z az ember valóban rászolgált arra a minősítésre, amivel a fenti címben jellemzem őt. Szülei már választott nevébe belefoglalták a Biblia egyik könyvcímének - az örömhírt jelentő evangélium szónak - a töredékét. A keresztlevelébe ugyanis az Evangelosz Odiszeasz Papathanassiou név került. Ezzel mintegy akaratuk ellenére is megelőlegezték szeretett fiuk sorsát, hivatását és küldetését. Mintha a sors - mely a napfényes hellaszi tengerpart közelében segítette őt a világra - arra predesztinálta volna őt, hogy személyiségével, művészetével egyfajta zenébe foglalt jóhírt, örömhírt (azaz: evangeliumot) hozzon, nyújtson át mindenkinek. Hogy mindezt propagálja az emberiségnek, örömet, élvezetet, magasrendű zenei élményeket szolgáltatva nékik évtizedeken át. S mivel maga az evangelium maga is görög szó - így e tekintetben tehetség, művészet, vallás, nemzeti hovatartozás az ő személyében és nevében tökéletes egységet, összhangot hozott létre annak érdekében, hogy mindez egy kivételes, polihisztornak is tekinthető művészegyéniség személyiségében és tevékenységében összpontosulhasson.
Hogy olyan vigasztaló és megnyugtató közölnivalót hozzon és tárjon az emberiség elé, amely az alkotóművészet eszközeivel demonstrálja az örök, végtelen és egyetemes lét szeretetét és annak zenébe olvasztását. Arra rendeltetett, hogy felnőtt korában szinte zenei, művészi prédikátorként, a modern zeneművészet egyéni ízekkel, hangokkal, harmóniákkal és egyedülálló stílusteremtésével dolgozó apostolaként hirdesse majd az emberek közti békének és együttműködésnek, a természet bámulatos harmóniájának, az élőlények egymásrautaltságának megragadó szépségét. Röviden: az egész fenséges univerzumnak a zenébe foglalását, amelyben elektronikus-, és akusztikus hangszerek, valamint az emberi hang felhasználásával és sajátosan alkalmazott eszközeivel és zenei nyelvezetével fogalmazza meg az élet csodálatos szépségét.,
Mintha a görög istenek is úgy akarták volna, hogy a tüneményes, Pilio-hegy által határolt tengeröböl mentén húzódó Vólosz városa a világnak egy büszke, értékes és magabiztos fiút adjon. Olyan teremtményt, aki festészetével és zenéjével majd megörvendezteti a művészet híveit szerte a világon. Gyönyörködteti mindazokat az embertársait, akik érzékeny lelkülettel fogadják a színek, a fények és hangok kombinációjából megteremtett művészi alkotásokat: az általa alkotott festményeket és zenei kompozíciókat. Ám ekkor még - amikor a világháború kellős közepén, 1943 tavaszán megszületett - természetesen senki nem sejthette, hogy az istenek milyen hivatást választottak számára, milyen küldetésre szánták őt.
Mindössze fél esztendős fiúcska volt - honfitársa Irene Papas pedig tizenhét - amikor a nácik itt, szülőföldjükön, a Görögország nyugati szélén fekvő Kefalónia szigetén kivégeztek ötezer olasz katonát. Ezt a szörnyű mészárlást annak megtorlásául hajtották végre, hogy Róma hátat fordított a németeknek és egyezkedett a szövetségesekkel. E háborús események közepette ez a pöttöm gyermek természetesen nem is sejthette, hogy ezzel az ízig-vérig görög lánnyal egyszer majd a legbékésebb körülmények között, Árkádia mezején találkoznak össze a távoli jövőben.
Mintha a görög istenek is úgy akarták volna, hogy a tüneményes, Pilio-hegy által határolt tengeröböl mentén húzódó Vólosz városa a világnak egy büszke, értékes és magabiztos fiút adjon. Olyan teremtményt, aki festészetével és zenéjével majd megörvendezteti a művészet híveit szerte a világon. Gyönyörködteti mindazokat az embertársait, akik érzékeny lelkülettel fogadják a színek, a fények és hangok kombinációjából megteremtett művészi alkotásokat: az általa alkotott festményeket és zenei kompozíciókat. Ám ekkor még - amikor a világháború kellős közepén, 1943 tavaszán megszületett - természetesen senki nem sejthette, hogy az istenek milyen hivatást választottak számára, milyen küldetésre szánták őt.
Mindössze fél esztendős fiúcska volt - honfitársa Irene Papas pedig tizenhét - amikor a nácik itt, szülőföldjükön, a Görögország nyugati szélén fekvő Kefalónia szigetén kivégeztek ötezer olasz katonát. Ezt a szörnyű mészárlást annak megtorlásául hajtották végre, hogy Róma hátat fordított a németeknek és egyezkedett a szövetségesekkel. E háborús események közepette ez a pöttöm gyermek természetesen nem is sejthette, hogy ezzel az ízig-vérig görög lánnyal egyszer majd a legbékésebb körülmények között, Árkádia mezején találkoznak össze a távoli jövőben. A művészet ihlető csarnokában, ahol hasonló művészi elképzeléseiket egyeztetik és viszik majd sikerre. Hogy negyven évre rá éppen véle, az akkorra már híres színésznővel készíthet közös lemezeket. Sőt azt sem gondolhatta még, hogy erről a tragikus háborús fordulatról később még egy nagyszerű játékfilm is készül (Corelli kapitány mandolinja) amelyben majd az akkorra már idős Iréne Papas játssza az egyik főszerepet.
Az azóta eltelt évtizedekben éppen ő maga bizonyította be ország-világ előtt, hogy néki - a sors kegyes jóvoltából - éppen ide kellett születnie: hogy az emberiség kultúrájának egyik bölcsője pont az ő ringató bölcsője is legyen egyben. Hogy ebben az ősi, istenáldotta idillikus természeti és kulturális közegben cseperedjen fel. Az emberi civilizációnak, a régóta magától értetődő demokráciának és szabadságnak, a mindennapokkal együtt lélegző népzenének a hazájában nőjön fel s bontakozzon alkotóművészete.
Az azóta eltelt évtizedekben éppen ő maga bizonyította be ország-világ előtt, hogy néki - a sors kegyes jóvoltából - éppen ide kellett születnie: hogy az emberiség kultúrájának egyik bölcsője pont az ő ringató bölcsője is legyen egyben. Hogy ebben az ősi, istenáldotta idillikus természeti és kulturális közegben cseperedjen fel. Az emberi civilizációnak, a régóta magától értetődő demokráciának és szabadságnak, a mindennapokkal együtt lélegző népzenének a hazájában nőjön fel s bontakozzon alkotóművészete.
Hogy itt, a minden irányban végtelenségbe nyújtózkodó tenger, a vakítóan kék ég és a szélborzolta hullámok világában fogamzódjanak meg benne legelső zenei ötletei és melodikus gondolatai. Hogy itt, ebben a tengerek övezte gigantikus szigetvilágban, hajósok, halászok, kereskedők, fehérre meszelt házfalak, legelésző kecskék, óriási sziklatömbök, leanderek és rozmaringok között bimbózzon, majd virágozzon zenei és festői tehetsége.
A családi házban és a ház körül, valamint kinn a természetben már négy évesen minden olyan tárgyat felhasznált, amivel hangot lehet kelteni. Zongoratanulmányai alatt magát a kottaolvasást sohasem sajátította el; szüleit és rokonait "becsapta", amikor mindenki azt hitte, hogy az eléje tett kottafüzetből játszik, holott ő fejből, emlékezetből zongorázott. Akkor még extravagánsan hangzott egy gyerek szájából az efféle kérdés: miért kell iskolába járni ahhoz, hogy valaki zenét tudjon írni? (Sajnos, szüleiről, családjáról a fentieken kívül nem találtam adatokat az interneten sem. S mivel maga Vangelis szűkszavú, zárkózott - magánéletéről ma sem tudunk semmi biztosat. Alkotásairól viszont szerencsére annál többet.)
Zongorázni és "zenét írni" tehát autodidakta módon tanult meg, ám ebből - alkotásait hallgatván - mit sem veszünk észre. Azt azonban igen, hogy más műfajokban és a különböző korszakokban is tájékozott, s meglehetősen jól ismeri különböző kontinensek, népek, kultúrák muzsikáját. Ha nem rendelkezne meglehetősen nagy műveltséggel a társművészetek, történelem, vallás stb. területein akkor talán soha nem alkothatta volna meg oly színes és gazdag hangszereléssel, változatos és dús harmóniavilággal pl. a Kína c. albumát, vagy a Nagy Sándor filmzenéjét.
Albumain gyakran alkalmazza a romantika vagy a barokk jellegzetes harmóniai fordulatait, eszközeit, pl. a barokk zárlatokat. Ezen kívül a zongora mellett időközben számos ütőhangszerrel is megismerkedett, s ha bármelyikre szüksége van a hangszerelésnél - azokkal is nagyszerűen bánik ő maga. Ezért is tüntetik fel a lemezborítók: írta, hangszerelte és az összes hangszeren játszik Vangelis. (hacsak nem kér fel még valami nagy művészt vendégül, ha az adott téma és a hangszerelés ezt feltétlenül igényli. Pl. Vanessa Mae-t a Nagy Sándor zenéjének egyik tételében. Az ő hegedűjátéka ott, azon az albumon olyannyira jól sikerült és annyira autentikus volt, hogy mindketten csak örülhetnek a lehetőségnek: Mae is és Vangelis is.)
Sosem értett azokkal egyet, akik a szintetizátort egy gépnek tartják, ő mindig is igazi hangszernek könyvelte el, akár a hegedűt, amin lehet jól vagy rosszul játszani. Talán ez a hite, szándéka és meggyőződése okozza, hogy azok az albumai sem válnak unalmassá, egyhangúvá, amelyeken kizárólag csakis szintetizátorokat vet be az ügy érdekében (igaz, hogy többet) és egy fia akusztikus hangszerrel sem találkozunk a tételekben.
Gyermekkori élményei ellenére, vagy éppen azért lettek a billentyűsök a legfőbb hangszerei, melyeken albumain is szólózik. Ezek közül kiemelném a "Tüzes szekerek" híres zongoraszólóját, amit talán az egész világon ismernek. "Amióta az eszemet tudom a zene párhuzamos volt mindennel, amit csináltam és gondoltam. A zene a lehető legjobb eszköz arra, hogy megértsük a világot és kommunikáljunk a természettel" - mondta ritkán adott nyilatkozatainak egyikében.
A muzsika mellett az athéni Képzőművészeti Akadémián festészetet tanult, s még napjainkban is neves galériák érzik megtiszteltetésnek, ha kiállíthatják alkotásait. A 60-as években ifjú barátaival (köztük az énekes Démis Roussossal) a diktatórikus politikai viszonyok miatt emigrálni kényszerült Franciaországba, majd Angliába - követve honfitársait, Papast, Theodorakiszt, és másokat, akiknek munkásságához, jövőjéhez ugyancsak nem sok jót ígért az akkori rezsim. Párizsban az "Aphrodité gyermekei" nevű együttesükkel nagy sikert arattak: az Eső és könnyek c. lemezük 20 millió példányban (!) kelt el.
Ennek a számnak a népszerűségéhez, nagy slágerré válásához jelentősen hozzájárult Roussos (képünkön) egyedi, rekedtes, de érzelmekkel telített énekhangja. (Azelőtt és azután is sokszor bebizonyosodott - gondoljunk csak Celentanora vagy Ramazottira - hogy a rekedt, fátyolos hang ebben a szakmában még nem feltétlenül hátrány, ha megfelelő énektudással, előadói készséggel párosul, és ezt hatásos, eredeti dalokban sikerül megcsillogtatnia az előadónak.
A családi házban és a ház körül, valamint kinn a természetben már négy évesen minden olyan tárgyat felhasznált, amivel hangot lehet kelteni. Zongoratanulmányai alatt magát a kottaolvasást sohasem sajátította el; szüleit és rokonait "becsapta", amikor mindenki azt hitte, hogy az eléje tett kottafüzetből játszik, holott ő fejből, emlékezetből zongorázott. Akkor még extravagánsan hangzott egy gyerek szájából az efféle kérdés: miért kell iskolába járni ahhoz, hogy valaki zenét tudjon írni? (Sajnos, szüleiről, családjáról a fentieken kívül nem találtam adatokat az interneten sem. S mivel maga Vangelis szűkszavú, zárkózott - magánéletéről ma sem tudunk semmi biztosat. Alkotásairól viszont szerencsére annál többet.)
Zongorázni és "zenét írni" tehát autodidakta módon tanult meg, ám ebből - alkotásait hallgatván - mit sem veszünk észre. Azt azonban igen, hogy más műfajokban és a különböző korszakokban is tájékozott, s meglehetősen jól ismeri különböző kontinensek, népek, kultúrák muzsikáját. Ha nem rendelkezne meglehetősen nagy műveltséggel a társművészetek, történelem, vallás stb. területein akkor talán soha nem alkothatta volna meg oly színes és gazdag hangszereléssel, változatos és dús harmóniavilággal pl. a Kína c. albumát, vagy a Nagy Sándor filmzenéjét.
Albumain gyakran alkalmazza a romantika vagy a barokk jellegzetes harmóniai fordulatait, eszközeit, pl. a barokk zárlatokat. Ezen kívül a zongora mellett időközben számos ütőhangszerrel is megismerkedett, s ha bármelyikre szüksége van a hangszerelésnél - azokkal is nagyszerűen bánik ő maga. Ezért is tüntetik fel a lemezborítók: írta, hangszerelte és az összes hangszeren játszik Vangelis. (hacsak nem kér fel még valami nagy művészt vendégül, ha az adott téma és a hangszerelés ezt feltétlenül igényli. Pl. Vanessa Mae-t a Nagy Sándor zenéjének egyik tételében. Az ő hegedűjátéka ott, azon az albumon olyannyira jól sikerült és annyira autentikus volt, hogy mindketten csak örülhetnek a lehetőségnek: Mae is és Vangelis is.)
Sosem értett azokkal egyet, akik a szintetizátort egy gépnek tartják, ő mindig is igazi hangszernek könyvelte el, akár a hegedűt, amin lehet jól vagy rosszul játszani. Talán ez a hite, szándéka és meggyőződése okozza, hogy azok az albumai sem válnak unalmassá, egyhangúvá, amelyeken kizárólag csakis szintetizátorokat vet be az ügy érdekében (igaz, hogy többet) és egy fia akusztikus hangszerrel sem találkozunk a tételekben.
Gyermekkori élményei ellenére, vagy éppen azért lettek a billentyűsök a legfőbb hangszerei, melyeken albumain is szólózik. Ezek közül kiemelném a "Tüzes szekerek" híres zongoraszólóját, amit talán az egész világon ismernek. "Amióta az eszemet tudom a zene párhuzamos volt mindennel, amit csináltam és gondoltam. A zene a lehető legjobb eszköz arra, hogy megértsük a világot és kommunikáljunk a természettel" - mondta ritkán adott nyilatkozatainak egyikében.
A muzsika mellett az athéni Képzőművészeti Akadémián festészetet tanult, s még napjainkban is neves galériák érzik megtiszteltetésnek, ha kiállíthatják alkotásait. A 60-as években ifjú barátaival (köztük az énekes Démis Roussossal) a diktatórikus politikai viszonyok miatt emigrálni kényszerült Franciaországba, majd Angliába - követve honfitársait, Papast, Theodorakiszt, és másokat, akiknek munkásságához, jövőjéhez ugyancsak nem sok jót ígért az akkori rezsim. Párizsban az "Aphrodité gyermekei" nevű együttesükkel nagy sikert arattak: az Eső és könnyek c. lemezük 20 millió példányban (!) kelt el.
Ennek a számnak a népszerűségéhez, nagy slágerré válásához jelentősen hozzájárult Roussos (képünkön) egyedi, rekedtes, de érzelmekkel telített énekhangja. (Azelőtt és azután is sokszor bebizonyosodott - gondoljunk csak Celentanora vagy Ramazottira - hogy a rekedt, fátyolos hang ebben a szakmában még nem feltétlenül hátrány, ha megfelelő énektudással, előadói készséggel párosul, és ezt hatásos, eredeti dalokban sikerül megcsillogtatnia az előadónak.
Ettől még valaki vígan énekelhet tisztán, jó hangképzéssel. Még a csodálatos hangú Mireille Matthieu-nél vagy a kitünő, sokszínű drámai-, és lírai érzékéről számot adó olasz Milvánál is hallhatunk némi rekedtességet (de nem hamisságot!) De mindkettejük egyedülállóan mély, bársonyos hangja oly varázslatosan, oly elbűvölően hangzik, hogy nem lehet őket nem szeretni, feltétlenül oda kell rájuk figyelni. És élvezettel hallgatjuk is - akár franciául, akár olaszul, akár németül zengik el dalaikat.)
Az első olyan album, melyen már itt-ott feltűnnek Vangelis elektronikus zenei motívumai, effektusai - az a 666 volt, ami a Jelenések könyve egyes képeit öltötte zenei formába 1970-ben. Ez a lemez - hangszerszólóival, az énekhang háttérbe kerülésével - egyfajta átmenetet képezett a már bomlófélben levő együttes zenei világa és a csírájában már mutatkozó, hallható, eredeti vangelisi hang között. Már korábban is, de e lemez készítése közben különösen sok nézeteltérés volt az együttes tagjai között. Így van ez mindenütt, ahol több, egyéni tehetség, sőt zenei zseni kerül egymás mellé. Olyanok, akikben egyenként, külön-külön is van annyi zsenialítás, hogy egyedül is képesek érvényesülni, eredetit, újat és meglepőt nyújtani a szólópályán. (Számos hazai példa is igazolja ezt.)
Végül is Roussos hallgatott Vangelis tanácsára - jól tette - és szólókarrierbe kezdett. Ami aztán olyan jól "bejött", hogy maga sem hitte volna. Úgy meggazdagodott ugyanis milliószámra fogyó lemezeiből, hogy királyi életmódot biztosíthatott magának és családjának. Egy 1975-ös magazinban láthattuk angol parkkal körülvett elegáns főúri kastélyát, melyet milliószám elkelt lemezeinek hatalmas jogdíjaiból építtetett magának. Ebből olyan vagyont halmozott fel, hogy ott a luxusok luxusát élvezhette - családjával együtt. A képeken láthattuk, hogy még fürdőszobája csapjai is aranyból voltak. Ám azért Vangelisnek sem volt a következő évtizedekben panaszra oka a siker és a jövedelmezőség tekintetében. Ezért azonban mindannyiuknak nagyon meg kellett küzdeniük, dolgozniuk. Tehát jól döntöttek, hogy szétváltak.
Az első olyan album, melyen már itt-ott feltűnnek Vangelis elektronikus zenei motívumai, effektusai - az a 666 volt, ami a Jelenések könyve egyes képeit öltötte zenei formába 1970-ben. Ez a lemez - hangszerszólóival, az énekhang háttérbe kerülésével - egyfajta átmenetet képezett a már bomlófélben levő együttes zenei világa és a csírájában már mutatkozó, hallható, eredeti vangelisi hang között. Már korábban is, de e lemez készítése közben különösen sok nézeteltérés volt az együttes tagjai között. Így van ez mindenütt, ahol több, egyéni tehetség, sőt zenei zseni kerül egymás mellé. Olyanok, akikben egyenként, külön-külön is van annyi zsenialítás, hogy egyedül is képesek érvényesülni, eredetit, újat és meglepőt nyújtani a szólópályán. (Számos hazai példa is igazolja ezt.)
Végül is Roussos hallgatott Vangelis tanácsára - jól tette - és szólókarrierbe kezdett. Ami aztán olyan jól "bejött", hogy maga sem hitte volna. Úgy meggazdagodott ugyanis milliószámra fogyó lemezeiből, hogy királyi életmódot biztosíthatott magának és családjának. Egy 1975-ös magazinban láthattuk angol parkkal körülvett elegáns főúri kastélyát, melyet milliószám elkelt lemezeinek hatalmas jogdíjaiból építtetett magának. Ebből olyan vagyont halmozott fel, hogy ott a luxusok luxusát élvezhette - családjával együtt. A képeken láthattuk, hogy még fürdőszobája csapjai is aranyból voltak. Ám azért Vangelisnek sem volt a következő évtizedekben panaszra oka a siker és a jövedelmezőség tekintetében. Ezért azonban mindannyiuknak nagyon meg kellett küzdeniük, dolgozniuk. Tehát jól döntöttek, hogy szétváltak.
(Persze mint mindenben léteznek ellenpéldák is: Bach pl. egész életében ki se tette lábát saját hazájából egyetlen napra sem - mégis óriási zeneszerzővé válhatott.) S nem utolsó sorban: nem akadt volna nemzetközi szinten is rangos, hű barátokra, zenész kollégákra (pl. Philippe Colonnára, Frederick Rousseaura, Jon Andersonra, Ridley Scottra, Frederick Rossif-ra) akik egész további pályáján segítették, s akikhez mindig bizalommal fordulhatott a továbbiakban is.
Úgy "járt", akárcsak a mi Liszt Ferencünk, aki azonban véle ellentétben soha nem tért vissza végérvényesen hazájába. Vangelis azonban - miután egy sor albumot elkészített Párizsban, majd a régi angol iskolából felújított és átalakított londoni Nemo stúdiójában - függetlenítve magát egykori barátaitól és zenésztársaitól - visszatért Görögörszágba. A 70-es évek kiemelkedő albumai voltak: Spirál; Az állatok apokalipszise; Menny és pokol; Kína; Vadak operája.
Nevét egyre feljebb ívelő pályáján barátai, szponzorai tanácsára ezidőben rövidítette le Vangelis-re, ami még így is találó - szabad fordításban "örömteljes" is lehetne a jelentése. Egy biztos: valóban sok örömet, gyönyörűséget szolgáltat harmóniáival, elektronikus hangzásaival, albumain megtalálható akármilyen kis kompozícióival, filmzenéivel azoknak a hallgatóknak, akik azt vallják, hogy a zene kifejező eszközei határtalanok; egyedül annak hármas célja lehet minden korban azonos: érzelmekre hatni, gazdagítani a lelki életet és gondolatokat ébreszteni. Mindezekre fölöttébb alkalmas az ő zenéje.
Presser Gábor - a hazai rockzenei élet egyik kiválósága - egy alkalommal azt mondta: "Sokan nyektetik a szintetizátort, de egyedül Vangelis képes ezzel a zenével erőteljesen az érzelmekre hatni. Tomita nagy hozzáértéssel, de hidegen kezeli ezt a hangszert, J. M. Jarre pedig ugyancsak érdekes, de csak gyerekeknek való." (A fenti arckép még valamikor a 70-es években készülhetett, rajta még a viszonylag rövid hajú, macsó kinézetű, rendkívül intelligens tekintetű középkorú Vangelis üldögél stúdiójában, talán a hangszerelés legideálisabb változatán tűnődve...)
A film ugyan több ízben "elcsábította" a tehetséges görögöt (Blade Runner; 1492; Nagy Sándor stb.) ám mégis hevesen tiltakozik, ha valaki filmzeneszerzőnek nevezi. Ő ugyanis több annál és ezt nagyon is jól tudja, akárcsak mi, akik hallgatjuk és figyeljük pályáját. Zenéje láttató erővel bír, már eleve alkalmas arra, hogy képzeletünk mezején azonnal megjelenjen egy film, de a mozgóképhez aláfestő zenének már nem alkalmas, annál sokkal magasabbrendűbb, minőségében olyan, amire figyelni kell, s nem lehet hangfalként kezelni. Dallamai, harmóniái csak akkor ragadnak magukkal, ha koncentráltan figyelünk rájuk, átéljük azokat, akár a klassszikus zenét.
Bármily furcsán hangzik: a Kolumbusz-, vagy az Alexander-film megtekintése közben akár le is csukhatjuk szemünket, mert a képek alatt megszólaló zene annyira kifejezi a filmen látott jelenetet, a mozgásokat és történéseket. Vagyis: annyira magával ragadóan áradó és sodró lendületű, hogy túlnő magán a filmen, sőt azt mondhatnám: e két esetben a filmzene jobban sikerült, mint maga a film!
Nevét egyre feljebb ívelő pályáján barátai, szponzorai tanácsára ezidőben rövidítette le Vangelis-re, ami még így is találó - szabad fordításban "örömteljes" is lehetne a jelentése. Egy biztos: valóban sok örömet, gyönyörűséget szolgáltat harmóniáival, elektronikus hangzásaival, albumain megtalálható akármilyen kis kompozícióival, filmzenéivel azoknak a hallgatóknak, akik azt vallják, hogy a zene kifejező eszközei határtalanok; egyedül annak hármas célja lehet minden korban azonos: érzelmekre hatni, gazdagítani a lelki életet és gondolatokat ébreszteni. Mindezekre fölöttébb alkalmas az ő zenéje.
Presser Gábor - a hazai rockzenei élet egyik kiválósága - egy alkalommal azt mondta: "Sokan nyektetik a szintetizátort, de egyedül Vangelis képes ezzel a zenével erőteljesen az érzelmekre hatni. Tomita nagy hozzáértéssel, de hidegen kezeli ezt a hangszert, J. M. Jarre pedig ugyancsak érdekes, de csak gyerekeknek való." (A fenti arckép még valamikor a 70-es években készülhetett, rajta még a viszonylag rövid hajú, macsó kinézetű, rendkívül intelligens tekintetű középkorú Vangelis üldögél stúdiójában, talán a hangszerelés legideálisabb változatán tűnődve...)
A film ugyan több ízben "elcsábította" a tehetséges görögöt (Blade Runner; 1492; Nagy Sándor stb.) ám mégis hevesen tiltakozik, ha valaki filmzeneszerzőnek nevezi. Ő ugyanis több annál és ezt nagyon is jól tudja, akárcsak mi, akik hallgatjuk és figyeljük pályáját. Zenéje láttató erővel bír, már eleve alkalmas arra, hogy képzeletünk mezején azonnal megjelenjen egy film, de a mozgóképhez aláfestő zenének már nem alkalmas, annál sokkal magasabbrendűbb, minőségében olyan, amire figyelni kell, s nem lehet hangfalként kezelni. Dallamai, harmóniái csak akkor ragadnak magukkal, ha koncentráltan figyelünk rájuk, átéljük azokat, akár a klassszikus zenét.
Bármily furcsán hangzik: a Kolumbusz-, vagy az Alexander-film megtekintése közben akár le is csukhatjuk szemünket, mert a képek alatt megszólaló zene annyira kifejezi a filmen látott jelenetet, a mozgásokat és történéseket. Vagyis: annyira magával ragadóan áradó és sodró lendületű, hogy túlnő magán a filmen, sőt azt mondhatnám: e két esetben a filmzene jobban sikerült, mint maga a film!
Vangelis tehát a filmekhez írt munkáinál sem tagadja meg önmagát: az ügy érdekében merít abból, amiből csak tud és szükséges. Felhasználja sok-sok kontinens és kultúra zenéjét, hogy stílusossá varázsolja egy-egy adott filmhez írott zenéjét, ahogyan azt a saját albumain hallható opuszaiban korábban is tette. Az előzőben ugyancsak érzékelhetők, hallhatók a görögös harmóniák és hangzások, míg az utóbbiban a macedón, a kisázsiai, babilóniai, bizánci és perzsa zene hangzásvilága is hallható, illetve ezek elemei, motívumai is megjelennek.
Amíg pl. Ennio Morricone, John Williams vagy Hans Zimmer filmzenéi sokkal inkább kísérő-, vagy aláfestő zenék (ám annak kiválóak) Vangelis kompozíciói viszont óriási megjelenítő, ábrázoló zenék, akár filmhez készültek, akár nem! Hallgassuk csak meg az Antarktisz, a Tüzes szekerek - amelyért Oscar-díjat kapott - avagy az Oceanic című lemezét - de említhetném ennek illusztrálására akármelyiket - kihagyva esetleg azt a néhányat, amelyek gyengébbek, mert inkább kísérletezéseknek foghatók fel. (pl. a Hipothesis, a See You Later vagy a Beaobourg.) Dehát a nagy költőknek és zeneszerzőknek is voltak zsengéik, amelyek kellettek ahhoz, hogy "általuk", ezeken kicsiszolódva születhessenek meg majdan az igazi remekművek.
Az eltelt negyvennégy esztendő alatt napvilágot látott 60-nál is több lemezalbumának színvonalát tekintve természetes, hogy vannak eltérések, különbségek. Mint ahogy más zeneszerzők alkotásai között is. Az ihlet, a tehetség minden apró mozzanata, az ötlet- és harmóniagazdagság - úgy, mint másoknál - nem minden opuszában jár együtt az alkotóerő maximális felhasználásával, illetve kiteljesítésével. Egyes albumok csak azért születtek meg, hogy bizonyítsák alkotóik kísérletező kedvét.
Amíg pl. Ennio Morricone, John Williams vagy Hans Zimmer filmzenéi sokkal inkább kísérő-, vagy aláfestő zenék (ám annak kiválóak) Vangelis kompozíciói viszont óriási megjelenítő, ábrázoló zenék, akár filmhez készültek, akár nem! Hallgassuk csak meg az Antarktisz, a Tüzes szekerek - amelyért Oscar-díjat kapott - avagy az Oceanic című lemezét - de említhetném ennek illusztrálására akármelyiket - kihagyva esetleg azt a néhányat, amelyek gyengébbek, mert inkább kísérletezéseknek foghatók fel. (pl. a Hipothesis, a See You Later vagy a Beaobourg.) Dehát a nagy költőknek és zeneszerzőknek is voltak zsengéik, amelyek kellettek ahhoz, hogy "általuk", ezeken kicsiszolódva születhessenek meg majdan az igazi remekművek.
Az eltelt negyvennégy esztendő alatt napvilágot látott 60-nál is több lemezalbumának színvonalát tekintve természetes, hogy vannak eltérések, különbségek. Mint ahogy más zeneszerzők alkotásai között is. Az ihlet, a tehetség minden apró mozzanata, az ötlet- és harmóniagazdagság - úgy, mint másoknál - nem minden opuszában jár együtt az alkotóerő maximális felhasználásával, illetve kiteljesítésével. Egyes albumok csak azért születtek meg, hogy bizonyítsák alkotóik kísérletező kedvét.
Így volt ez Vangelisnél is, aki a Verne-regény hőséről szerényen elnevezett stúdióját igazi laboratóriumnak fogta fel. Olyan alkotóműhelynek, ahol hangokkal kísérletező valóságos kutatómunkát folytatott (persze nem egyedül) a hangok, az akusztikus jelenségek bűvöletébe esett. De ezek nélkül sohasem születhettek volna meg azok az albumok, melyekkel világsikereket aratott és oly sok örömet szerzett és szerez ma is (s szerintem a jövőben is) népes hallgatótáborának.
Zenéjének fejlődéséhez jelentős lendületet és pluszt adott, amikor a 80-as évektől egy-egy lemezéhez olyan kiváló énekeseket sikerült megnyernie közreműködőkként, sőt alkotótársként, mint az angol Jon Anderson-t. A Yes együttes hajdani énekesének jellegzetesen magas tenorhangja különösen alkalmasnak bizonyult és szépen hangzott a szintetikus hangözön fölött.
Majd később a különleges mély regiszterrel, hangvétellel, nagy érzelmi és sodró erővel, szépen kinyíló hangi tartománnyal rendelkező olasz Milvát, akinek több dallal is kedveskedett. (Ráadásul ezek némelyikének szövegét ráadásul Michael Kunze írta!) Aztán a már említett Iréne Papast, kinek mélabúsan misztikus, balladisztikus althangja nem kevésbé illik honfitársa muzsikájához, mint ahogyan Milváé.
Zenéjének fejlődéséhez jelentős lendületet és pluszt adott, amikor a 80-as évektől egy-egy lemezéhez olyan kiváló énekeseket sikerült megnyernie közreműködőkként, sőt alkotótársként, mint az angol Jon Anderson-t. A Yes együttes hajdani énekesének jellegzetesen magas tenorhangja különösen alkalmasnak bizonyult és szépen hangzott a szintetikus hangözön fölött.
Majd később a különleges mély regiszterrel, hangvétellel, nagy érzelmi és sodró erővel, szépen kinyíló hangi tartománnyal rendelkező olasz Milvát, akinek több dallal is kedveskedett. (Ráadásul ezek némelyikének szövegét ráadásul Michael Kunze írta!) Aztán a már említett Iréne Papast, kinek mélabúsan misztikus, balladisztikus althangja nem kevésbé illik honfitársa muzsikájához, mint ahogyan Milváé. A két görög honfitárs találkozása és együttműködése több, mint ideálisnak bizonyult. A hálás utókorra két lélekemelő, szép lemezt hagytak, melyben szinte egymás tehetségét erősítették meg énekesi-, és muzsikusi erényeikkel. Milva esetében teljes, közös album elkészítésére "nem futotta", csupán egy-egy szám található az egyébként száznál is több hanghordozót piacra dobó, ma már nyolcvan felé közeledő énekesnő albumain. Amiken jórészt slágerek szerepelnek, nem is mindegyik készült a maradandóság igényével és eredményével. Ám a Vangelissel közösen készített felvételekkel már magasabbra tették a lécet. E számok mindegyike csodálatosan sikerült, és mindkettőjük stílusát magukon viselve maradandóknak bizonyultak.
Papassal együtt készített két komplett albumukban (Odes; Rapszódia) visszanyúltak népük történelmének tragikus eseményeihez az egyes tételekben. Ezekben ott tükröződik a jellegzetes déltengeri görög lélek megannyi színe, ereje és rezdülése. Papas éneke elragadó, döbbenetes drámai erővel és karakterrel bír (nemhiába nagyszerű színésznő) jelentősen emeli e lemezek színvonalát. (Anthony Quinn - aki partnere volt Papasnak 1964-ben a Zorbában - így vélekedett a nagy színésznőről: "Szophoklész nagy író volt, aki alaposan ismerte az embert, a görögöket. Van azonban valami, amit Iréne Papas még nála is jobban ismer: ez pedig a görög lélek.")
Vangelis a következő évek alkotásainál - egy-egy dal feléneklésére - továbbra is szívesen kért fel más műfajokban már jeleskedő sztárokat. Nagyon is jól tudta, hogy kiket kell választania: egyéni és varázslatos hangszíneikkel valamennyien csak emeltek az énekük alatt szóló harmóniák szépségén, ugyanakkor megtiszteltetésnek is vehették a közös munkát Vangelis-sel. Akinek persze ugyancsak nagy örömére - s többnyire sikerére is - szolgált ez az együttműködés. Kit több esetben, kit csak egyetlen alkalomra sikerült megnyernie - többek között a katalán mezzoszopránt, Montserrat Caballe-t, az amerikai Mary Hopkins-t, a svéd Stína Nordenstam-ot, az angol Paul Young-ot és a brit fiúszopránt, Jeremy Budd-ot, aki a Pestis című film sírató-zsoltárát énekelte el a súlyos, nyomasztóan tragikus filmben.
Bevallom - nékem ez az egyik nagy kedvencem Vangelis darabjai közül. Zenei illusztrációként azonban most mégis a Rapszódia című albumról választottam egy görög húsvéti éneket, amellyel Mária imádkozik kereszthalált szenvedett fiához: "Ó, én édes kalászom, egyetlen tavaszom..." hangzik a visszatérő invokáció Iréne Papas csodálatos hangján. Ennek a dalnak rendkívüli szépsége egyszerűségében, visszafogottságában és gyönyörű diszítéseiben mutatkozik meg. Íme:
Papassal együtt készített két komplett albumukban (Odes; Rapszódia) visszanyúltak népük történelmének tragikus eseményeihez az egyes tételekben. Ezekben ott tükröződik a jellegzetes déltengeri görög lélek megannyi színe, ereje és rezdülése. Papas éneke elragadó, döbbenetes drámai erővel és karakterrel bír (nemhiába nagyszerű színésznő) jelentősen emeli e lemezek színvonalát. (Anthony Quinn - aki partnere volt Papasnak 1964-ben a Zorbában - így vélekedett a nagy színésznőről: "Szophoklész nagy író volt, aki alaposan ismerte az embert, a görögöket. Van azonban valami, amit Iréne Papas még nála is jobban ismer: ez pedig a görög lélek.")
Vangelis a következő évek alkotásainál - egy-egy dal feléneklésére - továbbra is szívesen kért fel más műfajokban már jeleskedő sztárokat. Nagyon is jól tudta, hogy kiket kell választania: egyéni és varázslatos hangszíneikkel valamennyien csak emeltek az énekük alatt szóló harmóniák szépségén, ugyanakkor megtiszteltetésnek is vehették a közös munkát Vangelis-sel. Akinek persze ugyancsak nagy örömére - s többnyire sikerére is - szolgált ez az együttműködés. Kit több esetben, kit csak egyetlen alkalomra sikerült megnyernie - többek között a katalán mezzoszopránt, Montserrat Caballe-t, az amerikai Mary Hopkins-t, a svéd Stína Nordenstam-ot, az angol Paul Young-ot és a brit fiúszopránt, Jeremy Budd-ot, aki a Pestis című film sírató-zsoltárát énekelte el a súlyos, nyomasztóan tragikus filmben.
Bevallom - nékem ez az egyik nagy kedvencem Vangelis darabjai közül. Zenei illusztrációként azonban most mégis a Rapszódia című albumról választottam egy görög húsvéti éneket, amellyel Mária imádkozik kereszthalált szenvedett fiához: "Ó, én édes kalászom, egyetlen tavaszom..." hangzik a visszatérő invokáció Iréne Papas csodálatos hangján. Ennek a dalnak rendkívüli szépsége egyszerűségében, visszafogottságában és gyönyörű diszítéseiben mutatkozik meg. Íme:
Áttekintve (és főként áthallgatva) Vangelis eddigi életművét - arra a megállapításra jutottam, hogy zenéjének van valami sajátos emelkedettsége. S ez bizony nagy érzelmi hatást gyakorol a hallgatóra - akármilyen témát is választ munkáinak. Jórészt elektromos árammal gerjesztett hangszerein megszólaló harmóniái nagyon gyakran ívelnek himnikus szárnyalásba. Szinte minden lemezén találhatunk ilyen módon építkező, lassan, következetesen felfelé emelkedő, majd a csúcsponton szélesen kibomló, szétáradó, kerek egész melódiákat. Amelyek patetikus hatásukban erősen emlékeztetnek engem Csajkovszkíj vagy Rachmaninov mennyeien szép dallamaira.
Csak néhány példát említenék ezekre a mesterien megkomponált melódiákra: a Direkt c. lemezéről a Himnusz az asszonyokhoz című tételt, ahol a görög mezzoszoprán Markella Hatziano működik közre; a Rapszódia című lemeznek lovasrohamot idéző zenéjét; Caballé duettalbumának a harci indulóját, továbbá a Nagy Sándor-film ének-, és zenekarral megerősített, a király gigantikus tetteit és nagyságát dicsőítő monumentális győzelmi fináléját.) Ezekben - de másutt is - lélegzetelállítóan széles dinamikai árnyalatokat alkalmaz, amelyektől nagy léptékkel mozog, életteli, széles áramlatokkal lélegzik ez a muzsika. Él és éltet, mint minden igazán nagy zene!
Vangelis minden esetben komplexításra törekszik amikor valamilyen témához nyúl és zenébe önti elképzeléseit. Akár az állatok élete, akár távoli, idegen tájak, népek, kontinensek, akár az emberek hétköznapi élete, a vallás, a hit, a béke vagy a háború, a világmindenség ügye vagy a fizika törvényei foglalkoztatják. Zenéjére mindig jellemző egyfajta hősies, görögös büszkeség és pátosz. Ez legegyértelműbben a 2001-es Mythodea című albumán érzékelhető leginkább. Nem véletlen, hogy éppen ezt a művét mutatta be az athéni Zeusz-templom előtt nyilvános szabadtéri koncerten - ami nála ugyancsak ritkaságnak számít.
Csak néhány példát említenék ezekre a mesterien megkomponált melódiákra: a Direkt c. lemezéről a Himnusz az asszonyokhoz című tételt, ahol a görög mezzoszoprán Markella Hatziano működik közre; a Rapszódia című lemeznek lovasrohamot idéző zenéjét; Caballé duettalbumának a harci indulóját, továbbá a Nagy Sándor-film ének-, és zenekarral megerősített, a király gigantikus tetteit és nagyságát dicsőítő monumentális győzelmi fináléját.) Ezekben - de másutt is - lélegzetelállítóan széles dinamikai árnyalatokat alkalmaz, amelyektől nagy léptékkel mozog, életteli, széles áramlatokkal lélegzik ez a muzsika. Él és éltet, mint minden igazán nagy zene!
Vangelis minden esetben komplexításra törekszik amikor valamilyen témához nyúl és zenébe önti elképzeléseit. Akár az állatok élete, akár távoli, idegen tájak, népek, kontinensek, akár az emberek hétköznapi élete, a vallás, a hit, a béke vagy a háború, a világmindenség ügye vagy a fizika törvényei foglalkoztatják. Zenéjére mindig jellemző egyfajta hősies, görögös büszkeség és pátosz. Ez legegyértelműbben a 2001-es Mythodea című albumán érzékelhető leginkább. Nem véletlen, hogy éppen ezt a művét mutatta be az athéni Zeusz-templom előtt nyilvános szabadtéri koncerten - ami nála ugyancsak ritkaságnak számít.
Itt aztán mindent "bedobtak" a nagy siker érdekében. Talán túl sokat is. Ókori kosztümökben pompázó nagylétszámú görög vegyes-kórus, a londoni Metropolitan zenekar, ütősök szekciója s a két világhírű szoprán: Kathleen Battle és Jessy Norman mellett természetesen maga a mester foglalt helyet a repülőgép műszerfalára emlékeztető hatalmas szintetizátor-pultjánál. Mint azt a tv-közvetítésen is láthattuk: a közönség lelkesedése óriási volt és a végén még a tűzijáték sem maradt el (természetesen görögtűzzel) bár véleményem szerint ez az opusz zeneileg nem tartozik a szerző legjobban sikerült művei közé.
Semmiképpen sem tudja "überelni" legnagyobb filmzenéit és a 70-es és 80-as évek legszebb albumait. A két énekesnő kétségtelenül nagyszerű hangi adottságokkal és előadói készséggel rendelkezik, de a szájukba adott Vangelis-dallamok itt kevésbé melodikusak, nem annyira fülbemászók, és kevesebb zenei invencióról árulkodnak, mint amit eddig e tehetséges szerző zenéjétől megszoktunk.
Itt inkább az egész produkció színpadiassága, patetikus hangvétele emelkedik ki és ragad bennünket magával, mint a dallamok, melódiák szépsége, kerek és kibontott szárnyalása, érzelmi ereje, ami ez esetben hiányzott. Az az érzésem - látva és hallva e produkciót a DVD felvételen - hogy a szándék és a fő cél itt az ókori görög kultúra magasrendűségének, a sajátos hellasi hazaszeretetnek a bemutatása, kiemelése volt a világ számára.
Itt inkább az egész produkció színpadiassága, patetikus hangvétele emelkedik ki és ragad bennünket magával, mint a dallamok, melódiák szépsége, kerek és kibontott szárnyalása, érzelmi ereje, ami ez esetben hiányzott. Az az érzésem - látva és hallva e produkciót a DVD felvételen - hogy a szándék és a fő cél itt az ókori görög kultúra magasrendűségének, a sajátos hellasi hazaszeretetnek a bemutatása, kiemelése volt a világ számára.
Egy olyan alapvető humánus érték felmutatása állt itt a középpontban, ami feltétlenül exportálható egy másik bolygóra is és örökségként továbbvihető. A 2001-es NASA irányította Mars-expedíció hivatalos zenéjének választott mű és előadás ezért inkább látványosságával, demonstratív erejével hatott rám, mint megkomponált zenéjével, ami tagadhatatlanul nem nélkülözi a vangelisi hangzást és tehetséget, de mégsem tekinthető - szerintem - a szerző legnagyobb művének.
A kiállásában méltóságteljes, hatalmas kórus is inkább dekorativításával, büszke komolyságával és hangözönével, mint művészi teljesítményével ragadott magával. Helyenként kissé teátrálisnak, öncélúnak, hogy nem mondjam: erőltetettnek tűnik talán emiatt az énekesnők előadása is. Akik - ellentétben a kórussal - messze nem görög nemzetiségűek, ám tehetségük felől kétséget nem hagynak bennünk.
A kiállásában méltóságteljes, hatalmas kórus is inkább dekorativításával, büszke komolyságával és hangözönével, mint művészi teljesítményével ragadott magával. Helyenként kissé teátrálisnak, öncélúnak, hogy nem mondjam: erőltetettnek tűnik talán emiatt az énekesnők előadása is. Akik - ellentétben a kórussal - messze nem görög nemzetiségűek, ám tehetségük felől kétséget nem hagynak bennünk.
Lehet, hogy tévedek, de tartom a véleményemet: ez a mű nem tartozik Vangelis legjobb alkotásai közé, nem sorolnám komponálási technikájának, hangszerelési talentumának és dallamformálásának csúcsteljesítményei közé. Írt ő ennél jobb zenéket és melódiákat előtte és utána is, és biztos vagyok benne: még ezután is fog. Ettől eltekintve Vangelis egész életműve an-blok lenyűgöző és egyedülálló. (Mert ugyan ki az a zeneszerző, aki csakis remekműveket alkotott, vagy alkot? Olyan nincs és nem is lesz soha.)
De mitől egyedülálló és egyéni Vangelis muzsikája? Elsősorban attól, hogy sokak számára bebizonyította: a szintetizátor egyáltalán nem hideg, száraz és szegényes hangzású instrumentum. Attól függ, hogy ki az, aki bánik vele, játszik rajta. Ha az ő kezében van - alkalmas gazdag hangzások, lélekemelő, hatásos zeneművek megszólaltatására. Kivált akkor, ha mellette egy sereg akusztikus hangszer vagy még az emberi hang, időnként kórus is megszólal.
De mitől egyedülálló és egyéni Vangelis muzsikája? Elsősorban attól, hogy sokak számára bebizonyította: a szintetizátor egyáltalán nem hideg, száraz és szegényes hangzású instrumentum. Attól függ, hogy ki az, aki bánik vele, játszik rajta. Ha az ő kezében van - alkalmas gazdag hangzások, lélekemelő, hatásos zeneművek megszólaltatására. Kivált akkor, ha mellette egy sereg akusztikus hangszer vagy még az emberi hang, időnként kórus is megszólal.
Bebizonyította továbbá, hogy a zenei alkotóművészet nem elsősorban hangszerek vagy műfajok kérdése, hanem az egyéniség, a talentum, a melodikus invenciók, a harmóniák, a ritmusok és tempók kombinációjának, vagyis a komponáló tehetségnek és az előadói erényeknek a meglététől függ. Ha ez így együtt van és szüntelenül fejlődik - akkor ennek eredményét, az előadó által létrejövő zenei varázslatot mi, hallgatók a legnagyobb csodálattal fogjuk élvezni - úgy, ahogyan az ő előadásában is.
Mint említettük - Vangelis nem szerette, ha bedobozolják, ha jelzőket aggatnak rá. "Csak akkor vállalok el filmzenét, ha abban fantáziát látok" - mondta egyszer. Még jó, hogy sokszor gondolta így - mi meg az ő zenéjében látunk fantáziát, ha filmről van szó, ha nem. (Egyébként, jó, ha tíz évente egyszer szólal meg nyilatkozat formájában, akkor is szűkszavúan, mert azt szereti, ha zenéje beszél helyette. Azt azonban egyik elejtett félmondatából tudhatjuk, hogy az alkohol, a kábítószer bármely formáját és válfaját határozottan elutasítja, és ő sem élne vele semmi pénzért sem. Megjegyzem: ez a józanság, tisztaság és következetesség zenéjéből is sugárzik.) Bebizonyította, hogy egy zeneszerzőt nem az tesz naggyá, hogy milyen műfajban és milyen témakörben ír zenét, hanem az, hogy az adott anyaggal mit tesz, s az adott témából mit hoz ki.
Mint említettük - Vangelis nem szerette, ha bedobozolják, ha jelzőket aggatnak rá. "Csak akkor vállalok el filmzenét, ha abban fantáziát látok" - mondta egyszer. Még jó, hogy sokszor gondolta így - mi meg az ő zenéjében látunk fantáziát, ha filmről van szó, ha nem. (Egyébként, jó, ha tíz évente egyszer szólal meg nyilatkozat formájában, akkor is szűkszavúan, mert azt szereti, ha zenéje beszél helyette. Azt azonban egyik elejtett félmondatából tudhatjuk, hogy az alkohol, a kábítószer bármely formáját és válfaját határozottan elutasítja, és ő sem élne vele semmi pénzért sem. Megjegyzem: ez a józanság, tisztaság és következetesség zenéjéből is sugárzik.) Bebizonyította, hogy egy zeneszerzőt nem az tesz naggyá, hogy milyen műfajban és milyen témakörben ír zenét, hanem az, hogy az adott anyaggal mit tesz, s az adott témából mit hoz ki.
A zseniális zeneszerző akármilyen alapanyaggal dolgozik - legyen az akár népzenei motívum, akár világzenei, akár saját agyából pattant ki - abból biztos, hogy nagy és szép mű lesz. S még valamit igazolt: azt, hogy egy komponista alkotása csakis egész életművén belül, a szerző életének és fejlődésének ismeretében értékelhető. Vangelis szívós alkotómunkájával és kísérletezőkedvével elérte azt, hogy műveiben az akusztikus hangszereket és az emberi hangot megfelelő arányban tudja alkalmazni, felhasználni a szintetikus hangokkal. Egyes darabjaiban az a meglepő, hogy sokszor már meg sem tudjuk különböztetni: mikor, hol melyiket halljuk. Az emberi hangot sokszor nem lehet megkülönböztetni a szintetizátor által gerjesztett hangtól. (A Mennyország és pokol című albumán pl. mintha egy kozák férfi-kórust hallanánk énekelni, holott ezt "csak" egy polifonikus szintetizátorral produkálja.)
S hogy mindezzel hatni tud képzeletünkre, érzelmeinkre s kitágítja látókörünket - azzal válik zenéje egyedülállóvá. Több szintetizátor felhasználásával egészen varázslatos hangzásokat tud kikeverni. Pl. van egy jellegzetes hangszíne, amit már a 70-es évek óta alkalmaz: mintha vibrafon és xilofon szólalna meg egyszerre de úgy, hogy az előző kissé tovább zeng, visszhangzik, mint a másik. Amikor egészen elhalkul, mintha vízcseppek hullanának le valahonnan olyan hatást kelt. (Ezt halljuk az "Eltűntnek nyilvánítva" c. filmben is.)
S hogy mindezzel hatni tud képzeletünkre, érzelmeinkre s kitágítja látókörünket - azzal válik zenéje egyedülállóvá. Több szintetizátor felhasználásával egészen varázslatos hangzásokat tud kikeverni. Pl. van egy jellegzetes hangszíne, amit már a 70-es évek óta alkalmaz: mintha vibrafon és xilofon szólalna meg egyszerre de úgy, hogy az előző kissé tovább zeng, visszhangzik, mint a másik. Amikor egészen elhalkul, mintha vízcseppek hullanának le valahonnan olyan hatást kelt. (Ezt halljuk az "Eltűntnek nyilvánítva" c. filmben is.)
Zenéjét figyelmesen hallgatva azonnal rájövünk, hogy mennyire járatos több kontinens, több nép és kultúra zenéjében, s így mindig ki tudja emelni azok legfőbb jellegzetességeit - akárcsak Csajkovszkíj a Diótörő szvitjének táncaiban. Valószínűleg nem sikerülhetett volna pl. a Kína vagy a Nagy Sándor-film zenéje ilyen stílusosan és magával ragadóan, ha nem tanulmányozza oly behatóan a keleti, a közelkeleti, az arab, a mezopotámiai vagy a zsidó nép zenéjét. "Munkásságom egy csatorna melyen át a zajos káoszból zene lesz." - mondta egyszer az újságíróknak. Hála Istennek, hogy valami begőzölt hülye eddig még nem találta fel, hogy ez visszafelé is működjön - így aztán csodálattal és nyugodt lélekkel tudjuk hallgatni Vangelis muzsikáját saját otthonunkban... S hogy a zene mellett még a festészetben is figyelemreméltót alkotott - az már csak hab a tortán.
*
Megjegyzés - Epilógus (?)
Lám, a megjósoltak bekövetkeztek. Amire e tanulmány tizedik bekezdésében utaltam - beigazolódott: Vangelis a 2011-es "Mythodea" albumánál valóban alkotott magasabb szintű, zenei-művészi tehetségét jobban kiaknázó muzsikát. Amit természetesen akkor még nem hallhattam, amikor e fenti sorokat írtam, 2014 elején. A "ROSETTA" című legfrissebb album - mely szerzőjének ismét a világűr, a csillagászat, az Univerzum iránti érdeklődését bizonyítja - 2016. szeptemberében jelent meg. Pontosan akkor, amikor az e néven már évek óta keringő űrszonda - üstökösére zuhanva - éppen befejezte küldetését.
A kompozíciót az ESA (Európai Űrügynökség) 2004 és 2016 közötti expedíciója ihlette. Ennek során - az emberiség történetében először - a Rosettáról leszállóegységet vezéreltek az üstökös felszínére. Bizonyára a görög félisten is úgy gondolta, hogy ez a dallamosan hangzó olaszos elnevezés fölöttébb alkalmas lesz albumának, újabb zenei alkotásának címéül. Ahogyan a középkori templomok rózsaablakai (rosettái) beengedik Isten áldott napsugarát a templom sötét belső terébe - úgy nyitnak és vágnak az emberiség tudományos kísérletei, próbálkozásai újabb és újabb rózsaablakokat a világűr kikémlelése céljából. S teszik mindezt azért, hogy friss és meglepő információkkal, felfedezéssel gazdagodhassunk. Ezért nem véletlen, hogy a 12 éven át keringő és tudományos feladatokat ellátó égi jármű éppen a Rosetta nevet kapta.
Ahogyan a templom rózsaablakai betekintést engednek az éltető napsugaraknak - úgy képeznek egy-egy ablakot, biztosítanak kitekintést a világűrbe a tudományos kísérletek. A Rosetta űrszonda is egy ilyen újabb "ablak", mely az ismeretlen, felfedezésre váró térbe világít be: egy újabb lehetőség az emberiség látókörének kiterjesztésére, tudásának mélyítésére és szélesítésére. Vangelis ezt a kitekintést, az újabb és újabb csodák felfedezését, a sokak számára kietlennek, hidegnek, szürkének és élettelennek tűnő világűr elénk táruló lenyűgöző szépségét igyekszik kifejezni hihetetlenül gazdag, változatos, színes harmóniái özönével.
Amiként a "Szavanna operája" című albumán a pusztaságnak, a mezőnek, az "Oceanic" című lemezén a gigantikus óceánnak a sajátos hangjait és atmoszféráját, úgy a "Rosetta" című legújabb opuszában a világűr sokat sejtető, izgalmas és mindennél varázslatosabb légkörét, végtelen és lenyűgöző méreteit, egyedülálló hangulatát és akusztikáját önti zenei hangokba. Mondanivalóját ezúttal teljesen és kizárólagosan a hangszerekre, zörejekre, effektekre bízza, emberi hangot most nem hív segítségül. Viszont egészen lélegzetelállító hangzásokat képes elérni elektromos és akusztikus instrumentumainak arzenáljával, azok szépen hangzó kórusával. Melódiáit, szárnyaló harmóniáit, zenéjének ritmusát és dinamikáját a tőle elvárható következetességgel és stílusa megtartásával építi fel.
Kompozíciójának egyes részleteit jól elkülöníthető zenei karakterekkel rajzolja meg. Találkozhatunk itt csillaghullással, szétáradó napsugárral, idő és tér végtelenségének zenei kifejezésével, felszabadult táncot járó űrhajóval, elégiával. Naná, hogy ezt az utóbbi formát (mint gyászdalt) választja a komponista a szonda meteorra zuhanásának zenei megjelenítésére, hiszen először a görög kultúra használta e műfajt a költészetben. Itt is a benyomások visszaidézését, az emlékezést szolgálja ez a szépen megformált zenei tétel. S a kesernyés, szomorú hangulat még azért is indokolt, mert - mint tudjuk - a leszállóegység sem működött úgy, ahogyan azt az irányítói szerették volna, s maga a szonda is végül rázuhant a meteorra. Igaz, hogy addig viszont éveken át küldte felbecsülhetetlen adatait, információit a Földre.
A mű utolsó tétele, végső hangjai tehát nem zárulnak pesszimizmussal, sőt továbbra is az űrre, mint a jövő megoldásának kulcsára irányítják tekintetünket, illetve fülünket. A csilingelő, monoton ütemekkel felénk kacsintó, semlegesen lebegő hangjaival ismét elénk tárt kozmosz nem harmóniát, nem földi értelemben vett szépséget, megnyugvást vagy elégedettséget, hanem számunkra az egyetlen realítást, potenciális lehetőséget kínálja továbbra is. Jövőnk továbbgondolásának, megteremtésének lehetőségét és annak útjait. Így aztán most is hatással van képzeletünkre, gondolkodásunkra és nem utolsó sorban érzelmeinkre Vangelis 13 tételből álló élvezetes zenei kompozíciója. Mondhatnánk azt is: ahogyan tőle ezt eddig már megszoktuk. Ismét rendet teremt a káoszban, művészetet hoz létre - ezúttal az univerzum hangjaiból.
"A mitológia, a tudomány és az űrkutatás olyan témák, amelyek kora gyermekkorom óta mindig is lenyűgöztek. És ezek valahogy mindig kapcsolatban álltak a zenémmel, amelyeket írtam."-nyilatkozta egyszer.. "
Ez az újabb szép és igényes album zeneileg is alátámassza és igazolja Vangelis szavait. Most sem okoz meglepetést azzal, hogy egységes, átgondolt kompozícióval jelentkezik. Többtételes művében - hasonlóan az eddigiekhez - egy központi téma (jelen esetben a Rosetta-űrszonda mozgását, lebegését, keringését, a leszállóegysége landolását zeneileg megfogalmazó motívum) visszatérése, variálása jelentkezik a mű meghatározott pontjain.
A komponista a bolygókat, így a Földünket is körülölelő világűr levegőjének, hangjainak, vonzásának, energiáinak zenei ábrázolásával, annak láttató erejével ismételten felgyújtja hallgatói képzeletét. S efölött még intellektusunkra is nagy hatást gyakorol. Érzésem és meghallásom szerint Vangelis itt eljutott a lényegig. Az emberiséget foglalkoztató legnagyobb probléma, a végső kérdés zenei summázatáig: hol van, illetve hol lesz az élővilág (így az emberiség) jövőjének kulcsa? Persze erre a fontos kérdésre is zenéjével adja meg a választ: természetesen a világűr, az univerzum, a világegyetem titkainak további felkutatásában és felfedezésében, annak megértésében rejtőzik ez a kulcs. "Ha megértjük a végtelen Univerzum titkait - akkor fogjuk megérteni igazán Isten gondolkodását." - mondotta Stephen Hawking.
Azáltal, hogy Vangelis a Rosetta című kompozíciójának zárótételében fülünkben a végtelen kozmosz egyhangú lebegésével búcsúzik el tőlünk - azt sugallja számunkra: valóban itt, a világűrben találhatjuk meg mindenre a magyarázatot. Ha az ember megérti és felfogja, hogy Isten, a Teremtő maga a létezés, az élet energiája s ezzel tartja össze a világot - akkor közelebb jutunk a magunk nagy problémáinak a megoldásához is.
S hogy ehhez már régóta a világűrben keressük a sikeres megoldás útjait és lehetőségeit - azt igazolja, hogy helyes irányban haladunk. A kozmosz teljes feltérképezése ugyanis hozzávezet bennünket az egész nagy Univerzum lényegének és működésének megértéséhez. Ahhoz azonban, hogy mindezt megértsük, s aztán a megértetteket alkalmazni is tudjuk földi gyakorlatunkban - feltétlenül hinnünk kell Isten mindenhatóságában, mindenütt, és mindenben jelenlévő szeretetében, odaadásában és segítésében. S ha segítségében, támogatásában, feltételek nélküli szeretetében hiszünk - akkor együtt is tudunk Véle működni az élet megmentése, fennmaradása érdekében. Hogy élni akarjunk, élni tudjunk eme isteni energiával - az jövőbeli létünk fennmaradásának egyik fontos feltétele. Épp ezért hinnünk kell ennek erejében, fontosságában és jelentőségében.
E hit és együttműködés nélkül soha nem tudjuk elérni álmainkat, megvalósítani önmagunkat, a jövőben is biztosítani a földi élővilág további fennmaradását. Csak lelkünk erejével és tisztaságával érhetjük el, hogy szellemünk és testünk is ép és működőképes legyen. Hogy mindegyikük egymást segítve, egymással együttműködve, harmonikusan munkálkodjon a nagy, közös ügy érdekében - valamennyiünk számára, valamennyiünk érdekében. Ahogyan az isteni lelkület tartja totálisan egészben, létezésben a fizikai valóságot - úgy az élőlények lelkei (amelyek az isteni lélek részei) tartják egyben és létezésben azok testét is.
Így vagyunk, mi, valamennyien - lelkünkkel, szellemünkkel és testünkkel együtt - az örök és végtelen Univerzum apró, de nem jelentéktelen, nélkülözhetetlen és fontos részei, gondolkodó, cselekvő lényei és mozgatói. Ezért fontos, hogy minden egyes tudományos kísérlettel, művészetünkkel, kultúránkkal mindig közelebb és közelebb kerüljünk a nagy Univerzum titkainak, így Istennek és gondolkodásának a megértéséhez. A lélek szavára odafigyelve, annak intencióira hallgatva előbb-utóbb eredményre fogunk jutni minden földi és égi problémánk megfejtésében és megoldásban. És ehhez hozzájárul a hiten kívül a tudománynak, s nem utolsó sorban a művészeteknek a léte, működése, erejének, lehetőségeinek felhasználása is. S így természetesen hozzájárul, mindebben segít bennünket Vangelis-nek ez az új albuma is, amely efféle gondolatokkal, hittel és érzelmekkel gazdagít bennünket.
(2016. december 18.)
Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok,irodalom stb:
Vangelis: Rosetta - 2016. szeptemberében megjelent zenei album, CD.
Donald Walsh: Beszélgetések Istennel (ford.
Lám, a megjósoltak bekövetkeztek. Amire e tanulmány tizedik bekezdésében utaltam - beigazolódott: Vangelis a 2011-es "Mythodea" albumánál valóban alkotott magasabb szintű, zenei-művészi tehetségét jobban kiaknázó muzsikát. Amit természetesen akkor még nem hallhattam, amikor e fenti sorokat írtam, 2014 elején. A "ROSETTA" című legfrissebb album - mely szerzőjének ismét a világűr, a csillagászat, az Univerzum iránti érdeklődését bizonyítja - 2016. szeptemberében jelent meg. Pontosan akkor, amikor az e néven már évek óta keringő űrszonda - üstökösére zuhanva - éppen befejezte küldetését.
A kompozíciót az ESA (Európai Űrügynökség) 2004 és 2016 közötti expedíciója ihlette. Ennek során - az emberiség történetében először - a Rosettáról leszállóegységet vezéreltek az üstökös felszínére. Bizonyára a görög félisten is úgy gondolta, hogy ez a dallamosan hangzó olaszos elnevezés fölöttébb alkalmas lesz albumának, újabb zenei alkotásának címéül. Ahogyan a középkori templomok rózsaablakai (rosettái) beengedik Isten áldott napsugarát a templom sötét belső terébe - úgy nyitnak és vágnak az emberiség tudományos kísérletei, próbálkozásai újabb és újabb rózsaablakokat a világűr kikémlelése céljából. S teszik mindezt azért, hogy friss és meglepő információkkal, felfedezéssel gazdagodhassunk. Ezért nem véletlen, hogy a 12 éven át keringő és tudományos feladatokat ellátó égi jármű éppen a Rosetta nevet kapta.
Ahogyan a templom rózsaablakai betekintést engednek az éltető napsugaraknak - úgy képeznek egy-egy ablakot, biztosítanak kitekintést a világűrbe a tudományos kísérletek. A Rosetta űrszonda is egy ilyen újabb "ablak", mely az ismeretlen, felfedezésre váró térbe világít be: egy újabb lehetőség az emberiség látókörének kiterjesztésére, tudásának mélyítésére és szélesítésére. Vangelis ezt a kitekintést, az újabb és újabb csodák felfedezését, a sokak számára kietlennek, hidegnek, szürkének és élettelennek tűnő világűr elénk táruló lenyűgöző szépségét igyekszik kifejezni hihetetlenül gazdag, változatos, színes harmóniái özönével.
Amiként a "Szavanna operája" című albumán a pusztaságnak, a mezőnek, az "Oceanic" című lemezén a gigantikus óceánnak a sajátos hangjait és atmoszféráját, úgy a "Rosetta" című legújabb opuszában a világűr sokat sejtető, izgalmas és mindennél varázslatosabb légkörét, végtelen és lenyűgöző méreteit, egyedülálló hangulatát és akusztikáját önti zenei hangokba. Mondanivalóját ezúttal teljesen és kizárólagosan a hangszerekre, zörejekre, effektekre bízza, emberi hangot most nem hív segítségül. Viszont egészen lélegzetelállító hangzásokat képes elérni elektromos és akusztikus instrumentumainak arzenáljával, azok szépen hangzó kórusával. Melódiáit, szárnyaló harmóniáit, zenéjének ritmusát és dinamikáját a tőle elvárható következetességgel és stílusa megtartásával építi fel.
Kompozíciójának egyes részleteit jól elkülöníthető zenei karakterekkel rajzolja meg. Találkozhatunk itt csillaghullással, szétáradó napsugárral, idő és tér végtelenségének zenei kifejezésével, felszabadult táncot járó űrhajóval, elégiával. Naná, hogy ezt az utóbbi formát (mint gyászdalt) választja a komponista a szonda meteorra zuhanásának zenei megjelenítésére, hiszen először a görög kultúra használta e műfajt a költészetben. Itt is a benyomások visszaidézését, az emlékezést szolgálja ez a szépen megformált zenei tétel. S a kesernyés, szomorú hangulat még azért is indokolt, mert - mint tudjuk - a leszállóegység sem működött úgy, ahogyan azt az irányítói szerették volna, s maga a szonda is végül rázuhant a meteorra. Igaz, hogy addig viszont éveken át küldte felbecsülhetetlen adatait, információit a Földre.
A mű utolsó tétele, végső hangjai tehát nem zárulnak pesszimizmussal, sőt továbbra is az űrre, mint a jövő megoldásának kulcsára irányítják tekintetünket, illetve fülünket. A csilingelő, monoton ütemekkel felénk kacsintó, semlegesen lebegő hangjaival ismét elénk tárt kozmosz nem harmóniát, nem földi értelemben vett szépséget, megnyugvást vagy elégedettséget, hanem számunkra az egyetlen realítást, potenciális lehetőséget kínálja továbbra is. Jövőnk továbbgondolásának, megteremtésének lehetőségét és annak útjait. Így aztán most is hatással van képzeletünkre, gondolkodásunkra és nem utolsó sorban érzelmeinkre Vangelis 13 tételből álló élvezetes zenei kompozíciója. Mondhatnánk azt is: ahogyan tőle ezt eddig már megszoktuk. Ismét rendet teremt a káoszban, művészetet hoz létre - ezúttal az univerzum hangjaiból.
"A mitológia, a tudomány és az űrkutatás olyan témák, amelyek kora gyermekkorom óta mindig is lenyűgöztek. És ezek valahogy mindig kapcsolatban álltak a zenémmel, amelyeket írtam."-nyilatkozta egyszer.. "
Ez az újabb szép és igényes album zeneileg is alátámassza és igazolja Vangelis szavait. Most sem okoz meglepetést azzal, hogy egységes, átgondolt kompozícióval jelentkezik. Többtételes művében - hasonlóan az eddigiekhez - egy központi téma (jelen esetben a Rosetta-űrszonda mozgását, lebegését, keringését, a leszállóegysége landolását zeneileg megfogalmazó motívum) visszatérése, variálása jelentkezik a mű meghatározott pontjain.
A komponista a bolygókat, így a Földünket is körülölelő világűr levegőjének, hangjainak, vonzásának, energiáinak zenei ábrázolásával, annak láttató erejével ismételten felgyújtja hallgatói képzeletét. S efölött még intellektusunkra is nagy hatást gyakorol. Érzésem és meghallásom szerint Vangelis itt eljutott a lényegig. Az emberiséget foglalkoztató legnagyobb probléma, a végső kérdés zenei summázatáig: hol van, illetve hol lesz az élővilág (így az emberiség) jövőjének kulcsa? Persze erre a fontos kérdésre is zenéjével adja meg a választ: természetesen a világűr, az univerzum, a világegyetem titkainak további felkutatásában és felfedezésében, annak megértésében rejtőzik ez a kulcs. "Ha megértjük a végtelen Univerzum titkait - akkor fogjuk megérteni igazán Isten gondolkodását." - mondotta Stephen Hawking.
Azáltal, hogy Vangelis a Rosetta című kompozíciójának zárótételében fülünkben a végtelen kozmosz egyhangú lebegésével búcsúzik el tőlünk - azt sugallja számunkra: valóban itt, a világűrben találhatjuk meg mindenre a magyarázatot. Ha az ember megérti és felfogja, hogy Isten, a Teremtő maga a létezés, az élet energiája s ezzel tartja össze a világot - akkor közelebb jutunk a magunk nagy problémáinak a megoldásához is.
S hogy ehhez már régóta a világűrben keressük a sikeres megoldás útjait és lehetőségeit - azt igazolja, hogy helyes irányban haladunk. A kozmosz teljes feltérképezése ugyanis hozzávezet bennünket az egész nagy Univerzum lényegének és működésének megértéséhez. Ahhoz azonban, hogy mindezt megértsük, s aztán a megértetteket alkalmazni is tudjuk földi gyakorlatunkban - feltétlenül hinnünk kell Isten mindenhatóságában, mindenütt, és mindenben jelenlévő szeretetében, odaadásában és segítésében. S ha segítségében, támogatásában, feltételek nélküli szeretetében hiszünk - akkor együtt is tudunk Véle működni az élet megmentése, fennmaradása érdekében. Hogy élni akarjunk, élni tudjunk eme isteni energiával - az jövőbeli létünk fennmaradásának egyik fontos feltétele. Épp ezért hinnünk kell ennek erejében, fontosságában és jelentőségében.
E hit és együttműködés nélkül soha nem tudjuk elérni álmainkat, megvalósítani önmagunkat, a jövőben is biztosítani a földi élővilág további fennmaradását. Csak lelkünk erejével és tisztaságával érhetjük el, hogy szellemünk és testünk is ép és működőképes legyen. Hogy mindegyikük egymást segítve, egymással együttműködve, harmonikusan munkálkodjon a nagy, közös ügy érdekében - valamennyiünk számára, valamennyiünk érdekében. Ahogyan az isteni lelkület tartja totálisan egészben, létezésben a fizikai valóságot - úgy az élőlények lelkei (amelyek az isteni lélek részei) tartják egyben és létezésben azok testét is.
Így vagyunk, mi, valamennyien - lelkünkkel, szellemünkkel és testünkkel együtt - az örök és végtelen Univerzum apró, de nem jelentéktelen, nélkülözhetetlen és fontos részei, gondolkodó, cselekvő lényei és mozgatói. Ezért fontos, hogy minden egyes tudományos kísérlettel, művészetünkkel, kultúránkkal mindig közelebb és közelebb kerüljünk a nagy Univerzum titkainak, így Istennek és gondolkodásának a megértéséhez. A lélek szavára odafigyelve, annak intencióira hallgatva előbb-utóbb eredményre fogunk jutni minden földi és égi problémánk megfejtésében és megoldásban. És ehhez hozzájárul a hiten kívül a tudománynak, s nem utolsó sorban a művészeteknek a léte, működése, erejének, lehetőségeinek felhasználása is. S így természetesen hozzájárul, mindebben segít bennünket Vangelis-nek ez az új albuma is, amely efféle gondolatokkal, hittel és érzelmekkel gazdagít bennünket.
(2016. december 18.)
Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok,irodalom stb:
Vangelis: Rosetta - 2016. szeptemberében megjelent zenei album, CD.
Donald Walsh: Beszélgetések Istennel (ford.
