HÁROM HÍRES ASSZONY ÖSSZEHASONLÍTÁSA

   

 



ELŐHANG

 

A fenti égitest a Nőt szimbolizálja évezredek óta. S hogy miért is - erről néhány gondolatot idéznék Nagy Noémi tanulmányából, melyet az egyik ezoterikus oldalon találtam az interneten. Bevezetőként nem árt megismerkednünk értékes jellemzésével:

 

"A Hold a női energiákat jelképezi

A legkorábbi időktől kezdve a nők és a Hold kapcsolata jelen volt az emberiség életében. A Holdfázisok segítségre szolgálnak a termékenységben, a Holdciklusok a női 28-30 napos természetes ciklusában.

A nők és a Hold közti különös kapcsolat a női test ritmusát erősen befolyásolja. Az érzelmek változnak ez idő alatt, a test megváltozik, és megtisztítja önmagát, tükrözi belső ösztönös vágyainkat a Hold energiái.

A női Hold energia, amely megteremti az életet és magában hordozza azt. A női erő az odaadáson alapszik. Közvetlen kapcsolódva a szívvel és az Isteni szeretettel.

A női erőnk az anyaméhben található, itt vannak elrejtve azok a sérülések, karmikus emlékek, amelyeket belülről megteremtve és magunkban hordozva megszül a nő.

Minden belülről fakadó intuíció a szív és a szeretet irányítása alatt áll. Épp úgy a düh, a félelem, a remény, a boldogság, a vágy stb.

A Nő egy kút, aminek a testében ott van minden érzés egyszerre

Csak a nőn múlik, hogy mikor melyiket veszi előtérbe, és hogyan reagál vagy fejezi ki magát. A nő védelemre szorul, a férfi energiái által.

A nő képes megőrizni és ugyan akkor szét is rombolni a férfi teremtő energiáit. Ezért nagyon fontos, hogy képes legyen használni a nő az Istennői oldalát, amikor is megtisztítja magát a bűn bilincseitől, a hamis vágyakozástól, és a hamis képtől."

 

Idáig a bevezető, és most következzen három híres nő, asszony saját tollammal írt jellemzése, összehasonlítása. 

 

 

zt, hogy egy adott társadalom totális romlottsága, képmutató erkölcse, sznobizmusa és vallási bigottsága milyen pusztító hatást gyakorol a nők, asszonyok egzisztenciájára és magánéletére - hatásosan és mesterien példázzák azok a remekművek, melyek nagy írók tolla alatt születtek a 19. században. Anna Karenína (1877) Bovaryné (1856) valamint Effi Briest (1896) nagyszerűen megrajzolt nőalakok, de nagyon is élő, eleven emberek.  Azok voltak mind a korabeli valóságban, s azokká váltak a könyv lapjain is.

Szerencsére így gondolják ezt a filmesek is, akik - több-kevesebb "szabadságot" megengedve maguknak -  szinte húszévenként elkészítenek belőlük egy-egy adaptációt. Sőt, az Anna Karenínának már musicalváltozata is létezik, a másik kettőt eddig még megkímélték attól, hogy zenés színpadra átdolgozzák. Bár az említett Kocsák-Miklós rock-opera (?) számos vonatkozásban, pl. vokálisan, a zene nyelvén, újszerű harmóniáival fel tudja erősíteni, értékes pluszt és újabb mondanivalót  képes adni az eredeti történethez.     )

 

Az első két regény számtalan adaptálása után a harmadiknak legfrissebb filmváltozatát (Hermine Huntgeburth rendezésében) a Magyar Televízió programjában is láthattuk nemrég. Sajnos ez az adaptáció - szép képei, egyes jól megrendezett és beállított jelenetei és hiteles alakításai mellett - ugyancsak magán viseli a feminizmus jegyeit. Valószínűleg azért, mert egy hölgy rendezte.

 

Ezzel azonban semmiképpen nem akarom leszólni, vagy elhallgatni ennek a filmváltozatnak az értékeit, mert ennek is - a maga erényeivel - ott van a méltó helye a többi között. Csupán egy jellegzetes vonását emeltem ki a fenti megjegyzéssel, mely megkülönbözteti a többi - házasságtörő asszonyról szóló - filmváltozattól. Hangulatában, felfogásában és mondanivalójában egyaránt.  Amit itt és most az is jelez, hogy a regény végével összevetve még a befejezést is megváltoztatták az alkotók: Effi önelégült, büszke tartással, mosolygó arccal siet a berlini utcán miközben férje a távolból figyeli őt. Ezzel a képkockával búcsúzik tőlünk a film, és egyben Effi is. Az asszony további élete, ami a könyvnek talán a legszebb része - rejtve marad a film nézői előtt. 

  
három hűtlen asszony históriáját az orosz  Tolsztoj, a francia Flaubert és a német Fontane keltették életre. Az általuk megrajzolt nőalakokról írok most az alábbiakban összehasonlító elemzést. Ezek az asszonyok - illetve mintáik, melyek sok-sok "példányban" léteztek íróik idejében is -   valóságos, élő személyek voltak akkoriban. Íróik egy-egy újságcikk nyomán teremtettek belőlük regényhősöket. Akik aztán irodalmi alakokként sűrítve, summázva képviselték jellegzetes asszonyi erényeiket és gyengéiket, tipizálták e szerencsétlen feleségek jellemi tulajdonságait. 

 

Karaktereik által meghatározott cselekedeteiket, elképzeléseiket, erőfeszítéseiket, szándékaikat, valamint magán-, és közéleti ambícióikat mindegyik író a maga sajátos eszközeivel  és stílusában rajzolta meg és tette őket halhatatlanná. S bár igaz, hogy a könyv utolsó lapjain "meghalnak", de a legmagasabb rendű művészi ábrázolás jóvoltából - mint regényalakok - mégis, mint említettem: mindhárman halhatatlanokká válhattak az idő során. 

A sajtó egykori száraz bűnügyi tudósítását mindegyik író - nemzetiségüktől függetlenül - a nagy mesterekhez méltó egyéni tehetséggel, csak reájuk jellemző stílussal, gazdag fantáziával öltöztette fel, bővítette, színezte ki. Módosítva persze mind a szereplők személyiségén, jellemrajzán, némileg változtatva az egyes epizódokon, cselekmény-elemeken, a történet fordulatain, helyszínein. Azaz kerülve a dokumentarista eszközöket, ami nem a szépirodalom sajátossága. 

 

Amikor fent megjegyeztem: "nemzetiségüktől függetlenül", azzal azt kívántam kifejezni, hogy  szülőhelyüktől függetlenül - lévén zseniális alkotók -  bárhol megírhatták volna ezeket a megindító történeteket. Annak ellenére, hogy mindegyik főhősnő sorsa, története sajátosan orosz, német illetve francia történelmi-társadalmi-vallási-erkölcsi közegben, környezetben gyökerezik, s elszakíthatatlan szálakkal kapcsolódik ahhoz a korabeli társadalmi miliőhöz és megrögzött hagyományokhoz, amikben éppen akkor éltek, s kénytelenek voltak alkalmazkodni azokhoz megrögzött és életképtelen tradíciókhoz, amik az akkori orosz, a német és francia társadalmat, erkölcsi rendjét azidőben meghatározták, jellemezték és szabályozták.

A téma forrásán kívül lényegi azonosság van még az asszonyok cselekedeteinek indítékában is. Mind a hárman valamitől szenvedélyesen menekültek. Alapjában véve túl szűknek érezték azt a kalitkát, amelyet ez a fajta házasság az évek során felépített, megteremtett számukra. Egyszerűen kifejezve: fogva tartott madarakként rabságukból igyekeztek szabadulni, de helytelen utat, rossz megoldást választottak ehhez a kitöréshez. Mint ahogy Lukács György írja: ”Valamennyien erőteljesen megrázzák azokat a láncokat, amelyek őket egy rothadó konvenció rabszolgájává teszik.” 

 

Miután a német asszony szerelmi históriáját is volt szerencsém megismerni ebből az említett filmből - már nyúltam is a regények után. Magam is meglepődtem, amikor e három nagy irodalmi mű női főszereplőit összehasonlítottam...Sok-sok azonosságot és különbséget fedeztem fel az ábrázolt nőalakok személyiségében, tetteiben, sorsuk alakulásában, életük lezárásában, illetve befejezésében.  Ezekre az azonosságokra és eltérésekre kívánok most rávilágítani az alábbi soraimban.

 

                                                                          

                                                                  Sophie Marceau - mint Anna Karenína (1997.)

 

                              

   
                                        Luis Jordan (Rodolphe) és Jennifer Jones (Emma) a Bovaryné 1949-es filmváltozatában.

                                                            
                                                      Julia Jentsch - Effi Briestként - a  2009-es  német filmváltozatban

                               

 

lőször is szögezzük le  a szigorú tényt, amit nem szabad elhallgatnunk, hiszen a lényeghez, az igazsághoz tartozik: mindhárman érdekházasságot kötöttek. Amire a fent taglalt társadalmi viszonyok, állapotok, valamint rokonaik, ismerőseik motiválták őket. Mint jobb sorsra érdemes, intelligens, lelkiekben, érzelmekben is gazdag, jóindulatú és jóhiszemű nők ettől várták sorsuk jobbra fordulását. Azt a minőségi változást, amitől majd jelenük és jövőjük is szebb lesz. Ettől a frigytől remélték  addigi unalmas életük gyökeres fordulatát. 

 

És sajnos, amitől szabadulni  akartak - éppen az folytatódott a megkötött frigy után is, illetve következett be még fokozottabb mértékben a házaséletük éveiben.) Azt hitték, hogy e megkötött érdekházassággal - amennyire csak lehetséges - méltó helyet és elismerést nyernek majd abban a társadalmi közegben, amelyben annak idején éltek. Ám valamennyien tévedtek ebben, s akkor hökkentek meg igazán, amikor keserűen kellett rájönniük: rossz, helytelen utat, megoldást választottak.

Persze értelmességüket, intelligenciájukat tekintve is volt azért  eltérés a három asszony között. Kommunikációjuk stílusát, közlékenységüket illetően sem a német báróné, sem a francia doktorné nem állt azon a "rendfokozaton", amelyen Anna, az akkori orosz arisztokrácia képviselője. Ő volt közöttük a leginkább pallérozott, tanult, okos és művelt ember. Ő tudta a legjózanabbul elválasztani olvasmányélményeit a valóságtól, amire a másik két nő nem volt képes.  

Emma az orsolyák intézetében némi költészetet és zenét szívott magába, Chopint is játszott, amit ott nem igen vettek jó néven. Ismerve a zseniális lengyel zeneköltő meglehetősen rapszodikus életét, hősszerelmes, szenvedélyes, sokszor melankóliára hajló természetét és zenéjét - ezen nem is csodálkozhatunk. Az orsolyák rendjének alapszabályai, célkitűzései - melyek a fiatal lányok hithű, jámbor, művelt és jó édesanyákká nevelését szolgálta -  ugyanis nem éppen, sőt egyáltalán nem "vágott egybe" mindezzel.

 

Az intézetből kikerülve később otthoni környezetében élt rajztehetségével, akárcsak Effi. Saját magánéletében is az olvasott élményeit igyekezett megélni, megvalósítani, amit más beállítottságú férje rossz szemmel nézett, s nem volt ebben partnere. ("Élve eltemetkezve élek, és sehol sem látok egy kis fényt.") Annával azonban megegyeztek abban, hogy vallásos hitük egyikükben sem volt olyan mély és megingathatatlan, hogy megakadályozhatta volna őket abban, hogy kioltsák saját életüket.

Effi a férjétől azt sem vette zokon, ha felolvas neki. Ahelyett, hogy ő maga vett volna a kezébe egy-egy könyvet, s egyedül birkózott volna meg a leírt szöveg feldolgozásával. Emmának viszont voltak "csacsiságai" is, ahogyan Maupassant írja, az előzőknél több hibát, meggondolatlanságot követett el. Abban viszont megegyeztek, hogy őszintétlenségük mellett még jó adag önérzettel, büszkeséggel is rendelkeztek, nemcsak férjükkel, de szerelmükkel szemben is. A két öngyilkos asszony indítékai közt ezek a tulajdonságok is nagy szerepet játszottak. 

Házasságuk azonban - reményeikkel ellentétben - mindhármuk számára nagy-nagy csalódást hozott. Mind szociális, mind erkölcsi, emberi, mind pedig szexuális értelemben. Amelynek csak egyik oka volt a viszonylag nagy korkülönbség, mely férjük és köztük fennállt. Éveken át vonszolták feszültségekkel megtűzdelt, sivár életüket. Anna és Emma még megtehették, hogy kultúrára szomjas lelküket egy-egy színvonalas városi színházi, vagy operaelőadással üdítsék fel. 

 

Ám Effi-re - vidéki bezártságában - a homályos, titokzatos múltat sejtető és rejtő házukban sokszor már idegrohamok is rátörtek. (Ez a hektikás hajlam még a válása után is "előjött", s ez is hozzájárult korai halálához.) Szinte félő volt, hogy ez a lelkiállapot születendő gyermekére is átöröklődik. (Szerencsére nem így történt.) 

   

indhárom asszony sorsa megegyezett abban, hogy a szigorú, merev konvenciók, az akkori társadalom megszabott és kimunkált koreográfiája által irányított férjeikkel együtt folyamatosan, precízen és fáradhatatlanul gyakorolták a társadalmi érintkezés jól bevált sablonjait. A nap mint nap megmutatott, alkalmazott és gyakorolt külszín hazug formáit és vallásos érzületüket mindvégig képmutató módon megtartották és gondosan őrizték is. Tulajdonképpen azt írhatnám házastársi együttélésüket jellemezve: férjükkel egymás mellett éltek, de nem együtt. 

 

Bár rangjuknak megfelelő színvonalon, de lelki szegénységben, a házassági köteléken belül mindenféle értelemben  kielégítetlenül tengették életüket. A hazugságnak egész együttlétükre rátelepedő meghitt, néma és szürke burkában pergették a kívülállók számára sejthetetlen, átláthatatlan, egyhangú napjaikat. Ezekből ugyanis kifelé csakis azok a jelzések jutottak el, amelyekből a közvélemény az ideális, megfelelő, korrekt házasság képét láthatta és alakíthatta ki.

Azt senki nem tudta (rajtuk kívül) hogy a házastársak valójában unatkoztak. Házasságuk egyre inkább ellaposodott, elszürkült. Egymás számára egy idő után már semmi újdonságot, változatosságot nem tudtak hozni, előteremteni. Nem beszélve a házasság lényeges, azt fenntartó és erősítő oszlopairól: a közösen megtervezett, együttes erőfeszítéssel megoldott feladatokról, célokról. Ezek úgyszintén hiányoztak mindhármójuk házasságából, illetve együttéléséből. 

 

S ennek gyengülése, sőt hiánya - mint jól tudjuk - minden  házassági kötelék szétbomlásához vezet. Ha nincs közös szándék, ha nincs közös cél, elhatározás, döntés, ha hosszú ideig nincs egyetlen együttesen megoldandó feladat, melyet sikeresen megvalósítanak a házastársak - az már a kapcsolat halálát jelenti. 

Perspektívátlan életükben egy-egy rövid utazás, rokoni találkozó vagy fogadás jelenthetett csak némi kis változatosságot. Éltek egymás mellett, nap, mint nap - egymás mellett, de nem együtt. Házasságukban nem volt jelenüket felpezsdítő, megjavító, jövőjükre irányuló közös törekvés, közös cél, vagy közös terv. Nem vállaltak közös feladatokat,  amivel együttes erővel megbirkózhattak volna - amitől egyfajta üresség tátongott a kapcsolatukban. 

 

De azért próbálták valahogy menteni a helyzetet, próbálták valami egyébbel pótolni ezt a hiányt. Hamarjában és kapkodva egyéb, megfelelőnek vélt eszközöket, megoldásokat igyekeztek keresni ennek a hiánynak a pótlására, ellensúlyozására, amivel némileg helyettesítik ezt az kínzó ürességet. Mint a süllyedő hajó utasai, akik sietve és kétségbeesetten megragadnak minden alkalmas tárgyat a lék betömésére, annak érdekében, hogy életben maradhassanak.

Vagy akár valamiféle közéleti, jótékonysági tevékenységekkel, társadalmi megbízatásokkal igyekeztek feledtetni szürke, unalmas otthonuk fojtó fülledtségét (csak hogy otthon ne kelljen lenniük.) Vagy külső szerelmi kapcsolatokba bonyolódtak elfojtott ösztöneik, lelki és testi kielégítetlenségük megszüntetésére, vagy némi ellensúlyozására. S ez persze mindkét félre igaz volt: hol az asszony, hol a férfi lépett "félre". Melyiküknek mikor és hol adódott erre vállalkozó kedve, bátorsága, alanya, alkalma vagy lehetősége. 

Ha ezekben a regényekben figyelmesen olvassuk a sorokat, s néha el is gondolkodunk az olvasottakon, bizony sok, ma is megszívlelendő megállapításra lelhetünk. Annak ellenére, hogy azóta már több, mint száz év is eltelt. Tolsztoj (alábbi képünkön feleségével) aki enyhén szólva nem éppen ideális házasságban élt - bizonyára személyes tapasztalatokra is támaszkodva - így ír: "Ahhoz, hogy a házaséletben kezdeni lehessen valamit, a házastársak között vagy teljes meghasonlásra, vagy szerelmes egyetértésre van szükség. Ha a házastársak viszonya bizonytalan, sem így sincs, sem úgy, nem lehet semmihez kezdeni." 

   

   
három asszony házassága is sajnos ebben a bizonytalanságban vergődött. Feszültségektől meggyötörten, elfojtott vágyakkal élték mindennapjaikat. Megterhelve együttélésüket még számos egyéb, súlyos problémával is. Mindhármuk férje egoista módon a saját karrierje építésén fáradozott éjjel és nappal. Ami önmagában még elfogadható is lett volna, ha közben asszonyaikra is több időt fordítanak. Amit persze nem lehet azzal magyarázni, hogy létfenntartásuk abban a társadalomban másképp nem lett volna lehetséges, csak így, csakis azzal, hogy teljesen elhanyagolják feleségeiket. Mert azért éltek akkor is, abban az időben is, és ma is száz,- meg százezrek boldog családi kötelékekben, akik össze tudták (tudják) egyeztetni a hivatás gyakorlását a normális házasélettel. 

Inkább arról van itt szó (szerintem) hogy e három asszony vérmérséklete, jelleme, gyerekkoruktól kialakuló hajlamai, vágyai "találkoztak" azzal az időintervallummal, azzal a kapóra jött lehetőséggel, vagy kiskapuval, amit férjeik hagytak meg (sőt biztosítottak) az ő számukra. S ezt ők igyekeztek is "megcsípni", ezeket a lehetőségeket, kiskapukat meglátni, kihasználni a maguk örömére, szórakozására. Mintegy alkalomként, adódó lehetőségként arra, hogy másutt keressék és bizonyos fokig meg is találják a saját szerelmi örömeiket. 

 

A férjek tehát bizonyos fokig, közvetve ugyan, de felelősek is voltak mindabban, ami aztán e három asszony életében bekövetkezett, és végbe ment. Mindhárom férj csekély időt hagyott önmagának is arra, hogy asszonyaikkal (akiknek semmilyen értelmes munkájuk nem volt a háztartás "elvi" irányítása mellett) igazán törődni tudjanak, úgy lelki, mint testi vonatkozásban. 

Ám - mivel az éremnek két oldala van - igaz volt ez viszont is: a feleségek sem törték össze kezüket-lábukat, hogy mind gyakrabban rohanjanak férjük ölelő karjai közé. Akihez leginkább azért ragaszkodtak - érdekházasság címszó alatt - mert megélhetésüket és meglehetősen tisztes magánéletüket biztosította számukra. Mert ugyan melyik asszony nem szeret előkelően berendezett, hatholdas parkkal, szép kerttel, fasorral szegélyezett főúri kastélyban élni, szép ruhákban pompázni, dúsan, bőségesen étkezni, pezsgőkben fürdőző bálokra, fogadásokra járni, s ott élvezni a férfiak csábos pillantásait, s szépségüket méltató bókjait?

 

S melyikük nem szeret tágas palotában lakni, divatos szépítőszerekkel cicomázni magát, baldachinos ágyban terpeszkedve várni, amíg szolgálója behozza tálcán a reggelit. S ugyan melyik asszony ne szeretne akár díszletként is ott villogni befolyásos férje oldalán egy-egy estélyen, bálon, rendezvényen vagy színházi előadáson? S napközben szépen berendezett szobájában - bár unatkozva - esetleg varrogatással, olvasgatással, de szolgákkal körülvéve a biztos megélhetés tudatában "tengetni" mindennapjait. 

 

Még akkor is, ha esetleg női mivoltában elhanyagolják, mellőzik is. S ha házasélete nem éppen a legerotikusabb, a legakciódúsabb és színesebb szerelmi életet, ha nem is a legváltozatosabb háztartást vagy életmódot hozza el számára. Némi változatosságot legfeljebb a rangjukhoz illő vendégeik fogadása vagy egy-egy népszerűbb fürdőhelyre való elutazás jelenthetett nékik. 

 

S ez a meglehetős anyagi biztonság, módos életvitel - ideig, óráig - mindennél erősebben kötötte őket házastársukhoz. Akihez érdekből ugyan, s a kényelmes élet iránti szeretetből vagy sznobizmusból, de semmiképpen sem szerelemből mentek hozzá. Így aztán mindhármuk egyre kiüresedett, egyre unalmasabb - csak a látszat számára fenntartott - kapcsolatába menetrendszerűen robogott be a vágyott és régóta áhított szerelem. 

Meglepetésszerűen ugyan, de nem váratlanul, s nem kiszámíthatatlanul érkezett el az a lényüket teljesen felkavaró, átformáló, mindent elborító, elöntő szenvedély. Az, ami felerősítette, nyilvánvalóvá tette, hogy voltaképpen mi is hiányzott eddigi életükből. A számukra vonzó férfival való együttlét rég óhajtott öröme, a szerelmi érzés feltörő, euforikus árama, az erotika izgalmának erőteljes mágnese mindennél jobban  rabul ejtette őket és megszabta, irányította innentől minden lépésüket és gondolatukat. 

 

S ezért is vetették bele magukat egész testükkel és lelkükkel, egész lényüket elárasztó hevülettel a sors által felkínált, őket megmenteni látszó lehetőségbe. Kevés tétovázás után, de utána aztán nagy lelkesedéssel éltek a véletlen és szerencsés találkozás adta boldogsággal. 

 

Mindhárman úgy gondolták, hogy azzal védekeznek legeslegjobban az elébük kerülő kísértéssel szemben, ha behódolnak neki. Ha engednek a csábításának s a továbbiakban már nem kell szenvedniük annak támadásaitól... Legalább ettől megkímélik magukat a továbbiakban, hisz úgyis éppen eleget senyvedtek a sok nélkülözéstől, amit örömtelen házasságuk oly sok év alatt már reájuk mért. 

 

Mert hiába: ha egyszer a virág kinyílott - az már illatozni, pompázni, élni akar! Legalábbis addig, ameddig nem jő a hóvihar, a jég, az eső, a fagy, a szárazság, ami szisztematikusan elsorvasztja még a szárát, levelét is...Ezért aztán ki is használták mind a hárman azt, amíg tavasz van, amíg virágnyílás van bennük és körülöttük. Amíg él, lélegzik és pompázik az asszonyi test és természet. Kihasználták az adódó alkalmat, ami nem is akármilyen volt. 

  
"Szenvedélyeink  olyanok, mint a vulkánok: állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki." - írta Flaubert. Aki realista író létére tagadta, hogy valóságos történetet írt volna meg regényében. Ennek ellenére Babits a következőkkel jellemezte művének stílusát: "Szigorúan pesszimista elemzése a romantikus vágynak, szenvedélynek és következéseinek.  És szigorúan valószerű. Rengeteg színnel és vonással dolgozik,  de nincs egyetlen vonása vagy színe sem, mely ne volna tökéletes és pontos mása a valóságnak." A francia író orvosnak készült - talán ezért is oly pontos és hiteles nála Emma haláltusájának, a mérgezés anatómiai következményeinek leírása: "Az asszony ütőere úgy síklott a doktor ujjai alatt, mint egy megfeszített fonal, mint egy szakadozó hárfahúr."

S talán amiatt is, mert mindent, amit leírt, annak utánanézett. Minden apró részletet tudományos pontossággal tanulmányozott, ellenőrzött. De ugyanígy volt ezzel a francia ősökkel bíró német Fontane is, aki egy Flauberéhez rokon szakmában kezdett: gyógyszerésznek tanult, mint apja, de hálistennek nem az lett. Flaubert útleírások, újságcikkek stb. után majdnem hatvanévesen írta meg első regényét. Elemzői szerint a "rendkívüli kombinációs gazdagság" jellemző alkotásaira. Művéről, a Bovariné-ről mint "királyi ékszerről" nyilatkozott Thomas Mann. 

Az orosz Tolsztoj sem akart fiatal korában író lenni, művész-kortársaihoz hasonlóan. Jogásznak tanult, majd földbirtokos-reformerként, a szeretet apostolaként igyekezett a társadalmi igazságot szolgálni - sikertelenül. ("Írónak, művésznek zseniális, viszont papnak csapnivaló volt" - mondta róla egy elemzője.) Ő különösen a lélekrajzban, a környezetfestésben s a máig érvényes életbölcsességek megfogalmazásában jeleskedett. 

 

Egyikőjüknek sem az volt az igazi célja, hogy megtörtént eseteket illusztráljanak alkotásaikkal. Kifejezetten realista csak az utóbbi, a nagy orosz író volt közöttük. S annak ellenére, hogy Flaubert-nél "maga az élet jelent meg e regényben"- ahogy Maupassant, az író távoli rokona és tanítványa írta - ő sem volt kifejezetten realista. És Fontane is "csak" a költői realizmus képviselője volt. 

Mindhármuk legfőbb szándéka az volt, hogy egyéni művészetük erejével hívják fel egy fontos társadalmi jelenségre, egy nagy problémára a figyelmet a maguk sajátos, inkább romantikus-költői ábrázolásmódjukkal. Műveik szerkesztésében, felépítésében is egymástól eltérő eszközöket alkalmaztak, és semmiképpen sem arra törekedtek, hogy valósághűen és szárazon dokumentálják a tényeket. 

 

S ha már a tényekről beszélünk: bizonyára voltak akkor is - és ma is vannak - hasonló esetek, amiknek számát statisztikailag kimutatni lehetetlen. Maga az affér, a félre lépés természete, lényege ma is ugyanaz, legfeljebb annak nyilvánosságra jutásában és megítélésében változott azóta a helyzet. 

 

Ma már másképpen, másfajta eszközök révén derülnek ki és kapnak hangot az effajta esetek, amikor egy-egy elszólás, félrelépés, zaklatás az interneten át szinte azonnal napvilágra kerül. S hamar botrányt fakaszt - különösen akkor, ha közismert, híres személyiségekről van szó. S  az összeütközés, a konfliktus, a botrány kitörése, annak lezajlása és következményei ma már teljesen mások, mint azidőben. 

 

S az effajta szerelmi ügyek, félrelépések végkifejlete napjainkban nem öngyilkosságba, vagy párbajba torkollik. Sőt: a legtöbb esetben a "minden csoda három napig tart" szólásmondás gyakorlatának megfelelően hamar érdektelenné válnak, lekerülnek a napirendről. S átadják helyüket az újabb eseteknek, ügyeknek, botrányoknak. S így működik ez nemcsak a szerelmi, hanem az egyéb (közéleti, politikai) ügyek kimenetelében, lefolyásában is.

   

                                         Grete Garbo az Anna Karenína legelső hangos filmváltozatában  (1935.) 
                                          



zt persze mindhárom asszony akkoriban sejtette, sőt tudta, hogy a cári önkényuralom vaskalapos erkölcse éppúgy elítéli és kiveti magából a hűtlen, bűnös nőszemélyt, mint a másik két közép-európai diktatúra.  A III. Frigyes császár vagy Viktória királyné időszaka alatti betokosodott porosz hivatalnokrendszer (ahol a birodalom egységének megszerzésén és megszilárdításán volt a hangsúly) ugyanúgy reagált az effajta ügyekre, mint a III. Napoleon képmutató francia politikai, társadalmi berendezkedése. (S az ítéletük és megbélyegzésük teljesen független volt attól, hogy mi okból és miféle menekülési vágyból teszi mindezt egy nő.) 

 

És ha már a menekülési vágyat hoztam szóba, itt említeném meg: mindhárom asszony bukását, tragédiáját végső soron az okozta, hogy az adott társadalmi környezetben egyiküknek sem sikerült megvalósítania saját maga számára a magán,- és közéletük egységét. Vagyis teljesen lehetetlen volt nékik összehozni egy fedél alá a szerelem, a családi boldogság, a megélhetés, a saját tehetségüknek megfelelő értelmes munka, hivatás együttállását. Úgy gondolták mind a hárman, hogy ha már arra az egyre - a felhőtlen szerelmi szenvedély megélésére lehetőségük nyílt - akkor már fenékig ürítik annak aranylóan gyöngyöző, kiapadhatatlannak tűnő serlegét. 

 

Mindegyiküknél az a sajnálatos szituáció alakult ki, hogy valamit csak valaminek a kárára tudtak megélni, megtenni. Ha itt, ebben a szituációban a munkának éltek volna - az lehetetlenné tette volna, hogy a szerelemnek éljenek és fordítva. A szenvedély azonban éppen azért szenvedély, mert elvakultan csakis egyfajta utat lát maga előtt (ha egyáltalán lát) és nem gondol másra. A következményekkel, bajjal, veszedelmekkel, szégyennel előre nem számol, s nem is akar számolni. Effélék nem tartják vissza a szerelmes asszonyt attól, hogy belevesse magát  az érzelmek mindent elsodró áramába.  

Anna és Effi egy-egy kellemes megjelenésű, daliás lovassági tiszt karjaiba veti  magát - a lehető legnagyobb örömmel. Adózva a szerelem oltárán, nem törődvén azzal, hogy egy elhagyott pajtában, vagy paplanos ágyban, hotelszobában engednek rég lefojtott vágyaiknak, mindkettőjük nagy nagy megelégedésére és örömére. A két tiszt nem teljesen azonos szinten áll intelligenciájukat és éveiket tekintve sem. 

 

Vronszkíj, dacára éltesebb korának és őszülő halántékának még ekkor is jó kondíciójú és kiállású legényember, aki eddigi futó kapcsolatain túl még mindig nevetségesnek találja magát a férj fogalmát is. Férfiasságban, mulatozásban, sportban és a katonai területen egyaránt harcrakész energiáit - ellentétben a jóval fiatalabb német őrnaggyal - még részben sem köti le a család és az őt árgus szemmel vigyázó feleség.  

 

Crampas őrnagy - akit a porosz junkerség merevsége és alattvalószemlélete jellemez - szabadságos ideje alatt ismerkedik össze a szemrevaló, csábos tekintetű fiatalasszonnyal a tengerparti településen. Vronszkíj viszont - remek írói fogásként, alkotói leleményként - a vonaton látja meg először Annát. A vonaton, mely aztán kettejük kapcsolatát később oly drasztikus kegyetlenséggel szétvágja, lezárja. 


A vonat egyfajta fekete fátumként (nomen est omenként) bukkan fel a regényben, melyről az olvasó ekkor, először még csak nem is sejti, hogy micsoda drámai konstellációban fog az majd újra megjelenni. Hisz amilyen ártatlan, vidám, bohókás és felhőtlen ez a vonatkupéban történő véletlen találkozás abból még nem sejthető, hogy milyen szerepe lesz majd a vonatnak, a mozdonynak magának később. 

 

Amilyen ez a sokat ígérő találkozás, egy kapcsolat kezdete az egymásra tekintéssel - olyannyira elképzelhetetlennek, sejthetetlennek tűnik akkor, hogy ez a jármű, ez a sötétszürke, bumfordi, zakatoló monstrum okozná ennek az ott és akkor kezdődő, majd később kinyíló szerelmi viszonynak a súlyos, tragikus végét. A vonat szinte szimbólum, kettejük kapcsolatának alfája és omegája. 


ffi és Crampas találkozása - bár ugyanilyen váratlanul -  más országban, más társadalmi közegben, egy másik dimenzióban jön létre a könyv lapjain. A villanásszerű felismerés azonban itt is jelen van.  A nő bája, "természetes okossága, szívbéli jósága és vidámsága" egy csapásra megbabonázza a fiatalembert. Effi először csak kalandvágyból, a házasság fojtott magányából, kínzó rabságából való kitörési kísérleteként rohan a megbeszélt találkákra. Aztán egyre jobban belemerül a titkolózás édességébe s halálosan beleszeret a fiatal családapába. Olyannyira, hogy az elhagyott faházban leveleket hagynak hátra egymásnak, melyet az asszony a hajtűjével megszúrt vérző ujjával ír alá. 

Ez a kissé közönséges és banális motívum egyébként a könyvben nem, csak a német filmváltozatban fordul elő (ebből mellékeltem a képet is.) Maga az adaptáció egyébként csak az alaptörténet vázát hagyja meg és sokkal bőkezűbben bánik a szerelmi találkák, légyottok megjelenítésével, az együttlétek erotikus részletezésével, mint maga a regény. A könyv lapjain az író ugyanis csak nagyon finoman, röviden és közvetett jelzésekkel, többnyire visszatekintő utalásokkal tájékoztatja az olvasót az együttlétek körülményeire, helyszíneire vonatkozóan. A történet során évekkel később - a levelek napvilágra kerülésekor - tudjuk csak meg azt, amit mindaddig csak sejtettünk, s aminek minden részletét addig még nem ismerhettünk meg. 


 

 

Bár mindhárom esetben szerelmi tárgyú, szerelmes művekről van szó - egyikre sem jellemző az erotikus, szexuális jelenetek túlburjánzása, színesen részletező, aránytalanul, túlzottan hosszú leírása. (ez az arányérzék is jellemző a jó írókra!) Nagyon is arányosan illeszkednek tehát ezek a jelenetek a regény szerkezetébe mindhárom mű esetében, ha nem is teljesen ugyanolyan mértékben. Ezekben mindegyik író többé vagy kevésbé visszafogott eszközökkel él. Legfinomabb, legvisszafogottabb ezen a téren Fontane, kissé kitárulkozóbb ennél talán Tolsztoj és Flaubert. 

De még ők is igencsak szemérmesek a szerelmi jelenetek leírásában, kerülésében, illetve elhallgatásában. Persze ahhoz képest - mert minden relatív - ahogyan a testi szerelem örömeit leírja és piedesztálra emeli például az ötven évvel később hasonló témában alkotó Lawrance. Akit aztán a saját korában botránykőnek számító regénye (Lady Chatterley szeretője) első megjelenésekor pornográfia vádjával illettek a kritikusok. Persze csak akkor! Hiszen manapság - amikor a világhálón pornóhegyek tornyosulnak seregnyi hozzáférhető és kevésbé elérhető weboldalon - ehhez képest, mai szemmel nézve már maga Lawrance erotikus leírásai is mértéktartóan szerénynek mondhatók. 

 

Mert a világháló erotikus oldalain, videóin ugyanis - a legintimebb szerelmi jelenetek felvételeivel és rögzítésével - jóformán már nincs olyan szexuális póz és jelenet, ami ne szerepelne, vagy tiltólistán lenne. Vagy efféléket le ne írtak volna a manapság megjelenő újságok, magazinok hasábjain (még a vicclapok rovataiban is) vagy megjelenő könyvek oldalain. Ezekhez képest már Lawrance könyve is visszafogottnak tűnik. A Bovaryné 2000-es angol filmváltozata  a szerelmi jelenetek szolíd ábrázolásában meglehetősen hű a flauberi regényhez.  De vannak egyéb adaptációk, amik ennél jóval többet mutatnak meg konkrétan e három regény középpontjában lévő szerelmi aktusok vizuális ábrázolásával.


A 2012-es, legfrissebb amerikai Anna Karenina-változat (jobbra) - a gyönyörű Keira Knightley-vel a címszerepben - például jóval bátrabb és merészebb az erotikus jelenetek adagolásában a korábbi változatokhoz képest. De hogy alapjában véve - s nemcsak az erotikát tekintve - melyik regénynek melyik a legjobb, legerőteljesebb filmes adaptációja, melyik hűebb a flauberi, tolsztoji avagy a fontane-i szellemhez, melyik idézi hitelesebben a kort s a jellemeket - annak eldöntését senki ne várja tőlem. Kit ez fog meg, kinek meg egy másik változat jő be....

De térjünk vissza magukhoz a művekhez:
E három író tehát a lényegében házasságtörésről szóló történetét oly módon tudja elénk tárni, hogy éppen ennek az "eseménynek" a testi, szexuális aspektusait, részleteit nem helyezi a mű középpontjába. Ezzel mintegy azt sugallják az olvasó számára, hogy itt, ezekben a realista társadalmi regényekben nem maga a házasságtörés nyilvánvaló ténye a legfontosabb, a leglényegesebb. Hanem annak okai és következményei kívánnak nagyobb és részletesebb kifejtést. 

 

Vagyis a társadalomrajz, az emberi kapcsolatok milyensége, az alá és fölérendeltségi viszonyok, a korkép, a környezetfestés az, ami  a legfontosabb. Ez az, ami a legtöbb helyet igényli magának mindhárom műben. Ezek magyarázzák bizonyos fokig - ha nem is éppen indokolják, vagy  mentik fel teljes egészében - a félrelépés, az új szerelem kialakulását és létrejöttét. Persze ebben is eltérnek terjedelem tekintetében az írók: a legrészletesebb, legszélesebb képet e tekintetben Tolsztoj nyújtja, aztán Flaubert következik, végül Fontane, aki akár néhány mondattal le tudja írni azt, amire az orosz írónak 50-60 oldalra van szüksége.      

  

   

moszkvai és pétervári társasági élet fényűző szalonjai, mozgalmas fogadásai, estéi és báljai, az olasz fürdőhelyek idilli környezete, a fogadó és kávéház szobái vagy a kandalló tüzétől megvilágított nappali éppen olyan ideális díszletet biztosítanak a szerelmes találkákhoz és légyottokhoz, mint a poros, eldugott német kisváros esti összejövetelei, a vízparti, kessini dünéken és erdőkben történő lovaglások és séták. 

 

Egyébként érdekes módon a lovaglás, a táncos-báli forgatag, valamint a kutya, mint hűséges társ - egy-egy epizód erejéig mindegyikben jelen van, érdekes romantikus attitűdként felbukkan mindhárom történetben. (Effihez a kutyája annak haláláig, sőt azon túl is hűséges marad.) 

 

Ezeken kívül a szemrevaló fiatal bárónő sztorijában a másik kettőtől eltérő, a szó szoros értelmében egyedi díszletként jelenik meg a színpad. Egy éppen a városi patikus által rendezett amatőr színi előadás próbái folynak a kultúrházban. Ahol a magukról megfeledkező szerelmesek - partnereik ámulatára - azon kapják magukat, hogy egyre inkább saját érzelmeiket teszik szóvá a színpadon. Egymásba teljesen belefeledkezve már szinte maguk sem tudják, hogy párbeszédükben a darabban leírt szöveget mondják-e, vagy azt, ami éppen szájukra jött az ihletett pillanatban. "Ön is inkább a természet szavára hallgat mint a társadaloméra, mely valamennyiünket rabszolgává tesz." - mondja a szerelmes őrnagy kedvesének szemeibe tekintve. 

Igaz, hogy ők műkedvelőkként, de úgy járnak, mint Maugham "csodálatos Júliája" aki akkor nyújtja színésznőként  a leggyengébb teljesítményt, amikor nem a szerepét játssza, hanem önmagát adja a színpadon. S a közönség számára is pont akkor adja ki magát legnyilvánvalóbban, akkor mutatja ki igazából a maga szerelmes énjét, amikor saját privát érzéseit "viszi bele" az alakításába. ("Nagy hibát követtem el, hagytam, hogy érzéseim eluralkodjanak rajtam - gondolta magában a színésznő - Maugham regényében. Jó, jó, az ember szíve meghasad, de nem szabad, hogy ez meglássék a játékán...") 

 

Az őrnagy és szerelmese - Júliával ellentétben - azonban mit sem törődnek azzal, hogy a közönség ebből mit vesz észre, s mit nem. Akkorra ugyanis már teljesen eluralkodott rajtuk a szerelmi érzés, s az ő további amatőr színpadi pályafutásukat ez már nem befolyásolhatja. További életüket viszont igen, sőt nagyon is.


ouentől, az író szülővárosától nem messze a folyómenti völgyben fekvő festői francia kisváros, Yonville doktornéja, Emma egy ifjú, jogásznak készülő segédjegyző, Leon és a középkorú földbirtokos-gazdálkodó (?) Rodolphe között őrlődik hazugságok, csalások hálójában vergődve. Tragédiájának hátterében titokban tartott anyagi természetű, financiális bonyodalmak is állnak. Mivel férjének nincs annyi betege, hogy állandó luxusban tudjanak élni, s a háztartását, ruhatárát mindig a divatnak megfelelően, folyamatosan szinten tudja tartani  -  így különböző hitel-, és váltóügyletekbe bonyolódik. 

Gyors öngyilkosságában szerelmi csalódásai mellett döntő szerepet játszik megaláztatása, melyet éppen egyik szerelmétől kell elszenvednie. Hogy ki ne derüljön tetemes adóssága - kétségbeesésében pénzt kér a férfitől, amit azonban Rodolphe megtagad tőle. Annak ellenére, hogy azért volt olyan ingó vagy ingatlan vagyona, amelyet pénzzé tehetett volna. Ám büszkesége miatt a férfi erre képtelen volt. Fontosabb volt számára, hogy ne keveredjen nyilvánosan a továbbiakban sem egy férjes asszonnyal kapcsolatban; ne emlegesse őket együtt a közvélemény semmilyen vonatkozásban. 
  
A férfi saját társadalma képmutató erkölcséhez jobban ragaszkodott, mint ahhoz a szerelmi kalandhoz, amit korábban folytatott és nemrégen önhatalmúlag megszakított az asszonnyal. Konfliktusuk itt, ebben a kölcsönkérési jelenetben, helyzetben csúcsosodik ki: az asszony úgy gondolja, hogy a pénz nem ronthatja meg kettőjük szerelmét, a férfi viszont ezt nem ismeri el. ("A szerelmet érhető váratlan szélrohamok közül egy sem  olyan fagyos és pusztító, mint a pénzkérés."- jegyzi meg Flaubert.) 

 

Ez a kettős vereség hajszolja Emmát abba a meggondolatlanságba, végérvényes elhatározásba, hogy a legerősebb méreggel: arzénnel vessen véget életének. A szégyent - melyet a visszautasítás és az anyagi összeomlás zúdított rá s könyörtelenül hozott el néki - már nem tudja elviselni és mások előtt vállalni. Ezért választja inkább az iszonyú szenvedéssel járó, de mindent egy drasztikus, brutális megoldással lezáró öngyilkosságot.      

A fenti képen látható Isabelle Huppert - Madame Bovaryként Chabrol 1991-es filmjében. Ez a változat az általam látott sok Bovaryné-adaptáció közül talán a legjobban ragaszkodott a regény szellemiségéhez s leghűségesebben követte annak  sztoriját is. S ami a lényeg: magának az asszonynak a lelkületét, személyiségét a leghitelesebben tárta elénk. A francia színésznő múlt századi honfitársát alakítva - rendkívüli szépségével, szerény, de kihívó erotikus bájával, gondolataival, érzelmeivel, vágyaival és törekvéseivel - nem egyszerűen eljátszotta Emmát, hanem maga volt a regényből kilépő, megtestesült Bovaryné. 

Alakításában egyértelműen átélhettük azt a félelmetes erkölcsi és mentális zuhanást, amitől szenvedett az őt erősen lehúzó társadalmi és magánéleti közegben, már attól kezdve, hogy érdekházasságot kötött. Ez a zuhanás feltartóztathatatlan volt számára - annak ellenére, hogy azért voltak boldog pillanatai is. De csak pillanatai. Ezek a lopott, boldog pillanatok azonban - éppen lopottságuk miatt - sajnos már kezdettől sejthetően mind meg is előlegezték az egyre érlelődő, később bekövetkező súlyos tragédiát. Ennek a bajnak az előérzete keserű szájízt adott az együtt töltött szerelmes óráknak is. 

Mindezt csodálatosan és hatásosan érzékeltette a forgatás idején 38 éves remek színésznő. Lenyűgöző művészi eszközeivel meg tudta valósítani azt a szellemi, testi-lelki öregedési folyamatot ami a folytonos hazugságon, csaláson alapuló néhány év alatt lejátszódott benne folyamatos kitörési kísérleteinek meghiúsulása miatt. Ahogyan az emberi érzelmeket egyedülállóan, impulzívan ábrázoló rendező (ld. Az állatnak meg kell halnia) filmjét szemléljük - elgondolkodhatunk Emma sorsán. 

Mi lehetett volna Bovarynéből, ha történetesen nem ebben a társadalmi környezetben, ha nem ebben az örömtelen hanem egy ízig-vérig szerelmi házasságban, férje által szeretve, tisztelve és megbecsülve éli mindennapjait? Ha történetesen emberileg és szakmailag műveltebb, a női nemhez jobban értő, nagyobb empátiával rendelkező, figyelmesebb férjet "fog ki" magának. 

Egy olyan társat, aki segíti őt abban is, hogy rejtőző művészi tehetségét, képességeit is kiélhesse. Egy olyan férfit, aki támogatja abban, hogy otthoni bezárkózása helyett néki megfelelő közéleti elfoglaltságot, foglalkozást találjon magának. Az alapjában véve képmutató, hazug társadalom azonban nem tette lehetővé azt, hogy ez az asszony egyszerre jólétben, boldogságban és önmaga képességeit kiteljesítve is élhessen abban a kapcsolatban, ami ráadásul eleve nem a szerelemre, hanem az érdekekre épült.    
               
                                               

róik közül csak egyikük "hagyta életben" a házasságtörést követő botrány után az asszonyát. Ám ennek a nőnek, Effi-nek további sorsa már csak puszta vegetálás, lassú hervadás maradt hátralévő életében. Szenvedve a magánytól, párbajban megölt szerelmese elvesztésétől, gyermekétől való elidegenítésétől s annak megvető tekintetétől. A másik két asszonynál öngyilkosságuk megelőzte, s így lehetetlenné tette válásukat, Effi azonban még öt évig élt a válás után. Gyenge szervezete, idegei, az állandó lelki gyötrődés - bár halála előtt mindenkinek megbocsájtott, s azt is elismerte, hogy férje annak idején helyesen cselekedett - fiatalon elvitte őt a csillagok közé, ahová utolsó heteibe mindig is vágyakozott. 

"Mindig rossz keresztény voltam, de talán mégiscsak onnan felülről származunk, s ha itt vége lesz mindennek, visszatérünk mennyei otthonunkba" - elmélkedett. Utolsó kívánságát teljesítve családi házuk kertjében temették el, s kérésének megfelelően lánykori neve került a sírkőre, mert mint mondotta: "nem hoztam becsületet a másikra." Még halála után is gyakran kijár oda, s őszi sírhantjához fekszik hűséges kutyája, Rollo - aki mellett ott üldögélnek szomorú szülei is. Anyja néha felveti saját felelősségüket, amire apja csak ennyit reagál: "Nehéz kérdés...ne bolygassuk." 

A regénynek ezek a lapjai azok, amelyeken különösen remekel Vas István, a költőnek is elsőrangú, kitűnő műfordító. Effi igazi tragédiája az volt, hogy gyengének bizonyult. Engedett szülei unszolásának, hogy eszközként használják céljaikhoz. Beleegyezett abba az érdekházasságba, melytől karrierista apja és sznob anyja csakis anyagi előnyöket, s társadalmi rangjuk felemelkedését várták és remélték. Ezért 17 évesen nőül ment Innstetten báróhoz, akinek már akkor kilátásba helyezték a miniszteri bársonyszéket. Csak akkor állt a sarkára önérzetét és álláspontját védve, amikor sajnos, már késő volt. Korábban kellett volna, s akkor ugyan szegényebben, de becsületesebben, de talán megtalálja a maga számára az igazi boldogságot. Így azonban egyáltalán nem sikerült, s végül magára maradt. 

Valószínű, hogy abban a korszakban ugyanilyen évek jutottak volna, következtek volna el a másik két asszony számára is, ha a halál helyett az életet választják elhibázott házasságuk, majd annak felbontása után. Jellemükből és a kor sajátosságaiból ugyanis arra következtethetünk: ha netán újra férjhez mennek (ami kevésbé valószínű, hisz Effi sem házasodott meg másodszor) akkor is hasonló rangú férfihoz kötötték volna életüket...Dehát a történelemben - mint mondják - soha nem szabad azt a kérdést feltenni: mi lett volna, ha?...  

 

 

Anna és Emma - Effivel ellentétben - nem tudták elviselni a reájuk ható nyomást, szenvedést. Azt, amit szégyenérzetük, megaláztatásuk okozott bennük. Mivel semmiféle más kiutat, megoldást nem leltek, láttak vagy reméltek - sem arra, hogy visszatérhessenek megszokott családjuk körébe, sem arra, hogy szerelmükkel boldogan éljenek a jövőben - így eldobták maguktól fiatal életüket.

  


ovaryné - mint orvosfeleség - a számára legkézenfekvőbb (legtesthezállóbb) eszközt választotta öngyilkosságához: mivel könnyen hozzáférhetett a méreghez, azzal végzett magával - a fent leírt okokból. Annát más indítékok sodorták a vonat kerekei elé: egyrészt a válással járó szégyen, megalázás, elkeseredése, hogy kisfiát elszakították tőle, valamint bosszúszomja szerelme ellen, akinek érzései megváltoztak irányában. 

Ezt az indítékot maga az író is lényegesnek tarthatta, hiszen könyve mottójául a következő bibliai idézetet választotta: "Enyém a bosszúállás és én  megfizetek." Sorozatos veszekedésekhez vezetett állandó, tipikus női törekvése, hogy Vronszkíjt teljesen kisajátítsa magának, s mivel ez nem sikerült, haragja szinte felmorzsolta korábbi szenvedélyét. A szenvedélyes szerelmi mámort olykor megkeserítő sok-sok torzsalkodás után a "viszályok elsimultak ugyan, de nem múltak el." - írja Tolsztoj. (

Ehhez a finoman árnyalt leíráshoz azért "hozzájárult" Németh László csodálatos fordítása is, aki ugyancsak sokat "kapott" ezekből az élményekből keserű házasságában ahhoz, hogy ilyen remekül megtalálja a legmegfelelőbb kifejezéseket. Vronszkíj érzelmeinek csökkenését Anna teljes elhidegülésnek fogta fel s ez okozta gyakori összezördülésüket. Ezek az összeütközések jelzik, hogy ez a fajta intim kapcsolat, ami köztük kialakult - más körülmények közt természetes lenne. Ám ott, abban a közegben, abban a társadalmi-politikai-erkölcsi rendszerben nem működhet. Ott és akkor ez a viszony nem természetes, nem életképes, és ebben van az igazi tragédia! 

Ott, abban a cári önkényuralmi rendszerben ugyanúgy nem működhet, mint ahogyan a társadalom elvei szerint hamis és folytathatatlan, lehetetlen és jövőtlen a porosz vagy a francia rendszerekben is a német és a francia házasságtörő asszony viszonya. Mert azok  a rendszerek ugyan más színeket és karaktereket, s kevésbé kegyetlen módszereket és eszközöket alkalmaznak az elnyomásukban, de alapjában véve  semmivel sem különbek, semmivel sem emberségesebbek a cári rendszernél. Mindegyik országban (franciáknál, németeknél és az oroszoknál is) megjelennek és működnek a diktatúra különböző, "sajátságos nemzeti rafinériával" színezett formái, melyben a normális emberi gondolatok, értékek, érzelmek, vágyak ugyanúgy háttérbe szorulnak, sőt pusztulásra vannak ítélve.     

E szimbólummá vált három híres asszony történetében nem a megcsalásban, a házasságtörésben, az eltitkolt szerelmi kapcsolatban kell a lényeget, a probléma gyökerét keresnünk. Hanem abban, hogy ez miért jön, miért jöhet létre? Mi az ami erre motiválja a szereplőket? Miért nem tudják megtalálni saját választott párjuk oldalán a boldogságot, életük értelmét? Hogy miért működhet egyfajta "biztosító szelepként" ezeknél az asszonyoknál az effajta, házasságon kívül meglelt idilli kapcsolat? Ami ugyan csak ideig-óráig működik, de így is a megmentő szerepét, a vegetálás helyett az életet hozza el számukra? S főként az, hogy miféle következményekkel, károkkal jár mindez? Hogyha ez már mind létrejön, ha ez már mind megtörtént - akkor hogyan, s mi módon lehet ebből a szituációból menekülni? Épp bőrrel, ép lélekkel és értelemmel vagy anélkül? 

"A halál az egyetlen szer, hogy szerelmét fölébressze, megbüntesse, s a harcban, melyet a szívébe költözött rossz szellem vívott kedvesével, győzelmet arasson..." - gondolja magában Anna. S végső elhatározása után ugyan zavartan, kétségek, szeretet, gyűlölet, félelem, düh és kétségbeesés között viaskodva, de már eltökélten megy ki a pályaudvarra, hogy ott végrehajtsa szörnyű tettét. Ott - de csakis ott, a helyszínen - dönti el azt, hogy pontosan hogyan s mi módon fogja ezt végbevinni. 

Csak azt a női holttestet, csak azt tudnám feledni, ahogyan Sophie Marceau kiterítve ott feküdt az állomásépület egyik helyiségében! Az ugyanis egy hatalmas rendezői baklövés volt, ami teljesen kilógott a filmből. Az egyébként szép és regényhez méltó (eredeti környezetben forgatott!) francia filmváltozatban. Az még megrendítő és szívbe markoló volt, ahogy a szerencsétlen asszony görcsbe rándult, megmerevedett teste ott feküdt a vasúti melléképület ócska műhelypadján. Ott feküdt elhagyatottan, szürkén, szerencsétlen, gyámoltalan módon, s valóban ijesztő, hullaszürke ábrázattal. A sminkes és maszkmester ezen a téren mesterien dolgozott - azt el kell ismernünk. 

Arról az egyről azonban megfeledkeztek, hogy legalább néhány karcolást, zúzódást vittek volna fel az arcra, homlokra a hitelesség kedvéért. Vagy lett volna piszkos, olajos, szakadt, gyűrött az a ruha, amiben odazuhant a mozdony alá, s ami valószínűleg görgette is a testet, amíg a szerelvény meg nem állt. Hiszen pár perccel azelőtt láttuk, hogy úgy zuhant ájultan, halálfélelemmel teljesen arccal előre a mozdony kerekei alá, mint egy ledőlt kőszobor. 

De ha ezt nem is láttuk volna, akkor is tudjuk: egy ilyen esetben maga az esés, ütődés, az alváz alkatrészei, kiálló csövek, vasak, csavarok - amik abban az időben még jóval durvábbak lehettek, mint ma - biztos, hogy valamilyen sérülést, roncsolást okoznak elsősorban a fejen és az arcon. Vagy adott esetben össze is törik az arcot, orrot, koponyát. Ilyen sérüléseket azonban nem láthatunk rajta, s mivel hanyatt fekszik a filmben - a tarkóján sejthető csak valami nagyobb seb. A haj alatti megszáradt, alvadt vérről erre következtethetünk. 

A másik nagy tévedést már a magyar szinkron alkotói követték el. A film végi stáblistán világosan olvasható: a többszörös Grammy-díjas Solty György vállalta  a zenei betétek, aláfestő zenék, bejátszások összeállítását, ő volt e film musical directora. S helyenként az ő lemezfelvételei is szerepeltek - elsősorban természetesen Csajkovszkíj és Rachmaninow zeneműveinek részleteivel. Amik nagyon is stílusosak, nagyon megfelelőek, odaillőek voltak. Ez így mind rendben is lett volna, hiszen számos film alkotói zenei szaktekintélyeket szoktak felkérni arra, hogy valóban olyan zeneművek szólaljanak meg a filmben, amelyek abban a korban már léteztek, sőt műsoron is voltak. Ezzel a kiírással nem is lett volna semmi baj. Erre nagy hangon megszólal a stáblistát felsoroló narrátor magyarul: "Zenéjét szerezte Solty György."

  

ár mind a ketten - Anna és Emma is - sokat tusakodtak, hánykolódtak kétségek közt, mire az öngyilkosság gondolatáig eljutottak - maga a tett végrehajtása nagyon gyorsan történt. (Oly gyorsan, hogy még az olvasó sem tudja ezt megakadályozni, bárhogy is sóhajt és kiált fel a könyvből kitekintve: ne tedd!) Amilyen hévvel és gyorsasággal siettek korábban szerelmük forró karjai közé, ugyanolyan hévvel, a pusztító szélvész mindent elsodró sebességével rohantak, szinte tébolyultan önnönmaguk elpusztításába. Csak legyen vége már, csak szűnjön meg ez az emésztő fájdalom, ez a kínzó szenvedés! 

Az a tény, hogy meg sem próbálták feldolgozni, más irányba terelni ezt az emésztő gyötrelmet, nem tudták elviselni magukban ezt a  a szüntelen terhet, s minél hamarabb le akartak vele számolni - talán neveltetésük hiányosságai is magyarázzák. Senki és semmi nem készítette fel őket efféle szituációkra, a pszichológia pedig akkor még csak elterjedőben sem volt. Ifjabb éveikben kevés megpróbáltatás, nélkülözés, szenvedés érte őket, s nem tanulták meg a leglényegesebbet: hogyan védekezzenek ezekkel szemben. 

Talán Effi szigorúbb, keményebb családi nevelése - ami ezek szerint egyfelől ugyanannyi hasznot is hajtott, mint amennyi kárt másfelől - erősebb páncélt  biztosított a fiatal asszony számára. S így elkeseredése nem volt oly robbanásszerű és végletesen kétségbeesett. S lehet, hogy emiatt nem választotta az öngyilkosságot, mint egyetlen lehetségesnek gondolt megoldást a problémái megoldására. Ő szívósabban, erősebben akart élni, mint a másik két asszony, s reménykedett, hogy emelt fővel fogja átvészelni az eseményeket, az azzal járó botrányt s annak minden következményét.

   

  
A regénybeli Effi Briest modellje, aki élő nőszemély volt. Ő - ellentétben Fontane hősnőjével -   megtalálta önmagát: válása után hírneves női turistaként és kórházi ápolónőként is elismerték.   Az 1950-es években hunyt el.  
                                          


  
ár említett neveltetésükből adódik az is, hogy a három asszony között némi eltérés mutatkozik értelmükben, intellektusukban, műveltségükben, jellemükben, lelki életükben és rokoni, ismerősi kapcsolataikban egyaránt. Tán ennek is köszönhető (no meg a véletlennek) hogy történetükben a házasságtörés tényéről a férjek különbözőképpen szereznek tudomást. (Hiába, a három asszony nem egyformán figyelmes és körültekintő, s érzékenységük is különböző.)  

Karenín  - sőt egész ismerősi köre - a három férj közül a legkorábban, leghamarabb jön rá asszonya hűtlenségére. Már a lóversenyen feltűnik néki, hogy Anna szinte ájulásba esik, amikor Vronszkíj lovával felbukva balesetet szenved a versenypályán. Néki levelekre sincs szüksége ahhoz, hogy teljes bizonyosságot szerezzen, hiszen asszonya megváltozott viselkedése, kimaradásai és sok egyéb más meggyőzi őt gyanújáról. 

 

A német báró viszont csak hat év múltán, Berlinbe költözésük után, már mint miniszteri tanácsos - a ház cselédei által megtalált levelekből - értesül felesége szerelmi viszonyáról. Addig - ha sejti is - de bizonyosat nem tud asszonya kilengéséről.  Most azonban feltoluló önérzetében, indulatában, s megismerve felszarvazójának személyét is - azonnal párbajra hívja ki az őrnagyot. Ami annak számára végzetes lesz. 

 

Charles Bovary-t már a temetés utáni hetekben az ugyancsak véletlenül meglelt szerelmes levelek elolvasása világosítja fel az asszony és Rodolphe szerelmi találkáiról. Bár keresztényi könyörületességgel megbocsájt a férfinak, de önmaga képtelen túltenni magát ennyi hirtelen reá szakadt szomorúságon és csalódáson. Súlyos depresszióba esik, elhatalmasodik rajta a szomorúság, a rettenetes csalódás, s kislánya szeme láttára saját kertje lugasában hal bele bánatába. 

A három történetben a házasságtörést követő botrány kirobbanásában, intenzításában és elterjedésében is vannak különbségek. A leghamarabb Anna esetében tudódik ki és terjed el egyre szélesebb körben a közvéleményt egyre jobban foglalkoztató esemény. Az ő egyéni tragédiájának súlyát még növeli az is, hogy míg Vronszkíjt továbbra is befogadja a pétervári és moszkvai társasági élet, Annát viszont durván elutasítja, kitaszítja magából.

Effi-nek csak évek múlva derül ki bűnös viszonya, s a megcsalt férj saját becsületét a korabeli szabályok szerint csak párbajjal menthetné meg. Ami azonban nagyon balul sül el: a báró lelövi az őrnagyot, aki belehal a sérülésébe. Az asszony mélységesen felháborodik emiatt, de végső soron nem a férjét (mert később elismerte, hogy igaza volt mindenben) hanem az adott társadalmi viszonyokat, elvárásokat, hazug erkölcsi elveket, az éppen azidőben dívó porosz trendet hibáztatja mindenért. 

"Utálom, amit tettem, de van, amit még jobban utálok, és az a ti erényetek." - summázza Effi a véleményét. S lényegében ez a trend hibáztatható azért is, hogy Instetten  élete, egzisztenciája is tönkremegy. "Az életem el van puskázva...előttem minden kapu bezárult"- mondja a báró a legjobb barátjának és lelki támaszának, Wüllersdorf tanácsosnak. Aki korábban a párbaj lebonyolításában is segítségére volt. Mily érdekes, hogy éppen a puskázza szót használja, talán tudat alatt is benne van, hogy maga a párbaj, a lövés tette tönkre igazán az életét...

Bovaryné esetében pedig - franciás módon - tulajdonképpen magából a megcsalásból nem is derül ki semmi. Így botrány sincs, csupán a mély együttérzés és részvét az emberek részéről az asszony halála miatt. Valamint sajnálat az ura, az orvos irányában, aki rövidesen követi őt a sírba. Korábban még a mérgezés tényét is eltitkolja a férj: olyannyira védi saját feleségét, s annak emlékét, hogy véletlen, szerencsétlen balesetnek tünteti fel azt a közvélemény előtt. Ezt még újságcikkben is nyomatékosítja; megírja, s így mindenki értesülhet róla, hogy az asszony véletlenül porcukornak nézte az arzént. Sokan el is hitték a férj eme hamis tájékoztatását, csak Charles hirtelen halála világosítja fel aztán a lakosokat arról, hogy félrevezették (megvezették) őket. 

A három történet közül ez a legszomorúbb, legtragikusabb - ha a bánattal, halállal, lelki-, és egyéb csapásokkal, s az öngyilkosság következményeivel sújtottak, rokonok, hozzátartozók további gyötrelmeit nézzük. Hármójuk közül Emma házasságtörése, titkos szerelmi viszonya jár a legsúlyosabb következményekkel, a legmaradandóbb fájdalommal és hatással. Egyrészt magára az asszonyra és szeretőire nézve, továbbá hozzátartozóira, családtagjaira, s az ő jövőbeli életükre is.  Az orvosnak egész egzisztenciája, élete tönkremegy, ketten is meghalnak, a feleség, majd a a férje is gyors egymásutánban. Sőt a kislány is teljesen magára marad, mert szegénykének a nagyszülei is eltávoznak e földi életből. Így aztán nagynénjénél keres menedéket. Aki azonban nem tudja őt eltartani, s kiskorú gyermek létére kénytelen gyári munkát vállalni, hogy éhen ne pusztuljon.

   

 

indezeket átgondolva és átérezve - joggal kérdezhetjük: kik is valóban az igazi vesztesei e szomorú, sokban hasonló három történetnek? Persze, hogy a gyerekek, az utódok a leginkább vesztesek mindegyikben. Azok, akik aztán igazán semmiről nem tehetnek, s ártatlanul, esetenként értetlenül szemlélik mindazt, ami körülöttük, de nem velük történik.  Az éppen cseperedő, eszmélő Szerjozsa, aki "kilencévesként a lelkét már őrizte, mint szemhéj a szemet, s a szeretet kulcsa nélkül senkit sem engedett belé."Aztán az ugyancsak kiskorú Berthe, Emma kislánya, aki "a temetés után édesanyját kereste, s azt mondták neki, hogy elutazott, de majd hoz neki játékokat. De lassan nem is gondolt rá többet, s az aranyozott gyertyatartó fényénél esténként képeket színezgetett." 

S az elemi iskolában mindig kiválóan tanuló kislány, Effi leánygyermeke, Annie, aki anyját csak néha láthatja. S akkor is csak olyan válaszokat mond, amire apja és a nevelőnője felkészítették, betanították. Szomorúan anyjára néző, tágra nyílt  barna szemei elárulják, hogy lelke mélyén nagy viharok dúlnak és kétségek tanyáznak. S amiket koránál fogva még nem fog fel igazán, s nem tud kellőképpen feldolgozni. Édesanyját hibáztatja is, meg nem is, hiszen az ő cselekedetét gyerekfejjel még nem tudja mérlegelni. S éppen ezért is nem tud vagy nem akar saját érzéseiről számot adni, csak kegyetlenül érzi annak súlyát. Legfőképpen azonban azért szomorú - akárcsak a másik két gyermek - mert egy számára még felfoghatatlan esemény  elszakította őt az anyjától. 

Ez a bizonyos - a kislány számára még felfoghatatlan - esemény, a házasságtörés. Amelyről Effi - tudatára ébredve, hogy gyermeke szeretetét örökre elveszítette -  így elmélkedik magában: "Elég öreg voltam, hogy tudjam mit teszek, tudtam is, és nem akarom kissebbíteni bűnömet. Nem Isten, hanem ő, a kislányom akar engem büntetni. Azt hittem, nemes a szíve, és mindig kicsinek éreztem magamat mellette: most tudom, hogy ő, ő kicsi. És mert kicsi, hát kegyetlen. Minden, ami kicsi, az kegyetlen." (Az asszony ekkor még hibáztatja férjét ama bizonyos párbaj miatt, halála előtt azonban megbocsájt neki.)   

Effi lelki és testi elsorvadását és pusztulását  az sietteti igazán, hogy bárhová megy és költözik, bármibe is kezd s bármilyen jól is érzi magát szülei házában - a múlt eseményei mindenhová követik. Elkövetett bűne mindig utánanyúl, a múlt árnyai mindig és kegyetlenül reá telepednek. S természetesen korábbi idegrendszeri, lelki betegségei is közrejátszanak abban, hogy a reá boruló, emésztő lelkifurdalástól, őrlődéstől sehogy se tudjon megszabadulni. S így e szenvedéstől végső soron egyedül csakis a halál tudja őt majd megváltani. 

Idős szülei visszafogadják, mert lányuk szeretetét és védelmét fontosabbnak tartják ismerőseik elvesztésénél, a hamis konvenciók fenntartásánál. Effi hátralévő életét igyekeznek bearanyozni, amennyire tőlük telik és amennyire  lehetséges. Igaz, hogy már későn, de ekkor számolnak le igazán azzal a sznobizmussal, azzal a képmutató, álságos társadalmi élettel, s a vele járó elvárásokkal, amihez mindaddig ragaszkodtak. S amelynek oltárán lányukat is feláldozták. Mindebben azonban sajnos, soha nem ismerték el saját felelősségüket. 

Mint olvasó, magam is úgy gondolom: csak hibásak ugyan, de nem bűnösök ők. Inkább ugyanolyan áldozatoknak tekinthetők Effi szülei, mint a könyv többi nemesi, illetve polgári szereplői. Mindazok, akik egy lepusztuló, idejét múlt társadalom avítt morális szokásrendszeréhez igyekeztek alkalmazkodni. A legnagyobb vesztes azonban ebben a történetben maga Effi, aki hátralévő életében szenvedésével, végül mindezek következtében: életével fizet kitörési kísérletéért. Igaz, hogy jóval évekkel később, mint sorstársai, Anna és Emma. Mindhármuk sorsában az az igazán tragikus, hogy akkor is lassú hervadás és elsorvadás (csak éppen másféle) várt volna rájuk abban a társadalmi közegben, amelyben éltek, ha történetesen nem lépnek a házasságtörés, a hűtlenség rögös útjára.     

  

ulajdonképpen nem is íróik, hanem az őket körülvevő társadalmi környezet, a fennálló rendszer erkölcse és politikája veti ki magából, ítéli és lehetetleníti el, szégyeníti meg, hajszolja a pusztulásba ezeket az asszonyokat. Bár vannak alkotóik szerint is elítélendő vonásaik, ám mindvégig ott érezzük szimpátiájukat az általuk teremtett, megírt "asszonyaik" iránt. Senki sem állíthatja, hogy valaki közvetlenül is kényszerítette őket arra, hogy érdekházasságot kössenek. Megtehették volna azt is, hogy hajadonok maradnak életük végéig, s egyedülálló nőként élik ki szerelmi vágyaikat, avagy szegényebb, jelentéktelenebb férjet választanak maguknak. Olyant, aki szereti őket, s akihez hűek maradnak mindhalálig. 

Bizonyára voltak is ilyenek abban a korban sokan, akik ezt tették, így cselekedtek. Ám az egész társadalmi környezet hozzáállása, erkölcsi elvei, értékítélete, szüleik, rokonaik tapasztalatrendszere nem erre ösztönözte ezeket az asszonyokat. Másfelé próbálták őket irányítani:  közvetve ugyan, de arra buzdították egész személyiségüket, hogy kényelmes, könnyű és jó életük csakis gazdag, tehetős, befolyásos férfi mellett lehet! Olyan mellett, akinek egzisztenciája, jövője hosszú időre előre biztosított abban a társadalmi közegben, abban az adott rendszerben.

Kérdezem én tisztelettel: miféle társadalom az, amely egy nőnek csakis egyetlen vágányt, egyetlen utat mutat, vagy szab meg, tesz lehetővé - akár közvetetten is? Milyen rendszer az, amelyik csakis egyetlen alternatívát helyez kilátásba a saját boldogulásához? Miféle társadalom az, melyben a pénz, a rang, a hatalom, az életmód luxusa, a gyors érvényesülés mindenek felett áll, s ezek nagyban befolyásolják egy asszony lelkivilágát, érzelmeit is? Miféle társadalom az, melyben nem fontos az, hogy egy nőnek is értelmes munkája, foglalkozása, hivatása lehessen, s ne csak a férfinak? Miféle társadalom az, amelyben a házasság csak jórészt kiszolgáltatottságot hoz az asszony számára, s ne egyéni vágyainak, képességeinek a kiélését, kiteljesítését? Miféle társadalom az, melyben mindenki valahonnan és valamerre menekül? 

S folytatva a kérdéseket: milyen és miféle társadalom az, melyben mindenkinek rossz érzései, kellemetlen közérzete van magánéletében és a munkahelyén egyaránt - legyen az asszony, férfi, nagyszülő, gyermek, rokon vagy ismerős? Miféle társadalom az, amelyben lehetetlenné válik az, hogy a házasságokban békésen egymás mellett éljen, összhangban legyen hivatás, munka, szerelem? Miféle társadalom az, mely megakadályozza azt, hogy fénylő körbe vonja a családtagokat gyermeki, szülői és hitvesi szeretet annak érdekében, hogy senkinek se legyen ebben az együttélésben rossz érzése, hogy abból senkinek se kelljen kifelé menekülnie? S legfőképpen: miféle társadalom az, amelyben egy nő (legyen az jómódú vagy szegény) az igaz szerelmet s az emberhez méltó életet csakis titkolózással, bujdosással, csalással, önpusztítás árán kísérelheti, találhatja meg, vagy akár véli megtalálni?

  
 

 EPILÓGUS

 

em kerülhetem meg a kézenfekvő kérdést befejezésül: vajon akadnak-e, élnek-e napjainkban is Anna Karenínák, Emma Bovaryk, és Effi Briestek szerte a világon? (beleértve természetesen a mi országunkat is.) Vannak-e ma is hasonló sorsra ítéltetett asszonyok? Olyan nőszemélyek, akiket a fentiekben összehasonlítottam? Válaszom teljesen egyértelmű: természetesen léteznek. És itt nem elsősorban a hűtlenkedésre, félrelépésre gondolok - mert az mindig volt, van és lesz, és számtalan okból előfordulhat. Hanem arra: létezik-e, újra- termelődik-e az a fajta társadalmi jelenség, az a szociális és etikai helyzet, melyben és melytől az asszonyok sorsa ugyanolyanná válik (illetve nagy esély van arra, hogy ugyanolyanná váljon) mint amilyenné Emmáé, Effié vagy Annáé vált?  

Márpedig ha akadnak - akkor bizony baj van (nincs minden rendben) ma is a nő, az asszony társadalomban betöltött szerepével! Problémák adódnak a nő - és egyáltalán ember - személyiségének, képességeinek, vágyainak kiélésével, kielégítésével. Baj van azzal a társadalmi helyzettel, ami mindezeket lehetetlenné teszi, ami mindezeket megakadályozza. Baj van azzal a szituációval, kapcsolatrendszerrel, ami ezeket az asszonyi sorsokat újra és újra "kitermeli", azzal, amiből mindezek a problémák származnak: vagyis a társadalmi, politikai berendezéssel. 

Előfordulnak-e oly nagy számban Emmák, Annák és Effik tipikusan és jellemzően egy-egy mai társadalomban is? Sok van-e belőlük, vagy kevés? És egyáltalán mennyi az a szám, ami (aki) elfogadható egy-egy társadalmon belül? S valójában olyan tragikus-e a helyzet ma is ezen a téren, mint akkor, a 19. században?  Ezekre a kérdésekre a feleletet mindenkinek magának kell megtalálni, illetve megadni - kortól, nemtől függetlenül. S akkor arra is meg fogja találni mindenki a választ: időszerűek-e még ma is ezek az irodalmi művek? S nemcsak, hogy időszerűek, hanem mondanak-e számunkra ma is valamit?         

   

                        Theodor Fontane "egészen fiatalon, két hetes korában" - azaz 77 évesen írta meg Effi Briest történetét.  
                                                                                             

három híres asszonynak - mint ahogyan már utaltam rá - bőven akadtak sorstársaik saját korukban. Már abban a században is, amikor e regények megszülettek. (a valóságban éppúgy, mint a regények lapjain.) Gondoljunk csak Stendhal de Renalné-jára, aki egy polgármester feleségeként folytatott viszonyt a nála jóval fiatalabb Julien Sorellel. "Csak egytől félek, attól a pillanattól, amikor elmész, s én egyedül maradok." - mondta az asszony Juliennek, aki viszont így vélekedett róla: "Ez a remek asszony senkitől nem fél, csak a saját lelkiismeretétől." 

A férfi vörös katonai egyenruhája (itt is egy katona!) majd az azt véle felcserélő papi reverenda fekete színéről választotta regényének írója a Vörös és fekete címet. (Egyes elemzők szerint azonban a két szín a vérre, a templomra s a tragikus végre is utal, hiszen a bonyodalmas, szövevényes história - alcímében krónika - mindkét szerelmes halálával zárul.) De valamilyen szinten irodalmi sorstársa ezeknek a nőknek a következő században Ibsen Nórája is. Aki - ha más társadalmi miliőben is - de szintén ugyanúgy sínylődött az unalmas házasság béklyójában. S ugyanúgy vágyódott az igazi érzések kibontására, kiélésére, vágyainak kielégítésére, valamint személyiségének, tehetségének kifejtése után, mint ahogyan Anna, Emma és Effi vágyódtak mind a hárman.

Tőlük azonban Nóra  egy lényeges ponton különbözött. S ezzel egy fokkal magasabbra is emelkedett náluk: ő - hozzájuk képest - jóval határozottabb, karakánabb nőszemély volt egy emancipációról még mit sem sejtő hideg, északi norvég társadalomban. Nóra gyakorlatilag nem lépett túl a vágy és vonzódás határain. Nem csalta meg hitvesét sem titokban, sem nyíltan. Ám volt ereje, bátorsága - a külső kapcsolat helyett - kilépni abból a kínzó kötelékből, amelyben saját szavaival "énekesmadara és bábuja" volt férjének. 

Férjének és házastársának, aki teljesen tévesen fogta fel saját szerepét ebben a fura, természetellenes  együttélésben. "Széles szárnyaim vannak, amivel befedlek, mint űzött galambot. Majd leszek én a Te akaratod és lelkiismereted." - mondja Helmer a színműben feleségének. Azaz: ő kezdettől fogva olyan nőt akart magának, akit teljesen a saját befolyása, irányítása és védelme alatt tarthat, önálló akarat, kezdeményezés, jogok és lehetőségek nélkül. Ezt a vezérelvet apjától örökölte, s mindenáron és kegyetlenül meg is valósította családi életében, egész házasságában. Ezért hagyta ott Nóra ezt a házasságnak egyáltalán nem nevezhető, számára elfogadhatatlan kapcsolatot, s számolt le ezzel a számára megalázó viszonnyal. 

Még idejekorán döntött. Felállt és eltávozott ebből a számára megalázó viszonyból. Abból, amiből kilépni sem Annának, sem Emmának, sem Effinek nem volt kellő akarata, ereje, elszántsága és bátorsága. Kényelemszeretetük, biztos megélhetésük még önérzetüket, tiszta szerelem iránti vonzódásukat is felülmúlta, elmosta. Ez a régihez, megszokotthoz való ragaszkodás, gyávaságérzet is okozta azt, hogy képtelenek voltak elszánni magukat a változtatásra. 

Arra változtatásra, döntésre, amely magában hordozta volna a jobb élet lehetőségét számukra. Azt, ami saját életük, személyiségük szempontjából lett volna előnyös nékik. saját bátortalanságuk, döntésképtelenségük, határozatlanságuk miatt is sodródott az ő életük tragikus, illetve szomorú szituációkba. A következő századokban hármójuk - végtelennek tűnő - sorát növelte Németh László Kárász Nellije, Závada Pál Jadvigája és nem utolsósorban Lady Chatterley és még sokan mások. Az ő sorsuk, életük is - az utóbbi megalkotója, Lawrence szavaival -"egy süllyedő hajón ölelkező emberpár helyzetéhez volt hasonló." 

   (E tanulmányt elkezdtem és megírtam 2013 júliusában.Majd               átdolgoztam és lezártam 2014. augusztus 29-én.)


Felhasznált forrásmunkák, irodalom:

Lev Tolsztoj: Anna Karenína (ford. Németh László)
Gustav Flaubert: Bovaryné (ford. Gyergyai Albert)
Theodor Fontane: Effi Briest (ford.Vas István)
D.H.Lawrance: Lady Chatterley szeretője(ford.Falvay Mihály)
Ibsen:Nóra
Guy de Maupassant: Flaubert (ford.Tóth Árpád - Palatinus k.Bp.1997.
Németh László: Iszony 
A regény Hintsch György rendezte 1965-ös filmváltozata  (Nelli szerepében Drahota Andrea)
Závada Pál: Jadviga párnája
A mű Deák Krisztina rendezte 1999-es filmváltozata (Jadvíga szerepében Tóth Ildikó)
Kocsák Tibor-Miklós Tibor: Anna Karenína (musical-opera - 1994.)
W.Somerset Maugham:Színház (ford.Szerb Antal)
E mű alapján, 2004-ben készült, Szabó István rendezte film: Csodálatos Júlia (címszerepben Anette Bening)

Csak azok a filmváltozatok, melyeket az írásom befejezéséig láttam: 

Az Anna Karenína fimváltozatai:

A Julien Duvivier rendezte 1948-as adaptáció (Anna szerepében Vivien Leigh)
A Bernard Rose rendezte 1997-es adaptáció (Anna szerepében Sophie Marceau)

A Bovaryné filmváltozatai:
A Claude Chabrol rendezte 1991-es adaptáció (Emma szerepében Isabelle Huppert)

Az Effi Briest fimváltozatai:
A Hermine Huntgeburts rendezte 2009-es adaptáció (Effi szerepében Julia Jentsch)