AZ ÉLET SZÉP

 

Már első megtekintésre a legnagyobb meglepetés és a művészi katarzis elementáris erejével hatott rám AZ ÉLET SZÉP (La vita e bella) című 1997-ben készült film. A meglepetést elsősorban annak szokatlan nézőpontja, feldolgozásmódja váltotta ki bennem. A többi ún. holokauszt-film lesújtó, szívbe markoló szomorúságával, részvétünket kiváltó tragikus hangulatával, olykor megríkató, horrorisztikus jeleneteivel szemben ez az olasz alkotás elsősorban egyéni humorával, meghökkentő ötleteinek sokaságával,  felhőtlen komédiázó kedvével, poénkodásával fog meg bennünket. 

 

De sietek leszögezni: arról szó sincs, hogy ne váltana ki belőlünk mélységes együttérzést, részvétet, néhol torokszorító fájdalmat vagy izgalmat ez a film is. De igen, ezt is képes kiváltani. Ám mindezt másképpen, máshogyan teszi, mint azt a Schindler listája, a Zongorista, a Saul fia, az Anna frank naplója vagy pl. a Felolvasó. Sokkal vegyesebb, összetettebb (de mindenképpen pozitív érzésekkel) kelünk fel a székből, mint a fenti, ugyancsak színvonalas filmek után. E felsorolt alkotások esetében maga  az élmény szokványosabb, egyértelműbb és adekvátabb. S úgy is fogalmazhatnék: kiszámíthatóbb, várhatóbb, mint amikor az Az élet szép-et kezdjük el nézni. Mert e film megtekintése után  azzal a tudattal és megnyugvással búcsúzunk el a stáblistán végigtekintve, hogy egy nagyon jó, nagyon egyedi, különleges filmet láttunk, s egy szép, maradandó élménnyel lettünk gazdagabbak.

Jómagam azonnal felírtam a legkedvesebb filmjeim listájába az idén 66 éves Roberto Benigni  rendező csodálatos alkotását, melynek egyben ő az írója és főszereplője is. S akit itt a vonatos jelenetek egyikében láthatunk. A náci fajelmélet 1939-es itáliai elterpeszkedését, térhódítását, s az olaszországi zsidók deportálását ábrázolja sajátos kifejező eszközeivel. Mivel a történet (mely sok honfitársával is megesett) központi helyet kap ebben a moziban ezért részletesebben taglalom magát a sztorit is.

A főhős egy olasz izraelita kereskedő-família leszármazottja Guido, aki a festői szépségű toscanai Arezzoban éli mindennapi agglegény-életét a második világháborút megelőző években. Szülei meghaltak, így egyedül maradva csak nagybácsijától kaphat némi támogatást és megértést. 

Az ugyancsak magányos, idős Eliseo (Giustini Durano) egy tipikus gyűjtögető, harácsoló személyiség, a helyi Grand Hotel főpincére. Kis lovasfogatával jár be dolgozni a munkahelyére, büszke, mindig előkelő, nagyvonalú, de segítőkész zsidó üzletember, akinek mindig helyén van az esze. Mindenféle kacatot összeharácsol és halmoz terebélyes házában. Ezzel persze felkelti az emberek irigységét, no meg a betörők figyelmét is. Így aztán "kincsei" miatt sok kellemetlenség, atrocitás éri. 

 

 

Az afféle jég hátán is megélő, de rendkívüli intelligenciával bíró, magát mindig feltaláló unokaöccsét ő tanítja be pincérnek az előkelő étteremben. "Ne feledd! A pincér szolgálja a vendéget, de nem szolgája annak. Az első szolgáló az Isten volt. Szolgálója az embernek, de nem szolgája annak." - hangoztatja a gazdag élettapasztalattal bíró nagybácsi. (képünkön.) A fiú, a megrögzött agglegény remekül, frappánsan végzi feladatát, azonban önállóságra vágyik. Boltot szeretne nyitni, ami az akkori nehéz helyzetben csak évek múlva sikerül neki.  

Az életet mindig egyfajta "chaplini" alapállásból, a bajokon úrrá lévő derűvel,  hittel és született optimizmussal fogja fel, illetve szemléli. (Ebben a tekintetben hasonlít nagybácsijához, akit ugyancsak a derű és az optimizmus jellemzi.) S ilyen módon  fogadja a magafajta kisember nyakába zúduló, kiszámíthatatlan eseményeket. Teljesen véletlenül a neve és lakhelye is megegyezik a híres 11. századi bencés szerzetesnek, Arezzoi Guidonak, a szolmizáció feltalálójának nevével és városával. A filmnek persze ehhez semmi köze sincs, de nem lepődtem volna meg, ha egy jelenetben a mindig mókázó, életvidám férfiú szembefordulna a nagy zenei teoretikus és pedagógus ottani köztéri szobrával és egy grimaszt mutatna neki. 

 

A jeleneteket ugyanis természetesen eredeti helyszínen, Arezzo utcáin és terein vették fel.  A film első részébe talán még ez a pimaszkodás is beleférne, ami szintén nem áll messze Guido egyéniségétől. Aki folyamatosan fantáziál kifogyhatatlan mesélőkedvvel, mindenkit keblére ölelő, nagy szeretetével. Mindezzel a mentalitással többet tartózkodik a képzelet, mint a valóság világában.

A

A mindig mókázó, életvidám, mindenkin segíteni kész, másokat azonnal felvidítani képes, rendkívül találékony, rugalmas és alkalmazkodóképes fiatalembert - mint említettem - nagybácsija vezeti be a jól menő belvárosi hotel pincéri állásába. Barátjával az ugyancsak meglehetősen bohém és könnyelmű Feruccioval (hiába, a zsák megtalálja foltját) a költővel és "kárpitos-segéddel" boldogan, önfeledten lubickolnak az élet habos oldalán.  

 

Guido még felszolgálói, konyhai munkája közben  is folyton viccelődik, tréfálkozik betérő vendégeivel. Orvos- ismerősével, Dr. Lessinggel is ( akit az azóta elhunyt híres német színész Horst Bucholz alakít kitűnően) mindig jókedvűek, kedélyesen anekdotáznak, poénkednek. Rendszeresen ugratják egymást különböző  fejtörőkkel, találós kérdésekkel. (Pl: "Ha kimondod a nevemet, már itt sem vagyok. Mi az?" - a csend.") 

Így élvén mindennapjaikat nem csoda, hogy sem legjobb barátjának, sem néki nem tudja felborzolni lelkivilágát, alapvető életszemléletét és gondolkodását a politika. Az orvosnál azonban más a helyzet: már ekkor megfigyelhetjük, hogy óvatosan azért, de a fajvédőkhöz húz és karrierje érdekében próbál onnan előnyöket kicsikarni magának. Mert bizony a politika - történetünk kezdetekor, 1939 nyarán  - már ugyancsak kezdi egyre erőteljesebben hallatni durva és ellenszenves, nagyon is sok rosszat sejtető hangját. Szerepe is lassan átértékelődik, egyre agresszívebb, félelmetesebb lesz, s igyekszik megnyerni magának a befolyásolható jellemeket.

Mind inkább felszegi tehát gőgös, büszke fejét a hatalmi politizálás. S mind durvábban avatkozik bele a közéletbe. (A film egyik legremekebb jelenete, ahogy Guido - kiadva magát tanfelügyelőnek - a maga kis színjátékával, kifigurázza az olasz árja külső és belső tulajdonságait. Ezzel a kis rögtönzött magánszámával egyfajta paródiáját adja az egész fajelméletnek. Ráadásul mindezt az iskolában adja elő, az elképedt kisdiákok és tanáraik szeme láttára.) 

 

A városban lassan, de biztosan bontakozik, szélesedik ki a német fasizmus itteni, itáliai változata. Egyre vadabb színeket öltve, és egyre rosszabb hangulatot keltve. A sokak által körülrajongott duce, Mussolini - aki a Führerrel azonos személyiségvonásai mellett számos tőle eltérővel is bírt - már '38-tól zsidótörvényeket vezetett be hazájában, s a háború végéig kitartott hű szövetségese mellett.

A két jóbarát azonban csak távolról, átszűrten hallja meg a történelem készülő, sötét felhőkben gyülekező viharának már városuk határán morgolódó hangjait. Komolyan egyikük sem tudja venni az egyre gyanúsabban feltűnő, vészt jósló jeleket, valamint az antiszemitizmus helyileg is gyülekező, egyre nyíltabban fellépő akcióit, s az azokkal szimpatizáló polgárokat. Ha lehet, inkább lekezelve, ravasz fintorral és kaján humorral, azaz a maguk módján reagálnak minderre. 

 

Guidot szerelme - az általa hercegnőnek titulált - Dora (Nicoletta Braschi) az első találkozásuktól viszonozza érzelmeit, de kezdetben kikosarazza. Édesanyja, valamint iskolája igazgatónője ugyanis nemcsak hogy híve lesz a feltámadó ordas eszméknek, de élükre is áll a hangoskodó fajvédőknek -  ezért nem szeretné, ha a fiatalember egy ilyen családba bekerülne. Azonban - ahogy a lány előtt is egyre utálatosabbá, ellenszenvesebbé válnak ezek az embertelen, életveszélyes eszmék és hirdetőik - azzal egyenes arányban egyre erősödik vonzalma, szerelme a férfi iránt. 

Szerelme, hódolata tárgya, Guido ugyancsak egyértelműen rosszallással figyeli a fasiszta eszmék eme térhódítását. Dora vonzódása, szimpátiája akkor erősödik meg igazán iránta, amikor amikor anyja erőszakkal  hozzákényszerítené a városháza link, jellemtelen és befolyásolható (és szintén a fajelmélet mellé szegődő) osztályvezetőjéhez, Rodolfohoz. Aki a lány számára teljesen  idegen, unszimpatikus, sőt utálatos egyéniség. (Lám, az erőszakosság, mint a fajelmélet híveinek egyik legfőbb ismérve itt is megmutatkozik. S veszélyességét mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy a magánéletbe, családi miliőbe is befurakodik.) 

 

A kényszerítés azonban csak kísérlet, próbálkozás marad, mert a pompázatosan előkészített esküvői vacsoráról egy meghökkentő leányszöktetéssel Guido elrabolja Dorát. Nemsokára egybekelnek s a háború kitörése után hamarosan kisfiuk születik. Azt, hogy Guido pár év múlva a középpontjába kerül és elszenvedője (ő maga áldozata is) lesz majd családjával együtt az elhatalmasodó gyilkos és pusztító fergetegnek - azt ekkor még csak nem is sejtik.

   

Amikor a háború vége felé családostul  a koncentrációs táborba hurcolják - az apa egyfajta  társasjátéknak, pontszerző vetélkedőnek állítja be ötéves kisfia előtt (fent) azt az egész őrületet. Játéknak, amibe máról-holnapra  belekerültek. A bevagonírozást egyfajta kirándulásnak tünteti fel a gyerek előtt, ahonnan majd busszal jönnek vissza, mert az kényelmesebb. A lágerbe érve pedig bebeszéli neki, hogy a nehézségek elviseléséért mindig újabb és újabb pont jár. Aki pedig a legtöbb pontot, az ezret összegyűjti - az a végén tankot kap. 

A pöttöm Giusie (Giorgio Cantarini) álmélkodva hallgatja mindezt. És gyanútlanul (mivel a legnagyobb imádattal csüng az édesapján) el is hisz belőle mindent. A kisfiú természetesen nagyon örül annak, ahogy apja feltüzeli erre az izgalmas játékra, hiszen korábban is legkedvesebb játékszere volt egy kis tank, melyet ide már nem tudtak magukkal hozni.  

 

Innentől fogva az apa csetlő-botló kisemberből zseniális varázslóvá változik át: mindent igyekszik megtenni az utolsó erejével kisfia és felesége, Dora megmentése érdekében. Mert az aggódó asszony is utánuk megy és önként beszáll utánuk a vagonba, melyen aztán a lágerbe hurcolják őt is a többiekkel együtt. És persze a vonaton utazik velük szegény nagybácsijuk is, akit a későbbiek során a lágerben elpusztítanak a németek.

Apja folytonos győzködése, kedveskedő, megnyugtató hangja ideig-óráig elaltatja a kisfiú fel-feltörő szorongását, félelmeit  és gyanakvását. Ezért aztán türelmesen viseli az éhezést, a fagyoskodást, a társtalanságot (mikor a felnőtteket kényszermunkára viszik és magára marad.) Kénytelen-kelletlen elviseli (bár nehezen szokja meg) a büdös, levegőtlen barakk nyomasztó légkörét, az unalmat - legalábbis egy ideig. Akkor kel ki először, amikor a többi gyerek elárulja neki, hogy zuhanyozni viszik őket, s utána kemencében "megsütnek" mindenkit. Apja azonban a maga fifikájával még ezt is ravaszul ki tudja előtte magyarázni. Meggyőzi őt ennek ellenkezőjéről. 

Miközben emberek tucatjai halnak meg körülöttük, apa és fia szó szerint "átbulizzák", átjátsszák a fogolytábor hétköznapjait. Így aztán sikerül egyik napot a másik után átvészelniük: a szörnyű nappalokat és félelmetes éjszakákat a hideg barakkban, a bujkálás, az éhezés, a fázás, a megfeszített, áldozatokat követelő fizikai munka gyötrelmeit. A férfiak egy részét - mivel az üzemben szükség van az olcsó munkaerőre - persze meghagyják a tábor smasszerei. Ők azonban rendületlenül játszanak és játszanak. 

 

Játszanak, mókáznak, bolondoznak, bohóckodnak ott és akkor, amikor minden a legkiszámíthatatlanabb. Amikor mindannyiuk sorsa, élete a halál fojtogató közelségében, kegyetlen fogvatartóik, szadista parancsnokaik kezében van.  Ám a családfőnek a szemszögéből feltétlenül szükség van erre a kitalált játékra és mókázásra, a szituációnak effajta kreatív kezelésére ártatlan kisfia  megnyugtatása érdekében.  Ezzel a játékkal az apának, a férjnek sikerül mesévé oldania a mindannyiuk előtt és körülöttük tomboló iszonyatot.

Szegény kis ártatlan, okos és intelligens kisfiúnak, Giosué-nek -  aki az egykori ószövetségi népvezérnek, Mózes utódjának a nevét viseli ebben a történetben - végképp semmi, de semmi köze sincs ehhez a gyilkos őrülethez. Mint ahogy a többieknek és megszámlálhatatlan gyerektársának sem. Azoknak, akik mindenféle nyilvántartás nélkül kerülnek fel a vagonokra, majd onnan a láger barakkjaiba. Mindezt az egyik jelenet árulja el számunkra, amikor  Dora az indulás előtt kétségbeesetten érdeklődik az állomás parancsnokánál, s kiderül, hogy csak az apa és a nagybácsi neve szerepel a deportáltak névjegyzékében, a gyermeké nem. De törődtek is ilyennel az SS-ek! Különösen ilyenkor, a háború vége felé, amikor egyre jobban szorult a hurok a német vezérkar körül.

A történészek, holokauszt-kutatók véleménye szerint is nagyon esetleges, hanyag és hiányos volt a táborokba kerülő gyermekek nyilvántartása, személyazonosságuk ellenőrzése. A legtöbb lágerben - pl. Auschwitzben, ahol ez a film is játszódik - nem volt semmiféle nevük a gyerekeknek. Sajnálatra méltóak voltak szegények, ahogyan "hozzácsapódtak" szüleikhez, nagyszüleikhez, mert sokan nem tudták otthon megnyugtatóan elbújtatni őket. A bevált általános gyakorlat az volt, hogy a családokra akkor csaptak le a németek vagy az azokat segítő hatóságok, amikor együtt volt otthon mindenki s így családostul hurcoltak el egyszerre mindenkit a lakásból. Mint ahogyan ebben a filmben is láthattuk. 

 

Az iméntieket támasztja alá az is, amikor a Saul fia című filmben a halomba hányt sok irat és igazolvány között Auslender a meghalt kisfiú igazolványát keresi. Persze hogy nem találja, hiszen nem is volt ilyen. Ez a gyerek is bekerült a tömeggel csak úgy, ahogy sajnos sokan mások. Így aztán Isten a megmondhatója csak annak, hogy hány ártatlan, névtelen, ismeretlen  gyermeket pusztított el a szörnyű gáz a táborokban. S annak is, hogy hányan maradtak otthon, valahol elbújtatva vagy elrejtőzve, miközben szüleiket elvitték. Vagy hányan kallódtak, barangoltak, ténferegtek az utakon hozzátartozóikat keresve akkor, amikor a táborok felszabadultak, s ezrével hagyták el addigi szenvedéseik pokoli helyszínét.   

 

Ott, abban a szituációban, a végtelenül siralmas, lehangoló lágerben maga a valóság felfoghatatlan, értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan lett volna Guido kisfia számára. Ezért fordul az apa ehhez a sajátságos, groteszk módszerhez. Ott, abban a helyzetben, ama körülmények között képtelenség és teljes lehetetlenség lett volna egy óvodáskorú gyermeknek azt mondani: hamarosan zuhanyozni visznek benneteket a többi gyerekkel együtt, de közben ott meg fognak benneteket ölni. Utána meg minket is anyáddal együtt. (Szerencsére ez mind, így együtt nem következett be, mert a háborúnak hamarosan vége lett, amit akkor még nem sejtett senki.) 

Az apa a helyzet embertelen és abszurd voltán csakis a valóságnak, az igazságnak az elhallgatásával képes akkor és ott védekezni. Sőt azon még felül is emelkedni. A valóságos, igazi helyzet taglalása ott és akkor befogadhatatlan, érthetetlen, átérezhetetlen lett volna a gyerek kis elméje és lelkülete számára. A játék viszont kezdettől a végéig könnyen befogadható, megérthető és átélhető volt neki. És a "játék" végén mekkora öröm és lelkesedés töltötte el, amikor megérkezett a várva várt jutalom! 

 

A helyzet tragikumát és embertelenségét az bizonyítja, hogy éppen az apa - aki az életkedvet, az optimizmust, a játékos humort csöpögtette mindannyiukba - itt és ekkor, ebben a helyzetben nem maradhatott életben. "Pontosan akkor és úgy kell meghalnia amikor és ahogyan meghal." - írja filmelemzésében Kertész Imre. Viszont éppen azok, akiknek számára a saját kiapadhatatlan életerejét, optimizmusát, az élet szépségét korábban sugározta és átadta - éppen azok maradtak életben.   

A két órás – időben pontosan és megfelelően méretezett, arányosan felosztott és felépített alkotásban - filmtörténeti pillanatoknak, jeleneteknek lehetünk szemtanúi. Csak "mutatóba" - néhányat kiragadnék ezek közül.  Az egyik ilyen emlékezetes jelenet, amikor a barakk foglyainak az apa németből tolmácsol, holott egy szót sem tud németül. Lefordítja az SS altiszt által elmondott tábori szabályzatot (fenti képen) a foglyoknak - tulajdonképpen a saját fiának - de természetesen a saját szájíze szerint, a játékra áthangszerelve, átfordítva mindent. Német-olasz tolmácsként történő jelentkezése és debütálása itt, ebben a helyzetben, ebben a környezetben a szó szoros értelmében egy "haláli" ötlet, s annak zseniális megvalósítása volt részéről. 


A németeket teljes mértékben, abszolút észrevétlenül sikerült átejtenie ezzel a hatásos trükkel.  "Ez a jelenet mindent elmond nekünk e rettenetes világ abszurditásáról és a képtelenséggel szembeszegülő, tehetetlen, esendő ember mégis megtörhetetlen lelki erejéről." - írja e film erényeit taglalva Kertész Imre.  De soha nem felejtjük el azt a villanásszerű snittet sem, melyben az édesanya visszapillant szeretteire megriadt, halálra rémült tekintettel, amikor elszakítják őket egymástól. 

 

Gyermekét, férjét és a nagybácsit ugyanis különválasztják tőle. S ugyanígy nem tudjuk feledni a zenés "üzenetet", a szív küldi szívnek tábori változatát sem, amit Guido tölcséres gramofonnal küld feleségének  az ablakból: jelezve, hogy még élnek! És a film vége felé az amerikai tank megjelenése, méltóságteljes begördülése a kihalt táborba - az mindenre felteszi a koronát.

A szerető apának - ezzel a képzelet szárnyán lavírozó, kreatív játékkal, amit viszont a gyerek valóságként fog fel és valóságként élvez - sikerül szegény, ártatlan, megriadt gyermekét a legvégsőkig megóvni mindentől. Megvédeni attól, hogy sérülékeny lelkületének ki tudja milyen megrázkódtatásokat okozzon a szörnyű valósággal, az igazsággal történő szembesülés és annak átélése. Amikor aztán később, a táborból szerencsésen kikerülve értesül a színtiszta valóságról, a tábor lényegéről és apja elvesztéséről - az  már valószínűleg teljesen másképp fog hatni rá. Másképpen viseli el, másképpen tudja majd feldolgozni. 

A néző ezt legalábbis így gondolhatja. A látottak alapján így tudjuk elképzelni magunknak: milyen élete lesz a kisfiúnak felnőtt korában, miféle emlékek munkálnak majd benne idősebb korában, milyen emlékek maradnak meg benne apjáról, a táborról és kettejük viszonyáról. Az adott történet sajátosságait tekintve ennek részletezése, megjelenítése már nincs benne a filmben. 

 

De nem is kell, hogy benne legyen, mert ez már túl didaktikus lenne. Legfeljebb a folytatásában szerepelhetne. Ezt a feltevést jelzi és igazolja a  film végi narráció is. Ebben a kisfiú későbbi, felnőtt férfihangján szólal meg (akárcsak a film elején) s néhány szót intéz a nézőhöz. "Ez az én történetem. Ezt az áldozatot hozta értem az apám." És ennyi untig és tökéletesen elég is. Így, e szavakkal emlékezik vissza summázva a felnőtt Giosué, miközben anya és gyermeke boldog összetalálkozásának lehetünk szemtanúi. 

A kétféle hang (a gyermeké és az érett férfié) és a szívszorító találkozás összekapcsolása egybekomponálása egyetlen jelenetben megint egy zseniális rendezői ötlet. Egy a sok közül, amik ebben a nagyszerű filmben találhatók. Mert mit is jelent ez az apai örökség a kisfiú számára? Azt, hogy az élet - sok gonoszsága ellenére (vagy amellett) - mégiscsak szép, hiszen egyrészt sikerült túlélniük legalább nekik, anyának és gyermekének ezt a poklot. 

 

Másrészt pedig mindazok a benyomások, élmények, tapasztalatok és behatások is tovább élnek, és megmaradnak bennük, amik túlélésüket biztosították ezen a szörnyű és kilátástalan helyen. Mindazok, amik az apa legnagyobb erényeit jelentették - azok bennük is tovább munkálnak és éltetik őket: az elvesztett apa derűs életszemlélete, játékos kedve, optimizmusa, az élni akarás ösztöne, rendíthetetlen hite a szerelem és a fantázia csodájában. 


Ez az az értékes örökség - Giusué szavával  az az "ajándék", amit édesapjától kapott. S amit ő továbbvisz saját útravalójaként, fájdalmas, de örömteli hagyatékként. S ami nem más, mint "az élet szép" elve, értéke, megfellebbezhetetlen ereje, magasrendűsége és törhetetlensége. S bár megszámlálhatatlanul sokan áldozatul estek - az elenyészően kevés túlélővel szemben - a nácik esztelen, értelmetlen öldöklésének (de hát van értelmes öldöklés?) az emberiség jó részének életszeretete, józansága, értelme '45 tavaszán végül mégiscsak felülkerekedett a romboláson és pusztításon. 

Így tehát a szeretett családfő elvesztése nemcsak fájdalmas, de egyben felemelő is kettejük számára. A maga nemében zseniális apa ugyan életével áldoz ezért a "játékért", de felesége és kisfia megmenekül. Szomorúság és öröm, sóhaj és megkönnyebbülés, gyász és megdicsőülés vegyül össze a film zárójelenetében. A táborból kivánszorgó, elgyötört foglyok tétován baktató, hosszú menetoszlopa közé ráérős lassúsággal beékelődik a tank, rajta az anyját kereső, tekintgető kisfiúval és páncélos katonával. 


"Amikor megtalált édesanyja karjai közt a kisfiú felkiált. Győztünk! - ez a szó a pillanat erejénél fogva egy fájdalmas gyászkölteménnyel fölér." - írja  Kertész Imre. (A magyar szinkronban ugyan a "nyertünk" kifejezés hangzik fel a kisfiú ajkán, az angol nyelvű változatban a "vivat" ám ez a lényegen nem változtat, vagy ront semmit.)   A Nobel-díjas magyar író ezt a  filmet még 1998-ban frissen, egy kazettáról látta. 

 

Rögtön a megtekintés után egy esszét is írt a hamburgi Die Zeit oldalaira, ahol az alkotást elemezve egyértelmű tetszését, szimpátiáját fejezte ki a filmmel kapcsolatban. A nagy író még a  Sorstalanság regényének filmváltozatát is láthatta, ám a Saul fiát már nem, mert 2016 márciusában elhunyt. Így véleményét, reagálását erről a filmről nem ismerhetjük.

Az élet szép számunkra ugyanolyan fontos és értékes alkotás, mint a többi holokauszt-film, ami a zsidóüldözéssel, a nácik által kikiáltott nem árják nagyüzemi megsemmisítésével (Endlösung) foglalkozik. Szükségünk van arra, hogy egy teljesen újszerű, szokatlan és másféle (akár bizarr) aspektusból is betekintsünk a gépies, újkori emberirtásnak, az európai civilizáció szándékos elpusztításának ebbe a szörnyű poklába. Még abban az esetben is, ha netán egy adott alkotás nem is sikerül olyan magas művészi színvonalon, mint azt elvárnánk. Hátha még olyan kivételes erényekkel bír, mint Benigni mozija! 

Feltétlenül szükséges és hasznos tehát - és nemcsak művészi szempontból - hogy másféle, az eddigiektől eltérő szemszögből is vizsgáljuk és lássuk: hogyan viselték el, élték át mindezt a szörnyűséget, történelmi őrületet az egyszerű hétköznapi emberek. Milyen hatással volt mindez az egyszerű családokra, rokonokra, emberi kapcsolatokra, az átlagemberek mindennapi életére? 

 

Az olasz rendező (aki egyben főszereplője és írója is a filmnek) ez utóbbit helyezi alkotásának középpontjába, s ebben talán a legmélyebbre ás, a legtöbbet tár fel. És mutatja meg nekünk, nézőknek az emberi érzelmek, lelki rezdülések olyan belső titkait, egyszerre, egymás mellett, olyan módon jelenítve meg az élet derűjét és annak elvesztése miatt érzett rettegést, ahogyan eddig a hasonló alkotások készítői közül még soha, senki.

A film másodszori, vagy akár többszöri megtekintése győzhet meg bennünket arról, hogy a jelenet-sorok milyen zseniálisan megszerkesztettek. Hogy az egyes jelenetek mennyire pontosan, gondosan vannak felépítve, s hogyan illeszkednek egymáshoz. Mindegyiknek van íve, (kezdete, közepe és vége) ahogyan magának az egész filmnek van megszabott lendülete, irama, felépítése  - mint egy jól megkomponált zenemű egyes tételeinek. Minden momentum, cselekvés-elem a maga helyén van, oda van beillesztve, ahova illik és való, mint egy jól működő gép fogaskerei. 

 

Mindennek ott van jelentősége, ahol éppen él, ahol szükséges és funkcionál. Minden apró mozzanatnak jelentősége van, minden működik és hat a maga helyén, a maga méltóságában. Ez nagyon megragad bennünket.  És hogy mennyire egymásra épülnek, egymáshoz illeszkednek ezek a jelenetek! Az egyes jelenetek úgy illeszkednek egymáshoz, az utóbbi olyannyira értelmet, világosságot kap az előző által -  hogy a művészi tudatosság, szerkesztésmód itt letagadhatatlan. 


Talán kicsit önkényesen, de jómagam tulajdonképpen három egységre bontanám a filmet. Megértve és elfogadva véleményét természetesen azoknak a nézőknek, aki csupán két egyenlő részre - 60+60 percre osztják fel az egészet. (Kissé önkényesen tettem, de lehet, hogy tán mások is elfogadják ezt. A 3 részes formát aszerint értelmeztem, hogy  hol, melyik ponton következik be egy újabb sorsdöntő fordulat a cselekmény során. Az első fordulat - mely tragikus - az első 50 perc után következik be, amikor az apát hirtelen és váratlanul elviszik. Itt kezdődik tehát a második egység, mely ugyancsak 50 percig tart. Ettől a perctől a film egész hangulata, miliője, tónusa gyökeres fordulatot vesz: jön a bevagonírozás, a fogolytábor, a képzeletbeli játék a barakkban és a tábor udvarán, kapcsolat az anyával, próbálkozás a menekülésre stb. S ez a rész eltart addig, amíg az apa föl nem fedezi a gomolygó ködben a gödörbe hányt hullák irtózatos tömegét.


S akkor egyik percről a másikra történik valami: izgatott rohangászás, kiabálás, kutyaugatás hallik, tüzek gyulladnak az udvaron, teherautók jönnek-mennek, fegyveresek futkosnak, nagy a káosz és ijedelem a németek között. A táborban elterjed a hír: vége a háborúnak! (Ez volt 1945 január közepe, amikor még úgy 7000 fogoly volt a táborban. A németek az előző év végén - a közeledő szovjet csapatok hírére - már felrobbantották az itteni gázkamrákat.)   

 

Ez a jelenet a filmben a második nagy fordulat, ami tehát "matematikai" értelemben a 100. perc körül következik be. Ez az  örömteli megkönnyebbülés pillanata, s innen kezdődik a film zárórésze, az utolsó 20 perces befejező, lezáró szakasz. Amely - anélkül, hogy egyfajta hollywoody, szirupos heppiendet hozna - mégiscsak megnyugtató  képsorokkal, jelenetekkel búcsúzik a nézőtől, S bár könnyes lesz a szemünk e megható képsorok láttán - mégis egyfajta feloldódásban lesz részünk. 

S ha ezeknek a zárójeleneteknek a kedélye nem is azonos azzal,  amihez az első rész vidám, derűs, oldott jeleneteiben hozzászoktunk - mégis teljesen más, mint a második rész lágerbeli képsorainak  nyomasztó atmoszférája. Mondhatnám: egyfajta felszabadulást, megváltást is jelentenek, illetve hoznak e zárójelenetek az előzők után. Egy csapásra eltűnik az eddigi nyomasztó, fojtott, félelemmel teli halálközeli légkör, hogy átadja helyét  az örömteli, felemelő képsoroknak, melyek között felsóhajthatunk: vége az ártatlan emberek szenvedéseinek! 

 

S mindezek végén ott van aztán a boldog egymásra találás pillanata, amellyel zárul a film. Kétségtelen, hogy a megkönnyebbülés érzését sugallják ezek a képkockák, s ezt is éljük át alattuk. Mert az  igaz, hogy a láger német tisztjei és személyzete igyekeznek gyorsan teherautóra rakni a még megmaradt foglyokat, de legtöbben meg tudnak menekülni a keletkező pánikban, zűrzavarban. Illetve nem sikerül mindenkit elvinni, mert maguk a németek is fejvesztve menekülnek az orosz páncélkocsik láttán.


Így aztán a foglyok nagy tömege minél előbb igyekszik elhagyni a lágert a nyitott kapukon át, s gyalog vánszorog ki a táborból,  indul el az úton. Maga a kisfiú is kiszabadul. Egyedül ül fel az amerikai tank vezetője mellé, ahonnan letekintve hamarosan kitörő örömmel fedezi fel az úton vánszorgó anyját a tömegben. A három rész időbeli felosztása tehát így néz ki: az első és második: 50-50 perc, s a befejezés, a zárórész úgy húsz perc. S így jön össze a két óra. 

 

Ami tökéletesen elegendő is - s ez is a film erényei közé tartozik. Ha ennél kevesebb ideig tartana - valamiféle hiányérzetünk lenne, s talán befejezetlennek tartanánk. Viszont ha tovább tartana még a film - azt meg sokallanánk. Akkor már túlnyújtott lenne, és csak rontana az összhatáson. Különösen, ha a végső jelenetet nyújtják el, mint ahogy arra látunk példát grandiózus nagy filmekben is.


Az első részben - amely az olasz vígjátékok hangulatát idézi - Guido ellenállhatatlanul mókázik, halálosan beleszeret hercegnőjébe, a helyi iskola tanárnőjébe, aki az első pillanattól tulajdonképpen viszonozza érzelmeit. Ennek a résznek felhőtlenül vidáman, derűsen pergő képeiben a természet, a belváros, az étterem, a hivatal és az iskola, a lakásbelsők egészen más színekben, tónusban mutatkoznak meg, mint a következő két rész jeleneteiben, ahol s komor szürke, ködös, piszkos, fénytelen láger képeivel találkozunk. 

 

Itt, ebben a két részben természetesen nem a dokumentáris díszletezés a fő szempont, hanem a hangulati elemek, a komor színfalak közt lefolytatott játék, az emberi tehetetlenség, szenvedés bemutatása a mérvadó. És ebben az operatőr mindvégig hűséges és megbízható társának bizonyul a rendezőnek mondanivalója kifejtésében. Az első, oldottabb részben a "szerelem az első látásra" fergeteges élményével találkozhatnak mindketten. S boldog házasságukat csak tetézi - mint hab a tortán - Guido önálló könyvesbolti vállalkozásának és gyönyörű fiacskájuknak a megszületése. 

Az árjaságát hangsúlyozó, fajvédő nagymama csak évek múlva békél meg elveit ellenző lányával és vejével, ahogy egyre jobban meghatja, elbűvöli őt unokája kedvessége, okossága és udvariassága. Ötödik születésnapján elmegy hozzájuk és tortát is visz a kisfiúnak. Ám a történelem közbeszól: derült égből villámcsapásként egy napon a boltban megjelennek a helyi hatóságok és kíméletlenül elviszik az apát. Ezzel az egész család élete egyszerre fenekestül felfordul. Mégpedig nagyon rossz irányba fordul a sorsuk, ami sajnos abban az időben nagyon is sok embertársukkal megesett. 

A következő képsorokban már fiával és nagybácsijával együtt szoronganak a foglyokkal  zsúfolt teherautón, mely az állomásra viszik őket a vonathoz. Itt lépünk be a film második egységébe (ami a deportálás, a táborba érkezés első napjait szemlélteti.) A film hátralévő, harmadik, utolsó egysége a képzeletbeli játékot, majd annak kimenetelét foglalja el. Ebben a részben tanúi lehetünk a barakkban töltött napok, a keserves gyári munka, Dr. Lessinggel való találkozás (aki sajnos csak nagyon óvatos próbálkozásokat tud tenni kiszabadításukra) aztán Dora sikertelen keresése, az apa megölése, valamint a tábor felszabadulása jeleneteinek.   

Ahogyan a film második és harmadik részét előkészíti az első (ami vígjátéki és burleszk elemekben bővelkedő, csipkelődő, hamvas jelenetekkel van tele) ugyanúgy épülnek rá az első egység jeleneteire a film következő két részének  jelenetei. Az első szakasz vidám, felhőtlen, könnyed hangulata - amit az abból vett fenti kép is bizonyít - éles ellentétben van a következő kettő szomorú, lehangoló, tragikus koloratúrájával. (Amelybe csak a befejezés hoz feloldást.) Valószínű, hogy ez nem véletlen. Tudatos ez a szerkesztésmód, hogy az alkotók ezáltal is még jobban kiemeljék azt a nagy robbanást, ami földrengésnél is nagyobb erővel tört be és zúzta szét békés családok életét abban az időben. 

 S mindezt azért teszik, hogy ezáltal érzékeltessék az emberi sorsok tragikus megváltozását, ami hónapok alatt bekövetkezett a háború brutális kitörésével, majd kiterjedésével,  a bajok egyre súlyosabbá válásával. A film sajátos, komplex művészi eszközei itt azt sugallják, mit is veszített el akkor a jószándékú, jóindulatú, józan és ártatlan emberiség egy szörnyű tévhit elterjedésével eluralkodásával és azzal, hogy mindez egy fékezhetetlen, kegyetlen emberirtásba torkollott. Hogy mit veszített el? Magát az életet - ami szép. Amiről  ez a film is mesél a maga sajátos eszközeivel, a maga egyéni, lebilincselő modorában.

Magát az életet vesztették el tehát akkor rengetegen. Akkor az egész addig felépített, az élet valódi értékeit és szépségét megteremtő és őrző civilizáció semmisült meg egy időre. Aminek csak egy részét sikerült aztán később újjáteremteni, újjáépíteni. Maga az érzés, a tudat - az emberiségnek az a közös lelki traumája, az a tudat, hogy ilyen, mindaddig elképzelhetetlen pusztítás egyáltalán  lehetséges -  az azóta is itt él, azóta is megmaradt, azóta is öl és amortizál a lelkekben. Akkor, egy időre megállt az óra. Egy időre elfelejtődött, értéktelenné, semmivé vált humanizmus, hit, összefogás, tisztelet, emberi méltóság, szeretetet, nép és nemzet, ember és állat, család, faj és még sok minden. 

Láthatta és tapasztalhatta az emberiség, hogy mibe hajtotta, taszította bele egy őrjöngő téveszme s annak következménye emberek millióit már a harmincas évek közepétől, amikor a nagyhatalmak vezetői ismételten elengedték Isten kezét. Sőt még el is lökték maguktól, mert minden áron hangoskodva, erőszakosan próbálták bizonygatni, hogy a zsidó nép "a többi faj kárára él és terjeszkedik, s az ő kiirtásuk hasznára válik az emberi fejlődésnek." És e visszataszítóan durva hangoskodásuknak erőszakosságuknak a rettegés, a fegyverek, a hatalom erejével a gyakorlatban évekig a maguk módján érvényt is szereztek. Felhasználva ehhez a kémia ördögien pusztító lehetőségeit, a nagyüzemi emberirtás eddig soha nem alkalmazott, félelmetes eszközeit. 

Bár egyesek elengedték akkor Isten kezét és elhagyták Őt, ám Isten nem hagyta el akkor sem az embert. Különben soha nem lett volna vége a háborúnak, az öldöklésnek. Mert igaz, hogy a gonosz az emberrel és emberben kezdettől fogva ott van és ott is marad - a Teremtő őrző és óvó tekintete, segítő készsége és végtelen szeretete soha nem szűnik meg, mindig ott munkál az ember minden cselekedete felett. "Őrzők, vigyázzatok a strázsán /Az élet él és élni akar" - írja Ady háborús versében. S ugyancsak ő hangsúlyozza egy helyen: "Valahogy mégiscsak van Isten /  Nem nagyon törődik velünk, de betakargat bennünket, ha fázunk." 

 

Vagyis akkor, a legnagyobb öldöklést és pusztítást megelégelve az emberiség hívő és józan felfogású részének - akik soha nem engedték el az Isten kezét -  sikerült elérniük, hogy megfékezzék a gonoszt. Hogy megakadályozzák azt, hogy annak ocsmány és pusztító ideológiája még több rothadt, mérges gyümölcsöt teremjen az emberiség megmérgezésére.   

   
Mert miféle jogon és alapon, kinek a nevében kategorizálták, lajstromozták, kérték számon, ítélték el a náci, fasiszta ideológusok bármiféle ember faji hovatartozását? Milyen jogon soroltak be, jelöltek meg már megszületett embereket, gyermekeket, felnőtt férfiakat, nőket, öregeket árja vagy nem árja címkékkel? A világ legnagyobb tévedése, ostobasága, vétke, szégyene és bűne volt felelősségre vonni, elítélni és kivégezni embereket olyanért, amiről ők semmit sem tehettek.  

És ha történetesen tehettek volna arról, hová születtek? Akkor sem lett volna, és ma sincs joga senkinek ezért bárkit elmarasztalni.  Születését, világra jövetelét senki emberfia nem határozhatja meg, nem döntheti el előre! Származását, faját senki nem tudja, nem képes az anyaméhben eldönteni, irányítani. S végül hogyan vették a fasiszták maguknak a bátorságot, merészséget ahhoz, hogy - a Teremtővel szembehelyezkedve, magukat föléje helyezve -  ők maguk ítélkezzenek és döntsenek emberek sorsa, származása és élete felett? 

 

Hogy ők hozzanak törvényeket arra: ki kivel létesíthet bármiféle kapcsolatot, hogy ki kivel házasodhat? (Ezáltal beavatkozva emberek szabadságába, természetes jogaiba, magánéletébe, érzelmeibe, gondolkodásába, szándékaiba.) Az az eszme, mely mindenhatónak, élet és halál urának, minden ember felett ítélkezőnek  állít be egy politikai rendszert, hatalmat - az eleve csakis hibás, téves lehet! És súlyos tévedése, hibái által már kezdettől potenciálisan bukásra ítéltetett. Az az eszme, az a rendszer önmagát pusztulásra, a történelem szemétdombjára juttatja - előbb, vagy utóbb. Sajnos - sok esetben: utóbb.

S hogy merészeltek ilyent kijelenteni, hogy csakis árják házasságából születhet tehetséges, "tiszta" utód? Amikor addig is már évezredek óta, és azóta is (!) számtalanszor bizonyságot nyert, hogy bármilyen emberi fajban, akárhol a földgolyón világra jöhetnek újszülöttek  a  tehetségnek, sőt zseninek az  adottságaival. A tehetség léte az nem egy-egy faj privilégiuma, nem egy-egy fajra jellemző, kizárólagos adottság és lehetőség! Ez nem egy adott faj sajátosságainak, hanem a gének számtalan variációinak véletlen összjátékának az eredménye, amely a világ bármely emberének a szervezetében lehetőségként fennáll. S ebben közre játszik (és nem is keveset) az isteni teremtő erő és találékonyság számunkra beláthatatlan tevékenysége is. 

 Amit aztán valaki születése után, egész életében tesz - az már teljes egészében tőle függ: hogy valóban lesz-e belőle olyan tehetség, kiemelkedő tehetség vagy géniusz, mely nagy, sőt világraszóló eredményeket produkál, maradandó alkotásokkal gazdagítja az emberiséget. ez mind csak később dől el. A "Mindenki a saját szerencséjének kovácsa" szólás  így, ezekkel a szavakkal nem igaz, nem helyt álló megállapítás. Mégpedig azért nem, mert a szerencse az az emberen kívül álló, tőle teljesen független tényező. Olyan dolog, amit nem akaszthatunk le csak úgy a fogasról, ha szükségünk van rá. És akarni se tudjuk azt, hogy szerencsések legyünk. Szerencsét megalkotni, előidézni, befolyásolni senki nem tud.

Mind a szerencsére, mind pedig szerencsétlenségre ugyanaz érvényes: vagy bekövetkezik, vagy pedig nem - az embertől függetlenül. Lehet mindegyik bekövetkezésének kisebb vagy nagyobb a valószínűsége attól függően, hogy ki milyen életet él, miféle munkát végez, miféle személyiség stb. Ám bekövetkezésüket megjósolni, pláne biztosan tudni: lehetetlen. Megkísérteni, elszalasztani, üstökön ragadni a szerencsét azt lehet - de előidézni, pláne megcsinálni (ahogy egyesek állítják) lehetetlen. 

Nem a szerencsével kell hazárdírozni hanem jól felismert képességeinkkel és jellemünkkel céltudatosan törekedni arra, hogy feladatainkat a legmagasabb színvonalon megoldjuk.  Ezért sokkal helyesebb, ha így mondjuk: mindenki a saját eredményeinek a kovácsa. Mert az, hogy melyik ember mikor, hol, mit ér el - az elsősorban attól függ, hogy ő maga, személy szerint mennyiben bízik saját erejében, képességeiben, milyen a kitartása, türelme, szorgalma, tűrőképessége, állhatatossága, jelleme. S eredményei attól is függnek, mennyiben hisz, vagy nem hisz Isten jótékony segítségében. Mennyire fogadja el az Ő támogatását, a Belőle, Tőle áradó energiát.

És ha netán valaki nem tehetség csak egyszerű átlagember - akkor már ne lenne joga élni? - mint ahogyan a náci ideológusok feszegették. Igenis, van! Mindenkinek, mindenhol és mindenütt - ha hegedűművész, ha színész, ha tudós, ha kereskedő, ha festőművész, ha politikus, ha zöldséges, ha tanár vagy ha egyszerűen házmester vagy utcaseprő. S akár egészségesnek, akár fogyatékosnak, akár normális hajlamúnak, s  akármilyen nemi identitásúnak, s akármilyen vallásúnak vagy nemzetiségűnek is születik. 

 

Mert ezeket sem tudja előre és biztosan eldönteni és megtervezni senki! S akármilyen képességű, habitusú, jellemű, hitű, gondolkodású, foglalkozású is legyen valaki - mindenkinek ugyanolyan joga van élnie és munkálkodnia! Legyen akár favágó, földműves vagy netán pincér is - mint a szóban forgó filmünk főhőse, Guido. Mert, mint ahogyan a nagy Tolsztoj írta: "Mindannyiunk számára van hely ezen a földön." 

Aki alaposan figyel - az olyan motívumokra lelhet a film korábbi jeleneteiben - melyek a film későbbi részében más értelmet nyernek, megváltozott szerephez jutnak. (Ezeket csak másodszori megtekintés után vehetjük észre, amikor az utóbbi jeleneteknél észre vesszük, rájövünk, hogy itt olyan valamivel találkoztunk, ami már egyszer korábban, valahol előfordult. Ez lehet egy tárgy, eszköz, jármű, személy, élőlény stb. Vagy a figyelmesebbek már először is észreveszik ezeket?) 

 

Hogy csak néhányat említsek ezek közül: 1. Mária ledobott kulcsa, ami többször is"lehullik az égből" más és más értelmet kölcsönözve az adott jelenetnek. 2. a színesre lefestett szerencsétlen ló, ami hol magányos igavonóként, hol szégyenszemre közszemlére kirakva az utcára, hol diadalittas szabadítóként jelenik meg.  3. a fekete kalap, ami többször cserél gazdát, hol  a lovagiasságot, hol a sznobizmust jelképezvén. 4. Offenbach Bárkadala  a Hoffmann meséi című operájából - a színházban, majd a koncentrációs tábor ebédlőjének gramofonjáról megszólaltatva - mindegyik a szerelmes üzenet, kapcsolat zálogaként.


És itt, ezen a ponton beékelve írok néhány szót a film hangulatát, szellemét  tökéletesen tükröző, annak meséjét, mondanivalóját hűségesen kifejező szép és karakteres filmzenéről, Nicola Povani alkotásáról. Számos klasszikus, már azidőben is ismert, játszott zenedarab is megszólal még a film jeleneteiben (a már említett Offenbach operarészlet, továbbá Liszt, Mozart darabjai is.) 

 

Az az érdekes, hogy ezek éppen azzal járulnak hozzá a film mondanivalójához, azzal válnak ott, azon a helyen tragikomikussá, hogy éppenséggel nem illenek oda abba a közegbe, a megsemmisítő tábor lehangoló, félelmetese környezetébe. Oly hatást váltanak ki, mint amikor a "Remény rabjai" - ban a börtön udvarának hangszórójából megszólal egy Mozart-operakettős. (Mint ahogy maga a játék, az udvari bujócska is furcsaságával, oda nem tartozásával tüntet és hívja fel magára  a figyelmet.) 




Amikor az orvos már szinte mániákusan fejti ott is a maga rejtvényét - megszólal Mozart zenei tréfája, a Falusi muzsikusok, majd az idilli békét sugárzó Liszt darab, az Obermann völgye egy pici részlete. S ennek kapcsán ötlik fel az apában, hogy a fonográffal üzen kedvesének...Az alapvető, meghatározó kísérő, vagy "aláfestő" zene azonban mégis Povani rendkívül karakteres, olaszos tangója, mely több variációban is felcsendül a filmben. Hol a mandolint és dobot kihangsúlyozó vidám, táncos lüktetésével, hol érzelmesebb harmóniákba fűzve, hol metamorfozisként egy győzelmi induló formájában  fog meg bennünket ez a remek zene.  

S mindig mértéktartóan, kellő idő-
tartamban beillesztve. Nem rátelepedve az adott jelenetre, nem túlharsogva és nem elnyomva a szöveget, mindig megtartva alárendelt, de ugyanakkor jelentős, kiemelő szerepét. (Valószínű, hogy nemcsak jó szemű, de jó fülű ítészek is ültek az 1999-es  Filmakadémia-bizottság zsűrijében, mert a rendezés (a legjobb külföldi film) és színészi játék (főszereplő) mellett  erre kapta a film a harmadik Oscar-díját.)    


És folytatva a jelenetekben feltűnő és visszatérő motívumok sorát: 5. a tojás, ami szintén többször is megjelenik - hol zsebben, hol kalapban, hol a hivatalnoki fejen szétkenődve, hol egy gigantikus torta dísz-állatfigurájának a szájában 6. a vörös posztó, amely egyszer mint kárpitos-alapanyag, egyszer, mint bevonulási drapéria kerül a hercegnő lábai alá 7. a kismacska, akit először a kislány ölében, majd a tábori ruhahalomban látunk ismét, egyértelműen érzékeltetve, hogy gazdáját már megölték. 8. Guido barátjának viharvert, ütött-kopott autója szintén többször is feltűnik, hogy eszközül, segítségül szolgáljon a benne ülők meglepetéseinek, mókáinak.

9. És végül: maga a tank (először kis húzhatós gyerekjátékként, majd igazi, amerikai monstrum formájában) jelenik meg, és mindkettő a legnagyobb örömet adva, illetve elhozva a Giosué számára. És ez a tank egyben maga az örömteli felszabadulás  jelképeként tűnik fel, vonul be a láger udvarába.  

 

De mi is adja ennek a filmnek a szokatlan, egyéni arculatát, más rendezőktől eltérő sajátos megközelítési módját, különleges hangulatát, atmoszféráját? Éppen és pontosan az, ami miatt sokan támadták és támadják. Egyes fanyalgó kritikusok - akiknek soha nem a lényeg, egy mű szellemisége, hatása, mondanivalója, a végső konklúzió a fontos - abba akaszkodnak bele amit éppenséggel nem értenek. A vígjátéki elemeket, a film oldott, derűs hangulatát kifogásolják. 

 

Mindazok, akik dogmatikusan értelmezik a világháború, a fasizmus, a fajelmélet problematikáját - a következő kérdéseket teszik fel: Szabad-e a holokausztot, a zsidóüldözést, a koncentrációs táborok témáját ilyen módon feldolgozni? Lehet-e, illik-e ilyen módon, ilyen nézőpontból megközelíteni? Szabad-e egy ilyen "kényes témát" a humor, a komédia, a burleszk, a paródia eszközeivel és elemeivel ábrázolni? 

Azonnal válaszolnék is e kérdésekre. Igenis, szabad, lehet és illik is - ha mindezzel a film képes bennünk, nézőiben kiváltani gyűlöletünket, ellenérzésünket, sőt undorunkat a náci fajelmélet és annak rendkívül súlyos következményeivel szemben. Ha képes kiváltani részvétünket, fájdalmunkat a szerencsétlen, tehetetlen, ártatlan milliók, aljas módon kivégzett emberek szenvedései iránt. És különösen szabad és lehetséges, sőt szükséges, ha azt valaki olyan színvonalon, olyan mesterségbeli tudással teszi, mint ahogyan erre Benigni és alkotótársai képesek.

 

 A "cél szentesíti az eszközt" - sok helyütt elítélendő elve ebben az esetben igaz állítás, mert ebben a filmben érvényesül. Ennek igazságáról itt és most meggyőznek bennünket a film alkotói. Egyébként az kétségtelen, hogy van a filmnek egyfajta oldott, vidám, játékos hangulata és vonulata - ám távolról sem tudnám, vagy merném vígjátéknak besorolni. Mert kevesebb, de sokkal több is ennél.   

A fanyalgó, szűklátókörű kritikusok sajnos éppen azt felejtik el, hogy a művészet lényege, egy-egy műalkotás értéke hatásában, erejében, szellemiségében, nékünk szóló mondanivalójában értékelhető és mérhető le. És ha mindez pozitív és reánk, nézőkre pozitív, jótékony hatást gyakorol - akkor volt értelmük eme eszközök alkalmazásának. Ha maga az egész film  elgondolkodtat, megríkat, elszomorít bennünket, ha örömet és élményt nyújt, akkor az eszközök - amivel egy alkotó operál, dolgozik és él, s mindezt ilyen színvonalon teszi, ment Benigli - akkor elfogadhatók! S nem csak egyszerűen elfogadhatók, de rendkívül magasra értékelendők, erényként könyvelhetők el. Pláne, ha újszerűek, eddig még nem használtak és nem "bejáratottak", hogy ezt a csúnya kifejezést használjam. 

Benigli filmjének a "szelleme, a lelke hiteles, s a legősibb varázslat, a mese erejével érint meg bennünket." - írta Kertész. (Talán ezért is pepecseltem annyit a történet, a sztori taglalásával, mert itt ennek nagyon hangsúlyos szerepe van.) Igazi művészet az, amit itt Benigli produkál. Sajátos eszközrendszerével csodálatos hatást gyakorol reánk. Élni segít bennünket ezzel az alkotásával,  s meggyőz bennünket valami nagyon fontosról, valami nagyon értékesről, amire ma is nagyon kell vigyáznunk! Meggyőz a legértékesebbnek a megóvásáról. A halál szorításában, annak állandó, fojtó levegőjében hirdeti az élet nagyszerűségét, hatalmát, szépségét és diadalát. 

Alkotásával, véle és általa bizonyítja be és tesz tanúságot arról, hogy az élet igenis szép! A szerelem, a képzelet, a csodák és a fantáziák a világa, a játék, a humor, a nevetés varázslata örök, elpusztíthatatlan, és legyőzhetetlen. (Az áldozattá vált apa is ezt üzeni életben maradt fiának, és maga a film is ezt  üzeni a mi számunkra.) És pontosan ennek az igazságnak a vizuális bemutatásával, művészi ábrázolásával mutat fityiszt az élet akkori ellenségeinek. Mindazoknak, akik az ostoba, eszement, szégyenteljes és gyalázatos fajelméletet kiötölték, elterjesztették, s amelynek szívóskodó, erőltetett "bizonyítására" sajnos milliók életét oltották ki. 

A tragikomikus szituáció, amibe ott, a fogolytáborban a család, illetve a játék során a kisfiú belekerül - az egyáltalán nem kétségbeesett apában olyan védelmi reflexet indukál, ami nagyon is hatásos tettekre készteti őt a legsiralmasabb helyzetekben is. Nicoletta Braschi - aki nemcsak e filmben, de a valóságban is Benigni felesége - saját szavaival így fogalmazta meg egy interjúban Guido filmbeli szerepét és cselekedeteit: 

 

"Ő egy  ideális szülő ebben a filmben. Kitalált játékával úgy vezeti végig gyermekét a fogolytábor szenvedéseinek, megpróbáltatásainak útján, hogy a kisfiú saját lábán megy végig és tud átkelni ezen az iszonyaton. A film befejező jelenetében már bátran magára is meri hagyni. S a kisfiú merészen, férfiasan helyt is áll és megmenekül." Guido ezen cselekedetei kesernyés mosolyt, de néha könnyeket is csalnak ki a film nézőiből. 

Talán a legszomorúbb jelenet az, amikor  a kisfiát biztonságban hagyó apa hiába keresi szeretett feleségét az egész táborban, mely már felbolydult a háború végének hírére. Így, amikor lelövik, azzal a tudattal hal meg, hogy egyáltalán nem biztos benne: Dora él-e még, vagy már elpusztították őt is a többiekkel. Ezt a fent említett védelmi reflexet a szerelme iránti féltése, a kisfia iránti szeretete is motiválja az apában, de elsősorban egész jelleme, habitusa és életszemlélete az, ami őt a lágerben effajta tettekre sarkallják.  

 

Guido játszva, szeretettel neveti ki a halált a pokol tátongó mélységeinek közvetlen közelében, amivel a legmélyebb szimpátiánkat vívja ki. Az embernek - e jeleneteket szemlélve - óhatatlanul bevillan a Hamlet temetői jelenete, amikor a szokványos munkájukat végző, elfásult sírásók tekézni kezdenek a földben talált koponyákkal. 

A remek olasz rendező effajta eszközökkel és modorban gúnyolja ki mindazokat, akik abban az időben maga az élet, az emberi kultúra és civilizáció, a normális emberi rend totális elpusztítására szövetkeztek. Hála Istennek és a jóakaratú embereknek, hogy mindez akkor nem sikerült! Nem sikerült, nem teljesült úgy és olyan mértékben, ahogyan azt a fasiszta ideológusok és szövetségesei egykor sötét elméleteikben eltervezték. Mert voltak, akik lefogták a kezüket, és így magát az életet, az emberséget, a rendet, a "szépbe szőtt hitet" - ahogy Ady írja - azt nem tudták elpusztítani.  

Mert maga az élet, a szeretet, a hit, a józan ész, az emberség parancsa és felsőbbrendűsége - a történelemben már sokadszor - erősebbnek bizonyult a háborús öldöklés folytatásánál. És ahogyan a háború szörnyű csatáiban sem lehetett az igaz emberséget és hitet elpusztítani, ebben a filmben sem lehetett Guido hitét és életelveit megtörni, legyőzni és elpusztítani. Még úgy sem, hogy személyesen őt magát aljas és esküdt ellenségei kivégezték. 

 

Miért nem sikerült őt legyőzni? Mert saját családjában meg az ő hite, szeretete, embersége, optimista életszemlélete élt tovább mindennél erősebben! Magát az  életet, az ember hitét a jövőben tehát nem lehetett elpusztítani, akárhány háború is robbant ki az emberiség történelme során. Mert mindez erősebbnek, legyőzhetetlenebbnek bizonyult a történelemben,  és erősebbnek bizonyult ebben a filmben is. És reméljük, hogy nem is fog sikerülni elpusztítani a jövőben sem soha. Egyszerűen azért, mert az élet szép - La vita e bella.  

Felhasznált irodalom, segédanyagok, forrásmunkák stb:


Kertész Imre: A száműzött nyelv (Magvető Kk. Bp, 2001.)

Az élet szép (Olasz film - rendezte. Roberto Benigni - 1997.)