HÁROM "HÍRES" ÁLLAT ÖSSZEHASONLÍTÁSA

            



 

 

 

 

 

 "Az  ember  könnyen  sírva  fakadhat, ha engedte magát megszelidíteni."
                                                                                                 /Antoine de Saint-Exupéry/  

 

 

  

 

 

ELŐHANG  -  KÉRDÉSEKKEL 

 

 

                      

ajon az állatok közelsége mennyire tudja megváltoztatni  az emberek  külső és belső életét? Mennyire képesek módosítani gazdáik életvitelét, megszabni napirendjüket, ha huzamos ideig együtt élnek velük? Milyen mértékben befolyásolják (javítják vagy rontják) otthon tartott házi állataink a családok költségvetését,  anyagi, erkölcsi helyzetét, mentális viszonyait? Milyen hatással vannak a családtagok egészségi állapotára, idegrendszerére, biztonságérzetére, testi-lelki állapotára? Hogyan járulnak hozzá ahhoz, hogy derűsebb, hangulatosabb, harmonikusabb legyen minden egyes napunk?  És hogyan viseljük mi, szerető gazdáik az ő esetleges elvesztésüket, amikor ráébredünk arra, hogy örökre meg kell válnunk kedves társaságuktól? 

 

 

Van-e különbség lelki fájdalmunk mértékében, intenzításában akkor, ha egy véletlen baleset vagy netán  egy gyógyíthatatlan betegség ragadta el tőlünk szeretett cicánkat? Van-e különbség, ha egy heblencs, könnyelmű, gyorshajtó autóvezető  gázolta halálra ártatlan kiskutyánkat, vagy ha végelgyengülésben szenvedő állatunkat muszáj volt elaltatni az állatorvos beavatkozásával? Milyen  lélekemelő vagy elszomorító, pozitív vagy negatív, örömteli vagy bánatos élményeket tudnak szerezni nékünk kis  kedvenceink nap mint nap? (Még ha tudattalanul is, kis ösztönéletüket, védelemre szorult gyámoltalanságukat végleg reánk "bízva".) 

 

 

És még egy kérdés a sor végén: vajon részleges négy fal közé "zárásukkal", ivartalanításukkal, komfortosabb életkörülményeik, táplálkozásuk biztosításával, betegségeik megelőzésével és gyógykezelésükkel, gondozásukkal, irántuk tanúsított, óvó szeretetünkkel ellensúlyozzuk-e mindazt, amit szabadságukból elvonunk tőlük?

 

Eddigi tapasztalataim alapján sietek rögtön kijelenteni: igen, ellensúlyozzuk! Sőt, többet nyújtunk számukra annál, mint amit a szabadtéri, utcai, ligeti, mezei, erdei kóbor, kószáló és kilátástalan életmód vagy a rácsokkal elzárt menhely tudna nékik biztosítani életük fenntartásához. S mindjárt az elején szeretném leszögezni: aki mindezt végig gondolja, mielőtt állatot vállalna - az még nem követ el hibát! 

 

Ám amikor valaki mérlegelni kezd - különösen anyagi szempontból: mennyire éri meg neki az állat otthoni tartása - az legjobb, ha nem vállalkozik arra, hogy macskát, vagy kutyát neveljen, gondozzon! Nem beszélve azokról, akik direkt arra aspirálva döntenek az állattartás mellett, hogy azokat pároztassák, majd kicsinyeiket pénzért továbbadják - néhány hét után. Az ilyen emberekre bátran ki merem jelenteni: nem szeretik az állatokat! 

 

Az efféle embereket ugyanis csakis a haszonszerzés hajtja, s az ilyen aljas, számító cselekedettel mások lelkivilágát ugyanúgy felborzolják, mint ahogyan még tovább rontják a sajátjukét. Annak az állattartásnak, amit ilyen indítékok, célok vezérelnek - semmi köze a szeretethez. Még akkor sem, ha tettüket azzal próbálják indokolni, hogy szegénységük miatt tesznek így. Nem látják át ugyanis, hogy ezzel nem csökkentik a szegénységüket, hanem inkább növelik. A lelki szegénység ugyanis - amit ezáltal fokoznak magukban - erősen meghatározza mentális egészségi állapotukat is, ami aztán még tovább ront helyzetükön. 


Soha nem szabad elfelejtenünk azt a bizonyos intelmet, amit a róka mond a kis hercegnek a jól ismert Saint-Exupéry történetben: "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelidítettél." A gondozásunkra áhítozó szerencsétlen kis állatok nagyon hálásak azoknak, akik ezt szem előtt tartják, de csakis azoknak! Lelkiviláguk természetesen nékik is van - ezért szeretetért szeretetet adnak. 

 

Az évszázadok alatt civilizálódott házimacska vagy háziasított (gazdásított) kutya legtöbbje ma már elpusztulna kölyökkorában, ha szabad útjára bocsájtanánk, hiszen e fajok életmódja már olyannyira megváltozott, hogy nem tudna alkalmazkodni a számára ma már elviselhetetlen környezethez. (Holott őseinek meg éppen ez a környezet volt természetes...) 

 

Minderről bizonyára részletesen és színesen be tudnának számolni ők maguk is, ha képesek lennének beszélni vagy írni. A mi házikedvenceink:  MUCUR, ROJTIKA  -  a két macska, valamint PEREC, a kiskutya. Ők már huzamosabb ideje mindhárman egy fedél alatt töltik állati jó napjaikat második emeleti lakásunkban - vélünk és egymással  békés egymás mellett élésben. S ha ők az ismert okokból  nem tudják erről a közvéleményt tájékoztatni - majd szerény képességeimmel megteszem helyettük jómagam, aki a vélük való együttélésről sok-sok tapasztalattal és gazdag élmény-anyaggal rendelkezem. 

   

 

ÍME,  A  HÁROM  "HÍRESSÉG"

 

MUCUR - de méltán nevezhetném MUCÚR-nak is - az idén immár tizenötödik életévébe lépett herélt kandúr. Idős koránál fogva minden hónap közepén méltatlankodva nyávogja meg a postást, aki nékünk hozza a nyugdíjat - néki viszont nem - holott emberi számításokat figyelembe véve ő már ezt az életkort "hivatalosan" is átlépte, hiszen emberi léptékkel mérve már hetvenen is túl jár. Az lehet, hogy a szó jogi és szociális értelmében nem vették nyugdíjas státuszba, de hogy  nyugállományban van, az biztos, hiszen legrosszabb esetben is a nap felét is átalussza. 

 

Sőt előfordul egy-egy jobb napon - amikor kevesebb zaj, kiabálás, probléma szűrődik be meghitt otthonunkba - akkor a nap 24 órájából akár  15-20-at is. Vagy egyszerűen csak szunnyad a legkülönbözőbb fekvő helyzetekben, legtöbbször a jobb oldalán. Sietek kimondani: ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy jobboldali beállítódású lenne, s mivel a bal oldalán nem igen szeret feküdni - így arra sem húz. Egyszerűen és nyíltan kijelentve: politikai értelemben semleges. 

 

Ám mozgásában, viselkedésében, s teljes életvezetésében a legmesszebbmenőkig optimista szemlélet jellemzi. Teljesen hidegen hagyja a tv-ből (már amikor előtte fekszik) feléje áradó szennyáradat, negatív közéleti-, és politikai infantilizmus és dilettantizmus, a képernyőn naponta látható és tapasztalható, de rafinált és nehezen bizonyítható erkölcstelenség, csalás és hazugságlavina, továbbá a lakásba kerülő orvosi vizsgálatok összehasonlító leletei, laboreredményei, s a posta útján rendszeresen érkező csekkek, bankszámlák stb. megállíthatatlan folyamata.

  

Ugyanígy van ezzel ROJTIKA, a csaknem fele ennyi életkort megélt leánycicánk is, akinek szintén volt már műtétje. Az állatorvos bácsi azonban nála ezt a kényes beavatkozást már akkor abszolválta, miután már sikerült világra hoznia négy kölykét. Nagyobbik lányunk - aki mindkét cicánál (sőt azóta már egy saját lakásába fogadott harmadiknál is) szeretetből kitűnőre vizsgázott. Természetesen igazi állatbarát-családoknál helyezte el ROJTI kölykeit. Mint ahogy korábban ezt MUCURRAL is tette, amikor reánk bízta, s mi mindenféle hivatalos ceremónia, papír és kezes nélkül örökbe fogadtuk.  

 

 

PEREC kutyust pedig - nem kevésbé állatszerető kisebbik leányunk - hozta el a fóti kutyatenyésztő gazda egyik almából nyolc hetes korában budapesti lakásába. Onnan került a Dunántúl szélfútta és esőáztatta barokk kisvárosába, Pápára a két cica-albérlő baráti társaságába, akik kezdetben idegenkedve, később beletörődve, majd szeretettel fogadták. S PEREC is szép lassan megértette, hogy lehetősége ugyan van arra, hogy megkergesse őket, de tudomásul kell vennie a jogszabályt: albérlőt nem lehet kitenni! S hogy hogyan is történt annak idején az ő kiválasztása? 

 

Úgy, hogy a tenyésztő-szakember két kiskutyát tett le a lányom elé, s az egyikük azonnal odasomfordált hozzá: "Teveled akarok menni!"- nézett fel rá esdeklően. Így aztán persze, hogy őt választotta, ha már ő választott. (Ebből is világosan kiderül, hogy mindig a nők választanak.) Nem számít állandó pápai lakosnak, hiszen csak akkor tartózkodik nálunk, amikor gazdiját hosszabb külföldi szerződés szólítja külföldre s olyan messzire (főként pedig hajóra) nem viheti magával. E röpke, vázlatos, előzetes bemutatás után kezdjük a három házi kedvencünk részletes összehasonlítását a korelnökkel, akit "MUCURMANCS" néven anyakönyveztek. Lásd az alábbi fotót:

  

S hogy pontosan melyik napon is született? Ezt a szelektív történelmi emlékezet jótékonyan megnyilvánuló és konkrétan macskákra érvényes speciális formája nem tudja számunkra felidézni. Úgyhogy summázva ennyit mondhatunk: 1999. április közepén, tőlünk a negyedik utcában, egy családi ház udvari hordójában hozta világra jó édesanyja, akinek személyazonosságát azóta sem sikerült kideríteni. De még az apjáét sem. Külvárosi  street-cocktail a fajtája, szürke-fekete csíkos volt már kezdetektől fogva, amikor három hetesen télikabátja jobb zsebében hazahozta nagyobbik leányunk a nyugati városrészben húzódó Szegfű utcából.

 

  

"Ezüstszínű feketecirmos" - virít büszkén az oltási könyvecskéje belső lapján. Ekkor még húsz centis sem volt, ma csak a farka ennél több. Együtt az egész testhossza összesen 85 cm - aki nem hiszi, járjon utána! Szépen virító zöldessárga, ártatlan szemei, sötét orra és tekintélyes bajusz-szálai (a leghosszabb 10 cm) stílusosan illenek fekete csíkokkal szabdalt macskaarcába, a homlokán lévő négy kis fekete csík érdekes módon mintha egy M betűt formázna...Nagy busa feje lefelé széles, izmos tokában és erős nyakban folytatódik. 

   

Egyik évben a Blikk napilapban megjelent egy foto az ország legnagyobb macskájáról, mire büszkén levelet írtam a szerkesztőnek:"Ez is valami? Jöjjenek ide és mérjék meg a miénket!" Nagy kiváncsisággal és burjánzó érdeklődéssel néhány nap múlva ide is utazott egy fotoriporter a lap szerkesztőségéből és lefényképezte. Mégpedig úgy, hogy egy méter rúdat tartottunk függőlegesen, s mellette ágaskodott a cica, aki simán kaparászta a rúd legvégét: tehát bőven megvolt nyújtózkodva 1m (azaz 100 cm.) 

 

A felvételek azonban a magyar sajtó kilátástalan, kusza és kiismerhetetlen viszonyai miatt a mai napig sem jelentek meg a lapban. Úgy látszik a sajtó munkatársai a kaparós macskáknál több bevételt reméltek a kaparós játékoktól - bár ez a mi MUCURUNKAT egyáltalán nem izgatta. Ő ugyanúgy élte tovább megszokott mindennapjait eme ingyenreklám nélkül is, a kölcsönös szeretetünket ez a sajnálatos csalódás jottányit sem befolyásolta. 

  

Egyébként pontos életkora meghatározhatatlanságából akár még hiúsági kérdést is kreálhatna, ha nőnemű lenne. De olyannyira letagadhatatlanul kandúr, hogy rendre megvan benne minden férfiúi jellemvonás. A már említett lustasága és falánksága ami arra készteti, hogy fajtársa ROJTI elől vagy "ősi ellenségétől", a kutyustól is elorozza (magyarul megegye) a nem éppen olcsón beszerzett tápjukat, amit ők ott hagynak a tányérukon. Sőt, reggelenként puhán sompolyogva, sejtelmesen oldalogva az asztalhoz törleszkedik, s ott májkrémet (kiemelt kedvenc csemegéje) könnyű (nem téli) szalámit és mackósajtot kunyerál, sőt követel ki magának. 

 

S hogy a mackósajtot mi okból szereti - fogalmunk sincs, hiszen a mackó még távolról sem tekinthető rokonának. Vízigényét legtöbbször a fürdőkád csapjánál igyekszik kielégíteni, akárcsak a másik cicánk. Aki viszont nem a csap alá hajolva, hanem a kád lefolyójának kerek nyílásánál lefetyeli a lecsurgó vizet. Addig persze a gazdinak ott kell állnia készenlétben, hogy a csapot idejében elzárja, mert azt aztán nem szokták megtenni.

 

S ha mi meg elfeledkezünk róla akkor bizony elfolyik a víz, és erősen négyjegyű számmal lejegyzett végösszeg lesz a vízdíjszámlán. Ami azt illeti, MUCUR ugyan elérné a csapot,  de azért  mégsem rendelkezik akkora macskaügyességgel, hogy ezt is meg tudná tenni, mint amilyen könnyedén felszökik a kád szélére. 

 

Amit viszont ROJTI csak a második, harmadik próbálkozásra, nekirugaszkodásra képes kínkeservesen végrehajtani. A kád pereme ugyan csak 55 cm magasan van, de MUCUR győzi még a 80 cm-t (!) is. (Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy magasságának négyszeresére ugrik fel; ez arányában annyi, mintha egy 180 cm-s testmagassággal bíró, álló helyzetű ember hirtelen 7 méteres magasságba ugrana fel a földtől.)  A konyhaasztalra pl. simán felugrik, ami éppen 80 cm-re van a járólaptól. 

 

Ráadásul oly óvatos, hogy sosem ver le, nem tör össze egyetlen üvegpoharat sem. Az asztallaptól aztán mindössze már csak 80 cm-re van a fölötte húzódó ablakpárkány, amit akkor szokott megkísérelni, ha jó idő esetén nyitva van az ablak. Ekkor ugyanis szélesebb és biztonságosabb felület áll rendelkezésére a megkapaszkodáshoz, s ilyenkor huss! már fenn is terem! Tehát summa summárum - ez esetben - 160 cm magasságig jut el szeretett cirmosunk, bámészkodásra szomjas kíváncsiságától hajtva.

 

Atlétikai képességei ellenére hármójuk közül mégis ő a legfélénkebb: idegenek elől szekrény, cserépkályha, könyvespolc mögé menekül  nem ló-, hanem macsakahalálában. S addig nem is hajlandó előjönni onnan, míg a számára szokatlan, eddig idegen és ismeretlen hangokkal, szagokkal és mozgással rendelkező személyiség el nem távozik a lakásból. A porszívótól is ő fél a legjobban. Örök titok, hogy ezt az ormányos szerkentyűt vajon minek, vagy kinek képzeli? ROJTI már kevésbé tart tőle, PEREC viszont egyáltalán nem idegenkedik a látásától, és a zajától sem. Sőt, az eziránt kíváncsiskodó kiskutyát úgy kell elküldeni a közeléből. 

 

MUCUR a kiskutya mellé a világért sem mer odafeküdni, ha már ő előzőleg elfoglalt valamilyen fekvési pontot az egyik heverőn vagy fotelben, netán a villanykályha tetején. (Bár az utóbbit inkább a macskák részesítik előnyben - amin nem is csodálkozhatunk annak kellemes melege miatt.) ROJTI azonban bármikor szívesen odafekszik melléje, merészen és nyugodt lélekkel. MUCURUNK félénkségét azonban sokszor legyőzi szívós kalandvágya, kóborlókedve és vadászösztöne.  

 

Előfordul, hogy a szomszédba lazán átsétál egy óvatlan pillanatban, s kifürkészi: van-e valami maradék élelem KORMI cica tányérján, vagy a konyhában. Szerencsére a jószívű és állatbarát szomszédok nem kergetik el, de az előzetes megegyezés szerint ők külön semmit nem adnak neki, mert tudják jól: a következetesség fontos nevelési elv! 

  

Eddig már kétszer is előfordult MUCURUNKKAL, hogy hosszabb-rövidebb időre - üzenet hátrahagyása nélkül -  eltűnt a lakásból és sehol sem találtuk. Kétségek közt hányódva aludtunk el - bizakodva abban, majd csak előkerül. A helyi tv-ben még képes hirdetést is feladtunk - "Ki látta?"- felszólítással. Később derült ki, hogy romantikus felfedező látogatást tett a padláson, ahol úgy el tudott bújni alapos kutatásunk elől, hogy négy napig színét se láttuk! 

 

Egyébként ezen a padláson - ami lakásunk fölött húzódik - nem nehéz elrejtőzni. A tűzoltóság szabályai szerint a padlástérben tilos gyúlékony anyagot elhelyezni, ám ez nem jelenti azt, hogy efféle holmi ott egyáltalán ne is lenne. Sőt, nyugodtan kijelenthetjük: ott kizárólag csak gyúlékony anyag van. Papírdobozok, ruhahalmok, zsákok, polcok, bútorok, milliónyi léc-, és deszkadarab, műanyag, kidobott bútorelemek, tetőfedők hátrahagyott lomjai stb. E rengeteg lom között még egy elefánt is úgy elrejtőzhetne, hogy még az Interpol sem találná meg. Nemhogy egy szürke macska, ami itt úgy beleolvad a porlepte szürke félhomályba, mint a levelibéka a lombtengerbe. 

 

Amikor a négy nap elteltével önsajnálatát hangoztató csendes és keserves nyávogással, méltóságteljesen lesétált a falépcsőn, mintha mi se történt volna. A pókhálóktól és padlásról reáragadt, magával hozott portól éppen elég volt letisztítani, s hosszú böjtölése után némi konzervvel újra helyrebillenteni megszokott napirendjét és lelki egyensúlyát. 

 

Említett két hosszabb kimaradását leszámítva egyéb balhéja, kitartóbb utazása, erkölcsi kihágásai nem voltak. Komolyabb, pénztárcánkra is kiható betegsége szerencsére eddig csak egyszer támadta meg: súlyos vesebaja miatt még most évek múlva is csak a Hill's tápokat eheti. 

 

Eddigi életében elitélendő kapcsolatai nem voltak - valószínű, hogy nem is lesznek - hiszen mellette olyan biztonságban lehet bármely nőstény cica, mint egy háremhölgy az eunuchok társaságában. Hobbija, s egyetlen játéka egy általa adaptált plüssnyuszi. Ezt este fél tízkor óramű pontossággal - úgy, hogy órát lehetne hozzá állítani - sűrű nyávogások közepette szájában tartva behozza a nagyszobába. 

 

És ennek is külön koreográfiája van, amit nagy rafinériával alakított ki az évek során! Elülső lábával betolja az előszobából nyíló ajtót (ami az ő kedvükért sosincs zárva) majd besétál a kis nyíláson és lerakja a szoba kellős közepébe szeretett állatkáját. Minden este mellettem (de nem vélem együtt) szunnyad el a gazdi kezében lévő, éppen olvasott könyv vagy hallgatott zene áldott és nyugtató energiájának burka alá húzódva. 

 

És ez nem vicc! A kutyánknál is megfigyelhető ugyanez: úgy látszik, hogy az az energia, élmény és nyugalom, ami az irodalomból vagy a zene hangjaiból árad az bizony őket is megérinti. S hogy hogyan - azt nap mint nap tapasztalhatjuk. (Ez mind igaz, de azért persze az alábbi kép egy trükkfelvétel, s némi beavatkozásra, ravaszságra volt szükségem, hogy így sikerüljön.)

      

   

Az évek óta hófehér pruszlikot, márványfehér nadrágot és zoknit viselő kilencéves ROJTI (mint a fenti képen is látható) kissé halványabb szürke, csíkozott árnyalatot visel a hátán. Kis rózsaszín orrocskája nőies bájt kölcsönöz a másik macskáénál kedvesebb, kevésbé szigorúbb arcocskájának. 75 centiméteres testhosszával és 7 kilogrammjával majdnem utoléri MUCURT, de nagyon nem szeretnénk, ha tényleg utolérné... Mivel fővárosi származású, s kisebb korában sokat bandázott - bal füléből egy kis lencsényi darabka hiányzik, azaz rojtos a füle. 

 

Ő ugyan órára nem alszik annyit, mint férfi-kollégája, de alapjában véve ő is nyugodt, jámbor teremtés. Erős túlzás lenne bármelyikőjükről is kijelenteni azt, hogy az egérfogás technikája és művészete mindennapi tevékenységük központi problémája lenne. S nem sok reményünk van arra, hogy ebben a jövőben bármi olyan változás állna be, aminek következtében ez a művelet egyszer életvitelüknek  domináló, meghatározó tényezőjévé válna. 

 

Eme tényszerű megállapításomhoz jó alapot biztosítanak az eltelt évek tapasztalatai, miszerint egeret, de még csak annak rokonait sem láttak eddig (tudtunkkal.)  S talán még meg is ijednének tőle, ha egyszer szembetalálkoznának vele a lépcsőházban vagy a gangon. 

 

ROJTIKA - kandúr társától viszont annyiban különbözik, hogy mindig éles hangon nyávog, sőt sír, ha éhes, ha enni akar. De ez a szándéka mindig felülbírálatra, megfontolásra szorul, hiszen túlsúlyos, és mindig megkapja ugyanúgy a magáét, mint a többiek. Nagyon észnél kell lennünk, következetesnek kell maradnunk tehát, hiszen ha minden nyávogásnál kapna enni - akkor már el is pusztult volna (talán szívrohamban.) Akkor is nyávog, ha este ki szeretne menni egy kis promenádra (sétára) az emeleti gangra (körfolyosóra.) Ilyenkor az ajtó sűrű kaparászására a megértő gazdi, akit be lehet palizni - ez én vagyok - kiengedi  tájékozódni. 

 

Előfordul ilyenkor, hogy jó másfél óra múlva hívom be, ám ha rossz, esős idő van, akkor már az ajtó előtt várja bebocsájtását. Nagy szerencsénkre eddig egyszer fordult elő, hogy amikor elmerültem egy jó film nézésében, aközben ROJTI már az alagsori szenespincében "tájékozódott". Ahová gyakran be szoktak ugrani az udvar felőli ablakokon a szomszéd macskák. Hiába, a gyermekkor visszahúzó ereje - az nemcsak nálunk, a macskáknál is érezteti hatását... 

 

Az utóbbi időben találtam egy jobb megoldást eme probléma kiküszöbölésére: ha már nagyon kaparja az ajtót, kiteszem a nyitott szobaablak deszkájára, ahonnan belátja az egész hátsó udvart panorámájával, neszeivel, szagaival, rovar-, és madárhangjaival egyetemben. De esze ágában sincs kiugrani onnan, mert azért veszélyérzete az van.

  

A gangon egyébként olyan biztonságban és nyugodtan érzi magát, mint a cirkuszi artista a kötéltánca közben. A körfolyosó méternyi magas védőkorlátján akrobatákat megszégyenítve sétál végig a több, mint tízméteres magasságban a lakók ámulatára, hogy szédület azt még nézni is. Valahogyan ő nem olyan bújós, mint MUCUR, aki még azt is vállalja, hogy reggelenként egy kis fazonigazításra jelentkezzen: a mosógép tetején kényelmesen beáll a fésülési művelethez és élvezettel tűri a néhány perces, ingyenes kozmetikai műveletet. 

 

ROJTI azonban sohasem él ezzel a lehetőséggel, ő a simogatást tűri csak igazán, de anélkül, hogy ölbe húzódna. Neki elég a tisztes távolság - hiába, nem csak az emberek, a macskák sem egyformák. A simi hatására aztán olyan hangos dorombolásba kezd, mintha egy ventillátort kapcsolt volna be magában - ami persze tudjuk, hogy "gyárilag" nincs benne beépítve. Viszont kevésbé önző, mint MUCUR, hisz a simogatást azt akármeddig képes elviselni, a kandúr viszont csak addig, amíg ő gondolja. Ha megunta, már harap, hogy hagyjuk békén, néki ennyi elég volt. 

 

ROJTIKÁNK legidegesítőbb szokása, hogy a hajnali felkelés utáni nyűgösségét erős fotelkaparászással próbálja  levezetni. S persze körmeit is ezáltal koptatni, ami ugyancsak áthallatszik a másik szobába, ahol éppen erre ébredünk nem éppen madárröptető jókedvvel. Karmai sikálásával MUCUR - aki szintén felriad lakótársa reszelésére - jóval előbbre jár a bútorok amortizálásában, hiszen ő már egy "Apolló" márkájú zöld fotelt a szivacsig lekoptatott. Ezt azóta el is tüzeltük. Az élet eme kiküszöbölhetetlen, kollektív ébresztéssel járó konfliktusának megoldásáról PEREC természetrajzánál számolok majd be a következő fejezetben. 

 

Most azonban tovább taglalnám ROJTI cirmos sajátos kis hobbijait: nagy bizalommal és kíváncsisággal látogatja a ruhásszekrények fiókjait (talán mert ott minden puha és illatos) s mágnesként vonzzák az üres dobozok és a fürdőszoba! Különösen akkor, ha valaki ott bent éppen tisztálkodik. Privát esti szórakozásaként, kiemelt, nívós kulturális programjaként - mint emeleti páholyból - a mosógép tetejéről méltatlankodva bámulja végig, amíg az emberfia ott zuhanyozik: " micsoda luxus, hogy egyesek szappant, fürdősamponokat, törülközőt használnak, meg azt a drága vizet pocsékolják a mosdáshoz, amit mi sokkal egyszerűbben megoldunk mindezen rekvizítumok nélkül." - gondolhatja méltatlankodva.

        

    

Állati jó kis gyülekezetünk Benjáminja a korban, méretben valóban legkisebb (65 cm és 5300 g) PEREC kutya, akinek származási, születési helyét elárulja a hátán lévő apró kávébarna "fót"...A Mogyoród és Dunakeszi között fekvő településen, Fóton egy tavaszi alomban olyan pontosan március 15-én, a nemzeti ünnepünkön jött a világra, hogy emiatt már kész hungaricumnak tekinthetjük.  

 

PERECEN kívül még egy nevezetesség fűződik ehhez a településhez: nagy magyar költőnk Vörösmarty Mihály egy szép napon itteni barátjának, Fáy Andrásnak a pincéjében borozgatott Jedlik Ányossal, a szóda feltalálójával. Poharazgatás közben úgy döntöttek a költő javaslatára, hogy a németes spricc helyett a szódával kevert bornak sokkal jobban passzol a fröccs kifejezés. Ez a szó tehát itt született meg! S ezt az újítást meg is énekelte a költő egyik versében: "Fölfelé megy a borban a gyöngy;/ Jól teszi / Tőle senki e jogát el / nem veszi."

 

Node, térjünk vissza a mi kedves kis "magyar" kutyánkra! Annak ellenére, hogy ősei kifejezetten angolok, mert egy London melletti lelkész, Jack Russel plébános úr tenyésztette ki a drótszőrű és egyéb angol terrierek kereszteződéséből ezt a fajtát. Több ily' hasonló, barna színű foltocskával testének egyéb helyeit is megszórta a természet: fülecskéit legsötétebbre, rókaszerű feje két oldalát s homlokát kevésbé barnára, míg koponyája  legtetejét - mint a lovakat csillaggal - hosszúkás fehér háromszöggel "látta el. 

 

Farkacskája persze, hogy rövidebb, hiszen megszabták, így alig több, mint egy nyúlfark. (Talán senki se hiszi el, de ennél a mondatnál idetelepedett a MUCUR a számítógép képernyője elé, s nem hagy írni. Hogy mik vannak...) A pici korában perecszerűen összekucorodott fekvéséről nevét kapó kiskutyusnak - mint terriernek - természetesen a legnagyobb a mozgásigénye hármójuk között. Napi két-három km-t fut a Várkertben - persze nem egyhuzamban. 

 

Futása oly gyors, oly harmonikus, hogy az alpesi kőszáli kecske (capra ibex) szökellése az övéhez képest csupán egy diszharmonikus, idétlen és ritmustalan  lötyögés.. Futómozgását, fák közti szlalom-mozgását olykor megszakítva meg-megáll. Szimatolva széttekint, s  ha egy-egy madár elvonja a figyelmét, rigókra,, mókusokra ugat, vakondok, egér, sün, pocok után turkál. Előfordult már többször is, hogy a feje teljesen "eltűnt" a gödörben, amit kiásott, s csak nyakától lefelé láthatta, aki éppen arra sétált.

 

Mivel PEREC  fajtájához illően rendkívül intelligens, a budapesti Népszigeti Kutyaiskolában képzett eb - így folyamatosan formálható, irányítható, nevelhető, sokkal inkább, mint a két cicánk.  Így aztán vele soha nem fordul elő, hogy a délutáni sétából hazajövet a pórázról eleresztés után ne jönne oda az első hívásra az újbóli megkötésre, és ne értené meg (néha kisebb rábeszélésre) hogy most már itt az ideje a hazamenetelnek. Az már mellékes, hogy ilyenkor - a gyorsaság érdekében - a kerékpár csomagtartójában tolva teszi meg a hátralévő kb. 400 métert a kapuig. 

 

Ezt nem is vesszük tőle rossz néven, hiszen a sok futás után (ami persze kell neki) érezhetően, mérhetően és láthatóan kifárad. Ami abból is adódik, hogy szegénykének veleszületett szívbillentyű-rendellenessége van. Az esőt, s a lépcsőjárást nem kedveli, s ha megáll és lehorgonyoz a földszinten - elhangzik a varázsszó: "Hepp-hepp! Futi!" s akkor mindig elindul és fürgén szalad fel az évszázados lépcsőkön a jól ismert ajtóig.  

 

Soha nem tiltjuk el semmiféle fajtájú, nációjú, nemű egyéb kutyák közeledésétől, haverkodásától -  se pro, se kontra. Kivétel persze - mint mindenben - itt is van: ha nagyon támadólag lép fel véle szemben valamelyik (pl. egy pincsi) akkor igyekszünk minél távolabb vinni, gyorsan elterelve figyelmét a számára szokatlan szituációtól. A sétáknál természetesen nylonzacskót viszünk a zsebünkben, hiszen PERECCEL együtt természetbarátok és tisztaságkedvelők vagyunk. 

  

Esténként kilenc után saját ágyában alszik el a megszokott napirendje szerint. Egyébként meggyőződésem, hogy álmodik, hiszen néha kis kummogásokat, horkanásokat hallani tőle. Sőt ugyanígy vannak a macskák is, ők is álmodhatnak, de vajon mit, vagy miről? (Ezt a kérdést kiskutyáról szóló versében maga Kosztolányi is feltette.) Ez is örök titok, az azonban bizonyos, hogy a kutya és a macska nem ugyanazt! PERECÜNK kis zöld, puha fekhelyéről - biológiai-, és ösztönórája szerint - hajnalban ugrik fel, amikor ROJTI macska a fotelt kezdi kaparni (amire már utaltunk.) 

 

Ekkor PEREC rugószerű mozdulattal oda veti magát, és ugatásával megpróbálja lebeszélni a koránkelő kismacskát az effajta ébresztőről akkor, amikor már ember, állat egyaránt felébredt a lakásban. Ugatása nagyjából olyan hatással van e helyzet normalizálására, mint amikor egy texasi kocsmában valaki a benti verekedés megfékezése érdekében belő az ablakon. Ott is, és itt is csak az oldja meg a helyzetet, ha a seriff megérkezik a helyszínre és hatalmi szóval rendet tesz. 

 

Még egy-két olyan kínosabb szituáció van, ahol kiskutyánk ugatását nehezen fékezzük meg: mikor pl. a földszintre egy vendég-pincsi érkezik, valaki becsönget a lakásba, vagy ha a gyerekek, netán a felnőttek nekiállnak üvöltözni az udvaron. Ez utóbbi igaz, hogy csak mindössze két időpontban szokott előfordulni a mi házunkban: abban az esetben, ha délelőtt van és akkor, amikor  délután...

 

PEREC egyébként a közvetlen szomszéd kutyussal, a hófehér westie-vel BERCIVEL nagyon jó barátságban van. Ha bármikor találkoznak a gangon mindig melegen üdvözlik egymást, különösen akkor, ha 40 fok van az emeleten. Azt viszont tudja, hogy engedély nélkül be nem mehet annak lakásába, s ezt úgyszintén BERCI is illemtudóan betartja. Kedvesen fogadja, ha meglátja a hátsó udvari házban lakó 9 éves lánykutyust, BUBUT is, aki helyes, hívogató csaholással vonul végig az udvaron, s ezt a mi kutyánk a 2. emeletről rendszerint viszontugatással reagálja le. 

 

Csupa szeretetből és szigorból teszi ezt, ezért nem intjük meg őt ezért. Ám néha meg  kell szidni: ha csak úgy heccből valamelyik cicát kergeti, ok nélkül abajgatja, vagy belemegy a macskaalomba, esetleg ellop valamit a szemetesvödörből, netán beleeszik a macskák otthagyott tápjába stb. Ekkor erősen megrázom a nyakát és hangosan pörlekedve, mérgesen  rákiáltok:"Te mit csinálsz?" 

 

Ilyenkor bűnbánóan, nyakát, fejét behúzva, gesztenyebarna szemét lesunyva szomorúan néz rám és összekucorodva elfekszik egy alkalmas helyre: szégyelli magát. Nem  könnyezik, de sír. ("Egy néma csöndes bánat titka ködlik /enyves szemébe, barna, bölcs szemébe." - írja Kosztolányi.) Én is pocsékul érzem magam, de hát mit tegyünk: megszidni, büntetni nem kellemes, de feltétlenül kell, ha szükség van rá!

 

Mindhármójukat tekintve és összehasonlítva zárszóként annyit mondhatok: a pluralizmus és a totális demokrácia e kis négylábú állatközösségben a kezdetektől maradéktalanul megvalósul. Az állatok részéről az ellenvélemény kinyilvánításának, a másság tolerálásának a nap minden szakában és időpontjában teljes mértékben biztosított az elvi és gyakorlati lehetősége. S ha nem is éppen szavakban történik ez a kommunikáció - akkor is létezik és működik. MUCUR pl. karmol, ha a saját megszokott helyemről odébb akarom tenni, ROJTI nyávog, ha este nem akar az előszobában maradni, PEREC pedig menekül, ha a gazdinak hirtelen meg akarjuk mutatni egy pofafürdőre a Skyp-on, amikor beszélgetünk vele. 

 

A szabad vélemény-nyilvánítási jogkör a macskáinknál eddig életükben csupán egy esetben sérült: akkor, mikor ivartalanítást végzett náluk a doktor bácsi... (Addig, amíg írásuk macskakaparás marad - az Unió sem hozhat olyan rendelkezést, hogy ezt az ő írásbeli engedélyükhöz kössék.) PEREC esetében pedig mindeddig a műveletig a szexuális szabadosság legenyhébb formája is szigorúan tilos, sőt az íratlan kutyaetikett szerint még utána is... Mindezt érthető és indokolt ökológiai okok és megfontolások magyarázzák...  

   

Az egyenjogúság nemcsak ebben, de a táplálék pontos, napirend szerinti ütemezésében és pontos adagolásában is érvényesül. Gondozó és nevelő tevékenységünk ( de leginkább a mama eteti és gondozza, jómagam csak szeretgetem őket, meg besegítek a sétáltatásba) valamennyiüknek biztosítja szabadidejük korlátlan és tetszés szerinti felhasználását. S ugyancsak biztosítjuk a gyógykezelésükhöz való jogot és anyagi forrásokat is. A művelődésükhöz való joguk sem csorbul (nincs elzárva előlük sem a tv, sem a rádió, s a különböző kép-, és hanghordozó eszközök egyike sem. 

 

A zene, irodalom élvezete,  az információk megszerzése mellett némi ingyencirkuszban is gyakran van részük, hiszen önkormányzati társasházban lakunk, ahol a lakók pont úgy élnek egymás mellett, mint a testvérek...Pontosan ugyanaz a státuszuk, mint az édes testvéreknek: ők is  válogatás nélkül kerültek egymás mellé. Egyébként állataink a zenére is különbözőképpen reagálnak: a csendes furulyaszót PEREC imádja, nemhiába pásztori ősei voltak, a macskák viszont a zenekari muzsikát szeretik, a furulyahang bántja a fülüket. 

 

Amikor készülődünk az utazáshoz az ember nem tudja meghatottság nélkül nézni, ahogyan ROJTI belefekszik az előkészített üres utazótáskába, MUCUR pedig végigfekszik a kipakolt ruhahalom tetején s néznek ránk: "Vigyetek el minket is!" PERECCEL együtt mindhárman nyugtalanok, izgatottak ilyenkor. Óhatatlanul kapkodó, bár rutinos csomagolásunkból, ide-oda tekingetésünkből leszűrik maguknak: valami van a levegőben, valami olyan szituáció van kibontakozóban, ami számukra előnytelen lesz. Érzik, látják, hogy valami készül, ami őket is érinti, mégpedig nem a legkedvezőbb formában. A két macska egymásra pillantásából mi ezt olvassuk le: "Te, Murci, ezek megint itt hagynak bennünket." 

   

Sok mindenről lehetne még írni három kis négylábú állatkánk viselkedéslélektanát s mindennapi cselekedetét elemezgetve. Ám ami a leglényegesebb: az irántuk való kölcsönös szeretetünk és megbecsülésünk - hálistennek' - él és virágzik. S továbbra is fennmarad az emberi és állati életkor legvégső határáig. Addig pedig továbbra is összehasonlíthatatlanul több energiát hoznak és adnak számunkra, mint amennyit az irántuk való aggódás, törődés és felelősségvállalás tőlünk elvisz. 

 

Odáig azért nem mennék el az általánosításban, hogy minden ember úgy bánik az embertársaival, ahogyan az állatokkal, hiszen semmiben sem jó és szerencsés a kategorizálás. Ám azért annyit megállapíthatok: érzelmileg, lelkileg nagyon sokat segítenek a házi állataink abban, hogy a mindennapi problémáinkat, keserveinket kedves, figyelő tekintetükkel, lényükkel, mozgásukkal, viselkedésükkel könnyebben elviseljük. S mindenképpen pozitív energiákkal töltenek fel bennünket, akik egy fedél alatt élünk velük. Ebben az együttélésben mind az ember, mind pedig az állat intellektuális és érzelmi-lelki élete, sőt még mozgása, testi kondíciója is feltétlenül gazdagabb, színesebb, élményekkel teljesebb és változatosabb lesz. Tehát a fenti Saint-Exupéri-idézet - amit a cím alá választottam mottónak - helyt álló és mindenképpen igaz.  

                                                                              *
 

  

EPILÓGUS - amit jobban szerettem volna, ha nem kell megírnom:    

  

Sajnálattal és nagy szomorúsággal jegyzem, hogy három szeretett állatunk közül a legidősebbiktől -  drága MUCUR macskánktól - 2016. október 21-én el kellett búcsúznunk. Több, mint 16 esztendeig élt velünk, így emberi mértékkel számolva már elmúlt 80 esztendős, amikor ezen a napon végleg el kellett válnunk egymástól. Bár hosszú életében több műtéten átesett, gyakran megfordult az állatorvosi rendelőben, az idei nyár óta folyamatosan lesoványodott, szinte felére fogyott - mégis azt mondhatjuk, hogy mindvégig szép és nyugodt élete volt nálunk. 

 

Az első tíz éve gyakorlatilag baj, betegség nélkül telt el, de azután szegénynek jöttek a problémák: vesebaj, étvágytalanság, daganat, fogműtét, stb. Ezeket mind átvészelte, illetve úgy tűnt, hogy átvészelte, mert mihelyt a 17. életévébe lépett (vagyis az idén) akkor már szomorúan láttuk, hogy egyre siralmasabb állapotba kerül. Tudat alatt már sejtettük, hogy előbb-utóbb az lesz a vége, hogy el kell tőle búcsúznunk, mert egyre inkább látható volt a rohamos romlása. Addig vastag bundája megkopott, csomókban hullajtotta szép csíkos szőrét, gerincoszlopa, bordái egyre jobban kilátszottak, könnyen kitapinthatók voltak. Az utolsó napokban már semmit nem evett, a csapból megeresztett vízfolyást szürkehályogos szemével már nem látta, csak pacskolta kis mancsaival, s ritkán találta el szájával a csapból aláfolyó vízsugarat. Pedig korábban olyan szeme volt, mint a sasnak, még a félhomályos szoba mennyezetén is meglátta a bogarat. Most azonban már  az edényben eléje tett vizet sem fogadta el, a tejről nem is beszélve. Nagy nehezen tudtuk szegénynek a szájába beletuszkolni az étvágycsináló krémet, ám ettől sem kívánt enni, még tápot sem. Nemcsak az igazi mérlegen, de az olykor kiszámítható máskor kiszámíthatatlan, kegyetlen vagy kegyes(?) sors mérlegén is sajnos könnyűnek találtatott - és így el kellett búcsúznunk tőle. 

 Az eltelt 16 év alatt sokkal, de sokkal több örömöt, szeretetet, ragaszkodást, hízelgést és nyugalmat adott számunkra, mint amennyi vesződséggel, felelősséggel járt a gondozása, etetése, betegségeinek gyógykezelése. Könnyeink között néztük végig, amikor a fent jelzett napon délelőtt az állatorvos - aki egyet értett döntésünkkel - injekcióval elaltatta őt. Őt, akit családtagunkként kezeltünk, neveltünk, gondoztunk és szerettünk annyi éven át. Amikor kint már a fák színes, pazar őszi színekbe öltözve készülődtek a téli elalvásukra - a mi Mucurunk ezüstszürke, puha bundájában aludt el örökre a szemünk láttára. "És valóban ősszel a föld / Csak elalszik, nem hal meg" - írta Petőfi. Vagyis tavasszal újra felébred, feltámad minden kint a természetben. Ám a mi cirmosunk sajnos már nem támad fel tavasszal, mint az ősszel elszunnyadó természet, mert ő nemcsak elaludt, hanem meg is halt. Csak feküdt ott előttünk nyitott szemekkel (de tényleg úgy, mintha csak aludna) s már nem dorombolt, mellkasa nem emelkedett és süllyedt, szíve már nem dobogott. Mozgása, éhsége, szomjúsága, minden egyéb fájdalma egyszeriben megszűnt. És akkor éreztük át teljes mélységében, hogy mennyire igaz a három évvel ezelőtti írásomhoz mottóként választott Saint-Exupéri-idézet: "Az ember könnyen sírva fakadhat, ha engedte magát megszelidíteni."

 Szeretett macskánk személyét, házi kedvencünk emlékét szerencsére rengeteg fotó és videó őrzi a számítógépünk archívumában. Persze, hogy nem győztem fotózni, hiszen annyi, de annyi kedves, megható perceket szerzett nékünk már a látványa is. Hát még a mozgása, cselekedetei, bájos és csöndes közeledései, kóborlásai és hazatérései. A technika, az elektronika jóvoltából ott játszik örökre a felvételeken: ugrál, hömbölög, karmolászik, iszik a kád csapjából, bólogat a szőrének kefélgetése közben. Fekszik a mosogatógépnek vagy a villanykályhának a meleg tetején, a politikai és gazdasági változásokra fittyet hányva, pártállástól mentesen, teljes lelki nyugalomban alszik a heverőn, zavartalanul összekuporogva s dorombolva álmodik kedvenc foteljében a Jókai-sorozat mellett a könyvtárszobában. Vagy élvezi a hintázást és rázkódást a működő mosógép fedélzetén, nézeget az ablakon, sétál a gangon, büszkén feszít kis unokám, Zsófika mellett. Aki kimondhatatlanul imádta, és ez bizony kölcsönös volt, hiszen mindig az ágya sarkába húzódott, amikor nálunk aludt éppen. Mondanom se kell: őt is nagy fájdalommal érintette Mucurunk elvesztése.  És akinek a padlón kinyitott bőröndjébe minden gátlás nélkül rendszeresen belefeküdt, amikor az utazáshoz készülődött. Mint ahogy a miénkbe is, ha pakolásunk közben odajött, megsejtve, hogy ismét eltávozunk a lakásból, s néki Rojtival együtt kell töltenie három vagy négy napot (Mert több ideig sose hagytuk őket egyedül, persze az etetésüket mindig egy gondos pótmamára bízva.)  Bőröndbe fekvésével mintegy jelezte: "ne menjetek el, vagy ha már elutaztok, vigyetek magatokkal engem is!" Legalábbis mi ezt szűrtük le ebből a viselkedéséből.

 Jómagam mindig nagyon féltem attól, hogy hogyan ér majd engem személy szerint az ő elvesztése. Hogyan viselem el, amikor örökre el kell válnunk egymástól. Bizonyos sejtjeim még mindig őrizték fájó emlékképeit annak is, amikor egyszer faluhelyen kiskutyánkat, Tarzant majd itt, Pápán egy aranyos tacskó-keverék kutyánkat, Csöpit kellett mindörökre elvesztenünk - különböző okokból. És bizony akkor sem tudtam elviselni, és most sem tudtam megállni ezt könnyek nélkül ezen a szomorú őszi pénteken. Pár dekát még le is adtam nagy keserűségemben az azt követő napokban, mikor szegény Mucurt elvitték. Bizony, utána egész héten nehéz szívvel jártam-keltem  a lakásban. Este mindig csak úgy tudtam elaludni, hogy szüntelen előttem volt szép szürke, kecses lénye, gyönyörű, arányos arca, hosszú bajuszával, lengő farkával, sejtelmes járásával. Előttem volt ahogy fekszik, alszik, csapdossa a farkát, vagy - legkedvesebb szokásaként - ölembe ül, amikor esténként zenét hallgatok. Talán a zenéből rám átáradó energia kisugárzását érezhette a testemen keresztül, mert akár egy óráig is teljes nyugalomban feküdt az ölemben - sokszor még el is aludt ott. (Lehet, hogy az ő számára ez volt az igazi macskazene...) S az is előfordult, hogy az olvasólámpa alatt ülve, ölemben Mucurral az ő viszonylag vízszintes hátára fektettem a könyvet. Ami aztán egyszeriben élni kezdett, le-föl mozgott a lélegzetvétele ritmusában. (Lám, milyen igaza volt annak a francia írónak aki azt állapította meg nagyon elmésen, hogy "akkor él a könyv, ha olvassák.") 

 Érdekes, hogy Rojtika, a másik cicánk pár napig kereste őt Mucur eltávozása után. Feltűnt néki, hogy nem mászkál körülötte másnemű társa. Vajon hová mehetett? Benézett a szekrény, kályha mögé, nyávogott, majd miránk nézett - de aztán egyszer csak az egészet abbahagyta és megnyugodott. S akkor egy este ő is az ölembe ugrott, s az ő hátára is rátettem a könyvet. Ezt azonban nem sokáig viselte el, de most végre - ha kis időre is, de odajött. (Azelőtt viszont csak nagy ritkán.) Mucur mostantól fogva már mindig Rojtira hagyja a madarak, legyek röptének fojtott figyelését, az ablakon beszédelgő zöld sáska egyedüli megfogását, A huzakodást, fujjogást egyedül intézi el, ha Perec támadóan lép fel akár játékos formában, akár komolyan. Most már csak egyedül élvezi a kályha melegét (tegnap meg is égette az első lábát), egyedül terpeszkedhet a két heverőn délutáni szunnyadásakor, bár megfértek ott ketten, sőt néha hárman is békésen. Legfájóbb volt számomra az, amikor rádöbbentem: hiába nézek az előszoba ajtajára  - Mucur már soha többé nem fog ott besomfordálni. Nem ül többé mellém a kanapéra, nem ugrik fel már a 80 cm magas asztalra, nem hozza be a szobába a megszokott időpontban (este fél tízkor) kedvenc plüssnyulát a szájában irgalmatlan nyávogása közepette. (Egyszer az egyik lányom azt mondta: "Bizonyára adaptálta magának ezt a nyuszit"...) 

 Aztán, ahogy teltek-múltak a napok kénytelen voltam tudomásul venni a megváltoztathatatlan tényt: Mucurunk nincs többé. Legalábbis az eddig megszokott formájában sose láthatjuk már, eddigi létállapotában már nem jelenhet meg többé sehol és semmikor e földi világban. Nem jelenhet meg többé reális valóságában, alakjában és mozgásában - csakis a képzeletünkben és emlékezetünkben. Bele kell nyugodni, bele kell törődni abba, hogy a világegyetem alapvető rendjének megfelelően, előre nem tudni mikor és mi okból, de valamikor egyszer  mindenkinél, minden földi lénynél megbomlik  az az isteni harmónia, amelyben addig része volt itt, a Földön a Teremtő jóvoltából. Számunkra megfejthetetlen, előre nem tudható okokból az élő földi szervezet titokzatos és kikutathatatlan mechanizmusának ketyegése egyszer csak leáll, mozdulatlanná dermed és örökre elnémul. Bekövetkezik ez mindenkinél, akinek véget ért földi pályafutása, aki meghalt. (Akire "rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt" - ahogy Kosztolányi írja.) A lélek, a szellem és a test hármas egysége ilyenkor felborul, szétbomlik. E három egymástól elválik, eltávolodik és átalakul. S innentől az élettel ellentétben teljesen más irányt vesznek a folyamatok. Az addigi egység, az addigi földi harmónia a halál bekövetkeztével megbomlik. Az egységben addig jelenlévő elemek átrendeződnek, s ebben a másféle minőségben aztán lassan ismét újabb, eddigiektől eltérő egység alakul ki. Mind a három dolog: szellem, lélek és test más-más létformában, más-más minőségben él és kering tovább a végső valóságban,  a "Kozmikus Kerék"-ben, ahogyan Donald Walsch rendkívül találóan megfogalmazza.  A Teremtés önkörébe zárva, Isten és ember közös szándékának, munkálkodásának és akaratának egységében minden visszakerül a teremtésünk előtti helyére, korábbi állapotába. Állatnál ugyanúgy, mint az embernél vagy a növénynél. "Porból lettünk - porrá lészünk." - írja a Biblia. Mármint a fizikai testünk - ám a lélek és a szellem továbbra is halhatatlan marad az univerzum örök energiamezejének vonzásában. Eme örök körforgásnak azonban az élettelen, ám megmaradt test is része marad továbbra is - csak teljesen másmilyen formában. Mucurkánk is tehát bejutott már az örök körforgás kezdet és vég nélküli áramába - testével, lelkével, szellemével egyetemben - mindhárom másutt, más helyen, más formában - de az univerzum részeként, annak örök és megbonthatatlan elemeként.
    
  

Drága Mucurkánk! Nagyon nagyon fáj, és még biztos, hogy sokáig is fog fájni mindannyiunknak, akik szerettünk téged, hogy oly messze kerültél tőlünk! Oda, ahonnan már soha többé nincs visszatérés. Ezért aztán már soha nem érhetünk el téged. Erre az egyre már nem alkalmas, nem képes többé sem az akaratunk, sem a fájdalmunk, sem a szeretetünk. Az egyetlen lehetséges és vigasztaló számunkra az, hogy továbbra is itt vagy emlékeinkben, szívünkben és lelkünkben. Még akkor is, ha elménkben megértjük és tisztában vagyunk azzal, hogy testi valóságodban többé már nem lehetsz, nem élhetsz velünk. Már az emléked, a képzeletünkben élő képed is némi energiával tölt fel bennünket ma is, ha rád gondolunk. és így lesz ez a jövőben is. De azt az energiát, amit élő, fizikai valóságoddal, ránk irányuló szereteteddel és ragaszkodásoddal nyújtottál számunkra egész életedben - azt az energiát elvitted magaddal örökre. Többé már nem szaladsz el a zúgó porszívó elől, nem simogathatunk meg. Nem hallhatjuk nyugtató dorombolásodat, nem láthatjuk, hogy hogyan dagasztod a párnát. Nem bújsz el többé félelmedben az idegen vendégek jövetelére szekrény, könyvespolc, cserépkályha mögé. S nem szaladsz el Perectől tisztes távolságba, ha netán reád kaffant csak úgy szórakozásból. És nem csodálkozol félénk izgalommal, amikor fellobbannak az esti tűzijáték színes fényei, és nem tudod "hová tenni": mi köze a durrogásoknak a sziporkázó fényekhez? Nem dézsmálod meg többé hanyag gazdid által elöl hagyott felvágottat, gépsonkát, rántott szeletet. Amiért soha nem büntettünk meg, és még csak nem is tudtunk haragudni rád. Többé már nem fekhetsz bele a frissen húzott ágynemű kellős közepébe, mintha csak néked lett volna ott megágyazva. És többé már nem kedveskedhetünk néked kedvenc csemegéddel, a májkrémmel. És nem mehetek föl többé érted a padlásra megkeresni - mérgesen és kétségbeesetten hívogatva, ciccegetve, amire persze csak néha jöttél elő, de megfogni csak ritkán tudtalak. 

  Egyébként el lehet képzelni, hogy meddig bóklásztam egy-egy ilyen alkalommal szeretett macskánk után kutatva a rengeteg limlom között, a padlás sötét zugaiban. (Azt hallottam, hogy tűzoltóság szerint a padláson semmi gyúlékony anyag nem lehet. Nem tudom, hogy máshol mi van, de a mi házunk padlásán szinte semmi más nincs, csakis gyúlékony anyag...) Előfordult, hogy négyszer-ötször is felmentem és újra nekiláttam elemlámpával átfésülni a hatalmas padlástér sötét sarkait, gerendázatát és eredménytelenül, bosszankodva caplattam le a falépcsőn. Ilyenkor a gangon könyöklő, ráérős szomszédok mindig ugyanazt  a kérdést intézték hozzám: "Na, nincs meg?" Előfordult, hogy a sokadik böngészés után a gerendáról vettem le és hoztam le nagy örömmel, hogy végre előkerült. Mert ilyenkor bizony több éjszakát is fenn töltött. Hogy mi a csoda vonzotta oda - bizonyára a titokzatosság, a szokatlan környezet, a kalandvágy hajtotta fel a véletlenül nyitva felejtett padlásajtón besurranva. S maga is elcsodálkozott, hogy még  a második emeletnél följebb is van élet, és nem is akármilyen. Az biztos, hogy ott fenn semmi ételt, harapnivalót nem talált, mert a poron, papírdobozokon, régi, rossz bútorokon, üvegeken kívül ott semmi másra nem lelhetett. Amikor lehoztam az első teendő volt az egész macska letisztogatása, megtörlése, mert a portól, pókhálótól nem ismertünk rá a saját kandúrunk személyazonosságára. 

 Bizony előfordult, hogy négy napig is fent tartózkodott étlen-szomjan - olyan szívós macska volt. Az továbbra is örök rejtély marad az egész család számára, hogy éjjel kisétált-e a háztetőre avagy nem. A világegyetem nagy titkai közül ez is kideríthetetlen ma már, hiszen arra már nem vetemedtem, hogy egész éjjel lesállásba helyezkedjek: vajon még a padlásszintnél is följebb mászik nagy kalandvágyában, vagy megelégszik magával a sötét padlással? Az is lehet, hogy társat keresett tudat alatt, felett vagy tudatosan - hiszen  herélt kandúr lévén azért csak működtek benne az ösztönök, vágyak valahol. Egy ilyen hosszúra nyúlt kirándulás második napja után (amikor végképp sehol sem találtunk rá) már kénytelenek voltunk a Városi Televízió szimpatikus, állatbarát munkatársaihoz fordulni. Akik azonnal egy fotót tettek közzé rövid hirdetéssel: "Ki látta?" Másnap reggel pedig szeretett kandúrunk méltóságteljesen leballagott a padláslépcsőn rámosolyogva kétségbeesett gazdáira. Hogy is tudtunk volna rá haragudni ekkor, amikor már őbenne és mibennünk is csak az öröm, a szeretet és a hálálkodás vette át helyét az eddigi aggódásnak, félelemnek és találgatásnak. Úgy gondolta, hogy három a magyar igazság, mert életében összesen háromszor "játszotta el" velünk ugyanezt a bújócskázó, találgatós, keresős társasjátékot. (De ha többször is nyitva maradt volna az ajtó - talán még többször is megtette volna.) S játékos kedvét, csintalan derűjét, optimizmusát, szívósságát - félénksége mellett - mindvégig megőrizte. Talán ezért is élt ilyen sokáig a maga nagy testi és lelki erejével, macskaügyességével, rugalmasságával és türelmével, 85 cm-es hosszúságával. 


 Drága Mucurkánk! A te számodra már nem nyithatjuk meg többé a vízcsapot a kád fölött,  és  nem is etethetünk téged. Nem védhetünk meg, ha valaki - ott, ahol vagy - bántani merészelne téged. De már te sem bántasz, te sem karmolsz meg többé senkit - még védekezésül sem. De néked ott már nincs is szükséged arra, hogy ott védekezz valaki vagy valami ellen. Ott már nincs szükséged arra, hogy egyél, igyál és arra sem, hogy megvédjünk, megóvjunk valakitől, vagy valamitől. Mert ott, azon a helyen már nem bánt téged senki és semmi, s nem is fáj már néked többé semmi sem. Többé már nem eheted és nem is kell enned sem a K/D, sem az S/D konzervet, amit vesebetegséged miatt kellett fogyasztanod. És ottani léted attól is megóv, hogy valaha megbetegedjél újra. Ez már soha, semmikor nem fordulhat elő! És ez az egyetlen egy dolog, aminek a te elvesztéseddel kapcsolatban egyáltalán - ha örülni nem is, de - vigasztalódni tudunk. Vigasztalódni tudunk - még úgy is, ha fátyolos szemmel tudom csak leírni mindezeket a sorokat. Mert tudjuk, hogy hová kerültél. Oda, ahol sem idő, sem tér nem létezik, mert ott már ezek a fogalmak értelmezhetetlenek. Láthatatlan elemévé váltál az örök körforgásnak, az univerzumnak, melyben a részek folytonos mozgásban és fejlődésben vannak, de az egész mindenség mozdulatlan, örök és állandó. Az, ami volt, van és lesz az idők végezetéig, vagyis a végtelenségig.   

     
       Édes kis Mucurkánk! Nyugodjál békében, Isten véled.


                                                                                                                                      (2016. NOVEMBER 1.)

                                                

                                                                                    MUCURMANCS (1999.ÁPR. - 2016. OKT.21.)


                                                                              *