Könnyű zene, nehéz zene (?) színvonal...
Azért nem írok könnyűzenei életet, mert enyhén szólva nem szeretem ezt az elnevezést, ami arra utal, hogy létezik "könnyű" zene. Ez azonban már sejteti, hogy léteznie kell "nehéz" zenének is - ami marhaság, ugyanúgy, mint a másik elnevezés. A zene művelése (és néha hallgatása is) nehéz és komoly feladat, mert koncentrációt, figyelmet, átfogó tudást, felkészültséget és gondolkodást kíván. Mindenfajta zene! És ez nem mond ellent annak, hogy élvezzük és kell is élveznünk, gyönyörködnünk benne, hiszen éppen ez a célja.
Nagyon illik ide Wolf Péter véleménye minderről. Ő egyszer a riporternő kérdésére - miszerint könnyű-, vagy komolyzene-szerzőnek, előadónak tartja-e magát azt válaszolta: "Nézze, az ún. könnyűzene is lehet néha komoly (elég, ha pl. Seress Rezső dalaira gondolunk, és az ún. komoly-, vagy a vagy klasszikus zene is lehet néha vicces. Johann Strauss keringőit, operettjeit, Brahms magyar táncait, Fitzgerald dalait például hová sorolná? Tehát nem helyt álló, és nagyon pontatlan ez a címkézés, kategorizálás: könnyűzene, komolyzene. A meghatározás, jellemzés ugyanis mindegyikre nézve sértő." Igaza van. (És hozzátenném: Webber vagy Bernstein musiceleit, Morricone filmzenéit például ki melyik címkével látná el?)
A zene se nem könnyű, se nem nehéz, se nem vicces, se nem komoly, se nem rövid, se nem hosszú, mert ez nem egy tárgy vagy valamilyen élőlény, amit (akit) mérleggel vagy collstokkal lemérhetünk. Úgyhogy fogalmam sincs arról, ki vagy kik, és milyen alapon találtak ki efféle jelzőt e zenei kategória megnevezésére. Az internetről is csupán annyit tudhatunk meg, hogy a könnyűzene ez egy újkeletű elnevezés. (Angolul lightmusic - ami még borzalmasabb kifejezés.) A nagy űrhöz visszatérve azonban azt mondhatom: amit akkor tartottam azon ma sem változtatnék egy betűt sem. Ezért ideidézem, amit annak idején Szécsiről, Ihászról és Mátéról, illetve énekesi kvalításaikról írtam:
"Azt a színvonalat, amit ők hárman tudtak produkálni éneklésükkel annak idején - ma már csak egy valaki képes elérni férfi szólóénekeseink közül a popszakmában. Őt Demjén Ferencnek hívják. Amit ő fél évszázad alatt - énekes előadóként, zeneszerzőként és dalszövegíróként letett az asztalra - az mennyiségileg és főleg minőségileg egészen egyedülálló. (Nagy a valószínűsége annak, hogy róla is hamarosan egy külön tanulmányt fogok írni.)"
Most érkeztünk el ehhez a hamarosan-hoz. Terítékre és elemzésre kerül mai férfi popénekeseink között az egyetlen, aki ebben a műfajban a lehető legmagasabb nívót képes elérni - még ma is. Mármint a sok hazai férfiénekes között manapság az egyetlen olyan előadó, aki azon a színvonalon tud énekelni, mint a fent nevezett három elődje. Aki szólóénekesként varázslatos albumain és koncertjein immár harminc éve kápráztat el bennünket rendkívüli hangszínével, egyedülállóan magas színvonalú előadói kultúrájával és tengernyi bomba-slágerével, melyek közül nem egy örökzöld maradt. Véleményem szerint ugyanis amelyik dal még húsz év után is ugyanúgy szól hozzánk, dallama és szövege utat talál értelmünkhöz és szívünkhöz, s még ennyi idő után is jókedvvel, élvezettel hallgatja a közönség, sőt a koncerteken még együtt is énekli azt az előadóval - az már fennmarad örökre.
Ráadásul Demjénnek van olyan slágere, amely nemhogy húsz, de már harminc, vagy még több éve is vígan megállja a helyét az azóta született seregnyi átlagos (vagy még annál is rosszabb) popdal között amik azóta születtek szerte kis hazánkban. (Hogy csak két eklatáns példát mondjak: a teljes egészében saját szerzemény Fújom a dalt című nóta, mely 39 éves; vagy a Jöjj vissza vándor című, 45 éves (!) Latzin-Demjén szám. Ami igaz, még a Bergendy-korszakban íródott, de ezt is az ő éneklése vitte sikerre annak idején.)
Éppen ezért szánok is rájuk néhány sort majd az alábbiakban. S kérem, senki se vegye zokon, hogy nem elemzek itt minden férfi énekes-szólistát, aki él és mozog ebben a műfajban, vagy valaha énekelt.(Róluk egyébként más összefüggésben, másutt megírt tanulmányaimban már írtam, vagy ezután fogok.) Itt, most csupán az volt a szándékom, hogy őket - egyfajta illusztrációként - Demjénnel némileg összehasonlítsam, s választásomat megindokoljam.
Ők - szinte valamennyien - elsősorban és lényegében nem kifejezetten énekhangjukkal, annak tisztaságával, szépségével, varázslatos hangszínükkel, annak kezelésével és formálásával hódítanak vagy hódítottak - hanem egyéniségükkel. Ők valamennyien inkább jelenségek voltak, mint nagy énekesek. Csapatépítő-, és szervező tehetségükkel, hangszertudásukkal, technikai érzékükkel - szóval sok mindennel, ami nélkülözhetetlen és fontos volt együttesük hosszú fennmaradása érdekében. De nem énektudásukkal és előadói készségükkel, hanem annál átfogóbb és sokrétűbb szemléletükkel, zenei műfajokat és zenekarokat alapító, stílusokat teremtő, irányító, meghatározó személyiségükkel.
Tehát ők azok, akik a pop műfajában remek szerzeményeikkel, azok előadásával, dalszövegeikkel, mondanivalójuk súlyával érvényesítették tehetségüket. Ők azok, akik egész személyiségükkel, habitusukkal képviselnek értéket - s nem annyira kimagasló énekhangjukkal, mint ahogyan például Demjén. Vannak közöttük olyanok, akik színészi képességeiket is kamatoztatták. Mint például Charlie (aki Kovács Katival játszott együtt filmen) vagy Cseh Tamás (képünkön hűséges szerzőtársával, Bereményivel) aki Jancsó filmjeiben szerepelt és televíziós műsort is vezetett.
Zorán Sztevánovity - miután 1972-ben feloszlott együttese, a Metro - szólóénekesként lépett hamarosan a közönség elé, s néhány év múlva már önálló lemezzel mutatkozott be. (Megjegyzem:
Ezek a nóták zenei-szövegi tekintetben olyan remekül megalkotott szerzemények, hogy már önmagukban képesek vonzani, koncentrálni figyelmünket. Olyannyira, hogy hallgatásukkor az ember teljesen magukra a dalokra figyel és nem az éneklésre. Egyfajta sanzonszerű előadásmódot igényelnek (akárcsak a Cseh Tamás nóták, ahol nem az éneklésen, hanem a Bereményi-szövegeken van a hangsúly.) S mint tudjuk - a sanzonéneklésnél sokszor keveredik a prózai megszólalás, az ének-beszéd a dallamos énekléssel (Montand, Aznovour, Zsolnai Hédi stb) s ezért nem a hang tisztasága és ereje az, aminek itt döntő jelentősége van. Vagyis: az ilyenfajta dalok önmaguk lábán is megállják a helyüket függetlenül attól, hogy ki énekli el azokat.
Talán furcsa, amit mondok: nem lehet ezeket rosszul elénekelni. És pontosan azért, mert jók ezek a dalok. S bár jól illik hozzájuk Zorán sajátosan bársonyos, mély hangja - ezeket bárki elénekelhetné, akár maga a szerző is - hatásuk ugyanaz lenne. (Mint ahogy el is énekli Presser sokszor a dalait - ám ettől ő még nem válik énekes előadóművésszé.) Mindezek mellett én a magam részéről úgy gondolom, hogy egy igazán jelentős énekes-előadóművész az mindig emel azon a dalon, amit elénekel. Egy énekes előadóművésznél szerintem éppen ez a lényeg: ő maga is pont azért énekel, hogy elsősorban reá figyeljünk, hogy ő vonjon saját bűvkörébe, hatása alá, s nem elsősorban maga a dal.
Az igazán nagy énekesek olyan hangi és technikai tudással, előadóművészi fogásokkal rendelkeznek, amivel még az átlagos vagy gyengébb számokat is hatásosan tudják prezentálni. Alkalmasak arra, hogy egy-egy dalnak még a kevésbé sikerült részeit is úgy énekeljék el, hogy az élvezetes legyen. Az efféle énekesek a szövegben található prozódiai hibákat is észrevétlenné teszik (elfedik) a hallgatók számára, azaz: sajátjukká művelik, személyessé varázsolják azt. Demjén Ferenc ebbe a kategóriába tartozik. Az általa elénekelt - már egyébként is nagyszerűen felépített, jól meghangszerelt - dalokat sajátos hangszínével, erőteljes, szélesen szárnyaló hangjával ragyogóan megvilágítja, szövegét és dallamát együtt mintegy fénykörébe vonja. És ezt teszi azokkal a dalokkal is (bár ilyen kevés van) amiket más, saját csapatán kívüli szerzőktől kap - pl. Déstől, Koltaytól.)
Nagyszerű dalok és főleg dalszövegek százait írta Bródy János az elmúlt évtizedek során - úgy zenekarban mint mások számára, később pedig szólistaként önmagának. Tudjuk, hogy együtteseiben (Illés, Fonográf) csak nagy ritkán szólalt meg daloló formában, hiszen ott nem ez volt a szerepe és feladata. A dalszöveg írásában oly nagy tekintélyre tett szert a szakmában, hogy maga Demjén is így nyilatkozott róla: " A dalszövegírók közül kiemelkedő és utolérhetetlen egyéniségnek tartom Bródy Jánost. Tulajdonképpen ő alapozta meg, hogy egyáltalán magyarul énekelhetünk és azóta is nagyon jelentős dolgokat csinál." E kijelentése már csak azért is fontos, mert Demjénre ma sem jellemző, hogy kollégáiról nyilatkozzon, pláne értékelje őket. Ezt még 1977-ben mondta, s Miklós Tibor további kérdésére - kit tart a legkiemelkedőbb énekesnek - így válaszolt: "Nem akarok senkit megsérteni, de egy más műfajban létezik valaki, aki olyasmit csinál, amire igazán képes és amit igazán magáénak érez - és ez Korda György."
Jóval az átlag fölé emelkedő, a popzene határain messze túllépő éneklési stílusa a funky, soul, jazz műfajában a legerősebb, erősen rekedtes színezetű hangja itt érvényesül a leginkább. Elismerve nagy improvizatív tehetségét és rutinos előadói erényeit - amiért még a Liszt-díjat is átvehette - hozzám nem áll közel az ő zenei világa, szövegeinek mondanivalója és éneklési módja. Talán nehezen tudom tolerálni ezt a rekedtes, reszelős hangot mert számomra egy énekesnél a legfőbb szempont a hang tisztasága.
Gerendás Péter - aki előzőleg ugyancsak zenekarban játszott, bár jóval rövidebb ideig - a "Szép Júlia" című számával szerintem jegyzi a hazai popzene történetének egyik legszebb dalát. Zenekari léte után - akárcsak Bródy - szólistaként lépett pódiumra. Ám ettől még nem váltak szárnyaló hangú énekesekké. Ha ma is kiállnak saját dalaikat előadni - attól még nem változnak át technikailag szüntelenül fejlődő énekes előadóművésszé. Nekik nem ez a fő profiljuk. Az "István, a király" címszerepének eléneklésével méltán nagy népszerűséget kivívott Varga Miklósnak viszont igen. Ő is - akárcsak említett kollégái - különböző zenekarokban,
együttesekben gyakorolta be ezt a szakmát, s utána szólista pályára lépett. Immár 25 éve énekel önállóan, kilenc lemezzel és a legnagyobb hangterjedelemmel (3 és fél oktáv) büszkélkedhet mai énekeseink között. Nagyobbal, mint Demjén. Jómagam a hazai pályán mégis az utóbbi éneklését tartom csúcsnak, bár nem vitatom azt, hogy Varga nagyszerű énekes, és remekül is bánik a hangjával. Amitől Demjén kiemelkedik az összes többi, itt említett dalnok közül - az egyedülállóan nemes hangszíne, őszinte, természetes, szinte epikus előadásmódja, "lélektől-lélekig" eljutó szívhez szóló éneke, dinamikai árnyalatainak gazdagsága, hallatlanul tiszta hangképzése, prozódia iránti rendkívüli érzéke, kiforrott előadói készsége. Mi hát az énekes igazi feladata?
Talán maradi vagyok a véleményemmel: szerintem egy énekes ne politizáljon. Énekeljen. Ne dörgölőzzön egy éppen fennálló rendszerhez mindenféle anyagi és helyzeti előnyök megszerzése érdekében. Ne álljon díszletfalként - erőteljes lojalítását szemléltetve hasonszőrű társaival - kampányrendezvényeken, hanem igyekezzen egyedül a művészetével hatni a közönségére. Ezért énekes. Mindenképpen kerülje az éneklésen kívüli vagy melletti direkt politikai megnyilatkozásokat, és főleg a politikai színezetű fellépéseket. (A fellépést mindkét értelmében gondolom...)
Egy énekesnek szerintem az előadóművészete, éneklése legyen az egyedüli támaszpontja, az ő sajátos politikai állásfoglalása. Pontosan úgy, ahogy az igazi színésznek a színpad és a reflektorfény. Dalaival és dalaiban mondjon véleményt emberi érzésekről, gondolatokról, természetről, állatokról, szeretetről, emberi kapcsolatokról és együttélésről, életről, halálról, szerelemről, barátságról, lélekről, szellemről, a világ égető gondjairól. Ha kell - foglaljon állást szabadságról vagy elnyomásról, egyenlőségről, igazságtalanságról, vagy akár rendszerek, kormányok hibáiról, azok koncepciójáról, intézkedéseiről, irányzatok sajátosságairól is. De dalban, a színpadon, s ne köztéri politikai gyűléseken.
Amikor Demjén például azt énekli egyik dalában: "Lakatok voltak az ajkainkon / Szavunk bilincsben " - akkor igaz, hogy az elmúlt diktatorikus rendszerekről nyilvánít véleményt. De ezt dalban teszi, s nem egy utcai tüntetésen zászlót lengetve, vagy táblát magasba emelve. Az énekesnek saját dala legyen a zászlója vagy transzparense. Vagy ő maga legyen a zászló. Színes, lángként lobogó, életet sugárzó, szélben csattogó és napfényben csillogó zászló. Mert egy kiváló énekes mindezekre képes: éneklésével, annak tisztaságával, erejével és sodró lendületével egyértelműen közzéteszi, tudatosítja, terjeszti világnézetét és erkölcsi felfogását.
Ennek szellemében cselekedett Rózsi is - bármily ellentmondásosnak is tűnik ez - amikor 2010 tavaszán a FIDESZ kampánynyitó nagygyűlésén a Kossuth téren elénekelte több ezres tömeg előtt a "Föld könnyei" című dalát. Erősen téved ugyanis az, aki ebből a dalból konkrétan egy pártprogram vagy pártvezér dicsőítését hallja ki - mert ehhez a dalnak semmi köze sincs. Nem arról szól. Mint Demjén legtöbb száma - így ez is - a szabadság, az igazság, a béke kivívásának óhaját foglalja szavakba és dallamokba. Általános értelemben nyilatkozik a Föld, az emberiség megoldandó gondjairól és feladatairól - zenében. "A tegnap elmúlt, de az igazság még vár / Együtt kéne végre megtalálnunk már." - halljuk a szövegében.
Hát, ez bizony ma is igaz és érvényes, és még ma is várat magára, mert a rendszerváltás után 26 évvel kis hazánkban ez még mindig nem valósult meg. (Pedig a demokrácia legfőbb ismérve, jellemzője a szabadság mellett pontosan ez lenne.) Hogy Demjén ezt itt, egy párt kampánynyitóján adta elő - azért sokan talán elmarasztalhatják mondván: ezt akárhol máshol is elénekelhette volna. Nekem más a véleményem: az még nem direkt politizálás, ha egy énekes a dalával, fellépésével "kihasználja" azt a lehetőséget, hogy egy húszezres tömeg előtt énekelhet a békéről, szabadságról, igazságról, hazaszeretetről és ezáltal buzdít az összefogásra. (Mint ahogy tette ezt a Honfoglalással is, amit több millió néző számára adott elő a film végén.)
Demjén ezzel a hivatalos politikai gyűlésen történő szabadtéri szereplésével - még ha a látszat ezt is mutatta - nem konkrétan egy adott párt vagy pártprogram mellett állt ki, vagy emellett vagy amellett tört lándzsát (illetve mikrofont.) Nem arról nyilvánította ki véleményét, egyetértését - azzal teljes eszmei azonosságot vállalva. Hanem ennél sokkal többet tett: nagyon is általános érvényű gondolatokat súlyozott, amik azóta is időszerűek. Ezek pedig az emberiség évszázados alapeszméi, s nem egy kormányzásra készülő párt rövidebb vagy hosszabb távra kitűzött céljai.
Rózsi ott és akkor (is) egy adott pártprogram szűken vett népszerűsítésénél sokkal tágabb, szélesebb horizontot vázolt fel és láttatott meg énekében itt a hallgatósággal. Mintegy helyzetjelentést adott a Föld átfogó problémáiról és kijelölte a jövőben megoldandó feladatokat. Tán még azt is írhatnám: a FIDESZ "törököt fogott" azzal, hogy felkérte őt erre a szereplésre, mert a hallgatósága sem egyfajta propagandaként fogta fel az itteni fellépését, hanem annak, aminek mindig is: egy magas szintű éneklésnek.
Persze, biztos akadtak ott olyanok a tömegben, akik ezt értették alatta, de olyanok is, akik nem. Hallgassuk csak meg a dalt - és minden világossá válik. Egy énekest azért még ex katedra nem ítélhetünk el, mert világnézetét, alapvető gondolatait nem élőbeszédben, prózában vagy versben mondja el, hanem éneklésével teszi azt közkinccsé - akárhol (még ha netán egy politikai rendezvényen is) történik ez. Művészi eszközökkel, szabad lélekkel, gondolatokat ébresztve, maradandó zenei élményt nyújtva hallgatóságának.
Summam summárum: mindezekkel tehát önmagában nem sértette meg azt az elvet, hogy egy énekesnek nem a direkt politizálás, hanem az éneklés a feladata. Az, hogy - helyszíntől függetlenül - zenében szóljon a hallgatósághoz. Ő tehát "csupán" énekelt a tőle megszokott színvonalon és hatásfokkal, s nem egy pártprogramot dicsőített. Azzal a szándékkal, ahogyan Bródy, Gerendás, Zorán, vagy ahogyan az eltávozottak közül Cseh Tamás, Szécsi, Máté vagy Ihász tette. Vagyis énekelt - mint a madár a fán.
Egyébként pedig: hogy ki, mennyire kötődik ehhez vagy ahhoz a párthoz, ki melyikkel vállal eszmei, politikai vagy harcos elkötelezettséget, elvileg vagy gyakorlatilag melyikkel azonosul - az mindenkinek a belső lelkiismereti-, és magánügye. Akárcsak az, hogy ki miben hisz, melyik vallás tanait fogadja el, melyik felekezetet gyakorolja. Egyet érteni valakivel vallási, politikai téren lehet vagy nem lehet - de csupán ezen az alapon senkit sem lehet elítélni, gyűlölni vagy kirekeszteni.
Véleményem szerint egy ember párthoz vagy felekezethez tartozásánál sokkal fontosabb és lényegesebb kérdés az, hogy ki hogyan viszonyul önmagához, családjához és embertársaihoz. Hogy egész élete során miként, milyen színvonalon végzi munkáját? Hogy hogyan látja el feladatát, hivatását amit a sors, a személyisége és képességei lehetővé tesznek számára. Szerintem ez az alapvető szempont, amikor egy emberről és tetteiről (különösen művészről) véleményt mondunk. Tehát eszerint kell Demjén Ferenc személyiségét, cselekedeteit éneklését, művészi tevékenységét is vizsgálnunk és értékelnünk.
És eszerint kell értékelnünk más előadók vagy zeneszerzők munkásságát is. Beethoven (képünkön 33 évesen) Bach, Liszt, vagy Mozart sem vált kisebb zeneszerzővé azzal, hogy alkalomadtán királyok, hercegek, egyházi előkelőségek megrendelésére komponáltak vagy számukra ajánlottak műveket, s jó néven vették anyagi és erkölcsi segítségüket. Wágnert sem ítélhetjük el azért, mert készségesen és szívesen elfogadta II.Lajos bajor király pénzét és barátságát annak érdekében, hogy operái méltó módon és színvonalon kerülhessenek bemutatásra.
S azt sem nehezményezhetjük, hogy főúri kastélyokban, palotákban, fényes udvarházakban léptek fel, s ott mutatták be remekműveiket. Hát hol játszottak vagy vezényeltek volna? Falusi pajtákban, kisvárosok házaiban vagy kocsmákban nem lett volna sem értő közönségük, sem megfelelő zenészeik, akik műveiket előadják.
Nem törhetünk pálcát egyikőjük felett sem, hiszen mindezt azért tették, hogy saját művészi fejlődésüket, zenei tehetségüket minél teljesebben kibontakoztathassák és műveik eljussanak az emberekhez. Mindezek alapján Demjén felőlem akár egy milliárdos partiján is felléphet manapság, s az sem érdekel, hogy mennyiért. A lényeg az, hogy ezt milyen színvonalon teszi és hogy művészete - ugyanúgy, mint a a fenti zeneszerzők esetében is - eljusson az értő közönséghez, annak értelmét és lelkületét gazdagítsa.
Az elmúlt századok remekművei közül bizonyára sok nem készülhetett volna el, s manapság nem gyönyörködhetnénk ezekben, ha szerzőik nem fogadják el gazdag mecénásaik felajánlásait, megrendeléseit vagy ők maguk nem fordulnak hozzájuk (persze nem elvtelenül, hanem tisztelettel) némi támogatásért, segítségért. Ott volt ellenpéldának Schubert, akinek túlzott szemérmessége miatt számos nagy művét életében ki sem adták, nem hogy bemutatták volna. Így aztán sem ő, sem a közönség nem hallhatta ezeket. Pedig a körnek be kell zárulni - a megírt, megalkotott zenének el kell jutnia a közönséghez, a versnek, a regénynek az olvasóhoz, hisz "akkor él a könyv, ha olvassák." És így: akkor él a zene - ha hallgatják. Ez a fontos - minden más csak másodrendű.
Demjén ezzel a hivatalos politikai gyűlésen történő szabadtéri szereplésével - még ha a látszat ezt is mutatta - nem konkrétan egy adott párt vagy pártprogram mellett állt ki, vagy emellett vagy amellett tört lándzsát (illetve mikrofont.) Nem arról nyilvánította ki véleményét, egyetértését - azzal teljes eszmei azonosságot vállalva. Hanem ennél sokkal többet tett: nagyon is általános érvényű gondolatokat súlyozott, amik azóta is időszerűek. Ezek pedig az emberiség évszázados alapeszméi, s nem egy kormányzásra készülő párt rövidebb vagy hosszabb távra kitűzött céljai.
Rózsi ott és akkor (is) egy adott pártprogram szűken vett népszerűsítésénél sokkal tágabb, szélesebb horizontot vázolt fel és láttatott meg énekében itt a hallgatósággal. Mintegy helyzetjelentést adott a Föld átfogó problémáiról és kijelölte a jövőben megoldandó feladatokat. Tán még azt is írhatnám: a FIDESZ "törököt fogott" azzal, hogy felkérte őt erre a szereplésre, mert a hallgatósága sem egyfajta propagandaként fogta fel az itteni fellépését, hanem annak, aminek mindig is: egy magas szintű éneklésnek.
Persze, biztos akadtak ott olyanok a tömegben, akik ezt értették alatta, de olyanok is, akik nem. Hallgassuk csak meg a dalt - és minden világossá válik. Egy énekest azért még ex katedra nem ítélhetünk el, mert világnézetét, alapvető gondolatait nem élőbeszédben, prózában vagy versben mondja el, hanem éneklésével teszi azt közkinccsé - akárhol (még ha netán egy politikai rendezvényen is) történik ez. Művészi eszközökkel, szabad lélekkel, gondolatokat ébresztve, maradandó zenei élményt nyújtva hallgatóságának.
Summam summárum: mindezekkel tehát önmagában nem sértette meg azt az elvet, hogy egy énekesnek nem a direkt politizálás, hanem az éneklés a feladata. Az, hogy - helyszíntől függetlenül - zenében szóljon a hallgatósághoz. Ő tehát "csupán" énekelt a tőle megszokott színvonalon és hatásfokkal, s nem egy pártprogramot dicsőített. Azzal a szándékkal, ahogyan Bródy, Gerendás, Zorán, vagy ahogyan az eltávozottak közül Cseh Tamás, Szécsi, Máté vagy Ihász tette. Vagyis énekelt - mint a madár a fán.
Egyébként pedig: hogy ki, mennyire kötődik ehhez vagy ahhoz a párthoz, ki melyikkel vállal eszmei, politikai vagy harcos elkötelezettséget, elvileg vagy gyakorlatilag melyikkel azonosul - az mindenkinek a belső lelkiismereti-, és magánügye. Akárcsak az, hogy ki miben hisz, melyik vallás tanait fogadja el, melyik felekezetet gyakorolja. Egyet érteni valakivel vallási, politikai téren lehet vagy nem lehet - de csupán ezen az alapon senkit sem lehet elítélni, gyűlölni vagy kirekeszteni.
Véleményem szerint egy ember párthoz vagy felekezethez tartozásánál sokkal fontosabb és lényegesebb kérdés az, hogy ki hogyan viszonyul önmagához, családjához és embertársaihoz. Hogy egész élete során miként, milyen színvonalon végzi munkáját? Hogy hogyan látja el feladatát, hivatását amit a sors, a személyisége és képességei lehetővé tesznek számára. Szerintem ez az alapvető szempont, amikor egy emberről és tetteiről (különösen művészről) véleményt mondunk. Tehát eszerint kell Demjén Ferenc személyiségét, cselekedeteit éneklését, művészi tevékenységét is vizsgálnunk és értékelnünk.
És eszerint kell értékelnünk más előadók vagy zeneszerzők munkásságát is. Beethoven (képünkön 33 évesen) Bach, Liszt, vagy Mozart sem vált kisebb zeneszerzővé azzal, hogy alkalomadtán királyok, hercegek, egyházi előkelőségek megrendelésére komponáltak vagy számukra ajánlottak műveket, s jó néven vették anyagi és erkölcsi segítségüket. Wágnert sem ítélhetjük el azért, mert készségesen és szívesen elfogadta II.Lajos bajor király pénzét és barátságát annak érdekében, hogy operái méltó módon és színvonalon kerülhessenek bemutatásra.
S azt sem nehezményezhetjük, hogy főúri kastélyokban, palotákban, fényes udvarházakban léptek fel, s ott mutatták be remekműveiket. Hát hol játszottak vagy vezényeltek volna? Falusi pajtákban, kisvárosok házaiban vagy kocsmákban nem lett volna sem értő közönségük, sem megfelelő zenészeik, akik műveiket előadják.
Nem törhetünk pálcát egyikőjük felett sem, hiszen mindezt azért tették, hogy saját művészi fejlődésüket, zenei tehetségüket minél teljesebben kibontakoztathassák és műveik eljussanak az emberekhez. Mindezek alapján Demjén felőlem akár egy milliárdos partiján is felléphet manapság, s az sem érdekel, hogy mennyiért. A lényeg az, hogy ezt milyen színvonalon teszi és hogy művészete - ugyanúgy, mint a a fenti zeneszerzők esetében is - eljusson az értő közönséghez, annak értelmét és lelkületét gazdagítsa.
Az elmúlt századok remekművei közül bizonyára sok nem készülhetett volna el, s manapság nem gyönyörködhetnénk ezekben, ha szerzőik nem fogadják el gazdag mecénásaik felajánlásait, megrendeléseit vagy ők maguk nem fordulnak hozzájuk (persze nem elvtelenül, hanem tisztelettel) némi támogatásért, segítségért. Ott volt ellenpéldának Schubert, akinek túlzott szemérmessége miatt számos nagy művét életében ki sem adták, nem hogy bemutatták volna. Így aztán sem ő, sem a közönség nem hallhatta ezeket. Pedig a körnek be kell zárulni - a megírt, megalkotott zenének el kell jutnia a közönséghez, a versnek, a regénynek az olvasóhoz, hisz "akkor él a könyv, ha olvassák." És így: akkor él a zene - ha hallgatják. Ez a fontos - minden más csak másodrendű.
Demjén énekesi pályájának gyökerei, indulása, menete
Demjén önálló énekesi karrierje pontosan akkor (az 1980-as években) volt "feljövőben", amikor az említett három kiváló énekes eltávozott közülünk az égi színpadokra. Talán ez is bizonyítja, hogy a művészetben mindig van valaki, aki átveszi elődjétől, elődjeitől a stafétabotot. Igaz, hogy a Bergendy és a V'Moto'rock együttesben is már erősen és sikeresen bontogatta előadói szárnyait, és e zenekarok legtöbb dalában domináns szerepet játszott énekesként és szövegíróként - az első valóban önálló szólólemeze (Fújom a dalt) 1977-ben jelent meg - három évvel Szécsi halála után.
Ezután még becsületesen tovább dolgozott az említett két zenekarban, s ezekben a formációkban énekesként sikerre vitt még számos nagy slágert, melyet részben ő szerzett, részben mások. (Például Száz lóerő, Várj, míg felkel majd a nap, Gyertyák stb.) Sokan ezeket is magához Demjénhez kötik, hiszen éneklési stílusa már ezeket is olyannyira meghatározta, hogy elfelejtik azt a tényt, hogy e dalok még akkor születtek, amikor az énekes még csapatban (zenekarban) dolgozott.
Bár ő maga kifejtette egy interjúban, hogy egykori zenekari társai, kollégái későbbi szólólemezein is jelentős szerephez jutottak, s "szóló koncertjein is tulajdonképpen még mindig zenekarban érzi magát." (S hogy egykori kollégái közül kik azok, akikkel még ma is együtt munkálkodik? Elsősorban Menyhárt János - képünkön - akinek tucatnyi nagy slágere dallamát köszönheti még napjainkban is.)
Az 1964 óta tartó - és még a '77-es lemezt is követő - zenekari léte után csak 12 év múlva 1989-ben - Ihász halálának évében - dobta piacra azt a lemezét (Szabadság vándorai) ahonnan aztán már folyamatosan haladt és fejlődött máig tartó, elképesztő szólókarrierje. (Bizonyára véletlen, de az album - az emberi szabadságról himnikusan szárnyaló dalával a középpontban - éppen azidőben jelent meg, mikor Erdélyben már ugyancsak felforrósodott a hangulat. Fokozódott az elégedetlenség a diktatúra szörnyű nyomása alatt és a nép egyre jobban sodródott a forradalom felé. Szellemi vezérüket, szószólójukat Sütő Andrást, a kiváló írót - aki később tevékenyen is részt vállalt és súlyosan meg is sérült a forradalmi eseményekben - minden lehető eszközzel támadták, üldözték, névtelen levelekkel, telefonokkal zaklatták, lehallgatták.)
Lényegében ez az album igazolta ország-világ előtt, hogy Rózsi (ahogyan egykor általános iskolás zsidó osztálytársai elnevezték) egyértelműen alkalmas önálló szólóénekesi pályára. Olyan pályára, melyben többek között az ilyen haladó gondolatok, eszmék is helyet és szerepet kapnak. (Ahogy ezt azóta is tapasztalhatjuk.) S már kezdet kezdetén is láthattuk: ehhez, ennek fejlődéséhez meg is vannak a kellő ambíciói és tartalékai. A kiugráshoz azonban feltétlenül szükség volt arra, hogy függetlenítse magát bármely (és bármilyen nagyszerű) zenekar leterheltségétől.
A közösségi létnek és munkálkodásnak ugyanis ugyanaz a pozitívuma, mint a negatívuma: minél jobban feloldódik, személytelenedik valaki egy bármilyen jól működő közösség tagjaként - annál inkább lehetetlenné válik számára onnan a kilépés, a kiemelkedés, önmaga "megmutatása". Viszont az elszemélytelenedés meg éppenhogy magának, az egész közösségnek az érdekeit, annak fejlődését szolgálja, tehát ebben a tekintetben pozitívnak is értelmezhetjük. S aki ezt vállalja az egyértelműen annak a közösségnek - és nem magamagának - tesz vele jót, annak az érdekeit képviseli. Sok esetben jól is teszi, mert úgy látja: nincs meg benne az a tehetség, amivel egyénileg ki tudjon tűnni. Ha viszont megvan, és ezt fel is ismeri - akkor azt mondhatnánk: kutyakötelessége kiválni, kiugrani, önálló karrierbe belefogni.
Akinek valamiben nagyobb a tehetsége társainál - annak azt nemcsak lehetősége, de kötelessége önállóan kibontakoztatni. Oly módon, amire ott a közösségben nincs módja és lehetősége. Ami viszont azzal jár, hogy kilépjen addig megszokott (esetleg megunt) közösségéből. (Mit is írt Liszt? "A zseni kötelez." És ő maga is ennek megfelelően élt és cselekedett. s így tett maga Demjén is, de így tett - együtteséből kiválva Szörényi, vagy külföldi példával élve: Phil Collins vagy Vangelis is. (De még számtalan példát is említhetnék.) Ha ők nem válnak ki - sokkal szegényebb lenne az emberiség több csodálatos, nagyívű énekesi, zenészi életművel!
Rózsi utolsó zenekara, a V'Motorock amelyből kilépve indult meg szólókarrierje
Demjén Rózsi példája is bizonyította azt a tételt, miszerint az igazán kimagasló egyéniség - akár a hangszeres játék, akár az éneklés, vagy zeneszerzés, szövegírás terén rendelkezik kiemelkedő tehetséggel - előbb-utóbb ki kell, hogy ugorjon, ki kell, hogy váljon. Előbb-utóbb szükséges lesz, hogy kilépjen a közösség bármily sokat is ígérő kötelékei vagy áldásai alól. Mert vajon mi lett volna például Haydn-ből ha továbbra is a bécsi Stephansdom kórusának valamelyik szólamában folytatja tovább zenei pályáját? Vagy Schubertből, Monteverdiből ha zenekari hegedűsként élik le életüket?
Bizonyára egyikük sem lett volna zseniális komponista. Mi lett volna, ha Vangelis továbbra is zenekarok billentyűseként "tengeti" életét s nem készíti el a hetvenes években első lemezét, melyen már szintetizátorjátékosként mutatkozott be? Vagy ha barátja Demis Roussos még felnőtt korában is templomi kóristaként váltja aprópénzre zenei tehetségét, s nem alapít zenekart, ahol éppen ő lesz a szólóénekes? És ha ott ragad aztán saját együttesében és nem kezd szólókarrierbe, mint annyian mások? A felsoroltak közül egyikük sem lett volna világhírű, ha idejében nem ismeri fel azt, hogy kimagasló tehetségével saját lábára kell állnia, és ehhez meg is volt mindegyiküknek a kellő elszántsága, ambíciója és bátorsága. És vállalták is a kockázatot: hátha nem sikerül...
Demjén közösségi, zenekari működése 25 évig tartott, utána beindult és meglódult, majd beérett szólópályája pedig immár 28 éve töretlen. Ez így együtt bizony már több, mint ötven esztendő! Az első szólólemez után szinte minden évben jelentkezett egy teljesen egységes, következetes stílust képviselő új albummal, amelyekben a dalok szövege is (amiket maga az előadó írt) erősen hangsúlyos, meghatározó lett. Ha a másoknak írt, illetve válogatás-, és koncertlemezeket nem számoljuk - tizenhét önálló stúdióalbumot tett le rajongói asztalára eddig. Legutóbbi a 2013-as "Túl a világvégén" című lemezt, melyet - ígérete szerint az idén hamarosan követ egy újabb. (Sejthető, hogy ezt közelgő 70. születésnapja alkalmából kívánja piacra dobni.)
Ezután még becsületesen tovább dolgozott az említett két zenekarban, s ezekben a formációkban énekesként sikerre vitt még számos nagy slágert, melyet részben ő szerzett, részben mások. (Például Száz lóerő, Várj, míg felkel majd a nap, Gyertyák stb.) Sokan ezeket is magához Demjénhez kötik, hiszen éneklési stílusa már ezeket is olyannyira meghatározta, hogy elfelejtik azt a tényt, hogy e dalok még akkor születtek, amikor az énekes még csapatban (zenekarban) dolgozott.
Bár ő maga kifejtette egy interjúban, hogy egykori zenekari társai, kollégái későbbi szólólemezein is jelentős szerephez jutottak, s "szóló koncertjein is tulajdonképpen még mindig zenekarban érzi magát." (S hogy egykori kollégái közül kik azok, akikkel még ma is együtt munkálkodik? Elsősorban Menyhárt János - képünkön - akinek tucatnyi nagy slágere dallamát köszönheti még napjainkban is.)
Az 1964 óta tartó - és még a '77-es lemezt is követő - zenekari léte után csak 12 év múlva 1989-ben - Ihász halálának évében - dobta piacra azt a lemezét (Szabadság vándorai) ahonnan aztán már folyamatosan haladt és fejlődött máig tartó, elképesztő szólókarrierje. (Bizonyára véletlen, de az album - az emberi szabadságról himnikusan szárnyaló dalával a középpontban - éppen azidőben jelent meg, mikor Erdélyben már ugyancsak felforrósodott a hangulat. Fokozódott az elégedetlenség a diktatúra szörnyű nyomása alatt és a nép egyre jobban sodródott a forradalom felé. Szellemi vezérüket, szószólójukat Sütő Andrást, a kiváló írót - aki később tevékenyen is részt vállalt és súlyosan meg is sérült a forradalmi eseményekben - minden lehető eszközzel támadták, üldözték, névtelen levelekkel, telefonokkal zaklatták, lehallgatták.)
Lényegében ez az album igazolta ország-világ előtt, hogy Rózsi (ahogyan egykor általános iskolás zsidó osztálytársai elnevezték) egyértelműen alkalmas önálló szólóénekesi pályára. Olyan pályára, melyben többek között az ilyen haladó gondolatok, eszmék is helyet és szerepet kapnak. (Ahogy ezt azóta is tapasztalhatjuk.) S már kezdet kezdetén is láthattuk: ehhez, ennek fejlődéséhez meg is vannak a kellő ambíciói és tartalékai. A kiugráshoz azonban feltétlenül szükség volt arra, hogy függetlenítse magát bármely (és bármilyen nagyszerű) zenekar leterheltségétől.
A közösségi létnek és munkálkodásnak ugyanis ugyanaz a pozitívuma, mint a negatívuma: minél jobban feloldódik, személytelenedik valaki egy bármilyen jól működő közösség tagjaként - annál inkább lehetetlenné válik számára onnan a kilépés, a kiemelkedés, önmaga "megmutatása". Viszont az elszemélytelenedés meg éppenhogy magának, az egész közösségnek az érdekeit, annak fejlődését szolgálja, tehát ebben a tekintetben pozitívnak is értelmezhetjük. S aki ezt vállalja az egyértelműen annak a közösségnek - és nem magamagának - tesz vele jót, annak az érdekeit képviseli. Sok esetben jól is teszi, mert úgy látja: nincs meg benne az a tehetség, amivel egyénileg ki tudjon tűnni. Ha viszont megvan, és ezt fel is ismeri - akkor azt mondhatnánk: kutyakötelessége kiválni, kiugrani, önálló karrierbe belefogni.
Akinek valamiben nagyobb a tehetsége társainál - annak azt nemcsak lehetősége, de kötelessége önállóan kibontakoztatni. Oly módon, amire ott a közösségben nincs módja és lehetősége. Ami viszont azzal jár, hogy kilépjen addig megszokott (esetleg megunt) közösségéből. (Mit is írt Liszt? "A zseni kötelez." És ő maga is ennek megfelelően élt és cselekedett. s így tett maga Demjén is, de így tett - együtteséből kiválva Szörényi, vagy külföldi példával élve: Phil Collins vagy Vangelis is. (De még számtalan példát is említhetnék.) Ha ők nem válnak ki - sokkal szegényebb lenne az emberiség több csodálatos, nagyívű énekesi, zenészi életművel!
Rózsi utolsó zenekara, a V'Motorock amelyből kilépve indult meg szólókarrierje
Demjén Rózsi példája is bizonyította azt a tételt, miszerint az igazán kimagasló egyéniség - akár a hangszeres játék, akár az éneklés, vagy zeneszerzés, szövegírás terén rendelkezik kiemelkedő tehetséggel - előbb-utóbb ki kell, hogy ugorjon, ki kell, hogy váljon. Előbb-utóbb szükséges lesz, hogy kilépjen a közösség bármily sokat is ígérő kötelékei vagy áldásai alól. Mert vajon mi lett volna például Haydn-ből ha továbbra is a bécsi Stephansdom kórusának valamelyik szólamában folytatja tovább zenei pályáját? Vagy Schubertből, Monteverdiből ha zenekari hegedűsként élik le életüket?
Bizonyára egyikük sem lett volna zseniális komponista. Mi lett volna, ha Vangelis továbbra is zenekarok billentyűseként "tengeti" életét s nem készíti el a hetvenes években első lemezét, melyen már szintetizátorjátékosként mutatkozott be? Vagy ha barátja Demis Roussos még felnőtt korában is templomi kóristaként váltja aprópénzre zenei tehetségét, s nem alapít zenekart, ahol éppen ő lesz a szólóénekes? És ha ott ragad aztán saját együttesében és nem kezd szólókarrierbe, mint annyian mások? A felsoroltak közül egyikük sem lett volna világhírű, ha idejében nem ismeri fel azt, hogy kimagasló tehetségével saját lábára kell állnia, és ehhez meg is volt mindegyiküknek a kellő elszántsága, ambíciója és bátorsága. És vállalták is a kockázatot: hátha nem sikerül...
Demjén közösségi, zenekari működése 25 évig tartott, utána beindult és meglódult, majd beérett szólópályája pedig immár 28 éve töretlen. Ez így együtt bizony már több, mint ötven esztendő! Az első szólólemez után szinte minden évben jelentkezett egy teljesen egységes, következetes stílust képviselő új albummal, amelyekben a dalok szövege is (amiket maga az előadó írt) erősen hangsúlyos, meghatározó lett. Ha a másoknak írt, illetve válogatás-, és koncertlemezeket nem számoljuk - tizenhét önálló stúdióalbumot tett le rajongói asztalára eddig. Legutóbbi a 2013-as "Túl a világvégén" című lemezt, melyet - ígérete szerint az idén hamarosan követ egy újabb. (Sejthető, hogy ezt közelgő 70. születésnapja alkalmából kívánja piacra dobni.)
A diósgyőri vasgyári mérnökként dolgozó édesapa és háztartásbeli édesanya harmadik gyermekeként 1946-ban született Ferenc-nek volt kitől örökölnie zenei adottságait. Apja dalárdában énekelt, ott edzette erőteljes, érces hangját, édesanyja pedig énekesnőnek készült - ám lebeszélték róla, mondván: ez egy erkölcstelen foglalkozás. (S hogy mennyire nem az, sőt hogy az erkölcsi nemességet, pozitív világnézetet, optimizmust mennyire elő lehet vele mozdítani és erősíteni - azt éppen fia bizonyította ország-világ előtt saját pályájával.) István bátyja is zenésznek készült, még gitárokat is fabrikáltak közösen szekrénypolcokból. Egy darabig együtt játszottak a Meteor zenekarban. De bátyjában nem volt annyi kitartás, ambíció - így aztán korán abbahagyta. Amikor a család - politikai okokból - a fővárosba költözött Ferenc az iskola mellett zenei tanulmányokat folytatott s számtalan együttesben játszott. Bár billentyűs hangszereken - orgonán, zongorán (Gosztonyi Jánosnál) - tanult, mégis a basszusgitár lett a hangszere.
Később a Bergendy, V'Moto-Rock együttesekben is ebben a felállásban játszott az éneklés mellett. Igazán azonban az ének kifejező ereje, hatása vonzotta legjobban, s ezért már ezekben a zenekarokban is nagyon meghatározó volt énekesi jelenléte. Sőt, mondhatnám: e zenekarok műhelyéből kikerült számos dal soha nem lett volna akkora sláger, ha történetesen nem ő énekli el azokat. Kiválása - mint említettük - tehát teljesen szükségszerű volt egy idő után, s az 1980-as években végleg a szólóénekesi pálya mellett döntött - rajongói nagy örömére.
Hangjának, éneklésének jellemzői
De miben is áll ennek a varázslatos hangnak a lényege, matériája, színe és hatása? Mik a fő jellemzői, amik felettébb alkalmassá teszik őt arra, hogy immáron évtizedek óta magas szintű zenei élményt nyújtson a számunkra?
Először is: Demjén hangfekvése már önmagában egyedülálló és különleges. Érzésem és meghallásom szerint a tenor és a bariton tartományát egyaránt uralja de a tenor hangkészletét többet használja. Hangterjedelme ennek ellenére nem túl széles - úgy két oktáv. (Ám, mint tudjuk: nem a hang terjedelme a legfontosabb egy énekesnél, hanem annak tisztasága, színe és kifejező ereje.) Nála ezekkel sincs semmi probléma: kiénekelt hangjai hallatlanul tiszták, mind a magasak, mind pedig a mélyebbek. Ha kell, akár egy oktávot is kényelmesen lelép (pl. a Hiányzol című számban: "Esküszöm, hogy mosolyogsz még rám..." szövegű sorban.)
Hangjának színe is egészen különleges: a valódi színek spektrumából leginkább a rozsdabarnát juttatja eszembe. Ha viszont valamelyik hangszerrel akarom összehasonlítani - akkor teljesen egy tenorszaxofon sajátosan zengő hangjával tudnám azonosítani. (Bár annak hangterjedelme kissé szélesebb.) S ha már ezt megemlítettem: Demjén valójában úgy használja, kezeli a hangját, mint egy hangszert. Úgy is bánik vele: óvja és karbantartja. Stílusa, tónusa ezért mindig felismerhető, mindig ugyanaz, de ezen belül képes többféle tartományban, színben hallatni azt. Kifejező erejére pedig az jellemző, hogy dinamikája széles és megfelelő, s jól is használja azt a dalaiban levő érzelmek hatásos (de nem patetikus) kibontására.
Magára, a hangjának erejére pedig azt mondhatnánk: éppen optimális és elegendő azokhoz a számokhoz, amiket azzal előad. Erőltetett hangot még véletlenül se hallunk tőle. Ebben a műfajban és hangfekvésben léteznek nála jóval nagyobb hangerővel bíró énekesek (Pl. Al Bano vagy Bocelli) de vannak jóval gyengébb hangerejű poptenorok is (pl. Karel Gott) Nyilván a "Nessun darma" áriához már nem lenne elég Rózsi hangereje - de ez nem is mérvadó szempont. Hiszen fordítva is komikus lenne: ha mondjuk Domingo elénekelné a "Szabadság vándorai" vagy a "Sajtból van a Hold" című számot. (Bár, ki tudja - még ez is előfordulhat, ha már Bánk áriáját, a "Hazám, hazám"- at is elénekelte magyarul - ami enyhén szólva nem életének eddigi legjobb produkciója volt.)
Remek intonációjának, szövegkiejtésének köszönhető, hogy minden szava tökéletesen érthető. (Sajátos és érdekes - de nem kifogásolható, s pláne nem zavaró, ahogyan az s, sz és cs hangokat ejti. Inkább különös ízt ad egyébként is egyéni éneklésének. Egyébként ezek a hangok az éneklés legkényesebb "pontjai", aki ezeket mind tisztán ejti - olyan magyar popénekes talán manapság nincs is...) És persze, hogy az érthetőségre törekszik, hiszen dalai szövegeit ő írja és nyilván azt szeretné, hogy az érthető legyen... Mint a jó énekeseknél hallhatjuk - nemcsak a kijelentő, de a kérdő mondatai hangsúlyát is érzékeljük éneklésekor. (Pl.Hogyan tudnék élni nélküled?; Mért maradtunk gyermekek?)
Ez utóbbi - véleményem szerint Demjén legmeghatóbb száma. Könnyeket csal szemembe, amikor a refrénben újra meg újra hallom a gyermek anyjához intézett könyörgését, ég felé fohászkodó kérlelését. S hogy a felfelé tekintést még ki is hangsúlyozza - a refrén utolsó visszatérésénél felfelé modulál másfél hanggal: "Nézz le rám, úgy, ahogy szoktál!" (Nem tudom, hogy valóban személyes indíttatásúak-e ezek a sorok - azaz saját édesanyjához, vagy reá emlékezve írta ezt a dalát Demjén - de ugyancsak annak tűnik.) Jómagam meglehetősen meghatódom, akárhányszor meghallgatom ezt a múlhatatlan gyermeki szeretetről szóló csodálatos opuszt, aminek nemcsak szövegét, de a dallamát is maga az előadó szerezte. Ami ritkaságnak számít - hiszen ő elsősorban szövegíróként jegyzi és énekli dalait.
S úgy látszik: éppen ezek az egyszerzős dalai sikerülnek legmeghatóbbra. Ott van pl. a "Most ne nézz így rám..") E szám hallgatása közben óhatatlanul megjelenik képzeletemben az én drága édesanyám, amikor ő is könnyezve és odaadással hajolt fölém, valahányszor el akart altatni és énekelt hozzám gyermekkoromban. S ezzel Demjén - mint számos dalával - maradéktalanul el is érte célját, amiről egy interjúban a következőt vallotta: "Az a legnagyobb öröm, amikor valaki felismeri magát egy dalban, rájön, hogy róla, érte szól - ez lehet munkánk eredménye és egyben jutalma is."
Nos, tehát itt bezárult a kör - mint ahogy fentebb már említettem: vagyis a mű eljutott közönségéhez, a dal elért hallgatójához, annak értelméhez, szívéhez és lelkéhez. Ez az 1997-es szám egy különösen ihletett pillanata Demjén életművének: minden előadói és költői erénye egyszerre van jelen ebben az intim hangulatú, érzelemdúsan elmélkedő vallomásban. Elejétől a végéig egyenletesen hullámzó, szelíden lüktető ritmusa engem a bölcső ringatására emlékeztet. Mintha egy szívhez szóló altatódalt hallanánk ami azonban most az anyához szól, s nem a gyermekéhez...Az érett, de elérzékenyült férfi gyönyörű hangjával szelíden emlékezve nosztalgiázik - majd József Attilához hasonlóan - anyját megszólítva széles szárnyalásba csap át felnőtt-gyermeki fájdalmát kiénekelve magából, mintegy magát is megnyugtatva mindezzel:
Összefüggések személyisége, életmódja, éneklése és dalai között
Demjén dalai és éneklése szinte teljes önazonosságot képeznek személyiségével, gondolataival és lelkületével. Éneklésében olyannyira magától értetődő és őszinte minden, hogy kénytelen voltam ezt a szójátékos címet választani elemzésem fölé: "Az örökifjú Demjénekes." Dalai - elsősorban a lassúbb tempójúak - mélyen emberiek és megindítóak. Amikről ő énekel - szabadság, szerelem, béke, szeretet, barátság, hűség, igazság - az mindenkor a fiatalság, az élet legfontosabb eszményei, örök céljai közé tartoztak és tartozni is fognak. És mindezeket csakis az ő dalaira jellemző nemes szépségű kerek egész melódiák harmóniák hordozzák, élményt adó zenei megfogalmazásokban jelennek meg.
Ha újra és újra meghallgatjuk ezeket - szinte tartják bennünk a lelket, erősítik hitünket és optimizmusunkat az élet szépségében. Hisz az a világ, melyben és melyből ilyen dalok születnek - az nem lehet alapjában rossz és gonosz. S úgy tűnik, magát az előadót és hangját is fiatalosan karban tartják saját, lélekemelő dalai. Mint ahogy a régi mondás állítja: "A léleknek nincsenek ősz hajszálai." Úgy gondolom, magát Demjént is segítik és segítették saját nótái és azok előadása is életének nehéz pillanataiban. Amikor alkoholizmusát saját jól felfogott érdekében, önszántából legyőzte, majd súlyos betegségéből sikerült felépülnie - s ahogy maga mondta egy interjúban: "átértékelni mindent, eldönteni, mi az, ami életben igazán fontos" - bizonyára ezek a dalok is, valamint rajongótábora, barátai segítsége, együttérzése is jelentősen segítették őt.
Nem hallgathatjuk el negatív emberi tulajdonságait (hiszen a művészember is csak ember.) Sokáig nem tudott mértéket tartani az ivásban, de sikerült ezen túljutnia. Emberi hibáit, tévedéseit, s ezzel kapcsolatos bűntudatát érinti dalaiban is. ("Nem kell, hogy megbocsáss / Elég az nekem: nem bántott senki mást kicsorbult életem.") Igaz, káros, egészségét roncsoló szokásai hangján szerencsére nem hagytak nyomot. Ezt speciel éneklésében soha nem lehetett észrevenni, mert az alkohol magára a tüdőre, hangszálakra közel sem oly veszélyes, mint a rendszeres dohányzás. Hangját évtizedek óta karban tartja, annak tónusa, ereje, színe azonnal felismerhető, állandó, de azért némi módosulás természetesen tapasztalható benne. Az élettani folyamatok természetes hatását ő sem kerülheti ki.
Röviden erről azt mondhatnám: hangja a hetvenes évek óta némileg változott, de nem romlott. Vastagabb, férfiasabb, komolyabb lett. Hogy lelkileg és testileg felépült, hangját, éneklését máig karban tudta tartani, s mindig harmóniában maradt önmagával és a világgal - abban bizonyára nagy szerepet játszott, hogy magánélete is végre révbe ért. Az amerikai Rebecca személyében megtalálta élete igaz párját. Dióspusztai tanyáján békés, nyugodt otthonra lelt, remekül érzi magát állatai, szeretett lovai, kutyái között a természet lágy ölén. Remélhetjük, hogy mindez újabb ihletet ad jövőben készülő és megszülető dalaihoz.
Ezt az autogrammot Demjén egyik pápai vendégszereplése alkalmából kaptam.
Előadott szerzeményeinek döntő többsége tökéletes harmóniában van egyéniségével, világlátásával, személyes érzelmeivel, s mindezek hatásos, szinte magától értetődő zenei kifejezést nyernek éneklésében. A "döntő többsége" kifejezéssel arra utaltam, hogy egy-egy dalában előfordul, hogy ez nem sikerül, nem érvényesül maradéktalanul. Hiszen - mint ahogyan nincs tökéletes ember - így tökéletes művész sincs. A jellemző és általános azonban az, hogy hogy Demjén mindig saját gondolatait és érzelmeit énekli a pódiumon és a legmagasabb művészi nívót produkálja, amit ebben a műfajban csak lehetséges.
Nagy érzelmi intenzítással, de a hatásvadászatot és a hamis pátoszt messze elkerülve adja elő dalait - koncertjein ugyanolyan odaadással, mint ahogyan ezt albumain teszi. Szimpatikus előadásmódjának és dalainak hangulata, stílusa, melegsége senkiéhez sem hasonlítható olyannyira egyedi és utánozhatatlan. Dalai zenéjében, ritmusában a legérzékenyebb lírai pillanatok, intim vallomások, szerelmi üzenetek mellett ott dübörög az örök szenvedély: a rock and roll, a funky lüktetése. Dallamaiban sokszor más egyéb táncos és játékos karakterek is megjelennek. S ugyanúgy helyet kap bennük a gyermekkori nosztalgia, mint az érett férfi felelőssége a világ dolgai valamint közös ügyeink és jövőnk iránt.
Mindezen gondolatok zenei megvalósításához, kifejezéséhez segítségül vannak barátai, zenészkollégái (elsősorban Závodi Gábor, Menyhárt János) akik olyan dallamokba és harmóniákba öltöztetik szövegeit, olyan szólókkal és vokálokkal töltik fel, gazdagítják dalait, amikkel erősítik, de egyben ki is emelik szólóéneke fényét. Érdekes, hogy az énekes mögötti vokalisták ízléses, mértéktartó kórusában csak férfihangokat hallunk.
Köztük felfedezettjét, a tehetséges Bársony Attilát, aki eddig két önálló albumig jutott el, s ebben természetesen Rózsi is segítségére volt. " Sosem volt elsődleges célom, hogy elöl álljak a színpadon. Viszont gyerekkori vágyam volt, hogy Demjén Ferenc mögött vokálozhassak és ez sikerült." - vallotta a ma 45 éves énekes. A Demjén-albumokon és koncerteken szereplő összeszokott csapat állandó tagjaihoz tartoznak még az említetteken kívül: Vincze Tamás (dob) és Demeter György (vokál)
Nemcsak a dallamvonalak szöveghez tökéletesen illő megrajzolásában, a dalok legtöbbször három részes építkezésében, de a megfelelő szavak kiválasztásában és az éneklésben is mindig minden a maga helyén van. A szólórészek óramű pontossággal simulnak be a versszakok közé, minden szó, dallam és hangsúly megtervezett, megalkotott, jól kimunkált. Mint az úri szabóságon megrendelésre, mesterien elkészített öltöny a kuncsaftra - annyira ráillik a dal énekesére. (Ahogy szokták mondani: mintha ráöntötték volna...) Úgy illik annak hangszínéhez, dinamikájához, erejéhez és érzelmi tónusához. Ráadásul itt szabó és megrendelő, mester és a ruha viselője legtöbb esetben egyazon személy, talán azért is ilyen harmonikusan passzol minden. Az egység tökéletes, egyik a másikára szabott: a dal az előadójára, az előadó pedig a dalára.
Mindebből következik az, hogyha Demjén bármely számát akarná valaki elénekelni, vagy - mint már néha megtörtént - el is énekli, akkor ez az egység azonnal megbomlik. Az már soha nem lesz olyan és az, ahogyan maga Demjén előadja. Ha más előadó énekli el valamelyik dalát a megszokott varázslat, a dal és előadó együttes hatása nem érvényesül, mert az ő művészetében olyannyira összeforrott dal és előadó, mint senkiében. Az ő esetében a remekül megkomponált zene és az ahhoz szervesen illeszkedő szöveg szinte követeli a néki megfelelő színvonalas énekest - ezért őnála teljesen igaz az a babitsi megállapítás, miszerint: "Nem az énekes szüli a dalt - a dal szüli énekesét."
E megállapítás fölöttébb beigazolódna akkor, ha netán valaki más, idegen nyelvre akarná lefordítani és így elénekelni egy Demjén-dalt. Maga a szerző is megerősíti ezt, s én is csak úgy vélem: ezek a szövegek csakis magyarul érvényesülnek e dalokban és csakis Demjén ajkán. "Nyelvünk erdőzúgását" (Sütő) ami ezekben a dalokban is hallatszik csak mi, magyarok halljuk, értjük meg, s fogadjuk be igazán a lelkünkbe, elménkbe. S hogy maga Demjén sem akarja dalait külföldi turnékon angolul, németül bemutatni, azért nem vádolhatjuk maradisággal, bezárkózással, inkább dicséret illeti meg. Mert mindezzel csak nyelvünk gazdagságát, szépségét, kifejezőképességét, egyedi jellegét védi és igazolja.
Ha újra és újra meghallgatjuk ezeket - szinte tartják bennünk a lelket, erősítik hitünket és optimizmusunkat az élet szépségében. Hisz az a világ, melyben és melyből ilyen dalok születnek - az nem lehet alapjában rossz és gonosz. S úgy tűnik, magát az előadót és hangját is fiatalosan karban tartják saját, lélekemelő dalai. Mint ahogy a régi mondás állítja: "A léleknek nincsenek ősz hajszálai." Úgy gondolom, magát Demjént is segítik és segítették saját nótái és azok előadása is életének nehéz pillanataiban. Amikor alkoholizmusát saját jól felfogott érdekében, önszántából legyőzte, majd súlyos betegségéből sikerült felépülnie - s ahogy maga mondta egy interjúban: "átértékelni mindent, eldönteni, mi az, ami életben igazán fontos" - bizonyára ezek a dalok is, valamint rajongótábora, barátai segítsége, együttérzése is jelentősen segítették őt.
Nem hallgathatjuk el negatív emberi tulajdonságait (hiszen a művészember is csak ember.) Sokáig nem tudott mértéket tartani az ivásban, de sikerült ezen túljutnia. Emberi hibáit, tévedéseit, s ezzel kapcsolatos bűntudatát érinti dalaiban is. ("Nem kell, hogy megbocsáss / Elég az nekem: nem bántott senki mást kicsorbult életem.") Igaz, káros, egészségét roncsoló szokásai hangján szerencsére nem hagytak nyomot. Ezt speciel éneklésében soha nem lehetett észrevenni, mert az alkohol magára a tüdőre, hangszálakra közel sem oly veszélyes, mint a rendszeres dohányzás. Hangját évtizedek óta karban tartja, annak tónusa, ereje, színe azonnal felismerhető, állandó, de azért némi módosulás természetesen tapasztalható benne. Az élettani folyamatok természetes hatását ő sem kerülheti ki.
Röviden erről azt mondhatnám: hangja a hetvenes évek óta némileg változott, de nem romlott. Vastagabb, férfiasabb, komolyabb lett. Hogy lelkileg és testileg felépült, hangját, éneklését máig karban tudta tartani, s mindig harmóniában maradt önmagával és a világgal - abban bizonyára nagy szerepet játszott, hogy magánélete is végre révbe ért. Az amerikai Rebecca személyében megtalálta élete igaz párját. Dióspusztai tanyáján békés, nyugodt otthonra lelt, remekül érzi magát állatai, szeretett lovai, kutyái között a természet lágy ölén. Remélhetjük, hogy mindez újabb ihletet ad jövőben készülő és megszülető dalaihoz.
Ezt az autogrammot Demjén egyik pápai vendégszereplése alkalmából kaptam.
Előadott szerzeményeinek döntő többsége tökéletes harmóniában van egyéniségével, világlátásával, személyes érzelmeivel, s mindezek hatásos, szinte magától értetődő zenei kifejezést nyernek éneklésében. A "döntő többsége" kifejezéssel arra utaltam, hogy egy-egy dalában előfordul, hogy ez nem sikerül, nem érvényesül maradéktalanul. Hiszen - mint ahogyan nincs tökéletes ember - így tökéletes művész sincs. A jellemző és általános azonban az, hogy hogy Demjén mindig saját gondolatait és érzelmeit énekli a pódiumon és a legmagasabb művészi nívót produkálja, amit ebben a műfajban csak lehetséges.
Nagy érzelmi intenzítással, de a hatásvadászatot és a hamis pátoszt messze elkerülve adja elő dalait - koncertjein ugyanolyan odaadással, mint ahogyan ezt albumain teszi. Szimpatikus előadásmódjának és dalainak hangulata, stílusa, melegsége senkiéhez sem hasonlítható olyannyira egyedi és utánozhatatlan. Dalai zenéjében, ritmusában a legérzékenyebb lírai pillanatok, intim vallomások, szerelmi üzenetek mellett ott dübörög az örök szenvedély: a rock and roll, a funky lüktetése. Dallamaiban sokszor más egyéb táncos és játékos karakterek is megjelennek. S ugyanúgy helyet kap bennük a gyermekkori nosztalgia, mint az érett férfi felelőssége a világ dolgai valamint közös ügyeink és jövőnk iránt.
Mindezen gondolatok zenei megvalósításához, kifejezéséhez segítségül vannak barátai, zenészkollégái (elsősorban Závodi Gábor, Menyhárt János) akik olyan dallamokba és harmóniákba öltöztetik szövegeit, olyan szólókkal és vokálokkal töltik fel, gazdagítják dalait, amikkel erősítik, de egyben ki is emelik szólóéneke fényét. Érdekes, hogy az énekes mögötti vokalisták ízléses, mértéktartó kórusában csak férfihangokat hallunk.
Köztük felfedezettjét, a tehetséges Bársony Attilát, aki eddig két önálló albumig jutott el, s ebben természetesen Rózsi is segítségére volt. " Sosem volt elsődleges célom, hogy elöl álljak a színpadon. Viszont gyerekkori vágyam volt, hogy Demjén Ferenc mögött vokálozhassak és ez sikerült." - vallotta a ma 45 éves énekes. A Demjén-albumokon és koncerteken szereplő összeszokott csapat állandó tagjaihoz tartoznak még az említetteken kívül: Vincze Tamás (dob) és Demeter György (vokál)
Nemcsak a dallamvonalak szöveghez tökéletesen illő megrajzolásában, a dalok legtöbbször három részes építkezésében, de a megfelelő szavak kiválasztásában és az éneklésben is mindig minden a maga helyén van. A szólórészek óramű pontossággal simulnak be a versszakok közé, minden szó, dallam és hangsúly megtervezett, megalkotott, jól kimunkált. Mint az úri szabóságon megrendelésre, mesterien elkészített öltöny a kuncsaftra - annyira ráillik a dal énekesére. (Ahogy szokták mondani: mintha ráöntötték volna...) Úgy illik annak hangszínéhez, dinamikájához, erejéhez és érzelmi tónusához. Ráadásul itt szabó és megrendelő, mester és a ruha viselője legtöbb esetben egyazon személy, talán azért is ilyen harmonikusan passzol minden. Az egység tökéletes, egyik a másikára szabott: a dal az előadójára, az előadó pedig a dalára.
Mindebből következik az, hogyha Demjén bármely számát akarná valaki elénekelni, vagy - mint már néha megtörtént - el is énekli, akkor ez az egység azonnal megbomlik. Az már soha nem lesz olyan és az, ahogyan maga Demjén előadja. Ha más előadó énekli el valamelyik dalát a megszokott varázslat, a dal és előadó együttes hatása nem érvényesül, mert az ő művészetében olyannyira összeforrott dal és előadó, mint senkiében. Az ő esetében a remekül megkomponált zene és az ahhoz szervesen illeszkedő szöveg szinte követeli a néki megfelelő színvonalas énekest - ezért őnála teljesen igaz az a babitsi megállapítás, miszerint: "Nem az énekes szüli a dalt - a dal szüli énekesét."
E megállapítás fölöttébb beigazolódna akkor, ha netán valaki más, idegen nyelvre akarná lefordítani és így elénekelni egy Demjén-dalt. Maga a szerző is megerősíti ezt, s én is csak úgy vélem: ezek a szövegek csakis magyarul érvényesülnek e dalokban és csakis Demjén ajkán. "Nyelvünk erdőzúgását" (Sütő) ami ezekben a dalokban is hallatszik csak mi, magyarok halljuk, értjük meg, s fogadjuk be igazán a lelkünkbe, elménkbe. S hogy maga Demjén sem akarja dalait külföldi turnékon angolul, németül bemutatni, azért nem vádolhatjuk maradisággal, bezárkózással, inkább dicséret illeti meg. Mert mindezzel csak nyelvünk gazdagságát, szépségét, kifejezőképességét, egyedi jellegét védi és igazolja.
Summázat, konklúzió
Az alábbi képeken egy apró poént alkalmazva "összehoztam" a heves megyei termálfürdőt a kiváló énekessel: mindegyikük - bár semmi közük egymáshoz - a Demjén nevet viseli. A szép és hangulatos gyógy-, és barlangfürdő ugyanolyan felüdülést, kikapcsolódást, feltöltődést, jó egészséget és élményt biztosít az oda betérőknek, mint a nagyszerű előadó éneklése a nívós zene szerelmeseinek. Ebben viszont az alföldi település fürdője és az örökifjú énekes művészete tökéletesen megegyezik.
Demjén nem azok közé a csodagyerekek közé tartozott, akik már három éves koruktól tudatosan készülnek már a zenei, előadóművészi pályára. Vagy pláne szülei még noszogatták, nevelték is volna ennek szellemében szívósan és erőszakosan, mint ahogyan sok anyuka és apuka teszi ezt a csemetéjével. Ő is ugyanolyan átlagos, "normális" gyermekként rendszeresen iskolába járt, játszott, élt, örült az ajándékoknak, és csodálkozott rá a világra vidéken, majd óvodáskorától a fővárosban - az apai és anyai szeretet éltető melegében - mint akármelyik más kisgyerek.
Bár az igaz, hogy szüleitől és a családi házból génjeiben hozta a zene szeretetét, s mindazokat az adottságokat, melyek alkalmassá tették a zenész életre, s nem gátolták abban, hogy testvérével kora gyermekkorukban gitárokat fabrikáljanak. S talán tőlük örökölte azt a kitartást, ambíciót is, ami csak még jobban erősödött benne attól, hogy 18 évesen - hál'istennek - nem a vegyészi, hanem a zenei pályára lépett.
Mondhatjuk tehát, hogy az üzemek, gyárak helyett a zenei alkotó-, és előadóművészet vegykonyhájába lépett. Arra a pályára, amelyen legfőbb céljául tűzte ki, hogy az emberek tömegeinek - énekes előadóművészként, dalszövegíróként - nyújtson magas színvonalú, maradandó zenei, intellektuális élményt. Amit ő ennél sokkal szebben és önmaga rangjához illő stílusban fogalmazott meg "Légy hű örökre!" című dalában. Kezdősorait akár énekes-előadóművészi ars poeticájának is elfogadhatjuk:
Bár az igaz, hogy szüleitől és a családi házból génjeiben hozta a zene szeretetét, s mindazokat az adottságokat, melyek alkalmassá tették a zenész életre, s nem gátolták abban, hogy testvérével kora gyermekkorukban gitárokat fabrikáljanak. S talán tőlük örökölte azt a kitartást, ambíciót is, ami csak még jobban erősödött benne attól, hogy 18 évesen - hál'istennek - nem a vegyészi, hanem a zenei pályára lépett.
Mondhatjuk tehát, hogy az üzemek, gyárak helyett a zenei alkotó-, és előadóművészet vegykonyhájába lépett. Arra a pályára, amelyen legfőbb céljául tűzte ki, hogy az emberek tömegeinek - énekes előadóművészként, dalszövegíróként - nyújtson magas színvonalú, maradandó zenei, intellektuális élményt. Amit ő ennél sokkal szebben és önmaga rangjához illő stílusban fogalmazott meg "Légy hű örökre!" című dalában. Kezdősorait akár énekes-előadóművészi ars poeticájának is elfogadhatjuk:
"Hogyha kérdezed, miért jöttem, mi szél fújt erre
Válaszom, hogy a békés végtelen küldött mindörökre."
*
Felhasznált forrásmunkák, irodalom, stb:
Miklós Tibor: Keresem a szót...(Zeneműkiadó, 1977.) Demjén Ferenc hivatalos oldala az Interneten.
Demjén Ferenc eddigi albumai, kazettái. (1977-2014.)
DEMJÉN - ARÉNA 2004.12.30. (DVD-producer Rózsa István.)
******
