Az alább közölt írás a Pápai Hírlapban 2001. októberében megjelent két újságcikk "összeollózott" változata. Amikor Varnus Xavér 2001. október elsején, a Zene Világnapján Pápán koncertezett volt szerencsém tudósítást írni e nagy jelentőségű kulturális eseményről, sőt még egy interjút is készíthettem vele. Ennek a két cikknek az összetételéből született aztán "A szépség egyik igazi tanúja" című írás, amely így, ebben a formában és címmel megjelent a Pápai Kalendárium 2003. című kiadványban. Ezt a helyi jellegű városi kalendáriumot néhai jó barátom - a néhány évvel ezelőtt elhunyt borsosgyőri Horváth Károly - szerkesztette nagy műgonddal és hozzáértéssel. A könyv az itteni nyomdában készült - Pápa Város Polgármesteri Hivatala támogatásával.
Isten nyugosztalja szegény, sokak által szeretett Horváth Károlyt, aki sokat tett a pápai irodalmi élet fejlesztéséért, többek között saját verseinek, novelláinak közlésével, rendszeres publikációival, a fiatal tehetségek felkarolása ügyében, valamint író-olvasó találkozók, baráti összejövetelek, irodalmi estek szervezésével.) Be kell vallanom, hogy ezt az írásomat újabb gondolatokkal egészítettem ki mielőtt az internetre feltettem. Főként olyanokkal amik a zenei előadásmódra vonatkoznak. Ne lepődjön meg tehát senki, aki azt a bizonyos újságcikket, majd a kalendáriumban közzétett soraimat esetleg összehasonlítja - mert azok bizony szó szerint nem azonosak egymással. Másolni ugyanis sohasem tudtam és nem is szerettem. (Az interjú szövegét azonban természetesen nem változtathattam meg, így azt betű szerinti pontos egyezéssel közlöm most eme írás második részeként.)
A SZÉPSÉG EGYIK IGAZI TANÚJA
Kívételes élményben részesülhettek városunk zenekedvelői, akik meghallgatták a zseniális fiatal orgonaművészt, Varnus Xavért, aki a Pápai Amatőr Művészeti Mozgalomért Alapítvány meghívására érkezett hozzánk ezen a csodálatos őszi délutánon. Az orgonaművész ennek a fundációnak a támogatására ajánlotta fel bevételének egy részét. A rendezvényt a fellépő művész kimagasló teljesítménye, valamint az említett kulturális alapítvány és a Jókai Mór Művelődési Központ munkatársainak precíz, összehangolt együttműködése vitte sikerre. És "stílusosan" éppen a zene világnapján.
Közel ezren (!) jöttek el az Eötvös utcai Zsinagógába ezen az estén. Ha az épület lepusztult állapota miatt nem lennének oly veszélyesek a karzatok - bizonyára még ott is nagyon sokan álltak volna. Sokan kiszorultak olyanok, akiknek már nem sikerült bejutniuk, mert több szék egyszerűen nem fért be a zsinagóga falai közé, és így kívülről hallgatták meg a környező utcákba is kiszűrődő remek orgonamuzsikát. Ám nem bánták meg, hogy eljöttek, mert kiválasztottaknak bizonyultak: e jeles esemény résztvevőivé váltak. S ami pápai koncerten ritkaságnak, meglepetésnek számít: a szünet után is ugyanannyian maradtak. "Kiválasztottnak" bizonyult az említett patinás helyszín is, ami a leomlott vakolatok, a csupasz épületbelső s a törött ablaküvegek ellenére még ma is ideális, kifogástalan akusztikával rendelkezik. (
Városunkban jelenleg talán az evangélikus templom belső terének van még ilyen remek hangzása.) Igaz hogy itt a 155 éves falak és oszlopok által határolt romantikus hangulatú terem most már csak itt-ott felbukkanó díszítéseivel, elmosódott, részletekben előtűnő freskóival árulkodik hajdani, szépséges állapotáról. Ám még így is (vagy tán éppen ezért?) roppant ideális keretet ad egy hangverseny számára. Az erőteljesebb akkordok, hangzatok hatására a kupola és az ablakok magasságába felröppenő galambok, a lenyugvó nap utolsó betűző sugarai, az ablakdeszkákat meg-megrázó őszeleji széllökések természetes díszletekként szolgáltak az itt elhangzó orgonadarabokhoz. Akaratlanul is emelve az előadott művek fényét, teljesebbé téve, körülölelve a fenséges harmóniákat. A természet hangjai, zörejei nem zavarták, sőt: sajátos színekkel gazdagították, külső hangulati elemekkel fokozták a századokat túlélő, lelkünket felemelő orgonamuzsika művészi erejét.
A meglehetősen nyíltan, kendőzetlenül és szeszélyesen megírt, hetykén ironikus, helyenként vaskos humorral fűszerezett könyvei vagy televíziós szereplései, valamint attól hangulatában eltérő (de ugyanolyan magas színvonalú) hangfelvételei alapján közismert, népszerű, ellentmondásos világfi ezúttal orgonaművészi tehetségéről győzte meg népes pápai hallgatóságát. Hangszeres előadói tudása mellett verbálisan is nagy élményt nyújtott valamennyiünknek a darabok bevezetéseként elmesélt zenetörténeti kuriózumaival, életrajzi sztorijaival, színes, élvezetes anekdotáival, amelyekből kitűnt széleskörű tájékozottsága, olvasottsága és műveltsége.
Hallatlanul magabiztos, imponáló és fölényes hangszerkezeléséről, magas szintű technikai és művészi tudásáról, tökéletes stílusérzékéről győzött meg bennünket ezen az estén is. Játékában nem a "hideg technika", az öncélú virtuozitás uralkodik. Nagyon sokat ad hozzá előadásához egyéniségéből, pillanatnyi lelkiállapotából (ez utóbbit leginkább a d-moll toccatánál hallhattuk) érzelmeiből, világlátásából, műveltségéből. Nehezen tudnám megmagyarázni és konkretizálni, de számomra mindig "kihallható" egy zenei előadóművész interpretációjából, hogy mennyire tájékozott, elmélyült a társművészetek (irodalom, képzőművészetek, színház, film stb. terén) vagy netán az egyéb, akár a könnyebb zenei műfajok mezején. Jól érzékelhetjük ezt pl. Bernstein, Bruno Walter vagy akár Ferencsik vezénylésében, Réti, Simándy, Callas éneklésében, Richter vagy Bartók zongorajátékában, Menuhin hegedülésében a reánk maradt felvételeiket hallgatván.
Ugyanígy meg lehet érezni ennek hiányát pl. Zukerman, Perlman vagy Kennedy technikailag egyébként elkápráztató hegedűjátékában vagy egy seregnyi koloratúrszoprán bámulatos magas hangjaiban, amelyekkel az Éj királynőjének áriáját zengik. Amiből mindent lehet hallani és érezni csak éppen a gonosz nagyasszony gyilkos indulatát, kegyetlenségét, gyűlöletét és bosszúszomját nem. És miért? Mert fájóan hiányzik belőlük az átütő színészi kvalitás. Vagy úgy is fogalmazhatnék: hiányzik belőle a boszorkányos természetű asszony gonosz lelke. (Talán azért, mert olyannyira el vannak foglalva azzal, hogy minden hang tökéletesen a "helyén legyen", jól üljön, hogy erre már nincs is idejük...) Természetesen Gruberová, Schwarzkopf, Miklósa Erika, vagy Ágay Karola nem ebbe a kategóriába tartozik, mint ahogy Xavér sem a maga műfajában.
A jó operaénekesnek ugyanis az adott figurát, karaktert, szerepet nemcsak el kell énekelnie, hanem el is kell játszania. Annak személyiségét meg kell formálnia. És ha ezt a stúdió zárt falai közt nem teszi meg - csak hangban hozza a hősnő jellemét, lelkületét, cselekedeteit - mondván, hogy ezeket a külső színészi eszközöket (arcjáték, mozdulatok, gesztusok stb.) a lemezhallgatók a felvételen úgysem látják - akkor az interpretációja nem lesz tökéletes. És ez bizony "elárulja őt" a szemfüles hallgató előtt. Node, térjünk vissza Xavér orgonajátékához, melyben ő mindig teljes személyiségével, egyénisége, tudása teljes odaadásával jelen van.
A nagy Bach és Xavér az orgonaasztalnál. A két kép készítése közt csupán 270 év a különbség.
Káprázatosan előadott nyitódarabja, de különösen a megadott népdaltémára eljátszott virtuóz rögtönzései alapján bátran kijelenthetem: már most, 37 évesen annyiban különbözik billentyűs-előadóművész kollégáitól, hogy néki nem csupán a kisujjában van az orgonálás tudománya, hanem mind a tízben. (S amikor pedált is használ - akkor mind a húszban.) Ő tulajdonképpen nem is eljátssza, hanem megteremti előttünk a zenét, amelyhez jelen esetben egy elektromos orgonát használt eszközéül. A fő azonban - mint minden nagy előadóművésznél - az eredmény, az előttünk megszülető, maradandó élmény.
A műbútorasztalosnál sem törődik senki különösebben azzal, hogy miféle szerszámokat, vésőt, fogót, kalapácsot használ eszközéül, szerszámnak végterméke elkészítéséhez: a lényeg a szekrény, vagy a szék, amiben esetleg évtizedekig gyönyörködünk. A koncert persze annyiban más, hogy az alkotási folyamatnak végig eleven részesei vagyunk, s Xavér is megajándékoz bennünket minden rejtett szépségével ennek a folyamatnak. Zenei alkotásának, előadásának során mindig a művek szövetének legmélyére hatol, mert megvan ehhez a tehetsége. Ugyanakkor mindezt könnyed eleganciával, egyfajta csakis reá jellemző természetességgel és derűvel képes prezentálni.
Amikor videofelvételeit csodáljuk (akár a Youtubról is) - melyeken gyakori közelképeket is kapunk arcáról, kéz-, és lábjátékáról - nem igen tapasztaljuk őnála azt a fajta komolyságot, szigorú és merev tekintetet, amit egyéb, más orgonistáknál megszoktunk. Inkább azt, hogy sokszor maga is elcsodálkozik egy-egy jól eltalált regiszterkezelésnél, örömmel tölti el a hangzás szépsége és fensége, szinte csodálkozva örül a hangos ovációnak és tapsnak - egyszóval élvezi a játékát.
Ami egyáltalán nem baj, sőt! Nem baj, mert mindez azonnal át is ragad a hallgatóira, akiket örömmel, izgalommal, élménnyel tölti el mindez. Xavér játékában együtt van a komolyság, a profizmus, a szakértelem, a kreativítás, az érzelem és intellektus egysége, a zenei kommunikáció legmagasabb szintje, a zenei élmény átadásának biztonsága, a komplex művészi felfogás és a könnyedség. Talán mindezekre így együtt "vevő" a közönség, ezért töltik meg tömegesen Európa, Amerika és Ázsia országainak zeneszeretői koncertjeinek helyszíneit, akárhol is üljön le az orgona billentyűzete elé.
Itt, Pápán is lélegzetvisszafojtva hallgattuk Boellmann Gót szvitjének sziklatömbök robajával ránk zúduló akkordtömbjeit, Bach c-moll passacagliájának (haláltáncának) (BWV.582.) "misztikus, lobogóan gyertyafényes halotti táncát" (kiemelés tőle) s életigenlő nagy fúgáját. S ugyancsak nagy élvezettel figyeltük Antalffy Zsíros Dezső szelíd, bájos humorral fátyolozott, tüneményes Dalocska c. darabját. Ugyancsak szép, hangzásában is különleges, intim pillanatokat szerzett a párizsi bulvárok alkonyi hangulatát idéző Thilmann-duett (Ujj Péter zongorakíséretével) valamint César Franck rapszodikus érzésektől csapongó, gyönyörű melódiákat kibontó, de hatalmas feszültségeket hordozó (akárcsak a szerző magánélete) összetett kompozíciója.
Xavér - aki a közönség feltörő tapsától szinte szárnyakat kapott - minden darabot imponáló biztonsággal, a regiszterek, dinamikai árnyalatok jól megválasztott, optimális alkalmazásával tárt elénk. Egyedül csak a méltán népszerű - szerzőjében ugyan kérdéses és vitatott, de eddig hitelesen még senki által meg nem cáfolt - d-moll toccata és fúga (BWV.565.) tempóját találtam kissé túlhajszoltnak, egzaltáltnak, s helyenként hirtelen egyenetlenül "nagy sebességre" felpörgetettnek. A művésznek ez a fajta tempóválasztása azt eredményezte, hogy sok-sok hang elsiklott, kijátszatlan, hangsúlytalan maradt, s szinte elmosódott szigeteket képezett a dallam lendületes áramában. Számomra merésznek és indokolatlannak tűnik az effajta önkényes tempómódosítás, amelyet sok orgonista alkalmaz.
S hogy miért is fordulhat ez elő, mi lehet ennek az oka? Talán elragadja őket is a darab fúgájának valóban euforikus, sodró lendülete, s kevéssé tudják "visszafogni magukat" fegyelmezetté tenni játékukat ennek a feltoluló érzelemnek a hatására. (Ellenpélda Albert Sweitzer - nálam ereklyeként őrzött - 1937-es felvétele, melyen csak egyedül ezt a fúgát 8 perc alatt orgonálja a gunsbachi templom akkori hangszerén.) Xaver viszont itt és most csaknem az egész művet ennyi idő alatt szólaltatta meg. Tehát tulajdonképpen kétszer olyan gyors tempóban játszotta el a híres lambarenei orvos-művész előadásához képest.
Xavér legelső hazai lemezét a budapesti Szenlélek Templom (alábbi képen) orgonáján készítette 1990-ben. Már azon is szerepelt a d-moll toccata és fúga.
A "sebességet" illetően egyébként bárki érdekes információkat szerezhet akár az ő lemezeiről is, amelyeken rendszeresen műsorra tűzi ezt a Bach művet - természetesen mindegyiken más és más tempóban játszva. Találhatunk ellenpéldát is (a fentihez képest) magánál Xavérnál is: több mint húsz percig tart a h-moll prelúdium és fúga előadása a 2000-ben megjelent "Télikert" c. lemezén (amit még ilyen lassú tempóban életemben senkitől sem hallottam orgonálni.) Természetesen ezekkel a tempóbeli különbségekkel önmagában véve nem lenne semmi baj, hiszen az előadóművészet éppen attól válik életszerűvé, érdekessé és színessé, ha nincs két egyforma interpretáció még azonos művésznél sem.
Akár a tempókat, akár a ritmusokat, akár a hangszerválasztást, akár a dallamformálást, akár pedig a zeneszerzőről és koráról vallott egyéni felfogást is vesszük figyelembe - sokféle megközelítésről, értelmezésről beszélhetünk. S ezek száma nőttön nő, ami nemhogy kárára, hanem inkább hasznára van magának a műnek. Különösen akkor, ha a kutatások újabb megvilágításba helyeznek eddig rejtett információkat, életrajzi adatokat, foltokat és egyéb részleteket. Mert a zenetudomány is - hasonlóan a tudomány bármely ágához - szüntelenül változik, fejlődik, gazdagodik. Ezzel az előadóművészetnek is lépést kell tartani. Újabb és újabb felfedezések történnek, eddig ismeretlen adatok kerülnek napvilágra, újabb és újabb művészegyéniségek tűnnek fel, akik hatalmas tudásukkal és tehetségükkel felülírják, esetleg megkérdőjelezik az eddig etalonnak tartott előadói felfogásokat, stílusokat, hangszerkezelési módokat.
Az előadóknak tehát a világ, a technika, a tudomány szüntelen fejlődésével lépést kell tartaniuk, különben az elmúlt századok zeneművei nem hiteles és friss előadásban kerülnek közönség elé, hanem csupán másolatai, lenyomatai lesznek a korábbi előadásoknak. És ha ugyanúgy szólaltatják meg a későbbi előadók a műveket, mint elődeik akkor hiányozni fognak abból mindazok, amiket a zenetudomány fejlődése, szorgos kutatómunkája felszínre hoz, s ezáltal egyre bővíti, egyre pontosabbá teszi, vagyis egyre hitelesebbé formálja magát az előadást, az interpretációt.
Hiányozni fognak belőle a kutatások során felfedezett tények, adatok, s minden, amit a kutatott dokumentumok feltártak az előadási, hangszerkezelési gyakorlatból is. És persze hiányozni fog belőle az adott előadó személyisége, egyénisége, felfogása, zenei szemlélete stb. Az ötven, száz évvel ezelőtti előadók, karmesterek nem hibáztathatók azért, mert másképpen játszották, adták elő a zeneműveket, mint ma, hiszen akkor annyit és azt tudták a szerzők életéről, műveikről, komponálási módszereikről, amennyi akkor rendelkezésükre állt. (Ez olyan, mintha az embereket azért hibáztatnánk, hogy petróleumlámpával világítottak akkor, amikor még nem volt izzólámpa. De ma már van, és ennek fényénél már megláthatjuk azt is, amit azelőtt a gyengébb világításnál nem vettünk észre. És ez így van a zenei előadásnál is.
Ma már lényegesen többet tudunk a szerzőkről, alkotási sajátosságaikról, hangszerekről, akkori előadási gyakorlatról stb. mint évtizedekkel korábban.) Ugyan mivel kerülhető el a másolás, ha nem azzal, hogy az előadó újra és újra hozzáadja a mű megformálásához saját egyéniségét, érzelmeit, időközben megszerzett újabb információit, frissen megszerzett tudását, és sajátos lelkivilágát, intellektusát? Nem a kor, hanem a szerző kottaképen belüli és kívüli utasításait, megjegyzéseit kell szem és fül előtt tartani, s mindezekhez "szabad" csak hozzáadni az előadónak a személyiségéből fakadó pluszt - ez a hitelesség kulcsa!
Lehel György karmester egyszer azt nyilatkozta: "Ha a kottakép elég volna a mű objektív előadásához - azt egy kompjuter is meg tudná csinálni. Beprogramozni minden egyes kottafejet s a föléjük írt megjegyzéseket - s kész a mű objektív megszólalása. Ám az ember által előadott zeneműnek éppen az a lényege, attól válik életszerűvé, színessé, gazdaggá, a zenei előadás attól válik csodává, hogy maga az előadás tartalmazza a kottakép mögötti szellemi tartalmat is. Az előadásban ott kell lennie a kottaképnek, amit a zongorista, énekes, hegedűs vagy a karmester úgy ad elő, hogy átszűrten benne van az interpretációjában a saját egyénisége, érzelmei, tudása, intellektusa stb. Enélkül nincs élő, hiteles előadás. S mindezt úgy kell tennie, hogy előadása a mű érdekében történjen. Vagyis az előadó ne furakodjon a közönség és a mű közé, mint ahogyan azt a századforduló romantikus előadói, karmesterei tették."
Summa summárum: az előadónak semmiképpen nem szabad meghamisítani a mű alkotójának eredeti szándékát, célját, mondanivalóját. S nem utolsó sorban nem szabad meghamisítania a komponista egyéniségét, szellemét, lelkivilágát, mely óhatatlanul jelen van minden egyes művében. Ez a hitelesség kulcsa ma is és holnap is. Mert ha ezt teszi egy előadó, akkor egy beethoveni szimfóniából hiányozni fog maga Beethoven, Bartók Concertojából maga Bartók, vagy a Patetikus szimfónia nélkülözni fogja magát Csajkovszkíjt, az embert. Ez ugyanaz, mint amikor egy szavaló úgy szavalja el Az Alföldet, hogy abból nem érezzük ki Petőfi olthatatlan lelkesedését és szeretetét, sőt imádatát hazája földje iránt. Vagy valaki úgy mondja el Ady istenes verseit, hogy abból nem ütközik ki a költő csakis reá jellemző ambivalens viszonya az Úrhoz - s akkor máris tévútra került az interpretáció.
Folytatva a sort: ha Berlioz rekviemének hallgatásakor nem érezzük meg a francia szerző félelmét, rettegését az utolsó ítélettől, Fauré-nél viszont a halál megnyugtató voltát, akinél a halál egyfajta "társ, akivel meg kell osztanunk létezésünket" (írja könyvében Xavér) Mozartnál a halál méltóságának, simogatásának, mindenki számára örök harmóniát hozó természetét, Dvoráknál pedig - ezzel ellenkezőleg - a halál ember fölötti jellegét - akkor azt tapasztaljuk, hogy az adott karmester nem értette meg sem a szerzőt, sem annak véleményét a végső kérdésekben.
Mert mindegyik zeneszerző megkomponált harmóniáiban a halálnak más és más arcát fordította felénk, hogy szembesüljünk véle (ha akarjuk, ha nem.) Mindegyikük másképp mutatta be, festette meg a halál mindannyiunkat érintő, felfoghatatlan és láthatatlan misztériumát, és ez gyászmiséik felépítésében, hangszerelésében is megmutatkozik. Mint ahogy az élet különböző megnyilvánulásait, szépségeit, örömeit, szomorú pillanatait, konfliktusait is másképpen fogalmazták meg számunkra zeneműveikben. Hitelességről ott nem beszélhetünk, ahol az előadó nem ismeri az alkotói szándékot, a szerző személyiségét, erényeit és gyengéit, emberi és művészi vonásait egyaránt, s kizárólag a kottafejekhez ragaszkodik gépiesen.
A hitelesség tehát a legfontosabb az előadóművészetben. Ennek elengedhetetlen eleme a szerző életének és az adott mű kottaképének (melyben ott az utalás a tempóra is) a komponista egyéb munkásságának, magánéletének és közéleti tevékenységének, szellemének és lelkületének alapos és pontos ismerete. S mindezek mellett ott és benne kell lennie az előadásban magának az előadónak is, annak teljes egyéniségével, érzelmeivel, tudásával stb. S mindez sokkal többet jelent a manapság sokat emlegetett korhűségnél. Ez minden, így együtt a hitelességet jelenti, ami magában foglalja magát a korhűséget is.
Ha valami hiteles, akkor már mindenképpen érződik benne, hogy mikor, melyik történelmi időszakban keletkezett az adott mű. Ha egy zenedarab előadása hiteles, az már egyben korhű is - még akkor is, ha nem reneszánsz, vagy barokk ruhában éneklik el, fújják vagy billentik a korabeli hangszerek kópiáin. Akkor is, ha nem juhbélből készült húrokon húzzák, pengetik el, fából készült fuvolákon, oboákon vagy natúrkürtön fújják a szólamokat; vagy netán nem korabeli kastélyban, vagy egy akkor épült templomban adják elő azt az adott művet.
Ha a komponista sehol nem írta elő, hogy hány hangszeren, hány énekessel kell (vagy tanácsos) művét előadni, akkor a karmester nyugodtan kiállíthat akár negyven, akár több száz főnyi kórust is, ha meg tud bennünket győzni szándékának helyességéről. (S emellett el tudja fogadtatni a keze alatt működő muzsikusaival is művészi felfogását.) Hallottam a h-moll mise negyven éves felvételét 300 főnyi kórussal (Richterrel) de negyven tagúval is (Gardinerrel, egy húszéves felvételen) s mindegyik csodálatos a maga nemében. Az utóbbi másféle hangszerekkel, a lényegesen kisebb Monteverdi-kórus áttetsző, plasztikus hangzásával ugyanúgy képes kiváltani a hallgatóból azt a szent áhitatot, azt a végtelen tisztaságot, megteremteni az Istenhez szóló könyörgés intim hangulatait, a béke iránti sóvárgást, mint akármelyik másik előadás.
Úgy tűnik - ezt a grandiózus, ikonikus művet egyik karmester sem képes "elrontani". Ellenkezőleg: mindegyikük teljes tudását, egész lelkületét odateszi a hatásos, lélekemelő előadás érdekében. Ugyanolyan csodálatosan szólal meg akár magyarok, akár németek, akár belgák, amerikaiak vagy japánok éneklik - persze korántsem ugyanolyan kiejtéssel artikulálva a latin miseszöveget. Nem is tudnám megmondani, hogy melyiküké tetszik jobban? Mindegyikük h-moll mise előadásában magát a remekül megalkotott, szívhez és lélekhez szóló örökbecsű alkotást hallom, melynek ki ezt, ki azt a tételét közelíti meg másképpen. Ki ezt, ki azt a részletet emeli ki jobban. S ennél fogva a hangszerszólók is erőteljesebben, vagy intimebben szólalnak meg, ez azonban a mű egészét, lényegét, alapvető felfogását nem érinti. Teljesen más a helyzet viszont egy Mahler-szimfóniával. Ott lecsökkenteni a fúvósok létszámát (mondván: nincs több hangszeres, vagy nem tudunk többet fizetni) az már erősen meghamisítja az alkotó elképzeléseit. Ott nagyon fontos a gazdag hangszerpark!
Mindennél lényegesebb az, hogy maga, a szerző alapvetően hogyan érezte magát, mit gondolt arról a korról, amelyben élt. S bizony ez benne foglaltatik minden igazi nagy műben. A zeneszerző ugyanis sok esetben nem volt azonos (vagy nem azonosult) magával a korral - annak uralkodó eszmevilágával, erkölcseivel - amelyben élt és munkálkodott. Vagy azért, mert magasabb intellektusával, érzelmeivel és értékszemléletével idegennek érezte magát saját korában, vagy azért, mert leírt műveivel nem egy esetben megelőzte saját korát. Hiszen nem egy zeneszerző olyan műveket komponált, amelyet az akkor használt hangszerekkel elő sem lehetett adni (pl. Bach, amikor a 2. brandenburgi versenyét, vagy Haydn, amikor Esz-dúr trombitaversenyét megírta.)
S itt jegyzem meg, hogy a hangszerkérdés alapvetően sosem tartozik, sosem tartozott a zene lényegéhez. Maga Bach pl. általában nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy melyik művét miféle instrumentumon adják elő. Ha manapság zongorán adják elő billentyűkre írt műveit az nem szentségtörés, vagy hitelrontás, holott akkor még tulajdonképpen nem is volt olyan kalapácszongora, mint manapság, csak klavikord vagy csembaló. Illetve volt, de az még olyan gyenge, vérszegény hangzást produkált, ami érthető módon egyáltalán nem tetszett a nagy lipcsei kántornak.
Ha az előadott műből szerzője szándéka, lelkülete és szelleme, sajátos komponálási módszere sugárzik, kottáit, harmóniáit szigorúan, a leírtaknak s előírtaknak megfelelően játsszák le - akkor mellékes, hogy ez milyen hangszeren történik. Hozhatnám fel Wágner példáját is, akinek számára szintén mindenképpen a zene lényege, átvivő ereje, tömeghatása volt lényeges, és nem a hangszerek. Összművészeti (Gesamtkunst) elképzeléseiben ez csak apró jelentőséggel bírt. Ezért is kellett saját, önálló teátrumot építenie ahhoz, hogy grandiózus műveit hitelesen, erőteljesen, hatásosan, közönségének nagy zenei élményt nyújtva tudja színpadra állítani.
Instrumentumok, művek, felállítható előadói apparátusok, technikai lehetőségek, művészetpártoló vagy ellenző városvezetők, megértő vagy intrikáló kortársak, szponzorok, vagy ellendrukkerek egymást segítették vagy gátolták a zenei előadások, a kompozíciós technika, a zeneművek tartalmának és formájának fejlődésében az évszázadok során. Ugyan ki tudja ma már azt kinyomozni, megállapítani: vajon hány mű nem születhetett meg abból az elgondolásból, hogy a szerző tudta: a számára rendelkezésre álló, akkori hangszerekkel, helyileg adott zenei együttesekkel, énekesekkel, hangszeres előadókkal az ő fejében, szívében megtervezett művét úgy sem lehet megszólaltatni - s emiatt inkább hozzá sem fogott vagy félbehagyta elképzelt kompozícióját. S hogy a zeneszerző sok esetben mennyire nem volt azonos saját korával? Erre az egyik legeklatánsabb példa: Mozart! Őt jellemezte egyszer Fellegi Ádám zongoraművész nagyon találóan: "Olyan volt, mint egy földönkívüli, aki egy UFO-val váratlanul, meglepetésszerűen érkezett, csöppent valahonnan a 18. század közepére. S néhány évtizedes, félelmetesen gazdag alkotómunkája után ugyanolyan váratlanul itt is hagyta azt a kort, amelyhez az égvilágon semmi köze nem volt."
Ahogyan jó magam is öregszem, és egyre több zenét hallgatok - egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a valóban nagy zeneszerzők - igaz, hogy saját ihletük alapján és önkifejezésük érdekében - de mindig az örökkévalóságnak és halhatatlanságnak komponáltak. Talán azért, hogy visszajuttassák alkotásaikat oda, ahonnan ők is érkeztek: a világegyetem csillagai közé... A lényeg tehát, hogy a komponista minden kottában leírt hangjegyét és utasítását figyelembe kell venni, így aztán a megválasztott tempó sem mehet az adott mű szépségének, érthetőségének rovására.
Egyetlen komponista sem szándékozott ugyanis olyan tempókat előírni, amely ezt célozta volna. Fontos tehát az előadóművész fegyelmezett, megfontolt hozzáállása a műhöz, ami itt, ebben az esetben, Xavér d-moll toccata és fúgájánál nem egészen érvényesült. Ám ez az egyetlen elmarasztaló, amit pápai előadásáról leírhatunk, hisz a koncert valamennyi száma fantasztikus és magával ragadó volt, s maradéktalanul nagy zenei élményt nyújtott. A zárószámként előadott induló (Charpentier Te Deumából) előtt a művész arra kérte a hallgatóságát: ütemes tapssal kísérjék energikus orgonajátékát akkor, amikor újra és újra a refrénhez ér. Kedves gesztusként köszönve meg ezzel a szervezők áldozatos tevékenységét, a koncert létrejöttét.
Faludy György költő szavait kell kölcsönvennem ahhoz, hogy legmegfelelőbben megfogalmazhassam azt az érzést, mely sokunkat eltöltött ezen az estén: "Xavér zenéjét hallgatva az ember azt érzi, hogy az élet örökké tart és nagyon édes, pedig hát nem is tart örökké és nem is nagyon édes." Mindvégig azt éreztem a koncert alatt, hogy ez a hangverseny nem is annyira előadás, mint inkább kommunikáció - a legnemesebb fajtából. "Ha nem lenne a világon pénz, akkor sokkal kevesebbet koncerteznék, s akkor azért pénzt soha nem fogadnék el." - írta egyik könyvében még az 1990-es években az orgonaművész, aki már a 2500. hangversenye felé közeleg.
Előadását a legnagyobb fokú művészi alázat és a közönség iránti végtelen tisztelet jellemzi minden áldott alkalommal, s ez minden egyes billentéséből, mozdulatából sugárzik. "Én nem Önöknek, hanem a zeneszerzőknek tartozom számadással, amikor műveiket megszólaltatom. Egyetértek Lisztnek a hitvallásával: az előadóművész ne úgy álljon ki a pódiumra, mint a vádlott a bírái elé, hanem úgy, mint a szépség igazi tanúja" - mondta Xavér koncertjének zárszavaként, amit az orgonája mellől intézett a hallgatósághoz. Megítélésem szerint a művész itt, Pápán (is) maradéktalanul eleget tett ennek a nemes és magas követelménynek, amit kortársainak és "utókori kollégáinak" fogalmazott meg ilyen módon világjáró honfitársunk, Liszt Ferenc. Aki a művészet örök vándoraként - Xavérhoz hasonlóan - fáradhatatlanul barangolt tehetségével országokon, zenei műfajokon át és koncerttermek között.
A világjáró zongoravirtuóz és komponista e századi, csak korban fiatal utódja új utakat keresve (és találva) elektronikus hangszerének digitális áramkörein zengette ki, adta át számunkra e századokon átívelő művészi üzenetet. Egy maga és mások által tervezett és megkonstruált, erőteljes hangú elektromos orgonán közvetítette rég elhunyt komponisták ma is érvényes, fontos és értékes üzenetét: a zene őselemeinek, a dallamnak, a ritmusnak és a harmóniának újra és újra kibomló, éltető csodáját. Bizonyítva, hogy a művészetben soha nem az eszköz a lényeg, hanem az elérendő cél: az emberi lélek gazdagítása, az élet örök szépségének felmutatása mindannyiunk gyönyörködtetésére. A hallgatóság kitörő ovációval, méltán megérdemelt, zúgó vastapssal hálálta meg a jelentőségében is rendkívüli élményt. Városunk zenei krónikájában - úgy gondolom - emlékezetes dátumként könyvelhetjük el ezt a 2001. október elsejei koncertet.
BESZÉLGETÉS A MŰVÉSSZEL
A nagy eseményt megelőző kora délután kíváncsiskodva néztem Xavért, ahogyan hallatlan precizítással, nagy műgonddal, rutinosan állította be a méretre ugyan nem, de hangerejében annál nagyobb hangfalakat. Valamennyit a mennyezet felé irányítva. A hangszert játszóasztalával pontosan a közönséggel szembe fordította, így a hallgatóság minden mozdulatát figyelemmel kísérhette az előadás alatt. A szerencsésebbek - akik az orgona mellett kétoldalt ülhettek az esti előadásán - arcának rezdüléseit, átszellemült tekintetének változásait, regiszterkezelését, szédületes pedálozását is láthatták. (Jómagam is a szerencsébbek között lehettem.) Amikor a koncert előtti szép, napsütéses őszi délutánon próbája után sikerült alávaló módon "megzavarnom" elmélyült munkájában, jelét sem adta semmiféle idegességnek. Ahelyett, hogy a pokolba kívánt volna okvetetlenkedésemért - készséggel, baráti közvetlenséggel, előzékenységgel és végtelen kedvességgel válaszolt kérdéseimre. Sajátos és jóízű humorral, poénekkel, anekdotákkal fűszerezte mintegy negyedórás beszélgetésünket, amelyben önmagáról, származásáról, hangszeréről s eddigi zenészpályájáról érdeklődtem:
- Még negyven sem múlt, s egy fél emberöltő alatt merészen magasba ívelő, szép pályát futott be. Kínán kívül valamennyi országban megfordult, ahogy nyilatkozta. Európa és Amerika közönsége mindenütt óriási ovációval, a legnagyobbaknak kijáró lelkesedéssel és szeretettel fogadta (és fogadja) Önt és koncertjeit. Akár hangversenytermekben, akár templomokban játszik - hatalmas tömegek várják. Kik segítették eddig karrierje előmozdításában?
- Őszintén szólva én soha nem alakítottam imídzset, s talán ez az egyetlen szerencsém, s ha szabad így mondanom: egyetlen titkom. Ugyanolyan vagyok a fürdőszobában, mint amilyen a koncertpódiumon. Nincs bennem soha olyan késztetés, hogy jaj, most viselkedni kell, mert itt van a közönség, vagy az újságírók, s akkor hirtelen felveszek valamilyen pózt. Azt gondolom, hogy minden helyzetben egyforma vagyok, ami jelenthet rosszat is, jót is egyaránt, de legalább őszinte.
- A hazai templomi orgonák siralmas állapota is indokolta, hogy saját elképzelései alapján készíttessen magának orgonát, amin aztán kiküszöbölhetők az elöregedett, megrokkant templomi hangszerek sajnálatos hibái?
- Akkor határoztam el, hogy a jövőben saját tervezésű hangszerrel koncertezek, amikor a Soros Alapítvány a 80-as évek közepétől nagy vállalkozásba fogott. Szakemberekkel mintegy tíz éven át felmérte Magyarország teljes, 3500 db-ot számláló orgonaállományát, úgy a felekezeti, mint a magán-, vagy állami kézben lévőket. Megállapította, hogy az ország orgonáinak csak négy százaléka használható.
- Ahogy itt a próbán tapasztaltam: emberi füllel szinte nem is lehet különbséget tenni egy fémsípos templomi orgona és az itt felállított instrumentum hangzása, hangereje között. Ha nem tudnánk, hogy egy elektromos szerkezet lép működésbe itt a billentések során, s annak felerősített hangja áramlik a hangszórókból felénk - csukott szemmel azt hihetnénk, hogy egy székesegyház orgonasípjának hangtömbjei töltik be a termet. Jól hallottam-e, hogy egy nagy orgona minden regiszterével rendelkezik ez az elektromos hangszer?
- Sőt, még többel is! Úgy készült, hogy a roueni székesegyház orgonájának minden egyes sípját külön kiszedték, mintavételezték, bemérték s ezután digitálisan rögzítették azok hangját. Megjegyzem, már "obsitosnak" számít, hiszen kiszolgált engem több mint háromszáz koncerten eddig. Akárcsak az orgonálócipőm, amit már 16 éve nyűvök a pedálokon.
(Eddig a 2001-ben készült interjú pontos szövege.)
A roueni katedrális (Monet festménye)
Xavér erről a lábbeliről említette televíziós portréfilmjében a következőket: " Elhatároztam, hogy csak addig fogok orgonálni, amíg ez a topánka szét nem szakad." Sokak nevében kívánom, hogy ez a fekete bőrcipő időtálló és strapabíró legyen! S nem bánnánk, ha változtatna korábbi elhatározásán, máskülönben rajongói képesek lesznek beszerezni és küldeni néki egy új cipőt, mely élete végéig kiszolgálja őt. Hogy jelképesen tovább barangolhasson az orgonája pedálbillentyűin, valamint ujjaival a játszóasztal klaviatúráján - a művészet számára kijelölt vándorútjain.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése