlanul tesz tönkre emberi sorsokat, akárcsak annak idején. Részben a magáét, a hiú, törtető emberét, részben a közvetlen környezetében élőkét. A hiú ember egyik legfontosabb tulajdonsága - az önismeret teljes hiánya, a helytelen ítélőképesség - a hányatott gyermekkorral, de művészvénával is megáldott Becky Sharp kisasszonyra is fölöttébb érvényes.
Táncosnő édesanyjának és festő apjának könnyelmű, léha életmódja, keserű családi háttere némileg magyarázza ugyan, de semmiképpen nem menti fel őt ama vád alól, hogy saját hiúságát felnőtt élete vezérfonalává tegye. Számító jellemmel és haszonleső lélekkel szemléli embertársait, s élete végéig könnyelmű kalandoréletet folytat. Ennek az életformának aztán - mint a könyvben láthatjuk - meg is lesz aztán a megfelelő következménye. Lám, ott van egykori barátnője, Emília Sedley, akit az író az ő ellenpólusaként ábrázol a regényben. (Akit egyébként saját feleségéről mintázott.) Aki reprezentálja azt, hogy az ettől eltérő életfelfogás, a becstelen eszközök mellőzése a jóval szerényebb, szegényesebb, de boldog családi életet hozhatja el egy asszony számára. A tiszta Emília és az önző Becky egymástól eltérő kontrasztja, különbözőképpen alakuló személyisége és ennek folytán különböző életútja párhuzamosan vonul végig a regényen. Mindketten ugyanolyan színvonalú, jó nevelést kaptak Pinkerton kisasszony kitűnő, középfokú anglikán nőnevelő intézményében, mégis merőben más életutat választottak, majd jártak be onnan kikerülve. Spekulációktól tönkrement, elszegényedett apja, beteg édesanyja, a családi nyomor Emiliát nem sújtotta porba. Őt nem züllesztette el, nem tette tönkre, mint volt iskolatársát. Néki sikerült szerény, türelmes, szeretetteljes egyéniségével elérnie boldogságát, Beckynek azonban nem.
Helyes gondolkodásmóddal, türelemmel és szorgalommal talán még híres énekesnő vagy elismert festő, grafikus is válhatott volna belőle, ám ő nem ezt az utat választotta. Jobban vonzotta az ígéretes, káprázatos gazdagság, a fény, a csillogás, a nagyvilági élet, aminek elérése - úgy hitte - könnyebben elérhető, simább és kevesebb küszködéssel és munkával jár. Ebben azonban súlyosan tévedett. Szűklátó módon, eufórikus kábulatában elfelejtette azt, hogy az úri osztályba nem bekerülni, bejutni, betörni kell, hanem egyenesen oda kell születni!
Máskülönben igazán soha nem fogadják be. Több évi szívós erőfeszítésével eljut ugyan a legmagasabb körökig: még a király is kegyeibe fogadja. Gátlástalan, hajszolt útjának végén azonban keserű önmarcangolás, idegkimerültség, családja széthullása, gyermeke elvesztése, elmérgesedett rokoni és baráti viszonyok, teljes elidegenedés, értelmetlen vegetálás, mellőzöttség, alkoholizmus uralja már értelmetlen vegetálásba torkolló magányos létét.
"Tudjuk, hogy a siker ritka és lassú, a bukás azonban gyors és könnyű" - summázza az író az idős korában már szánalmas, ám a látszatot most is minden áron fenntartó, szegényes és beteges életvitelt folytató könnyelmű hölgy pályafutását. Az ekkorra már adósságaiból ki sem látszó, önsajnálatában vergődő özvegy képmutató módon mindenféle jámbor cselekedetekkel, jótékonykodással és ájtatoskodással próbálja elfedni, túlélni unalmas napjait. Megelégedik már azzal is, ha előkelő baráti körében méltatlanul megrágalmazott asszonynak tekintik. Egykori rokonai, barátai előtt azonban lesüti szemét, ha vélük találkozik, akik viszont igyekszenek messze elkerülni a romlott és hazudozó, feslett nőszemélyt.
Egyik rokona, Lady Jane, aki különösen nem állhatja, e szavakkal minősíti őt: "Gonosz hízelgésével, álnokságával meglazítja a legszentebb kötelékeket is. Megcsalta az urát, mint ahogy mindenkit, lelke fekete a hiúságtól léhaságtól, reszketek, ha hozzáérek. Óvom a gyermekeimet is bűnös tekintetétől." Mert hát a "mértéktelen önszeretet a legszörnyűbb bűnökhöz vezet" - jegyzi meg egykori barátnője fia, Georg Osborne (a képen jobbra) egyik levelében.
S hogyan tekint az előkelő, úri társadalom mindezekre a bűnökre? Szintén képmutató módon! Thackeray nem is rejti véka alá gunyoros, szarkasztikus véleményét: "Az erkölcsös világ, amelynek talán nincs is különösebb kifogása a bűn ellen, leküzdhetetlenül irtózik attól, hogy a bűnt nevén nevezzék. Vannak dolgok, amiket jól ismerünk és magunk is megteszünk a Hiúság Vásárában, bár sohasem beszélünk róluk."
Ebben a világban a hiúságuktól elszédült szereplők úgy viselkednek, mint a lámpafénytől elkábult, abba belerepülő s ott elpusztuló bogarak és lepkék. Kezdettől fogva olyan öngyilkos-jelöltek ők, amelyről talán maguk nem is tudnak, vagy nem óhajtanak tudomást venni. Ebben a világban a becsület, a tisztesség, az alapvető és tiszta emberi értékek mind háttérbe szorulnak, elhomályosodnak, semmivé válnak.
Abban az eszeveszett küzdelemben, amely a rangért, az előbbre jutásért, a meggazdagodásért, a vagyon elismertetéséért folyik - az emberi hiúság a döntő tényező. A hatalomra éhes törekvések, torzsalkodások tengelyében a hiúság adok-veszek vásári portékává válik: ezért mindent fel lehet áldozni, ezért bármit be lehet cserélni, ezért bármit meg lehet venni. S mindezt azért, hogy minket is gazdagnak, módosnak tartsanak, az úri körökhöz tartozónak könyveljenek el.
"A Hiúság Vására rendkívül hiú, komisz, ostoba hely, telve mindenféle szélhámossággal, álnoksággal és képmutatással" - jellemzi lakonikusan az író ezt a zsivajgó tülekedést. Majd a regény egy későbbi részében Lord Steyne vágja oda mérgesen Beckynek, aki szándékait hangsúlyozza az elismert, befolyásos nagyúrnak: "Nincs pénze, de versenyezni akar azokkal, akiknek van? Maga kis szerény cseréplábas, együtt akar úszni a folyón a nagy rézüstökkel. Maga is olyan mint minden asszony, olyan után epekedik, amit nem érdemes megszerezni. Ráadásul eközben jól meg is fogják magát gyötörni a többi nők, majd meglátja!"
Az sem véletlen, hogy Thackeray írói munkásságában a hiúság mellett a sznobizmus - az emberi képmutatásnak egy sajátságos és nem kevésbé undorító formája - iránt is keményen felemelte hangját. Külön kötetet szentelt ennek a negatív emberi tulajdonságnak a Sznobok könyve című esszégyűjteményében. E két emberi jellemvonás nagyon is hasonlít egymáshoz! És éppen ezért mindkettő megérdemli, hogy maró gúny tárgya és témája legyen. A lényegük ugyanis teljesen azonos: mindegyik csakis arra "való", csakis arra alkalmas, hogy egy-egy személyiség a képmutatást, az ámítást gyakorolja velük. Azaz saját egyéniségét sokkal jobb színben tüntesse fel, fogadtassa el, mint amilyen valójában.
![VAS ISTVÁN [A MAGYAR IRODALOM ARCKÉPCSARNOKA]](https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn%3AANd9GcTvX6nZ_JUoVQZaQT7PjZAKuf3lgGj0O7i3N8oqz7lwetkTWvcF&usqp=CAU)
Jómagam Vas István remek fordításában olvastam a regényt, s rögtön megkapott a magyar szöveg szatirikus, ironikus elemeket világosan megfogalmazó, romantikus részleteket pedig poétikusan érzékeltető választékos szóhasználata. Mindvégig érezhető a majd ezer oldalas regény sorain, hogy ez a munka egy kiváló magyar költő műfordítása.
Ennek érzékeltetésére hadd emeljek ki egy rövid részletet, mely finom humorával szinte arra késztet bennünket, hogy megfeledkezzünk arról: itt egy angolból-magyarra fordításról van szó. Azt is mondhatnánk, hogy ez esetben tulajdonképpen a fordító hamvas humorával találkozunk: Rebecca - miután levelet diktált férjének, Rawdonnak - átnézte azt helyesírási szempontból. "Ó, te öreg fiúcska, az "egyebet" nem két té-vel írják, viszont a"haraggal" azt két gé-vel..." No, lám - itt a magyarítás humora.
Abban az eszeveszett küzdelemben, amely a rangért, az előbbre jutásért, a meggazdagodásért, a vagyon elismertetéséért folyik - az emberi hiúság a döntő tényező. A hatalomra éhes törekvések, torzsalkodások tengelyében a hiúság adok-veszek vásári portékává válik: ezért mindent fel lehet áldozni, ezért bármit be lehet cserélni, ezért bármit meg lehet venni. S mindezt azért, hogy minket is gazdagnak, módosnak tartsanak, az úri körökhöz tartozónak könyveljenek el.
"A Hiúság Vására rendkívül hiú, komisz, ostoba hely, telve mindenféle szélhámossággal, álnoksággal és képmutatással" - jellemzi lakonikusan az író ezt a zsivajgó tülekedést. Majd a regény egy későbbi részében Lord Steyne vágja oda mérgesen Beckynek, aki szándékait hangsúlyozza az elismert, befolyásos nagyúrnak: "Nincs pénze, de versenyezni akar azokkal, akiknek van? Maga kis szerény cseréplábas, együtt akar úszni a folyón a nagy rézüstökkel. Maga is olyan mint minden asszony, olyan után epekedik, amit nem érdemes megszerezni. Ráadásul eközben jól meg is fogják magát gyötörni a többi nők, majd meglátja!"
Az sem véletlen, hogy Thackeray írói munkásságában a hiúság mellett a sznobizmus - az emberi képmutatásnak egy sajátságos és nem kevésbé undorító formája - iránt is keményen felemelte hangját. Külön kötetet szentelt ennek a negatív emberi tulajdonságnak a Sznobok könyve című esszégyűjteményében. E két emberi jellemvonás nagyon is hasonlít egymáshoz! És éppen ezért mindkettő megérdemli, hogy maró gúny tárgya és témája legyen. A lényegük ugyanis teljesen azonos: mindegyik csakis arra "való", csakis arra alkalmas, hogy egy-egy személyiség a képmutatást, az ámítást gyakorolja velük. Azaz saját egyéniségét sokkal jobb színben tüntesse fel, fogadtassa el, mint amilyen valójában.
Ennek érzékeltetésére hadd emeljek ki egy rövid részletet, mely finom humorával szinte arra késztet bennünket, hogy megfeledkezzünk arról: itt egy angolból-magyarra fordításról van szó. Azt is mondhatnánk, hogy ez esetben tulajdonképpen a fordító hamvas humorával találkozunk: Rebecca - miután levelet diktált férjének, Rawdonnak - átnézte azt helyesírási szempontból. "Ó, te öreg fiúcska, az "egyebet" nem két té-vel írják, viszont a"haraggal" azt két gé-vel..." No, lám - itt a magyarítás humora.
A Hiúság vására - napjainkban
És most jöjjön a legfontosabb kérdés: hogyan alakult át, milyen lett mára a hajdani angliai Hiúság vására? Milyen új módszerekkel, eszközökkel töltődött fel ez a "mozgalom" a szigetországból átkerülve a kontinensre? S kivált hogyan működik itt nálunk, kis hazánkban a 21. század elején? Hogyan változott jellegében, tartalmában, s színeződött át magyar sajátosságokkal ez az emberi hiúság diktálta erőszakos törekvés, és vajon hányan és kik hódolnak ma itt nálunk ennek a szenvedélynek?
Élnek-e, működnek-e minálunk is Beckyhez hasonló "szerény cseréplábasok" akik minimális emberi, szakmai tehetséggel, jelentéktelen tudással, de annál nagyobb erőszakossággal törnek céljuk felé? S változott-e egyáltalán ennek a nyüzsgő, vásári forgatagnak az eladó-, és vevőköre, valamint annak célja a történelem során?
Ami azt illeti, az eladó-, és vevőkör változott, átalakult. De a vásár célja ma is ugyanaz maradt itt, nálunk is, mint majd kétszáz évvel ezelőtt Angliában: bekerülni bármi áron a gazdagok közé, vagy ahogy most mondják, a felső tízezer körébe, ott elismertetni magunkat, s a tőke, a vagyon mind nagyobb növelésével megszilárdítani eme kaszthoz való tartozásunkat. A legsajátosabb a magyar hiúság vásárában az, hogy sokan - nemtől, felekezettől, foglalkozástól és tehetségtől függetlenül - a politikán keresztül óhajtanak betörni a gazdagok csillogó (vagy annak tűnő) világába.
Képviselői mandátumok begyűjtésével, földek, erdők, ingatlanok tulajdonjogának, a hatalomhoz közelálló kapcsolatok megszerzésével és kiépítésével, elnökségi tagságokkal, addigi elveik feladásával pozíciókat, formális tisztségeket, jó állásokat megszerezni, ahol csekély fizikai vagy szellemi erőfeszítést kell nyújtani, ám egyre több és több jövedelemhez lehet hozzájutni. Sokan a politikai státuszukat, az e területen megszerzett rangjukat mintegy védőhálóként használják saját munkahelyük, állásuk megtartására.
Aki az éppen regnáló kormány, az éppen hatalmon lévő párt szekértolója az már bizonyos lehet abban, hogy a hatósági, pénzügyi szervek nem fogják zargatni ott, azon a helyen, ahová történetesen éppen a fennálló hatalom helyezte őt. Sőt, látható vagy kevésbé látható elkötelezettségükkel, hűségnyilatkozatuk jelképes aláírásával újabb és újabb lehetőségekhez, pozíciókhoz jutnak. Fontos szempont az is, hogy a kiírt (vagy ki nem írt) pályázatok közül mindenképpen azokat kell megnyerni, amelyek a legtöbbet hozzák a konyhára, illetve szobára...
Egyébként a pályázatok, jól menő vállalkozások elnyerésével nem lenne probléma, ha a győztes körbe nem mindig feltűnően ugyanazok futnának be, akik közel állnak a tűzhöz, akik jó kapcsolatokkal rendelkeznek, nem pedig azok, akik kevésbé törtetőek, kevésbé hiúak. A baj ott van, hogy ilyen esetekben is a kapcsolatrendszer dönt, nem pedig a szaktudás, a tehetség, a színvonalasabb munka. Így aztán nem csoda, ha egy-egy beruházás után ezernyi korrigálás, javítás következik, amit már egy másik cégre bíznak, s ami aztán újabb súlyos millókba kerül. Ez is egyik káros következménye a hazai hiúság vásárának, a kevésbé tehetségesek előtérbe nyomulásának.
Élnek-e, működnek-e minálunk is Beckyhez hasonló "szerény cseréplábasok" akik minimális emberi, szakmai tehetséggel, jelentéktelen tudással, de annál nagyobb erőszakossággal törnek céljuk felé? S változott-e egyáltalán ennek a nyüzsgő, vásári forgatagnak az eladó-, és vevőköre, valamint annak célja a történelem során?
Ami azt illeti, az eladó-, és vevőkör változott, átalakult. De a vásár célja ma is ugyanaz maradt itt, nálunk is, mint majd kétszáz évvel ezelőtt Angliában: bekerülni bármi áron a gazdagok közé, vagy ahogy most mondják, a felső tízezer körébe, ott elismertetni magunkat, s a tőke, a vagyon mind nagyobb növelésével megszilárdítani eme kaszthoz való tartozásunkat. A legsajátosabb a magyar hiúság vásárában az, hogy sokan - nemtől, felekezettől, foglalkozástól és tehetségtől függetlenül - a politikán keresztül óhajtanak betörni a gazdagok csillogó (vagy annak tűnő) világába.
Képviselői mandátumok begyűjtésével, földek, erdők, ingatlanok tulajdonjogának, a hatalomhoz közelálló kapcsolatok megszerzésével és kiépítésével, elnökségi tagságokkal, addigi elveik feladásával pozíciókat, formális tisztségeket, jó állásokat megszerezni, ahol csekély fizikai vagy szellemi erőfeszítést kell nyújtani, ám egyre több és több jövedelemhez lehet hozzájutni. Sokan a politikai státuszukat, az e területen megszerzett rangjukat mintegy védőhálóként használják saját munkahelyük, állásuk megtartására.
Aki az éppen regnáló kormány, az éppen hatalmon lévő párt szekértolója az már bizonyos lehet abban, hogy a hatósági, pénzügyi szervek nem fogják zargatni ott, azon a helyen, ahová történetesen éppen a fennálló hatalom helyezte őt. Sőt, látható vagy kevésbé látható elkötelezettségükkel, hűségnyilatkozatuk jelképes aláírásával újabb és újabb lehetőségekhez, pozíciókhoz jutnak. Fontos szempont az is, hogy a kiírt (vagy ki nem írt) pályázatok közül mindenképpen azokat kell megnyerni, amelyek a legtöbbet hozzák a konyhára, illetve szobára...
Egyébként a pályázatok, jól menő vállalkozások elnyerésével nem lenne probléma, ha a győztes körbe nem mindig feltűnően ugyanazok futnának be, akik közel állnak a tűzhöz, akik jó kapcsolatokkal rendelkeznek, nem pedig azok, akik kevésbé törtetőek, kevésbé hiúak. A baj ott van, hogy ilyen esetekben is a kapcsolatrendszer dönt, nem pedig a szaktudás, a tehetség, a színvonalasabb munka. Így aztán nem csoda, ha egy-egy beruházás után ezernyi korrigálás, javítás következik, amit már egy másik cégre bíznak, s ami aztán újabb súlyos millókba kerül. Ez is egyik káros következménye a hazai hiúság vásárának, a kevésbé tehetségesek előtérbe nyomulásának.
A kevésbé tehetségesek, vagy éppen tehetségtelenek hiú előrenyomulásának, szerepeltetésének lehetünk tanúi a hazai médiában is. Szinte kivételnek számít, ha valóban odavaló, tehetséges, felkészültsége alapján rátermett, a néző által is elismert, értékes személyiség kerül egy-egy tv-műsor élére. Ahogyan meglepetésszerűen néha feltűnik a tv képernyőjén bemondói, műsorvezetői pozícióban egy-egy roppant dekoratív, bájos, szexis fiatal hölgy, rögtön sejtjük, hogy mi az ábra - különösen mi, férfiak, akik gazdagabb fantáziával bírunk mint a nők.
Az még hagyján (bár ez is baj) hogy az egyébként erotikusan vonzó, formás hölgyike pösze, vagy selypít, sokszor még beszédhibás is, meg rosszul is hangsúlyoz, de mindezek felett még természetellenes feszelgésével, idétlen fejmozgásával, bájolgó tekintetével és kihívó mosolyával szemez is velünk a képernyőn. Ezekből aztán menten kiderül: hogyan került oda. Azért jó oda, mert máshová is jó...
Aztán itt vannak a betelefonálással milliókat hozó tehetségkutató versenyek, melyek teljes egészében az éneklésre építenek. (Hogy miért akar ebben az országban mindenki közönség előtt énekelni - ha van hangja, ha nincs - ez számomra megfejthetetlen. Holott dalolhatna otthon, családi körben is, pl. altatódalt saját gyermekének, már sokkal előbbre tartanánk. Azért persze sejtem ám én, hogy a versenyre jelentkezésekben a hiúság is nagy szerepet játszik...) Ezeknek a feltupírozott, nagy csinnadrattával megrendezett cirkuszi produkcióknak is beillő zenei vetélkedőknek - ahol a mentorok az idomár szerepét töltik be - sokkal inkább áldozatai, mint felfedezettjei a fellépő versenyzők.
Számtalanszor elmondják nekik a zsűri tagjai, hogy ilyen zseniálisak, olyan nagyszerűek, annyiszor, hogy már ők maguk is elhiszik, pedig dehogyis! Azért, mert napokon át betanulnak, lemásolnak egy befutott slágert és ezt előadják a tv képernyőjén - még nem jelenti azt, hogy ezzel egycsapásra énekes-előadóművészekké váltak. Ráadásul a sajtó még nyomatékosítja is ezt: már másnap sztárokként kiáltja ki az előző este hangját (és nő esetében még mellét is) kieresztő versenyzőt. Jobb volna inkább megmondani nékik az igazat, nem pedig elkapatni őket hazug bíztatásokkal, képmutató bátorításokkal.
Jobb lenne szembesíteni őket a valósággal idejekorán, mintsem fiatal, éretlen lelkületüket kitenni annak, hogy a reflektorfényből hirtelen kikerülve nem törődik vélük senki. A győztesek ugyan egy ideig még "futnak", ám a többiek, akiket a versennyel szintén sikerült jól felbíztatni és elkapatni azok sajnos magukra vannak hagyva, s utána önerőből, saját tőkéből vagy érvényesülnek vagy nem, vagy lesz lemezük vagy nem, vagy kapnak fellépést vagy nem, ami ugyanígy lenne televíziós verseny nélkül is, de akkor legalább nem gyötörné őket a magasból mélybe zuhanás kínos érzete.
E versenyeket sokkal inkább lehetne önjelöltek vetélkedőjének nevezni, annyi ott a tehetségtelen, beképzelt, mindenfajta önkritikát, önismeretet nélkülöző, hiú egyéniség. Ők azok, akik sajnos elveszik a lehetőséget azok elől, akik szemérmesen háttérbe húzódnak, kevésbé hiúak, nem vállalják a show-biznisszel járó tortúrát, a nagy felhajtást és körítést, az óriási reklámhadjáratot, az órákon át tartó próbákat, amikor körülöttük mindenki őket instruálja.
Éppen ezért azt is meg merem kockáztatni, hogy a nem indulók között is talán akadhatnak valóban igazi tehetségek! Olyanok, aki talán soha nem kerülnek a nyilvánosság elé, mert ezt sem zárhatjuk ki éppúgy, mint ahogy a földönkívüliek létezését sem lehet tagadni. Az indulók döntő többségének - az eddigi versenyek tapasztalatai alapján - nincs olyan átütő énekhangja, hogy "labdába, illetve mikrofonba rúghatna."
A legjobbakat egy jó szűrővel negyed ennyiből is ki lehetne választani (ha már vetélkedőt akar a kereskedelmi adó) csak hát akkor nem lehetne a nézőket felspangolni, feltüzelni hetekig elhúzódó műsorfolyammal. A zsűri minduntalan azt hangsúlyozza, hogy ők kezdők, és majd fejlődik az éneklésük. De könyörgöm: fejleszteni csak azt lehet, ami van. A semmire nem lehet építeni.
Van erre egy jó magyar közmondás, de ezt most nem idézem...Az sem véletlen, hogy Kodály már a 1920-ban, saját területén, jó pedagógusként határozottan ellenezte a zenei versenyeket. Mondván a tőle megszokott nemes egyszerűséggel, hogy más a sport és más a művészet. Vajon mit szólna ma, ha még élne és ott ülne a képernyő előtt az X Faktor vagy mondjuk az Énekiskola adásait nézve? És mit szólna Bartók, aki azt mondotta lakonikus egyszerűséggel a zenei versenyekről: "A versenyzés az lovaknak való."
S még egy utolsó kérdés, ami foglalkoztat e témában: vajon mikor lanyhulhat ez a vásári zsibongás, ami a hiúságra épül, mikor várható valamilyen pozitív változás a tekintetben, hogy csökkenjen a törtetés, a könyöklés, a magamutogatás, a tülekedés a gazdagság felé? Ezt megjósolni nem lehet, de addig senki ne várjon változást ezen a téren, ameddig az ország vezetői is rossz példával járnak elöl.
Addig, amíg az éppen soron következő kormányzatnak és a választásokon győztes pártnak a vezetőit a saját hiúságuk, indulataik, bosszúvágyuk kiélése foglalkoztatja éjjel és nappal, s nem a néptömegek érdekeit, hanem saját szekértáboruk megerősítését és védelmét tekintik vezérelvüknek - addig nem várhatunk semmi javulást. Addig csakis a közerkölcsök romlását, az oktatás és egészségügy további ellehetetlenülését, a szegénység fokozódását, az adófizetők forintjainak elherdálását, valamint az eddigi gazdag réteg még további tollasodását.
S naív módon senki ne várja azt, hogy a "tollasodás" következtében majd madárrá válva elrepülnek valahová ezek az újgazdagok a tengeren túlra - az ott elhelyezett bankbetétjeik után. Nem kell azt ott nékik őrizni, vigyáz arra az ottani bank hermetikusan záródó széfje. Meg minek is elmenni, amikor itthon sokkal gyorsabb és biztosabb a megélhetés és a tőkefelhalmozás.
Ott lehet, hogy még talán dolgozni is kellene! Itt viszont... "Vigyázz édes öregem, ne dolgozzál annyit, mert akkor nem lesz időd pénzt keresni!" - hallottam a napokban egy utcai párbeszédben, ami olyan hangos volt, hogy a járókelők felkapták a fejüket. Itt tartunk, ma 2013-ban, kis hazánkban! S amíg ez a szemlélet uralkodik - és ezt el is fogadják egymásnak kacsintva az emberek - addig soha nem lesz rend ebben az országban.
Mit értek én magam rend alatt? Elsősorban azt, amikor az egész társadalmi berendezkedés olyan, hogy biztosítja mindenkinek a következőket: 1. jól meg tudjon élni családjával együtt a saját (és nem a másik) munkájából. 2. minden lehetősége meglegyen képességei teljes kibontakoztatásához a maga jól megválasztott területén. 3. ne kelljen törleszkednie hiú módon sehová és semerre. 4. ne legyenek ekkora jövedelemkülönbségek, ne legyen ennyi szegény ember, jobb legyen a közbiztonság. 5. ne legyen néhány száz (ezer?) indokolatlanul, ügyeskedéssel, korrupcióval meggazdagodó, mesés vagyonnal, ingatlannal, birtokokkal rendelkező honfitársunk.
Addig, amíg az éppen soron következő kormányzatnak és a választásokon győztes pártnak a vezetőit a saját hiúságuk, indulataik, bosszúvágyuk kiélése foglalkoztatja éjjel és nappal, s nem a néptömegek érdekeit, hanem saját szekértáboruk megerősítését és védelmét tekintik vezérelvüknek - addig nem várhatunk semmi javulást. Addig csakis a közerkölcsök romlását, az oktatás és egészségügy további ellehetetlenülését, a szegénység fokozódását, az adófizetők forintjainak elherdálását, valamint az eddigi gazdag réteg még további tollasodását.
S naív módon senki ne várja azt, hogy a "tollasodás" következtében majd madárrá válva elrepülnek valahová ezek az újgazdagok a tengeren túlra - az ott elhelyezett bankbetétjeik után. Nem kell azt ott nékik őrizni, vigyáz arra az ottani bank hermetikusan záródó széfje. Meg minek is elmenni, amikor itthon sokkal gyorsabb és biztosabb a megélhetés és a tőkefelhalmozás.
Ott lehet, hogy még talán dolgozni is kellene! Itt viszont... "Vigyázz édes öregem, ne dolgozzál annyit, mert akkor nem lesz időd pénzt keresni!" - hallottam a napokban egy utcai párbeszédben, ami olyan hangos volt, hogy a járókelők felkapták a fejüket. Itt tartunk, ma 2013-ban, kis hazánkban! S amíg ez a szemlélet uralkodik - és ezt el is fogadják egymásnak kacsintva az emberek - addig soha nem lesz rend ebben az országban.
Mit értek én magam rend alatt? Elsősorban azt, amikor az egész társadalmi berendezkedés olyan, hogy biztosítja mindenkinek a következőket: 1. jól meg tudjon élni családjával együtt a saját (és nem a másik) munkájából. 2. minden lehetősége meglegyen képességei teljes kibontakoztatásához a maga jól megválasztott területén. 3. ne kelljen törleszkednie hiú módon sehová és semerre. 4. ne legyenek ekkora jövedelemkülönbségek, ne legyen ennyi szegény ember, jobb legyen a közbiztonság. 5. ne legyen néhány száz (ezer?) indokolatlanul, ügyeskedéssel, korrupcióval meggazdagodó, mesés vagyonnal, ingatlannal, birtokokkal rendelkező honfitársunk.
Befejező gondolatok
Ha az egész társadalom normálisan, becsületesen működik - ami elsősorban a jó vezetésnek köszönhető - akkor az egyes állampolgárok is normálisan és becsületesen fognak élni. Lám, ilyen egyszerű! Íme, így függ össze a Thackeray által ábrázolt emberi hiúság a mai magyar valósággal, annak természetrajzával.
"Könnyebb a tevének átjutnia a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába." - szól a közismert jézusi idézet. Ám ez a vagyonos, jómódú embert jottányit sem érdekli, sem itthon, sem másutt. Ő itt a földön óhajt luxusban, a lehető legkevesebb erőfeszítéssel, a legjobb körülmények között élni, bármi áron is! Nohát, ez a bármi áron módszer az, ami roppant ellenszenves, mert a hiúság, a nagyravágyás, a törtetés, az akarnokság lépteti életbe és viszi át a gyakorlat síkjára, ahol bizony károkat okoz.
Aki erre az útra lép annak egyfajta negatív jellemmel kell rendelkeznie, hogy következetesen végigjárhasson ezen a vonalon. S talán előre nem is sejti, hogy ezen csak a gazdagsághoz lehet eljutni, a boldogsághoz nem. Az pedig - gondolom, mindenki előtt nyilvánvaló - hogy a két fogalom nem ugyanazt jelenti. Vagy aki így gondolja, azt eleve sajnálom. Thackeray regényében Emília (a fenti képen szerelmével) nem ezt az utat járja végig, személyiségének és nőiességének energiáit nem erre pazarolja. Az ő életszemlélete merőben más, természetesebb, emberibb, példamutatóbb, erkölcsösebb és követhetőbb számunkra mint Beckyé.
Az ő álláspontja számomra is szimpatikusabb mint barátnőjéé, aki csak az anyagi gazdagodással, az úri körökben való forgolódással és tülekedéssel tudja elképzelni a saját boldogsága megteremtését. Emília (akit a legutóbbi, 2004-es filmváltozatban a magyar származású Romola Garai alakított, szerelmét pedig Rhys Ifans) szerint viszont "nem szükségszerű, hogy a nélkülözés, a szegénység boldogtalanná tesz, sőt: a szegények közt talán még több a boldog ember, mint a gazdagok közt." - jelenti ki meggyőződéssel.
Ő esténként Sámuel könyvét olvastatja kisfiával lefekvés előtt: "Az Úr szegénnyé tesz és gazdagít, megaláz s fel is magasztal, felemeli a porból a szegényt...mert nem az erő teszi hatalmassá az embert." Nem bizony! Az élet minden területén megnyilvánuló szeretetteljes gyengédségünk, az emberek és állatok iránti jóindulatú érzelmeink, jó szándékú tetteink és segítőkészségünk, megbocsájtó hatalmunk, a sorsunkba való beletörődésünk, barátaink, ismerőseink megértése, kiengesztelése, a bűneinket megbánó életmódunk segíti elő harmonikus együttélésünket.
Nem pedig a hiúságunk és erőszakosságunk az, ami biztosítja mindannyiunk számára harmonikus és békés élet legyen itt e földön. Önnönmagunk és mások érdekében is el kell eldöntenünk, hogy milyen elvek szerint kívánjuk élni mindennapjainkat. S ha jól döntöttünk akkor valamennyiünknek meghitt és szép lesz a karácsonyi ünnepe, nemcsak az idei, de az összes következő is. Ennek reményében kívánok Mindenkinek kellemes, örömökben és szeretetben gazdag ünnepeket és békés, boldog újesztendőt!
*
