2022. július 30., szombat

HÁROM HÍRES CSALOGÁNY 4. (MAGYAR SZOPRÁNOK)



 
 
 
 
 
 
 

 
 
 

PROLÓGUS



Igen Tisztelt Blogolvasó! Jelentem,  hogy elérkeztem az énekesekről szóló sorozatom negyedik részéhez. E témában  arra esküdtem fel, hogy híres énekes-előadóművészek hangjának jellegzetességeit taglaljam, elemezzem; összehasonlítva három azonos hangfajban (basszus, tenor, alt és szoprán) éneklő művész énekesi, előadói, színészi erényeit. Elsőrendű szándékom, hogy megfogalmazzam énekhangjuk karakterét, egyéni voltát, sajátos szépségét, erejét, annak színeit. 

 

Továbbá bemutassam hangjuk, művészi előadókészségük egymásétól eltérő és azonos tulajdonságait. S mindemellett kitérjek arra: hogyan segítik egyéniségükkel, személyiségükkel, felkészültségükkel, hangi adottságaikkal kibontakoztatni kivételes előadói, színészi teljesítményeiket.

 
 
Mert egy igazi énekes-előadóművész  színésznek, színészként sem utolsó. Sőt egyenesen kivételes és magas színvonalat tud produkálni - éneklése mellett, éneklésével együtt. S hogy miért? Mert alapos zenei és technikai képzettsége, széles körű humán műveltsége, kulturáltsága, optimizmusa, hite folyamatosan  "kitermeli", erősíti színészi tehetségét. S ahogy felkészültsége, énekesi gyakorlata (nem rutinja!) egyre magasabb színvonalat ér el, fejlődik - annál inkább fejlődnek - ezzel együtt - színészi képességei is. Ergo: párhuzamosan egymást erősítik énekesi és színészi kvalitásai. 
 
 
Természetesen nem mindenkinél. Csakis azoknál, akik eleve rendelkeznek a megfelelő adottságokkal, s az erre épülő tehetséggel mind a színművészet, mind az éneklés terén, s évek során megtanulják mindkettőnek a megtanulható eszközeit. Mert itt is bizony igaz, hogy vannak vélünk született adottságok, és vannak később "szerzett", illetve sokszor keserves munkával kimunkált képességek, amik feltétlenül szükségesek az énekművészet gyakorlásához. 
 
 
És vannak, akik vállalják eme énekesi és színészi erények egymással párhuzamos elsajátítását, és vannak olyanok is, akik nem. Mert sokan megelégszenek a technikai csillogással, bravúros, legtöbbször tökéletes vokális produktummal, s elhanyagolják magának  a karakternek lelki-szellemi-fizikai  megjelenítését, vagyis nem töltik meg élettel az elénekelt figurát.
 
 
Tehát mindez  csak az igazi énekesekre jellemző - mint fentebb jeleztem. Feltéve, ha opera-, musical-,  vagy operetténekesről beszélünk, akinek színpadon, pódiumon is helyt kell állnia színészileg, a színpadon is magabiztosan, a maga művészi vértezetében kell produkálnia. S nem "szimpla" slágerénekesről van szó, táncdal-, nóta-, népdal-, vagy popénekesről (akiknek speciális értékeit persze meg nem kérdőjelezem)  akinek nem szükséges színészi erényekkel is bírnia ahhoz, hogy hosszú ideig sikeres legyen a zenei-előadóművészi pályán. Nem árt persze, ha ilyennel rendelkezik, de enélkül is tud éppenséggel sikeres és népszerű lenni - akár hosszú évekig is.  
 
 
Tudunk számos olyan - hosszú ideig népszerű és sikeres - popénekesről (múltban és jelenben egyaránt) aki évtizedeken át felfelé ívelő karriert tudott, vagy tud produkálni az életben és a pódiumon, mert közönségének zenei ízlése, annak igényei, elvárásai szerencsésen találkoznak az előadó mondanivalójával, éneklési módjával, nívójával, zenei stílusával. 
 
 
És ez sok esetben akkor is megfelel állandó rajongótáborának, ha ő megreked egy bizonyos szinten, nem fejlődik tovább, s évekig esetleg ugyanazt, és ugyanúgy "fújja.". (Nem írok neveket, de főként az olasz, német és francia sláger-, pop-, és sanzonénekesek között voltak ilyenek, ma már kevesebben...)  És mindezt csupán egyedül a hangjával, kiváló hangi adottságaival, nagyszerű énektechnikájával tudja (tudta) elérni. S el tud (el is tudott) kápráztatni bennünket nagyszerű éneklésével, no meg a néki (vagy esetleg általa) jól megírt, jól meghangszerelt dalaival. 
 
 
Ami az ő privát "szerencséje". S mindez nagyon alkalmas arra, hogy ezáltal feledtetni tudja a hallgatóval nem lévő színészi képességeit. Így akár 25-30 évig is ragyogni tud népszerűségének a csillaga anélkül, hogy jó énekhangja és előadói készsége mellett netán bármiféle színészi kvalitásokkal rendelkezne. 
 
 
De megjegyzem: oda, ehhez a pályához nem is kell feltétlenül ez a képesség. Ott, abban a műfajban nem szükséges az, hogy egy énekes egyben remek színész is legyen. Bár nem baj, nem gond, ha esetleg plusz még ezzel is bír, s ezáltal nemcsak magával a dallal, de más módon is tud kommunikálni hallgatóságával, közönségével. Mindez csak emelheti, gazdagíthatja előadói erényeit. De még egyszer hangsúlyozom: ebben a műfajban nem feltétlenül szükséges ez is, mint ahogy tapasztaljuk ezt a gyakorlatban számos esetben.
 
 
Vagyis egy sikeres popénekesnek nem kell  egyben zseniális színésznek is lennie, mindaddig, amíg megelégszik csak magával a mikrofonnal és a pódiummal, és zenés színpadra, musical-szerepre nem vágyik, abban nem kívánkozik fellépni. Ha viszont már afelé is érez valami vonzódást, úgy érzi, hogy van benne színészi véna is - akkor előbb-utóbb kiköt valamelyik zenés színház színpadán. Ahol és akkor azonban már mindenképpen, feltétlenül szükséges a színészi képesség jelenléte, annak csatasorba állítása - a kitűnő énekesi technika megléte mellett.
 
 
Egy színpadi-, színházi-, operaházi énekesnél, dalénekesnél, musicalszínésznél - aki operában, oratóriumokban (díszlet nélküli, statikus zenei előadásokban) operettben, zenés játékokban, musical-ben akár mellékszerepet (hátha még főszerepet) énekel és játszik - már nélkülözhetetlen bizonyos fokú színészi képesség megléte. Ott már feltétlenül szüksége annak jelenléte és annak realizálása, ha valóban maradandó élményt akar nyújtani közönségének. Ami nem más, mint különböző emberek, karakterek megformálására, azok lelkiállapotának, mozgásának megjelenítésére, eljátszására való alkalmasság. 
 
 
S amely képességnek aztán  lehetnek persze fokozatai: gyenge, közepes vagy magas szintű megvalósítás - attól függően, hogy ki hová, meddig ér el, milyen szintre jut fel ezen a pályán. Hogy mennyire van türelme, elszántsága, s főként tehetsége zenei-, és színészi képességeinek kibontakoztatására. Ezért ez a fent jelzett "többnyire" szó arra utal, hogy nem mindegyik kiváló énekes alkalmas arra, hogy színészként is elsőrangú teljesítményt nyújtson a színpadon. 
 
 
S hogy senkit meg ne sértsek, csakis a magas szintű, kivételes énekesi és egyben színészi teljesítményt is nyújtó művészek seregéből emelnék ki néhányat a régi nagy, múltbéli énekesek közül: Blaha Lujza, Hollósy Kornélia, Házy Erzsébet, Gyurkovics Mária, Melis György, Réti József, Osváth Júlia, Bende Zsolt,, Pataki Kálmán, Marczis Demeter, Svéd Sándor, Gregor József, Ágay Karola (alábbi képen) Székely Mihály, Fjodor Saljapin,  Elisabeth Schwarzkopf, Maria Callas, Maria Stader, Birgit Nilson, Victoria de Los Angeles, Sárdy János, Simándy József -  "és még sorolhatnánk" - ahogy mondani szokás. 
 
 
 
  
 
         "A hangfaj nem elhatározás kérdése"- mondta Ágay Karola (1927-2010.) koloratúr-szoprán hangfekvésben tündöklő operaénekesnő.
 
 
 
Ők voltak azok - a legnagyobb  énekesek, énekművészek közül - akiknek nemcsak kulturált hangjuk és előadásmódjuk volt, az akusztikus előadásmód legmagasabb minőségével  bírtak, hanem egész egyéniségükön, emberi tartásukon, személyiségükön, jellemükön, világszemléletükön, kiállásukon érzékelni lehetett a széles körű, alapos humán-műveltséget és az idegen nyelvtudásnak megfelelő birtoklását. (Hiszen az olasz és francia operáknál különösen fontos, hogy az adott szövegkönyv eredeti nyelvén énekeljék el az eljátszott hős szerepét, szólamanyagát.) 
 
 
Az ő egész énekesi-előadóművészi tevékenységükben szembetűnő volt magasfokú kulturáltságuk, emberi nagyságuk, hitük, mély élettapasztalatuk, valamint mindvégig jelen lévő, példamutató áldozatkészségük, hivatásszeretetük saját pályájuk iránt. 
 
 
Ők voltak azok, akik - Tokody Ilona szavaival: "nemcsak elénekelték, de értelmezték is szerepüket." És nemcsak voltak persze, de ma is vannak ilyen énekesek. Igaz, jóval kevesebben, mint a régen. A legújabb nemzedék énekesei között ugyanis rengetegen jelennek meg kiérlelt, kicsiszolt, bámulatos technikával ezen a pályán, de nem rendelkeznek az átütő művészi előadáshoz olyannyira szükséges egyéb, fontos feltételekkel. 
 
 
Azokkal a - jórészt szerzett - eszközökkel, amivel valóban meg is tudják jeleníteni, formálni, értelmezni az elénekelt karaktereket, és katartikus hatást képesek elérni mindezzel a színpadon. A 35 éve éneklő Cecília Bartoli nem ezek közé tartozik, hiszen rendkívüli színészi és énekesi erényekkel, maximális felkészültséggel, komolysággal és humorral, drámai erővel és játékossággal egyaránt rendelkezik - még ma is.
 
 
Legújabb felvételein olyan magas szintű, bravúros  technikával kápráztat el bennünket, hogy hihetetlenül gazdag, már-már helyenként túlzott diszítéseit hallván felkapjuk a fejünket: lehet-e ezt még egyáltalán fokozni? Szerintem nem, mert az már túlmenne a szükséges és elviselhető határán. Az olasz énekesnő személyében kifejezetten azt a 18. századi énekes típust jeleníti meg, és éleszti fel újra manapság, akiért a barokk korban tolongtak és őrjöngtek a rajongók, hogy meghallgathassák újabb és újabb szerepléseit. Sőt, kifejezetten magának az ilyenfajta énekesnek a bravúros szólói miatt zarándokoltak el az operaelőadásokra például Velencébe, Londonba vagy Rómába. S effajta bravúrénekesek akkor férfiak és nők, kasztráltak között is akadtak szép számmal.
 
 
Azok a művészek, akik hamarosan következnek az alábbiakban -  természetesen a legmagasabb minőséget képviselik az opera-, és daléneklés területén. Mind énekesi, mind színészi, előadói, szövegkiejtési tekintetben. Ők azok, akik egész egyéniségüket, szellemiségüket, lelki, sőt testi alkatukat "vetik bele" előadásukba. A legnagyobb elánnal és szenvedéllyel tesznek meg mindent annak érdekében, hogy énekes szerepüket, vagy az oratórium-, kantáta-, és  dalirodalom remekeit maradéktalanul megformálják hangzó művészetükben.
 
 
A hang kulturáltsága ugyanis nem azonos az egész ember, az egész személyiség kulturáltságával.  Nem azonos azzal, hogy valaki mennyire széleskörűen tájékozott, elmélyült a társművészetek területén, mennyire tisztán és határozottan igazodik el a világ dolgaiban. Hogy mennyire olvasott, mennyire közvetlen embertársaival, milyen hittel rendelkezik vagy nem rendelkezik, és így tovább. 
 
 
És mindez természetesen hatalmas pluszt jelent akkor, amikor a művésznő megformál, hangilag-színészileg felépít egy-egy szerepet. Ha hangilag és színészileg is egyaránt felkészül egy zenemű valamely karakterének bemutatására. S amit a nézőtéren, avagy a hangfelvételeit hallgatva azonnal észre lehet venni. 
 
 
Mindez egy figyelmes hallgató számára nyomban, vagy stílusosabban: első hallásra feltűnik az énekes vagy énekesnő előadásából. S ez már nagymértékben tudja emelni hangjának, előadásának fényét, színvonalát, hatóerejét, egy szóval: produkciójának élményét. Sajnos - részben a korszellem miatt, a nagy rohanásban - ahol egyik fellépés, egyik operaelőadás gyorsan követi a másikat - nincs idő arra, hogy sok énekes mindezekkel felvértezve lépjen színpadra.
 
A fentiekben már némileg előrevetítettem, jeleztem, hogy az alábbiakban most három magyar opera-énekesnőről, portréjáról és azok művészetéről fogok írni. És hogy miért is ragaszkodom most már évek óta oly szívósan és következetesen az énekművészet sokak által rajongott, jeles képviselőinek középpontba állításához? 
 
 
Mert úgy gondolom: eme ártalmatlan és békés hivatás propagálásával, szemléltetésével, az éneklési módok és tehetségek  összehasonlító vizsgálatával az olvasónak több örömet és hasznos (néha talán újszerű) ismeretet is nyújthatok, mint amennyit tudnék esetleg a hangszeres előadó-művészek bemutatásával. Persze, csak akkor, amennyiben ez szándékaimnak megfelelően sikerül.
 
 
 
 
 

 AZ  ÉNEKLÉS  SZEREPE  ÉS  JELENTŐSÉGE

 

 

aga az éneklés, az énekművészet - mint békés emberi tevékenység, annak jóindulatú, adakozó természetével és kedélyével -  nem válthat ki a hallgatóból semmiféle fölösleges ellenkezést, hiszen a szívtől szívig szóló akusztikus üzenetet mindenki jó érzéssel, szeretettel fogadja. Az éneklés kegyes és jámbor, érzelmeket és értelmet megmozgató aktusa - különösen, ha az művészi formában történik - mindannyiunknak nagy, sokszor maradandó élményt szerez, s megelégedéssel tölt el bennünket.  
 
 
Ezért az senkiből nem válthat ki haragot, unalmat vagy bosszúságot. Viszont kiválthat és okozhat katartikus hatást (sőt, számtalanszor okoz is) s  annál több élvezetet, gyönyörűséget, intellektuális örömet a közönség számára. Különösen akkor, ha zenei remekművek szólalnak meg kiváló, jól képzett, jól felkészült, rendkívüli színészi képességekkel is megáldott  énekművészek ajkán és hangszálain. 

 
S ugyanekkora örömet okozhat mindez az előadó részéről is, hiszen a valódi katarzis akkor jöhet létre, ha mind a hivatása magaslatán álló művész, mind pedig a hallgatóság művészi élményt él át a produkció elhangzásakor. Egyikük az önátadás, a művészi kifejezés eszközrendszerével, a másikuk pedig a befogadás által. (De így van ez az igazi csalogány esetében is.) 
 
 
S még akkor is érvényes ez, ha történetesen nem is minden megállapításommal, értékítéletemmel lehet az alábbiakban teljesen egyet érteni. Esterházy Péter írja egy helyütt: "Az énekestől nem félnek, a szótól félnek az emberek." Ami magában rejti azt az állásfoglalást, hogy maga az éneklés a legszimpatikusabb, a legjámborabb, a legdemokratikusabb, legemberibb, legkedvesebb, a leginkább szívhez szóló,  lélektől lélekig ható művészi tevékenység. Az emberhez legtermészetesebb úton eljutó, a hallgató lelkét leginkább megérintő és átható művészi megnyilvánulás. 
 
Olyan különleges emberi-művészi tevékenység, esztétikai- kommunikációs forma, amelynek során az orr-, és szájüregben, a torokban megbúvó rezonátorok, hangszálak, izmok, légcső és tüdő hangszeregyüttesének összjátéka gyönyörködteti a művészetre szomjas hallgatóságot. Olyan emberi-művészi tevékenység, amely az egész emberi test  szerveinek - de különösen a légzőszerveknek - az összműködésével gyönyörködtet bennünket, szerez számunkra nem egyszer feledhetetlen élményt.
 
 
S mindezt az élettani és művészi folyamatot, csodálatos tevékenységet az emberi agy és lélek vezérli a maga egyéni, az énekes személyisége által meghatározott módon. És az előadó mindezzel az összműködéssel, csakis az emberre jellemző művészi kommunikációval képes hallgatói előtt az érzelmek, gondolatok sokféleségét, hihetetlen gazdagságát megidézni, azokat vélük  megéreztetni, bennük tudatosítani és elmélyíteni. S véle és általa a legjobb és legideálisabb esetben magasrendű katarzist megteremteni.    

 

Az énekléssel egyfajta különleges emberbaráti, szeretetteljes, szívhez szóló és lélekemelő légáramlat jut el a fülünkbe. Ez a kellemes ingerület  ezután átjárja agyunkat, értelmünket, s hozza mozgásba lelkületünket, sőt egész szervezetünkre jótékony, roppant kedvező hatással bír. Még a vérkeringésünkre, belső szerveink állapotára is kedvezően hat! Tehát fontos élettani hatása van. 

 

A hozzánk elérkező hang annak egyedülálló  varázslatával, rendkívüli adakozó készségével, önzetlenségével, a hang képzésének, technikájának végtelen gazdagságával, játékosságával, az előadás mértéktartó és stílusos színezésével tud és képes bennünket zenei élményben részesíteni. Az éneklés olyan üzeneteket, mondanivalót tud és képes közölni az emberi szellem, test és lélek számára, amire semelyik más művészetnek nincs lehetősége és alkalma, amire semelyik más műfaj nem képes és nem alkalmas.

 

Igaz, hogy voltak a történelem során olyan társadalmi események, szituációk, felkelések vagy mozgalmak,  amikor rebbelis, haladó forradalmi eszmék képviselői előszeretettel használták fel eszközként az énekes műfajt, az operát. Illetve akár konkrétan, személyesen  egyes zeneszerzőket is céljaik eléréséhez. (Mai szóval úgy mondhatnánk: "húzó nevet" kerestek és találtak, amivel egyfajta reklámot kreáltak mind a maguk eszméinek, mozgalmának, mind pedig a művészetnek. Mert az árukapcsolás úgy látszik már akkor is működött, s alapjába véve ebben nem is volt semmi rossz, sőt.
 
 
Gondoljunk a Giuseppe Verdi családi nevét és személyiségét nemzeti mozgalmának jelszavául, mai szóval: szlogenéül - meghökkentő ötlettel felhasználó itáliai Risergimento-ra! Amivel a zeneköltő és felesége is szimpatizált, s Verdi -lelkesítő szózatként - még nemzeti himnuszt (az "olasz Marseillest") is megírta tiszteletükre. Ez volt az a forradalmi jellegű tömegmegmozdulás, amely a 19. század közepén nagy erőkkel törekedett és széles tömegeket mozgatott meg Itália szétdarabolt tartományainak egyesítésére. E küszködés azonban csak évekkel később - 1861-ben hozott eredményt, amikor Verdi már 48 éves volt, túl olyan remekműveken, mint pl. a Lombardok, a Rigoletto vagy a Traviata.
 
Minthogy Verdi a nép szemében azonos volt Itália szabadságának ügyével, megszületett a híres Viva V.E.R.D.I.! felkiáltás, amely a risorgimento ("újjászületés") egyik fő jelszava lett. A legendák szerint Nápolyban kapta meg rejtett jelentését: Viva Vittorio Emanuele Re d’Italia (e szavak kezdőbetűi összeolvasva a VERDI nevet adják ki.) azaz Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya. Rá esett a választás, hogy Busseto lakosságát képviselje a torinói parlamentben.
 
Vagy születtek olyan zenedarabok, harci indulók, himnuszok, amik haladó eszméknek, a szabadságnak, az egyenlőségnek zenei propagálásával, dallami megformálásával keltettek némi félelmet a kényelmesen, nagy luxusban élő dúsgazdag arisztokrácia körében. 

 

Ám a maga az éneklés, a dal, az opera, az oratóriumok, kantáták, misék, operettek s más, különféle énekes-zenés színpadi játékok előadóinak ajkán - a mű jellegének  megfelelő szakrális, vagy világi környezetben bemutatva -  alapvetően mégis megmaradt egy ártalmatlan, békés, megnyugtató és lélekemelő, egyfajta közösséget teremtő tevékenységnek. A zeneművészet iránt érdeklődő és áhítozó, az énekesekért rajongó közönség számára minden korban élt és hatott a lélektől lélekig szóló üzenetek, érzelmek kifejezésének csodálatos, egyedülálló eszközéül. 

 

Azt írtam: békés, megnyugtató. Mert többnyire igyekezett mindig távol maradni a direkt politizálástól, a  szerzők, komponisták és előadóművészek igyekeztek kivonni magukat az éppen adott rendszer iránti lojalítástól, behódolástól avagy az azzal szembeni aktív fellépéstől. 

 

 

Az énekesek a különböző korokban - akár operát, akár operettet, akár dalt, oratóriumot, misét stb. énekelnek - véleményüket, politikai állásfoglalásukat, nézeteiket többnyire a színpadon igyekeznek hangoztatni a publikum előtt. (A "hangoztatni" az ő esetükben fölöttébb érvényes.) Vagyis azt az előadásukkal, az előadott művek, darabok tartalmával, mondanivalójával juttatták, (juttatják) kifejezésre. 

 

Ergo: magával a szereplésükkel, előadásukkal, éneklésükkel politizáltak, illetve politizálnak. Ezzel fejezték (fejezik) ki, teszik nyilvánossá, publikussá saját nézeteiket, érzelmeiket, gondolataikat. Ezzel juttatják kifejezésre, hogy milyen szemlélettel, hittel, életszemlélettel rendelkeznek a környező világról.

 

Éneklésükkel, előadásukkal, egész produkciójukkal egyfajta summázatát adják annak: mi a véleményük, meglátásuk az emberi természetről, gondolkodásról, az egyéni tettek helyességéről vagy helytelenségéről. Hogy mi a véleményük az emberről, a körülöttük lévő életről, világról, melyben élnek. Hogy ezzel mennyire elégedettek, avagy nem, hogy optimizmussal vagy pesszimizmussal viszonyulnak-e a múlt, a jelen és a jövő iránt. S akik így, eszerint tettek, vagy tesznek - szerintem azok cselekedtek, cselekednek helyesen, azok használták, használják fel a művészetet, ezt a csodálatos eszköz-, és üzenetrendszert arra, amire valóban hivatott volt, és lesz is mindig. 

 

Az igazi énekesnek - légyen az opera-, operett-, vagy dalénekes, népszerű slágerek, sanzonok, nóták, népdalok előadója - sohasem a színpadon, pódiumon kívüli, hanem azon belüli fellépés jelentette és jelenti ma is a hivatásának célját, értelmét és lényegét.   

 

Úgy is fogalmazhatnék: a közönség túlnyomó része számára ma is az a legideálisabb, ha az énekesek a pódiumon vagy a színpadon magával az énekléssel foglalkoznak. Ha az énekes előadó-művészet erényeivel tesznek tanúbizonyságot saját hitvallásukról, nézeteikről, állásfoglalásukról, s nem próbálják méltán megszerzett, kivívott művészi nagyságukat, népszerűségüket felhasználni néptribuni feladatok vállalására. Ha nem "lépnek fel" (ezt itt pláne mondhatjuk)  egyfajta megmondó emberként; szószólóként átvenni azt a szerepet, ami tulajdonképpen a politikusok dolga (vagy sok esetben: lenne...) 

 

Ehelyett a helyes beállítottsággal, felfogással rendelkező énekesek színpadi fellépésükön, hang-, és video-felvételeiken győznek meg  bennünket emberi-, és politikai hitvallásukról, etikai, művészi nézeteikről, tehetségük éppen adott szintjéről. Emberről, életről, halálról, szeretetről s főként: az éppen előadott műről vallott felfogásukról, állásfoglalásukról. 

 

És ezeken kívül néha még filmjeiken is bizonyítják nem mindennapi zenei-, és színészi képességeiket (Zeffirelli, Bergmann, Losey, Ponell, Large pl. egy-egy általuk kiválasztott opera filmadaptációját készítették el - ki ilyen, ki olyan színvonalon - ahol nem minden esetben a rendezői, inkább az énekesi kvalitások domborodtak ki a filmvásznon. "A rendező ugyanis filmre viszi, adaptálja, azaz: átoperálja az operát "- ahogy Korcsog Balázs írta szellemesen a Filmvilág hasábjain.)

 

(Eszembe jut e kérdéskörrel kapcsolatban a Toscanini-féle híres anekdota, amikor az újságíró megkérdezte tőle Beethoven "Eroica" szimfóniájának előadása előtt: "Maestro, ennek a műnek az első tétele egyes zenekutatók szerint Napoleonról szól. Önnek mi erről a véleménye? Mire a nagy karmester ezt válaszolta: "Engem nem érdekel, hogy Beethoven éppen mire gondolt a komponálás idején - Napoleonra, a saját korabeli uralkodójára, Nagy Sándorra vagy Hannibálra. S lehet, hogy ez valakinek Napoleon, de nekem: Allegro con brio! Ez van írva a kotta fölé, s nekem ehhez kell alkalmazkodnom,"

 

S természetesen nekem is megvan erről a véleményem, ami egyezik a híres karmesterével. A politikai belemagyarázásokat, kottába bevitt, rávitt okoskodásokat bízzuk a politikusokra! Magát a kottát és szövegkönyvet pedig hagyjuk meg a művészeknek. Az igazi énekes-, és prózai előadóművészek nagyon is jól tudják: a színpadnak ugyan létezik bal és jobb oldala, ám a művészetnek soha! Annak csakis közepe, egyensúlya, harmóniája és ereje van. És azt is hozzátenném még: a közönség maga is - az ismert okokból - többnyire a nézőtér közepén szeret helyet foglalni...

 
 
A művészek ezért legokosabban teszik, ha vallási, világnézeti és politikai meggyőződésüket, pártállásukat, lojalitásukat, illetve hitüket, ateista vagy vallásos nézeteiket direktben nem hangoztatják - akár a színpadon, akár azon kívül. Helyesebben: az az ideális, ha mindez csakis az alakításukban, szerepformálásukban éneklésükben realizálódik, abból derül csak ki. 
 
 
Mint azt erről Verebes István, a népszerű színész-rendező és író találóan megfogalmazta a Magyar Hang hasábjain: "A színház esetében értelmezhetetlen a keresztényiség, a bal-, vagy jobboldali ideológia. Ez egy szakma. A színész nem tud keresztényi, vagy szocialista módra bejönni a színpadra, csak színészként." Természetesen a közéleti szerepvállalás, karitatív tevékenység, a jószolgálati nagykövetként, aktivistaként kifejtett tevékenység, a különböző vallási közösségek segítése, a béke-misszió stb. az nem ide tartozik. Feltéve, ha azt valamely művész nem reklámnak, népszerűsége növelésére használja fel, hanem valóban őszinte, becsületes szándékkal teszi.
 
 
 
 
A valóban és igazán zene iránt érdeklődő, művészetért rajongó, színpadi és ÉNEKESI produkcióra áhítozó és azt élvező hallgatóság régen sem, és ma sem az énekes politikai hitvallására, pártállására, kormány iránti lojalitására vagy ellenzéki beállítottságára kíváncsi akkor, amikor este elmegy a koncertterembe vagy az operába, és várakozással teli izgalommal  és igényességgel beül a nézőtérre. (Sokszor a  nem is csekély belépti díj ellenében.) S nem erre kíváncsi akkor sem, ha megvásárolja kedvenc énekese lemezeit, CD-it, DVD-it, könyveit, hanem mindenütt művészi, színészi-énekesi fejlődésének, énektechnikájának újabb és újabb eredményei érdeklik őt, kivételes művészetét kívánja megcsodálni.

 

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy egy művész - éneklésén és prózai alakításán túl - a színpadon kívül szükség esetén és indokoltan ne adhatna hangot egy-egy interjúban, ha erről kérdezik - erkölcsi, politikai, művészeti téren kialakult nézeteiről, állásfoglalásáról. Vagy ne oszthatná meg gondolatait a nagy nyilvánosság előtt, ne fogalmazhatná meg esetleges ellenvéleményét bizonyos kérdésekben. S nem jelenti azt, hogy ne fejezhetné ki esetleges ellenérzéseit, kritikáját, sőt felháborodását bárhol, ahol erre okot és indokot talál.

 

Különösen akkor, ha igazságtalanságot tapasztal maga iránt, vagy maga körül. Ha úgy érzi: méltatlanul bánnak vele,  s ha megélhetése, hivatásának további gyakorlása kerül veszélybe. (Mint ahogyan ezt Tokody Ilona is megtette a budapesti Operaház társulati ülésén, ahol az akkori vezetésnek nyíltan szemébe mondta mindazt, ami sértette emberi-, és művészi méltóságát, amivel elégedetlen volt.)  Mert nékik a hivatásszeretet, a művészet propagálása a legfontosabb. Ők tartoznak az első (szerintem minőségileg is az első) kategóriába.

 

Mélységesen elítélem viszont az olyan művészeket, színészeket, énekeseket, előadókat, akik elvtelen kompromisszumokat, nyílt titokként ismert alkukat kötnek az éppen regnáló politikai rendszerrel, s ezzel igyekeznek magukat jobb, előnyösebb pozícióba juttatni - busás anyagi hasznot remélve (és persze meg is kapva.) 

 

S nem művészi tehetségükkel, rangjukkal, teljesítményeikkel, hanem első sorban elvtelen lojalitásukkal, tisztán érdekből kívánnak erőszakosan, akarnok módon előbbre jutni pályájukon. Ezeket a művészeket jómagam a második kategóriába sorolom - a művészetnek  bármily területén is munkálkodnak.  

 

ÍME, A HÁROM KIVÁLASZTOTT:


lábbi írásom témájául az első - számomra is szimpatikus - kategóriából választottam három nagyszerű, világhírnevet is kivívott operaénekesnőt. Olyanokat, akik hazánkon kívül és túl méltán szereztek hírnevet maguknak a tengeren innen és túl működő legrangosabb operaházakban is.  Olyan szopránokat, akik pozitív példaként emberi, etikai, művészi tartásukkal, jellemükkel, kiállásukkal, rendkívüli tehetségükkel kitartásukkal érték el azt, hogy évtizedek óta megérdemelten élvezhetik a közönség és pályatársaik szeretetét és tiszteletét.

 

Olyan  nagyszerű, szoprán hangfekvésben éneklő művésznőket, akik énekesi kvalitásaikkal, fejlődésükkel, előadóművészi teljesítményeikkel, azok magaslataival, színészi erényeikkel méltán vívták ki a szakma és a kritika, meg természetesen a közönség egyöntetű elismerését. Semmiképpen sem minőségi, csak esetleges sorrendben ők hárman: a fentebb már említett TOKODY ILONA, továbbá MIKLÓSA ERIKA és ROST ANDREA a három kiválasztottam. 

 

Ők azok a világhírnévre méltán  szert tett, az operajátszás mai fénylő egén tündöklő énekes-csillagok, akik varázslatos személyiségükkel, több évtizedes, következetesen felépített  művészi pályájukkal, sok-sok zenei élményt nyújtó művészi produkcióikkal  aláhúzzák, hangsúlyozzák és igazolják az általam már fent leírt és megfogalmazott pozitív vonásokat, énekesi erényeket. 
 
 
Rangos színpadi teljesítményeik sorával, hazai-, és nemzetközi szerepléseikkel, énekes-színészi alakításaikkal az elmúlt évtizedekben kivívták azt, hogy az alábbiakban méltassam énekhangjuk szépségét és művészi kvalitásukat.  

 

Róluk szólnék most, mert úgy érzem: nem maradhatnak ki a Szimfonia Blog lapjairól. Azokról az oldalakról, amelyeket az értékes, jeles személyiségek, egyéniségek részére, kivételes teljesítményeik elemzésére és propagálására tartottam fenn eddig is, és fogok fenntartani ezután is.  


 

S mivel operaénekesekben (akár szopránokban is) a múltban és ma is elkényeztetett zenekedvelők voltunk és vagyunk, s nincs semmi szégyenkezni valónk a többi országgal szemben - így választhattam volna még akár tízszer hármat is közülük. Dehát az ember mindig szubjektív szempontok szerint dönt, ha válogatni akar, és végül választani is kell sokak közül.


 

Ezeket a szempontokat - számomra legalábbis - a tőlük kapott zenei élményeim, az általuk produkált művészi teljesítményeik alapoznak meg. S mindezek indítanak arra, hogy hármójukat nevezzem meg kedvenceimnek, mert produkcióikat hallgatva kis hazánkban jelenleg őket tartom a legnagyobbra ebben a műfajban, ebben a hangfekvésben. S ennél fogva őket és produkcióikat mindig szívesen hallgatom. Ilyen egyszerű. (Vagy mégsem?) 

Mindenek előtt azt kell leszögeznem: már küllemre is mindhárman a női nem leggyönyörűbb, legdekoratívabb képviselői közé tartoznak. Függetlenül koruktól, személyes családi állapotuktól, magánéletük adottságaitól, életük és zenei pályájuk megpróbáltatásaitól, évtizedek után ma is a legnagyobb energiával, elánnal, szellemi-, technikai-,  és testi kondícióval bírnak mindhárman. 

 

Dacára mindazoktól a megpróbáltatásoktól, amelyeket gyermek-, és ifjúkorukban átéltek, amiket egyéni sorsuk, életkörülményeik folytán el kellett viselniük, továbbá azoktól a nehézségektől, terhektől, amik nemzetközi karrierjük kibontakoztatása jelentett számukra éveken át, - ma is a legszebb külsővel, arccal, termettel, szellemi-, és fizikai kondícióval, optimizmussal, lelkierővel, emberi-, és művészi energiával és ambícióval rendelkeznek. 

 

Indulásukat, pályakezdésüket (ami Ilonánál a hetvenes évekre, Andreánál és Erikánál a kilencvenes évekre esik) folyamatos pályaívüket tekintve most már a három, illetve  négy  évtizeden túl is tartanak. Megegyeznek abban, hogy mindegyikük zenei pályája tulajdonképpen már a főiskolán beindult (tehát még húszéves sem volt egyikük sem) hiszen tanulmányaik alatt egy sor hazai és nemzetközi versenyen akkor már részt vettek, s a nagyközönség előtt énekesként sikerrel bemutatkoztak, Így aztán nyugodtan írhatom: Erika már megülhette pályájának 30. évfordulóját, Andrea a negyvenediket, Ilona pedig az idén ünnepelheti az ötvenediket.

 

S ha már a számoknál, a statisztikánál tartunk: melyik énekesnő mondhatja el magáról a világon, hogy 38 esetben lépett fel a New York-i Metropoliten színpadán? Mert Andrea büszkén elmondhatja. S ki rendelkezik olyan rekorddal, mint Ilona, aki a londoni Covent Gardenben 36-szor énekelte el fergeteges sikerrel a Bohémélet Mimijét? (s ugyanezzel a szereppel debütált a bécsi Állami Operaházban is, amelynek 1991-ben Andrea a magánénekese lett.) 

 

De a Metropoliten színpadát Erika sem kerülte el, mert itt aratta nagy sikereit az Éj királynőjével. S ezt az elmúlt fényes és sokszínű, nagy énekesi teljesítményekben gazdag időszakot nemcsak országra, de világra szóló színpadi produkciókkal, pompás hangfelvételek sokaságának elkészítésével töltötték el mind a hárman. Amelyek természetesen hatalmas szakmai-, és közönségsikert hoztak számukra - maradandó élményt szerezve hallgatók millióinak.

 

Nyugodtan állíthatom, hogy eddigi pályájukon már mindhárman elérték azt a  legmagasabb fokot, amit operaénekes, szopránénekesnő ezen a területen elérhet. Ám azt, hogy "pályájuk csúcsán" vannak - azzal a megfogalmazással óvatosan bánnék, hiszen jómagam ezt a kifejezést kissé helytelennek, modortalannak, túl leegyszerűsítőnek tartom. 

  

Ezt ugyanis csakis akkor jelenthetjük ki, ha már egy eltelt, lezárt művészi pályát elemzünk az elhangzott felvételek és színpadi szereplések ismeretében, azok élményei alapján. Mert csak akkor láthatjuk (helyesebben hallhatjuk) hogy egy-egy énekes, énekesnő mikor volt a csúcson, mikor volt teljesítőképessége, tehetsége, szellemi-fizikai kondíciója tetőpontján, amitől kezdve hangja kezdett veszíteni fényéből, frissességéből, erejéből, színéből és tónusából. 

 

S amelynek bekövetkezte természetesen sok mindentől függő élettani jelenség. Mert az idővel és igénybevétellel minden szervünk, egész szervezetünk használódik, kopik, és semmi nem működik úgy hetven-nyolcvan év után, mint régen.

  

A művészi alkotás, előadás, teljesítőképesség csúcspontjának elérése aztán további énekesi-, és színészi teljesítményeit is befolyásolja a művésznek, művésznőnek. Ha ugyanis létezik csúcspont, akkor értelemszerűen és logikusan onnantól már hanyatlás, vagy jobb esetben önismétlés következik. Hiszen akkor mitől lenne csúcspont az, amit annak nevezünk? Ergo: a csúcspont nem lehet folyamatos, az csak egy bizonyos időpontig tarthat. Folyamatosan csúcson tehát nem lehet valaki.

 

Éppen ezért véleményem és értelmezésem szerint ma még egyikük sincs hármójuk közül művészi pályája csúcsán, holott erejük, tehetségük teljében énekelnek ma is. A világtörténelemben (helyesebben az előadó művészet történetében) ugyanis előfordult már olyan énekes, énekesnő is - gondosan megőrizve szellemi és fizikai kondícióját - aki ötven év után is érett, fénylő, kifejező és szép hangon énekelt, s még mindig tudott újat nyújtani, meglepetést okozni hallgatóságának. S még akkor sem volt csúcson! S bár egyes kritikusok fanyalogtak, de a közönség nem érezte éneklésüket, színészi játékukat megfáradtnak, hangjukat elszürkültnek, pudvásnak. 

 

Igaz, százalékos arányban csekély ezeknek a művészeknek a száma, de léteztek és léteznek ma is ilyen hosszú karriert befutó énekesek. Ugyanakkor akadtak és akadnak olyan énekesek - minden műfajban - akik pár év múlva kimerítik tartalékaikat, szétordítják hangjukat, nem tudnak nemet mondani bizonyos szerepekre, nem képesek, nem tudnak továbbfejlődni, vagy egyéb más okokból hagyják el a pályát. 

 

Szerintem ők azok, akik nem is igazi tehetségek, mert a nagyok fontos sajátossága volt mindig  a kitartó, szorgalmas munka, a közönséggel való szoros kontaktus. Számomra azért is szimpatikus e három kiválasztott énekes, mert mindegyikük vezérelve a folytonos tanulás, megújulás igénye, a nagyfokú önismeret és önbizalom jelenléte, egyéni képességeik pontos behatárolása. Az ún. "kis tehetségek" viszont nem hajlandók belátni azt, hogy jó pap (jelen esetben énekes) is holtig tanul. 

 

A negyvenöt évi aktív éneklési időszakot megért magyar Marton Évát és a hatvan éves énekesi pályát is túlszárnyaló Montserrat Cabballét említhetném a nagyok közül e tekintetben még pozitív példaként, akik nemhogy a végtelenségig tanultak és fejlődtek, de át is adták (át is adják) gazdag tapasztalataikat a felcseperedő énekes-palántáknak is. (S bízom abban, hogy  Caballet ragyogó énekesi teljesítményeiről, s nem adócsalási ügyéről él tovább minden rajongó emlékezetében, bár az is hozzátartozik gazdag életrajzához...) A jelen tanulmányomban szereplő szopránokról is ugyanezt a jeles tulajdonságot, a folyamatos tanulás és tanítás meg nem szűnő igényét emelhetem ki, ami jellemzi őket számos nagyszerű személyiségjegyeik mellett. 

 

Ennek az időszaknak, az éneklő-művészet csúcspontjának az eljövetele tehát egyénileg változó, személyiségfüggő, egy adott tehetség és személyiség fejlődésének, elért szintjének függvénye. A művésznek magának kell tudnia: mikor jő el a pillanat a visszavonulásra. "Nem akkor kell abbahagyni, amikor az énekesnek  hangja még zeng, hanem ha valóban zeng" - akár férfiról, akár nőről van szó, ahogyan Palócz László mondotta hajdanán. Említhetném Simándy József pályáját és példáját, aki negyven év után mondott búcsút az operaszínpadnak fényes karrierje után. 

 

A nagy tenorista híres mondása volt, hogy "az embernek megvannak számlálva a magas C-i, nem szabad azokat eltékozolni." És ez tökéletesen igazolja: ő tudta, hogy a csúcson kell befejezni az éneklést, mert akkor a közönség emlékezetében így fog megmaradni, s nem szabad azt tovább erőltetni. Igaza volt.

  

AZONOSSÁGOK, KÜLÖNBSÉGEK, EGYEZÉSEK, ELTÉRÉSEK

 

egkezdve a három magyar operaénekesnő személyiségének, művészetének és hangjának összehasonlítását - először nézzük az életrajzukat, s abban is gyermek-, és ifjúkorukat. Már e tekintetben érdekes azonosságokra, egyezésekre bukkanhatunk:  ugyanis mindhármójukat tulajdonképpen nagyszüleik nevelték fel (amiről interjúk, újságcikkek is tudósítanak bennünket.)  Pici gyermekkorukat nagyon kellemes, természetközeli, szeretetteljes légkörben tölthették el a vidéki környezetben, ahol a nagyi és nagypapi szerető gondoskodása vette őket körül. S mindhárman részesülhettek - hála Istennek - a vallás, a hit áldásaiban, így spirituális élményekben feltöltődve élhették meg gyermekkorukat.   

 

Ilona a Szeged  melletti tanyavilágban élte meg gyermekéveit. (A Bika jegyében született, s ebben különbözik másik két  művész-kollégájától, akik mindketten: Ikrek.)  Gazdagodva annak áldásaiban, örömeiben, szépségeiben, ugyanakkor látva és tapasztalva a nagyszülei és szülei megélhetésért folytatott folyamatos harcát is. Nagyanyja keserves, áldozatos munkával gyűjtötte össze a zongora megvásárlásához szükséges pénzt, csakhogy unokája korán észrevehető zenei tehetségének  fejlesztését, kibontakoztatását elősegítse. Tudat alatt a kislány azért készült az énekesi pályára, amellett, hogy a festészet, az irodalom már akkor - és ma is - rendkívüli módon érdekelte.
 
 
Operaszínpadi produkcióiban később mindezt kamatoztatta.) Zenei pályája akkor "lódult meg" igazán, amikor szülővárosa énektanárnője, Berdál Valéria felkarolta őt, majd zeneakadémiai tanulmányai alatt 1972-ben a Kodály-énekversenyt megnyerve azonnal kezdetét vette, majd egyre feljebb ívelt énekesi karrierje. Amelynek során olyan világsztárokkal lépett színpadra, illetve szerepelt hangfelvételein, mint mint Carreras, Domingo, Pavarotti, Gardelli, Patané - és így tovább.


Erika - az ugyancsak gazdag és élményekben eltelt - gyerekkora után tűnt fel középiskolája rendezvényein szép éneklésével. A kiskunhalasi atlétikai klubot egy szerencsétlen baleset miatt kellett azután otthagynia - a későbbi operakedvelő közönség nagy szerencséjére... Hiszen így egy futóbajnok helyett hazánk mára már egy nagyszerű énekesnővel büszkélkedhet a világ előtt. S ki tudja, ha vajon nem éri ez a baleset, manapság egy olmpiai bajnokot tisztelhetnénk benne? Ismerve Erika képességeit és kitartó akareterejét - ez sem lenne elképzelhetetlen...
 
 

A gimnáziumban  érdeklődése, tevékenysége a zene, az éneklés felé fordult, ezt megosztotta a sporttal. Így hol ez, hol az került előtérbe. Egy ünnepségen előadott dalát hallva - Madai Lilla énektanárnő figyelt fel rá. (Ezen nem csodálkozunk, de hálásak vagyunk néki ezért...) Aztán - ahogyan a másik kettőjüknél - egyenes folytatásként jött az Akadémia, majd megállíthatatlan tempóban a világkarrier megkezdése és lendületes folytatása. Mára már visszatérő vendége a new york-i Metropoliten Operaháznak, ahol már többször is elénekelte az Éj királynőjét fergeteges sikerrel. (2006-os élő HD-s felvétele számtalan díjat besöpört már azóta.) A  rendkívül igényes amerikai közönség évről-évre izgatottan várja - akárcsak Andreának - újabb és újabb fellépéseit. 

 

Mint ahogyan manapság már tárt karokkal várják őket, (mindhármukat) Bécsben, Madridban, Milánóban és világszerte. És persze mindezen meghívások  színvonalas teljesítése érdekében az eltelt évtizedekben egyre jobban tökéletesítették nyelvtudásukat - az olaszt, a németet, a franciát stb. - hogy az eredeti libretto-szövegeket hitelesen tudják előadni.  Erika harminc év után visszatekintve karrierjének folyamatára és nehézségeire a következőt mondta: 

„Megcsináltam a karrierem, ám mindvégig sportoló maradtam. Mindegyik előadás olyan, mint egy verseny, amit meg kell nyernem, vagy legalábbis a legjobbat kihozni magamból!”


Andrea - kettőjükhöz hasonlóan - szintén a nagyszüleihez került gyermekkorában. Az ok azonban nála lényegesen más volt, mint pályatársnőinél: szülei adták ki a fővárosi születésű kislányt (lemondva annak neveléséről) vidéki nagyszüleihez, hogy ők gondozzák, neveljék. (Amit felnőtt fejjel nagyon nehezen bocsájtott meg édesanyjának.) Kettőjükhöz képest az ő sorsa  még annyiban is más volt, hogy  teenager-korában még nem foglalkozott az énekléssel. Képzőművésznek, porcelánfestőnek készült, de azért élénk érdeklődéssel figyelte a Ki mit tud és a Táncdalfesztivál akkori televíziós versenyeit.

 
Ezeknek is köszönhetően zenei érdeklődése egyre fokozódott, majd jelentkezett a Zeneakadémiára, ahol Bende Zsolt és Ónody Márta tanítványa lett. Akárcsak későbbi kollégáinak - Ilonának és Erikának - karrierje már a főiskolán elindult, hiszen utolsó évesként óriási sikerrel debütált a Rómeó és Júliában.
 
 
 
A művésznő egy interjúban megvallotta: csak halála előtt nem sokkal tudta megbocsájtani anyjának azt a nehezen érthető, szomorú lépését, hogy átadta őt kisleány korában nagyszüleinek. Ekkor kerülhetett sor ugyanis  közöttük  egy mindent tisztázó beszélgetésre, ami jelentősen elősegítette mindkettőjük lelki megnyugvását, a művésznő magánéletének, mentális egészségének rendezését, művészi feladatainak további, maradéktalan és színvonalas megvalósítását. A lelki háttér ugyanis - mint tudjuk - nagyban hozzájárul egy énekes teljesítőképességéhez.
 
 
 
 

"Csak a boldog madár tud énekelni." - mondotta Tokody Ilona, indokolva ezzel, s válaszolva arra: miért maradt abba pl. Maria Callas viszonylag  szűkre szabott énekesi karrierje. Ami ugyan harminc évnél hosszabb volt, de időnként hónapokig tartó hangválságos időszakok, idegi problémák, hisztérikus kirohanások kurtították meg és  tarkították pályáját. S eme okokból nem lehet összesen harminc évet sem összeszámolni, amit folyamatosan az énekesi pályán töltött volna.  


Mindhármójuk jövőbeli  karrierjének csírái tehát már ott voltak, tagadhatatlanul megmutatkoztak gyermekkorukban, majd egyre intenzívebben teenagerként, ifjúkorukban, ahonnan egyenes, töretlen út vezetett az énekesi, tudatosan vállalt művészi pálya felé. Náluk is érvényes volt és jelenleg is az, hogy egy adott, mindenkinél másfajta (születéssel hozott) hanganyagra építették és építik következetes, folyamatos, intenzív hangképzésekkel, gyakorlásokkal az annak megfelelő technikát, ami az egyes karakterek megformálásához szükséges, és természetesen mindig más és más.

 

Egy  Melinda operai megformálása, eléneklése, színpadra állítása nem ugyanazt a technikát és hangi eszközöket kívánja, követeli meg, mint mondjuk egy Verdi-nőalaknak, vagy Beethoven Leonórájának színpadi megjelenítése, hangi prezentálása. Mindegyik szerepnél más kerül előtérbe, bizonyos dolgok meg háttérbe. Hol a drámai erőre, hol a több diszítésre van szükség, hol a koloratúráját, hol a mély hangok tartományát kell "mozgásba hoznia" az énekesnőnek. Hol a lírai elemek, hol pedig a tragikus színek hangi megszólaltatására kell jobban ügyelni, s ezeket mind tudatosan vállalnia és felszínre hoznia, hangban megszólaltatnia a művésznőnek. 

 

A hanganyagot és az éneklési technikát figyelembe véve azt vélem és hallom, hogy Tokody Ilona inkább az erőteljes drámai, tragikus hősök hangi megszólaltatására alkalmas. Széles sávban mozgó, nagy terjedelmű hanggal, s még prózai megszólalásakor is mélyebb árnyalattal bír, mint két pályatársnője. A hangját s technikáját illetően rendkívüli mozgékonysággal, rugalmassággal rendelkező Miklósa Erika és az angyalian tüneményes hanggal bíró Rost Andrea sokkal inkább a koloratúr-szerepek és a koloratúr éneklést megkövetelő karakterek megszólaltatására, hangi megjelenítésére képesek, mint amennyire Ilona

 

Aki viszont a Verdi és Puccini nőalakok súlyos drámai, fájdalmakkal, keserűséggel teljes érzelmeit fejezi ki rendkívüli művészi élményt, a legnagyobb énekesek nívóját és teljesítményét is elérő - sőt akad, ahol meg is haladó (!) - éneklésével. A méltán  világhírű művésznő pályájának eddig eltelt évtizedeiben túlnyomó részben ennek a két olasz komponistának a hőseit elevenítette meg, énekelte el. (Leonórát, Angelicát, Mimit, Cso-cso-szánt, Toscát, Laurettát stb.)

 

Mozart vagy Rossini-nőalakokat - két másik, e tanulmányban említett szoprán-énekes kollégájához képest - lényegesen kevesebbet énekelt, mint ők. Így azt állíthatjuk: náluk éppen azokból a szerepekből volt több, amikből Ilonának kevesebb jutott...S amiben megegyeznek mindhárman: Wagnert nem énekelt egyikük sem, s  ilyen felvételükkel sehol még eddig nem találkoztam, holott mindhármójuknak  számos videoja meglelhető a Youtub-csatornán. S hogy ez miért alakult így, mennyi ebben a tudatos, vagy a tudattalan elem - ezt ők tudnák talán megmagyarázni...) 

 

És csak természetes, hogy - magyar énekesnők lévén - mindhárman énekeltek Erkel dalműveiben: Ilona és Andrea Melindát énekelték el az anyai érzelmek nagy drámai erejének hangsúlyozásával, Erika pedig a Hunyadi Lászlóban alakította a főhős menyasszonyát, Gara Máriát. A tőle megszokott bámulatos hangi és színészi remekléssel emelte ki az erőszakosan nyomuló király iránti ellenszenvét, valamint a szerelme iránti hűség ábrázolását.

 

 

Mint fent említettem: Wagnert még nem énekelt egyikük sem. (Talán majd ezután...) Ám azért ezzel kapcsolatban, ezen a ponton  megjegyezném: olyan operaénekesnő, vagy operaénekes férfi eddig még a világon nem állt színpadra, nem volt és nem is lesz soha, aki el tudja énekelni valamennyi nagy zeneszerző dalművének összes, saját hangfajába tartozó alakjait, minden komponista híres operahőseit - Jacopo Peritőtől egészen az ún. modernekig, 1600-tól napjainkig. Vagy - Kertész Iván szavaival szólva: Aidátől Zerlináig. S ráadásul valamennyit ugyanolyan hitelesen és magas színvonalon! Erre még ideje sem lenne, ha három élete lenne is.

 

Mert pl. Domingo is elénekelte budapesti koncertjén Bánk románcát, a "Hazám, hazám..." néven ismert népszerű áriát, ráadásul magyarul. Böngészve, silabizálva az eléje tett a szöveget, s kétségtelenül hangilag a legnagyobb tökéllyel, de a hitelesség, a belső magyar fűtöttség, a magyar szellem - az hiányzott belőle. Mert biztos, hogy egy magyar operaénekesből is hiányozna a spanyol mentalítás, az andalúziai szellem - ha történetesen mondjuk a spanyol himnuszt énekelné el...

 

Tehát nem is lehetett benne Domingo énekében, nem csendülhetett ki belőle a magyarság, sem nyelvi artikulációjában, sem érzéseiben amikor - persze zúgó vastapssal jutalmazva - mindezt elénekelte.  S ezt nem is vehetjük rossz néven tőle, hiszen ahhoz magyarnak kell születni, magyar földön élni, s magyarul érezni, hogy ez az előadás autentikus legyen. Ez speciel egy olyan darab ugyanis, amely a magyar sorsban, a magyar történelemben gyökerezik. Bánk szándékát, érzéseit csakis az értheti meg, az énekelheti el igazán, aki kifejezetten magyar és része, bizonyos fokig elszenvedője a magyar történelemnek. 

 

S ha már a magyarságnál tartunk: abban mindhárman megegyeznek - Erika, Ilona és Andrea - hogy a magyar népdalokat valami csodálatos kedvességgel és beleérzéssel éneklik, pl. az "A csitári hegyek alatt" címűt ma is szívesen és boldogan műsorukra tűzik, mondhatnám: kedvenc  darabjuk. Mindhárman nagyon szívesen lépnek fel egyházi művek (kantáták, oratóriumok, zsoltárok stb.) nyilvános előadásain, szakrális környezetben is. Sőt, Andrea lemezre énekelte Mendelssohn Éliás-ának és Mahler 8. szimfóniájának (ami valójában kantátákból áll) szoprán szólóit is. 

A fentieket tekintve  nem véletlen, hogy Ilona éppen a Tosca, az Angelica nővér  és a Végzet hatalma Leonórájának (képen) megformálásával érte el talán eddig a legmagasabb színvonalat énekesi pályáján. Az utóbbi szerepről, ill. alakról így nyilatkozott: „Már a pályám elején megéreztem, hogy nekem Leonóra a sorsom, és az életem kulcsszerepe lesz. Leonóra a sok szenvedés után boldogan hal meg, mert megtisztulva távozhat a mennybe, s ott lelke egyesülhet szerelméével. Verdinél a halál spirituális – a testünk meghal, de a lelkünk tovább él."  


Angelica nővér sorsában szerintem ugyanez érvényesül. Azzal az eltéréssel, hogy a női főhős itt nem a szerelmével, hanem a kisfiával egyesül az örökkévalóságban.  

 

Ennek az egyfelvonásos, végtelenül szomorú műnek az 1983-as felvételét hallgatva és megcsodálva (30 évesen énekelte lemezre Gardellivel) az ember úgy érzi, hogy a szíve szakad meg az ártatlan, családja által kiközösített, apácakolostorba zárt sokat szenvedett, kisfiát örökre elveszített fiatal hajadon áriája hallatán, ahogyan azt Ilona előadja.) Az alábbi kottapéldán jól látszik az a bizonyos kitartott, magasan trónoló, kétvonalas, egész A hang, amivel zárul a "Senza Mamma" (Mama nélkül) kezdezű ária.   

  


"Senza Mamma, bimbo tu sei morte.!..."

"Anya nélkül, gyerek, halott vagy! Ajkad Csókjaim nélkül
merev és hideg!"

 

 
Ilona mélyebb, közepes  és magasabb tartományokban is egyaránt erőteljes, tiszta, egyedi és roppant  kifejező, csodálatos énekhangja - Angelica nővér szerepében - akkor nyílik ki igazán, akkor szárnyal fel - szinte üstökösként - a mennyei szférák magasába, amikor a mérgező növényekből megfőzött és megivott ital hatására víziók gyötrik. Szűz Máriához fohászkodik bocsánatért, mert rájön: bűnt követett el öngyilkosságával. Ekkor az ég magasából vakító fény kíséretében megjelenik Mária, és hozza eléje fehér ruhába öltözött kisfiát. 

 

Egészen magas szférába is átsuhanó, fájdalmasan sikoltó - de közel sem teátrális - hangjai fantasztikusan érzékeltetik a szerencsétlen  nővér tragédiájának, egyéni sorsának lényegét. 

Annak a kolostorban sínylődő, szeretettől megfosztott, világtól elszakított fiatal nőnek bizonytalan, mély anyai fájdalmakkal terhelt lelkiállapotát, akinek már csak a halál hozhat igazi megnyugvást, megváltást és békét. Gyermekével csakis saját halálában, a mennyekben, Puccini harmóniáinak éteri magaslatában, fennkölt és szívszorító dallamainak misztikus légkörében találkozhatnak, mert Angelica nővér számára örökre bezárult az út a zárda és a külvilág között. 

 

Amit Tokody Ilona  ebben a szerepében művel - s ami nagyon plasztikusan  hallható is ezen a  kitűnő CD-felvételen - az a magára hagyott, kétségbeesett női lelket megtépázó, anyai szívet hasító fájdalom vokális kifejezésének utolérhetetlen remeke. Tépelődő, szenvedésben kavargó mélyebb hangjaiban mintha orgonasíp búgását hallanánk, míg magas hangjaiban a szívet tépő zokogás és szörnyű hiányérzet fájdalmas sikolyai jutnak el a hallgató fülébe és szívébe. 

 

Talán nem fölösleges, ha ezen a ponton ide idézek két véleményt a legautentikusabb forrásból. Mindegyik egy-egy Verdit és  Puccinit sokszor  éneklő szoprán-énekesnőtől származik, akik testközelből találkoztak ezekkel a csodálatos harmóniákkal: 

 

"A végtelen nyugalom, ami mindig le tudja csillapítani a férfit. Az összes szerepembe ezt próbáltam bevinni, ezt a kislányos, őszinte, tiszta nőt. Desdemona például igazi földre szállt angyal, de ez nem azt jelenti, hogy nincs benne tartás, nincs benne erő, nincs benne energia, bátorság. Mert amikor mindent mond rá a férje, hogy ilyen-olyan rongy utcalány vagy, akkor szembenéz vele, és akkor minden Otello, még Domingo is, meghátrált. Nem kell hadonászni, a szemébe kell nézni. Ezt a fajta gyermeki tisztaságot keresem mindig a figuráimban, és – hogy az eredeti kérdésre visszatérjek - így tudok sok Tosca után is hiteles Lauretta lenni."

nyilatkozta Tokody Ilona 2020-ban.

És íme, egy másik vélemény a nagy olasz komponista zenéjéről:

"Puccini zenéje vitán felül szép. A legszebb zene, amit valaha írtak. Ez a zene nem próbál leírni, lefesteni, közvetíteni érzelmeket, állapotokat, ez a zene maga az érzelem és maga az állapot." - írta Herczenik Anna, az Operaház kitűnő szopránja, aki egy sor Puccini és Mozart-hősnőt megformált már pályája során.

 

S folytatván a három magyar szopránénekesnő hangjának elemzését, jellemzését - a továbbiakban még a következőt írhatom: 

Mindhármójuknak oly erőteljes, intenzív hangereje van, amivel dinamikában meghazudtolják a legnagyobb világsztárokat is ebben a műfajban. (És itt azt is hozzáfűzöm, hogy azok között sem egyforma hangerővel, dinamikával rendelkezik mindenki! Domingo pl. a legnagyobb hangerővel bír a tenorok között, sokkal nagyobbal, mint  Carreras, vagy az istenített Gigli és Caruso.

 

Vagy Pavarotti, aki egy időben speciális gyakorlatokkal növelte hónapokon át sokszorosára hangerejét. Vagy a női szopránok közül pl. Caballet, Gruberová, Kanawa, Callas nagyobb hangerővel énekel(t) mint mondjuk Mirella Freni, vagy a tüneményes  Edith Mathis. Tehát maga a hangerő csak egy a számos - énekest, éneklést - jellemző sok-sok tulajdonság közül.) 

 

Érzésem és meghallásom szerint hármójuk közül Andrea őrizte meg leghallhatóbban felnőtt hangjában, művészi előadásában és beszédében is azt gyermeki, kisleányos csengést, bájt és hamvasságot,  ami varázslatos színt ad hozzá már jól képzett, érett nő-hangjához, s így együtt keveredik a kettő, s válik az ő sajátos, művészi énekhangjává. Amit Tokody Ilona állít, hogy "az igazi művészek egy kicsit mindig gyermekek maradnak" - úgy tűnik, ő nemcsak lelkileg, de hangilag is hordozza. Őrzi és hallhatóvá is teszi - hangjában, előadásmódjában. 

 

Sokkal inkább és észrevehetőbben, mint két másik kollégája. Ezzel a speciálisan szép, tündéri, nőies erotikával teli, magas hangokat illetően is rendkívüli erejű és tisztaságú  hangjával szerintem egyedülálló a világon...Az sem véletlen, hogy éppen Júliával debütált és aratta első nagy énekesi sikerét. Abban a szerepben, amiben aztán tényleg van helye és szerepe  a nőies érzelmeknek és erotikának, sőt szexuális  vonzódásnak, amiket alkalma van az énekesnőnek  megjeleníteni, kiénekelni előadásában.

    

"Ebben az álomban szeretnék élni egész életemben." - énekli tüneményesen, szerelemtől izzó felindulásában, tiszta és őszinte bájjal és boldogsággal - persze eredeti, francia nyelven Gounod operájában, a Rómeó és Júliában az itáliai teenager-lány fellobbanó vágyát, örömteli várakozását, ártatlan és mennyei lebegését, ahogyan megérinti, majd elborítja  őt a szenvedély.

 

Erika hangja is persze bizonyos mértékig és teljesen természetesen, magától értetődő módon hordozza, magában foglalja a nőies erotikát, és bearanyozza véle jellegzetes koloratúra-szoprán hangszínét. De az övé másképpen, mint ahogyan Andreáé, az ő kedvességével, évődésével, mindig jelen lévő jellegzetes mosolyával tarkítva. S Ilonáé megint máshogy, mint amilyen módon kettőjüknél hallhatjuk. Szemérmesebben, kevésbé észrevehetőbben érzékelhető éneklésében; mindig jelen van, érződik benne, hanganyagát átszínezi, s végső soron ugyanolyan nőiessé, varázslatossá teszi azt, mint ahogyan tapasztalhatjuk másik kettőjüknél.   

 

Andrea Júlia szerelmes  áriáját ("Je veux vivre.. Ebben az álomban... szeretnék élni...) valamint ennek ellentétes hangulatú - a tetszhalált okozó ital bevétele után előadott -  énekét ( "Dieu quel frisson sourt dons - Istenem, mily remegés fut az ereimben...) olyan bájjal, olyan tündéri áhitattal, gyermekes, de egyben érett nőies érzésekkel - tudja előadni, hogy egyáltalán nem csodálkozhatunk: első nagy sikerét éppen ezzel aratta. S nem kevésbé csodálatosan énekli el a halálát előre sejtő Desdemona - Szűz Máriához imádkozó és fohászkodó - Ave Máriáját. (alábbi kép.) Az ima áldást és kegyelmet kérő hangjaiban az ő előadásában ott érezzük a mennybe készülődés várakozását és örömét, a földi szenvedésektől történő szabadulás ígéretét, az Isten iránti hitnek és bizalomnak az áhitatát.

 

 

Erika hangjában s előadásában mindig - akár Mozart vagy Vivaldi- -áriákat, egyházi műveket, akár népszerű slágereket ad elő (pl.évekkel ezelőtt Zámbó Jimmy-vel duóban) ott érezzük azt a félelmetes biztonságot, erőt, hajlékonyságot és rugalmasságot, ami ugyan mindhármójuknál megvan, de talán őnála  a legkirívóbb, legészrevehetőbb. Azt a bizonyos háromvonalas f-et (ami egy tisztességes zongoraklaviatúra 69! hangja) ami az Éj királynője áriáinak előadásához elengedhetetlen - játszi könnyedséggel "kivágja". 

 

S nemcsak kiénekli ezt és a környező magas hangokat, de fénnyel, élettel, lendülettel, erővel tölti meg azokat. (Talán soha nem éreztem senkinél azt az izgalmat, azt a félelmetes atmoszférát ennek az áriának az előadása közben amit ő megteremt ebben az áriában.) Telt, érett és erőteljes mindegyik magas pozícióban lévő hangja, de az áriák többi, elénekelt  hangja is. Azok tisztaságához nem férhet kétségünk - sem fent, sem pedig lent. 

 

 

Nem tudom megmondani: vajon létezik-e manapság olyan szoprán-énekesnő a világon, aki őt ebben túlszárnyalná. (én magam eddig nem hallottam.) Pedig vannak szép számmal - franciától, orosztól egészen a japán, kínai, koreai énekesnőkig - akik ezzel megpróbálkoznak. Megítélésem szerint a Solti-vezényelte Varázsfuvolában éneklő, egyébként szintén kiváló holland Christina Deutekom, a német Diana Damrau vagy a cseh Edita Gruberová sem képes sem hangilag, sem színészileg ezt a szintet elérni. (De még az egyik legnagyobb, már elhunyt német énekesnő, Schwarzkopf sem, akit a legjobb grófnőnek tartottak, amikor a Figaróban énekelt.) Mert ahogy - bármily kiváló hangi felkészültséggel is bír valaki - nem mindenki alkalmas Éj királynőjének.

 

Ott van pl. a manapság sokak által agyonajnározott, francia Patrícia Petibon, aki úgy énekli ki ennek az áriának a hangjait, mintha egy-egy súlyos követ emelgetne. Amit ugyan meg tud emelni, hiszen minden egyes hangja tiszta és kifogástalan. De kiéneklésüket jómagam erőltetettnek vélem, sőt magas hangjai jóval erőtlenebbek, mint Erikának. Végig ott érezni benne az erőlködést, a magamutogató "azért is kiéneklem" elszántságot, látszik rajta, hogy csakis a technikai kivitelezés érdekli, semmi más. S ha ezt a közönség megérzi, az már baj. Vagyis hiányzik belőle az átfogó értelmezés, stabil és biztonságos hangi megvalósítás, a szárnyaló könnyedség - ami Erikánál teljes mértékben jelen van, és készen áll.

 

És így persze hiányzik belőle a színészi megjelenítés, az ördögi figura kegyetlenségének, vadságának kiemelése, eljátszása, ami Erikánál maradéktalanul megvalósul. Ergo: Petibon - aki minden tekintetben - hangilag, színészileg - elementárisan, egyedi módon "hozza" a reneszánsz, barokk kori operák, dalművek karaktereit - Éj királynőjének szerintem nem alkalmas, Erika viszont nagyon. (Felvétele - akár sok más énekesé - fenn van a Youtub-on, bárki meghallgathatja.)

 

Ahogyan Szilágyi Erzsébetnek, Violettának, Melindának, Azucénának  vagy Carmennek sem felel meg mindenki. Viszont amiként azt a 2006-os veszprémi fesztiválon is hallhattuk - Miklósa Erika tökéletesen megformált Éj királynőjeként állt a pódiumra a méltán és indokoltan tomboló közönség előtt. Hangilag és színészileg is megfelelően, hitelesen értelmezte, énekelte el ezt a figurát. Mint ahogy bármikor és bárhol, a világ neves operaházaiban előadja - Bécstől New Yorkig.

 

 

Ezt az unszimpatikus,  velejéig gonosz, képmutató és számító, akarnok, rágalmazó és önző fehérnépet, aki csupán eszközként használ fel mindenkit bűnös céljainak, hatalomittas céljainak, uralmának elérése érdekében. Miklósa Erika a magamutogató, bűnös, rosszindulatú, gonosz lelkű - tőle megszökött  lányát bármily eszközzel visszaszerezni akaró -  anya egész jellemét, zsarnok természetét énekli és játssza el ebben az áriában.    

 

S nemcsak mennyei magasságokban száguldozó, harsány, hivalkodó koloratúráival (amivel jellemét fejezte ki hangokban Mozart, s nem lakhelyét, ahogy egyesek állítják, hiszen a leghitelesebb operaelőadásoknál nem a magasból, hanem éppen a mélyből érkezik a színpadra) hanem egész, boszorkányos testtartásával és mozdulataival is. Bosszúszomjas, sistergő tekintetével, tüzelő, villogó szemeivel is megerősítve állítja elénk és teszi számunkra meggyőzővé ezt az operahőst. 

 

Amit ő maga a világ legjobb szerepének tart. S mintegy "ars poéticája-ként" egy ízben azt is nyilatkozta, hogy hisz a zenei hangok gyógyító hatalmában. Teljesen egyet értek vele - ebben is. És még azt is vallja - megegyezve másik két kollégája nézetével - hogy az operának hatalmas emberformáló ereje van. "Az emberi tényezőnek a mai világban nagyon erős priorítása lett." - nyilatkozta nemrégen.

 

A zseniális énekesnő minden előadásában olyannak ábrázolja ezt az operai hősnőt amilyennek Mozart valóban elképzelte, s zenében megelevenítette daljátékának (s nem operájának)  ezt a szereplőjét. És jómagam ezzel nagyon egyet tudok érteni. Nem egy szentimentális, szenvelgő, mézes-mázos, erőtlen és határozatlan, gyermeke szeretetére áhítozó édesanyát állít elénk - mint azt sokan teszik - hanem az Éj rejtelmes titkait, a sötétséget, a mások szellemét és vágyait uralni akaró asszonyszemélyt.

 

Olyan negatív és kemény személyiséget, aki - ha kell - gyűlölni, keményen sújtani, büntetni is tud, ha akar és az érdekei így kívánják, és ezt kíméletlenül meg is teszi. Miklósa itt azt a lányát minden áron magához láncolni kívánó anyatigrist énekli és alakítja, aki éles ellentéte a világosságot, tisztaságot, őszinteséget, az emberi értelmet és szabadságot sugárzó és hirdető aranycsillagnak, Sarastronak. És ezzel érzékelteti egyben a köztük lévő feszültséget, a hatalmas, kibékíthetetlen ellentétet, az egymástól teljesen eltérő szándékuk, céljuk lényegét.

 

Visszatérve Andrea csodálatos hangjának jellemzésére - a Mozart-áriák előadásáról írnék pár sort, ahogy azt érzékeltem pár éve megjelent DVD-lemezét hallgatva:

Mint a márványpadlóra öntött gyöngyszemek úgy gurulnak, oly simán és meg-meglóduló lendülettel futnak egymás után az ő magasban röpködő csodálatos, tüneményes hangjai Donna Elvira önsajnálatot, elhagyatottságot, magányt, megcsalt méltóságát, még bosszúvágyát is eléneklő, zenében ábrázoló, kifejező "In quali ecessi"...Mi tradi quel alma ingrata..." áriájában. ("Ó, milyen tettek, milyen szörnyű tévelygések rabja az ember..../ Én csak játék voltam számára, semmi más / lelkem néha fájó sóhajtás járja át ...) 

 

Ez  is az olyan zenedarabok közé tartozik - kivált Rost Andrea előadásában - amitől napokig nem tudunk szabadulni, ha halljuk. Mert úgy hat reánk, hogy annak dallama, harmóniája napokig ott kavarog, zsong bennünk, hosszú ideig ringat, vigasztal, békít minket. Ami egyértelműen igazolja az értékes zene életünkben betöltött szerepét és jelentőségét. Nem hatalma van, mert a zene, a zeneszerző nem óhajt, s nem akar rajtunk és felettünk uralkodni, hanem ereje és hatása van. Testünkre, szellemünkre és lelkünkre irányuló impulzusaival szebbé, elviselhetőbbé, sőt élvezhetőbbé teszi életünket.  

 

Mozart Don Giovanni-jának ez a vallomásszerű áriája - második részében csengő, szép, melankolikus, ugyanúgy játékos, mint szomorú hangjaiban - a szoprán énekesnőktől gyakori és szédületes hajlításokat követel meg. A szoprán díva szinte dúskálhat a fénylő, hullámzó, egyre magasabbra törő bel canto-dallamok kiéneklésében Ami a megcsalt és elhagyott szerelmes nő háborgó, depresszív, fény felé áhítozó lelkivilágát, a sötétségből a világosság felé törekvését hivatott kifejezni. Elvirában összetett érzések kavarognak: egyrészt sajnálja önmagát megcsalatása miatt, másrészt félti Don Giovannit a reá váró büntetéstől. És persze joggal, hiszen végül utol is éri.

 

S mindezt Andrea rendkívüli empátiával, a női lélek fájdalmas rezdüléseinek maradéktalan hangi megformálásával, eléneklésével tárja elénk. Ha megint hasonlíthatok: Andrea sokkal kedvesebben, hajlékonyabban, az érzelmek kontrasztjainak plasztikusabb kiemelésével, a női természethez hűebben, a megcsalt szerelmes iránti szimpátiánkat teljesen megnyerve  érzékelteti a csodálatos dallamok hátán (kétvonalas, fénylő Á hangokkal a tetején) Elvira tusakodását, kétségeit, mint azt mondjuk Lucia Popp vagy akár Kiry Te Kanawa előadásából hallhatjuk. (Ahogyan  meg pl. Daniela Dessy adja elő azt az áriát - az teljes félre értése Elvira figurájának.)

 

Leszögezem: az 1993-ban elhunyt szlovák Lucia Popp nagyszerű, csodálatos énekesnő volt, de nem minden szerepfelfogása, éneklése bizonyult megfelelőnek, hitelesnek. Ez sem. (amit sok más énekesnő esetében is elmondhatunk...) Mellesleg hangja, hangszíne nagyon hasonló Andreáéhoz, ahogy felvételeiről halljuk.

 

  

Andrea ennek az operának másik női karakterét, Donna Annát színpadon többször elénekelte, eljátszotta remekül, pl. Sao Paolóban is (fenti kép.) Ennek felvétele megtalálható a Youtub-on, s itt hallhatjuk, hogyan énekli ki azokat csodás, magas Á, sőt háromvonalas C hangokat is, mintha csak madár (csalogány) lenne. De Elvira áriáját véle nem találtam meg itt, s adatokat sem leltem az interneten arról: színpadon elénekelte, eljátszotta-e ezt a szerepet? 

 

Viszont megtalálható e csatornán - többek között - a csodálatos magyar szoprán, Sass Szilvia Elvira-áriájának remek felvétele (Soltival) Ő is nagyszerűen, érzékletesen énekli ezt el ("In quali ecessi..) Megvan benne a figura hiteles értelmezése, a megfelelő drámai erő, a kifogástalanul képzett, tiszta hangok, hajlítások özöne, s hasonlóan gyönyörűen énekli Elvirát a görög Myrto Papatanasiu is. Ám de nékem mégis jobban tetszik ez az ária Rost Andrea  előadásában.

 

Másik híres szerepében, a Figaro házasságában (lent) - melyben mindegyik női főszerepet már elénekelte - Cherubino, a serdülő (nőnek felöltözött) fiú áriájában is a humort, az elevenséget, játékosságot, a közvetlenséget emelte ki előadásában. "Voi che sapete.." ("Ti mind tudjátok, mi a szerelem, segítsetek nekem! Hol hideget, hol meleget érzek"...)

 

 

S ha már a fentiekben az ún. "könnyű" műfajt (de nem szeretem ezt a jelzőt) a slágereket megemlítettem - röviden kitérnék arra, hogyan tud helyt állni három kiválasztott énekesünk ezen a téren. Mindhárom énekesnő ki tudott és ki tud tenni magáért, amikor ebbe a másik énekes műfajba kirándult, vagy ma is gyakran ott vendégeskedik. Mindegyikük magas szinten tudott, és tud megfelelni ama másik zenei műfaj elvárásainak és követelményeinek amikor annak miliőbe helyezkedik, annak eszköztárát igyekszik magáévá tenni, annak stílusát kívánja átvenni. S egyikük tartja méltatlannak, ha rock-dalt, pop.slágert vagy operettet, musical-dalt ad elő. 

 

Mint ahogy a három nagy tenor, Pavarotti, Domingo és Carreras tette vagy teszi. (Mindegyikük tudja és érzi: nem az a lényeg, hogy mit, hanem az, hogy hogyan!)  Mi, hallgatók pedig látjuk és érezzük: tudja jól, hogy néki most, jelen pillanatban egy pop-, vagy rockénekes modorában "kell" énekelnie, átvéve a dal stílusát, mondanivalóját. De ugyanakkor előadásában meghalljuk azt is, hogy bizony itt egy nagy múlttal és operaéneklési rutinnal rendelkező rendkívüli hang énekel el, ad elő egy popslágert. 

 

Tehát tudnak egyszerre "slágerdal-szerűen", poposan, légiesen könnyed, a rockműfaj játékos hangszíneivel operálni, de nem hazudtolják meg - nem is akarják - operai hangfekvésük komolyabb, súlyosabb árnyalatait sem háttérbe szorítani. Tehát végig ott érezzük: itt ugyan egy operaénekes van jelen, egy világhírű szoprán énekel, de nem csinál áriát egy popdalból, hanem az eredeti rockslágert adja elő "operás" hangjával, meglévő hangkészletével, alaposan képzett hangjával és technikájával, színészi erényeivel. 

 

Mint ahogy Ilona is boldogan tette, amikor nagyszerű duettet énekelt a kitűnő zenész-énekessel Nyáry Károllyal, vagy  a magyar popzene egyik legnagyobb ikonjával, Balázs Fecóval. Erika - többek között - Zámbó Jimmy-vel duettezett, Andrea pedig 1998-ban egy egész duett-albumot készített Szörényi Leventével annak, illetve Tolcsvay Lászlónak a számaiból. Manapság pedig egész show-műsorokat állít össze és ad elő akár dzsesszelemekkel fűszerezve. (2015-ben pl. Rost&Frenák címmel mutatott be ilyen programot rock-zenészekkel.)

 

Nagyszerű jellemükhöz, mélységesen humánus természetükhöz, erkölcsi nagyságukhoz hozzátartozik, hogy sokféle közéleti szereplést vállalnak,  jótékonysági  akciókon vesznek rész mindhárman. Andrea "Operamesék" címmel zenei ismeretterjesztő  lemezsorozatot készített, melyekben gyermekek részére teszi közérthetővé az operairodalom remekeit. Ezen kívül 2017-ben Művészeti Alapítványt hozott létre, melynek keretében mesterkurzusokon, fesztiválokon vehetnek részt fiatal énekes tehetségek, s ahol a nemzetközi rangú művésznő átadhatja nékik sokszínű szakmai tudását. 

 

Erika oszlopos szervezőjeként tartja szívügyének a fiatal zenei tehetségek felkutatását, indulását, felkarolását. Roppant szeretetteljesen segíti a kezdő muzsikusok pályakezdését a Virtuózok televíziós zenei versenyekben, ahol zsűrizést is vállal. Sőt, egyéb televíziós vetélkedőkön (pl.  az Álarcos énekesben) is aktívan személyes szerepléssel is részt vett. Ott kakas-jelmezben énekelt, egy másik alkalommal pedig Carmenként nyeregbe pattanva, lovon ülve adta elő a híres Bizet-opera egyik áriáját.

  

 

Ilona és férje, Muskát András operaénekes (akivel nagy sikerű, közös dalesteken is fellépnek az utóbbi években, legutóbb az Operában májusban) is kiveszi részét a fiatal tehetségek támogatásában, nemzetközi szinten is. Ennek érdekében  Ilona hajlandó volt 60 éven felül is iskolapadba ülni: egy magán-nyelviskolába jelentkezett, ahol intenzív német nyelvtan-folyamot végzett el, eredményesen. 

 

2022 nyarán a Balassagyarmati "Zene határok nélkül" elnevezésű nemzetközi zenei táborban (képünkön) karolják fel párjával együtt a tehetséges, pályakezdő fiatalokat, és adják át nékik értékes szakmai tapasztalataikat - művészként, pedagógusként egyaránt.  Ebben a táborban a magyarokon kívül szép számmal jelentkeztek és tanulnak francia, erdélyi, japán, kínai fiatal zenei tehetségek is. 

 

 

Mindhármójuk tehát - Ilona, Erika és Andrea is - magas rendű hivatásszeretetéből, művészetéből fakadó fontos feladatának tekinti, azt és művészi fakadóan lelkiismereti feladatának feladatnak lelkiismereti  egyöntetűen , hogy a szép és jó hírvivője legyen továbbra is, akár a színpad közegében, akár azon kívül, egyéb területeken is. Hogy olyanok legyenek és maradjanak, akik - Győrfi Sándor szavaival  - "nem csak továbbítanak, de át is adnak."

 

Talán  illik ide, és ehhez még - megerősítésül - az az ars poetica, amit Tokody Ilona mondott nemrégen, summázva életfilozófiáját és művészi nézeteit: 

 „Hiszek abban, hogy az ember nem azért születik a világra, hogy boldogságban élje le az életét, hanem hogy megélje és túlélje a szenvedést, ezáltal megtisztuljon, és ezzel példát mutasson." 

Nem állom meg, hogy hozzá ne tegyem: s hogy mindezek után igenis boldog legyen! Hiszen aki művészetével ennyire boldogítani képes sok-sok embert - az igenis, és különösen megérdemli azt, hogy boldog legyen. Épp ezért mindhármójuknak azt kívánom - e sorok távolából is - hogy boldogok legyenek egész életükben, úgy magánéletükben, mint a színpadon, vagy a pódiumon.


 

EPILÓGUS

  

 

Poster Golden font type letter H - PIXERS.UK 

a minden madár ugyanúgy, és ugyanazt énekelné - akkor az olyan lenne, mintha teljesen némaságba burkolózna az egész természet. Akkor nem érzékelnénk mást, mint csendet, szüntelen egyformaságot, végtelen unalmat, szürkeséget és örömtelenséget. Akkor megszűnne a természet, az élet sokszínűsége, változatossága....Mert van ugyan a madárkák - és így az énekművészek - előadásában, énekükben, hangjukban némi hasonlóság, sőt azonosság is. De alapvetően mégis az egyediség, a mindenki mástól eltérő speciális hanganyag - amit létre hoznak és világgá kiáltanak -  az a döntő, az a különleges a megszólalásukban.

 

Az a vokális, fülünkkel hallható levegőrezgés (de milyen szép levegőrezgés!) ami az agyuk, szellemük, lelkületük vezérletével élő és működő belső szerveik csak  reájuk jellemző összjátékával  hangzik fel. Az a herzekben pontosan mérhető hullámzás, ami megszólal - mind a madarak, mind  az énekművészek esetében - az őket hallgatók előtt. 

 

Az éneklést produkálóknak a hanganyaga, éneklése, hangszíne, éneklési módja akkor a legcsodálatosabb, a legéletrevalóbb és leélvezhetőbb, ha különböznek is, de hasonlítanak is egyben másban. Ezzel tudnak igazán gyönyörködtetni minket, hallgatókat, elkápráztatni valamennyiünket  a sokféleség művészi variációival. Mint ahogy a  a csalogányok, a rigók, a fecskék, a tengelice, a pacsirta, a cinkék csattogása, rikogatása, csivitelése, éneke késztet bámulásra, csodálatra bennünket.

   
Az emberi szervezet külső és belső felépítése és szerkezete mindenkinél anatómiailag azonos. Az Isten ebben a tekintetben mindannyiunkat azonosnak teremtett. Azonban minden másban  különbözünk, eltérünk egymástól. ("Mint ahogy a fán sem nő egyforma két levél.") Az élő szervezet maga "kopírozva van" ám ennek állapota, a belső és külső szervek, a lélek és szellem meglévő minősége és működése mindenkinél más és más, egyénileg eltérő. 
 
 
Így aztán nem létezik, nem jöhet létre két teljesen azonos, minden tekintetben egyforma hang és hangi produktum - sem énekben, sem pedig prózában. A hangszalagok, a tüdő, a légcső, a rekeszizmok, a torok, ajkak stb. együttes működése az éneklés során nem hozhat létre teljesen ugyanolyan hangot, ugyanolyan éneklést mindenkinél. Sem hallható, vokális értelemben, sem pedig tartalmilag és minőségileg.      
 
 

Tosca imáját ("Vissi  d'arte, vissi d' amore... a művészetért, a szerelemért éltem mindig, egy árva lelket nem bántottam soha") ugyanolyan csodálatosan énekelte el a középkorú Montserrat Caballet, illetve Tokody Ilona is. Mindegyikük a maga sajátos, nemes, erőteljes, nívós hanganyagával, egyaránt lírai és drámai hozzáállásával, kimunkált technikájával és meglévő magas művészi eszközeivel, empatikus lelkületük teljes mozgósításával, gazdag élettapasztalataiknak a "bevetésével", hozzáadásával.
 
 
Mégsem lesz, mégsem lehet a két énekes- produkció azonos, holott ugyanarról az áriáról beszélünk. És nemcsak amiatt, mert Caballet ugyanúgy ízig-vérig katalán, mint ahogyan Ilona minden ízében magyar. Itt ez kevésbé játszik szerepet, hiszen Tosca figurájában olyan általános, pozitív emberi jellemvonások kidomborításáról, hangi megjelenítéséről van szó, mint a becsület, a hűség, az emberi tartás, hivatásszeretet, a hit és a művészet elvei iránti rendíthetetlenség, a szerelmesünk iránti kiállás akár a halálunk árán is. 
 
Tehát előadásuk, éneklésük különböző, eltérő - annak ellenére, hogy a két énekesnő hangja - hanganyagukat, hangszínüket tekintve - állítom, hogy nagyon hasonlít. Pontosabban: hangszínükben, hangjukban jelenlévő mély árnyalataik és magasan csengő, biztonsággal hasító magas  hangjaik arányában. 
 
               
 
Ám e három általam  kiválasztott magyar szoprán-énekesnő hangjában, hanganyagában semmiképpen sincs hasonlóság, mert mindegyiküké más. Egyedül alapvetően hangfekvésükben, a szopránban egyeznek meg. Ha a hangjuk közti eltérést (másságot) színekkel szeretném kifejezni, akkor azt írhatnám saját meglátásom (helyesebben: meghallásom szerint) hogy Erika hangja  a gesztenyebarna, Ilonáé az aranysárga, Andreáé pedig a rózsapiros. (S ha egyszer hangszínekről beszélünk - miért ne jellemezhetném akár így is őket szemléletesen?) Hangszínükben tehát van eltérés, hangjuk erejében, dinamikájában azonban nincs.     

 

Mert az bizony mindegyiküknél hatalmas, átütő, gigantikus, elementáris erejű és hatású, roppant kifejező és szemléletes. Ha kell - szól, mint az ágyú, ha kell: pisszeg, ha kell: kedvesen, szimpatikusan  csivitel, ha kell: szelíden évődik. Drámai súlya ugyanúgy van, mint - ha arra éppen szükség van - komikus és játékos is tud lenni, sőt könnyeden röpdöső, ha netán slágereket, popdalokat, vagy operettbetéteket énekelnek. Ám azokat is mindegyikük másképpen, a maga orgánumának, hangképzésének, a maga művészi eszközeinek megfelelően adja elő. Pianóik mindig  meghatóak és megejtőek, rendkívüli líraisággal töltöttek, fortéik minden dinamikai árnyalatot képesek megszólaltatni. 

 

Legmagasabb hangjaik, amik néha a háromvonalas e-ig,  f-ig is felkúsznak - csodálatos fényben izzanak, tiszták, fenségesek és izgalmasak. Képesek arra, hogy a megjelenített, elénekelt, eljátszott hősnők felfokozott érzelmeit, kétségbeesését, fájdalmait, félelmeit, hitét, szabadságvágyát, szerelmi vonzódását, csalódottságát, azok pozitív vagy negatív törekvéseit pontosan, híven közvetítsék hangjukkal, illetve megjelenítsék emberi és művészi alkatukkal.   

 

Hangfekvésükben (kiénekelt hangjaik tartományában) a szoprán területén - mint jeleztem - természetesen azonos pozícióban vannak. Énekprodukcióikban megközelítik a Callas által bírt három oktáv teljes birtoklását, de nem mondanék igazat, ha azt állítanám: mindenben el is érik ugyanazt a szintet, mint az ún. "isteni" címkével is illetett görög énekesnő. Ennek a 36 hangnak a tökéletes kiéneklésére ugyanis teljes biztonsággal, tisztasággal és kifejező erővel csakis ő volt képes eddig a nagy énekesek közül. 

 

De rögtön meg is jegyezném: maga a hangterjedelem (a kiénekelt hangok sávja) nem az első és legfontosabb szempont egy operaénekes színvonalas  szereplésénél! Sokan voltak már, és vannak ma  is énekművészek, akik kifejező erőben, dinamizmusban, színészi erőben feledtetni tudták (tudják)  relatíve szűkebb hangterjedelmüket, s ettől függetlenül magas színvonalú produkciókra is képesek voltak a múltban, illetve képesek ma, jelenünkben is. 



Callasnál sem annyira az volt a lényeg, hogy tökéletesen, biztonsággal  artikulálta, kiénekelte ezt a sok hangot, hanem az, hogy minden hangja olyan erőteljes, acélos, vaskos volt, olyan lélegzetelállító dinamikai kontrasztokat produkált, ami még régebbi, bakelitlemezeken kiadott felvételein is "átjön".   (ld, ill. halld: Rigolatto Gildája) S ugyanakkor előadása, szerepformálása olyan  érzelmekkel telített volt, aminek azóta is alig akad párja ebben a tekintetben. És minden produkciójában (talán egy-két kivétellel) tökéletes énekléséről győzte meg rajongó hallgatóit.

 

Amennyire Erika hangja a szoprán hangfajon belül egyértelműen koloratúr-szoprán, úgy Ilona és Andrea hangjáról ezt nem állíthatnám. Ők a mezzoszoprán (alt és szoprán közti) tartomány szerepeire is egyaránt alkalmasak hangjukkal. S mint fentebb már utaltam rá: hármójuk közt Ilona hangjában van a legtöbb mélyebb hangszín. Maga a koloratúr (color=szín) szó színekben játszó, színekben tobzódót, színekben járkálót jelent, amit a magas (sokszor háromvonalas) hangok gyors váltakoztatásával, kitartásával, szüneteltetésével képes elérni az énekesnő. 

 

És ez nem öncélú módon történik, hanem az adott figura jellemét, lelkiállapotát, tulajdonságait, cselekedeteit hivatott hangilag kifejezni. A mezzo (=középen) pedig a pozíció helyére utal: az alt és szoprán közti területre. 

 

S ha más énekes világnagyságok hangjaival (s nem képességeikkel, mert az mindegyiküknek egyaránt magas) vetném össze az övékét, akkor érdekes megállapításokra juthatnék. Ahogy Miklósa Erika hanganyagát, hangszínét lehetne akár Birgit Nilsson, Marilyn Horne vagy Kiri Te Kanawa hangjához hasonlítani, köztük hasonlóságokat felfedezni - úgy lehetne összevetni, hasonlítani Rost Andreáét Mirella Freniéhez, a véle egyidős, nemes és csengő hangú dán szopránéhoz, Ingeborg Dam-Jansenéhez vagy akár a szoprán-szerepekben tündöklő, német Elisabeth Schwarzkopf hangjához. 

 

Lelvén, vagy vélvén ott és azokban - éneklésük mentalitása, hangszíne, hangereje között - esetleg  némi azonosságot vagy hasonlóságot (én magam is fedezek fel köztük ilyent.) Vagy Tokody Ilona és Montserrat  Caballet hangjában - mint fentebb említettem - lehet azonosságokat, hasonlóságot találni. (mint ahogy magam is vélek ilyent hallani - összevetve hangjukat.)  

 

Lehet ezzel játszadozni, s már maga az összehasonlítás is - mindegyikükre nézve dicséretes. Az összevetés önmagában izgalmas lehet, de sok értelme nincs. Hacsak nem az, hogy addig is hallgatjuk a művészek, művésznők örökbecsű felvételeit, s ebből az adott szempontból vesszük górcső alá hangjukat. És ez a fontos:  hallgassuk őket  és gyönyörködjünk hangjukban és énekművészetükben. 

 

Amiben reméljük, még sokáig részünk lehet, hiszen úgy hiszem és remélem: a pályája 50. évében járó Ilona, a hivatásának 30. évén már túl jutott Erika, s a pályájának 41. évében éneklő Andrea még tudnak számunkra sok szép élménnyel, újdonsággal, felfedezéssel, meglepetéssel szolgálni. 

 
 
 
 
Mert, mint ahogy Rost Andrea mondotta egyszer : „ a jövő érdekel, nem a múlt, mert mindig a következő művészi feladatra koncentrálok. A művészet az, ami frissen és üdén tartja a lelkünket." 

 

A magam szavaival csak azt tudom ehhez hozzátenni: az a művészet, az énekművészet is feltétlenül, amit ők hárman is a legmagasabb nívón produkálnak ma is, és holnap is, mindannyiunk örömére. S álljon itt még egy jellemző megállapítás, melyet Rost Andrea hivatalos honlapjának élén olvashatunk, s  még inkább megerősíti, aláhúzza a fentieket. S ezt  a művésznő nyilván  ars poéticájának szánt, ám mind a hármójuk egyéniségére, művészetére egyaránt érvényes lehet: 

 

" A sugárzó tehetség nem húz falakat, hanem kinyitja és odaadja magát a közönségnek."

 

Az opera műfajában - amit fanyalgó kritikusok többször is temettek már - mondván, hogy a közönséget mai korunkban ez már nem érdekli - három "kiválasztottam" hihetetlen sikereket ért el a világ legnevesebb színpadain és hangfelvételein. A legnevesebb karmesterek és sztárok oldalán számtalanszor bizonyították: csakis a félreértelmezett, hivalkodóan modernizált, rosszul rendezett, hanyagul, felkészületlenül, képzetlen hangokkal előadott opera az, amit valóban temetni kell és illik. 

 

Ők maguk is, mindhárman számtalanszor és hatásosan igazolták: mindig is képes katarzist teremteni, hatni a közönségre az átgondolt, lelkiismeretes, hiteles, alapos felkészültséget eláruló hangi-, színészi-, és rendezői koncepció. Melynek színpadi megvalósításában nagy részük van természetesen nékik is, az olyan kiváló énekeseknek és világsztár partnereiknek, mint amilyenek ők, és kollégáik. Hangzó illusztrációul egy 2009-es felvételt teszek közzé az alábbiakban a Youtub készletéből. 

 

A Szolnokon megörökített felvételen  Tokody Ilona és férje, Muskát András, valamint Rost Andrea is együtt énekel Verdi Traviata-jának Pezsgő duettjében, a Libiamo-ban - kiváló partnereikkel együtt. Kivétel nélkül mindenki lubickol itt a keringő 3/4-ben lüktető, üdítő hullámaiban, és a pezsgő mámorítóan gyöngyöző buborékainak igézetében. No meg az ária magas hangjaiban, amik egyikőjüknek sem okoznak semmilyen nehézséget. Tokody kissé több vibrátóval énekel itt, mint Rost, de mindegyikük önfeledten, nagy boldogsággal a tőlük megszokott magas színvonalon adja elő szólamát. 


  
   
 
 
ibiamo ne lieti'calici! Igyunk  a  boldogság   poharából!  Lám, a   poharak is boldogok, hát akkor hogy  lenne csoda, ha az énekesek is azok. Legyenek is! Ezt  kívánhatom zárszóként a jelen esszémben szereplő három jeles szopránnak: Tokody Ilonának, Rost Andreának és Miklósa Erikának. Legyenek boldogok ezután is minden énekes szerepükben a színpadon, és azon kívül is, saját egyéni életükben. Legyenek boldogok úgy szakmai, mint magánéletükben, családjaik körében, hétköznapjaikban, jó egészséget, töretlen előadóművészi energiát kívánok mindhármuknak!

 

Osszák meg vélünk, hallgatóikkal az éneklésükből sugárzó önzetlen átadókészséget, boldogságot és művészi katarzist a jövőben is - úgy, ahogy azt eddig is tették. Osszák meg és éreztessék vélünk az általuk előadott áriáikban, dalaikban az elénekelt hőseik jelleméből sugárzó erkölcsi erőt, optimizmust, a bennük meglévő, szabadságot, örömet, a bennük rejlő érzelmeket. 

 

 

Osszák meg vélünk az általuk előadott, áriáikban, dalaikban elénekelt hősök, karakterek jelleméből fakadó nemes emberi tartást; a bennük munkáló szabadságvágyat, a bennük lakozó szép, pozitív érzelmeket (s tegyék számunkra unszimpatikussá a negatív, gonosz, bűnös indulatokat.) És propagálják művészi prófétaként csodálatos énekükkel a dalművekben rejlő, azokból sugárzó építő gondolatokat és érzelmeket. 

 

 
 
Hirdessék a zene, az énekhang, a dallamok és harmóniák szárnyán nyugvó, azokon egész földrészeken átutazó művészetükkel,
hogy milyen szép és beláthatatlan Isten csodálatos földi és égi világa ami körülvesz és éltet bennünket. S ami "csak" parányi része annak az Univerzumnak, amit valaha egykor megteremtett, beleértve bennünket és az összes élőlényt. Hirdessék, igazolják és szemléltessék értékes énekművészetükkel, hogy a Teremtő felruházta az embert a zene, az éneklés tudományával is, amivel milliókat  képesek gyönyörködtetni és elkápráztatni. 

 

 
 
 
Amivel az előadott műveken keresztül arról is tudósíthatnak bennünket, azt is érzékeltethetik vélünk, hogy e földi világban mily értékes, hasznos és gyönyörű az összes élőlény - a maguk erényeivel, ártatlanságával, bűneivel, gyarlóságaival, esendőségeivel, felemelő tetteivel és tévedéseivel együtt. Énekeljék, dalolják el egyaránt a mindenütt, bennük és bennünk is jelen lévő örömet és fájdalmat, a néha reánk törő szenvedést és kitörő boldogságot is. Énekeljék el az életünket segítő és fenntartó lelkierőt, hitet és szeretetet!

 

Énekeljenek, mint ahogyan azt a madarak teszik: boldogan, a legjobb szándékkal, érzéssel, és békével, testük-szellemük-lelkük tökéletes összhangjával! Énekeljenek, mint a madarak - a természet szerelmesei, apró, de értékes és kedves művészei is - jó egészséggel, kitűnő, jól ápolt, jól megtartott kondícióval és hanggal, a tőlük megszokott hivatástudattal, hittel és szeretettel, tehetségük és Isten kegyelméből. Amen.  
 
 
 

 
 
 

Felhasznált  források, segédanyagok:  

Internetes honlapok,  Web-lapok, Wikipédiák, cikkek,       

melyek a nevezett három  énekesnő életéről, művészetéről szólnak.

Puccini: Angelica nővér (1983-as CD- felvétel, Tokody / Gardelli.)

Veszprémfeszt 2006. DVD-kiadvány

Rost Andrea CD: COLOURS MTVA 1173. 

Rost Andrea DVD: Mozart áriák  (mj.2009.)

Az opera csillagórái CD-album (Puccini, Leoncavallo, Mascagni, Ponchielli ) CAPRICCIO, 1983.

Kertész Iván: Aidától Zerlináig (Gondolat, Budapest, 1988.)

Vasárnapi BORS (2022. február 11-13.)

Peter Gammond: Opera - Képes Enciklopédia (Kossuth Kk. 1994.)