„Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige.”
(Illyés Gyula)
Valószínű, hogy a rendező és alkotótársai azért döntöttek emellett a cím mellett - mely egyszerre utal a keresett és megtalált kisfiúra és a főhősre, valamint a kettejük között lévő egyfajta fiktív és misztikus kapcsolatra egyaránt. S úgy gondolták: szimbolikus értelemben ez a cím fejezi ki leginkább a film lényegét, gondolati magját s éppen ezért, emiatt találták ezt legmegfelelőbbnek. Az alkotás ugyanis nemcsak a sonderesek táboron belüli életének, sorsának szemléltetésével, vizuális-hangi megjelenítésével foglalkozik, hanem azt a vallási motivációt is hangsúlyozza, mely a főhőst minden áron az izraelita hit szokásrendszerének megtartására készteti. Egyfajta belső parancs, szigorú követelményrendszer és hit munkál ebben a férfiban mindvégig. Ez szolgálja minden gondolatát, cselekedetét és terveit. Mint ahogy valójában mindenféle hit egyfajta kötelesség-, és felelősségérzetet, sőt kötelesség-, és felelősségtudatot ró arra, aki komolyan veszi annak követelményeit.
E film tehát elsősorban a főhős (Saul) humánus erőfeszítéseit, következetesen, szisztematikusan végrehajtott tetteit hivatott bemutatni. E zsidó fogolyban a vallási motiváció a legerősebb hajtóerő. Ez az, ami minden tettének, mozdulatának ösztönző erejét adja, szolgáltatja. Még talán a saját túlélésénél is mélyebb, intenzívebb ez a késztetés benne. Ez az, ami legjobban ösztönzi őt egyfajta hősies magatartásra, emberi helytállásra, a halott fiú minden áron történő eltemetésére.
A filmbeli Saul keményen és kérlelhetetlenül ragaszkodik ahhoz a temetési hagyományhoz, ami a zsidóknál 3500 éve mit sem változott. Ez az a tradíció, ami a hozzátartozókat arra kötelezi, hogy az elhunytat minél hamarabb (legfeljebb három napon belül) mindenképpen eltemessék. Neve teljesen egyértelműen és jelképesen utal arra, hogy az egykori zsidó királynak, Saulnak kései leszármazottja ő. És már ennél fogva is kötelessége szolgálni ősei hitét, szokásait, vallási meggyőződését, ezeknek kell mindvégig megfelelnie.
Tulajdonképpen tehát a főhősnek ezt a folyamatos, célorientált, szívós próbálkozását kíséri végig a film. Minden cselekedetét ez irányítja, hitének ez az ősi parancsa vezérli. Az már nem rajta múlik, hogy bátor és következetes erőfeszítése végül is eredménytelen marad. Maga a temetés ugyanis nem történhet meg, azt gyakorlatilag nem tudja véghez vinni. Eredménytelen marad, de nem hiábavaló, hiszen ezzel együtt is Saul kétségtelenül ember marad az embertelenségben.
S hogy miért? Mert mindvégig, ereje legvégső határáig benső parancsa szerint cselekszik. Megőrzi emberi, erkölcsi tartását. S valóban, így kap kellő hangsúlyt a film zárójelenete is, ami a túlélésre, az újrakezdésre, az optimizmusra utal. Magasztos, szimbolikus pillanat ez. Hasonló ahhoz, mint amikor a Schindler listája egyik jelenetében hirtelen megjelenik egy piros ruhás kisleány. Ami ott a piros ruhás leányka - az itt a sárga csillagos, mosolygó kisfiú. Mert mindkettő egy-egy szimbólum. Azt sugallja a nézőnek, hogy a titokhordozók a következő nemzedékeknek feltétlenül át fogják adni az általuk megélt, átélt, látott és tapasztalt titkokat. Ők pedig mindezeket érzékenyen fogják fel, s levonják a szükséges tanulságokat.
De nemcsak magukat e szörnyű titkokat, a táborokban lezajló borzalmas emberirtás tényeit, annak folyamatát és következményeit továbbítják, adják át nékik elrettentésül, okulásul és útmutatásul. Ennél sokkal többet adnak át számukra, mert személyes és hiteles példát is szolgáltatnak arra: hogyan, miként lehet sértetlenül megőrizni hitünket, meggyőződésünket, emberi és erkölcsi tartásunkat a legnehezebb, a legkilátástalanabb helyzetekben is.
Ez a film egyfajta, jelenünknek szóló üzenetnek, figyelmeztetésnek is felfogható. Olyan erőteljes felhívásnak, amelyben nincs helye sem az érzelgősségnek, sem a bosszúra való lázításnak, sem a gyűlöletkeltésnek. Viszont igenis helye és szerepe van benne a ráeszmélésnek, az elgondolkodtatásnak, a felrázásnak, a meggyőzésnek! És ez a legfontosabb. Hogy a filmet látva - elszorult torokkal és ökölbe szorult kézzel - azonnal feltegyük a kérdést: vajon megismétlődhetnek-e újra, ma is, napjainkban is ezek a szörnyűségek? Van-e táptalaja ezeknek a téveszméknek ma, a 21. század elején?
Kertész Imre Nobel-díjas író - aki testközelben, személyesen, tudatának és lelkivilágának legmélyebb megrendülésével szenvedte végig és élte túl ezt a földi poklot - a leghatározottabban állította: bármikor megismétlődhetnek ezek a szörnyűségek. Jómagam óvatosabban fogalmaznék: talán reális veszélye nincs annak, hogy mindez újra, ugyanígy megismétlődik. Viszont figyelembe kell vennünk azt, hogy a legnagyobb tüzek is apró lángokból indulnak el és terjednek tovább - amire számtalan példát láttunk már a történelem során. Ezért az intő jelekre nagyon oda kell figyelnünk, s ezekkel szemben azonnal tiltakoznunk kell a leghatározottabb formában! Mert minden emberi cselekedet a fejekben kezdődik el, amihez társulnak a gonosz, gyűlölködő indulatok, ellenséges, vérgőzös, harcias érzelmek. S ha nincs visszatartó erő - a szellem kiszabadul a palackból és kíméletlenül pusztít.
A kontrollálatlan ismeretek, nézetek előbb-utóbb tettekbe, cselekedetekbe torkollnak. S amikor egy-egy negatív, gyűlöletes eszme átlép a gyakorlat színterére - már nagyon nehéz ellene fellépni. S az is előfordul, hogy akkor már visszafordíthatatlan folyamatokat indít meg. (Igy volt ez 1933-ban az akkori Németországban.) Az elbagatellizálás helyett tehát feltétlenül el kell ítélnünk, sőt támadnunk, üldöznünk kell a legapróbb jelzéseket, szélsőséges jobboldali megnyilvánulásokat. Ilyenek az újfasiszta nézetek, hangoskodó szegregációs, etnikai, rasszista, antiszemita elvek, a holokauszt tagadása (!) a történelem önkényes átértelmezése, átértékelése, amelyek ellen küzdeni, sőt harcolni kell mindenkinek - a maga módján.
Természetesen nem azt állítom, hogy megfelelő, hiteles tényanyagok, újonnan feltárt dokumentumok alapján adott esetben nem szabad módosítani addigi történelemtudásunkon és szemléletmódunkon. De szabad, sőt kötelező is. S ha kell: kimondjuk, hogy ez vagy az nem így történt, vagy meg sem történt, egy adott személyiség ilyen volt, s nem pedig amolyan. De csakis akkor, ha a fellelhető, újonnan előkerülő dokumentumokat valóban több oldalról és alaposan vizsgáló, pártsemleges szakemberek vonják le ezeket a következtetéseket. S nem a politikusok próbálják, igyekeznek - érdekeik szerint - átírni a múlt eseményeit kényük-kedvüknek megfelelően. Hogy mindezzel igazolják intuitív meglátásaikat, nézeteiket, intézkedéseiket s az általuk hozott mai törvényeiket (akár visszamenőleg is.)
Amikor újra és újra felbukkanó, hitelesen beszámoló szemtanúk, túlélők igazolják, bizonyítják és megerősítik a már eddig is ismert történelmi tények igazságát - akkor már ezeket tagadni ostobaság. Sőt, ha ennek ellenére tudatosan és mindenképpen át akarjuk színezni, meg akarjuk változtatni, meg nem történtté tenni mindezeket - az már több, mint tévedés, vagy hiba. Tényeket elferdíteni, átértelmezni, visszájára fordítani, egybehangzó tanúk ezreinek hitelességét, megbízhatóságát megkérdőjelezni, több oldalról is megvilágított tények, igazságok felett kételkedni, bűnös személyeket mentegetni - az már egyenesen bűn. Olyan bűn, mely gátolja a tisztánlátást s ezzel félrevezeti a mai és a következő nemzedékeket is, és ezzel mérhetetlen károkat okoz.
A felszínesen, pongyolán, hiteltelenül megvizsgált, politikailag vezérelt tényfeltárások sokszor meghökkentő megvilágításba helyeznek teljesen egyértelmű történelmi eseményeket, fordulatokat és intézkedéseket. A gyorsan, felelőtlenül levont következtetések sokszor egy-egy politikus szájíze szerint értékelnek át múltbeli vezető személyiségeket, eseményeket, tényeket. S ennek megfelelően erősen negatív személyiségek "fordulnak át" pozitív figurákká, amit "szerecsenmosdatásnak" szoktunk hívni. De előfordul ennek ellenkezője is: eddig pozitívnak megismert, elkönyvelt személyiségeket értékelnek át, jelentéktelenítenek el, feketítenek be. S mindezeket tapasztalhatjuk a történelmi tények, események kiforgatásával is. Ami sokszor az eddigiektől eltérő ellenkező előjelű megvilágításba kerül - nem egy esetben csak azért, hogy egyfajta polgárpukkasztást, szenzációhajhászást szolgáljon.
Ezen az alapon lassan már azon sem fogunk csodálkozni, ha a mohácsi vészről egy nap azt halljuk, hogy népünk győzelmi ünnepe volt, mely a török-magyar barátságot és vérfrissítést szolgálta. Vagy netán Dugovics Titusz azért ugrott le a vár fokáról, mert akkor még nem volt lift a földszinttől a toronyig. Vagy a tatárjárás egy meghívásos baráti találkozó volt annak idején. (Ahogyan Sinkovits Imre mondta egyszer a rádiókabaréban...) Nem beszélve a huszadik századi tévedésekről, mulasztásokról, a vezetők által elkövetett háborús és népellenes bűnökről. Amelyeket igyekszik a mai politika "másképp értékelni", átmosdatni, és másképpen megfogalmazni. Minden áron próbál mentségeket keresni, erősen hibás, negatív tetteket, intézkedéseket, politikai döntéseket átszínezni. De elsősorban nem azért, mert erre ténybeli felfedezéseik vannak, hanem mindenekelőtt: politikai okokból.
Mert az igaz, hogy semmi sem fehér vagy fekete. De azért ne próbáljunk a nyilas keretlegényekben, a német megszállókban és azokkal kollaboráló magyar tisztekben humánumot, emberbarátságot keresni mindenáron - mert azokban ilyen nem volt. Mert ha lett volna - nem következett volna be mindaz, ami hazánkban is megtörtént. Mint ahogyan Sztálinban és Mussoliniben sem volt, s a gyerekeket, idős embereket agyonlövő SS-tisztekben sem volt. Függetlenül attól, hogy akár parancsra cselekedtek - akár nem! S azt sem állítom, hogy Horthy-nak ne lettek volna pozitív tulajdonságai, értékes és előre mutató intézkedései, ám azt ne tagadjuk le, hogy kollaborált a németekkel, s bizony szerepe volt abban, hogy rengeteg zsidót hurcoltak el, vagoníroztak be, s ugyancsak rengeteg katonát küldött ki a frontra a háborúban.
Vagyis: ne próbáljunk ott magyarázkodni, mentségeket, kibúvót és pozitívumokat keresni - ahol nincs mód mentségre és magyarázkodásra. És semmiképpen ne próbáljuk meg nem történtté tenni azt, ami valójában megtörtént. És ami mindennek a teteje: lenézésben, ledorongolásban részesíteni, maradinak, elavult szemléletűnek titulálni, bélyegezni mindazokat, akik netán eddigi, jól felfogott meggyőződésükhöz, személyes emlékeikhez ragaszkodnak továbbra is. Erre írta valaki találóan a múltkor az egyik internetes oldalon a következőt: "Talán nem kéne már törvénnyel szabályozni azt, hogy hogyan emlékezzünk!"
A hétköznapi emberek legfőbb fegyvere manapság: semmiképpen nem szavazni olyan politikusokra, akik a legcsekélyebb mértékben is efféle nézeteket hangoztatnak. A média képviselői és a jóérzésű politikusok, pedagógusok már sokkal többet tudnak tenni, ha akarnak. A művészek pedig azzal tehetik a legtöbbet, hogy olyan művészi alkotásokkal döbbentik rá az embereket múlt szörnyű tényeire, melyek felhívják figyelmünket a valóban letagadhatatlan igazságokra, valóban megtörtént eseményekre. Ha ráébresztenek bennünket - mint ahogy a felelősségteljes írók, művészek mindig is tették - a ma is reánk leselkedő, ólálkodó veszélyekre, az ocsmány és potenciálisan, majd valóban pusztító téveszmékre.
Hogy a tények lehető leghitelesebb bemutatásával, a múlt átírása, hamisítása nélkül, hatásosan, érzékletesen mutassák be a történelmi tényeket, eseményeket, azok előzményeit, lefolyását és azok szörnyű következményeit. Hogy szembesítsenek, felrázzanak, elgondolkodtassanak, kérdésekkel bombázzanak bennünket ezen a téren is. S gyanítom, hogy ez volt az alkotók legfőbb szándéka, célja ezzel a filmmel is, amikor eldöntötték: a mozgókép vizuális eszközeivel döbbenteni rá bennünket a szörnyű és átírhatatlan múlt szemtanúkkal, túlélőkkel is bizonyítható eseményeire. Az egyetemes emberi kultúra rettenetes katasztrófájára, amit máig sem hevert ki az emberiség.
Úgy vélem, hogy e film alkotóinak a legfőbb szándékuk az volt, hogy azonnal kérdések feltevésére ösztönözzék a nézőket. És már a film alatt, amikor az elkövetett legszörnyűbb bűntetteket megjelenítő sokkoló hang-, és képi hatásokkal szembesülnek, de különösen utána. "A kérdések ugyanis - ahogyan Donald Walsh hangsúlyozza - sokkal fontosabbak, mint maguk a válaszok." Mi volt az oka, hogy az ember idáig tudott aljasodni, teret és gyakorlatot szerzett olyan ordas eszméknek, pusztító elméleteknek, mely egy nép kiirtására, megsemmisítésére törekedtek? Mi volt az, ami lehetőé tette embertömegek, milliók adminisztratív összegyűjtésének, bevagonírozásának, táborokba terelésének és nyom nélküli eltüntetésének ördögien szabályozott, következetes végrehajtását? Mi volt, ami biztosította ennek a pokoli mechanizmusnak a megtervezését és kivitelezését éveken át? Mi volt, ami az 1930-as években energiát, anyagi és lelki erőt adott egy effajta őrület elfogadtatásához, elhatalmasodásához?
Mi volt ami miatt a fajelmélet világgá kiáltása akkor a szó szoros értelmében túlordított minden értéket, amit akkorra és odáig az európai kultúra és tudomány már létre hozott? Miért nem bizonyult a keresztény hit addig elfogadott értékrendszere, az emberi erkölcs erősebbnek ennél? Mi volt az, amiért milliók fejében vevőre találtak az embertelen náci eszmék? Mi volt az, ami miatt ideig-óráig fölé tudott kerekedni (de hálisten: végleg nem győzedelmeskedni) a sátán, a gonosz az Istenen és emberen egyaránt? Miért volt lehetséges, hogy német, olasz, sőt magyar földön is - hol több, hol kevesebb erővel - teret nyerhettek e fasiszta eszmék, s igaz, néhány év múlva elbukva, de szörnyű pusztítást hagyva maguk után?
Ha röviden próbálnék minderre válaszolni, hogy mi volt ez az erő - hát azt mondhatnám: a hatalom ereje és szívóssága. Aminek az emberben meglévő és teljesen kiirthatatlan gonosz szándékok, hajlamok, erők is táptalajt adnak. Ami tulajdonképpen igaz is, de még számos egyéb összetevője is van ennek. (a németeknél pl. a "kapóra jött" munkanélküliség is.) De kétségtelenül az akkori politikai, gazdasági vezetés, a hatalom rendkívüli ereje, az attól való félelem játszott legnagyobb szerepet. És ez tudott ekkora tömegbázist szerezni a gyilkos, pusztító téveszméknek akkor és ott. A hatalom, mely meg tudta téveszteni emberek millióit annak érdekében, hogy rosszindulatú tervei szerint népirtást, területszerzést tudjon megvalósítani. (És ráadásul egy olyan propagandával, hogy mindezt a nép érdekében teszi, s felépít egy ún. harmadik birodalmat, melyhez szakemberek egész légióját nyerte meg.)
Mert a történelmet - bármily meghökkentő egyesek számára - mindig is a vezetők formálták, irányították a maguk kénye-kedve, politikai, hatalmi és hódítási érdekeik szerint. S annak megfelelően. (A néptömegek, hétköznapi emberek ehhez "csupán" hozzájárultak, asszisztáltak, vagy nem. Így vagy úgy támogatásukkal vagy segítették azt, vagy nem. S ha a hatalmat már annyira ellenszenvesnek, erkölcstelennek és embertelennek tartották akkor összefogtak, ellenálltak, tiltakoztak - vagy eredményesen, vagy nem. De legtöbbször eredménytelenül, hiszen a történelemnek mindeddig egyetlen győztes felkelését vagy forradalmát pl. nem ismerjük. Olyant, amely tartósan meg tudta volna védeni vívmányait, át tudta volna alakítani azt az embertelen hatalmat, ami ellen fellázadt.)
Viszont az ókortól napjainkig egy felkapott, bálványozott, piedesztálra emelt vezető személyiség (aki pozitív erényekkel is bírt!) maga mellé tudott állítani ezreket és ezreket, s alaposan át tudta velük rajzolni akár földrészek térképét is pár hónap alatt. Egy Hannibál, egy Nagy Sándor, egy Napoleon vagy akár egy Hitler, egy Sztálin ebből a szempontból nem különböztek. (Sok egyéb tulajdonságukban, felfogásukban, módszereikben viszont igen.) S ha léteztek is "kisebb" kaliberű diktátorok - akik területhódításokban nem jeleskedtek - azért a néptömegek megszorításában, félelemben tartásában elnyomásában, torkon ragadásában hozzájuk képest ők sem maradtak el.
Hogy csak néhány nevet említsek: az osztrák II.Lipót, a román Causescu, a chilei Pinochet, a kambodzsai Pol Pot, a kínai Mao Ce-Tung, a magyar Rákosi és Szálasi. Ők utóbbiak ketten különösen elhanyagolták a magyar nemzetet: egyikük az oroszoknak, másikuk a németeknek dobta oda az országot. Ám ők sem mentek volna semmire eszméik gyakorlati megvalósítása terén, ha nem találtak volna "hűséges" segítőtársakra, elnyomásukhoz asszisztáló kiszolgáló gépezetre.)
Mert bizony a vezetők, politikusok "egymagukban" - bármily nagy erővel és hatalommal is bírtak - segítség és támogatás nélkül soha sem tudták volna ezt az újkori szörnyű népirtást ilyen üzemszerűen, tervszerűen és rettenetes következetességgel véghezvinni. Bármilyen anyagi, financiális erővel, elszántsággal, ördögi rafénériával is rendelkeztek - pártvezérek, politikusok, miniszterek maroknyi csoportja képtelen lett volna kimunkálni és hosszú ideig működtetni az emberirtás évekig tartó pokoli technológiáját, foglyok millióinak kegyetlenül gépies kivégzését, nyom nélküli eltüntetését.
Nem lettek volna képesek minderre, ha terveik, céljaik kivitelezéséhez nem találnak pusztító eszméikkel egyet értő, azonosuló - azokat gyakorlatban megvalósító, kivitelező - hajbókoló (finom kifejezés) karrierista tisztekre. Ha nem leltek volna segítőtársakat, akik buzgón asszisztáltak a zsidók adminisztratív összegyűjtésében bevagonírozásában. Ha nem találtak volna szép számmal aljas önkénteseket, sötét besúgókat, végrehajtó parancsnokokat, szolgalelkű, gyilkos és szadista indulatokkal bíró táborparancsnokokat. S ha nem kerültek volna elő kegyetlen, beteges lelkületű, kísérletező orvosok, akiknek e gyilkos őrület és hisztéria kapóra jött embertelen, "tudományos" kísérletezéseikhez.
Akadtak ugyanis olyan vállalkozó szellemű, önjelölt német "orvosok", akik a koncentrációs táborok laboratóriumaiban ott kiválasztott foglyokon hajtották végre különböző áltudományos kísérleteiket. Ezekhez az akkori politikai vezetéstől teljesen szabad kezet kaptak miután felesküdtek a náci fajelméletre, a zsidók likvidálására. Nők meddővé tételével, testi fogyatékos, munkaképtelen foglyok sterilizálásával kísérleteztek. Pilóták tűrőképességét vizsgálták a test lefagyasztásával, s tanulmányozták hogyan viselkedik a szervezet a legnehezebb körülmények közt.
Kékszemű árja foglyok vérét fecskendezték be nem árják testébe és egyéb borzalmas, embertelen operációkra is sor került.
A Saul fia című filmben feltűnik a német egyetemen diplomát szerzett Dr. Nyiszli Miklós magyar orvos (Zsótér Sándor alakítja) aki az ő boncolóorvosa volt. Túlélve a borzalmakat a háború után 11 évvel hunyt el. Sonderesnek beszervezve Mengele parancsára százával boncolta fel szerencsétlen foglyok hulláit. A háború utáni évben megírt könyvében lelkiismeretével viaskodva így ír: "Betegség emészt. A véres múlt őrli beteg szívemet. Kétmillió ártatlan embert kísért szemem a gázkamrákig, tanúja voltam embermáglyák borzalmának. Hullák százait nyitottam fel magát lángésznek vélő, csendesen őrjöngő orvos parancsára. Milliós tömegek gáz-, és máglyahalálából akart hasznot húzni egy hamis teóriákra épített áltudomány." Ezek az "orvosok" sem tudták volna mindezeket végre hajtani, ha nem kapnak rá kellő felhatalmazást, segítőtársakat és asszisztenciát. És ugyanez igaz az elgázosítások, megsemmisítések tömegére is. Azokat sem lehetett volna ily nagy számban és ily lendületes, bejáratott technológiával véghez vinni, ha nem lett volna mindehhez segítő személyzet a táborokban. Ilyen - raffináltan, gonoszul beszervezett - segítőcsapat volt a lágerekben a sonderkommandó "intézménye."
Bár a kamrákba nem léphettek be - a borzalmakat, az emberi szenvedésnek, halálfélelemnek pokoli kataklizmáját ezerszer átélték a foglyok nap mint nap végrehajtott, gázzal történő megsemmisítésénél. A riadt, megrettent emberi tekintetek iszonyú képei mind beléjük égtek, és amíg csak éltek (mert sok túlélő volt köztük) mindig is kísértették őket. Róluk (illetve ezek egy csoportjáról) valamint az egyik felkelésükről, majd sikeres kiszabadulásukról szól e film. Középpontba helyezve a felvidéki zsidó Ausslendert (Sault) akit nem az a cél vezérelte, hogy önmagát vagy társait mentse ebből a pokolból. Hanem az, hogy teljesítse mindazt, amit emberi tisztessége és vallása ősi parancsként rótt reá: hogy egy halott gyermeket annak rendje és módja szerint eltemessen.
Egyik kommandós társa még szemére is veti, amikor azt látja, hogy számára a halott fiú még a szervezkedésnél, a szökés előkészítésénél is fontosabb: "Elhagytad az élőket a halottakért!" A sonderesek voltak azok, akik minden titkot - amit a német SS-tisztek, parancsnokok igyekeztek eltussolni, amennyire csak lehetett - őriztek és hordoztak aztán egész hátralévő életükben. S nemcsak hordozták, de szemtanúkként vallottak is ezekről a titkokról a háború utáni perekben. S vallottak az érdeklődő íróknak, újságíróknak is, akik ezekről a témákról tájékoztatták a közvéleményt, a következő nemzedéket.
A sonderkommandósok (titokhordozók) a táboron belül végzett kíméletlen, megalázó rabszolgamunkájukért "cserébe" a többi fogolynál jobb ellátást, bizonyos megkülönböztetett bánásmódot kaptak. Ám egy idő után megfelelő szisztéma, parancs szerint likvidálni kellett őket, hogy az általuk őrzött és hordozott titkok soha ne kerüljenek napvilágra. S likvidálásuk után aztán a kommandót újabb és újabb foglyokkal töltötték fel. Fejük felett tehát örökké ott lebegett saját végzetük. Tudták, hogy késleltetett halálos ítéletüket kapták meg azzal, hogy ide, ebbe az osztagba besorolták őket.
Jól tudták, hogy számukra csakis a szökés jelenthetett valami halvány reményt a túlélésre. Tulajdonképpen ugyanolyan halálra ítéltek voltak, sorsuk ugyanolyan kilátástalan volt, mint fogolytársaiké, a táborba deportált zsidó honfitársaiké. Azoké, akik között gyermekek, asszonyok, férfiak ezrei szenvedtek és haltak meg ártatlanul korra, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül. Bármilyen poszton (orvosi rendelőben, szerelőkként, gépkocsivezetőkként, takarítóként, raktárosként stb.) is dolgoztak - sorsuk alapvetően ugyanaz volt: behatárolt és eleve megszabott. "Ugyanolyan rab vagyok, mint te!" - mondja a filmben a boncorvos, aki élete kockáztatásával rejtegette a fiút Saul számára, hogy ki tudja menekíteni a táborból.
Hogy a sonderesek közül mégis életben maradtak néhányan - ennek több oka is volt. Egyrészt a lázadások, szökések tették ezt lehetővé, másrészt nem mindegyik táborparancsnok hajtotta végre szigorúan ezt a likvidálási utasítást. ("Sokan úgy gondolták, hogy nem veszélyeztetik a "termelés" folyamatosságát a lágerekben, s az eddig jól működő, bejáratott munkacsoporttól nem váltak meg. Így aztán még a háború végén is maradtak túlélő sonderesek." - mondta Vági Zoltán történész.)
Őket kellett tehát eltüntetni, akiknek mindaddig éppen az volt a dolguk, hogy a megsemmisítésre ítélt zsidó emberek (karon ülő gyermektől egészen aggastyánig) összeterelésénél, levetkőzésénél felügyeljenek. Ezután pedig gázkamrába terelésükben, elgázosításukban, ruháik, holmijaik, értéktárgyaik összegyűjtésében és főként a bonctermek, egyéb helyiségek kitakarításában, a hullák elszállításában, a holttestek és felboncolt emberi testrészek elégetésében parancsra segédkezzenek.
Méghozzá sokszor erejükön felüli energiával és buzgalommal. S ha gyengült az erejük, vagy a legcsekélyebb ellenállás támadt bennük - mögöttük is ugyanúgy ott álltak tettre készen a fegyveres őrök, mint ahogy a foglyok mögött. Akik árgus szemekkel figyelték azt is, hogy minden fellelhető aranyat beszolgáltatnak-e feljebbvalóiknak. Mert a németek minden értéket karvalymód elraboltak, mondván: a halottnak már úgysincs erre szüksége. S ezzel embertelenségük, cinizmusuk, aljasságuk és gazemberségük már überelhetetlenné vált - hogy ezt az ideillő germán kifejezést használjam. Nem egy korabeli dokumentum leszögezi, hogy a zsidók megsemmisítése tulajdonképpen nem más, mint tömeges rablógyilkosság volt.
A nácik emberirtó cselekedetének leggonoszabb, legördögibb jellegzetessége volt, hogy éppen a zsidókat használták fel a zsidók megsemmisítésére, elégetésére. Maga a "holokauszt" szó is elégetett-et jelent.) Ezzel a rafinált, aljas, cinikus megoldással egyszerre büntették is őket, de ugyanakkor meg is hosszabbították az életüket. Ami azonban inkább nevezhető egy számítóan gonosz, mint egy jótékony tettnek a részükről. (Talán alkalmazhattak volna német keretlegényeket, civil vagy katonai segéderőket is erre a piszkos és visszataszító munkára. De képmutató módon ők még hazájuk fiai előtt is titkolni akarták a részleteket, a halálgyár sátáni eszközeit és piszkos módszereiket.
A totális titkolózásba az is beletartozott, hogy az elégetett hullák után megmaradt hamut kihordassák a folyópartra s ott azt a sonderesekkel vízbe lapátoltassák. ("Minden hamut a vízbe!" - hangzik fel a film egyik jelenetében.) Igen kemény, kegyetlenül emberpróbáló, megerőltető, fertőzésveszéllyel járó fizikai segédmunkát kellett végezniük a sondereseknek. A folyamatos, idegörlő, fárasztó munka minden energiájukat felemésztette. Aminek pótlására kevésnek bizonyult a viszonylag nagyobb ételadag és a jobb bánásmód, amit - mint "kivételezettek" - kaptak. Ráadásul sorsuk előre kiszámítható volt: szemük előtt folyton ott lebegett, hogy ők is végeredményben potenciális halottak már mindannyian, de az életösztön szüntelenül dolgozott bennük.
Gázkamra a birkenaui lágerben
Különösen megfeszített munkát követeltek tőlük parancsnokaik a háború végéhez közeledve (1945 tavaszán) amikor a náci tisztek mindenképpen fel akarták gyorsítani a deportáltak megsemmisítésének tempóját. A háború utolsó hónapjaiban - még akkor is, amikor már szinte bizonyos volt a német hadvezetés bukása - még mindig ezrével szállítottak zsidókat a lágerekbe, még hazánkból is. (Hazai történelmünk egyik szégyenfoltja, hogy az akkori magyar kormánynak és a hatóságoknak a közreműködésével! Hiszen több tízezer zsidót összegyűjteni, bevagonírozni, országokon át elszállítani - erre csak a németek egyedül - különösen abban a hadi helyzetben - képtelenek lettek volna.
Szükség volt tehát a kollaboránsokra - különösen az ország vezetői, tisztjei, parancsnokai közül. Hiteles adatok szerint pl. Eichmann irányításával Sztójay Döme miniszterelnöksége alatt 1944. május 15. és júl. 9. között 147 vonatszerelvényen 437 ezer embert deportáltak Auschwitzba.) Az SS-tisztek, táborparancsnokok minden áron bizonyítani akarták a német vezérkar és pártvezetés előtt, hogy teljesítik, sőt túlteljesítik az előirányzott tervet.
Ebben a kegyetlen, szinte kibírhatatlan, harapófogóba szorított szituációban a sonderesek legalább úgy szenvedtek, mint a halálba küldött fogoly embertársaik.
"A szenvedésre nincsen mérce, az igazságtalanságnak nincsen fokmérője." - írja a Nobel-díjas Kertész Imre (1929-2016) aki tizenhat évesen volt egyik túlélője a buchenwaldi pokolnak. Róla emlékezve említette meg a napokban Ungvári Tamás, a kiváló író a következőket: " A holokauszt igazi áldozatai tulajdonképpen a túlélők voltak, hiszen egész hátralévő életükben viaskodtak azokkal a képekkel, melyek örökre beléjük rögződtek. Kertész - visszatérve a hétköznapi életébe - folytonosan a feledés ellen küszködött" Egy másik túlélő, az osztrák Jean Améry - akitől gyakran idéz Kertész is műveiben - némi iróniával és keserűséggel így fejti ki véleményét a túléléssel kapcsolatban: "Az igazi javíthatatlanok és megbékíthetetlenek, történelemellenes reakciósok idővel mi leszünk, az áldozatok. És üzemzavarnak, balesetnek végül az mutatkozik majd, hogy néhányunk mégiscsak életben maradt."
Egyetlen lehetőségük maradhatott a sondereseknek: a szökés. Amit azonban mindenképpen fegyveres összeesküvésnek s az őrök lefizetésének kellett megelőznie. Az eddigi dokumentumok alapján ez csak néhány lágerben sikerült. A sobibori megsemmisítő táborban - ami ugyancsak lengyel földön van, mint a Saul fia lágere, Auschwitz - mintegy 300 ezer(!) foglyot gázosítottak el, s innen a jól szervezett kitöréssel mintegy 300 fogoly szabadult ki. Ez volt a háború legnagyobb szökése, ami náci lágerből történt. (Az 1943 októberében lezajlott eseményt még film is megörökítette Jack Gold rendezésében.)
S mivel ezekben a lágerekben sem lehetett minden lehetetlen: bár nagyon kevesen, de mégis akadtak, akik a gáz belélegzése után is életben maradtak. (Mint ahogyan a Saul által felfedezett fiú is még egy kis ideig élt, miután kihozták a gázkamrából. Sikerült az orvos segítségével elrejteni, s megmenteni a tarkólövéstől, mert ha a németek ilyen túlélőt felfedeztek - a gyakorlat az volt, hogy azonnal főbe lőtték.)
S ugyanúgy, ahogy néhány fogolynak, néhány sonderesnek is sikerült túlélnie a borzalmakat. Vagy pl. Nyiszli Miklósnak, a film erdélyi származású szereplőjének, aki dr. Mengele boncolóorvosa volt. (Emlékirata könyvben is olvasható, hozzáférhető.) S aki ennek a "tisztségének" köszönhette, hogy nem gázosították el. Ezek a túlélő, egykori kommandósok aztán az 1945 utáni bűnperekben, később pedig íróknak, újságíróknak, riportereknek vallottak, beszámoltak a nácik szörnyű tetteiről.
Ha ők nem maradnak életben akkor bizony jóval kevesebbet tudnánk azokról a belső titkokról, melyek ezeknek a táboroknak az ördögi gépezetét mozgatták és fenntartották. Nemes Jeles László nagyszerű filmjéből éppen ezeket a titkokat tudhatjuk meg a sonderesek szemszögéből láttatva, sőt hallatva az eseményeket. Mint említettem - néhány táborban sikerült nékik fellázadniuk és onnan megszökniük is (ez a film is egy ilyen - bár fiktív - történetet dolgoz fel.) "Ezek a lázadások adtak esélyt az utókornak arra, hogy egyáltalán megtudhassuk azt: mik is történtek ott valójában." - mondta Vági Zoltán történész.
A teljesen egyedülálló, sajátos és újszerű filmes eszközökkel operáló alkotásban három eseménysor vonul végig egymással párhuzamosan: maga az emberirtás gépies folyamata a különítményesek közreműködésével; az eközben titokban szerveződő összeesküvés, majd szökés; végül Saul elkeseredett erőfeszítései a fiú tisztességes eltemetésére. Ami sajnos a tábor iszonyú zűrzavarában s a szökés utáni menekülés fergetegében meghiúsul: a fiú holttestét rejtő zsák elmerül a folyó vízében. Már az önmagában zseniális, ahogyan ezt a három síkon végbemenő, de egymáshoz fogaskerekekként kapcsolódó esemény-elemeket zökkenőmentesen, minden apró részletre ügyelve, izgalmasan, a feszültség lanyhulása nélkül végiggörgetik az alkotók 107 percen át.
S teszik ezt úgy, hogy minden mozzanat világos, érthető, nyomon követhető, szervesen egymáshoz illeszkedik. S van olyan jelenet is amikor a három elem egymást fedi, illetve összekapcsolódik. (Pl. akkor, amikor az ajtózárat szereli a két sonderes, egyikük titokban fotózza az udvari eseményeket a kamrából, és hátuk mögött zsong, nyüzsög, robajlik az egész tábor parancsokkal, üvöltözésekkel, lövésekkel, hullaszállítással, teherautók zajával. Mindeközben a szökésről és a rabbi megkereséséről suttognak, hogy senki semmire ne figyelhessen fel. Majd a fényképezőgépet az ereszcsatornába rejti Saul, s ezzel tulajdonképpen megmenti társa életét.) Mi, nézők - beavatott szemtanúkként, Saul válla felett "kilesve" végig nyomon kísérhetjük a sonderesek tevékenységét az előkészítéstől az emberi hullák és maradványok eltüntetéséig, a hamvak vízbe lapátolásáig.
Ez a szó legszorosabb értelmében embertelen munka gépiesen zajlik részükről. Ugyanolyan gépiesen, mint ahogyan a nácik részéről az emberi életek elpusztításának, majd a halott testek megsemmisítésének megtervezése és kivitelezése. De csak külsőleg! A filmet szemlélő szó szerint takarítógépeknek látja kívülről e kommandó tagjait. S tulajdonképpen egy idő után azzá is váltak, amikor már a nap mint nap reájuk zúduló szörnyűségek, a tömeges pusztítás iszonyú látványa oly érzéketlenné, fásulttá tették őket, hogy nem egyszer önkívületi állapotban, szinte automatikusan cselekedtek. Saul gépként működő mechanikus mozgása, járása, mozdulatai már a film első jelenetében megragadnak bennünket.
Az erdőből érkező fogolytömeggel együtt - a hosszú snitt nagy svungjával - a parancsteljesítésnek olyan lendületével megy be a krematórium előtti folyosó sötét homályába, mint ahogyan a mély vízbe merül alá valaki. S vele együtt merülünk alá mi, nézők is, hiszen innentől szorosan véle haladunk mindenhová, részesei leszünk a további eseményeknek. (Maga a rendező mondta róla, hogy ő "egy érzelmetlen, kvázi zombi figura.") Hogy mi mindent élhettek át azonban addig, amíg eddig a szenvtelen, hideg, élőhalotti állapotig eljutottak a halál előre megkonstruált mechanizmusának közvetlen közelében - azt az arcukról azért leolvashatjuk. Saul arcáról is. Sejthetjük, de igazán át nem érezhetjük mindazt, ami bennük végbement.
Mert akármilyen és akármennyi dokumentumot, művészi alkotást is áttanulmányozunk, akármennyi személyes tanúvallomást is meghallgatunk - átérezni igazán csakis az tudta ezt az iszonyatot, aki a gázkamra ajtaja előtt és ajtaján túl állt. De ők, a halálra ítélt foglyok is csak átérezni tudták, mert ott, abban a szituációban már gondolkodásra képtelen gépekké váltak valamennyien. ("A lágerben nem gondolkodik az ember" - nyilatkozta számos túlélő a háború után.) Az imént említett Szökés Sobiborból vagy a Schindler listája is - bármily mélyen megráz, elszomorít és megkönnyeztet bennünket - csak közvetíteni tudja a művészet leghatásosabb eszközeivel is azt, hogy mit érezhettek ott a biztos halálba menő ártatlan emberek ezrei.
Ezért nem is akarták az alkotók mindezt megmutatni, s a halálgyárat sem óhajtották pontos működésében, dokumentárisan szemléltetni. Amit ők szándékoztak filmjükkel elérni: sajátosan újszerű filmes megoldásaikkal, meglepő látásmódjukkal bemutatni azt, hogy hogyan lehetett embernek megmaradni ezeknek a titokhordozóknak a legválságosabb, legszélsőségesebb, legelkeseredettebb helyzetekben is. Ez a film talán az egyetlen, ami nem csak közvetít, de szinte a személyes részvételünket teszi lehetővé annak döbbenetes jeleneteiben. (Mint ahogyan utalt is erre maga a rendező summázva gondolatait az Oscar díj átvételekor.)
Tehát arra fókuszál a film (s ezt a fenti kép is jól mutatja) hogy hogyan éltek, gondolkoztak, szervezkedtek és főként: éreztek ezek a sonderes foglyok ott, abban a földi pokolban. Különösen a címszereplő, Röhrik Géza arcáról, tekintetéről, mozgásáról olvashatjuk le mindezeket a belső lélektani folyamatokat. Hogy mit éreztek ők, elodázott haláluk tudatában, ott abban a bezártságban, amire rákényszerítették őket. Bár nagyobb élelemadagot és több mozgási szabadságot kaptak a többi tábori alkalmazottnál - ez bizony szerény vigasz, elég keserű kenyér lehetett számukra. Mit láttak azokon az emberi tekinteteken? Mit éreztek azok közt az emberek közt, akikhez közük volt - ugyanannak a népnek fiai, lányai, gyermekei és öregei közt, ahová ők is tartoztak?
Erre fókuszál ez a filmalkotás, bemutatva azt: hogyan bírtak, s mivel tudtak mégis embernek megmaradni e rettenetes körülmények között. S a fókuszálás az itt különösen helytálló és találó kifejezés hiszen pont ez képezi a film legfőbb technikáját, módszerét. Fontos vizuális eszköz az alkotók kezében ez a fókuszálás: az előtérben, élesben bemutatni a titkok fölött szorgoskodó pokoli segédmunkások ügyködését. (Ezzel jelezve, hogy az alkotók tulajdonképpen kiket is, és kiknek a tevékenységét, belső gyötrődését is akarták a film gyújtópontjába állítani.)
Mindeközben pedig a háttérben elhomályosított képsorokkal, az egymásra dobált, felhalmozott hullák - tisztán ugyan nem látható, de nagyon is érzékelhető, felfogható, konkrét - képeivel, a fülünkbe zúduló hangtömbökkel (a szenvedés, a halálfélelem, a kétségbeesés pokoli lármájának sokkoló akusztikájával) tudatosítani bennünk, de nem egy az egyben bemutatni a megsemmisítés üzemszerű mechanizmusát. Ami mindig a sonderesek mögött és mellett zajlik, az ő parancsra tett közreműködésükkel.
Fontos és következetes az a szándék, mellyel az alkotók fülünk - s nem annyira szemünk számára - érzékeltetik a szavakkal kifejezhetetlen, de a film komplex nyelvén hatásosan megragadható iszonyatot. ("Amit nem érthet, aki nem érte meg / amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már" - írja Illyés.) Hallhatóvá, de nem láthatóvá tenni a hermetikusan záródó ajtók mögötti kétségbeesett, rettenetes pánikot. Sejthetővé, de felfoghatóvá tenni azt, ami nem a szemünk előtt zajlik - s ezáltal fokozni a nézői feszültséget. (Ezt a mesteri módszert, a be nem mutatott, de nagyon is sejthető dolgok rejtését már - persze teljesen más jellegű filmjeiben - a nagy Hitchcock is sikerrel alkalmazta. Ez hasonló ahhoz, mint amikor a sorok között olvas valaki egy irodalmi alkotást tanulmányozva.) Nemesék is ezzel érik el a lehető legnagyobb döbbenetet a néző számára. Megsejtetni azt a titkot, amit a sonderesek is csak sejtettek, tudtak, hallhattak, de nem láthattak. Hiszen oda, a gázkamrába már nékik is tilos volt belépniük. Munkájuk az ajtócsapódással ott lezárult, majd egy újabb helyszínen az elgázosítás után a hullák eltakarításával folytatódott, illetve fejeződött be.
A rendező nagykorúnak, intelligensnek tekintve a nézőt - sokat bíz a képzeletünkre. Annak ellenére, hogy itt mégiscsak egy filmről van szó. Filmről - aminél manapság kissé elkényelmesedve, már- már tudomásul vesszük hogy fantáziánk kevésbé működik, hiszen a képsorok mindent megmutatnak. Nemes Jeles alkotása viszont lényegesen több szellemi aktivítást (a képzelet, az emlékezet, a gondolkodás nagyobb jelenlétét, mozgását) követeli meg a nézőtől, mint ahogy ezt a film jó száz éves története során megszoktuk.
Az ő filmjében szinte egy beavatási szertartás részesei leszünk mindjárt az elején, ahogyan az elkezd peregni. Ez a szemléletmód még feszültebbé teszi számunkra a képsorok atmoszféráját, az egész film rendkívül összefogott, egységes struktúráját. Tulajdonképpen a sonderesek szemszögéből, behatárolt lehetőségeik szoros ketrecéből kitekintve látjuk mi is a bent zajló eseményeket. De azért nékünk is lehetőségünk van képzeletünkben az ajtók, zörejek, kiabálások, sikongatások mögé nézni és gondolni. S a filmnek pontosan ez a lényege: az ő "szemüvegükön" át megéreztetni azt a döbbenetet, amit ők ott láttak és tapasztaltak. Átvéve az ő látásukat, hallásukat, szaglásukat, érzéseiket - de megtartva azért a sajátunkét is.
Filmnél nem szoktuk ezt mondani, de egyfajta polifonikus látásmód az, ahogyan ezeket a képsorokat szemléljük, ahogyan szegény sonderesek tevékenységét nyomon kísérjük. S közben azért tudjuk azt is, hogy jól bejáratott munkájuk elvégzése után ezek a nyomorult, kiszolgáltatott segéderők arra ítéltetnek, hogy hordozzák azt a titkot, amit rájuk bízott a lágersors. S akik nem szabadulhattak onnan - azok örökre meg is tartsák. Ám szerencsére ez teljesen nem valósult meg, így néhány titokhordozó, aki életben maradt - a humánum, a lelkiismeret és becsület nevében megnyílt: beszélt és vallott. S ezáltal mindjárt meg is szűnt titokhordozó lenni, s átlényegült élő, beszélő, hiteles tanúvá. Egy szörnyű, emberellenes tévhit nevében és szellemében gyilkoló emberi gépezet pusztító munkájáról valló hiteles szemtanúvá.
A magas elismerés és számtalan egyéb díj - véleményem szerint - annak is köszönhető, hogy a világ szemét rányitotta: léteztek és dolgoztak ilyen sonderesek a táborokban. Akik közül sokan életben maradtak és a következő nemzedéket minderről tájékoztatták is. S akiknek a tevékenységét most filmben be is mutatták annak alkotói. Szerencsére akadt, aki vállalta azt a merészséget, hogy róluk, táborbeli életükről, munkájukról, szenvedéseikről filmet készítsen. Ez már önmagában véve nagy tett egy ifjú művészembertől, mint Nemes Jeles. Hogy elgondolkoztassa a nézőt, szembesítse azzal a ténnyel: akár ő maga is kerülhetett volna oda és átélhette volna azokat a szörnyűségeket, ha azidőben él.
Mert az mese (sőt a tények leegyszerűsítése) hogy kizárólag csak zsidó származásúakat (vagy adminisztratíve: zsidókat) gyűjtöttek be, vittek lágerekbe és semmisítettek meg a nácik. Túlnyomó többségében persze igen, de '44 után - amikor már elhatalmasodott az őrület - az átkeresztelkedettekre is rávetették magukat a nácik. Ebbe a kategóriába tartozott Radnóti is, aki munkaszolgálatba került. S ki tudja, hogy nem köt ki ő is valamelyik táborban, ha '44 októberében nem lövik agyon. A németeknek volt arra kellő apparátusuk, hogy mindenkinek, még felmenőinek is kiderítsék eredeti származását, vallását stb. És senki nem tudja azt ma már bizonyítani, hogy a már eltüntetettek, megsemmisítettek között kinek mi volt a származása.
Egy háborúban bárki bárhol lehet áldozat, és ez ebben az egészben a legszörnyűbb. Tehát gyakorlatilag bárki e táborokba kerülhetett volna - hiszen születése helyét, idejét, elődeit, rokonait senki nem tudja világra jövetele előtt megválasztani, még csak behatárolni sem. S ezzel éltek vissza a nácik! Már a háború kezdetén gyilkoltak meg ellenállókat, papokat, értelmiségieket - függetlenül attól, hogy milyen vallásúak vagy származásúak voltak. S amikor a zárt teherautókon szállították a foglyokat - menet közben vezették be a kipufogógázt a belső térbe, ahol megfulladtak. Így amikor a megásott tömegsírhoz értek már nem is éltek. Ez volt a kísérleti szakasza az elgázosításnak, ebből jöttek rá, hogy mindezt nagyüzemi méretekben is meg lehet valósítani. S így létesültek már '42 nyarától a halálgyárak, megsemmisítő táborok.
A foglyok táborban történő megsemmisítését, annak előkészítését és végrehajtását azonban a film úgy sugallja - hatásában - a nézőknek, hogy az alkotók bármiféle egyéni állásfoglalásukat, véleményüket szájbarágósan vagy didaktikusan, induktíve közölnék velünk. Akár a szereplők játéka, szavai, akár narráció, akár a film más egyéb eszközei által. Az ő állásfoglalásuk maga a film.
Az alkotók nem akartak filmjükkel a nézőben sem bosszúvágyat, sem gyilkos indulatokat, sem gyűlöletet kelteni a nácik vagy a haláltáborok iránt. Amit mi magunk érzünk a film végén, ami bennünk marad - az az egész film letaglózó hatása. Az a szörnyű ellenszenv és undor, az az egyértelmű elutasítás, amit mindannyian érzünk a haláltáborok egész gépies tömegirtásával szemben. Bennünk marad továbbá a kommandósokkal való intim közelségbe kerülésünk, szörnyű tevékenységük megfigyelésének szorító, elborzasztó élménye (amit a kisebb vetített kép is erősít.)
Ezt a fojtogató atmoszférát, a személyes jelenlét élményét még egyetlen holokauszt-témájú film rendezőjének sem sikerült ilyen hőfokon elérnie. A film megrázó jelenetei szánalmat, sajnálatot támasztanak bennünk, nézőkben e szerencsétlen foglyokkal, majd kivégzettekkel szemben. De nem megríkatnak, hanem elgondolkodtatnak. S mindenképpen egy más tudatállapotba sodornak bennünket. Ami inkább a döbbenethez, a ráismeréshez, a meghökkenéshez, a felháborodáshoz hasonlítható, mint a részvéthez vagy a szomorúsághoz.
Nem azzal az érzéssel jövünk ki a moziból, mint a hasonló témájú filmek ( a rendkívül megható Sorstalanság, A felolvasó, vagy a Schindler listája - fenti képen) után. Talán úgy lehetne összehasonlítást tenni ez utóbbi és a Saul fia között, hogy Nemes filmje elsősorban intellektusunkra, gondolkodásunkra hat, Spielbergé viszont az érzelmeinkre. Az ő filmje szíven üt bennünket, Nemesé viszont fejbe vág. Ott az embertömegek megmentése, a bátor, okos, rámenős, sőt ravasz, jóságos, mélyen humanista Schindler iránti hála s a foglyok iránti részvét, együttérzés áll a film középpontjában. Itt viszont maga az emberség, a hit, az erkölcs megmentése, fennmaradása, annak mikéntje a lényeg. A Schindler listáját Kertész Imre egyszerűen giccsnek nevezte, ami meghamisítja a tényeket. Bevallom: én magam nem tartom annak. Engem mindkettő alkotás mélyen megrázott, rám mindegyik katartikus hatást gyakorolt, de mindegyik másképpen.
A Schindler listája című film időben csaknem kétszer olyan hosszú (de semmiképpen sem túl hosszú, vagy unalmas) mint Nemes filmje. De ugyanúgy rendelkezik torokszorító, döbbenetes, megindító, drámai jelenetekben, mint a másik. A Saul fia esetében nem azt érezzük utána sem, és közben sem mint amit a fenti filmalkotások megtekintésekor, amikor a sírás fojtogatott bennünket. Itt valami más érzéssel és tudattal kelünk fel a székből. Ahogyan Réz András, a jeles filmesztéta is kifejtette: "Évek múlva lesznek, akik inkább a film hatására emlékeznek, amit kiváltott - s nem annyira magára a filmre."
Igaza van Réznek. Amikor jómagam megtekintettem ezt a filmet a moziban - azt tapasztaltam, hogy az utolsó jelenet után percekig még ülve maradtak a nézők a helyükön. Szótlanul meredtek maguk elé, egymás szemébe néztek, várták, hogy megszólal-e valaki? Várták, hogy ki mit mond: pozitívan vagy negatívan vélekedik-e a látottakról. De akkor és ott nem szólt senki semmit. Csak döbbent csendben, lassan távozott mindenki a nézőtérről. Sokan sóhajtoztak, komoran néztek maguk elé. Mindenki érezte és tudta: más emberként megy ki innen, mint amilyen volt, amikor bejött. Némi idő kellett ahhoz, hogy a vetíts után magunkhoz térjünk. Jómagamnak is időre volt szükségem, mire vettem a kabátomat. Kiléptem az utcára, s még azt is másképp láttam, mint azelőtt.
Egy filmre általában akkor szoktunk emlékezni, ha jól elmesélhető sztorija van, bár ettől még az akár lehet nagyon jó film is. A Saul fiával azonban más a helyzet: itt bizony a kiváltott hatás az ami fontos, és nem maga a sztori. A hatás, a katarzis, a rádöbbentés, a néző felrázása, a látottak továbbgondolása, hogy maga is eljusson a felismerésig: eddig nem mehetünk el! Ez többé sehol és semmikor nem ismétlődhet meg! A szélsőséges tévhitek, vakhitek üldözendők, veszélyesek! Az a hit, mely nem önmagunk és mások lelki épülésére, gazdagítására és a másik ember iránti szeretetre és jóságra épít hanem a gyilkos indulatokra, haragra, gyanakvásra és pusztításra - az nem lehet más, csakis tévhit vagy vakhit.
Az emberiség egy része sajnos ma is tévhitek, vakhitek közt botladozik, aminek aztán nap mint nap láthatjuk, tapasztalhatjuk a következményeit. Ha valaki a másik embernek kárt okozva, azt letaposva gyors meggazdagodással akar boldogulni és hiszi is, hogy ez lehetséges - ugyanolyan tévhitben él, mint az, aki ártatlan emberek és önmaga felrobbantásával akarja bizonygatni hite (pontosabban tévhite) szilárdságát, a maga jellemének keménységét. Holott csakis harag, bosszúállás, gyűlölet és a zavarkeltés szándéka van a szívében, semmi más.
A hétköznapi életünkben elhatalmasodó tévhitek még talán kevésbé veszélyesek, mert csak egy bizonyos szűk körön belül fejtik ki áldatlan hatásukat, Ám ha a tévhiteket, vakhiteket szolgáló és hirdető embereknek még fegyver is kerül a kezükbe - akkor ez a kör alaposan kitágul. Akkor már kivétel nélkül, korlátlanul mindenki veszélybe kerül. Tehát ha valami éppen aktuális - ez a fenti figyelmeztetés bizony nagyon időszerű! Hogy az ember - e szabad és békés természetből érkezett élőlény - mennyire el tud fajulni, kilépni önmagából, ha tévhitek, gyűlöletre uszító elméletek borítják el az agyát.
S ha ez még ráadásul a hatalom, egy kormány magáévá is teszi (s az igazi baj ezzel kezdődik) annak birtokába és irányítása alá kerül - akkor ez mindenképpen iszonyú pusztulásba, tömegirtásba, katasztrófába fog torkollni, mint ahogy az eddigi példák is ezt igazolták már nem egyszer a történelem során. Kertész Imre írja egyik könyvében: "A zsidók nem hitük miatt haltak meg, nem egy másik hit nevében gyilkolták le őket. A totalitárius párthatalom gyilkolta le őket, e század minden pusztító hitnél pusztítóbb szörnyetege, ragálya, pestise. Mert a totalitarizmus száműzi önmagából és törvényen kívül helyezi az embert."
Tehát maga az ember, a humanista értékek megsemmisítése, kiiktatása volt a végső célja Hitlernek. De ugyanígy - csak esetleg más módszerekkel és eszközökkel - Sztálinnak, Mussolininek, később pedig Pinotchetnek, Mao-Cetungnak, Causescunak és a többi diktátornak is. Bárhogyan is nevezték vagy neveztették magukat - akár vezérnek, akár nemzetmentőnek, akár ducének, vagy führernek. Mert a fasizmus, a diktátori hatalom lényegét minden korban az erőszak, mégpedig a katonai erőszak képezte. Aminek legfőbb képviselői egyáltalán nem riadtak vissza az emberirtástól sem. Hogy kizárólag azok létezzenek, akik gyilkos eszméjüket, magatartásukat elfogadják, éljenzik és támogatják. S mindenki pusztuljon, aki szót emel és összefog ez ellen!
S ha nem sikerül megállítani a Führert '45 áprilisában - valószínű, hogy jöttek volna az újabb áldozatok ezrei. Ki tudja, hogy még mennyi - népre, fajra, hitre való tekintet nélkül. Amit az is bizonyít, hogy pl. Auschwitzban nem zsidók tízezreit is tartottak fogva és pusztítottak el. S mivel a totális diktatúra az embert, a humanista értékeket, az egyetemes kultúrát akarja egyszerre megsemmisíteni - ezzel önmaga igazolja és bizonyítja be rendkívül kártékony, természetellenes voltát. S ily módon saját maga ássa meg saját sírját. Ezzel válik önmaga ellenségévé, s ezért nem élhet semmiféle diktatúra néhány évnél tovább - mint ahogy ezt a történelmi példák igazolják. (A Hitler-féle nemzeti szocializmus által megalapozott rémuralom is mindössze 12 évig állt fenn.)
Minél erőszakosabb, gyilkosabb egy diktatúra - annál hamarabb bukik el. Minél keményebb eszközöket alkalmaznak egy diktatúra vezetői az elnyomásra - annál jobban nő az elégedetlenség, ami elsöpri őket. (Még a viszonylag puha, "sztaniolba csomagolt" diktatúrák sem élnek 25-30 évnél tovább. De az igaz, hogy ez egy majd fél emberöltő, s addig is sok egzisztencia, emberélet, család mehet tönkre - sajnos.) Így volt, van és lesz a jövőben is.
"A történelemben mindig léteztek gyilkosok és zsarnokok, akiknek a hatalma jó ideig megdönthetetlennek látszott - de végül is mindig elbuktak." (Gandhi)
A háborúk soha nem a harctéren, hanem a fejekben kezdődnek el. S a művészet a maga eszközeivel - véleményem szerint - sokat tehet a tiszta fejek és az érző lelkek megóvása, illetve ápolása érdekében. Többek között ezért is érdemes volt ezt a filmet elkészíteni. Bízom benne, hogy sokan nézik meg, ami egyet jelent azzal, hogy el is gondolkoznak rajta.
Egyáltalán nem értek egyet Gyulai Bence újságíróval, aki internetes írásában ez év januárjában azt fejtegeti, hogy miért nem fogja megtekinteni ezt a filmet, s többek között a következőt írja: "Ezt a filmet valószínűleg azok nézik meg, akiknek legkevésbé van rá szükségük - ilyen szempontból teljesen értelmetlennek találom a Saul fiát." Először is: honnan tudja előre, hogy kik fogják megnézni? S honnan tudja, hogy ezek közül vajon kinek van rá szüksége és kinek nem? Másodszor pedig értelmetlennek találni egy olyan filmet, amit ő még eddig nem is látott - ezt magam találom értelmetlennek.
Véleményem szerint nem lehet kötelezővé tenni sem egy film megnézését, sem egy regény elolvasását, ugyanúgy, ahogyan megtiltani sem. De hozzáteszem: attól még az nem válik kevésbé értékessé, vagy netán értelmetlenné, ha "kötelező" címkével látjuk el, vagy ha nem látjuk el. Az érték nem a címkétől, hanem egy adott mű esztétikai igényességétől, gondos megalkotásától és főként annak katartikus hatásától függ. (Mellesleg a kötelező jelzőt én sem szeretem, de ez mellékes.) Akármilyen címkével is látjuk, vagy nem látjuk el: a Saul fia abba a kategóriába tartozik, ahol azok a filmek sorakoznak, amiket szerintem mindenkinek látnia kell. Ajánlatos látni, de nem kötelező!
Még azoknak a német újságíróknak is érdemes volt megnézniük, akik a film 2016. márciusi bemutatója után fanyalogtak, "hányingerkeltőnek, hatásvadásznak, a fájdalom pornográfiájának, lágergiccsnek, szellemvasútnak" tartották az egész filmet. Volt, aki azon a véleményen volt, hogy "tabukat kaparász a rendező, de ledönteni mégse dönti le őket." Szerény meglátásom szerint a fent idézett blickflangos jelzők, illetve légből kapott főnevek közül egyik sem igaz rá. (Lám, ezek a jelzők a hatásvadászok, nem pedig a film!)
Legkevésbé pedig a naturalista (vagy "ronda") jeleneteiért kárhoztatható a rendező. Szerintem ezek miatt inkább dicsérhető, mint elmarasztalható. A rondaságot csakis ronda, visszataszító képekkel, képsorokkal érdemes bemutatni. Ha megszépítjük a tényeket - akkor hol a realizmus, hol a hitelesség? (Amikor Móricz, vagy netán Zola is annak idején naturális írói eszközöket használt a nyomorgó, éhező szegényemberek, betörők, gyilkosok környezetrajzában - csak a valósághoz ragaszkodott semmi máshoz. Szépen, ízlésesen bemutatni, ábrázolni a Barbárok-ban Bodri juhásznak és kutyájának megölését nem lehet. Csakis visszataszítóan, undort keltve hogy félelmet, megdöbbenést, megrázkódtatást érezzen az olvasó, máskülönben az adott személyek, bűnösök barbarizmusa, szörnyű kegyetlensége igaztalan és hiteltelen marad.)
Azokkal szemben, akik fölöslegesnek tartották egy újabb holokauszt-film elkészítését - én a magam részéről Elma Krekeler kritikus érdekes véleményével értek egyet, aki így fogalmazott:"E filmet azért kéne mindenkinek megnéznie, hogy tudjuk mi a feladat: úgy alakítani a világot, hogy ne legyen benne szükség olyan alkotásokra, mint a Saul fia." S mivel általánosítani semmiben nem szabad - természetesen én mélyen megértem és tiszteletben tartom a kivételeket is: azokat, akik valamilyen személyes okokból távol tartják magukat e film megtekintésétől.
A fiataloknak azonban feltétlenül és mindenképpen ajánlanom kell ezt az alkotást, természetesen a korhatárt figyelembe véve. (A forgalmazók is nagyon helyesen 12 éven felülieknek javasolják.) Érvelhetnék még El Mundo zengzetes szózatával, miszerint: "Amelyik nép elfelejti történelmét arra ítéltetett..." - de nem teszem.) Az utolsó bekezdésekben még úgyis utalok rá - bár tulajdonképpen eddig is ezt tettem - hogy miért fontos mindenkinek látnia ezt az alkotást.
E film a maga keretes szerkezetével - a nyitó és záró természeti képpel - talán arra utal, hogy példát vehetnénk a szabad természettől: ott bizony nincs gyűlölet és oktalan pusztítás, csak örök harmónia van. Ott az állat nem öli meg saját fajtáját (az ember viszont sajnos, igen.) A ragadozók is csak életük fenntartásáért pusztítják el és eszik meg a gyengébbeket. De lehet egy egészen másfajta értelmezése is annak, hogy miért indul a film egy erdőrészlettel és zárul is ugyanazzal: a békét, nyugalmat sugárzó lombokkal, amik közé a kisfiú futva elmenekül. Ki-ki értelmezheti úgy, ahogyan akarja - s ez így van jól.
Lehet úgy is, hogy a rendező éles kontrasztot keresve vágta be a folyó menti erdő idillikus képe után azonnal a láger művileg megkonstruált, rideg és sötét folyosóját, ami a gázkamrához vezet. A végén pedig az jelent kontrasztot, hogy a szökevények a sötétség és ridegség bezárt falai közül végre kijutnak a folyóparti erdő ölelő, hivogató lombjai közé, amik szabadulásukat jelentik. Vagy adhat egy szép értelmezést e keretnek az is, hogy annak a folyónak a képe jelenik meg a film elején, amely a végén magába fogadja a fiú elhalt testét. Ugyanúgy, ahogyan a többi, elgázosított honfitársa hamvait - s így mindannyian együtt bekerülnek a természet örök körforgásába.
Akárhogy is értelmezzük ezt a keretes formát - a két azonos természeti kép közé belefoglalt történettel - lényeg, hogy a kezdő erdőrészlet és folyópart után "in medias res" (rögtön a közepébe vágva) leszállunk a poklok fenekére. Egyből a halálgyár szorító, szürke, visszataszító, elborzasztó légkörébe - ha nem is a közepébe - kerülünk. S rögtön elindul a három különböző síkon mozgó történet (mint említettem.) Ami persze nem dokumentáris, hanem fiktív alapon áll. Maga a lázadás az valóban lezajlott, de a főszereplő (Saul Auslender) kitalált személy. Bizonyítani sem ő maga, sem más előtt nem tudja, hogy valóban saját fiát találta-e meg a foglyok között.
Számomra sem válik ez teljesen egyértelművé, ami a történet egészéhez képest tulajdonképpen lényegtelen. Pontosabban fogalmazva: ahhoz képest kevésbé lényeges. Viszont magának a főhősnek sokkal fontosabb, hiszen ezért is keres, kutat oly kitartóan az igazolványok között a földön: szeretne teljes bizonyságot, hiteles adatot találni a fiú személyazonosságára. "Ez nem is a te fiad!" - mondja az egyik sonderestársa. Mire Saul a fülébe súgja: "nem a feleségemtől van." (Ki tudja, talán nem is látta születése óta eltitkolt gyermekét, ha egyáltalán így volt...) Sőt: olyan ismerősömmel is beszéltem a film után, aki magát a címet is úgy értelmezte: Saul fia az lehet maga a főszereplő, s ezért hívják e szimbolikus néven, mert a bibliai Saulnak, Izrael egykori királyának tulajdonképpen kései utódja, leszármazottja. Ebben az esetben ez így fordítható le: Saul fia - az Saul utóda, aki itt nem más, mint Auslander, a főszereplő.
Értelmezhetjük így is, úgy is. Ám ez talán nem is oly fontos. Lényegesebb az, hogy ő itt úgy bánik ezzel a talált fiúval, mintha csak a sajátja lenne. (Mint Vági Zoltán történész a Metropol március 3-i számában nyilatkozta: "A filmben nem véletlen, hogy nincs neve a gyereknek. Az alkotók ezzel is utaltak arra, hogy soha nem lehetett azt tudni, kik voltak a haláltáborba került gyerekek.") Ezért is hiteles és hihető az, hogy Saul sem tudta a kisfiú valódi kilétét kinyomozni, s az erdőben megjelent fiúról sem tudjuk, hogy kicsoda.
Saul viszont lelkiismereti kötelességének tekinti az eltemetését, amire eleve a zsidó hagyományok tisztelete is szüntelenül sarkallja őt. Mindenáron arra törekszik, hogy szabályos temetési szertartást tartson, rendezzen a fiúnak, akárkihez is tartozik. A meglelt rabbival a test mosdatásáig, a kaddisig, a temetési imáig még eljutnak, de magát az elföldelést már nem tudják a szökés fojtogató rohamában elvégezni. Nincs rá idő, menekülni kell a lövések elöl. Az elgyötört, kimerült emberi kéznek az úszás mellett már nincs ereje tartani a zsákot, így a holttest a folyó vízében elmerül.
Lenyűgöző, fordulatos, s ugyanakkor végtelenül szomorú történet pereg le szemünk előtt, melynek azért van egyfajta felemelő - ha nem is optimista - kicsengése. Ám aki egy háborús kalandtörténetet vagy sokkoló, horrorisztikus, szadista jeleneteket, képsorokat várva ül be a moziba - az jobb, ha el sem megy. Mert a film egyrészt ennél kevesebb, másrészt pedig lényegesen és minőségileg is több ennél. Ráadásul a néző felrázása, elgondolkodtatása érdekében más eszközökkel él, mint akármelyik e témában készült filmalkotás.
Ismerőseimmel beszélgetve e filmről - néhányan a gyakori, szinte folytonos, megállás nélküli kameramozgást sokallották a képi megvalósítást illetően. Az igaz, hogy minden lépésüket követve, szorosan a főhős háta mögül "kikandikálva" pásztázhatjuk a filmen a láger helyiségeit. Onnan figyelhetjük az előkészítésnek, a hullák kihordásának lehangoló mozzanatait. Végigszemlélhetjük az eltakarítási munkálatokat a sonderes közreműködők kegyetlen munkafázisait (még ha elmosódott képekben is) s ez bizony számtalan és tempós mozgást követel meg a felvevőgép részéről. (Már arra is gondoltam: lehet, hogy a szereplők felsőtestére szerelték fel valamilyen módon a kézikamerát? Ezt csak gyanítom...)
Szóval: sok a mozgás a kamera részéről, de hát egy ilyen helyszínen, ahol mindez lejátszódott, ahol tudjuk, hogy mindennek feszített, kiszámított tempóban, időben gyorsan kellett lezajlani, mindennek üzemszerűen, gyilkos terv szerint kellett működni - ott nyugodt pillanatok nem igen voltak és lehettek. Így aztán nyugodt,"megpihent" kameraállást nem is várhatunk ebben a lágeres közegben, s nem is láthatunk indokoltnak, mint ahogy tényleg alig van. Nem lenne hiteles. (Egy-egy párbeszéd, a fiú holttestének szemlélése, mosdatása, az ismerős raktároslánnyal történő taktikai megbeszélés képezik a kivételt.) S ez utóbbi milyen csodálatos jelenete a filmnek! Egy szép női arc - kontrasztként, hirtelen - felvillan a sötét kamrában a rengeteg eddig látott piszkos, elgyötört, szenvedő férfiarc után. A néző úgy érzi, mintha a nap sütött volna ki hirtelen ott a sötét, komor pincében.
Van tehát, aki kifogásolja a kamera tempós mozgását - holott szerintem éppen ez az egyik fontos eszköze a film újszerű látásmódjának a szokásosnál kisebb képkocka mellett - ami viszont a jelenetek intimítását, emberközelségét hivatott szolgálni. Ezzel van szoros összhangban a közelképek hangsúlyozása: az arcok, tekintetek, kézmozdulatok minden esetben olyan közelségbe kerülnek hozzánk az egyébként pinceszerű félhomályban, hogy mindig azt érezzük: ott vagyunk mi is Auslender mellett, ott ülünk az összeesküvők között.
S ha már a sötétség, félhomály szóba került: a képeket, jeleneteket végig következetesen egyfajta nyomasztó félhomály, komor és rideg zöldesszürke színezet uralja, még az udvari jeleneteket is. Csak amikor a végén a foglyokkal együtt "kiszabadulunk" a szabad természetbe - akkor juthatunk világosabbra, s akkor válnak élénkebbé, barátságosabbá, természetesebbé a színek a vásznon. Az erdőben - ahol már végre megpihenhetnek a menekülő szökevények - a kunyhó ajtajában hirtelen egy kisfiú tűnik fel. Talán egy falubeli lengyel gyerek - nem tudjuk, de ez nem is lényeges. Megjelenése egyfajta jelképként, feloldásként is felfogható. Saul rámosolyog a fiúra. Tekintetéből némi vigasz, halvány remény tükröződik, hogy erőfeszítései nem voltak hiábavalók. Mert igaz, hogy a lágerben meghalt fiút nem tudta szándékai szerint rendesen eltemetni - de itt van most ez a fiú reménynek és vigasznak. Akinek léte, megjelenése bizonyítja: vannak gyermekek, akik életben maradtak a háború után, s lesz kinek elmondaniuk, tovább adniuk mindazt, amit ők, a titokhordozók átéltek. És mivel a németeknek - hálistennek - nem sikerült minden zsidó gyermeket elpusztítani - így a nép fennmaradhat, élhet és szaporodhat tovább a jövőben is. (Mint ahogy valójában így is történt a háború utáni évtizedekben.) Saul reményteli mosolyában, tekintetében ez is tükröződik a film végén. Mert igaz, hogy valójában nem sikerült azt a másik fiút eltemetnie - de talán ő, ő lehetne a remény. Az, akit talán...talán fiaként is akár felnevelhet. Mosolyában talán ez is benne van, ahogyan erre a fiúra tekint. S az is lehet, hogy megfordul a fejében: úgy, ahogyan névrokonának, a bibliai Saul királynak sem lehetett olyan fiúutódja, aki királyságában követi őt, néki sem maradt senki leszármazottja. De itt van ez a fiú...
Az azóta elmúlt hetven év nemzedékei mind elborzadtak és ugyanígy el fognak borzadni a jövő generációi is mindazon, amit a korabeli szemtanúk a világ elé tártak a fasiszták rémtetteiről, halálgyáraik rettenetes titkairól. Az igaz, hogy ők maguk a nácik soha - viszont a saját nemzetük fiai és lányai rendre megcáfolták annak az eszement elméletnek minden betűjét, ami emberek millióinak kiirtásához vezetett 1933 és 1945 között. De különösen a háború utolsó két évében, amikor a koncentrációs táborok mellett még egy újabb típust: a megsemmisítő lágerek intézményét is felállították. A német nép az elmúlt évtizedekben leszámolt gyűlölt történelmével és levonta a konzekvenciákat. Példát mutatott a világnak, hogy a múlton nem keseregni kell, pláne átírni azt, hanem tanulni belőle. Mégpedig okosan tanulni, hogy a saját történelmünk hibáiból okuló bölcsességünk segítsen bennünket a jelen gondjainak a megoldásában. Willi Brandt német kancellár 1970-ben Varsóban térdre borulva kért bocsánatot a lengyel néptől, Angela Merkel kancellárasszony pedig 2015-ben Dachauban hajtott fejet, helyezett el virágcsokrot a tábor emlékművénél, és kért bocsánatot a nácik háborúban elkövetett bűneiért. Az "alsóbbrendű" fajról szóló zengzetes szózatokkal annak idején sajnos sikerült a fasiszta ideológiának milliós tömegbázist szerezni. Ennek embertelen, képtelen, lehetetlen és hazug voltát azonban maga az élet is azóta ezerszer igazolta és megerősítette. A jeruzsálemi Zsidó Nemzeti Irányelvek Intézete e hónapban hozta nyilvánosságra adatait, miszerint a nácik a háború alatt mintegy 5 millió (!) zsidót öltek meg. Ennek ellenére ma a világon élő zsidók összlétszáma hetven év után megközelíti a holokauszt előttit. (14 és fél millió.) Az ún. Harmadik Birodalom tehát - hála Istennek - nem érte el őrült célját, eredeti szándékát: a teljes megsemmisítést. Nem érte el, nem teljesítette maradéktalanul - és ez ebben az esetben az egész emberiség örömére szolgál. Mert hogy is írta nagyon helyesen Hemingway, aki az öreg halászt a két végtelen - az óceán és az ég - közé helyezte a maga küzdelmével: "az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha."A nagy különbség azonban az, hogy ott az ember a maga korlátozott lehetőségeivel a természet erőivel - itt pedig az ember az emberrel - harcol, küszködik. Egy szörnyű, emberirtásra buzdító téveszme és az azt gyakorlatban megvalósító hatalom képviselőivel és kiszolgálóival.
Sault és társait sem lehetett legyőzni, mert rendelkeztek egyfajta belső hanggal, amit ők megőriztek. Amire a szörnyű körülmények között is odafigyeltek és aszerint cselekedtek. Ami igaz emberségük megtartására késztette, szólította fel őket. Mert eltemetni már nem tudták ugyan ezt a szegény fiút, de annak testét sikerült a láger szadista mészárosainak karmaiból kimenteniük. S még mindig jobb az, hogy a folyó vize sodorta el a halott gyermek holttestét, minthogy a németek gátépítésre, trágyázásra használják fel annak darabjait - mint ahogy számos esetben ezt tették. Szóval: ez az a bizonyos "belső hang", amiről maga a rendező is (alábbi képünkön) beszélt az Oscar-díj átvételekor: "Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely segít, hogy emberek maradjunk. Erről a reményről szól ez a film."
De hogyan őrizhetjük meg ma is ezt a bizonyos belső hangot, emberi tartást? Ma, amikor számtalan veszély leselkedik ránk, s most is tévhitek, vakhitek bombáznak bennünket a szó szoros értelmében? Válaszom a következő: tévhitekkel szemben csakis az igaz hittel lehet védekezni. Olyan tiszta hittel, melynek lényege a szeretet parancsa. Börtönökkel, erőszakkal, rácsokkal, szögesdróttal, törvényekkel, kerítésekkel, diktatúrával nem lehet a világ és az emberek sorsán változtatni. A világ mai gondjait megoldani ily módon nem lehet, legfeljebb úgy-ahogy kezelni. Az embereket csakis életmódjuk megváltoztatásával, a mindent átfogó neveléssel, a tudás, a hit és művészet erejével, hatalmával lehet a jó irányba elmozdítani. Ezért segíthetnek az ilyen filmek is rajtunk. Rajtunk, a sokat szenvedett és ma is sokat elviselt emberiségen. Mert a művészet - sajátos eszközeivel, erejével és hatásával képes elérni azt, hogy az emberi gondolkodást és lelkületet formálja, jó irányba befolyásolja, irányítsa. Képes rokonszenvet és ellenszenvet kelteni, s ezáltal állásfoglalásra késztet bennünket. Az ilyen és ehhez hasonló művészi alkotások azt is képesek elérni, hogy a történelem tévútjait megfelelően felismerjük (vagy idejében korrigáljuk) az elkövetett súlyos hibáit vagy bűneit elítéljük. Hogy soha ne legyenek újra hívei, szimpatizánsai olyan és hasonló téveszméknek, mint a fasiszta ideológiák. Hogy soha ne alakuljon ki olyan tömegbázisuk, mint ami a német és olasz fasizmusnak összegyűlt a háború előtt.
A holokauszt soha nem történhetett volna meg, ha Hitler nem lel akkora tömegbázisra népirtó eszméje kiszolgálására, s ennek gyakorlati megvalósításában nem talál annyi segítőtársat magának, mint ami már 1933-ra Németországban volt! (Miért hitte volna Hitler magáról, hogy őrült, amikor kétmillióan éljenezték "nemzetmentő" politikáját? Ünnepelt, körülrajongott führerként végig nem hihette azt, hogy veszedelembe sodorja a saját országát és a világot. Sőt inkább arról volt meggyőződve, hogy javít azon. Legalábbis addig, amíg a bunkerébe meg nem érkezett a hír '45 áprilisában, hogy már Berlinben vannak az oroszok.) Ha az efféle és hasonló téveszmék (bármilyen titulussal is jelennek meg) és újra táptalajt kapnak - akkor bizony Birkenau, Dachau, Buchenwald, Sobibor és Auschwitz újra megismétlődhet (mint ahogyan a minap elhunyt Nobel-díjas író Kertész Imre is a leghatározottabban állította.) Nagyon reméljük, hogy ide nem jutunk el újra, s erre szerencsére biztató jelek is vannak. Egyik ilyen biztató jel az is, hogy ilyen filmek születnek és hatnak, mint pl. ez az alkotás is. Ide kívánkozik a Saul fia címszereplőjének véleménye, amit az elmúlt hónapban így összegzett a sajtónak: "A hajókormány most megint eszeveszetten pörög, a világ utasai riadtan néznek egymásra. Ódzkodom a mindenbe armageddont vízionálóktól, de a helyzet tényleg lehangoló. Zord idők jönnek, s ilyenkor mindig a szülei kezét keresi az ember. A kinyilatkoztatásnak két konstans formája szolgál számomra vigaszul: atyám, értsd, a szakrális szövegek, s jóanyám, értsd a természet." - summázta véleményét a mai korról, napjaink égető gondjairól a film főszereplője, Röhrig Géza.
És bizony ezért oly nagyon fontos most - akárcsak az előző évszázadokban - az értelmesen gondolkodó emberfők, a tudósok, művészek felbecsülhetetlen tevékenysége, a hit hirdetőinek, a művészet apostolainak jelenléte és hatása. Akik között rengeteg zsidó származású ember is akad, mert szerencsére a fajelmélet híveinek hála Istennek nem sikerült céljaikat teljesen elérniük. Így aztán élhetnek és élnek közöttünk a magyar, német, orosz, angol, kínai, japán, cigány és számos nép kiemelkedő jelentőségű fiai, lányai mellett ezrével zseniális tehetséggel bíró zsidó emberek, személyiségek, tudósok, művészek is. Ők azok, akik már a háború végén, vagy az után születtek. Azóta felnőttek és váltak jelentős alkotó-, vagy művészegyéniségekké az egyetemes emberiség nagy-nagy örömére és épülésére. Felnőttek - életünket bearanyozva a tudomány, a művészet, az emberi alkotói-, és előadói tevékenység ezernyi áldásával. Ők azok, akik nem boldogíthatnák az emberiséget, nem javíthatnának és nem javíthattak volna az emberek életén és lelkén a mai időkben, ha akkor az ő szüleik is áldozatául esnek a náci ideológia következményeinek. Nem forgathatták volna előbbre a világ kerekét, nem járulhattak volna hozzá annak fejlődéséhez, ha történetesen az ő édesanyjukat, édesapjukat is elpusztítják annak idején a horogkereszt borzalmas égisze alatt.
A 39 éves rendező: Nemes Jeles László kiváló alkotótársaival most napvilágra (helyesebben: vetítővászonra) hozták mindazokat a titkokat, melyekről igenis tudnia kell és amit alaposan fontolóra kell vennie az utókornak még így, hetven év után is. Mégpedig olyan újszerű és szokatlan eszközökkel tették ezt, oly nagy empátiával és hozzáértéssel forgatták filmjüket amikkel még egyetlen filmrendező sem élt eddig, aki a holokauszt-témát feldolgozta. Talán a Sorstalanság rendezője, Koltai Lajos volt az, aki e témában ilyen nagy empátiával és impulzivítással rendelkezett. És igaz ez annak ellenére, hogy az ő filmje súlyában, értékében, hatásában és jelentőségében meg sem közelíti Nemes kiemelkedő filmjét. A Sorstalanság-nak azonban mindenképpen meg kellett jelennie filmvásznon is. Maga Kertész, a regény írója szorgalmazta és írta meg a forgatókönyvet és végig szorosan együtt működött az alkotókkal. Nemes Jeles Lászlóra is mély hatást gyakorolt maga a regény, hiszen azt nyilatkozta a napokban: "A Saul fia nem jöhetett volna létre Sorstalanság élménye nélkül."
Azzal, hogy e fiatal, zseniális művészkollektíva megcsinálta ezt a filmet - egyszeriben ők is titokhordozóvá váltak, alkotásukkal együtt. S ugyanakkor számos titkot megsejtettek, sőt már tudnak most is a hatásos filmkészítés ezernyi titkának tárházából. A további években izgatottan várjuk, hogy miféle újabb titkokkal, csakis az ő stílusukra jellemző egyéni eszközökkel és látásmóddal gazdagítják - mint ahogy már itt is tették - hazánk filmművészetét. Ez a nagy és fontos alkotásuk további nagy reményekre jogosít fel bennünket. Szívből gratulálunk a nagyszerű alkotógárdának. Elsősorban a rendezőnek hiszen egy filmnél midig ő az egyszemélyi "felelőse" mindennek, ő az eszmei és művészi egység megteremtője. Azon kívül a címszereplőnek, Röhrik Gézának - lenyűgöző és több, mint hiteles alakításáért. Aztán Zányi Tamás hangmérnöknek, Erdély Mátyás operatőrnek, Rajk László díszlettervezőnek, Clara Royelnek, aki a rendezővel közösen írta a forgatókönyvet. Ugyancsak gratulálunk a jelmeztervező Szűcs Editnek. Melis Lászlónak a tökéletesen e filmbe illő, mértéktartó zenéért, s a vágónak, Matthineu Taponiernek. S utoljára, de nem utolsósorban a két producernek: Sipos Gábornak és Rajna Gábornak. És természetesen a film minden alkotójának, szereplőjének, statisztájának és közreműködőjének. Ők azok valamennyien, akik biztosak lehetnek abban, hogy az a bizonyos remény - amiről Nemes beszélt - továbbra is megmarad és tovább él bennünk, itt a 21. században is. Tisztaságunk, hitünk, emberi tartásunk csak erősödni fog a jövőben - különösen akkor, ha ilyen és ehhez hasonló művészi alkotások születnek, mint a Saul fia.
*
Megjegyzés: A szövegbekezdések közötti színes fotók a Saul fia című film jeleneteit ábrázolják. (kivéve a náci gyűlést ábrázoló dokumentumfelvételt és az alkotók portréit.) A fekete-fehér felvételek mind korabeli dokumentum-fotók (köztük egy a Schindler listája egyik tömegjelenete) melyeket az internetről másoltam.
Felhasznált irodalom, forrásanyag, segédanyag:
SAUL FIA (magyar film - rendezte: Nemes Jeles László - 2015.)
Líra - könyvklub folyóirat (2016.febr.16.)
METROPOL - Budapest ( napilap - 2016. márc. 3.)
Illyés Gyula válogatott versei (Unikornis kiadó - 1993. Sorozatszerk: Lator László.)
Az interneten található írások, tanulmányok, újságcikkek a SAUL FIA című film kapcsán.
Veiszer Alinda interjúja Fahídi Évával a HÍR-TV programjában (2016. január 20.)
Kertész Imre: A száműzött nyelv (Magvető - 2001.)
Kertész Imre: Sorstalanság (Magvető. 2001.)
Kálmán Olga beszélgetése Ungvári Tamással ( ATV. Egyenes beszéd - 2016. márc. 31.)
Dr. Sándor Zsuzsa: "Én vagyok az egyetlen..." (A JOGÁSZ - internetes folyóirat cikke - 2015. máj.3.)
KULTÚRA - internetes folyóirat (2016. márc. 14.)
Tanulmányomhoz a fentieken kívül nem használtam fel egyéb más könyvet, tanulmányt vagy forrásanyagot.
UTÓIRATOK - LAPZÁRTA UTÁN:1. Miután befejeztem fenti tanulmányomat akkor került a kezembe az "Alexandra könyvjelző" 2016. áprilisi száma. Ebben interjút olvashatunk a holokauszt-téma egyik legnagyobb szakértőjével, Gideon Greif 65 éves izraeli történésszel, aki könyvet írt az egykori sonderkommandósok háború alatti, majd a háború utáni életéről, sorsáról. Addig nem nyugodott, amíg fel nem kutatta mind a 31 túlélőt, aki szerte a világon még él napjainkban is - legtöbbjük már 90. évén felül. Az április 21-én kezdődő budapesti Könyvfesztiválra jelenik meg magyar nyelven "Könnyek nélkül sírtunk" című kötete, melyben ezek a szemtanuk is nyilatkoznak. Greif nagy elismeréssel és tisztelettel beszélt Nemes Jeles filmjéről, melynek egyik forrása volt az ő munkája.
2. 2017. decemberében Veiszer Alinda a HÍR TV "ALINDA" című programjában beszélgetett egy holokauszt- túlélővel, a 90 esztendős magyar Fahídi Évával, aki a következőket mondotta: "Az egy ámítás, hogy befejeztük a világháborút. Azóta is folytatódik minden nap minden percében, annak hatása ma is él az emberi lelkekben. A trauma éppen attól trauma, hogy nem lehet tőle megszabadulni. Nem múlik el." Ugyanakkor - az átélt borzalmak és szörnyűségek ellenére - mégis optimizmus csendült ki hangjából, amikor így fogalmazott: "Az emberben úgy látszik eredendően ott van és mindig is ott lesz a gonoszság is. De ennek ellenére hinni kell, élnünk kell a létezés minden csodáját. Minden lélegzetvételnek örülni kell, az élet, az ember mindig is fenn fog maradni, mert az ember alapjáratában jó." Jómagam - mindezzel egyet értve - hozzáteszem: az ember "alapjáratában" (nagyon találó kifejezés!) azért jó, mert az Isten annak idején annak teremtette. A benne lévő és benne maradó gonoszságával együtt is - mert a Teremtő véglegesen nem tudott leszámolni a Sátánnal. Nem is akart, hiszen ha a Sátán, mint ellenpólus megsemmisül - mi bizonyítaná nap mint nap az Isten nagyságát és magasabbrendűségét? S amikor a műsorvezető az idős hölgy véleményét kérdezte a Saul fiáról - így nyilatkozott: "A Saul fia: a film. Ezeknek a fiatal alkotóknak sikerült egyedül megteremteni, kifejezni azt, hogy mi is volt ezekben a táborokban. A hangulata megfog, a láger, a halálgyár szagát érzem, amikor ezt a filmet nézem. A többi ilyen jellegű film ehhez képest csak mind kísérlet - csakis nekik sikerült ebből a témából tökéletes alkotást csinálni."
3. Csak 2018 januárjában - amikor fenti tanulmányom végére már régen pontot tettem - láttam Roberto Benigni remek filmjét. Először azt gondoltam, hogy itt, e függelékben csupán megjegyzem: milyen remek ez a film és mennyire tetszett. Aztán rájöttem: ez kevés, illene leírnom, hogy miért. Így hát ebből is egy újabb tanulmány született, mely felkerült a SZIMFONIA BLOG hasábjaira - Az élet szép címmel. Ajánlom elolvasásra!
