2018. december 9., vasárnap

EGY HUMORALISTA PORTRÉJA




Stekovics Gáspár felvétele


   " Bár önmagában, ha az unalmas ember kimegy a szobából, olyan, mintha valaki bejött volna."
 

 
 

EGY  SZEMÉLYES  EGYSZEMÉLYES  SZÍNHÁZ
 
 
Kapcsolódó képála kulturális életünk színességének, gazdagságának és mozgalmasságának - a sokszereplős teátrumokon kívül hazánknak számos egyszemélyes színháza is létezik. Ám az kétségtelen, hogy a leghosszabb ideje - immár ötven esztendeje - Sándor György (sz.1938) intézménye prosperál. Tulajdonképpen "szerencséje" is van, hiszen színházát, pódiumát, mai szóval: magánvállalkozását) személyesen irányítja és működteti. 
 
 
Annak létét, valamint fenntartójának szellemét, kedélyét, kreativitását, humorérzéke megőrzését, előadásainak magas nívóját hihetetlenül pontos megfigyeléseinek rögzítésével és közzétételével biztosítja. Talán ez is lehet az oka annak, hogy egyszemélyes színháza, magánpódiuma immár több rendszerváltást is túlélt, és szerintem túléli a következőket is.

 
Ahhoz, hogy nevettető-művészete, humorba burkolt erkölcsi-filozófiai iskolája érvényesülhessen, terjedni és hatni tudjon - ahhoz néki nem kell állandó épület, kőszínház. S nem kell hozzá társulat, igazgató-beosztott közötti alá-fölé rendelt viszony (vagy esetenként: iszony) sem.  Önmaga ugyanis egyszemélyben ennek a - szó szoros értelmében - egyedülálló intézménynek a vezetője és beosztottja is. Kizárólag ő maga ennek a valóságos önálló "társulatnak" az egyedüli munkáltatója és alkalmazottja is.  

 
Az ő háza, lakhelye évtizedek óta ez a generációkat nevelő és nevettető egyszemélyes teátrum, akárcsak a fenti képen Micimackónak a H betűvel jelzett kis kuckója. Az a kis ház, melyből boldog mosollyal, elgondolkodva kukucskál kifelé és küldi optimista tekintetét a pagony minden lakójának, akár Sándor György az ország humorra érzékeny és fogékony lakói számára. Nem véletlen, hogy ennek a kedves, aranyos, mézes csuprokat őrizgető jókedélyű mackónak a becses személyét is egyik paródiájának hőséül jelölte ki még a 80-as években.

 
Néki nem kell nap mint nap sem bugyuta titkárnőkkel, sem korlátolt gazdasági vezetőkkel, takarítónőkkel, portásokkal, sem büfésekkel vagy rendezőkkel vitatkozni, veszekedni. Nem kell elvtelen kompromisszumokat kötnie senkivel. Engedményeket csupán magának tesz, ha úgy gondolja. Nem kell társulati üléseken unatkoznia, drága idejét ott elherdálnia, s nem kell irigykedő, intrikáló kollégákkal sem veszekednie. Soha nem kell szerepekért kuncsorognia, mint sok-sok színészkollégájának, hiszen a szerepeket ő adja, ő osztja ki, és ő is írja magának. 

 
Nem kell végszavaznia semmiféle próbákon, ettől is megkímélte a sors. S hogy miért nem? Mert övé a végszó és a kezdőszó is egyaránt. És persze az is, ami a kettő között van! Nem kell továbbá szövegeket mások által megadott határidőkre betanulnia, premierekre percnyi pontossággal készülnie, mert csakis magának tartozik a határidők betartásával, úgymint a szerepek, karakterek megformálásával. 
 
 
És hogy ez hogyan sikerül - jól-e, avagy rosszul - ennek megítélését kizárólag a közönségére, s nem a kritikusokra bízza. Véleményem szerint ennek köszönheti, hogy ötven éven át úgy tudott talpon maradni, hogy mindeközben jottányit sem adott le az általa megszabott színvonalából. Maga teremtette pódiumán - ma, 80 évesen is - úgy brillírozik a szavak, a poének erdejében, mint ahogy névrokona, a világhírű zongoraművész tette annak idején a billentyűkön.


Képtalálat a következőre: „Sándor györgy - képek”
  
A fotón a Sándor György kezében tartott koponya persze fél fejjel alacsonyabban van, mint az ő becses személye. S hogy miért? Mert az csak a múltat reprezentálja. A humoralista viszont mindhárom időt: a múltat, a jelent és a jövőt is, ami felé bölcs humorral  és optimistán tekint a változtatás igényével. Ellentétben a koponyával, amely már mindent egykedvű belenyugvással visel el.



Tehát - mint fentebb utaltam rá - Sándor György mindig kizárólag az olvasó,- illetve hallgatóközönségének a véleményére támaszkodik. Csakis azt fogadja el, természetesen a sajátján kívül. Csak abban bízik, nem pedig a kritikusok, az ítészek sokszor elvtelen értékítéletében. Nagyon helyesen teszi.  Mert ugye - mit ér a kritikus? Azokat egy idő után elfelejtik, eltűnnek az idő homályában, véleményükkel együtt. 
 
 
De a közönség: az mindvégig él, megmarad, ha nem is ugyanazokból az egyedekből áll (helyesebben ül.) És ez a nála nem csökkenő közönség mindig igyekszik sziporkázó poénjein - amelyek a legváratlanabb pillanatokban csattannak - elgondolkodni, elmélázni, s közben röhögve értékel. Vagy értékelve röhög - ez mindegy. S ez így van jól. Mert probléma, baj csakis akkor lenne, ha a publikum se nem röhögne, se nem értékelne. 
   
Előfordul, hogy ez az értékelés, elismerés csak egy röpke mosolyban, elhúzott szemöldökben, egy felfelé mozduló szájszegletben, átvillanó gondolatban, fejcsóválásban, vagy fejbiccentésben jelenik meg. Ehhez a kutatók szerint mindössze egyetlen izom szükséges. Ám sietve azért megtoldanám azzal: megfelelő életszemlélet, humorérzék is szükséges a mi részünkről, ami lehetővé teszi, hogy ne csak értsük a humort, hanem szeressük is! Hogy nehogy úgy járjunk, mint a hajdani falusi tanácselnök, aki azt mondta az újságírónak: "Tudja elvtárs, én aztán nagyon értem a humort, mert bizony nagyon értem. Csak nem szeretem."...

 
Ám az is megesik sokszor, hogy egy harsány nevetésben vagy tapsviharban fakadunk ki előadóestjeinek egy-egy jól elhelyezett poénje hallatára. (És ez a jól elhelyezett minősítés előadó-művészetének egyik legnagyobb erénye. Mert minden szó, hangsúly, gesztus ott van, és akkor van ott, akkor jelentkezik, amikor szükséges. Egy másodperccel sem előbb, vagy később!) Úgy tűnik, hogy az eltelt ötven évben a közönség részéről mind az értékelés, mind a röhögés, mind a nevetés egyértelműen pozitív volt. 
 
És mindez nagyban segítette Gyuri munkáját, művészi produkcióit, amivel legalább annyira elgondolkodtatott, mint amennyire megnevettetett bennünket. S ezért sikerült - miközben körülöttünk és felettünk rendszerek, kormányok, jogok, elvek és törvények változtak és átrendeződtek -   ennek a nagyszerű humoristának talpon maradnia. S ha már a talpról esett szó, íme egy idézet (közbevetőleg) Tőle:

   "Az éjjel is azt álmodtam, hogy nagy eső volt és mindenki disszidált, s magával vitte a talpán egész Magyarországot.
  Egyedül az én lábam alól nem sikerült kihúzni a talajt.
    Most ekkora Magyarország.
   Tehát vigyázni kell, mert mostantól minden lépésem hazaárulás.
  Szerencsére a lábam, talán ijedségből, de születésemtől:
   ebbe a földbe gyökerezett." (1972.)
      



 

 
Folytatva egyszemélyes színháza taglalását, erényeit és előnyeit:  az eljátszandó darabot (esetében monológot) csakis egyedül, maga - magának választja ki, majd adja elő. Azt is mindig saját maga dönti el, szabja meg: mikor, mit játsszon és kivel. (Az esetek száz százalékában önmaga játszik a közönséggel.) 
 
 
Az ő Pódiumán nincs súgólyuk, mert ez fölösleges. Ha szükséges, ő súg saját magának, mind a színpadon, mind pedig otthon, amikor szellemesnél szellemesebb gondolatait, írásait papírra veti. Öltözőjéből nem szólítja ügyelő, mert ott is ő ügyel a pontos jelenés betartására. S ugyancsak ő ügyel otthonában szellemi, fizikai, mentális állapotának karbantartására (no meg kedves felesége.) Nem kell ruhapróbákra, jelmezválogatásra járnia - jelmezeit ő választja ki, s ő igazítja fazonra. 
   
Ugyancsak ő szabja meg azt is: milyen kellék, díszlet, hang- és fénybejátszás legyen éppen az adott színpadon. Hogy hová, milyen fények essenek, hol álljon a mikrofon és hol álljon ő maga.  Mindenre egyedül ő vállalkozik ( a szó szoros értelmében: "saját szakállára".) saját felelősségére és a közönség örömére - immár fél évszázada. S ez a felelőssége korlátlan, hiszen színpadát soha nem veszi körül korlát, vagy kerítés. 
 
 
Ő már akkor bátor vállalkozó volt, amikor a vállalkozás szót még ki sem találták, nemhogy alkalmazták volna. Kezdettől fogva ő egy nagyformátumú, nagy jelentőséggel bíró kisvállalkozó: teljesen egymaga írja, szerkeszti, rendezi, és persze adja elő mindig fergeteges sikereket, nevetést produkáló estjeit. 




1szereplős, humoros, elgondolkodtató, nevelő- moralizáló, filozofáló, egyszer röhögtető vagy kacagtató, másszor mosolyogtató vagy könnyfakasztó, monologizáló előadóestjei 1964-65-től, az Egyetemi Színpad deszkáiról indultak el hódító útjukra. Előtte a Színművészeti Főiskoláról történő "kirostálása" után évekig játszott különböző darabokban (Üvegcipő, Koldusopera stb.)  Többnyire néma szereplőként, pantomimszerű alakításokkal hökkentette meg nemcsak a közönséget, hanem partnereit is a színpadon - Kaposváron, Egerben, majd a Petőfi és a Thália Színházban. 

 
Ám mindenütt beigazolódott, hogy Sándor a színpadon mindig "önálló, egyedi módon" tervez és gondolkodik, formálja meg szerepeit, és másokhoz, hagyományos formákhoz nehezen alkalmazkodik. Hamar kitűnt, hogy más írók szövegeit képtelen prezentálni, s emiatt persze kilógott minden társulatból. Vagyis már ekkor sejteni, sőt látni lehetett: mi is lesz az ő igazi világa, hangja, hivatása a jövőben.

Képtalálat a következőre: „Sándor György- képek”E hét évi "színészkedés" után lépett az Egyetemi Színpad deszkáira, ahonnan elindult máig tartó, humoros-szatirikus-bölcselkedő-moralizáló, elménket erősen megdolgoztató kabaréestjeinek végtelen sora. (Igaz, kabarénak nehezen nevezhető, amit ő csinál. Annál lényegesen több, és más is. Kevesebb, de egyben értékesebb is.) Bár a kabaréban, és nála is van nevetés, de a "sándorgyuris" poéneken másképp és máskor nevetünk, mint egy hagyományos kabarétréfán.) 

 
Eddigi  pályájára utólag visszatekintve mondhatnánk azt is a jól ismert szólással: nála a kezdeti hét szűk esztendőt sok-sok bő esztendő követte egyre nagyobb sikerekkel, humorának elterjedésével megértésével, közönségének kiszélesedésével. (S miután rendre jelentek meg könyvei - olvasótábora is gyarapodott.) 
 
Előadóestjeit azóta is, és mindig monologizáló formában, azaz: egyedül, monóban adja elő. Ettől egy esetben tért el eddig: akkor, amikor 1985-ben, Lyukasóra című lemeze sztereoban jelent meg. (De annak is csak a hangja volt sztereofonikus, hiszen gyakorlatilag azt is egymaga, monoban adta elő.)


......
Képtalálat a következőre: „Sándor György - képek”

 

 
 Tehetsége a szerencséje
 
 
Sándor Györgynek bizonyos fokig szerencséje is van. Olyan szerencséje, aminek Ő maga volt a kovácsa, hiszen a félbemaradt színművészeti tanulmányai óta (sőt már előtte is) kísérletezett, próbálkozott egyéni arculatának, stílusának, írói-, és előadói modorának, speciális eszközeinek kimunkálásán. 
 
 
Ambíciói beigazolódtak: szisztematikus küszködése néhány év alatt beérett. Jó húsz év után 1989-ben már túl volt - többek közt a nagy sikerű Bokszkesztyű és rózsa; Horog; Egyvégtére két vágta című estek után - a kilencedik önálló műsorán. Egy sajátos stílusparódián, melynek a Micimackomédia címet adta. 

 
Azóta is sikert sikerre halmoz. Amerre jár nevetést, derűt fakaszt, nézetet, szemléletet terít és térít, lényeget láttat, optimizmust sugároz, elgondolkodtat, különleges művészi élményt nyújt. Voltak persze sokan, akik nem értékelték (vagy nem értették?) az ötvenes-hatvanas években, sőt később sem kategorizálhatatlan, semmiféle skatulyába, színházi struktúrába bele nem illő egyéniségét és humorát, eszköztelen színészi adottságait.

                                   
Képtalálat a következőre: „Sándor györgy  képek”
                  
                   Sándor György (alias Strigula úr) a televízió egyik műsorában a hatvanas években.


 
De voltak akik tökéletesen értették, élvezték és nagyon is sokra tartották már akkor is! Segítették, kedvelték, szerették, támogatták (pl. Szinetár Miklós, Antal Imre, Gergely János, Esterházy Péter, Gálvölgyi János stb.) 
 
Talán emeljük ki a személyét és humorát méltató sok-sok pozitív jellemzés sorából Esterházy róla írott kitűnő karakteres értékelését, melyet "A bohóc" című kis esszéjében tett közzé 1991-ben: " A bohóc kenyerespajtásunk - noha nem lekenyerezhető....meglehet pojáca, ripacsnak biztosan ripacs, de nem udvari bolond. A bohócban sok NEM van és egy nagy IGEN. Mert farba rúgható, ki nem, megalázható, földbe taposható, még ki is lehet tüntetni: de az az IGEN, az kikezdhetetlen....
 
...a bohóc ez ez árva, siralmas link, mulatságos pofa, ő az, aki szabad. Tudjuk, ennek ára van. Én meg is tudom pontosan mondani ezt az árat: a bohócot szeretni kell, ez az ár, nem kevés. Ő pedig cserébe: kinevet minket. És saját magát. Ez az ő esélye. A Sándor György nevű bohóc április 4-én (láthattuk a zászlókat) 50 éves volt. Az Isten éltesse!"
 
Szinetár, az akkori, 60-as évekbeli Petőfi Színház művészeti vezetője (alábbi képen) felkarolta őt. Nagyon szimpatizált a fiatal humorista-tehetséggel és igyekezett ellátni olyan szerepekkel, ahol sajátos eszközeivel élni tud. Az ő bíztatására még különböző musical-ekben is játszott (pl. Az "Egy szerelem három éjszakája" című Ránky-Hubay-Vas zenés darabban, melyet maga Szinetár rendezett.)  

 
Ám tulajdonképpen, végül is mindig és minden csakis önmagán múlott. Neki kellett egyedül meglelnie saját hangját. Kimunkálnia, megteremtenie saját stílusát, fokozatosan megküzdenie egyéniségének és humorának elfogadtatásáért. Ahhoz, hogy különleges, abszurd humora, sajátos, szarkasztikus tónusa, kicsavart poénsora, megdolgoztató asszociációinak áradata hódítani, igazán hatni és érvényesülni tudjon egy - erre a humorfajtára vevő, reagáló, magasabb intelligenciájú - generációnak kellett felnőni. 
 
Szerencséje volt, mert a 80-as évekre ez is megtörtént. Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna közönsége már a hatvanas években is humorának. De volt! És az sem véletlen, hogy hol: első sorban az egyetemi fiatalság körében. Ez akkor még viszonylag szűk réteg volt, így ahhoz, hogy országos méretekben elismert, elfogadott legyen - ahhoz valóban egy humorára, poénjeire fogékony, filozofikus érettséggel bíró, szélesebb közönségrétegnek kellett a szó szoros értelmében "felnőni." 
 
 
Mert bizony egy magasabb intelligenciával bíró, műveltebb közönségrétegnek, illetve közönségréteghez szól az ő humora ma is - ezt állíthatom. S szólt már akkor is, amikor pályáját kezdte ezekkel az önálló estjeivel. S büszke lehet ma is magára az, aki minden poénját azonnal érti, felfogja és nevetni tud azokon. "Réteghumor az övé, amit nem mindenki fog fel, ért és értékel, mert annak hallgatása, figyelése, megértése és szeretete szellemi erőfeszítést kíván a közönségtől.  


Képtalálat a következőre: „szinetár Miklós - képek”

Akképpenn is fogalmazhatnék: aki akkor, huszonévesként  vevő volt és értette - és aki ma is érti - Karinthy, Örkény, Hrabal groteszk humorát, az biztosan érti, sőt szereti Sándor Gyuriét is. Érdekes, hogy Galla Miklós - aki pedig ugyancsak magas szinten műveli az abszurdot - hármójukat (Karinthy, Örkény és Sándor) nevezte meg a magyar abszurd humor megteremtőinek.) Tehát Sándor Györgynek szerencséje is volt és van ma is, hogy értő és beleérző közönségére talált akkor, és talál ma is.

 
Nála nagyobb szerencséje csak nekünk, humorát szerető, arra vevő, azt megértő és szerető, azt elfogadó közönségének van. S hogy miért? Mert évek, sőt évtizedek óta nevethetünk, kacaghatunk, gondolkodhatunk és elmélkedhetünk fergeteges poénjein, szójátékain, gondolattársításain, abszurd színpadi és utcai játékain. 
 
 
Koncentrált figyelésünk, szellemi erőfeszítésünk az ára annak, hogy poénjeit hallván rendkívül oldott, könnyed, kedélyes és felemelő hangulatba kerüljünk. És ezt az árat - hála Istennek - nagyon sokan "kifizetik", megadják ma is azért, hogy élvezzék a sándorgyuris humort.



Képtalálat a következőre: „Sándor György -képek”



 
Életrajzi áttekintés
 
Életén - ahogyan közhelyesen mondani szokták - átviharzott a történelem. Pici gyermekként, még öntudatlanul élte át a második világháború kitörését, lezajlását. Négy évesen látta utoljára édesapját, aki munkaszolgálatosként halt meg a  háború alatt. 
 
 
Édesanyjának szerencsésen, csodával határos módon sikerült a vagon felé hajtott menetből kimenekülnie. Elrejtőzött egy telefonfülkében, s így maradt életben. "Zsidó szülők gyermekeként "felszabadulásként éltem át az 1945-ös orosz bejövetelt." - mondotta a róla készült portréfilmben a humoralista.  





Az apa nélkül felnövő, gyermekotthonban elhelyezett, majd orosz iskolában tanuló fiúnak meglehetősen keserű évek jutottak osztályrészül a Rákosi-, majd a Kádár-rendszerben, s minden egyéb, rövidebb-hosszabb ideig működő politikai rezsim alatt. (Egészen az 1989-es rendszerváltásig, ameddig mintegy 13(!) kormányfő, illetve politikai rendszer váltotta egymást "szép sorjában" a 44 év alatt.)

 
Bizony, nem lehetett könnyű mindezen változásokhoz alkalmazkodni, a családi megélhetést biztosítani egy gyermekét egyedül nevelő édesanyának, s fiának sem. A sors különös iróniája, hogy mindezen nehézségek, megpróbáltatások ellenére Gyuri mégis humorista lett. Olyan humoristává "képezte ki" önmagát, aki a nevetés és nevettetés eszközével próbált mindig (és próbál ma is) úrrá lenni az élet kegyetlenségein, hülyeségein, lehetetlenségein.

Már a középiskolában igyekezett ezt a fajta tehetségét kamatoztatni, később pedig egyre magasabb szintre emelni. Ezzel kapcsolatban Sütő András egykori mondása jut eszembe. Amikor a sok dráma után az erdélyi író - aki úgy vélekedett, hogy "az írás örömteremtés" - színpadi vígjátékot tervezett írni, a következőt nyilatkozta: "Színpadi vígjátékot készülök írni. A szükséges keserűség megvan már hozzá."  
 
Gyanítom, hogy valahogy így van ez Sándor Györgynél is: múltunk, jelenünk, napjaink keserűségét, gondjait, problémáit veszi megfigyelés alá, s ezen felülemelkedve, ezeket elemezve teremti meg a maga humorát. 

Amiből mi azonnal megláthatjuk: mi az, ami már eleve komikus, nevetésre alkalmas. Mi az, ami megérdemli, szinte kiköveteli, hogy a gúny, a szatíra, a poénkedés tárgya lehessen. Sőt kell, hogy legyen. Mert bizony kis hazánkban léteznek olyan "jellemek", akik önmagukban és cselekedeteikben fölöttébb alkalmasak arra, hogy a humor, a humorista alapanyagául, eszközéül, céltáblájául szolgáljanak. 
 
S közöttük vannak - a kelleténél sajnos többen - akik egyéb másra nem is alkalmasak, csakis erre...A jó humorista - így Sándor György is - könnyen megtalálja: mi az, amire csak a humor fegyverével lehet igazán lőni, mi az, amit csakis ezáltal lehet legyőzni.

Az 1956-os forradalom után  mérnöki diplomát is szerzett, bár szakmájában soha nem dolgozott, s ezt a tudását nem kamatoztatta.  Hála Isten, hogy mindez így történt - s ilyen módon egy esetleges rossz mérnökkel kevesebb lett az országban. Viszont egy kimagasló, különleges képességekkel megáldott író-humoralista egyéniséggel, egy rendkívül szimpatikus, nagyhatású és nagyszerű művésszel gazdagodott irodalmi-, és színházi életünk.    


Képtalálat a következőre: „Sándor György- képek”

 
 
Három nagy találkozás, három nagy név
 
 
Humoralistánk portréjából nem maradhat ki három név, három rendkívüli egyéniség. Három jelentős személyiséget kell feltétlenül megemlítenem, akik kihagyhatatlanok életrajzából, pályaképéből. Mindegyikük egyénisége, szemlélete, világnézete és emberi tartása oly nagy hatással volt életére és művészetére, mindhármójukhoz oly nagy barátság és szeretet fűzte, hogy szinte szentségtörés lenne, ha nem említeném meg őket.

Képtalálat a következőre: „jelenits istván lelkész - képek”Kik is ezek a jelentős személyiségek? Dr. Jelenits István, az 1932-ben született piarista szerzetes-tanár, teológus és író, valamint a nála 11 évvel korábban született Pilinszky János  költő (1921-81) és a nála egy évvel idősebb Latinovits Zoltán színművész (1931-76) E három nagy egyéniség, valamint a - köztük legfiatalabb - 1938-ban született Sándor György élete, munkássága, pályája több ponton is összekapcsolódott. 

 
Hivatásuk, tehetségük, tevékenységük, művészetük kölcsönösen hatott egymásra, s életükben, sorsukban, személyiségükben is sok  közös vonás volt. Hasonló szemléletük, hitük, filozofikus világlátásuk, kölcsönös barátságuk, szomorú és örömteli élményeik egy életre összekapcsolták őket. Sőt - aki időközben eltávozott közülük - még halála után is kisugárzást, maradandó útravalót hagyott itt maradó barátaira. (és nem csak rájuk.)


Képtalálat a következőre: „pilinszky jános képek”Pilinszky tíz évesen már a pesti piarista gimnáziumba járt. A sors véletlensége és érdekessége, hogy pontosan akkor kezdte meg tanulmányait - 1931 szeptemberében - amikor Latinovits Zoltán megszületett Budapesten. Első gyermekeként Gundel Katalinnak és Latinovits Oszkárnak, a dalmáciai földbirtokos-család egyik leszármazottjának, aki azidőben, a két háború közötti években folyamatosan kölcsönökért nyúzta a városligeti Gundel-atyát.
 
S aki aztán az érdekházasság megkötése után "sietett elhagyni" feleségét és fiát. A fővárosból visszaköltözött Bács-megyei kastélyába, ahová évekkel azelőtt települt át fülig eladósodva, amikor "az egykori, több ezer holdas családi birtoknak már csak híre és hamva volt meg." - ahogy Molnár Gál Péter írja könyvében. Az apa csak nagy ritkán jött fel Budapestre, így a kis Zoltán  is lényegében ugyanúgy apa nélkül nőtt fel, mint a Sándor-fiú 4 éves korától. 

 
De micsoda különbség is volt e két apátlan sors között! Míg a kicsi Gyurit egyértelműen a történelem, a háború pokla szakította el örökre apjától, Zoltán  korábban, már születése után - apjának léha, nagyravágyó életmódja, birtokának, vagyonának megmentése, illetve gyarapítása miatt - vált elhagyatott, apátlan, majd később félárva gyermekké. Az ő sorsában csak messziről, közvetve játszott szerepet maga a háború.
 
A dalmáciai Latinovits-famíliának, Zoltán nagymultú őseinek sorsát is erősen befolyásolta ugyanis a történelem. Közelebbről az első világháború, aminek befejezése után folyamatosan kezdtek elszegényedni, illetve lassan felélték addigi vagyonukat. (amihez persze - mint a gazdagoknál általában - jelentősen hozzájárult pazarló, urizáló, dőzsölő életmódjuk is.) Amíg a háború folyt, a folyamatos harcok alatt a földbirtokos-család jelentősen meggazdagodott, helyesebben: tovább gazdagodott a fronton harcoló hadsereg egyik fő élelmiszer-szállítójaként, nagy haszonnal eladott terményeik után. Ám a harcok befejezésével ez a forrásuk teljesen elapadt. 
 
A vagyon megcsappanásával nem lehetett szó felújításokról, fejlesztésekről, így  aztán lassan, de biztosan megindult a családi ingatlanok, értékek, földek, az egész birtok amortizációja, majd a lassú, de biztos anyagi,  erkölcsi, egzisztenciális züllés folyamata. Ennek az elszegényedett, tönkre ment famíliának egyik utolsó sarjaként próbált szerencsét hazánkba át- települve Latinovits Oszkár is, Zoltán édesapja.
 
 
Képtalálat a következőre: „Latinovits - képek”Jelenits, a piarista pap-tanár lett mindhármójuknak -  a katolikus  költőnek, s a színészkirálynak, majd később Sándor Györgynek is - a gyóntatója. Végső kétségbeesésében, tanácstalanságában, kínlódva-tépelődve önmagával - utolsó menedéket, támaszt, megértést és meghallgatást keresve hozzá ment el gyónni 1976 nyarán Latinovits. Akkor már túl volt legnagyobb színházi-, és filmszerepein az országosan ismert és sokak által elismert művész, aki viszont emberként már igencsak megkeseredett, megfáradt, lelkileg erősen meggyötört, letargikus állapotban volt. 
 
A lelkész - a reá jellemző hatalmas empátiájával, élet-, és emberismeretével, rendíthetetlen hitének erejével - sokáig győzködte az akkor már meglehetősen elesett, szomorú, életunt, ideggyenge, beteg, a középszerű színházi kollégákkal, rosszindulatú kritikusokkal, valamint az egész betokosodott színházi közélettel szélmalomharcot vívó, s ebbe alaposan belefáradt színészt. Minden eszközzel és energiájával arról igyekezett   meggyőzni Latinovitsot: élni minden körülmények közt szép és érdemes, és semmiképpen  ne dobja el magától az életet! (Erről később - természetesen a gyónási titkot megtartva - be is számolt az Új ember című katolikus újság hasábjain.) 
 
Sajnos, Jelenits a legnagyobb igyekezetével sem tudta megmenteni  az elkeseredett színészt az élet számára. Amikor néhány nap múlva egy szerencsétlen ugrás következtében a kocsik közé esve  elgázolta a vonat, temetésén ő búcsúztatta az elhunyt művészt. (Latinovits tragikus kimenetelű balesetéről - s nem öngyilkosságáról - egyébként bővebben írtam e Blog hasábjain "A 132874-es bolygó" című tanulmányomban.)  
 
A temetési szertartáson, frissen megásott balatonszemesi sírja mellett csak három pályatárs állt döbbent némasággal Jelenits mellett: Sándor György (akinek a hatvanas években nemcsak kollégája, de közönsége is volt az elhunyt színész) valamint Madaras József és Balassa Gábor.

  
Mint fiának a  tanárával - a nyolcvanas években - Sándor György sokat beszélgetett Jelenits-sel, aki őszinte barátságába fogadta őt. Sikerült meggyőzni az akkor már sikeres humoristát a keresztény vallás magasrendűségéről, Isten mindenhatóságáról, ami nagyon elgondolkodtatta Sándor Györgyöt. Végül is az ő hatására döntött úgy, hogy átkeresztelkedik.  

 
Saját szavaival kifejezve: nem átkeresztelkedett, hanem tulajdonképpen megkeresztelkedett. "Amióta katolizáltam azóta lettem öntudatos zsidó." - jelentette ki. A költők közül már korábban is, és mindig is szívéhez rendkívül közel állt a nagy távlatokban, mélyen gondolkodó, katolikus Pilinszky személyisége és költészete. Előadóestjein gyakran ma is idézi alábbi sorait:

      

Képtalálat a következőre: „"A tengerparton járő kisgyerek - Pilinszky”




Katolizálásának szándéka nemcsak katolikus istenhitének nyilvános vállalása és megerősítése, hanem egyben tudatos megfontolás is volt a részéről. Úgy gondolta, hogy mindezzel elősegít egyfajta megbékélést a széthúzó, gyűlölködő honfitársai között. (mint ahogy többször is nyilatkozta.) Remélte, hogy talán a gyakran fellobbanó antiszemitizmus veszedelmét is csökkenteni tudja majd a jövőben ezzel a gesztussal. 


Mint azt egy 2002-es újságinterjúban kifejtette: egyfajta híd szerepét vállalta ezzel magára. A két részre szakadt országot szerette volna összehozni, összebékíteni ezzel is. Ugyanitt nyilatkozta azt is - amivel teljesen egyet értek - hogy legfőképpen az istenhit hiányzik manapság az emberekből, és ez sok mindennek az akadálya. Többek között az összefogásnak, az igazsággal szembeni kiállásnak is:

"Tulajdonképpen az az érvényes élet, ha az ember önként kiszolgáltatja magát az igazság lelkének, vagy kiteszi magát annak. És akkor jó embernek jó utat sugalmas ösztöne mutat." - mondotta az egyik újságírónak Sándor György.

Hiszem és gondolom, hogy amikor Radnóti Miklós 1943-ban feleségével együtt katolizált - ugyanezek a szándékok, és ugyanezek az ösztönök sugalmazták őket is - mint amiről a humoralista ebben a fent idézett interjúrészletben beszélt. Ugyanaz a testvéri szeretet, mély humánum és igazságérzet vezérelte a Radnóti-házaspárt is annak idején, mint ami 35 évvel őutánuk  Sándor Györgyöt is - átkeresztelkedésekor. 

Tisztessége, tisztánlátása, bátor állásfoglalása és emberi tartása abban is megmutatkozik, ahogyan a jelenkori hazai politikához viszonyul. 2014-ben nemet mondott Kerényi Imre miniszerelnöki megbízottnak és Bencsik Gábornak, akik  szerették volna az általuk szerkesztett Magyar Krónika című folyóirat egyik munkatársának őt is megnyerni. Hozzájuk írt leveléből idézek: 

"Tekintettel arra, hogy én 1990 óta közismerten az úgynevezett „két oldal" közötti híd szerepét vállaltam fel, ezúttal is csak olyan megnyilvánulási formában és fórumban tudnék részt venni, amelyben ennek a hídszerepnek a hitelessége nem sérülne. Magyarán, ha az értékes, jobboldalinak elkönyvelt alkotók mellett a baloldalhoz besorolt - szintén ténylegesen értékes alkotó emberek! - hasonló arányban vennének részt.


A sándorgyuri - 80 év 50 percben címmel mutatta be új filmjét Kocsis Tibor  főképe


 
Pápán, 80 évesen
 
2018. november 26-án  a neves író-előadóművész a pápai JMSZK színháztermében lépett fel, ahol Kocsis Tibor pápai születésű filmrendező "a sándorgyuri" című 50 perces dokumentumfilmjének itteni bemutatóját tartották. (a papama.hu-ról átvett fotón ők ketten láthatók.) 
 
 
A sándorgyuri - 80 év 50 percben címmel mutatta be új filmjét Kocsis Tibor  főképe A 80 esztendős, Kossuth díjas humoralista, a Nemzet Művésze és számos megérdemelt díj, kitüntetés birtokosa, az ország immár leghosszabb ideje működő egyszemélyes mobil szórakoztató kabarészínháza, kongeniális bohóca, pedagógiai és filozófiai iskolája, fiatalok és idősebbek tanítómestere, élő médiája (komédiája) a hazai abszurd intézményének egyik oszlopa ekkor is, ismét és megint, újra és újra elvarázsolt bennünket ellenállhatatlan humorával. 

Poénjaiban - ahogy ezt már tőle megszokhattuk - legalább annyi volt az elgondolkodtató, mélyen szántó humor, szellemesség és kellem, fergeteges szójáték, kicsattanó életvidámság és optimizmus, mint a tanító célzatú moralizálás, továbbá a szeretet, az emberi jóindulat, segítőkészség és a baráti közvetlenség. 

Most is, és itt is mellőzte a direkt, aktuálpolitikai utalásokat, hiszen az ő humora annál sokkal komplexebb, mint hogy az az efféléket megtűrné és beengedné mondanivalójába, előadásába. Ismét és újra megcsodálhattuk széleskörű világlátását, rendkívüli intelligenciáját, hajlékony gondolkodását, imponáló műveltségét, mély humanizmusát, mely írásait, előadásait mindig is jellemezte. 

Jó egyórás - már megszokott, monologizáló programjában - szinte kvintesszenciáját adta eddigi előadóestjeinek. Jócskán kiegészítve azt eddig nem ismert életrajzi, bölcseleti elemekkel. S nem hagyta ki mai közéletünk zagyvaságainak, butaságainak ironikus, szatirikus kipellengérezését sem. 






A mára már szinte prófétai külsővel rendelkező művész-egyéniség belsőleg persze nem óhajt prófétává, megváltóvá, egyfajta jóssá átlényegülni. "Csupán" egyedülálló humorával, poénjeivel, bölcselkedéseivel taglóz le bennünket, döbbent rá emberi mivoltunkra, küldetésünkre. Mert nékünk - közönségének is - küldetésünk van, akárcsak Néki, magának. És mi is az Ő valódi küldetése? Ezt maga fogalmazta meg 4 évvel ezelőtt egy előadóestje után:  

"Azt hiszem, ma sem váltottuk meg a világot. De nagyon remélem, hogy legalább a korábbira emlékeztettünk."

Sándor György egyike azoknak a nagy hatóerejű, varázslatos komikusoknak, akik megtanítanak bennünket a nevetés szemüvegén át látni a környező világot, s benne önmagunkat és másokat is. Hogy hány dioptriás ez a szemüveg? Ezt nem tudnám megmondani, de hogy távollátó, az biztos! 
 
Megtanít bennünket az életben, a művészetben, a vallásos hitben oly sokszor előbukkanó MÉGIS jelentőségére. Felhívja figyelmünket az emberi helytállásnak, kiállásnak, önmagunk megvalósításának a fontosságára. Tegnap esti előadása közben - mint ahogyan a korábbiakban is - valósággal játszott, évődött a közönségével, mint macska az egérrel
 
A széksorokban ülő, a remek műsort élvező publikum ezen az estén szinte megszűnt néma, passzív és önfeledt hallgatóságként létezni és "üzemelni". Az előadóművész ugyanis "nem hagyta közönségét békén", egyik-másik kiválasztott jelenlévőt megszólított, rögtönzött aktivításra késztetett egy-egy fordulóra. Ezzel mintegy segítő társául fogadva őket a poénjeihez.  
 
Szinte diskurált a nézőtéren ülőkkel. Szorgosan és közvetlenül mókázva igyekezett mindenkit élénken bevonni jó hangulatú, derűsen pergő műsorába.  Mondhatjuk: együtt lélegzett az előtte ülőkkel, amihez persze az is hozzájárult, hogy ezen az estén igen jó közönséget fogott ki magának.

Például rögtön kiszúrta a nézők közül a gézzel bekötött kezű diáklányt. "Te ma estére tapsból felmentést kapsz!" Vagy ahogyan a beszélgető, köhögő nézőhöz fordult: "No, lám, még a betegek is kíváncsiak rám, nem csak az egészségesek!" A nézők véletlenszerű megnyilvánulásaira, mozdulataira ilyen és hasonló módon, minden esetben a legnagyobb közvetlenséggel, oldottsággal, szeretettel, humorral és empátiával reagált. (vagy modernebb kifejezéssel: élőszóban lájkolt) 


Az alább közzétett rövid kis videót akkor, ott a helyszínen készítettem. Sándor György ebben a bejátszásban nagyanyjára "emlékezik." (Az amatőr felvételt itt, ezen a helyen, blogom hasábjain az előadóművész szíves hozzájárulásával teszem közkinccsé.)









Kocsis Tibor 22. filmjének alanyául, "főhőséül" és témájául a tavasszal nyolcvanadik x-et átlépett humoralistát, illetve annak művészetét választotta. Mint elmondotta: együttműködésük nem volt teljesen zökkenőmentes, sok vitával, leállásokkal, majd újrakezdésekkel járt az anyag megszerkesztése, végleges rögzítése és a filmnek a forgatása.  Ám mindenképpen harmonikus, békés, örömteli időszaknak bizonyult a több hónapos alkotómunka, és főként eredményes volt. Amit mi nézők is igazolhatunk, hiszen ott, egyben láthattuk az egészet az előadóest után - mintegy pápai premierként.

 
A filmből summázva megismerhettük Sándor György ("a sándorgyuri) nagyszerű, lenyűgöző egyéniségét, rövid életrajzát, emberi nagyságát. Képet kaphattunk továbbá előadóművészi alapelveiről, humoralista szándékairól, sajátos művészetének céljairól és feladatairól. Kívánom, hogy 100. születésnapján is ilyen remek színben, energiában és egészségben találkozhassunk Véle! Nem kell túl sokáig várni - csak húsz év, és hamar itt lesz. De addig is az Ő poénjével szólva: 

                        
                            "Keresek egy embert . Várok."



 
                                                                                                                           





                                                                                                          

















Felhasznált forrásmunkák, irodalom, stb:


Mi történika politikában? ( Sándor György beszélgetése Elek Istvánnal. Gondola.hu -internetes újság. 2002).


Sz. Koncz István:SÁNDOR GYÖRGY - avagy igric jár közöttünk (Média - 1989.)

Sándor György: Mágiarakás ( Múzsák - 1989.) 

Sándor György: Nézeteltérítés (Magvető - 1985.)

Tüskés Tibor: Pilinszky János ( Szépirodalmi Kk. 1986.)

Sándor György AGYLEMEZE - Lyukasóra címmel. ( 1985.) 
 
Molnár Gál Péter: LATINOVITS (Szabad Tér Kiadó, Bp, 1990.)
 
Esterházy Péter: A halacska csodálatos élete (Magvető, 1991.)