BELSŐ VILÁGUNK VETÍTŐJE

   

„A Lélek is segítségére van a mi erőtelenségünknek.

      Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk;

            de maga a lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.”

                   /Pál apostol levele a Rómabeliekhez – 8.26./

 

 KÉRDÉSEK ÉS KÉRDÉSEK

 

Szépen alliteráló nevével és természetesen egész életművével is különleges írónk - Balázs Béla (1884-1949) -  többszörösen is kapcsolható gondolataival, meglátásaival és esztétikai törekvéseivel mostani tanulmányom alanyához Ingmar Bergmannhoz (1918-2007) Annak ellenére, hogy a kiváló magyar író és esztéta már 34 esztendős volt Bergmann megszületésekor tulajdonképpen kortársaknak tekinthetjük őket. 

 

S mint kortársak - a század sajátos gondjaira, problémáira és konfliktusaira hasonló érzékenységgel reagáltak. Hasonló módon és mélységben merültek el az emberi lélek, férfi-nő  viszonyának, viaskodásának, párviadalának rejtelmeiben. 

 

Hasonló módon kalandoztak el a számunkra legfontosabb, legtöbb gondot okozó lelki defektusok, traumák területén. S hasonló módon igyekeztek megfogalmazni ezzel kapcsolatos mondanivalójukat igyekezve segíteni a művészet sajátos eszközeivel mindezen gondok legyőzésében. S ha nem is megoldásában, de enyhítésében. És még abban is megegyezett a két kiválóság, hogy mindketten az irodalom és a film sajátos eszközeit használták fel értékes gondolataik közvetítésére. 

A nagy svéd filmrendező több filmjének megtekintése után nem tudom ezt a jelentős skandináv alkotóművészt másnak nevezni, mint belső világunk vetítőjének. Nem volt még eddig filmrendező, aki ennyire mélyre hatolt az emberi lélek birodalmába és fedezett fel ott olyan titkokat, amelyek önvizsgálatra késztetnek bennünket. S természetesen mindezt hatásosan és erőteljesen be is mutatta nékünk saját mozivásznán. Dosztojevszkíj volt képes ilyen részletes és átható lélekelemzésekre. 

 

Írásművészetében a nagy orosz író is éppúgy egyfajta tanulmányozandó lénynek (fontos, jelentős és értékes lénynek) tekintette magát az embert, mint ahogy Bergmann is annak tekinti a filmjeiben. És eme tanulmányozás érdekében egy sor fontos kérdést tesz fel, és nem egyszer borzolja kedélyünket. De soha nem szomorít el bennünket, művészi hitelességével, erejével mindig felemelő, optimista kicsengéssel zárulnak alkotásai.   

Megfelelő módon bánunk-e egymással társas életünkben? Segítünk-e párunknak eléggé abban, hogy szeretetünkkel, odaadásunkkal leküzdhesse lelki gondjait? (Függetlenül attól, hogy ezeket a gondjait úgy hozta-e magával vagy pedig a társas együttlétünk alatt keletkeztek.) Mennyi a felelősségünk abban, ha társunk, hozzátartozónk olyan lelki traumákkal küzd, amelyeket nem képes legyőzni? 

 

Jelen voltak-e ezek a bajok már korábban is az illető személyiségében, avagy a társas kapcsolat során keletkeztek? És ha a bajok csírái már jelen voltak előéletében is, mi segítette elő azt, hogy ezek még inkább felerősödjenek miután egyedülléte után társas kapcsolatra lépett velünk? 

 

Miből adódik, mi a forrása annak, ha nem segítünk eléggé a másikon? Tényleg nem tudunk-e segíteni, vagy nem is akarunk? Mennyi ebben a szerepe az ösztönösségnek, a kulturálatlanságnak, az intelligencia vagy a szeretet hiányának, a lustaságunknak, az önzésünknek? Meddig vagyunk képesek elviselni egy társas kapcsolatban az érdemtelen bántásokat, rosszindulatú támadásokat, gonoszkodást, és hogyan reagálunk minderre? És meddig  tűri el társunk ugyanezt, ha hasonló módon bánunk ővéle? 

És bizony, még folytathatnám a kérdések sorát: mennyi a szerepe az Isten-hitnek, a szeretetnek egymás lelki gondjainak elviselésében, megoldásában, enyhítésében? Hogyan szűrődnek be az adott társadalmi rendszer hibái, megoldatlan problémái a társas kapcsolatokba? A barátságokba, házasságokba, családokba amelyek elzárt, de eleven, élő mini közösségekként lüktetnek és működnek a lakások falain belül. Mennyire befolyásolják a nők, férfiak magánéletét önmegvalósítási vágyaik, megélhetési nehézségeik, munkahelyi gondjaik? S mindezek mennyire tudják veszélyeztetni a társas együttélés biztonságát, harmóniáját? 

 

Sőt, keményebben fogalmazva a kérdést: létezhet-e boldog, kiegyensúlyozott házasság egy rosszul működő, ezer sebtől vérző, pusztulásra ítélt társadalomban? Lehet-e különálló szigetként, hosszú ideig fenntartani egy kapcsolatot, egy családi életet akkor, amikor e sziget partjait állandóan mossák, erodálják, koptatják és rombolják a társadalom tengerének tisztátalan hullámai, törni-zúzni szándékozó, robajló viharai. Sőt, sokszor még át is csapnak eme idillinek mondható, egy ideig békésnek elkönyvelt együttélés-szigetnek a határain, az ott élők állandó nyugalmát folyamatosan kikezdve, megzavarva, abuzálva és nyugtalanítva? És így tovább, és így tovább...

Bergmann kérdések százait szegezi nekünk filmjeiben. Ezek a kérdések aztán nemcsak a filmkockák nézése közben, hanem még utána is foglalkoztatnak bennünket, mint ahogy az értékes műalkotások esetében azt megszokhattuk. Méghozzá egyértelműen jelenkori kérdéseket, melyeket a "modern" kor hozott felszínre, mélyített el az emberi kapcsolatok rendszerében. Amelyek természetesen korábban is léteztek, hiszen az ókorban és a középkorban ugyanúgy egymás mellett éltek az emberek, s voltak akkor is rosszul és jól működő társas kapcsolatok. 

 

S így vagy úgy, de ezek az emberi kapcsolatok is több, vagy kevesebb konfliktussal, nem egyszer megoldhatatlan problémákkal küszködtek.  A huszadik század azonban - részben a civilizáció és technika fejlődése következtében - még jobban összezárta az embereket, ami még több gondhoz, másféle és újabb összeütközésekhez, még élesebb konfliktusokhoz vezetett. A "megszokott" régiekhez újabbak társultak, amik még inkább nehezítették, bonyolították az emberi együttélést. S mindezek miatt, mindezek következtében a modern kor emberei még nehezebben viselik el egymást, mint az előző korokban.

A köztük lévő különbségek manapság minden téren még inkább kiütköznek, és ez sajnos inkább hátrányukra, mint előnyükre szolgál az embereknek. Az iskolázottság, műveltségi szint, egészségi állapot, hit, hitetlenség, optimizmus, pesszimizmus, jellembeli állapot és számos más tényező erősen akadályozzák azt, hogy kialakuljanak  azok a képességek, melyekkel mindezeket tolerálni, megfelelően kezelni tudják embertársaink. (legalábbis sokan.) Ami új színekkel, új problémákkal, új konfliktusokkal gazdagítja vagy mélyíti - sok esetben rontja - a társas emberi kapcsolatokat. 

 

Hozzáteszem: természetesen - mint mindennek - ennek is van pozitív és negatív oldala, következménye egyaránt, bár sokan ebből csak a negatív jelenségeket látják, vagy azok jutnak el hozzájuk. Ma, a 21. században ez a tendencia még jobban felerősödött. Az internet elterjedésével mindenki mindenről és mindenkiről tud, mindenki mindenkiről csámcsog, fanyalog, mindenki mindenkit kritizál, fumigál, mindenki mindenről azonnal értesül, ha nem is a legkorrektebb, legízlésesebb stílusban. Ami legalább annyi rosszat, mint amennyi jót jelent az emberi együttélés minősége szempontjából.

 

 EGYEZÉSEK, KÜLÖNBSÉGEK

 

 

Az imént már említettem Balázs Béla nevét és életművét  Bergmannal és művészetével összefüggésben. S nem véletlenül. Ha személyiségüket és alkotóművészetüket megkísérelném összehasonlítani - az első és legfontosabb megállapításom talán a következő lehetne: mindketten az emberi lélek tanulmányozását, mozgató rugóinak, rejtelmeinek, titokzatos jelenségeinek feltérképezését tekintették legfőbb céljuknak - természetesen a javítás jótékony szándékával. 

 

A lélek mélyén megbúvó fájdalmak, szenvedések okait, gyökerét kutatva megoldást kerestek arra: hogyan lehet ezeket megszüntetni, vagy enyhíteni. Vagy ha már semmiképpen nem lehet, akkor transzformálni, felhasználni valamilyen módon a személyiség pozitív épülésére. 

Szinte mániákus elszántsággal kutatták egész életükben azt, hogy az emberi cselekedeteknek, a magatartásnak és viselkedésnek miféle belső lelki okai, indítékai léteznek. Másfelől pedig azt, hogy az egyéni lét sivársága, értelmetlenné válása, elszürkülése, a személyiség leépülése vagy eltorzulása milyen hatást gyakorol az ember belső világára, viselkedésére és kapcsolataira. És a hangsúly az utóbbin van. Vagyis azon, hogy mindezek a negatív lelki jelenségek, változások, torzulások a másik embert hogyan érintik? 

 

Hogy mindaz, ami az egyik emberben létezik és munkál - az hogyan s mennyire jelentkezik a másikban? Milyen erővel és hatással bontja meg, vagy teszi esetleg teljesen tönkre az egyik ember disszonanciája a másikét? Írásaikban, gyakorlati filmes munkáikban minden esetben morális nézőpontból vetették vizsgálat alá az embert, annak lelki megnyilvánulásait és magatartását.

Megegyeztek abban is - bár más korban éltek - hogy mindketten komplex alkotóművészként: íróként, filozófusként és filmrendezőként is igyekeztek megfogalmazni, illetve szemléletesen az emberek elé tárni meglátásaikat, megfigyeléseiket az emberi lélek rejtelmeiről. Mindazokat a lényeges, mások számára is megfontolandó, tanulsággal szolgáló megállapításaikat, melyeket az emberi lélek tartományában ők maguk felfedeztek. 

 

S mivel mindezeket fontosnak, lényegesnek és igaznak tartották - ragaszkodtak ahhoz, hogy segítő szándékkal átadják (filmes emberekről szólva: meglátásaikat) a mi számunkra is. Persze meglehetősen szubjektív módon és sajátos eszközökkel. (Bergmannról ezzel kapcsolatban Kostyál Andrea azt írta egyik elemzésében, hogy "szubjektív realista módon ábrázolta filmjeiben a valóságot.") 

Nem véletlen, hogy Bartók Béla például éppen Balázs  Béla szövegkönyvét zenésítette meg a férfi összetett, bonyolult lelkét (szimbolikusan megjelenített "várát") vizsgáló, elemző művében A Kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos operájában. Abban a várban, amely nem más, mint a férfi és nő viszonyának hol keserves, hol örömteli, hol tragikus, hol felemelő, hol boldog, hol boldogtalan, hol távolodásuknak, hol közeledésüknek, hol egymásért történő harcos viaskodásuknak gyilkos színtere. Bajvívó porondja és színhelye (mondhatnám azt is: színpada) mindkettőjüknek. Férfinak és nőnek. 

 

Akik furcsa módon - a Teremtés óta folyamatosan - akkor is kapcsolatban vannak egymással, akkor is kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra, ha történetesen nem élnek szorosan egymás mellett. Mert a nő-férfi viszony ugyanúgy végtelen, kezdet és vég nélküli, összeütközésekkel és oldódásokkal teli, robbanásokat és megnyugvásokat hozó, boldog  ünnepekkel megáldott és kegyetlen hétköznapokkal terhes, mint amilyen kezdet és vég nélküli, mozgalmas, kavargó és telje egészében megismerhetetlen és feltérképezhetetlen maga az Univerzum is.  

S éppen ezért nem véletlen az sem, hogy Bergmann is legtöbbször a férfi-nő rendkívül összetett, diszharmonikus viszonyát elemzi. Annak kibontakoztatásáról, feltöltődéséről majd kiüresedéséről, tartalmasságáról és tartalmatlanságáról, színességéről és színtelenségéről, gazdagságáról és szegényességéről, fontosságáról és nélkülözhetetlenségéről tesz fel kérdéseket. Sokszor keményen, szigorúan szögezi kérdéseit a nézőnek - a film sajátos, vizuális nyelvén megszólaltatva bennünket. Elvileg megfilmesíthette volna a Kékszakállú történetét is, de ő történelmi témákhoz nem nyúlt. 

 

Magát a Bibliát, annak történeteit, vonatkozásait is csak annak érdekében használta, dolgozta fel egyik-másik filmjében - pl. a Hetedik pecsét-ben - hogy ezekkel  a mai kor emberének magánéleti konfliktusait, gondolatait még hatásosabban, erőteljesebben fogalmazza meg. Amikor pedig nem a két nem összecsapását választja éppen filmtémájául - akkor anya-lánya ellentmondásos viszonyával (Őszi szonáta) két hölgy lelki tusakodásával (Persona, Suttogások és sikolyok) vagy önmagukkal, korábbi nézeteikkel meghasonló, kiutat kereső, bizonytalanságban vergődő, tudathasadásos egyének természetrajzával (Trilógia: Csend, Tükör által homályosan, Úrvacsora) foglalkozik.  

Írói-költői vénájukkal, filozofikus és etikus szemléletükkel, sajátosan vizuális látásmódjukkal mindketten (Balázs és Bergmann is) erősítik bennünk  azt az alapvető igazságot, hogy minden emberi problémára a végső megoldás mindig az emberi lélekben rejtőzik. Itt lapul, rejtőzik a konfliktusok eredete, a bajok kezdete, de egyben azok megoldása is. 

 

 

 

BERGMANN SAJÁTOSSÁGAI  ÉS LÁTÁSMÓDJA

 

 

Minden filmje azt sugallja: a lélek az emberi döntések, cselekvések alapvető mozgatója, irányítója, vezérlőpultja, rendteremtője. A szellem és a test a léleknek "csak" segítőtársai az emberi cselekvésben, de nélkülözhetetlen eszközei is egyben. "A lélek teremt, az elme pedig reagál. Amit a lélek dönt azon már a test semmit sem tud változtatni. Tarts tehát a lélekkel!" - írja remek könyvében Donald Walsh. 

A lelki ráhangolódás, az emberi érzelmek - s köztük is az összes többit magába foglaló szeretet - állandó jelenléte és hatása mindenhol, az élet minden területén nélkülözhetetlen és fontos. Ám ott a legfontosabb, ahol az egymásra figyelésnek döntő szerepe van: az emberi kapcsolatokban. Amíg valaki egyedül él - csak saját magára kell figyelnie és ügyelnie. 

 

Amíg magányos - addig csak saját mag-jára, énközpontjára kell koncentrálnia. (saját magam vagyok.) Ami járhat pozitívumokkal, de negatívumokkal is egyaránt. A magány (mely pont ezért kapta ezt a nevet) nem azonos az egyedülléttel, a teljes társtalansággal. Ami viszont fájó, szenvedéssel teli, lehangoló, passzív állapot. 

 

Ám a magány és az egyedüllét  egy valamiben megegyezik: ha magányos, vagy ha teljesen egyedül van valaki - csakis önmagának tartozik számadással, önnönmagához kell alkalmazkodnia magánéletében. De ha társa van, kapcsolatban él - akkor szüntelenül össze kell hangolnia és egyeztetnie gondolkodását, magatartását és főként az érzelmeit a társa gondolkodásával, magatartásával és érzelmeivel. 

 

Azaz: nagyfokú türelemre, szeretetre, empátiára van szükség! Ha mindez hiányzik - akkor kezdődnek a problémák, konfliktusok. Az empátia, türelem, szeretet azért szükséges, hogy folyamatosan és állandóan, békében, harmóniában fenntartható, javítható, gazdagítható legyen az adott kapcsolat. Folyamatosan gondolni kell, időt kell fordítani mindkét félnek egy kapcsolat  gondozására, fejlesztésére, felfrissítésére. 

Azt szokták mondani: ápolni kell a kapcsolatainkat! Különösen azt, amit mi választottunk: házastársi vagy élettársi kapcsolatunkat. Ezzel a szóval (igenévvel) nem értek egyet: alapvetően sem a néphagyományt, sem az emberi kapcsolatot nem kell ápolni! Mert ha normálisan működik akkor egyik sem beteg. Ápolni a beteget kell. 

 

Persze előfordulhat, hogy egy kapcsolat beteg lesz valamilyen okból, de akkor sem ápolásra szorul, hanem kezelésre, javításra, gondozásra. (De ahhoz már egészen más eszközök és módszerek, beavatkozások szükségesek! Amik szintén a lélekből kell, hogy jöjjenek, eredjenek, de jellegük, minőségük más, mint a normális kapcsolatok esetében.) 

 

Ám egy egészséges, normális emberi kapcsolatot nem ápolni, hanem folyamatosan karbantartani, fejleszteni kell. Annak kondícióját meg kell őrizni. De azt feltétlenül! S mindezekkel alkalmassá lehet tenni az új meg új kihívások számára, amit az élet, a külső tényezők produkálnak folyamatosan. Amikre maga a kapcsolat csak megfelelően (vagy nem megfelelően) reagálni tud, de magukat, a kihívásokat megakadályozni, megsemmisíteni nem tudja. 

De nem is lehet célunk, hogy ezek kioltására törekedjünk. Egyrészt mert nem is tudnánk ezt megtenni, hiszen az élet nem retusálható, mint egy fénykép. Nem szépíthető, nem kozmetikázható. Ha kozmetikázunk, akkor nem teszünk egyebet, mint a már meglévő bajt, gondot, negatívumot igyekszünk elfedni, elmismásolni, szőnyeg alá söpörni. Sem előzőleg, sem utólag nem tudjuk az életet negatívumaitól megfosztani, megsemmisíteni. 

 

Az elénk tornyosuló nehézségeket vállalnunk, a már elkövetett hibákat, kisebb-nagyobb bűnöket, vétkeket pedig - ahogy és amennyire lehet - korrigálnunk kell. Tudomásul kell vennünk, hogy az életeben a pozitív és negatív jelenségek egymás mellett járnak kiirthatatlanul a Teremtés kezdete óta, s ezeknek egy részét egy részét mi okozzuk, másik részét pedig mások.   

A kihívások hasznosak lehetnek számunkra, ha kellő intelligenciával és megértéssel fogadjuk azokat. A hétköznapi ember azt mondja, hogy a nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük azokat. Seneca pedig az ókorban ezzel a költői képpel fejezte ki erről a véleményét: "Csendes tengeren bárki lehet kormányos."Az élet nehézségeit, kihívásait - melyek kívülről bombáznak bennünket - le kell győznünk!  S ha belül rend van - le is tudjuk azokat győzni. Mindezért tehát belül kell rendet tennünk. Ott, ahol már a külső tényezők beavatkozni nem tudnak, csak mi magunk. 

Egy társas kapcsolatban folyamatosan olvasnunk kell - egyikünknek és másikunknak is - egymás lelkületében. És alkalmaznia kell a kapcsolatban létezők mindegyikének mindkettőjüknek mindent, amit abból felfognak. Ha ez oda-vissza, vagyis kölcsönösen nem érvényesül - akkor kezdődik a válság. Ami idővel csak mélyül, és soha nem fog oldódni, ha azonnal nem jelentkeznek mindkét fél részéről a javító szándékok, mentő mechanizmusok. 

 

Az ún. "mentő mechanizmusok", javító szándékok között a leghatékonyabbak, legéletképesebbek lehetnek a mindig újabb és újabb közösen vállalt erőfeszítések. A közösen vállalt célok,  eltervezett, majd elkezdett és befejezett feladatok. Ezeknek a jótékony hatása alkalmas lehet akár a bomlófélben lévő (de még szét nem szakadt) megromlani kezdő emberi kapcsolatok megmentésére is.

  

Gondoljunk csak bele! A magyarul  házasság-nak elnevezett emberi együttélés, férfi-nő kapcsolat (angolban: marriage, németben: die Ehe) nem véletlenül kapta ezt a titulust. Az egésznek az alapja, feltétele ugyanis egy közösen vállalt, egy fedél alatti együttélés, egyfajta gazdasági, háztartási, szexuális, ügyviteli szerződés, emberi társulás. 

 

Lényege: a közösen vállalt életvitelszerű együttélés, intim életközösség melyben a felek nemcsak érzelmileg-testileg-lelkileg vannak jelen és képeznek egészet, hanem anyagilag és minden tevékenységükben is. (Ezért oly nehéz a válásoknál az egyezkedés, a szerzett javak megosztása.) 

Ez a fajta együttélés csakis akkor működik normálisan és tartósan, ha valamennyi feltételnek megfelel. És hogy mindennek eleget is tegyen - ahhoz mindarra feltétlenül szükség van, amit az imént felsoroltam: kölcsönös érzelmi, lelki odafigyelésre, egészséges kompromisszumra. Minden téren a közösen, munkamegosztással végzett feladatok örömére, intellektuális belátásra és megértésre és mindenek fölött: szeretetre! 

 

Ha a szeretet, a vonzódás, a türelem nem elég erős és szilárd, ha bizonyos külső vonzerők izgalmasabbaknak, hatásosabbaknak, erőteljesebbnek bizonyulnak a kapcsolaton belülieknél - akkor az együttélés bajba kerül, annak köteléke lazulni kezd. Ha kölcsönösen nem érvényesül egymás rigolyáinak, hibáinak, gyengéinek elfogadása, az ellentétes nézetek békés egymás mellett élése - akkor a tényleges békés egymás mellett élés is megromlik. 

 

És akkor bizony kezd fokozatosan felfesleni az eddigi együttélés erősnek hitt szövétneke. Ami lelassítható vagy megállítható a fent taglalt javító, megmentő szándékok életbe lépésével - ha ezt mindkét fél egyaránt akarja. Ám ha nem - akkor a kötelék egyre gyengül, majd végül szét is szakad. 

 "Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökéről, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról." 

Így fakad ki a válási papírokat éppen aláírni készülő Johann felesége, Mariann előtt a Jelenetek egy házasságból című Bergmann-filmben. És lám - mennyire igaza van. Rátapintott a bajok gyökerére és egyben a megoldás kulcsát is a néző kezébe adta. Ez azonban még csak a kulcs - az ajtót és a zárat mindenkinek saját magának kell megtalálnia. 

 

Vagy helyesebben: együtt kell meglelnie minden társas kapcsolatban élő embernek. És ha ezt végképp nem sikerül megtalálni - akkor annak bizony szétválás lesz a vége. Mint ahogy Mariann és Johann esetében is. (A mellékelt két kép az említett film egy-egy jelenetét örökíti meg.)  

  
Az egyéni filmes technikával, rendezői-, és színészvezetési módszerrel dolgozó Bergmann minden filmjében az emberi lélek nagy kérdéseit, problémáit kutatja, vizsgálja, elemzi, értékeli. Értékeli és mérlegeli, de anélkül, hogy bármiféle ítéletet vagy kritikát nyilvánítana a bemutatott jelenségekkel, történetekkel kapcsolatban. 

 

Tulajdonképpen mindig erre a fenti álláspontra jut. Közvetíti, summázza azt művészi alkotásainak vizuális erejével. Ha nem is mindig válaszol, ha nem is mindig ad határozott, egyértelmű megoldásokat - mint azt sokan várnák -  az önmaga által feltett kérdésekre.

Mert azt Bergmann is pontosan tudja, és tudatosan vállalja is, amit Donald Walsh szögez le kitűnő könyvében: "a kérdések az ember életében és a művészetben sokkal fontosabbak, mint a válaszok." A filmnek sem az a feladata, hogy egyértelmű válaszokat adjon. Sokkal inkább az, hogy kérdéseket, problémákat feszegessen, vessen fel, fogalmazzon meg. Egy mozinak (ha mégoly értékes is) nem recepteket, kész megoldásokat, megfellebbezhetetlen javaslatokat, életvezetési tanácsokat vagy erkölcsi prédikációkat kell a nézők számára nyújtania. Nem ettől lesz értékes, művészileg hiteles vagy maradandó egy művészi alkotás. 

 

Nem nevelő, didaktikus szándékkal kell egy filmnek minden áron élnie. Hanem erőteljes, sajátos és stílusos művészi eszközeivel bemutatni egy emberi problémát, konfliktust, élethelyzetet, történetet. Művészi erővel és szuggesztivítással megmutatni, felmutatni azt, hogy az emberi cselekvések, tetteknek mik az okai és következményei, s ezáltal indirekt módon segíteni a nézőnek abban, hogy megtalálja az emberhez méltó, a maga számára legmegfelelőbb, legélhetőbb, legtisztességesebb életet.  

Bár fontos az, hogy az effajta filmek (mint amilyenek Bergmann alkotásai is) valamiképpen megérintsék, foglalkoztassák a néző erkölcsi érzületét, szembesítsék önmaga életvezetésével, mozgásba hozzák empátiáját - ám egy művészi alkotásnak elsősorban mégiscsak esztétikai igényeket kell kielégítenie. 

 

Egy műalkotásnak elsősorban művészi hatásával kell bizonyos javító, nemesítő, gyógyító hatást elérnie. Művészi erővel, az adott műfaj öntörvényű eszközeivel kell bemutatnia, demonstrálnia valamit, hatni a nézőre. A jó orvos is azzal kezdi gyógyító tevékenységét, hogy feltár, megkeresi a baj gyökerét, kikutatja annak okát. 

 

A végső megoldás azonban nem a sebészi késben és a gyógyszerek halmazában van, hanem magában a betegben rejlik: az akarat, a lelkierő, a hit, az önbizalom, a derűs, optimista szemlélet az életben maradás, az egészség legfőbb feltételei. "A belső harmónia zavarának felismerése és megszüntetése a fő feladat." - írja Kurt Tepperwein.  És ehhez az orvos, az Isten, a művészet a maga sajátos eszközeivel - csakis segítséget (de nem elhanyagolható és lebecsülendő segítséget) nyújthat.

Mindehhez nagy-nagy segítséget nyújthatnak Bergmann filmjei is. Melyekben szembesülhetünk akár mások, akár a magunk belső problémáival. Összehasonlíthatjuk saját lelki világunkat, magánéletünket a filmen szereplőkével. Összevethetjük saját párkapcsolataink, házasságunk életképességét, nívóját, érzelmi tartalmát a filmben látott hősökével. Felmérhetjük saját szüleinkkel, gyermekeinkkel való bánásmódunkat mindazzal, amiket a filmbeli alakok magatartásában, mentalitásában tapasztalunk. 

 

A látottak alapján, azokon tűnődve, gondolkodásunk, érzelemvilágunk, cselekedeteink megfelelő irányításával (akár áthangolásával) közelebb kerülhetünk a saját gondjaink, bajaink felismeréséhez, diagnosztizálásához, és azok megoldásához is. "A film az emberi lélek megnyilatkozási formája." - fogalmazott Balázs Béla A Látható ember című munkájában. És ez a tényszerű kijelentés fokozottan érvényes Bergmann alkotóművészetére és témaválasztásaira egyaránt. 

  
 

 ÉLETRAJZ  ÉS  FILM

 

Ha betekintünk a nagy rendező önéletrajzába abban találkozhatunk sok olyan elemmel, amelyek bizonyos fokig magyarázzák azt, hogy felnőtt művészként a lélek jelenségeivel, megpróbáltatásaival, defektusaival foglalkozzon. S indokolják azt, hogy miért került életművének középpontjába az ember belső világának elemzése -  filmrendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt. 

 

Már korán sok mindent megismerhetett az emberi lélek rejtélyes dolgairól, a külvilág, a hétköznapi valóság lélekben átélt gyötrelmeiről. Számos megfigyelés tudatosulhatott benne a különböző jellemek megnyilvánulásairól, az emberi viselkedésminták számára rokonszenves vagy éppen ellenszenves voltáról. 

Mint azt önéletrajzi ihletésű filmjében, a Fanny és Alexander-ben (felső képen) láthatjuk: már kisgyermekként szembesülnie kellett a közönnyel, a lenézéssel, a mellőzéssel, a durvasággal, a gyűlölettel is a sok szép gyermeki élmény mellett. Sőt mindezeknek szenvedő alanyává is vált nem egyszer. Persze senki ne gondolja, hogy Bergmann egy az egyben kopírozza, mozgóképekben visszaadja ebben a filmben az egész gyerekkorát. 

 

Ő annál nagyobb művész volt. Nagyon is áttételes, szimbolikus, szubjektív, de ugyanakkor nagyon is reális az a kép, amit az itt megjelenített gyermekek élettörténetéről mutat be ebben a szép filmjében. Az életre, a felnőtt világra való rácsodálkozásukkal, szenvedéseikkel, benyomásaikkal, örömeikkel és véleményeikkel együtt.

Saját gyerekkorában megismerkedett a diktatórikus apai neveléssel, a lutheránus lelkész-atya szigorú elveivel és azok gyakorlati alkalmazásával. Testközelből találkozhatott  a rideg, számító, anyagias szellemű, szigorú szabályokkal körülbástyázott családi életmóddal, a szabadelvűség eltiprásával, a lelki terrorral, a normálistól eltérő pszichoszexuális neveléssel. 

 

Éretlen gyermekfővel és lélekkel kellett megtapasztalnia, átélnie és elviselnie a pedagógiai önkénynek és a bigott vallási fanatizmusnak, a rákényszerített autokratikus elveknek elbizonytalanító, lélekrontó hatását. Ám ahogyan az a nagy jellemeknél, kivételes és határozott egyéniségeknél lenni szokott: a negatív energiák, a saját meggyőződéssel ellenkező és megtapasztalt gondolkodásmód, a gyakori megaláztatások talán még jobban növelték ellenállását, szembenállását, határozott kiállását mindezekkel szemben.

A belülről jövő, erősebbnek bizonyuló pozitív késztetések képesek voltak ellenállni, sőt le is győzni a feléje irányuló gyűlölt, elítélt negatív energiákat. Serdülőként már elhagyta a szülői házat és önálló útra lépett. 19 évesen az otthon begyakorolt bábszínházi előadások rutinjával színházi rendezőnek állt, s már 1944-ben (26 évesen) kinevezték a helsingborgi városi színház rendezőjének. 

 

A színházhoz később sem lett hűtlen, előfordult, hogy párhuzamosan filmet és színdarabot is rendezett, sőt írt is. Filmjei nagy részének is ő írta meg forgatókönyvét. Mindkettőt érdemes és értékes területnek tekintette arra, hogy ott művészi elképzeléseit megvalósíthassa: "A színház olyan, mint egy megértő feleség - míg a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt."  

Tovább taglalva a gyermekkor hatásait, benyomásait úgy vélem: mint ahogyan sehol, itt sem lehet általánosítani. Sok író, alkotó-, és előadóművész példája illusztrálja, hogy az egyéniség súlya, komolysága, a szívós akaraterő, a hatalmas önbizalom, a jellem nemessége és nem utolsósorban a kimagasló tehetség megakadályozza, hogy valaki a sanyarú, ingerszegény gyerekkor után elkallódjon vagy rossz útra tévedjen. Azaz: a keserű gyermekkor - bár számtalan rossz emléket, negatív élményhalmazt, deformitást okozhat a fejletlen lélekben, önmagában még nem teszi lehetetlenné azt, hogy valaki testileg-lelkileg egészséges felnőtt legyen. 

 

Sőt azt sem, hogy jelentős, sőt maradandó életművet hozzon létre. (Hogy kapásból három példát mondjak három különböző műfajban: Beethoven, Stephen King vagy Leonardo, a maguk meglehetősen szenvedő, fájdalmas, szerencsétlen gyerekkorukkal hátuk mögött teremtettek nagy életműveket. S ez bizonyos tekintetben talán még némileg ösztönző - ha nem is inspirációs - erőt gyakorolt alkotóművészetükre. De számtalan ellenpéldát is találhatunk.) 

  

Az otthoni környezetben szerzett spirituális és fizikai élményei Bergmannál  is beépültek későbbi művészi alkotómunkájába. Így még a negatívabb élményeit is át tudta transzponálni, vagy kamatoztatni, pozitív módon hasznosítani. Ahogyan tették ezt más művészegyéniségek is, sokan. A szegénység nem minden esetben jelent fizikai, élettani szegénységet. 

 

 

Sok nagy alkotó gyermekkorárát is inkább a lelki-, és ingerszegénység jellemezte, nem annyira a hiányos táplálkozás. Bergmann sem éhezett az éhség hétköznapi értelmében, hiszen meglehetősen jómódú, ha nem is gazdag családban nőtt fel. Ám sok mindent nem kapott meg, amit gyermeki értelme, intellektusa, pszichikuma a normális fejlődéshez igényelt volna. 

Ezek a hiányosságok aztán "visszaköszöntek" érett férfi korában. Befolyásolták társkapcsolatait, családi-, és magánéletét, amelyeket semmiképpen sem a megállapodottság, a békés harmónia és a nyugalom jellemzett. Hét felesége illetve élettársa volt, akiktől összesen nyolc gyermeke született. Volt közöttük, aki apja példáját követte és a művészpályára lépett. Talán a skandináv mentalitással is magyarázható, de a gyakori váltások, válások nem különösebben zavarták meg művészi fejlődését. 

 

Amiben ugyanolyan öntörvényű, kísérletező, újító és szabadelvű volt, mint magánéletében...Alkotómunkájával mindent maximálisan kárpótolni, kompenzálni tudott. Kedvenc színésznője, hűséges munkatársa, a kiváló norvég színésznő, a jelenleg 80 éves Liv Ulmann volt. Aki - bár rövid ideig élt vele együtt - éles szemű megfigyelőnek bizonyult. Jól látta Bergmann filmrendezői és férfiúi erényeit egyaránt. A következőt írta róla: "Ingmar a megtestesült mokaszint és pulóvert öltött elégedettség."       

  

EMBERI KAPCSOLATOK,  TRAUMÁK,  DEFEKTUSOK ÁBRÁZOLÁSA

 

Filmjeiben kegyetlen őszinteséggel és nyíltsággal, ugyanakkor nagy empátiával és felemelő szépséggel tárta fel az emberi kapcsolatok súlyos (megbúvó, vagy nagyon is kiütköző) hibáit, konfliktusait és mindezek következményeit. (Ám a trágárság, a pornográfia ennek ellenére sose volt filmjeire jellemző.) Ebben is megegyezett a nagy Dosztojevszkíjjel, aki a legnagyobb lelki és testi nyomorultak, elesettek, züllöttek párbeszédeiben is kerülte a trágárságot, az alpári stílust. Ennek ellenére környezet-, és jellemrajza mégis hiteles volt. 

 

Az emberi kapcsolatok ziláltságát és bonyolultságát kifejező filmjei közül egyet emelnék ki és részleteznék ennek szemléltetéséül: az 1949-ben, még fekete-fehérben forgatott alkotását, melynek a Börtön (Prison) címet adta. Ez volt a 17. játékfilmje, s 31 éves volt ekkor. Ez még azok közül a viszonylag korai alkotásai közül való, melyeket ő maga is csak "próbálkozásoknak" könyvelt el, s "hivatalosan" nem ismert el igazi alkotásainak. Le is írta róluk egyéni véleményét arról, mit, hol rontott el bennük. 

Az 1961-ben forgatott Tükör által homályosan című filmje fölé az op.1. számot írta. Jelezve, hogy ezt tartja tulajdonképpeni első alkotásának. Pedig ez már szám szerint a 24. filmje volt.) Annyiban igaza van Bergmannak, hogy ennek a filmjének  - ami még Veress József könyvének filmográfiájából is hiányzik - vannak jócskán gyenge pontjai, hibái. Különösen ami a színészvezetést, a tempót, a helyenként kicsit didaktikus, nem éppen filmszerű magyarázatok beépítését jelenti. 

 

Ám a rendezés sajátosságaiban, az egyéni látásmódban, a fényképezésben (itt még Goran Strindberggel dolgozott) és a saját maga írta forgatókönyv feszült, dinamikusan pergő dialógusaiban, a lélektani motívumok érzékeny képi megjelenítésében, a szereplők környezetének, miliőjének szemléltetésében már igenis megjelenik az igazi, nagy Bergmann. 

E nagy Bergmann-filmek előtt több évtizeddel előbb forgatott érdekes alkotást nyugodt szívvel ajánlhatom minden olyan nézőnek, aki elsősorban az emberi sorsok, a szép és felemelő emberi történetek filmes megjelenítése iránt érdeklődik. Ajánlhatom továbbá azoknak, akik egy-egy nagy rendező sajátos stílusjegyeit - már csírájában - szeretik felfedezni  korai filmjeinek jeleneteiben. 

 

Amelyek itt is tetten érhetők: egyéni "fogásai", sajátos beállításai, érzelmeinkre ható (de nem szentimentális) jól megkomponált jelenetei, határozott színészvezetése, képi attitűdje, atmoszféra-teremtő képessége már ebben az alkotásában is megmutatkoznak. Ahogyan azt a legnagyobb alkotásaiban  - Trilógiájának filmjeiben,  a Jelenetek...-ben, az Őszi szonátá-ban vagy a Fanny és Alexander-ben tapasztalhatjuk.) Ennek az utóbbi, családtörténetet feldolgozó, Oscar-díjas filmjének mintha csak előtanulmányai lennének a Börtön-nek azok a jelenetei, melyekben a hősök gyerekkorukat emlegetik a padláson talált játékok között.) 

Párhuzamosan több emberi kapcsolatot is vizsgál itt egymás mellett a rendező. Ezek egymással összefüggésben és hatással vannak, befolyást gyakorolnak egymásra. A középpontban Birgitta, a fiatal, 17 éves prostituált nő sorsa, megpróbáltatása és tragédiája áll. Bűnös életmódjának kezdeteire, okaira csak kevés utalást kap a néző. Csupán sejthetjük, hogy hajdani családi életében, gyerekkorában ott voltak a gyökerei annak, hogy ezt az utat választotta. 

 

Ami  aztán végül is súlyos tragédiába torkollik. Vőlegénye, Peter nemhogy beleegyezik, de egyenesen segíti is őt ennek az ősi mesterségnek a gyakorlásában, mai kifejezéssel "futtatója" és pénztárosa a lánynak. A lány pedig saját bevallása szerint még élvezi is az egészet - mint ahogyan azt egy véle interjút készítő írónak, Thomasnak nyilatkozza. 

Mindezek ellenére mégis sajnáljuk ezt a jobb sorsra érdemes fiatal anyát, aki rendkívüli lelki kataklizmát él át néhány hónap alatt. Titokban megszüli gyermekét, akit vőlegényével nem mernek a nyilvánosság előtt felvállalni. A gyenge és törékeny lány teljesen Peter és annak nővére, Linnea befolyása és irányítása alá kerül. Saját félelme, kettőjük terrorja egészen kétségbe ejti. Sejti, hogy nem tud majd mást tenni és újra vissza kell térnie az utcára. 

 

Ha itt, ezen a ponton gondolkodóba esik, önvizsgálatot tart, hogy a lelkét miért dobja sutba a testi élvezetek, a szabados életmód javára - akkor még talán visszafordulhatott volna ezen a bűnös és pusztulásba vezető úton. Vagyis, ha a lelke és a szelleme uralkodik a teste fölött, e kettő irányítja azt, nem pedig fordítva. Ami ellentmond az Univerzum, a Teremtés törvényeinek. Ha az elsőt választja és aszerint cselekszik, azaz a lelkére és józan eszére hallgat  - akkor további sorsa is másképp alakult volna.

Esetében  már maga ez a természetellenes helyzet, továbbá erőtelensége, akaratgyengesége is eleve magába rejti és sejteti a később bekövetkező tragédiát. A szülés után mindketten félnek attól, hogy gyámhatóság, a rendőrség által nyilvánosságra jut minden, ami az akkori skandináv törvények, társadalmi viszonyok miatt csakis hátránnyal, elítéléssel jártak volna mind maguk, mind pedig gyermekük számára. Vagyis az újszülöttet (kinek igazi apját homály fedi) el fogják tőlük venni. 

 

S még attól is félnek, hogy a lánynak ott kell hagynia egyetlen megélhetési lehetőségét, és még ráadásul börtönbe is kerülhetnek mindketten. Ezért hát gyermekét vőlegénye és Linnea "gondjaira" bízza. Peter annyit megtesz (hisz az ő érdeke is ezt diktálja) hogy a rendőrségen védelmébe veszi a lányt. Valahogyan akkor tisztázzák magukat, s mindkettőjüket elengedik. 

Ám  akkor este véletlenül (de hát léteznek véletlenek?) Birgitta megismerkedik az alkoholista, életunt íróval, Thomassal. Aki éppen nyomott, válságba került házasságából menekült az utcára egy nagy veszekedés és sikertelen öngyilkosság után feleségétől, Sofitól. ("Mindent, amit teremtettünk csak újra és újra leromboljuk Thomassal, de nem építünk helyette semmi újat"- jellemzi röviden elkeseredett viszonyukat egyszer barátjuknak, Martinnak, a rendezőnek.) Az elkeseredett Thomast  a számító Peter lakásukba invitálja, mint potenciális kuncsaftot. S ekkor egy hirtelen ötlettel Birgitta úgy dönt, hogy elszökik az íróval. Így is tesznek. 

Elköltöznek egy elhagyott padlásszobába, s egy ideig ott laknak. A lány éjjelente többször felriad és beszámol szörnyű rémálmairól. Amik olyannyira jellemzik akkori borzasztó érzéseit, bűntudatát és félelmeit, hogy röviden vázolnom kell az alábbiakban. Az álmai egyre borzasztóbbak és egyre nyomottabbak lesznek. 

 

Keverednek bennük az örömteli és fájdalmas jelenetek, képek és emlékek. Fontosnak tartom ezt szó szerint is idézni - abból az okból is, mert ez egyben igazolja: Bergmann írónak is kiváló volt már akkor is. Ez a párbeszédek közé illesztett epikus jellegű monológ - mely tele van költészettel - érzékletesen rajzolja meg a fiatalasszony kétségbeesett lelkiállapotát:       

      " Egy sötét erdőben sétáltam. A szél halkan és szomorúan zúgott. Láttam hogy az erdő nem is.., nem is fákból áll, hanem emberekből. Akkor a szél felerősödött, elfújta a sötétséget és én egy kastélyparkban találtam magamat. A levelek mind lehullottak a nap pedig átsütött a fák csupasz ágai között. Akkor valami hatalmas örömöt éreztem. Az egyik fa mögött egy gyászba öltözött kislány állt. Azt akarta, hogy menjek oda hozzá. felém nyújtotta a kezét és nekem adta a legszebb követ, amit valaha láttam.Hirtelen annyira boldog lettem, hogy majd szétszakadtam. Szinte fájt. S akkor felébredtem."

A második álom-epizódban még inkább összekeverednek, összemosódnak múltnak, jelennek és a várható jövőnek a képei, ködös, sejtelmes víziói. A megrettent lány töredékes szavaiból - amiket Thomasnak mond - azt vehetjük ki, hogy valamilyen erős gyermekkori trauma érhette őt (szülei vagy testvére elvesztése vagy más haláleset) ami még most is kísérti, de erre konkrét utalást nem kapunk. (Megjegyzem: Thomasnál is valami ilyenfélét sejthetünk, ahogyan reagál mindezekre, s ő maga is megjelenik a lány álmában, siratva elgázolt hintalovát.) 

 

Emellett ott munkál benne nemrég elhagyott gyermeke iránt érzett lelkiismeret-furdalása is. S már most úgy beszél róla, hogy elvesztette. Pedig ekkor még nem sejthette, milyen ördögi tervet forralnak  porontya ellen. Elmesélt álmaiból a néző már sejtheti a nemsokára bekövetkező szörnyű eseményeket, a levegőben már ott készülődő bűntényt, amit valakik el fognak majd követni... Gyermekének és saját magának a halálát is megérzi, előrevetíti már ebben az álomképben. ("Milyen furcsák, szürkék és fáradtak a szemeid most. Legutóbb, amikor találkoztunk szép kékek voltak." - mondja a lány fölé hajolva Thomas.) 

A szereplők lelkiállapotát, belső sejtéseit, borúlátó megérzéseit a színészi és rendezői eszközök mellett a vizuális megoldások is erősítik, az operatőri lelemény hangolja azokat még szomorúbbá, nyomasztóbbá és sejtelmesebbé. A félhomályos, rideg lépcsőháznak, a komor pincének a sivárságát, kietlenségét, a sötét padlásszobának az elhagyatottságát szürke, sötét tónusú, itt-ott homályba boruló közelképeken szemlélheti a néző. 

 

S az is felvetődik bennünk, hogy talán éppen ezért itt és most jobban tette a rendező, hogy filmjét nem színesben készítette el. A nagyszerű, lebilincselő színészi játék egyébként is feledtetni tudja azt, hogy nem színes, hanem fekete-fehér filmet látunk. 

Ezek a fent említett színhelyek mind olyanok, ahová csak elvétve jut be egy-egy fáradt fénysugár. E szűk, levegőtlen, fojtó zugokban  csakis a por, az enyészet, az élettelenség, a fojtó bezártság uralkodik. A pince lécajtaja, a rácsos válaszfalak a félhomályban úgy jelennek  meg, úgy vetnek árnyékot a földön, mintha börtönrácsok lennének. 

 

Íme, itt az utalás magára a címre: börtön. A film szereplői a maguk társkapcsolatait, életmódjukat tulajdonképpen börtönlakókként élik meg. Anélkül, hogy ténylegesen börtöncellában lennének, mégis sorsukkal, lelkiállapotukkal, szerencsétlen élethelyzetekbe sodródásukkal valójában ugyanúgy érzik magukat, mintha börtönben ülnének. 

Börtönben, rabságban, ahol hol vajmi kevés lehetőség adódik a szabadságra, a normális kibontakozásra. Részben önmaguk jelleme és tehetetlensége által ácsolt korlátok közé szorult fogolyként vergődnek földi létük pokoli börtönében. Részben pedig az akkori, adott társadalmi-politikai rendszer helyzete, szellemi-kulturális nívója, etikai törvényei teszik őket kiszolgáltatottá.  

 

De mégis, mennyi a szerepe ebben a véletlennek, ami ellen nem tehetnek? Mennyi a szerepe ebben a saját felelősségüknek vagy felelőtlenségüknek, erőtlenségüknek, hitetlenségüknek, gyerekkorukból "hozott" lelki problémáiknak, személyiségzavarainak, melyek felnőttkorukban tovább munkálnak? És egyáltalán: vannak-e véletlenek?  

 

Birgitta és Thomas a padlásszoba számukra idillinek számító menedékében szenvedélyesen egymásba szeretnek. A mindkettőjüket nyomasztó csalódás és kiábrándultság magától értetődően összehozza, összemelegíti őket a rideg, hűvös padlástérben. Mivel már mindegyikük személyiségét régóta valamilyen függőség (az alkohol, illetve a prostitúció) tartja, szorítja erős vasmarokkal, ez a régóta ismeretlen és nagy érzés jótékonyan oldja a bennük lévő feszültséget. 

 

"Megkaptunk most valami csodát, amit óvnunk kell!" - mondja a lány határtalan örömmel. A sokáig lakatlan, elhagyatott helyiség most  élettel, szerelemmel, gyermeki áhitattal telik meg. Önfeledten belefeledkeznek egymásba, majd a szanaszét heverő játékok, a vetítőgép nyújtotta gyermeki örömökbe. 

A hirtelen rájuk szakadt boldogság percei azonban meg vannak számlálva - ahogy mondani szokták. (Mert mit is állít a régi -régi kínai bölcsesség? "A túláradó boldogságot rendszerint valami nagy szomorúság és szenvedés követi.") És a helyzet sajnos, hamarosan igazolja is mindezt az ókori megfigyelést. Minden hamarosan megváltozik, mégpedig sajnos rossz irányban.  

 

 

Peter mindenáron vissza akarja szerezni a lányt. Az egymáshoz vonzódó Martint és Sofit használja fel közvetítőnek, ami eredményre is vezet: a lány rábeszélésükre visszatér hozzájuk. Peterék valójában ekkor vallják be: időközben megfojtották Birgitta gyermekét. Akinek holttestét azóta már megtalálták, és már a nyomozás is megindult  a tettes után. 

 

A betyárbecsület és a bűnrészesség diktálta félelem nagy erő. Ez az, ami mégis és újra ott marasztalja a testvérpárnál a kétségbeesett lányt. Ám  amikor Peter és Linnea ismét prostitúcióra akarják kényszeríteni - utolsó erejével, kitartásával ellenáll  nekik. Feltámad benne az önbecsülése, felébred a lelkiismerete, emberi méltóságának érzése. Fiatal lelkében feltolul saját bűnrészességének tudata, és anyai ösztöne is szívet tépő fájdalommal gyötri. 

 

Eszébe jut Thomas is, aki igazán szerette őt,  és akit ő szó nélkül otthagyott. S aki azóta már - saját lelkifurdalásától indíttatva - visszatérőben van elhagyott feleségéhez. Nincs kellő bizalma abban, hogy az ő és Thomas érzései erősebbek lesznek-e a férfi felesége iránti vonzalmánál. Tehát ez a lehetőség is bezárult számára. Mindez így, együtt - már jóval több annál, mint amit a már eddig is eléggé megtépázott, fiatal, női lelkülete el tud viselni, meg tud emészteni. A benne  hatalmas erővel felzúgó, kavargó, viaskodó, ellentétes érzelmek elviselésére tovább már nem képes. 

Mivel semmiféle kiutat nem lát, amelyen egy jobb jövő felé szabadulni tudna - utolsó menedékként a pincét választja. A rendezői és operatőri művészet leleménye párosul itt megint, ebben a szomorú, tragikus jelenetben is: a  sok-sok lom közé alig beszűrődő vékony kis fénysugár világítja meg azt a kést, amit egy itt játszó kisfiú rejtett el oda a napokban, amikor ott találkoztak és beszélgettek Birgittával. Szegény lány a bevetülő pincerácsok börtönében találja meg saját szabadulását: egy indiános játék eldugott kése tudja csak megszüntetni lelki gyötrelmeit. 

Amikor öngyilkosságát elköveti akkor is szerencsétlen, kegyetlenül meggyilkolt gyermeke sírását hallja utolsó percében. Vakító fényben megvillanó angyalarca - mintha ismét álmodna - úgy jelenik meg előttünk halála pillanatában. E sötét pince porában kezdődő álma ezúttal már az örök megnyugvást hozza el számára. 

 

Ez a kés az ő számára olyan, mint Júlia számára a méreg: "Porba sújt - és mennyekig repít." Úgy tűnik, hogy szegény lány halála nemcsak saját maga számára, de Thomasnak is a megváltást hozza el: felesége kétkedéssel ugyan, de boldogan fogadja vissza. S talán(?) sorsa is jobb fordulatot vesz. Mindezt azonban nyitva hagyja a rendező a nézők számára. Mert véletlenek állítólag nincsenek. Vagy talán mégis?   

  
Mindezt a megható és szomorú történetet Bergmann lineárisan ugyan, de egy keretes szerkezetben meséli el. A film elején váratlanul megjelenik Martin, a rendező egykori tanára, akit éppen a pszichiátriáról engedtek ki és egy meghökkentő filmötlettel áll elő. Nagy lelkesedéssel javasolja tanítványának: készítsenek egy filmet az ördög földi hatalmáról. 

 

Mint mondja - Isten már úgyis meghalt, és az emberek - saját tapasztalataik alapján - igaznak tartanák a filmet, hisz úgyis kezdettől a gonosz irányítja az emberek földi cselekedeteit. Szavaiból talán a nemrég befejeződött második világégés keserű tapasztalatai is kicsendülnek. Még a hiroshimai bombázást is megemlíti (ami négy évvel a Börtön  forgatása előtt történt!) 

Ám Martin és munkatársai kétkedéssel és lemondóan fogadják ezt a filmtervet. Aztán elkezdődik és lepereg maga a fent elmesélt bergmanni történet, melynek szereplőivé, aktív résztvevőivé válnak a filmstúdió alkotói és barátaik. Az utca, ahol a magát áruló Birgitta sétálgat - a stockholmi belváros Westerlon  nevet viselő szűk, sikátora, forgalmas főutcája. 

 

(Ehhez még személyes emlékeim is fűződnek: akkor is ugyanígy nézett ki, jobbról  és balról sorakozó kávézóival, üzleteivel, macskaköveivel amikor 2008-ban egy utazásom során volt szerencsém végigsétálni rajta.) Nos, itt, ennek az utcának egyik házában szüli meg gyermekét a fiatal lány-anya, és ennek pincéjében hal meg aztán a film végén. 

S ahogy a történet lepereg és befejeződik - ismét a stúdióban vagyunk, ahol újra megjelenik a tanár úr érdeklődve, hogy mi lett az általa javasolt filmből.
- Semmi! - feleli a filmbeli rendező. Mert olyan filmet, mely csakis nagy és súlyos kérdésekkel zárul - nem lehet készíteni. Kérdezni ugyan annak szabad és lehet, aki hisz Istenben, de ha a nézők már nem hisznek - akkor értelmetlenné válik az egész. 

 

Nincs tehát megoldás, kiút - a filmhez hozzá fogni is értelmetlen. És ha el is készül - az emberekre nem lesz hatással. - mondta ki a szentenciát a rendező egykori tanárának. És - úgy, ahogyan kezdődött - egy hatalmas gongütéssel zárul a film a kerettörténete végén. 
   
Érdekes, hogy éppen itt hangzanak el ezek a mondatok, egy Bergmann-filmben, amikor a rendező éppen arra törekedett egész  életművében, hogy nagy és súlyos kérdéseket szegezzen a nézőinek. Igen, de ő nem az ördög hatalmáról beszélt filmjeiben, hanem az Istenéről és az emberéről. Hogy magát az embert, annak lelkülete mennyiben tudja segíteni, megváltoztatni. 

 

És éppen előnyére megváltoztatni és nem hátrányára! Hogy Istennel hogyan és mennyiben tudunk együttműködni - mindannyiunk érdekében. Ezzel mintegy azt sugallja: maga a kerettörténet nem az ő alkotása (ami a film értelme szerint így is van) s ezzel mintegy szembeállít két fajta vélekedést.

De az is egy lehetséges magyarázat, hogy a rendező önmaga kétségeit, lelki és szellemi tusakodását, polemizálását vitte itt filmre és ábrázolta vizuálisan. Jómagam úgy gondolom, hogy Bergmann - már itt, ebben a korai filmjében is - azt hangsúlyozza: csakis a lélek ereje, a szeretet (ami azonos magával Istennel) képes mindenféle lelki problémát, konfliktust megoldani, megszüntetni, vagy legalábbis enyhíteni. 

 

Külső tényezők erre alkalmatlanok. S maguk a lelki problémák is azért alakulnak ki, mert nem figyelünk eléggé a lélek szavára. Nem halljuk meg sem a magunkét, sem  a másokét. Nem hiszünk benne, nem hiszünk lelkünk erejében, tetteinket befolyásoló és meghatározó szerepében, hatalmában eléggé. És ez a hitetlenség bizony nagy károkat okoz, nagy veszélyeket rejt magában.

A legnagyobb veszély a következményekben mutatkozik meg, mégpedig konkrét, sokszor akár szemmel látható formában is. A lelki problémáink rendezetlensége testi betegségekhez vezet. Sőt - a legtöbb testi betegség, mert itt sem általánosíthatunk - ide vezethető vissza. Ha megbomlik a lélek harmóniája - akkor megbomlik az emberi szervezet, a belső szervek harmóniája is. A magam eszével pedig hozzátenném a következőket: minden esetben a lélek - értünk és hozzánk intézett szavára - kell figyelnünk! 

 

Ha azonban úgy érezzük, hogy a lélek ereje bennünk elgyengült - akkor erősítsük meg azt hittel és a művészetek tanulmányozásával. Forduljunk bizalommal és rokonszenvvel Istenhez, valamint szavaihoz, amik a művészetben is, de különösen a zenében szólnak hozzánk. Csak legyen fülünk meghallani azt! Mert a "a zene Isten nyelve" - ahogyan Beethoven is mondotta. 

 

Ha lelki problémáinkkal nem tudunk megküzdeni - támaszkodjunk a művészet erejére, hallgassuk meg a belőle hozzánk szóló üzenetet: az majd megmondja számunkra, hogy mit tegyünk. Megmondja, elárulja, s olyan is van, hogy csak suttogja. De mindig jóindulattal, szeretettel és személyiségünkre irányítva.

Sokkal határozottabban és félreérthetetlenebbül, szól hozzánk, mint ahogyan azt a szavak teszik sokszor, verbális módon. "Mert a szavak a kommunikáció legmegbízhatatlanabb eszközei" - írja Donald Walsh. Megbízhatatlanok, mert félreérthetők és félreértelmezhetők. Különösen akkor, ha élőbeszédben és nem írásban használjuk ezeket, mert itt jóval kevesebb a lehetőség a megfontolásra, megformálásra, átgondolásra.  

 

Megbízhatatlanok, de nélkülözhetetlenek az emberi érintkezésben, mert előfordulnak olyan szituációk, hogy csak ezekkel élhetünk. Mint ahogyan én magam is ezzel élek most is, ebben a pillanatban. Vállalva a közlés szabadságát, de a félreértés lehetőségét is...Ám vannak, akik más, sajátos, hozzájuk méltó és erőteljes eszközöket tudnak használni gondolataik, meglátásaik közlésére, megfogalmazására. 

 

Mint például Bergmann is. Aki - sok más nagy rendező mellett - a film vizuális eszközét használja fel erre - és nem is akárhogyan. Mert nemcsak beszélőszerve vagyon az embernek, de sok-sok érzékszerve is, amik a kommunikációt nagyban elősegíthetik, egyértelművé és élményszerűvé teszik.
 

  
 

BERGMANN HELYE A NAGYOK KÖZÖTT

 

Senki ne gondolja azt, hogy a Bergmann-filmekben terítékre került lelki problémák, lélektani helyzetek, konfliktusok sajátosan skandináv, vagy még szűkebben, kifejezetten a svéd nemzet polgárainak emberi, lelki problémái és gondjai! Annak ellenére, hogy a rendező szülőhazájában játszódnak ezek a filmek, s természetesen hordoznak bizonyos sajátos svéd motívumokat, visszatérő skandináv jellegzetességeket - még nem jelenti azt, hogy csakis kifejezetten a svéd állampolgárok, emberek, az északi férfiak és nők sajátos problémáit tárgyalják. 

 

És azt se, hogy ezek a bergmanni filmjelenetekben szemléltetett párkapcsolati válságok egyedül a svéd társadalmi rendszer múlt századi hibáinak szociológiai, etikai következményei. Amelyek effajta konfliktushelyzetekben jelentkeztek ott, abban az országban, az ottani emberi kapcsolatokban. Nem bizony. "Filmjei nagyon kevés kivétellel mind hazai helyszíneken játszódnak. Azon belül is többnyire egy szigeten, szinte laboratóriumi környezetben vizsgálva hőseit" - mondja Báron György. 

Ez mind  igaz. Ám  Bergmann is - mint az a nagy alkotóművészekre, írókra, rendezőkre, művészekre jellemző - mindig általános érvényű emberi problémákat taglal vizsgál, tanulmányoz, ebben a Báron szerint "laboratóriumi környezetben." A felvevőgép lencséjén keresztül teremti meg helyzeteit, s vetíti ki azokat elkészült filmjeiben nézői elé. 

 

Ám ezek mind a legtágabb értelemben vett alapvető emberi problémák, konfliktusok, történetek, amik ugyanúgy játszódhatnának (és játszódnak is) hazánkban, Moszkvában, Párizsban, Londonban, Peruban vagy akár Dél Afrikában is. Mert milyen érdekes: ott is emberek élnek! És a legtöbben párkapcsolatban, nők és férfiak, sőt nők és nők, vagy férfiak-férfiak. 

 

Akiknek és kapcsolataiknak ott is megvannak a maguk lelki problémái, konfliktusai, megoldandó helyzetei. Nem véletlenül nevezik őt mindezekért a filmesztéták - akik nálam jobban értenek ehhez - az utolsó igazi klasszikus filmrendezőnek a film történetében. 

Amivel (mármint e hármas definícióval) jómagam egyébként nem értek egyet. Hiszen említhetnék még néhány nagy férfi rendezőt, akiket bátran illethetnénk ugyanezzel a jelzővel (klasszikus) s akik már Bergmann után forgattak, alkottak maradandó filmeket. Pl. hogy itthon maradjak: Szabó Istvánt, Jancsó Miklóst, Makk Károlyt, vagy a  határainkon túliak közül is említsek néhányat: Spielberg, Darabont, Polanski,  Brian de Palma, Wajda stb.) 

 

Sőt! Az utóbbi években sok-országban - még nálunk is - hölgyek is feltűnnek a kamera mögött rendezőként, s meggyőződésem, hogy ők is tudnak alkotni maradandó értékű filmeket, még ha nincsenek is annyian, mint a férfi rendezők. S itt említhetném Mészáros Márta vagy Enyedi Ildikó nevét például.) Kétségtelen azonban, hogy Ingmar Bergmann az egyetemes filmtörténetnek azok közé a nagy férfi filmrendezői (Fellini, Antonioni, Wajda, Bunuel, Truffaut, Hitchcock, Tarkovszkíj, stb.) közé tartozott, akik végig megtartva sajátos stílusukat és látásmódjukat szüntelenül meg tudtak újulni. 

 

Mindig friss személettel, eszközökkel, szokatlan témákkal és eszközökkel gazdagítva művészetüket.  Woody Allen szerint "Ő a legnagyobb rendező a filmkamera feltalálása óta." Ám ezt a kijelentést én túlzónak és nagyon elfogultnak tartom, mint minden efféle kategorikus kijelentést, amit persze a hódolat és elragadtatottság szokott többnyire szülni.

Mintegy hatvan filmje közül három nyerte el az Oscar-díjat, a legutolsót, a Saraband-ot 56. filmjeként már 85 évesen forgatta 2003-ban. S az is valami misztikus, fátumszerű, titokzatos dolog, hogy ennek bemutatása után négy évvel, 2007-ben ugyanazon a napon hunyt el a másik nagy filmrendezővel Antonionival. (Lehet, hogy véletlen volt - de nálam okosabb emberek állítják: nincsenek véletlenek. Vagy mégis?) 

 

A nagy olasz rendezővel voltak azonos sajátosságai, jellegzetességei, amik filmjeikben felismerhetők. Valószínű, hogy egymás filmjeit - ha nem is az összeset - de megnézték és némi utánérzés is kialakulhatott egyikükben is, másikukban is. Ettől azonban még mindegyikük teljesen más egyéniség volt és teljesen más jellegű filmeket csinált. 

 

(S tudjuk, hogy a nagy zeneszerzők, nagy írók is - nemcsak a nagy rendezők - tanultak egymástól, ami nem szégyen, és nem is lettek kisebbek ezáltal.) A lényeg az, hogy ki-ki saját, egyéni, utánozhatatlan stílusát hogyan, mennyire színesen és gazdagon, mennyire erőteljesen, időtállóan, következetes művészi színvonalon fejezte ki.

Mindkettőjük szeretett a modern ember elmagányosodásáról, párkapcsolatai elsivárosodásáról, kiüresedéséről, lelki válságáról filmet készíteni. Ám Bergmannál mélyebbre ebben a témakörben senki nem merült el - sem Antonioni, sem más. Ezenkívül a svéd rendező sokkal szélesebb spektrumú, általános érvényű igazságokat mondott el  vizuálisan, és vetített le elénk a vásznán az emberről. 

 

Mindegyikük szeretett jelképekkel élni: ahogyan Antonioni a sivatagot, a kihalt utcát, a magas tűzfalakat stb. szimbólumként használta bizonyos lelkiállapotok kifejezésére, ugyanúgy Bergmannál megjelenik szimbólumként a komor lépcsőház, a poros pince, a madártetem, a széltépte fa, a díszes kő, a sziget vagy a tenger. 

  

A nagy olasz rendező, Antonioni (képünkön) - egy ízben még el is  játszott a nagy reneszánsz művész és saját keresztneve azonosságával, amikor 2004-ben filmet forgatott Michelangelo tekintete címmel. Bár tíz évvel többet élt a  nagy svéd rendezőnél - fele annyi játékfilmet sem forgatott, mint Bergmann. 

 

Persze feltétlenül meg meg kell jegyeznem: soha nem a mennyiség valamely művészi életmű, a halhatatlanság fokmérője, mércéje. A francia Rimbaud vagy a magyar Pilinszky egyetlen verseskötetükkel is bevonultak a halhatatlan költők sorába, Pergolesi vagy Mascagni pedig az egy kézen megszámlálható zeneműveikkel ugyancsak a nagy komponisták közé tartoznak ma is. 

 

Vagy számít-e az, hogy a Beatles-együttes 300 dallal, Balázs Fecó 40-nel, az Omega-együttes mondjuk tízzel vonult be a rock-zene halhatatlanjai közé, vagy esetleg kevesebbel?  S számít-e az, hogy Antonioninak mondjuk öt, Hitchcocknak vagy Fellininek három, Bergmannak meg hat filmjét emlegetik a leggyakrabban, mint maradandó filmalkotást?

Antonioni az egyetlen Oscar-díjával (életműdíj) Hitchcock pedig még eggyel sem - ugyanolyan zseniális filmrendezők voltak, mint amilyen akár Truffaut, Chabrol, Wajda, Polanski, Spielberg, Darabont, vagy Fellini, mert erőteljes, hatásos alkotásokat hoztak létre egészen egyénileg kimunkált - másokhoz hasonlíthatatlan, utánozhatatlan - művészi eszközeikkel. S emellett filmjeik ugyanúgy vizuális élményt szereznek számunkra ma is, mint bemutatásuk idején. 

 

És hogy miért éppen ezeknek a rendezőknek a filmjét fedeztem fel magamnak - a külföldi rendezők alkotásai közül - az utóbbi húsz-harminc évben? S miért kellett hatvan évet megérnem ahhoz, hogy Bergmann filmjeit is (már a rendező  halála után) felfedezzem magamnak? Mindez lehet talán véletlen is. De hát nálam okosabb emberek azt állítják: nincsenek véletlenek. Vagy mégis vannak?  Vagy véletlen az is, hogy mégis vannak?




                                                                             *

Felhasznált irodalom, forrásmunkák:

Ingmar Bergmann filmjei / különös tekintettel a Börtön (1949) a Jelenetek egy házasságból (1973) 
a Trilógia (1961-65) és a Fanny és Alexander (1983) alkotásai. /

Donald Walsh: Beszélgetések Istennel (2007.)

Veress József: Filmrendezők arcképcsarnoka (1999)

Shakespeare: Tragédiák (Rómeó és Júlia - ford: Mészöly Dezső -Európa kk. 1962.)

Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára - libretto.

Ingmar Bergmann: Jelenetek egy házasságból  (a film szövegkönyve - ford: Osztovits Cecília.)