ALAPVETÉS
lsőként, mindenek előtt le kell szögeznem a következőt: életem középpontjában évtizedek óta a művészetek tanulmányozása és propagálása áll. Ez az, ami az alábbi sorok mindegyikét meghatározza, az azokban megfogalmazott állításokat, véleményeket sugalmazza, azok hátterében áll. Minden megállapítás, amit ebben a kis tanulmányban közzéteszek az elmúlt évtizedek élményei, tapasztalatai, tanulságai alapján szűrődött le és vált bennem meggyőződéssé. Minden, amit ma már igaznak, helyt állónak hiszek - az elmúlt évtizedek munkája, tanulságai alapján rögzült és igazolódott bennem. S azt hiszem, most már mindez így is marad, hiszen a hátra lévő néhány év már nem tudja alapjában véve megváltoztatni azt, amit több évtized (fél évszázad) tapasztalata, élménye hitként vagy meggyőződésként kristályosított ki elmémben és lelkületemben.
Minden, ami változhat gondolkodásomban és érzéseimben - az csakis ezen belül lehetséges. Annak a két alapvető, szilárd oszlopnak a megőrzésével, melyeknek egyike a Művészet szeretete és tanulmányozása, a másik pedig Isten mindenhatóságában, segítésében, támogatásában, bizalmában való rendíthetetlen hitem. E két oszlop egymás mellett, egymással kiegészülve, egymással harmóniában, egymással szoros összefüggésben áll, él és hat bennem.
Ez a két oszlop ad erőt, energiát, kitartást, türelmet, ihletet, sugalmazást gondolataimhoz, elhatározásaimhoz, döntéseimhez és cselekedeteimhez. S nem utolsó sorban ez segít minden leírt sorom megfogalmazásában is. A megszüntetve megtartás e területen, bennem és nálam így jelentkezik, ily módon érvényesül.
Nem vagyok aktív zenész, az irodalommal is csak olvasóként, az írással is csak amatőrként foglalkozom. Ám a művészet minden ága és fajtája iránt gyerekkorom óta szívós és kitartó érdeklődést tanúsítok. S hogy milyen erős ez az érdeklődés? Ez talán azon is lemérhető, hogy mennyi pénzt fordítottam (áldoztam) az elmúlt ötven évben könyvek, hanglemezek, hanghordozók stb. vásárlására.
Meglehetősen sokat. Ezenkívül számtalan tárgynyeremény is sorakozik polcaimon, amiket különböző zenei vetélkedőkön, játékokon sikerült szereznem. Sőt ezek száma még most is folyamatosan nő. (s miért ne használnám ki a nyerési lehetőségeket például a Bartók Rádió betelefonálós, e-mail-es rejtvényműsoraiban, amelyekben könyvekhez, CD-, és DVD kiadványokhoz, hangversenyjegyekhez lehet hozzájutni egy-egy jó válasz megadásával, no meg a szerencse segítségével.)
S ha egyesek fejüket csóválják és azt mondják, hogy ez felesleges felhalmozás, s ezek száma túl megy egy bizonyos határon - azokat is meg tudom érteni. Ha egyet nem is értek velük. Egy kívülálló ugyanis mindig mindent másképpen szemlél és fog fel ebből, mint az, aki mindezekre törekszik, mindezekben örömét leli. Másképp vélekedik pl. a horgász-szenvedélyről az az ember, aki rendszeresen horgászik, és az, aki soha életében le nem ült a vízpartra elmélázva azon, vajon mikor akad horgára egy-egy méretesebb keszeg vagy ponty.
S másképp vélekedik a könyvbarát és megint másképp a könyv felett elalvó az irodalom szeretetéről, a könyvek iránt szenvedélyesen érdeklődő emberről, s annak hobbijáról. Másképp ítélkezik a hangversenyen unatkozó ember arról, akinek minden vágya, hogy eljusson egy neves szólista koncertjére, vagy ezreket is megadjon egy-egy énekes új lemezéért - mint az, aki ugyancsak imádja a klasszikus zenét, s fölöttébb tudja élvezni Csajkovszkíj vagy Beethoven dallamait.
A vélemények, ítéletek tehát megoszlanak. Másképp vélekedik erről egy zenekedvelő és egy nem zenekedvelő ember. S másképp vélekedik a filmrajongóról egy olyan valaki, akit nem tud lekötni Fellini vagy Bergman egyik filmje se, mint az, aki ugyancsak rajong a művészi filmekért. Ami megint csak érthető a maga szempontjából.
Mint ahogy másképp vélekedik a kutyákról az az ember, akinek soha nem volt saját kutyája a gondozása alatt, nem élt vele együtt, egy fedél alatt, mint az, akinek már volt, sőt netán el is vesztett valaha egy kutyát. S átélte mindazt a fájdalmat, ami ezzel együtt jár.) Ezen kívül hozzáteszem: a magam részéről még reménykedek is abban, hogy az általam beszerzett, megnyert könyvek, kazetták, lemezek, dokumentumok nagy részének még gyermekeim és unokáim is haszonélvezői lesznek.
kívülálló - főként, aki nem ugyanilyen fokú rajongással viseltetik a művészetek iránt - az nehezen érti meg ezt a fajta rajongást. (Egyszer nálunk járt az egyik ismerősöm és végigtekintve a könyvek, lemezek hosszú során azt kérdezte tőlem: "Tanár úr, minek áll itt ez a sok könyv, amikor úgyis egyszerre csak egyet vesz a kezébe." Mire én azt mondtam: "Ne haragudjon, de Önnek hány inge van a szekrényben?" Mire elmondta, hogy 32, zoknija az vagy 20 és nadrágja is kb. 18. "És mindet egyszerre veszi fel?"
Erre mosolygott és azt mondta: igazam van. S hozzátette: "Tényleg, az is igaz, hogy a ligetben is van 22 pad. És ha egyszerre csak kettőn ülnek, az nem azt jelenti, hogy a többit fel kell aprítani, mert akkor éppen nem ül rajta senki. Majd csak sorra kerülnek egyszer azok is."
Mire - lezárva a vitát - csendesen ezt mondtam: " No, ugye itt porosodnak évek óta Németh László és Móricz regényei - majd csak sorra kerülnek egyszer azok is...") Hogy valaki ítéletet mondjon rajongásom felett - ahhoz ismernie kellene egész eddigi életemet, egészen születésemtől fogva, különösen gyermekkoromat. ("Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" - áll a Bibliában.) Mert ez az a korszak, ami leginkább meghatározza: milyen ember lesz valakiből, felnőttként mivel foglalkozik, mi lesz a kedvtelése, hobbija?
ngatlant, földet, házat, autót nem tudok utódaimra hagyni örökségül. A pedagógusi hivatással, munkával járó jövedelem ugyanis az elmúlt negyven év egyetlen rendszerében sem biztosított számomra akkora jövedelmet, amelyből mozgósítható, forgatható tőkét, pláne vagyont gyűjthettem volna össze. Csupán ezeket a művészi alkotásokat hordozó és hirdető tárgyakat, s az ezekből táplálkozó rajongásomat és hitemet.
Amit igyekeztem tanítványaimnak is átadni az évek során - oktató-nevelőmunkámmal párhuzamosan. Részben azon belül, részben pedig azon kívül - különböző műsorok, előadások, szakkörök szervezésével és vezetésével. Bízom benne, hogy mindazt a sok élményt, ismeretet, amit ennek során nékik átadtam - ugyanúgy, mint iskolai növendékeim - használni és alkalmazni fognak gyermekeim, unokáim is. Saját életükben, jelenükben és a jövőjükben is.
Bízom benne, hogy mindezek jelentenek majd Nékik is valamit. S nem csak amiatt, mert az édesapjuktól, nagyapjuktól kapták. Nem tudok és nem is akarok hinni abban, hogy olyan világban fognak felnőni, ahol ezek már nem számítanak értéknek. Itt nem magukra a tárgyakra gondolok, hanem arra, amit ezek propagálnak: a művészet örök szépségére és igazságára,, az alapvető erkölcsi értékekre, az emberi tartásra, az örömet jelentő tevékenységre, a gondolkodás és a hit szabadságára.
A művészet nélkül élő, azt mellőző, anélkül járó, kelő, cselekvő és gondolkodó ember számomra egy elképzelhetetlen fogalomnak számít. Hiszem, hogy nem lehet teljes és szép életet élni úgy, hogy a művészet egyetlen formájával sem találkozik az ember, hogy azt teljesen száműzi mindennapjaiból, mondván: ez nem kifizetődő.
A művészet nélkül létező boldog és elégedett ember az szerintem nonszensz fogalom. S csak addig hiszi el valaki, hogy ilyen ember a gyakorlatban létezhet, amíg végig nem hallgatta mondjuk Mahler 2. szimfóniáját, Bach passióit, kantátáit, Bartók zenekari műveit, Beethoven, Haydn, Mozart szimfóniáit, kamarazenéjét, vagy nem olvasta el a magyar, német vagy orosz klasszikusok verseit, prózáját, Radnóti eclogáit, s nem révedt el egy szép festmény, szobor vagy épület előtt.
Aki például még nem látta az Escorialt, Katalin cárnő palotáját, testközelben, a Mona Lisa mosolyát, Tarr Béla, Bergmann, Fellini, Szabó István vagy Jancsó filmjeit - az nem tudja elképzelni: mi az, aminek ismerete és élvezete nélkül nem lehet értékes és szép az élete.
Már szinte fülemben hallom az ellenvéleményt: amit nem ismer, aminek értékét nem fogja fel, amiről nem tud az ember - az nem is hiányzik neki, sem most, sem később. Erre jómagam azt mondanám: a kisgyermek sem ismeri fel és értékeli még a szerelem, a nemiség csodálatos szépségét, erejét, emberformáló hatalmát - ám ez nem jelenti azt, hogy ezért ne lenne rá később szüksége. Sőt! nagyon is szüksége lesz rá később, érett, felnőtt emberként. S enélkül nem is lehet szép és teljes az élete - akárcsak a művészet élvezete vagy alkalmazása nélkül.
Vagyis és tehát: ami nélkül az ember még "megvan", ami nélkül úgy, ahogy éli az életét - az még nem jelenti azt, hogy azzal együtt ne élhetne szebb, jobb emberibb körülmények közt. Hogy ne élhetne szebben, ha belép az életébe mindaz, ami esetleg addig nem hiányzott neki.
Mert mit is mondott Kodály? "Végül is művészetek, vagy akár zene nélkül is lehet élni - hisz a sivatagon keresztül is vezet út." De felsorolhattam volna még egyéb más műveket és alkotásokat is - a fentieken kívül - százával. Mindazok után, hogy ezekkel találkozott valaki, ezek élményt szereztek néki, gazdagították érzelmi, értelmi és lelkivilágát - többé már nem tudja, és nem fogja azt hinni, hogy művészet nélkül is van és lehet boldog, kiegyensúlyozott emberi élet. Mint ahogyan testi-lelki egészség nélkül sincs értékes, teljes emberi élet - úgy művészet nélkül sem lehet!
zt is megértem, ha maradinak, begyöpösödöttnek vagy szélsőségesnek tartanak mindezek miatt olyanok, akik ezzel egyáltalán nem értenek egyet. De szerintem az emberiség az isteni kegyelem és szeretet mellett azért maradhatott fenn ezer és ezer éven át, mert volt művészete (ami szintén isteni eredetű) illetve voltak művészek, akik alkotásaikkal mindig felmutatták embertársaiknak a földi élet szépségét. Felmutatták a reményt, a jövőben való bizakodás örömét, a cselekvés, a gondolkodás szabadságát, az alkotás lehetőségét és gyönyörűségét és a mindezt segítő Teremtő dicsőségét.
Jómagamat is eddigi életem során ez a hit éltetett (ha nem is mindig ugyanazzal az erővel és hőfokkal.) Ezért is fordultam mindig rajongó lelkesedéssel és szenvedéllyel a művészetek felé. És ha valamiért rajongó szenvedély, lángoló lelkesedés éltet bennünket - az bizony túl szokott menni egy normális határon. Vagy talán nem?
Otthon ugyan rendszeresen furulyázok - de azt is csak úgy kedvtelésből - többnyire a magam szórakoztatására, no meg azokéra, akik hajlandók (vagy kénytelenek) azt hallgatni. (Hogy a szomszédok melyik kategóriába tartoznak, szórakozásból vagy kényszerűségből hallgatják-e, amikor gyakorolok - azt tőlük kellene megkérdezni...) Mindenesetre azt már eddig észrevettem, hogy a kutyákat jobban
nyugtatja, mint a macskákat. Így aztán egy szóval sem lehet állítani, hogy a
kutyát sem érdekli...
zt hiszem, hogy a művészet a vallás, a hit után (vagy amellett) a
leghatalmasabb, leghatékonyabb lélekgazdagító és jellemnemesítő erő, ami létezik e Földön. Egy
végtelen lehetősége, egyedüli és felmérhetetlen adottsága a természetből
kiemelkedett embernek, hogy eme sajátos eszköztárának segítségével isteni
produktumokkal is felvértezze magát a természeti és társadalmi támadások ellen. Arról van szó, hogy az ember - mintegy megirigyelve Isten teremtő
képességét keresett és talált is magának egy olyan terrénumot, ahol ő is
kipróbálhatja, "eljátszhatja", megvalósíthatja, s főként átélheti a
teremtés magasztos érzését.
Átélheti itt e földön az önmagát és másokat is boldogító alkotás mennyei örömét és sikerélményét. A művészi alkotómunka, a művészi alkotások tanulmányozása a kezdetektől fogva egy olyan működési terepet biztosít az embernek, ahol minduntalan kinyílik számára a tér és idő. Ahol megvalósíthatja, művészi formába öntheti saját elgondolásait, egyéni látásmódját és világszemléletét tükröző elképzeléseit. S ezáltal átélheti a szabadság boldogító és megnyugtató érzését.
A MŰVÉSZET HALHATATLANSÁGÁRÓL
Bármily furcsa
megállapítás, ám ha mélyen belegondolunk, rájövünk, hogy igaz: a művészet
egyidős az emberrel, ám túl fogja élni azt, aki létre hozta: vagyis magát az emberiséget. Túléli annak produktumaival, ha valamely
okból netán kimúlna egyszer az emberiség. Amiben én a magam részéről nem hiszek, mert ahogy a Föld egyre inkább lakhatatlanná válik, az emberek meg fogják találni a megoldást arra, hogy innen máshová elköltözhessenek, áttelepüljenek. Tehát tulajdonképpen a humán populáció soha nem múlik ki, csak máshol él tovább majd annak azon része, amelyik akkor még létezik. Miért ne lenne ez lehetséges?
Az állat-, és növényvilág bizonyos fajai már kipusztultak a földről az évszázadok viharaiban, s jöttek helyette újak - ám az egész növény-, és állatvilág ugyanúgy soha nem pusztulhat el teljesen, mint ahogy az emberek világa sem. Sok minden megvalósult már, amit ötven évvel ezelőtt nevetségesnek, elképzelhetetlennek tartottunk...(El tudtuk képzelni pl. 1960-ban, hogy ma mobiltelefonon át beszélgetünk és látjuk egymást több ezer km-ről? No ugye! És 200 éve hitte volna valaki, hogy egyszer majd több ezer repülő szálldos az égen egyszerre a nap minden órájában?) Ha maga a földgolyó meg is semmisül - ami a tudományos "jóslások" szerint valószínű - a művészet valahol mégis tovább él.
Hogyan? - kérdezhetnék tisztelt olvasóim. Hát csak úgy, hogy a művészet - ha nem is tárgyiasult, kézzel fogható formájában, de kisugárzásában, az emberi lélekben megfogant, nyomot hagyott és megőrzött hatásában igenis megmarad. Hol? - szólhatna az újabb kérdés. Fenn, a mennyekben, mely a világmindenség része. Az élőlények lelkülete ugyanis a testtel ellentétben (halálukkor) nem szűnik meg, nem alakul át, hanem tovább él. Tehát logikus, hogy mindaz, ami a lélekben van, mindaz, ami életünkben lelkületünkben nyomot hagyott lelkünkben, azt erősítette, nemesítette - az mind megőrződik a lélek egészével együtt.
Mint ahogy megmarad, megőrződik ott a szülő, a nagyszülő, az egykori tanítók intő és jóságos szava, tanítása, intelme, beszéde és szeretete is. Éppen ezért nem olyan fontos fellőni műholdakat klasszikus zenei CD-korongokkal felszerelve, hiszen a művészet minden hatása, sugárzó ereje úgyis felkerül oda - előbb vagy utóbb. Ezt a gondolatot fogalmazza meg (s előzményeit, következményeit talán látta is) tulajdonképpen Goethe is, amikor
azt írja:
" a művészet előbb volt s alkotott, hogysem szép lett volna,
mégis nagy volt és igaz. Az alkotó természet ugyanis ott él az ember lelkében,
s mihelyt sikerült létét biztosítania, működésbe lép. Mihelyt nem kell
rettegnie a jövőtől, a félisten, ki tétlen is teremt, anyag után néz, hogy azt
a lélekbe táplálja. Már a vadember is ezért alakította, ékesítette
gyékényfonadékait, s tulajdon testét vadtarka színekkel, fura ábrákkal."
ivel ősünk már a kezdet kezdetén tisztában volt azzal, hogy a
mindent átfogó, nagy és végső kérdésekre gyarló emberként nem tud választ adni
- így az élelem megszerzését, a munkát s az ezekből sarjadzó művészetet lelte
meg működési terepének, ahol büszkén bizonyíthatja emberi méltóságát s isteni
mivoltát egyaránt. Persze nem is csoda, hogy a legátfogóbb, legvégsőbb kérdésekre nem tud választ adni, ám a kíváncsiskodást, a kutakodást, az állandó keresést, az újabb és újabb kérdések feltevésének jogát és lehetőségét senki sem veheti el tőle.
A MŰVÉSZET SZEREPÉRŐL ÉS JELENTŐSÉGÉRŐL
Az ember számára ugyanis ez az, ami a létének értelme, emberi mivoltának legfőbb meghatározója, legfőbb működési területe. Amíg a tudomány akkor igazán eredményes, ha a maga által feltett kérdésekre, hipotézisekre minél előbb igyekszik feleletet találni, megoldást nyerni - a művészetek esetében más a helyzet. Itt, ezen a területen más a lényeg, a művészetnek nem az a hivatása, szerepe és feladata, mint a tudományoknak. Ott - akárcsak a hit esetében - sokkal fontosabb maga a kérdésfeltevés, mint a válaszadás.
"A művészetnek nem az a feladata, hogy válaszokat adjon a kérdésekre, hanem az, hogy provokálja azokat. Ennek a provokációnak az izgalma teremti meg azt a feszültséget, aminek a művészetnek szüksége van arra, hogy élni tudjon." - mondta Leonard Bernstein a kiváló karmester.
művészetnek tehát nem a válaszok biztos, egzakt és cáfolhatatlan megtalálásával kell bajlódnia. Hanem mivel? Azzal, hogy mindig újabb és újabb szépségeket próbáljon, kíséreljen meg felfedezni és felmutatni számunkra - annak alanya, a művész által. Hogy maga a művész minél több szépséget, hitet, optimizmust, életerőt, energiát lásson és halljon meg a környező világban, illetve világból, amiket aztán a maga sajátos eszközeivel fejezzen ki, ábrázoljon és alkosson meg mindannyiunk gyönyörűségére.
Mint ahogy Tolsztoj írja: "nem tudom a végtelen eget kereknek, végesnek nem látni, hiába tudom, hogy a tér végtelen. S kétségkívül
igazam is van, amikor egy szilárd, kék boltot látok, inkább, mint amikor
megfeszítem az erőm, hogy túllássak rajta." Azaz: emberként az effajta
ügyekben mindig is bizonytalanok és tehetetlenek leszünk. Az érzékszerveink és a tudatunk tapasztalatai között nem vagyunk képesek egyességet kötni, igazságot
tenni, isteni bizonyosságot elérni. Számunkra e tekintetben nem adatott meg az
igazság cáfolhatatlan kimondása.
A világmindenség működésében és élettartamában, az időjárás
szeszélyességében, az élet és halál időtartamának, kezdetének és végének pontos eljövetelében, annak lefolyásában, titkaiban és
okaiban emberként soha nem tudjuk, és nem is fogjuk a megfellebbezhetetlen igazságot pontosan
megtalálni és kimondani. Eme nagy és átfogó kérdésekben az örök és biztos válaszokat csupán Isten találhatja meg és jelentheti ki. Mi, emberek soha.
Ennek ellenére évezredek óta törekszünk a bennünket foglalkoztató kérdések feltevésére, megfogalmazására úgy az irodalomban, zenében, színházban mint a filmeken, festményeken, szobrokon, magasba ívelő építmények százain. És ez a törekvés a leglényegesebb az egészben, nem pedig a megfellebbezhetetlen igazságok, megcáfolhatatlan ítéletek kimondása.
Az ember az örök természet, s benne az örök emberi természet törvényszerűségeit, tulajdonságait ellesve, megfejtve próbálkozik évezredek óta a maga számára és okulására megfogalmazni, a legkülönbözőbb módon kifejezni - művészi módon - az őt foglalkoztató, nyugtalanító problémákat. Amik mindig is ott voltak, vannak és lesznek is (egyszer így, máskor úgy) a külső természetben és bennünk, az emberi természetünkben. Ezért mondotta Goethe a fent idézett szavaiban, hogy potenciálisan mindig is létezett és létezik az ember művészete. Csak az a kérdés: mikor milyen, s mennyire kiteljesedett, kifejlett formában.
Az alkotók a művészet jelképrendszerén keresztül szögezik nekünk - már ősidők óta - az örök, kortalan vagy éppen időszerű, korhoz köthető mondanivalójukat. Semmit sem ért meg a művészet lényegéből, annak jelrendszeréből az a néző, aki a realitást, a konkrétumot keresi például a Parfüm című film záróképsoraiban. Vagy a hagyományos történetmesélést hiányolja Fellini filmalkotásaiból, a sztorit keresi fojtottan a Saul fia című filmben. Vagy az anatómiai sajátosságokat kifogásolja Goya, Picasso festményein, vagy fontosnak tulajdonítja, hogy ki lehet a Mona Lisa modellje (holott ez egyáltalán nem fontos.)
Vagy az énekelhető dallamot hiányolja Ravel és Debussy zenéjében. Holott az impresszionista zene lényegéhez tartozik az elmosódott, körvonalazatlan melódia jelenléte, ott szinte csak harmóniák és ritmusok vannak. Éppúgy, mint a ilyen stílusú festményeknél. Nagyon furcsa lenne egy Cesanne vagy Van Gogh-festmény, ahol határozott körvonalai vannak a fáknak, személyeknek, tárgyaknak. (Ami ugyanis a zenében dallam - az a festményeken a vonal, ami a zenében a harmónia - az a festményeken a szín, s ami a képen az alakok, tárgyak és a köztük levő terek, részek viszonya - az a zenében a ritmus és tempó.)
Továbbá rossz nyomon jár az is, aki a hétköznapi valóság megjelenítését kéri számon Umberto Eco írásaiban. Egyébként Picasso mondotta - némi öngúnnyal, de jelentős igazságtartalommal - azt, hogy a "művészet nem egyéb, mint lopás". Vagyis semmi olyan nem jelenhet meg egy adott művészi alkotásban, amit előzőleg, darabjaiban, részleteiben már valaki (egy másik művész) valahol, valamilyen formában fel ne használt volna. (Vagy akár a külső, vagy belső természetben - ahogy fent jeleztem.) Csak éppen minden művész a saját egyéniségének, stílusának, eszközrendszerének megfelelően használja fel a "lopott nyersanyagot" s mindebből újat teremt. Újat teremt - a régivel. (Erre mondjuk: nincs új a nap alatt.) És mégis, ennek ellenére: mennyire változatos, színes, gazdag és kimeríthetetlen a művészet eszköztára!
A MŰVÉSZET TEHÁT TEREMTÉS
Ergo: mindig a végeredmény a fontos. Nem a munkafolyamat, az alkotási fázisok egymásutánisága, a komponálás jellege, a művész kínlódása vagy a mű könnyű létrehozása, a nyersanyaggal, témával történő bánni tudás a fontos és lényeges a mű élvezője, tanulmányozója számára. Ez az alkotóra tartozik. Az, hogy honnan, miből hová jutott el a művész - az számunkra esetleg érdekes lehet, de nem tartozik a lényeghez. mert a lényeg az, ami előttünk áll: a kész mű. Ami vagy hat ránk, vagy pedig nem.
Fontos, hogy az alkotás maga - teljes egészében - mondjon újat, meghökkentőt, szívszorítót, elgondolkodtatót, felemelőt, maradandót, ne annak részletei. Nem az számít, hogy az alapanyagot, a téglákat az alkotóművész honnan szedte össze, hanem az, hogy mit épített fel, alkotott, komponált ezekből. (Nem az az érdekes, hogy honnan jöttél, hanem az, hogy mit hoztál magaddal, s mit mutatsz meg magadból!" - mondotta Horváth Teri - színésztársai felé küldve üzenetét.
Az igazán értéket, maradandó mondanivalót kifejező művészek szándéka mindig az, hogy szuggeráljanak, hajtsanak, ösztönözzenek bennünket a jó, erkölcsös, optimista - testi-lelki harmóniánkat, személyiségünket fejlesztő - embertársainkat megbecsülő, szeretetteljes életmód kialakítására. Az igazán értékes, maradandó művészi alkotások minden esetben az isteni törvények szellemében alkotnak és fogalmazzák meg műveiket. És ez véletlenül sincs ellentmondásban azzal, amiket fent kifejtettem.
Azért is törekszünk immár ezer és ezer éve a művészetet, az alkotó
munkát a magunk számára fenntartani, mert ez az egyetlen terület az, ahol a kérdések megragadásával, azok propagálásával úgyszólván Istennek képzelhetjük magunkat. "Eljátszhatunk" azzal a gondolattal, hogy mi is Istenek vagyunk. S nemcsak fenntartani, ápolni és megőrizni, élvezni akarjuk a már létrejött művészi alkotásokat, hanem a művészet sajátos eszközeivel számunkra kifejezni, megfogalmazni emberi mivoltunkat, megszépíteni, elviselhetővé tenni földi életünket.
Megszépíteni, elviselhetővé tenni, és folytonosan megújítani azt. Mert
ezen a területen van egyedül lehetőségünk - a mindennapi életünk, földi problémáink megoldásán túl - az igazság maradéktalan megtalálására
és annak kimondására. Legalábbis: a földi igazságnak a kimondására, ami elősegítheti boldogságunk megteremtését is. Mert "az igazság meg az embernek a boldogsága nem választható el egymástól" - írta Tyendrjakov.
Az ember itt, a művészet területén, Árkádia mezején élheti át a legnagyobb sikerélményt a művészi
alkotások megszülésének, létrehozásának folyamatával. Továbbá a már megszületett, kész alkotások reprodukálásával és tanulmányozásával. A kör azzal válik teljessé, ott zárul be
megnyugtatóan, amikor ezeket az alkotásokat, azok elemeit, tanulságait és élményeit aztán beépítjük mindennapjainkba.
Mondanivalóikat, tanulságaikat, üzeneteiket hasznosítjuk hétköznapjainkban, valamint ünnepnapi életünkben,
munkánkban, szórakozásainkban, családi-, és közösségi életünkben egyaránt. Mindazt, amit a fentiekben megfogalmaztam még rövidebben és találóbban írta le Joseph Beuys szobrász (1921-86.) a német és egyetemes művészet meghatározó alakja:
"Egyedül a művészet által létezhetünk. Az ember csak akkor él igazán, mikor ráeszmél, hogy kreatív, művészi lény."
eggyőződésem,
hogy az emberiség már sokkal előbbre tartana a fejlődésében, ha a
művészetet arra használná (használhatná) mindenki, amire azt annak
idején kitalálták őseink. Arra, amire és amiért annak idején
megszületett. Sokkal nagyobb lenne Földünkön a nyugalom, a rend és a
harmónia, sokkal kevesebb lenne az éhezés, a rabszolgaság, az elnyomás, a
prostitúció, a kábítószerek fogyasztása, a betegség, a bűnözés és az
erőszak - ha az ember
ennél is jobban tudna élni a művészetekből fakadó energia megtisztító erejével.
Hangsúlyozom: élni véle, s nem birtokba venni annak adományait!
Hogy a művészet jelen legyen, működjön, hasznosuljon otthon, utcán,
iskolákban, munkahelyen, közlekedésben, viselkedésünkben, kultúránkban,
étkezésben, szórakozásban, szexben, üzletekben és emberi
kapcsolatainkban - azaz mindenütt. S nemcsak a koncerttermekben,
képtárakban, színházakban és könyvtárakban. Hanem elsősorban otthon,
mindennapi életünkben, tevékenységünkben - amikor csak időnk van erre.
Edison jóvoltából ugyanis - majd a
digitalizáció elterjedésével - akármikor hallgathatunk zenét vagy
nézhetünk filmet saját lakásunkban, nyugodt körülmények között. Ha mindenki
saját egyéni, lelki és gyakorlati életében okosan és megfontoltan
tudná hasznosítani
mindazokat az értékes energiaforrásokat, amik csakis a művészetekből
bugyognak
fel, s szórják szét éltető sugaraikat a szélrózsa minden irányába - még
több ember sorsa, mindennapi léte lenne a mostaninál szebb és gazdagabb.
Mert a művészetben rejlő
energiák fénylő zuhatagjaikkal árasztanak el minden arra járót, feléje
hajlót, hozzá fordulót és reá hagyatkozót. Sőt még azokat is
"csábítgat", még azokra is vonzerővel hat,
akik korábban nem érdeklődtek, vagy nem érdeklődnek egyetlen cseppje
iránt sem.
ÖSVÉNYEK, UTAK A MŰVÉSZET FELÉ...
mikor még elemi iskolásként koptattam az iskola padjait - azt sem tudtam, hogy az úgynevezett "komoly" zenét eszik-e vagy isszák. Bár a focizás, a barátok, a város és a világ eseményei (köztük az 56-os hazai események, az utcánkban történő gázszivárgás, Gagarin űrrepülése, Kennedy lelövése, a tv-ben suttyomban nézett szerelmes filmek stb.) jobban izgattak és foglalkoztattak akkor - de azért kezembe vettem egymás után Cooper, Verne, Dumas, Jókai és más neves írók remekeit.
A klasszikus zenével való elementáris és sorsdöntő találkozás azonban még váratott magára. Egészen 1966-ig, 16 éves koromig. Középiskolás diákként egyszer véletlenül meghallottam Mendelssohn e-moll hegedűversenyének kezdő taktusait. majd Vivaldi e-moll versenyművét - mellékneve "Kedvenc" - és felkaptam a fejem: mi ez a gyönyörűség? Mi ez a földi és égi csoda? S aztán már nemcsak hallottam, hanem hallgattam is! Jöttek szépen a többiek: Beethoven, Bach, Mozart, jóval később Bartók, Verdi, Debussy, Ravel és a többi.
Az azóta eltelt évtizedek meggyőztek arról: az életben bizony nagyon fontos, hogy az ember minél többször felkapja a fejét, mert ez teszi izgalmassá az életet. Hogy meglepődjön, csodálkozzon, meghökkenjen, álljon el a lélegzete, felfokozott izgalmat, katarzist éljen át, szóval ne unatkozzon, és ne állandóan fejét lehorgasztva járjon-keljen a világban. Mindig igyekezzen pozitív módon, optimistán tekinteni maga elé és akkor a pozitív energiák is begyűrűznek hozzá. Nem arról van szó, hogy ne törődjünk a rosszal, a negatív jelenségekkel, s ne tegyük szóvá azokat, mert "vétkesek közt cinkos,aki néma" - ahogy Babits írta. De a rosszat mindig a jónak a fényében kezeljük.
Észre kell vennünk a rosszat, s a magunk erejéből, magunktól telhetően azokon fontos javítani. De elsősorban mindig a jót, az előre mutatót, a mindig jelenlévő pozitív irányt és jelenséget lássuk meg, és emeljük ki! S hogy fejünket minél többször felkaphassuk - arra a művészi élmények roppant módon alkalmasak.
(Pedig akkor - az anno 1960-as években - csak egy "vacak" rádióból, egy családi gyufásdoboz nagyságú Madison márkájú sárga zsebrádió parányi hangszórójából szólt az a bizonyos zene. És szédületes, hogy azóta a hangátvitel milyen minőségi fejlődésen ment át! Azt, hogy "vacak" - persze csak a ma látott és hallott eszközökkel összehasonlítva állíthatjuk, mert akkor ennél nem volt jobb.
még azt sem állíthatom, hogy a rendszeres zongoratanulásom alapozta meg rajongásomat és érdeklődésemet - talán csak közvetve - a művészet tanulmányozása iránt. Ennek ellenére örökre hálás vagyok Drága Szüleimnek (Isten nyugosztalja Őket) hogy szerény kis keresetükből vállalták, hogy zongorára járatnak, s abból hasították ki a leckeóráim fizetésére szánt összeget, hat éven át. Ami nem volt kis megterhelés: apám havi, adminisztrátori fizetésének úgy 8-10 százalékát vittem magammal mindig a tanárnőnek hó elején.
Úgy voltam, mint Rubinstein, akit 70 évesen, már világhírű, nagy művész korában megkérdeztek, hogy mi jelentette a legnagyobb nehézséget gyermekkori zongoratanulásában, s ő azt felelte az újságírónak: "A leckeórák kifizetése." Persze azzal a fényévnyi különbséggel - hozzám képest - hogy őbelőle hatalmas művész lett, belőlem nem, mivel ő nem hagyta abba soha a zongorázást.
Nem kifejezetten a zongoraórákra járás volt tehát a döntő érzelmi motiváció tízéves korom nagy fordulatához. Hiszen az évekig tartó gyakorlás legtöbbször bizony keserves volt és fárasztó. Ha azt akkor nem is éppen kínszenvedésnek, de nyűgnek és sokszor fölöslegesnek éreztem. Amihez nagyban hozzájárult, hogy saját magamnak még pluszban hallgatnom is kellett saját kínlódásom folytán hallott billentésemet.
Vagyis a magam játékát egyáltalán nem élveztem - ami lényegesen csökkentette kedvemet, lelkesedésemet a zene - akkor még nem is sejtett - csodája iránt. Akkor még nem tudtam, hogy mindenkinek vállalnia kell a gyötrelmes, kínlódásokkal teli gyakorlási folyamatot ahhoz, hogy valamikor majd jelentkezzen az eredmény is.
Ha nem is éppen ezen a téren, de másutt (hiszen nem lesz mindenkiből koncertező művész, s nem is kell, hogy az legyen, de a zenetanulással mindenki csakis nyerhet. Mert a zenetanulásban szerzett türelem, kitartás, lelki feltöltődés és ezer más érzelmi, intellektuális tapasztalat mind kamatozik az élet és az alkotó munka egyéb más területein. De hát ezt egy tizenéves ifjú még nem tudja, nem is tudhatja.
S hogy erről meggyőzzük őt, az megint külön pedagógiai rafinériát, különleges érzéket kíván. Tehát a zongoratanulás - az én esetemben - valójában csak előkészítette a művészetek iránti érdeklődésemet, nem volt valóságos előzménye a későbbiekben jelentkező zene-, illetve művészetek iránti szenvedélyemnek. Ami úgy 16-17 éves koromban csírázott (a fent említett zsebrádiós zenehallgatásokkal) s azóta is egyre erősödik még ma is. Úgy mondhatnám: a zongoratanulással járó (hol negatív, hol pozitív élmények sokasága) szükséges, de nem elégséges feltételei voltak annak, hogy olyannyira kötődjek a későbbiekben a művészetekhez.
Talán a leghelyesebben akkor fogalmazok, ha azt írom: mindezek valamiféle segítő eszközökként hozzájárultak ahhoz, hogy középiskolás koromra megérett (vagy beérett) ez a szenvedélyes szeretettel teljes vonzódás, ami azóta is éltet. A segítő eszközök közé tartozott az is, hogy Apám és Anyám, Keresztanyám, meg Nagyszüleim - felismerve bennem ezt az érdeklődést - remek pedagógiai érzékkel: ösztönözve, de nem erőltetve segítettek, "toltak előre" a zenetanulás, a szolfézs (ami rosszabbul ment) nem reménytelen, de zötyögős, buktatókkal terhes útján.
Ennek az útnak szép és emlékezetes állomásai voltak az évenkénti növendékhangversenyek, szereplések. S ugyancsak ilyen segítő eszköz volt az is, hogy unokatestvéremmel együtt jártunk a rendszeres gyakorlásokra a harmadik szomszédba. S volt olyan fellépésünk, ahol Schubert négykezest játszottunk együtt! S ezek mindig újabb biztatást, reményt adtak a további zenéléshez.
Ami végül hat évig tartott, majd megszakadt, s csak főiskolás koromban elevenedett meg ismét, amikor Chopin-keringőket tanultam meg lapról (pl. a h-mollt.) Amikor azonban 1973-ban megkezdtem rendszeres pedagógiai munkámat attól fogva már csak néha-néha ültem le zongorázni. Ma már csak a furulyát veszem rendszeresen kézbe, zenével való aktív kapcsolatomat mostanában csak ez a hangszer jelenti.
Summa summárum: mindezek, amiket fent említettem hozzájárultak ahhoz, hogy felnőtt koromban ilyen erőteljesen vonzódjak a művészet minden fajtájához, különösen a zenéhez. Lehet, hogy enélkül a hat év nélkül is kialakult volna ez a hajlandóság, ám ez csak feltételezés, ma már eldönteni nem tudom... Most felnőtt koromban azonban hittel és meggyőződéssel jelenthessem ki, és írjam le: igenis, a szülői, családi nevelés szerves részének kell tekintenünk a művészeti és vallási nevelést. S hogy ezt melyik szülő hogyan, milyen módon és eszközökkel valósítja, oldja meg saját gyermekeinél - saját iskolázottságának, intelligenciájának, műveltségének megfelelően - az koronként és családonként lehet különböző. (És kell is, hogy az legyen.)
A lényeg: soha ne legyen semmiféle kényszerítés a családi nevelésben, hanem mindig a gyermek adott képességeiből, hajlamából, érdeklődéséből kell kiindulni. Erre alapozva, ebből kiindulva kell a nevelés szükséges útját megtervezni, eszközeit és módszereit kimunkálni. Egyetlen szülő sem jelentheti ki soha: az én gyerekemet nem érdekli semmi!
Mert ebből aztán végképp nem jut senki előbbre, sem a szülő, sem pedig a
gyerek.
Soha nem szabad összekeverni a szabadosságot a liberalizmussal (szabadelvűséggel) - sem a szülőnek, sem pedig a gyereknek. Az egyik anarchiába fog torkollni, s előbb-utóbb konfliktushoz vezet szülő és gyerek között, a másik viszont partnerként kezeli a gyereket és segíti kibontakoztatni annak mindkettőjük által felismert képességeit, megvalósítani egyéniségét. És bizony ehhez - nézetem szerint - a vallási, de főleg a művészeti nevelés, a művészetekkel való kontaktus elengedhetetlenül fontos!
Meggyőződésem, hogy az én Szüleim, Nagyszüleim a maguk módján mindezt hibátlanul, lelkiismeretesen és tökéletesen megvalósították - mind az iskolai nevelésem irányításában, mind a vallási és művészi nevelésünkben. Mindhárom fiúgyermeküknek (köztük számomra is) megadták az alapokat ehhez, s az már rajtunk múlott, hogy ki-ki hogyan élt ezzel a további életében, ki mennyit és hogyan hasznosított ebből abban a foglalkozásában, amit magának választott, és az élet egyéb területein.
Hogy aztán hármónk közül ketten a pedagóguspályára léptünk - az is sokat elárul. S az anyai, apai nevelés helyességére és gondosságára utal az is, hogy saját hivatásunkban, családi életünkben ez a jól megalapozott út folyamatos, egyenletes volt. S ezen az úton nem akadt annyi problémánk, konfliktusunk, megoldhatatlan feladatunk önmagunk megvalósítása terén, mint sokaknak, másoknak kortársaink között.
Nem állítom azt, hogy csakis az lehet boldog, testileg-lelkileg kiegyensúlyozott felnőtt ember, akinek már gyermekkorában a családi nevelésében meghatározó tényezőként jelen van a vallási és művészeti nevelés. Mert ha ez hiányzik - később is kialakulhat mindez az intézményes nevelés folytán, vagy a saját, egyéni önnevelés, tapasztalatszerzés során. Saját élettapasztalatai, átélt élményei, konfliktusai következtében is válhat valaki hívő emberré, művészetekért rajongóvá - mint azt sok példa igazolja.
Az élet kiszámíthatatlan: boldog emberré válhat az is, aki gyermekkorában ateista nevelést kapott, sőt szülei egyenesen ellenérzéssel fordultak a vallás felé. S az is, kinek korai családi környezetében nem szólt éppen rendszeresen Mozart vagy Beethoven muzsikája otthon. E kettő nem zárja ki egymást. De azt meggyőződéssel vallom: az Istenben hívő, s a művészet és a Teremtő erejét, segítő energiáját, hatalmát felhasználó, azzal élő gyermeknek és ifjúnak sokkal nagyobb esélye van arra, hogy boldog, kiegyensúlyozott felnőtt emberként élje le az életét, mint annak, akinek egész életéből ez hiányzik.
A valóság bonyolult, éppen ezért találhatunk boldogtalan és boldog (vagy magát boldognak mondó) embereket is az ateisták és istenhívők között, művészetrajongók és azt elutasítók között egyaránt. És azt sem állíthatom, hogy maga a művészet egyedül képes boldoggá tenni az embert, s enélkül csakis boldogtalan lehet. De azt határozottan és meggyőződéssel vallom, hogy akármilyen sorsa is van valakinek - sokat segíthet néki mindenben a művészet. (akárcsak az igazhit) Sokat segíthet, energiát adhat számára, nagyban hozzájárul (nem hozzájárulhat) ahhoz, hogy élete szebb, boldogabb legyen a művészet értékelése és élvezete által. Mindez azonban nem cáfolja azt, amit a fentiekben leírtam.
A művészetek iránti vonzódásom kialakulásában, erősödésében elsősorban az első, elementáris és katartikus élményt, az jelentette, amikor érzelmileg és intellektuálisan szembesültem azzal az erővel, szépséggel, örömmel és optimizmussal, ami például Beethoven 8. szimfóniájából áradt felém Martonvásáron, a Brunswick-kastély parkjában felállított pódiumról. Avagy azoknak a könyveknek a lapjairól, amelyekben Sándor Mátyás, Monte Cristo regényes történeteivel vagy a költészet kincseivel ismerkedtem. Mindezekhez persze a szülői ház melegén, Apám, Anyám és Nagyszüleim türelmes és sokszor csodálkozó hozzáállásán kívül kiváló tanárokra, jó barátokra is szükségem volt. Amikben és akikben hála Istennek - nem volt hiány.
Gyakorló tanítóként évtizedek során sok szülőtől
hallottam: "Nem olvassa el a fiam a Tüskevárat, mert egyszerűen nem
érdekli őt. Belelapozott, meglátta a sok leírást és félredobta." Erre mindig megjegyeztem, az egyik szülői értekezleten például a következőt mondtam:
"Kedves Szülő! Ha érdekelné a
gyereket, akkor nékünk már nem kellene tennünk semmit! Mert a mi dolgunk éppen
az, hogy felkeltsük az ő érdeklődését. Ha belenyugszunk, hogy nem érdekli, nem mutat semmilyen vonzódást iránta, s ebbe beletörődve
itt megállunk, akkor nem is fogja elolvasni soha! Nem is fogja megtudni, hogy milyen élményből maradt ki. S különösen akkor nem fogja érdekelni, ha szüleit, testvéreit sem látja sohasem otthon könyvvel a kezében." (Az alábbi fotó házi könyvtárunk egy részét ábrázolja. Így nézett ki 2013-ban, írásom közzététele idején.)
a a művészetekkel csakis azok foglalkoznának, akik azt megteremtik, előadják, közönség elé viszik vagy már eleve
érdeklődnek iránta az bizony kevés lenne. Akkor igen kevesen ülnének a koncerttermekben, a
rádió mellett, a tv előtt vagy a könyvtárakban. Ebben az esetben a művészet nem teljesíthetné tulajdonképpeni hivatását. Vegyük tudomásul, hogy a művészet életben tartásához közönségre és előadókra, alkotókra és befogadókra, létrehozókra és szimpatizánsokra egyaránt szükség van.
Mint ahogyan nem lehet mindenki előadóművész, festő, író, költő, muzsikus, színész csak akinek ehhez nagy tehetsége van - nyilvánvaló, hogy az sem lenne jó, ha mindannyian csak a művészet, a kultúra élvezői, fogyasztói lennénk, hiszen akkor nem lenne miben gyönyörködnünk.
A kettő megfelelő arányára, egyensúlyára van szükség mindennapi életünkben, hogy minél boldogabban, minél elviselhetőbben, egymásnak minél több örömet adva éljünk. Hogy a hétköznapjainkat is ünnepnapokká varázsoljuk. Mert az ünnepnap nem attól válik azzá, hogy piros betűvel nyomják a naptárakban. Hanem attól lesz igazán ünnepnappá, ha azt tartalmasan és gazdagon, boldogan és elégedetten éljük meg. Ha örömet és szeretetet vagyunk képesek adni másoknak és magunknak egyaránt. S ha megfelelőképpen élünk a művészet milliónyi lehetőségeivel akkor nem lesz különbség számunkra hétköznap és ünnepnap között.
A művészet lehetőségeivel, áldásaival, saját maga művészi érzékenységének felhasználásával mindenki igyekszik - tőle telhetően - saját házát, kertjét, lakását élhetővé, díszessé, ízlésessé varázsolni - ám ettől még senki nem válik művésszé. Mint ahogy egyedül a templomba járástól sem lesz az emberből hívő lélek (csak ha a krisztusi törvényeknek megfelelően éli mindennapjait, s ennek megfelelően viszonyul embertársaihoz.) S attól sem lesz senki egyből autóvezető, ha megkapja a jogosítványát. S attól sem lesz szakszerű, gyakorlott sofőr, ha beül egy Chevroletbe.
Az ideális az lenne, ha mindenki élne a művészet ezernyi áldásával, emberre gyakorolt nagyszerű hatásával. Éppen ezért a legfőbb feladatunk, hogy mindenki számára közkinccsé tegyük a művészet áldásait, azok számára is, akik egyáltalán nem mutatnak semmiféle érdeklődést, kíváncsiságot iránta. Persze, hogy nem mutatnak, ha nem tudnak róla semmit. Ha még egyszer sem élték át az igazán értékes zene lélekformáló hatását, a könyv soraiból áradó gondolatok és érzelmek szabad hullámzását, a kifejezés, az ábrázolás szépségét, mely minden művészi alkotásban megmutatkozik.
Megszeretni és kívánni ugyanis csakis azt tudjuk, amit ismerünk. Érdeklődni csakis az iránt lehet, ami valahol, valahogyan egyszer már megérintett bennünket. Ráolvasással, varázspálcával senkit nem lehet arra késztetni, hogy elkezdje hallgatni Beethoven c-moll zongoraversenyét, ránézzen egy Rembrandt képre és abban gyönyörködjön, vagy kezébe vegyen, kinyisson egy könyvet. Aki sohasem kóstolta meg, s nem is akarja megízlelni a tortát vagy a franciakrémest, annak számára a világ legjobb mestercukrásza is hiába készíti el, kínálgatja és magyarázgatja azt, hogy annak milyen íze, összetétele és hatása van.
művészet
iránti érdeklődés, kíváncsiság bármennyire kevéssé pislákoló parazsát is fel
kell szítani az emberben. Ha annyi sincs, akkor az érdeket, az éhséget minden szóba jöhető
módszerrel, rafinériával, "ravaszul" fel kell kelteni az irodalom, a
zene stb. iránt - már az óvodáskorban! Meg kell találni, ki kell okumulálni a
kisgyermek művészet felé irányításának, a zenéhez, irodalomhoz való közelítésének megfontolt és biztos
módszereit. Úgy, ahogyan jómagam is tettem - szerény képességeimmel felvértezve, a magam módján
- lassan, türelmesen, aprólékos munkával, "kikísérletezve" negyven éves pedagóguspályám során.
Alapvető követelmény például, hogy egy "szuszra" csakis 5-6 perces
zenerészleteket, kis irodalmi szemelvényeket szabad a gyerekek elé tárni.
Azonban mindig csak MINŐSÉGET, mert ne felejtsük el, hogy ez a szó nem
véletlenül tartalmazza a min-t, ami az ókori egyiptomiaknál a termékenységet, a
régi görögöknél az ásványkincset, vagyis mindig az értéket jelentette. Nézzük
csak meg: Mozart Varázsfuvolájában kiknek a nevében szerepel a min
szótöredék?
Természetesen azokéban, akik az igazi értéket, a kincset, a
pozitívumot képviselik, például az ifjú szerelmespár nevében. A fiatal hercegnek és kedvesének azért kellett a
próbákon átesniük, hogy szerelmük beteljesülhessen és elnyerjék a
szabadkőművesek dicséretét és méltó jutalmát. (Erről bővebben írok majd a
"Szabadkőműves jelképek a Varázsfuvolában" című, tervezett
tanulmányomban.)
Mit is énekel duettjében Pamina és Tamino?
"A kincsünk lesz ez égi láng." S hogy mennyire sikerült pedagógusként a gyerekek
elé vinni az igazi kincset, a min-t, az értéket, azt elterjeszteni közöttük az iskolában évről-évre,
megszerettetni vélük a klasszikus zene szépségeit, meggyőzni őket afelől, hogy
nemcsak a diszkóslágerek és a popzene létezik a világon, megkedveltetni velük a
verseket, az irodalmat, a fent említett módszerekkel? Erről talán meg kellene
kérdezni erről egykori tanítványaimat, akik közül legtöbben már gyakorló
családapák vagy boldog családanyák.
S lehet, hogy ők már gyermekeiknek is továbbadják, vagy már tovább is adták a zene, az irodalom szeretetét, az irántuk táplált igényt, éhséget, amivel jómagam igyekeztem őket ellátni, feltölteni annak idején, amikor ők voltak még iskolás gyermekek. Számos példa tanúsítja, hogy ez nemcsak lehet, de sok esetben biztos is - hiszen egykori tanítványaim nem költöztek el a Holdra, így gyakran találkozok és beszélgetek velük...
eg lehet teríteni egy asztalt
úgy is, hogy senki se egyen a csak unalmasan, kedvetlenül odavetett ételből. De
lehet tálalni úgy is, hogy olyan hangulatot teremtünk a felszolgáláshoz, amitől
mindenki jókedvűen és vidám kedvvel, barátságosan és jó hangulatban étkezik. Ehhez persze annak is tennie kell
valamit, aki oda szeretne ülni az asztalhoz, s nem passzívan elviselnie, hogy
valaki kiszolgálja őt.
S hogy mit is kellene tennie? Például azt, (s ez a legkevesebb
és legfontosabb) hogy bizalommal rokonszenvvel közeledjen a néki felkínált
mennyei mannához! A művészet élvezetéhez, az érdeklődés felpiszkálásához az
afelé irányulónak, az iránta érdeklődőnek is tennie kell valamit. S nem is keveset, s innentől lehet őt
érdeklődőnek, törekvőnek nevezni. Mert mit is mondott Mózesnek az apósa,
mikor az Ígéret Földjéről beszélgettek? "Az Úr biztosítja
számotokra a mézet, de a mézhez már néktek kell kaptárakat építenetek!"
Azaz meg kell dolgozni az érdeklődés kialakulásához, kibontakozásához!
Röviden:
ha nincs érdeklődés, hajlandóság a közeledéshez, soha sem lesz érdeklődés az elmélyüléshez.
Azaz ahhoz, hogy valóban rendszeresen foglalkozzon valaki zenével, irodalommal
és egyéb művészeti ággal. Ha nincs éhség - nem esik jól az étel. Ha nincs vágy
- akkor öröm sincs. Ha nincs vágy, ha nincs hiányérzet - akkor mosolygó, szőke
kisgyermek sem születik! Ha nincs szándék - akkor nincs, és nem is lesz semmi!
Ha viszont
mindez megvan - akkor onnan már csak egyetlen lépés és megindulhat az egyre behatóbb ismerkedés, a búvárkodás, a zeneművek, könyvek, képzőművészeti alkotások ezreivel. S aztán a művészet
szerteágazó sugarai éltetik kiapadhatatlanul, s örömmel töltik el
azokat, akik hagyják, hogy melegítő napfényként, létüket tápláló vitaminként, klorofillként hulljon reájuk az azokból áradó energia.
Az a bizonyos energia, ami gyönyörködtet, megváltoztat, átalakít bennünket; aminek tudatában és fényében felfogjuk és átérezzük: létezni mindenképpen szép és felemelő. A művészet testileg és lelkileg megszépíti, átalakítja azt is, aki abban elmélyül, aki azt "csupán" tanulmányozza és élvezi, tehát passzívan befogadja, s nem aktívan, szakmájaként műveli. De megszépíti azokat is, akik azt a közönség elé viszik, akik azzal hivatásszerűen foglalkoznak.
Mert - mint ahogy már említettem: a művészet létezéséhez és működéséhez közönségre és előadóra, befogadóra és alkotóra, olvasóra és íróra egyaránt szükség van. S ebben az esetben tud csak bekövetkezni a megváltás, ekkor érvényesül csak a művészet hatóereje, éltető energiája. És csakis ekkor tudják mindannyiunk életét megszépíteni a művészi alkotások. Mint ahogy ezt "teszik", ezt művelik már vélünk időtlen idők
óta, s reméljük így fogják tenni még a jövőben is.
MAGYARÁZHATÓ-E A MŰVÉSZI SZÉPSÉG?
e tápláljunk persze rózsaszínű illúziókat a művek magától értetődő, egyszerű és közvetlen hatását illetően! A művészi alkotások önmaguktól soha
nem fognak hatni senkire. A zeneművek, a festmények, a könyvek nem
homeopátiás készítmények, kémiai, biológiai hatóanyagokat tartalmazó
gyógyszerek. Egy-egy jó könyv vagy zenemű nem pehelypaplan vagy meleg suba, ami ápol és betakar. Nem fog gyógyító sugárként hatni valakire, akár a világ legjobb hifi készülékéről is játsszuk a fülébe a Máté passió zárókórusát vagy bármily kedves invitálással fellelkesítve szabadjeggyel elküldjük a Művészetek Palotájába akár a legrangosabb koncertre is - ha történetesen az adott műnek sem a zeneszerzőjéről, sem koráról, sem a mű keletkezéséről, szövegéről nem tud az égvilágon semmit.
És nincs is szándékában az, hogy valamicskét is meg akarjon ezekről tudni, szóval hozzáolvasni valamit. Keletkezéséről, netán szövegéről - és nem a tartalmáról - mint ahogy a nagy Bernstein is hangsúlyozta. A zeneműveknek ugyanis nincs tartalmuk (még a szöveget, verset tartalmazó zeneműveknek, sőt még a programzenének sem) Nincs tartalmuk úgy és olyan módon mint egy regénynek vagy egy filmalkotásnak, ahol éppen a tartalom, a sztori a lényeg, mert anélkül nincs még némafilm sem. Azok, akik idegenkednek a komoly (nagyon rossz jelző) zenétől - azok mind azzal jönnek: "de hát mit jelent, miről szól a zene?" Semmiről! Azaz semmi olyanról, ami nem zene!
Azt is mondhatnánk, hogy talán a zene a legöncélúbb művészet. De olyan, ami nagy-nagy gyönyörűséget okoz (talán éppen ezért...) annak, aki igazán tiszta szívből hallgatja. De nem szól semmiről. Ha el lehetne szavakkal mondani, mi van benne Brahms harmadik szimfóniájában, vagy Bartók mandarintáncában - azaz miről szól - már nem lenne zene. A zene ugyanis ott kezdődik ahol a szavak véget érnek: amit nem lehet elmondani szavakkal, azt a zeneszerző elmondja hangokkal. Hasonlóan nyilatkozott Debussy, aki aztán mindent megtett annak érdekében, hogy zenéje csakis a "hangok, képek zenéje" legyen: még színeket, fényeket, zörejeket, illatokat is képes volt harmóniáival, dallamaival megidézni.
Akárcsak kollégája és kortársa, Ravel. Ő írta a következőt: " A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér." És hogyan is fogalmazott Turgenyev, aki ugyan író ember volt, de azért soraiból nagyon is kiütközik a zene szeretete: "...bizonyos érzések leírására nincs megfelelő kifejezés: mélyebbek és erősebbek - és titokzatosabbak minden szónál. Csak a zene tudná tolmácsolni." - ford: Áprily Lajos.)
aga Beethoven is azt írta, hogy a hatodik ("Pásztoridill") szimfóniájában - ahol ő saját kezűleg jegyezte a tételek fölé a "címeket" pl. "Patakparton" - nem hangfestést kívánt elérni, csupán a falusi élet érzéseit óhajtotta zenéjével visszaadni, sugallni. A tételek fölé írt cím tehát nem a zene tartalmát írja le, hanem csak egyfajta jelzést, irányt ad a hallgató számára. Kilencedik szimfóniájában pedig akkor fordul a szavakhoz, amikor az addig hangszerekkel kifejezett érzelmeket még ünnepélyesebbé, még egyértelműbbé, még konkrétabbá akarja tenni.
Az emberi közösség szeretetben történő egyesítését csakis az emberi közösség, vagyis a kórus mondhatja, énekelheti el, tehát itt muszáj ezt a művészi megoldást választania: a társművészettől, a költészettől kérni segítséget. Enélkül nem érkezne meg a válasz az első három tételben feltett zenei kérdésekre, melyekben az emberi lét értelmét kutatja. A kör így zárul be, a mű így lesz teljes. Az effajta mű azonban ritka kivételnek számít, mely erősíti a szabályt: a legtöbb zene igenis nem szól semmiről, csupán érzelmeket fejez ki hangokkal, melyeknek viszont nagy érzelmi hatásuk van a hallgatóra.
Természetesen minden zene utal valamire: hangulatra, érzésekre, felgyújtja a képzeletet és emlékezetet - de nincs tartalma. Minden zene a hangok nyelvén szól hozzánk ha van benne szöveg, ha nincs. A zene hangokkal teszi hallhatóvá az érzelmeket, sőt láthatóvá bizonyos tájakat, mozgásokat, természeti jelenségeket. (Gondoljunk Debussy A tenger c. művére, vagy Bartók a fából faragott királyfi-jából a fabáb táncára!)
Mahler második szimfóniája is a hangok gigantikus áradatával tárja szinte szemünk elé a Feltámadás kozmikus vízióját, mennyei távlatokba vezető misztikus csodáját. Akkor is, ha csak a hangszerek szólnak és akkor is, ha a szöveget éneklő kórussal ezt a hatást még tovább fokozva égi magaslatokba emeli ennek a távoli jövőben létrejövő jelenségnek a semmihez sem hasonlító harmóniáját. Mindezt átélhetjük, átérezhetjük, amikor felcsendül a szimfónia zárótételében az utolsó ítélet fanfárjait imitáló felfelé ívelő öthangú disz-f-g-gisz-b skálamenet a kürtök karán - az áradó kórusszólamokon is áttörve - tovább emelve a fényes hangzást.
Ám itt sem azért ültette be az osztrák komponista korábbi dalszövegeit és Klopstock ódáját ebbe az oratorikus művébe, mintha ezzel valamiféleképpen magyarázni, konkretizálni óhajtaná zenéjét. Nem magyarázat céljából iktatja be itt a szöveget, hanem mindenképpen a felemelő, fenséges hatás miatt. Tartalma itt is e dalok, illetve költemény szövegének van, s nem a zenének. A zenének itt is - mint minden igazán nagy zeneműnek - nem tartalma van tehát. Nem elbeszélhető, magyarázható cselekménye, hanem emelkedett hangulata, kisugárzása, érzelmeinkre, képzeletünkre gyakorolt monumentális hatása.
e keressünk szavakkal kifejezhető, elmondható, elmesélhető tartalmat ott, ahol nincs. Ha egy zeneműben valamilyen szöveg van az egy járulékos elem, ami a zenét kiegészíti, hangsúlyosabbá, egyértelműbbé teszi, de semmiképpen sem azt mondja el, hogy miről szól maga a zene, különösen a műnek azok a részei, ahol nem szerepel a szöveg. (Még Beethoven említett 9. szimfóniájában is például a mű egy tized részében van szöveg, a többiben nincs. Ám ez nem azt jelenti, hogy Schiller örömódájával magyarázza meg a szerzője a zenemű többi részét.
A szöveg tehát lehet része a zeneműnek, de nem azért tette bele a komponista, hogy ezzel didaktikus módon utaljon az egész mű zenéjének lényegére, ne adj Isten - tartalmára. Tartalma a szövegnek van, nem a zenének! Azért illesztette bele, hogy ezáltal még jobban megemelje annak érzelmi, hangulati, ünnepélyes voltát.
Ugyan előfordul, hogy egy-egy zeneműnek címe van, de ezek vagy programzenék (Vivaldi Négy évszaka, Smetana Moldvája, Liszt Les Preludes-je, stb.) vagy címük a műfajukra, hangnemükre vagy egyéb másra utal (Schumann: g-moll zongoranégyes, Mendelssohn: "Skót" szimfónia, Beethoven: "Holdfény" szonáta, Muszorgszkíj-Ravel: Egy kiállítás képei stb.) de semmiképpen sem a tartalmukra, vagy cselekményükre.
A zene nem szól semmiről, csakis a hangokról, magáról a zenéről. Akusztikus élvezetet okoz fülünknek, agyunknak, s "csupán" érzelmeket fejez ki a hangszerek nyelvén. Egyszerűen csak gyönyörködtet bennünket a dallam, a ritmus és harmónia kimeríthetetlen gazdagságával. A zenének - hiába is keresik egyesek - nincs szavakkal elmesélhető konkrét cselekménye, tartalma, hanem csupán fülünkkel felfogható hangzása.
Persze el lehet mesélni egy opera tartalmát. Ez azonban nem a zene tartalma, hanem annak a librettónak (szövegkönyvnek) a veleje, tartalma, amit az énekesek előadnak, annak a játéknak, drámának a cselekménye, amit a színpadon eljátsszanak. (Valamelyik kritikus elmésen megjegyezte: akkor beszélünk operáról, ha valakit a színpadon leszúrnak, megfojtanak, vagy lelőnek - s ahelyett, hogy vérezni kezdene - elkezd énekelni. S ezzel nagyon is a lényegre tapintott, mert - a vígoperát leszámítva, ami csekély százalékot képvisel - minden operában kemény és súlyos halálok vannak, s a szereplők minden egyéb mellett természetesen a saját haldoklásukat, haláltusájukat is eléneklik a közönség előtt.)
a szavakkal el lehetne mondani, le lehetne írni, hogy pontosan milyen érzelmet vagy történetet játsszanak el a muzsikusok egy Haydn szimfóniában, Beethoven Appassionata szonátájában, egy Schumann kamaraműben vagy egy Mozart vonósnégyesben - akkor az már nem zene lenne. A szavakkal közölt - élőbeszédben vagy papíron leírt - történet nem lenne azonos a zenével magával.
A zenének megvan a sajátos nyelve, ami a dallam, a ritmus és a harmóniák különböző, milliónyi változtatásából, ezernyi kombinációjából, variálásából, a hangszerek kezeléséből, előadásra utaló megjegyzések alkalmazásából, betartásából (vagy be nem tartásából) s az esetleges szövegnek a hozzárendeléséből tevődik össze. Ez tehát a zene nyelve. Az irodalom, a színművészet nyelve, eszköze pedig a szó, a beszéd, a festőművészeté a szín, az alak és a forma variálása, a szobrászaté az anyag megmunkálásában rejlik. A fotoművészet nyelve a fények, árnyak, alakok, képek, színek együtteséből adódik, áll össze.
A film ezek mellett még a mozgást, hangot, zenét, színészi játékot, operatőri munkát, díszletet, jelmezt stb. is használ filmnyelvéhez a komplex hatás érdekében. Ezért is a legösszetettebb művészet, a hetedik múzsa, mely az előbb felsorolt összes elem szerencsés vagy szerencsétlen alkalmazásából születik meg. Aki nem "beszéli" a filmnyelvet, annak nehéz összefogni, megragadni, megérteni ezt a sok-sok elemet egyszerre.
A zene nyelvével - bár az is elég összetett - más a helyzet: a hallgató számára behízelgőbb, felfoghatóbb, élvezhetőbb mint a film, különösen a valódi "művészfilm", ami tele van szimbólumokkal, jelzésekkel, utalásokkal stb. Bizonyos tekintetből pedig könnyebb, hiszen a film mindent "megmutat", s ezzel kényelmesebbé is tesz bennünket, kevésbé tud gondolkodásra késztetni, mint a zenehallgatás, vagy az olvasás.
A zseniális és remek humorérzékkel bíró Haydn mondta annak idején egy fanyalgó, sznob koncertlátogatónak Londonban, amikor az kétkedését fejezte ki, hogy egy osztrák komponista zeneművét vajon megértik-e az angolok: "Meine Sprache verstehet man in der ganzen Welt." azaz: az én nyelvemet megértik az emberek az egész világon.
A három alkotóelem - dallam, ritmus és harmónia - Pernye András szerint is a zene legfontosabb alkotóeleme. Enélkül zene nem létezhet. Ami viszont ezen kívül van (pl. hangszerelés, tempó, dinamika, előírások, stb) az lehet nagyon érdekes és különleges - ám nem tartozik a lényeghez. Ebből következik, hogy amiben e három elem nincs jelen - az tulajdonképpen nem is nevezhető zenének, még akkor sem, ha szerzője annak akarja minden áron beállítani.
iába is várnánk sohasem fognak a művészi alkotások arra az emberre hatni, sohasem
fogják annak szemét, fülét, lelkét, sőt testi szervezetét örömmel eltölteni, aki nem rokonszenvvel, szelíd megértéssel, őszinte kíváncsisággal, hanem érdektelenül, ellenségesen (hogy nem mondjam: utálkozva) közelít feléjük. Aki csak passzívan és unottan várja, hogy mennyei mannaként ölébe
hulljon mindaz a szépség és jóság, mely ezekben a nemes alkotásokban van.
A művészi alkotások élvezetéhez, a művészi élmény megszerzéséhez bizony tenni kell valamit. Még a befogadónak is meg kell
küzdeni azért, hát még annak, aki azzal aktívan foglalkozik, s nap mint nap alkotnia vagy
reprodukálnia kell a műveket!
Magának a szerzőnek, az alkotónak is küszködnie,
dolgoznia kellett, míg művét létrehozta - akkor hogyan várhatnánk, mi,
"egyszerű földi halandók" azt, hogy egy-egy zseniális alkotást
azonnal, akár első hallásra, vagy első olvasásra rögtön felfogjunk, megértsünk és átérezzünk? Az egyikhez többet, a
másikhoz kevesebbet - de tájékozódnunk kell a művek születésének
körülményeiről, az alkotó életéről, a korról stb. s ezek után előítéletektől
mentesen foglalkozni vele. Semmiképpen sem értek azokkal egyet, akik azt hangoztatják, hogy a zenét csak azok tudják élvezni, akik teljes mértékben értik is azt.
Már maga ez az értik szó sem illik ide, mert a zene nem egy matematikai képlet vagy egyenlet, idegen nyelv, jogszabály, vagy tudományos cikk amit érteni kell. A zenét elsősorban hallgatni, érezni kell! És igenis tudja azt hallgatni és élvezni, átérezni az is, aki nincs tisztában a hangnemekkel, nincs összhangzattani tájékozottsága, s nem tudja megmagyarázni, hogy változnak egy-egy műben a harmóniák, előjelek, ritmusképletek stb. Vagyis attól, hogy nem fogja fel a hallgató azt tudományos alapon - attól még nyugodtan élvezheti.
Mint ahogy egy festményben is gyönyörködhet az, aki annak kompozíciós elemeit, minden apró részletét, szakmai szempontjait, színhatásait nem ismeri, ám látja az egész képet. Vulgáris hasonlattal, de talán kifejezően azt is mondhatnám: egész jóízűen és élvezetesen el tudja fogyasztani a sült kacsacombot az is, aki netán semmit nem tud a kacsahús sejtjeinek, rostjainak, izomszalagjainak, csontjainak belső elrendezéséről, molekuláris szerkezetéről és felépítéséről. A milliónyi apró részlet logikája és mechanizmusa előtte rejtve marad, de mégis jóízűen és jó étvággyal tudja megenni a
fenséges kacsacombot dinsztelt káposztával és sült burgonya körettel...
indezzel azonban nem állítom azt, hogyha előtte vagy utána netán tájékozódik valaki bizonyos zeneelméleti adatok, összetevők iránt, apró technikai részletek felől az baj lenne, vagy kárt okozna. Semmiképpen! De csakis az életkori sajátosságoknak megfelelően! Ha egy felnőtt, iskolázott ember ezt megteszi zenehallgatása előtt - ám legyen. De egy 8-10 éves gyermeknek nem szabad, sőt káros efféle adatokkal "tömni" a fejét, ezáltal ámítva el szegényt. Hogy arra a következtetésre jusson: milyen átláthatatlanul szövevényes, gazdag és nehéz a zene "megértése".
Ez a módszer sokkal inkább eltávolítja őt, mint közelíti a zene csodálatos világához. A tudományos alapon történő megközelítés nem jelentéktelen és nem haszontalan, de nem szükséges és elengedhetetlen feltétele sem az evésnek, sem pedig a művészeti alkotás élvezetének. Egy szép zenemű vagy irodalmi alkotás akkor is kiválthatja a megfelelő érzelmi hatást, ha nem szakmai, tudományos szempontból, eszerint elemezve hallgatjuk, vagy olvassuk. Annyit azonban nem árt, ha tudunk - amikre a fentiekben már utaltam. (életrajzi adatok, időbeli elhelyezés, korkép stb.)
Ám jó, ha megjegyezzük: nem biztos, hogy elsőre minden
érthető és világos lesz! Egy francia gondolkodó elmésen jegyezte meg: "Az
a könyv, melyet csak egyszer olvasunk el, azt egyszer sem volt érdemes
elolvasni." Persze, ebben van némi túlzás, de azért igazság is. A művészet csak azokra szórja éltető sugarait, akik megdolgoznak az élményért
és ajándékért, ha nem sajnálják az időt, energiát arra, hogy alaposan megfigyeljék, mélyére ássanak egy-egy műalkotásnak.
Ha belátják, hogy foglalkozni kell annak a megértésével és átérzésével, amit csakis ez az ősi, emberi-isteni kifejezési forma képes nékik megadni. "Az idő, amit a rózsádra
vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat."- mondta a kis hercegnek
a róka. Emlékezzünk csak: miért is említettem az imént a művészet iránti
érdeklődés felkeltésénél azt, hogy a gyerekek számára "ravasz"
módszereket kell kitalálni...?...
művészet tehát folyamatosan szórja ránk éltető
sugarait ma is, szüntelenül és bőségesen. Igaz, nem oly gazdagon, mint a
18-19. században (a zene aranykorában) de fáradhatatlanul, mindig megújuló
erővel, különböző irányokból feltámadó, szívós lendülettel. Mindenki felé, sőt mindenkire hull
ez az évezredek óta működő energiaforrás, hiszen mindenkinek szüksége van
éltető erejére.
Amily' nagy igénye van a testnek, a szervezetnek a C vitaminra
- oly nagy szüksége van a léleknek a művészetek vitaminadagjára. Ezzel nem azt
akarom mondani, hogy valaki például A-vitamin-szükségletének pótlására
hallgassa meg Mozart A-dúr zongoraversenyét...Helyesebben: nemcsak ennyit
mondok! Hiszen ennek a műnek a hatása sokkal többet jelent egy szimpla
vitaminpótlásnál!
Ahogy a vitaminok elhanyagolása, hiánya betegségeket okoz az
ember szervezetében - úgy okozhat konfliktusokat, lelki betegségeket, családi,
társadalmi gondokat, problémákat, összeütközéseket, eltévelyedéseket az is, ha
mellőzzük, hanyagoljuk a művészeteket, ha nem élünk annak áldásaival. Vagyis:
nem olvasunk, nem járunk színházba, nem hallgatunk zenét. Ha nem feledkezünk
bele egy nagyszerűen megalkotott film megható, mulatságos, felkavaró,
lélekemelő, megindító vagy izzó jeleneteibe, egy lendületes táncmozdulat
kifejező erejébe.
Ha nem gyönyörködünk el egy napfény felé nyúló faágban, egy szélben ringó búzamezőben,
egy hullámok felett kifeszülő vitorlában, egy parti sziklába belecsapó
hullámtarajban, egy réten nyíló virágban, egy hajnali madárdalban. Ha nem révedünk el egy templom
rózsaablakában, faragott padjában, egy épület karcsú tornyaiban. Vagy nem tudunk
elmélázni a harang hívó szavában, egy gondozott parkban, egy zuhogó
szökőkútban, egy mesterien megtervezett és megalkotott hajónak, bútornak,
repülőnek vagy autónak az arányaiban, egy sportoló harmonikus mozdulataiban.
Ha nem tudunk elgyönyörködni egy ló kecses ugrásában, egy kutya vagy macska hozzánk simulásában, egy
kisgyermek tekintetében, "ahogyan könnyein át ránk mosolyog" (Gárdonyi) Ha nem tudunk, nem vagyunk képesek egy kiállított szoborban vagy festményben, egy villám cikázásában,
az eső dobolásában, a hópelyhek éjszakai szitálásában - azaz az élet megannyi
apró, ám mégis bámulatos jelenségeiben érdekességet, finomságot, ízlésességet,
szépséget és izgalmasat felfedezni.
hiány ugyanúgy megbosszulja magát itt is, mint minden
más területen! Ha mindenki testközelben és nyitott lélekkel találkozna az
olvasott szöveg termő búzatábláinak rendezett soraival, illatával, a sorok
rendezett barázdáival, az abból eredő harmóniák üdítő
elixírjeivel, a festővásznak színkavalkádjainak gyógyító terápiájával -
boldogabb és harmonikusabb, egészségesebb lenne mindenkinek a hétköznapi élete. S mindezzel ezerszer szebb lenne a világ.
Lelki életünk gazdagságát, társas
kapcsolataink, barátságaink alapját, jellemünk, emberi tartásunk szilárdságát,
útjaink helyes irányát, hitünk, szeretetünk tartósságát, mélységét és folyamatosságát
csakis az biztosítja, ha egész életünkben állandó kontaktusban
vagyunk a művészettel. Hiszen ezt éppen abból a célból "találták fel"
egykor őseink, hogy ennek társaságában kellemesebbé, elviselhetőbbé, színesebbé
tegyék a hétköznapi élet egyhangú szürkeségét.
Hogy sokszólamúvá tegyék véle a létezés egyfajta
monotóniáját, amely minden korban és korszakban jelen van. S ami ugyanúgy színes, eleven és örömteli csoda, mint ahogy sokszor unalmas, egyhangú és szívfájdító, drámai mozzanatokat is magában hordoz.
Mindegy, hogy ki, mikor és hogyan, csak mindenki valahogyan törődjön a
művészet valamely formájának, ágának ápolásával, értékelésével, élvezetével. Nem őrzésével (mert a rabot kell őrizni, nem a hagyományokat vagy művészetet - ahogyan mondani szokták helytelenül. Hanem ápolásával, gondozásával, művelésével. Vagy befogadóként, a műveket
ízlelgetve, azokban elmélyülve, azokat tanulmányozva, tapasztalatokat gyűjtve vagy pedig annak aktív
művelőjeként. A művészetek életben tartásához ugyanis mindkettőre ugyanolyan
szükség van: értő és érző előadóra, valamint értő és érző közönségre egyaránt.
Egyik a másik nélkül nem élhet, egyik a másik nélkül nem működhet. Summa summárum: éljen a művészet, hogy mi is élhessünk,
véle és általa! Ámen.
Felhasznált forrásmunkák, irodalom stb:
Leonard Bernstein: Hangverseny fiataloknak
A megválaszolatlan kérdés (6 előadás a Harvard Egyetemen) Zeneműkiadó, Bp. 1979. ford: Révész Dorrit.
Gárdonyi Géza: Szegény ember jó órája (elbeszélésgyűjtemény) Szépir.Kk. Bp. 1964.
Lux András: Selmecbánya és a Varázsfuvola kapcsolata (Tanulmány a clevelandi Alma Mater című folyóiratban, Cleveland, Ohio - 1985.)
Lotz Károly: A művészetek allegóriája (cím alatti kép)
A versaillesi kastély-templombelső (részlet) - zárókép
Saját fotóim (szövegközti képek) és az internet képgyűjteményeiből másolt fotók.
Félvilág (Szász Attila, 2015.)
