"…beleélni magunkat más írók lelkébe, megismerni titkaikat, utánzás, paródia egyazon lelki szükséglet szüleménye.” (Esterházy Péter)
TRENDHAGYÓ KÖNYVAJÁNLÓ
Kedves 21. századi Diákok! Innen, az égből – ahol immáron 86 éve tartózkodok - írok és küldök Néktek egy könyvajánlót. No, nem az angyaloknak, hanem az internetnek a szárnyain továbbítom szélvész gyorsasággal Hozzátok. Igaz, hogy mennyei riportot már életemben is írtam, de mennyei könyvajánlást azt még nem. Most itt az ideje, hogy ezt is megtegyem.
Ajánlom magamat - bocsánat, nem magamat, hanem egyik könyvemet - nagy tisztelettel Tinéktek, Kedves Modernkori Iskolások! Ami persze nem azt jelenti, hogy csakis iskolások olvashatják el az alábbi sorokat, mert korhatár nélkül megtekintheti bárki, akinek kedve és ideje engedi.
Különösen azért bátorkodom ajánlani ezt a mulatságos kis könyvecskét, mert úgy látom innen föntről, s úgy értesülök a világhálóról - ami már a mennyországot is átszövi - hogy nem olvastok elég könyvet.
S főleg nem olvastok elég magyar irodalmat, s csakis a mobilotokról
tanulmányoztok bizonyos szövegeket. Sokszor még evés közben is - ahogy innen fentről látom - amikor jobb kezetekben a kanál, amivel szürcsölitek a levest, a ballal meg cseteltek, eléggé el nem ítélhető módon!
Sajnálatos módon gyakran olyan szövegeket is elolvastok, amik enyhén szólva nem a legszínvonalasabbak, és nem éppen a legszalonképesebbek. Ahelyett, hogy Vernét, Dumast, Móriczot, Mikszáthot, Jókait, Tolsztojt, Kosztolányit, Krúdyt, Madáchot, Szép Ernőt és a nagyszerű magyar költőket tanulmányoznátok, akiket magam is nagyon kedveltem! Igaz már az internetről is előhívható a „Tanár úr kérem” című novellagyűjteményem, de az mégsem ugyanolyan, mintha könyvből olvasnátok el ezeket a kacagtató történeteket.
Ezeket a humoros kis szösszeneteket én még ifjúkori földi életemben - 29 éves koromban - írtam. De már korábbi éveimben, gyerekkoromban is szorgalmasan gyűjtögettem hozzá az anyagot. És hol máshol tettem volna ezt meg, mint az iskolában. Mert szép számmal voltak olyan tanáraim és osztálytársaim, akiket jól megfigyeltem és feljegyzéseket készítettem róluk. És így tettem a a tanórákkal, szünetekkel, és egyéb iskolai eseményekkel is. Természetesen voltak e személyek között számomra szimpatikusak és unszimpatikusak egyaránt - mind az osztálytársaim, mind pedig tanáraim között. S róluk már jó korán feljegyzéseket készítettem, s emellett olyan eseményekről is írtam, melyek megragadták akkori tizenéves szellememet, lelkületemet. Még a huszadik század fordulóját, hajnalát is ujjongva köszöntöttem a noteszemben (1901. jan.1.) ami aztán bekerült ebbe a több fejezetből álló, poénektől hemzsegő sztori-gyűjteménybe.
Mert amikor már
felnőttem, akkor nekiálltam és szépen megfogalmaztam, formába öntöttem évek után is elevenen bennem élő
benyomásaimat, megfigyeléseimet és tapasztalataimat. Mert bizony volt élményem és tapasztalatom doszta, jó is és rossz is, akárcsak Néktek a mai, 21. századi magyar iskolarendszerben. Amelyben mostanában léteznek olyan gondok és botrányok is, amikről mi annak idején nem is álmodhattunk. És mi, itt fent ezekről persze mind értesülünk, mind tudunk.
S mivel fent említett akkori tapasztalataim, élményeim nagy része az iskola, az oktatás, a tanórák, a tanítás területéről származtak - ezért kapta a könyv a "Tanár úr kérem" címet. Ez volt tehát az az élményvilág, ami ihlető forrásként szolgált ahhoz, hogy írni kezdjek iskolás létemről, diáktársaimról, szeretett és kevésbé szeretett tanáraimról, kedvenc és utált tanóráimról.
A feszültséggel teli felelésekről, az utált korán kelésekről (pedig akkor még nem volt 0. óra, mint most!) az iskolai kísérletekről, a lányokról, folytonos pénztelenségről, és még sok mindenféle, bennünket gyötrő, keserves élményről. Mindezekből az élményekből és tapasztalatokból, illetve ezek megfogalmazásából állt össze végül egy könyvvé ez a kollekció.
Amiről egyik értő kritikusom - Illés Endre író, műfordító és irodalomtörténész - annak előszavában egyszer azt írta: „minden sora oly hevesen szikrázik, mint egy meggyújtott magnéziumrudacska.” Igaza volt.
És igazuk van ma is - immár halálom után - azoknak a kritikusoknak, akik magasztalják könyveimet, alkotásaimat, életművemet. S szerénytelenség nélkül állíthatom: joggal és méltán dicsérnek, akár korabeli jóbarátaimat, író-, és költőtársaimat: Babitsot, Kosztolányit, Juhászt, Adyt és a többieket.
Kérdezhetitek, kedves pajtásaim, hogy honnan tudom én itt fenn: miféléket írnak, állítanak rólam és a könyveimről ott alant a kritikusok, irodalomtörténészek? S mi módon értesülök mindenről, ami ott lenn kis hazámban történik mostanában? Hát csak onnan, hogy - hála az internet, a számítógép áldásainak - már minden itt van fenn a felhőben, ahogy azt már ti is jól tudjátok. Számunkra pedig a szó szoros értelmében kézzel fogható közelségben van, így aztán mi, már itt, a halhatatlanságban élő írók, költők, azokat onnan ki tudjuk olvasni.
Nékünk itt fenn már ez a könyvtárunk és a számítógépes adatbázisunk is egyben. Mondhatom, hogy remek társaságban vagyok itt fenn: itt vannak velem már szüleim, testvéreim, mindkét feleségem, fiaim és unokám is mindannyian, s itt vannak elhunyt művész-, és írótársaim, kollégáim is - akik gondoskodnak róla, hogy ugyanúgy tartalmasan, örömmel és vidámsággal teljenek napjaim, mint annak idején ott lenn, a földön.
Nemcsak a gyógyszerreceptek, laboreredmények és csuda tudja még mi minden került fel ide, a felhőkbe, de a könyvek recenziói, s a kapható irodalmi művek fülszövegei is mind szerepelnek már itt. Innen könnyedén és ingyen előhívhatók, hozzáférhetőek, hála az internet, a számítógép áldásának. Áldják is sokan itt fenn is, s nemcsak odalent! Áldja még maga a Mindenható is.
És hogy miért is ajánlom melegen és a messzi távolból is nagy szeretettel néktek ezt a könyvet, ezeket az elbeszéléseket? Első sorban a humora, a sziporkázó szellemessége, poénjei miatt ajánlom.
És hogy még miért? Mert diákszereplői (a jó és rossz tanuló, a bizonyítványát apjának magyarázó fiúdiák, a bukott, pótvizsgára készülő gyerek, az egymást cukkoló, beugrasztó és kiröhögő fegyelmezetlen osztálytársak) illetve azok utódai mind ma is ott élnek közöttetek! Én magam - ezeknek az akkori írója, alakjaiknak a megalkotója - már nem élek, de ők még hál'Istennek, igen! Bár nem ugyanazok, s nem ugyanolyanok, ez igaz, hanem - ahogy az írók szokták mondani - a típusaik azok élnek és működnek!
Ezeknek a régi diákoknak speciális, jellegzetes tulajdonságai ugyanis ott vannak, megvannak, előfordulnak a mai diákokban is. A mai modern diákok jelleme, természete, viselkedése alapvetően ugyanolyan, mint 20. századi elődeiké. Tulajdonképpen csak az általuk használt eszközeikben, történelemferdítéses tankönyveikben van jelentős változás.
Mert az iskolás gyerekek ma is szereznek rossz jegyeket és jókat egyaránt, szüleiknek ugyanúgy magyarázkodnak, mint a régiek. Magolni, sőt egyáltalán: tanulni, padban ülni nem szeretnek, de az iskolai közösséget viszont nagyon szeretik. S ugyanúgy vannak köztük lusták és stréberek, nem szeretnek korán kelni, nem kultiválják a megerőltető torna-gyakorlatokat, a nehéz matek-példákat, a zárthelyi dolgozatokat, a derült égből lórúgásként érkező feleléseket stb. - mint a korábbiak, aki az én időmben éltek.
És a csintalan fiúcskák bizony a jelenkori magyar iskolák folyosóin is meghúzkodják a nékik tetsző lányok copfját. Sőt, ma még ezen kívül a mini szoknyájukat meg a polójukat is, és kíméletlenül leszólják, vagy dicsérik a testékszereiket, meg alaposan letesztelik a frissen kapott mobiljaikat. Sokszor rágalmazzák egymást, viccelődnek egymással, ugratják, gúnyolják a másikat és így tovább.
S talán a szemétládába
már azért nem bújnak bele - ahogy az én egyik történetem diákja - mert ma már nincs az osztályteremben akkora, amiben
jól elférnének. A műanyag meg könnyen feldőlne. (És a sok szelektív szemeteskuka mellett bajos lenne olyant találni, ami alkalmas lenne személy tárolására.)
És lehet, hogy ma sem tudnak többet Petőfi költészetéről a hatodikos diákok, mint az én történetemben szereplő Goldfinger vagy a Schulek. Akik ugyanolyan humoros dolgokat és hülyeségeket írtak a dolgozataikba, mint amilyeneket Ti is szoktatok néha írni. S ha ma élnék, bizonyára a ti történeteitekből, vagy mai tanáraitok aranyköpéseiből, sztorijaiból is tudnék egy olyan hasonló könyvet összeállítani, mint amilyen a "Tanár úr kérem" volt annak idején. És lehet, hogy tudnátok Ti is!
És nemcsak a humora miatt ajánlom Néktek könyvemet, hanem azért is, mert sokat tudtok belőle okulni, tanulni. Megismerhetitek abból a száz évvel ezelőtti diákok problémáit, gondjait, baklövéseit, melyeket Ti már remélhetőleg nem követtek el…És azért is, mert könnyen olvasható, rövid, az egész 16 fejezetből, s összesen 85 oldalból áll. Akár egy délután - két mobilozás között - nyugodtan elolvashatjátok pár óra alatt.
S nemcsak olvasni könnyű ezt a könyvet, de fogni, tartani is. Úgyhogy ha olvasás közben lábfejetekre esetleg ráesik - nem fogja azt összetörni, mint egy lexikon, vagy egy olyan hatalmas könyv, mint amilyenek ma ott lenn, a Libriben vannak garmadával. Ajánlom tehát szíves figyelmetekbe, bizonyára nem bánjátok meg, ha megismerkedtek vele! Biztosan jól fogtok szórakozni - ezt az egykor írt könyvemet olvasva.
!
De iparkodjatok, ha meg akarjátok venni, vagy szüleitekkel megvetetni, mert az Alexandra könyváruházakban - úgy hallottam - mostanában fóliáznak! Sőt, el is különítik azokat a könyveket egy külön sarokba - amiket iskolások nem olvashatnak el.
Pedig még a nagy orosz pedagógus Makarenko is már régen megmondta, s többször is hangsúlyozta:"bármit elolvashat a gyerek, a lényeg az, hogy saját véleménye legyen róla! Mert ha valamilyen irodalmi alkotástól eltiltják őt - ami a lehető legrosszabb módszer - annál inkább érdeklődik a tiltott, előle elzárt olvasmány iránt."
Egykori jóbarátom - megszokott kávéházi asztaltársaságunk szeretett és oszlopos tagja - Kosztolányi is - aki szintén itt van már velem e fenti égi kompániában - hasonlóan vélekedett egykor: "a kötelező értékítélet megöli az ízlést, s a gyermeknek meg kell ismerkednie a legnagyobb remekművekkel is, ha éppen kedve tartja, s érdeklődik iránta. És ha nem tetszik valamelyik - bátran hagyja abba."
Már akkor is nagyon egyet tudtam érteni ebbéli véleményével, s ezért is szenteltem az ő emlékének ezt a szóban forgó könyvemet. Amit - figyelembe véve Kosztolányi barátom tisztelt véleményét - Ti is nyugodtan dobjátok félre, ha nem tetszik, ha unjátok! De nem fogjátok unni...
Persze akadnak, akik utálják, unják, sőt elítélik manapság, de Ti azokkal ne törődjetek! Legyen meg a Ti külön bejáratú véleményetek a könyvről, s ahhoz ragaszkodjatok bármi áron, ha meggyőződtetek annak igazságáról! Nade, kik is ítélik el, és miért is? Ezt óhajtom kifejteni a következő bekezdésekben. Ami első ránézésre egyfajta ellenreklámnak is felfogható, pedig nem az! Mert ha jól figyeltek - még ez is tulajdonképpen könyvem erényeit fogja igazolni, azt reklámozza - s ily módon kontraproduktívnak minősíthető:
Ahogyan mostanában itt fenn értesülünk a most regnáló magyar politikai rendszerről - nem lepődnék meg, ha a "Tanár úr kérem" című könyvemet is hamarosan lefóliáznák, s tiltólistára kerülne...S hogy miért? Mert valamelyik NER-államtitkárnak, kultúrcézárnak vagy médiagurunak szemet szúrnának azok a sorok, amiket a korabeli iskolás lányokról írtam az egyik fejezetben, még az 1910-es években:
"Mit nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban nőnek fel, férjhez mennek - attól kezdve a férjük dolgozik helyettük, eltartja őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek - míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra bebizonyítani, hogy jogunk van az élethez."
Amilyen érzékük és affinításuk van a "jelenlegi magyar autoriter rezsim" tagjainak az irodalomhoz, az írói stílusokhoz - egyáltalán a művészetekhez és a valláshoz - könnyen lehet, hogy ezeket az idézett sorokat sem értenék meg. (Mint ahogy a liberalizmust, a magyar történelmi múlt eseményeit, meg sok minden mást is félreértenek.)
A mostani rendszer e fenti jellemzését - amivel mélyen egyet értek - Puzsér Róberttől, a kitűnő médiaszakembertől és újságírótól kölcsönöztem. Aki nemrég tett le az olvasók asztalára egy olyan bölcs, filozofikus könyvet (Metafizika) amilyent valamikor én is szerettem volna megírni. Mondhatnám: helyettem is írta.
A "Mennyei riport"-ban már magam is "próbálkoztam" földi életemben efféle mély filozófiával töltött alkotást írni, s mai, 21. századi kritikusaim ezért is titulálnak az író, költő, műfordító, eszperantista mellett a filozófus melléknévvel is.
Szóval, mint fent írtam: nem értenék meg ennek a lányokról szóló fejezetemnek a kedvesen humoros, ironikus, szatirikus hangvételét a ma hatalmon lévő kabinet oszlopos tagjai. Biztos vagyok benne, hogy nem!
De hát hogyan is gondolhatnánk róluk, hogy megértsék, helyesen értelmezzék mindezt, amikor ők a szatirikus fogalmából is csak a szatír-t értik és tudják elfogadni. Ezért csak azt óvják, védik minden áron, a szatirikus, humoros stílust nem tudják értékelni. S hogyan vállalnák a nemes és jeles irodalom vagy az erkölcsi törvények védelmét, támogatását, szponzorálását olyanok, akik a bibliofilek és a pedofilek kiadásától egyaránt tartózkodnak...
S ismerve a jelenleg regnáló kormány "nagyszerű és fennkölt" keresztény-demokrata eszmerendszerét és elgondolásait - nagy valószínűség szerint az is előfordulhat, hogy ezt a fenti (családi archívumunkból vett) fotót is hamarosan leveszik az internetről. S hogy miért? Mert a képmutató, asszony-, és gyermekvédő magyar kormány koncepciójába ez a foto sem illik bele: botrányszaga van egy ilyen közönséges, erkölcsromboló jelenet közszemlére tételének.
Hogy történetesen egy
férfi (mármint jómagam) úgy adjon tüzet, hogy saját
cigarettájának parazsával igyekszik meggyújtani felesége bagóját! Ahelyett, hogy az - férfihez, hű hitveshez méltó módon és keresztényi szeretettel - nem kényelmesen, lustán, hanem tempósan segítve, öngyújtójával
készségeskedne asszonyának.
És ezt a másik képet is bizonyára kifogásolnák és fanyalognának rajta a következő szavakkal: "Még ilyen szemérmetlen ötletet, hogy egy ismert, népszerű író fürdőgatyában pózoljon egy meztelen nőt ábrázoló szoborral? Na, ne! Ráadásul a gőzfürdőben, ahol meleg van?" Hát miért nem egy tősgyökeres magyar anya szobrával fotózkodik?
Mondjuk egy határon túli székely parasztasszonnyal! Akivel jeles írónk - akár élő valóságában, s nem szobor formájában - pl. Tusnádfürdőn egy közös fürdőzés után a tó partján fürdőruhában szelfizhetnének! Szimbolizálva ezzel híres írónk és költőnk mélységes együttérzését, valamint a trianoni elszakadás felett érzett kitörölhetetlen fájdalmát. A kép alá pedig egy - közös magyarságunkat erősítő - jelmondat kerülhetne eme szavakkal: "A történelem vihara elszakított bennünket, Kárpát-medencei magyarokat egymástól - és most itt állunk megfürödve."
Mert a mai magyar kormányzat ún. "nemzetegyesítő" politikájába pontosan efféle kép és felirat illene bele! És attól tartok: már ezen se röhögne senki, inkább csak sírna. Mert mit is mondott nemrég kiváló humorista utódom, a zseniális tehetségű Bödőcs Tibor? "Amióta Magyarországon ún. "keresztény-demokrata" kormány van uralmon - Máriapócson a szűzanya nem könnyezik, hanem zokog."
Szóval: általuk ez lenne a helyes, ez lenne a megfelelő fotózkodás, ez lenne az igaz magyarhoz illő komoly cselekedet egy magyar író részéről! Ehelyett mihez folyamodik? Bohóckodik. Egy néger nő kihívó melleit ölelgeti ravaszul, s derekát simogatja a törölközőjével! Ez nagyon közönséges, nagyon snassz! Ez már úgyszólván kimeríti a pornográfia, a snasszizmus és a rasszizmus fogalmát!"
S bizonyára nemcsak e képeken, de a "Tanár úr kérem!" címet viselő könyvemben is számos kifogást és kivetni valót találnának - ha akarnának - a mai politikai rendszer irányítói. Ha idejük lenne a vagyongyarapításuk, cégbirodalmuk további felduzzasztása, számtalan ingatlanbizniszeik, botrányaik és susmusaik mellett elolvasni ezt a könyvet - gondolom, nem értenének egyet számos tanítási módszerrel, amit e könyvben preferálnak a tanárok.
Hogy csak úgy önhatalmúlag, "saját önző meggyőződésből", a kormánnyal nem egyeztetve, s megszerzett tudásukat csupán nemes, benső indítékokra alapozva, azt lelkiismeretesen átadva tanítson egy pedagógus a katedrán??? Na ne! Hogy ugyanolyan humánusan, szeretettel viselkedjen a jó meg a rossz tanulóval szemben is - a fejlődőképes gyereket meglátva mindegyikükben - s minden szülőhöz ugyancsak azonos módon viszonyuljon? Na, ne! Ugyan már - ez unalmas egyformasághoz, uniformizmushoz vezet!
Mert mindez szerintük elfogadhatatlan hozzáállás! Ez nem jellemezheti sem a 20. századi, sem pedig a mai korszerű pedagógus törekvéseit. Ilyen nem lehet egy 21. századi néptanító, de még az sem, aki Karinthy művében szerepel! Mert már akkor is elavult volt, amikor az író ábrázolta.
Mert hibás felfogás az egyöntetű, mindenki számára humánus bánásmód! Igenis, különböztesse meg az a tanár a diákjait - annak kora, neme, nemi irányultsága, beállítottsága, és szülei pártállása szerint! S a tanárok is legyenek sokszínűek, ne ilyen irtózatosan szürkék, mint az én könyvemben szereplők! Ahol még a szürkék számtalan árnyalatával is találkozik az olvasó.
Legyenek kérem sokszínűek azok a tanerők, ha kell - még szivárványszínűek is lehetnek akár. Vagy zöldek, de pirosak azok semmi esetre se! Legyenek egészségesek, mozgékonyak, rugalmasak, mint a mostani kormányzó párt tagjai, kik rugalmasságból, mozgékonyságból példát mutatnak: ha kell, egyik hétről a másikra állnak át egyik pártból vagy szervezetből a másikba!
Lám, akad köztük olyan (nem is kevés) aki az elmúlt évtizedekben már szinte minden formációban megfordult! (a cserkész-mozgalomtól és a KISZ-től az MDF-en át a FIDESZ-ig széles skálát futott be! Oly gyorsan és észrevehetetlenül, hogy azt egy olimpiai atléta is megirigyelhetné... És ez bizony dicséretes mobilításra vall.)
Ezek az "úriemberek" a legfontosabb dologban szenvednek (szenvednek?) hiányt: a jellemben. Bizonyára nem hallották azt, hogy mit is énekel Kőnig tanár úr (hogy visszatérjek a tanárokra) az Abigél című musical-ben: "a jellem, amelytől ember az ember / porból és szennyből a jellem emel fel!" Mert mi itt fenn - mint említettem: mindenről értesülünk, még a színházi bemutatókról is.
Így hát azt is tudom, hogy csodálatos író-utódom, Szabó Magda örökbecsű regényéből a zseniális filmváltozat után hasonlóan nagyszerű zenés darab is készült, amit fent említettem. Életemben még nem tudhattam, hogy micsoda remek íróvá válik, hiszen akkor, huszonévesen meg sem írta még első könyveit. De most már bizony tudom: micsoda életművet hagyott aztán maga után!
Elnézést a kitérőért, s hadd folytassam: hogyan is képzeli el a mostani kormányzat, az oktatási kabinet az oktatás-nevelés korszerűségét, a tanerők, a tanulók állapotát, megjelenését, milyenségét és viselkedését - a már említett sokszínűségen, rugalmasságon túl. Milyen is legyen a pedagógusok és a gyerekek habitusa, egészsége, mentális állapota - álláspontjuk szerint.
Nos: szerintük legyenek a tanerők egészségesek, energikusak, fogyasszanak vitamindús, eNERgiában gazdag tápanyagokat, sok-sok déli gyümölcsöt - főként narancsot! Ezzel is mutassanak példát tanítványaiknak. A gyerekek a narancson kívül még almát is fogyasszanak, ami ugye eleve: tudást jelent. Ezért mi nem esszük - tennék hozzá a gőgös fideszes vezetők, mert mi már eleget tudunk! Sőt: mérhetetlen tudásunkkal, szakértelmünkkel "Katedrálist építünk" - ahogy legutóbb a magyar miniszterelnök hangsúlyozta.
Katedrálist építenek? Az lehet, hogy katedrálist építenek - de milyent? Olyant, melyben a szegényebb társadalmi réteg számára még a annak altemplomában, pincéjében sem jut majd hely! Viszont a milliárdos, jó nyelvérzékkel rendelkező gazdagoknak bőven lesz helyük fenn a karzaton, a díszpáholyokban.
Ahol köpködhetik a szotyolát, rághatják a csipszet, kortyolhatják a támogatott pálinkát, s ahonnan gúnyosan somolyogva, büszkén, magabiztosan, lenézően, lekicsinylően gondolnak (gondolnak?) a tisztességesen dolgozó ezrekre, akik "csak annyit érnek, amennyijük van." Hát mért nem ügyeskednek, mint ahogyan mi? - kérdezik álságosan a fideszes potentátok. Mi, akik keresztények, sőt mi több: keresztény-demokraták vagyunk!
És ez gyakorlatilag mit is jelent? Azt, hogy - itteni fenti tapasztalataim szerint - ahol csak lehet (vagyis mindenütt) keresztbe tesznek minden tisztességes, jó szándéknak, s mindenkinek, aki az igazságot ki akarja deríteni. Szóval: mi már mindent tudunk, nekünk már nem kell almát ennünk, a gyerekek meg csak egyék szépen nyugodtan - ez a véleményük. És szerezzenek tudást, bölcsességet máshonnan is, figyeljék az üzletemberek, cégvezetők meggazdagodását, abból aztán tanulhatnak!
Igenis: szokjon az élethez az a tanuló az általános iskolában! Fontos, hogy tudjon helyezkedni, tanulja meg annak minden formáját már kisiskolás korában. És ha sértegetik - mind ahogy minket szoktak nemzetközi szinten - akkor tiszteletet követeljen! "Jaj, Istenem, a tiszteletet, kedves fideszesek, azt nem követelni szokták, hanem kiérdemelni! - mondotta februárban Kéri László politológus. Mert ha azt követelni kell, akkor már régen rossz!"
És még mire biztatják, ösztönzik a maguk példájával a felnövő nemzedéket eme hatalmon lévő elit tagjai? Például arra, hogy szagolja ki a pénz illatát, az irányítsa minden lépését már kisiskolás korban! Érezze meg a bankjegyek és bankszámlák aromáját, zamatát, már jó korán, s ne higgyen annak az idióta 18. századi franciának, aki olyan baromságot mondott, hogy "nem a pénzért, hanem a pénzből élünk."
Dehogynem! Igenis, hogy a pénzért kell élnünk, ezt kell az iskolásnak megtanítani! Mert szégyellje magát az, aki harminc évesen sem tud annyit összeügyeskedni, hogy egy nyavalyás 20 milliós Audit vagy egy szállodát megvegyen magának! Ja, ehhez persze nem a nagykaput, hanem a kiskaput kell megkeresni, mert aki szüntelen a nagykapun megy be - azt mindenki látja. Ezért kell a kicsin bemenni, hogy senki se lássa...
És igenis: ismerje meg már ott az iskola falai között a gyanús, sunyi szándékokat! Ismerje meg testközelből a ferde hajlamokat, a deviancia minden megnyilvánulását, a képmutatás ezernyi formáját! Ismerje meg az a gyerek az élet bűnös, beteges oldalát, hogy kellőképpen felvértezze magát az élet kihívásaira!
Mert ez jelenti kérem az ún. "életre nevelést", amit a kommunisták alaposan félre értettek! Mert azok állandóan azt sulykolták: a közösség nevel. A fenét! Ismerje csak meg, tanulja meg az a gyerek az egyéni szeretetnek minden speciális megnyilvánulását és hőfokát! Épp ezért kapjon az a tanuló rendszeresen hideget, meleget egyaránt!
Meggyőződésem, hogy ezeken kívül ebben az irodalmi alkotásban - feltéve, ha elolvasnák - más is szemet szúrna a becses és szakértő kulturális kormányzatnak, s nemcsak ez, hogy effajta "életre nevelési eszközök és módszerek" hiányoznak belőle. Például azt is bizonyára kifogásolnák, hogy - bár az egész könyv az iskolában játszódik - nyoma sincs benne nyílt zsarolásnak, erőszaknak, beteges hajlamnak, tanár-, vagy diákverésnek, szülői fenyegetéseknek, inzultusnak, molesztálásnak, pedofíliának.
Rögtön felkapnák a fejüket - eme hiányosságot látván: kérem, ez sincs így rendben! Ilyen lényeges dolgok nem maradhatnak ki egy magyar iskoláról szóló könyvből! Mert ugye: mint ahogy a "nemzeti dohányboltokból" és a metro-bejáratokból sem hiányozhat a propaganda-sajtó, úgy a nemzeti iskolákból sem hiányozhat a tanerők istápolása, meggyőzése - akár pl. egy-egy befolyásos szülő részéről! (És itt a "befolyásos szülőt" semmiképpen sem urológiai értelemben gondoljuk...)
Szóval: kell egy kis változatosság! Van létjogosultsága annak, hogy efféle események is kiegészítsék, színezzék az iskolai légkört! Áramoljon be az élet az iskolába, mert mit is írt Ady? "Ha élet zengi be az iskolát, / Az élet is derűs iskola lesz." Szóval mindez érdekében kellenek bizony az érdekes emberek, színes egyéniségek, meghökkentő események, iskolába berohanó, rossz érdemjegyeket kritizáló anyukák, valamint izgalmas szándékok, szaftos sztorik, ferde hajlamokat mutató felnőttek, különleges, akár szürreális személyiségek is! Olyanok, akik az effajta feelinget biztosítják a nevelési intézményekben. óvodákban, iskolákban s gyermekotthonokban egyaránt.!
Bizony, hogy kellenek! Mert pl. mit csináljon teszem azt az a szegény, szerencsétlen pedofil a nyílt utcán, a szabad ég alatt? Kint lófráljon szégyenszemre a piszkos sikátorokban, szemetes buszmegállókban és pályaudvarokon? Reménykedve tekeregjen a közlékben, parkokban, esőben, hóban, fagyban, kószáljon ázva, fázva, vagy lesben álljon a plázákban és aluljárókban?
Hát nem jobb akkor, ha inkább bemegy a zárt iskolaépületek, nevelőotthonok védett falai közé, ahol gátlástalanul működhet akár évekig? Avagy a saját leptopjain összegyűjtött ezernyi fotóval és videóval szemezve idegen országban éli ki hajlamait az efféle egyén a lefüggönyözött, kényelmes irodaszékekkel, fotelekkel körülbástyázott nagykövetségi irodája - no meg az őt kinevező kormánya - védő szárnyai alatt?
Mert a mostani kormány - ott lent abban a kis hazában, ahol magam is éltem valamikor - mindenkinek védelmet, biztonságot nyújt. Nem hagy bizony senkit az út szélén, mint azt számtalanszor hangoztatja is. Szerencsétlen hajléktalanokat sem az út szélén hagyja - mert addig ők már nem jutnak el, csupán az aluljárókban és a hidak tartópilléreihez simulva. Egyedül csak az örömlányokat hagyja az út szélén - mert azok szegények abból élnek. (És kérik is, hogy tessék minket ott hagyni...) És végső soron azokra is szükség van azon a helyen, ahol működnek, hiszen a szó szoros értelmében egyfajta igényt ők is kielégítenek.
Hallatlan! Ilyen egy unalmas, egyhangú, bornírt, savanyú iskolai környezetet, mint ami ebben a "Tanár úr kérem"- ben van! Ahol még olyan sincs, hogy megrángatnak valakit a társai a WC-ben. Vagy az, hogy ne csak a vízöblítőnek a láncát húzzák meg a lányok, hanem egymás haját is ott, a mosdóban! S milyen unalmas, egyhangú mindaz, ahogy ezt a szürke, eseménytelen környezetet és légkört ábrázolja maga a szerző ebben a könyvében!
Szürkeség mindenütt, csakis szürkeség, s tömény unalom. Meg ráadásul fekete a legtöbb tanár ruhája, sőt a tábla is az! Mért nem lehet pl. narancssárga a tábla, úgyis mindegy a diákoknak, hogy mi van azon, hiszen a szín a fontos, akár most itt, kis hazánkban a 21. századi Magyarországon! Nem számít tehát ha nem olvasható a táblai szöveg, csak a tábla színe a fontos! Ja, és persze a szerző is unalmas! Ráadásul a karjával integet, még ilyet! Rettenetes!
Ilyen egy felzúdulástól, felháborodástól mentes iskolai légkör, ami ebben a sztorigyűjteményben végig uralkodik! Szörnyű! Nahát! Amelyben "egyszerűen csak" jókedvűek, vidámak, kreatívak, ötletesek, humorral megspékeltek a gyerekek. Ahol egyedül csakis maga az élet nagyszerűsége szerepel - és semmi más!
S micsoda dolog az, hogy e könyvben a tanárok is szimplán csak szeretik és tisztelik tanítványaikat és szakmájukat! S igazságosan mernek osztályozni, nem tekintve származásra, kapcsolatokra, pártállásra, eltérő ideológiai nézetekre! És soha nem fordul elő olyan, hogy az iskola rendtartásával szemben alkalmaznak egyszer-egyszer valamit, mert éppen egy befolyásos anyuka fenyegeti a vezetőséget. Pedig szükség lenne az effélékre is, hogy minden tanerő tudja azt, hogy hányadán álljon!
S ami aztán a legborzasztóbb: sem az iskolán belül, sem annak környékén, sehol a láthatáron nincs egy árva pedofil sem, akinek akcióiról minden illetékes tud a felsőbb körökben, de senki nem tesz ellene semmit! Sehol egyetlen ilyen alak, aki időnként - feldobva a hangulatot - olykor-olykor abajgatná szegény, ártatlan diákokat!?! Sehol senki ilyen, még a környéken sem - akit sok-sok év után végre el lehetne ítélni, majd később aztán meg lehetne néki kegyelmezni...
S ahelyett, hogy feldobná néhány efféle tanerő a hangulatot - az én könyvemben szereplő nevelők csupán "csak" igyekeznek tudásuk legjavát átadni, és a legtisztább, legbecsületesebb szándékkal közeledni a tanítványukhoz! Ha van erre remény - ha nincs, mert a gyerekek sem egyformák! S van köztük olyan tanuló, akinek ugyan csekély reménye van arra hogy év végén átmenjen, de ővele is foglalkozik könyvem minden tanárszereplője!
Ami így - véleményük szerint nem helyes, egyszerűen rémesen igazságtalan és egyhangú! Ez így nagyon uncsi, ez így nem jó, mert ez csak gyerekközeli és nem fidesz-közeli módszer! Ez csak gyerekközpontú, és nem fidesz-központú beállítottság. Mert mi is valójában az ún. FIDESZ-es álláspont, amit a kormány teljes mellszélességgel képvisel?
Az, amit a ma hatalmon lévő Tisztelt Magyar Miniszterelnök hangoztatott nemrég szónoki beszédében. S szavait oly hangosan mondta, hogy itt fenn is meghallottuk! Hogy pontosan idézzem, mert nagy embereket csak így szabad: "Reménytelen helyzetben lévő emberek kétségbeesett próbálkozásaival a kormány nem foglalkozik." Tökéletesen igaza van!
S hogy miért? Mert reménytelen helyzetben lévő emberekkel csakis a demokrácia foglalkozik. Az, hogy az elesett, a szegény, az éhező, az állástalan, a reményét vesztett, a kátyúba került, a félre csúszott, a hajléktalan, a mozgásképtelen, a perifériára került, a perspektíva-, a lakás-, és munkanélküli embereken segítsen, s mindenkinek megteremtse a gyógyuláshoz, tanuláshoz és munkához a lehetőséget (ne csak a jogot!) az csupán a demokratikus rendszerre jellemző, az csakis annak a sajátossága!
A jelenleg hatalmon lévő kurzus viszont csupán annak a társadalmi rétegnek a további gazdagításával,helyzetének, életkörülményeinek további megerősítésével foglalkozik,akiknek már régóta semmi problémájuk, nehézségük nincs. (Olyan ez, mintha az olimpiai futóbajnoknak abban segítenének, hogy gyorsabban fusson...) S nem hogy nincsenek ezek az emberek reménytelen helyzetben, hanem ellenkezőleg: éppen a legreményteljesebb helyzetben vannak.
És hogy miért? Mert a korábbi FIDESZ-rendszerekben már alaposan megalapozódott a vagyonuk, kritikátlan lojalításukkal megszilárdult a helyzetük - ami ennek logikus következményeként erős szavazóbázissá tömörítette közösségüket.
És mi az, amire még felkapná a fejét egy kormánytag - a "Tanár úr kérem" sorait olvasván? A tanárok felkészülésére célozva így reagálna: Mi az, hogy a tanárok csak úgy ukmukfukk készülgetnek otthon, önszántukból, lelkiismeretüktől indíttatva - ahogy nekik éppen tetszik? S még az órák előtt is? Miért nem a diákokkal foglalkoznak inkább helyette?
Mi az, hogy előtte nem tájékozódnak sem a kormánysajtóból, sem az M-1 tévéprogram híranyagából, hogy hogyan és miként készüljenek? Ez kérem anarchia, ez bizony nagyon nincsen rendben! Fúj! Ez unalmas, ez idegen a mai korszellemtől! S ez a kiszámíthatóság, megszokottság unalmassá teszi magát az egész könyvet is!
Szóval ilyenekkel jön a mélyen tisztelt jelenlegi magyar kormányzat! Magyarán: fenyegetőzik és gőgösen nyilatkozik. Úgy látszik nem találkoztak még - fent jelzett hiányos műveltségük miatt - Leonardo híres és megszívlelendő gondolatával, miszerint: "A fenyegetőzés csak azoknak a fegyvere, akik fenyegetve érzik magukat." Tehát ebből is kitűnik: nagyon is tartanak, sőt félnek az ellenvéleményektől, a tiltakozásoktól. Amit ezzel akarnak kompenzálni.
S hogy ezekre a megjegyzésekre, kifogásokra, kritikákra, támadásokra, fenyegetőzésekre jómagam, a halhatatlan író - vajon hogyan reagálok itt fenn? S mit is üzenek azoknak, akik a könyvemben bemutatott normális, életszerű, egészséges iskolai légkört megvetik, s életidegenné, kézi vezérlésűvé óhajtják tenni manapság az egész oktatási rendszert? Hogy mit üzenek az ilyen álláspontú, szemléletű politikai rendszernek? S mit üzenek innen fentről a gyerekbántalmazó, sunyi és piszkos pedofíloknak és azok védelmezőinek?
Hogy mit is üzenek?
Mivel humorista és költői vénával, parodisztikus készséggel is rendelkeztem földi életemben, és rendelkezek most is - a következő két sorral üzenek nékik:
Meglengetett karom inti:
EZT üzeni jó Karinthy!
UTÓSZÓ
Tehát, mondanom sem kell ezek után: nem értek egyet az efféle kritikákkal! Sőt mélyen megvetem az effajta felszínes, primitív, rosszindulatú, karaktergyilkos véleményeket, koncepciós támadásokat! Mert akárhogy is olvasom újra és újra itt fenn is ezt a könyvet - én bizony nem találok ma sem benne semmiféle hibát vagy kivetni valót!!
Sem a könyvben szereplő 20. századi tanárok viselkedésében, sem pedig a mostani, 21. századi pedagógusok munkájában sem. Mert a többségük igenis lelkiismeretesen végzi iskolai tevékenységét ma is! S ma sem találok a részemről hibát a könyv fejezeteinek felosztásában, annak szerkezetében, az ott leírtakban, a történetek hangnemében, stílusában. És nagyon is sokan így gondolják ezt!
Ami ékesen bizonyítja, hogy nemcsak én lettem halhatatlan, hanem a soraim, a könyveim is! És remélem, Ti is így gondoljátok, s nem találtok könyvemben - és más alkotásomban sem - olyan hibákat, Kedves Pajtásaim, amiket találnának a jelenlegi rendszer korifeusai, ha netán elolvasnák és elemeznék soraimat.
Habár az igaz, hogy ez az irodalmi alkotás semmiképpen sem annyira "közérthető, használható és kemény", s jogilag sem támadhatatlan, mint a ma éppen hivatalában lévő, hatalmon lévő kormány gránitszilárdságú alkotmánya...Amire saját szavaimmal, magamat idézve röviden csak azt mondhatnám: "Így írtok Ti!"" Nohát! Én meg így írok! Tessék! (Hogy közismert szerénységemtől vezérelve ilyen lakonikusan fejezzem ki magam.)
Remélem, jó reklámot csaptam a "Tanár úr kérem" című művemnek, s kedvet csináltam hozzá! Ha mindezeken felbuzdulva elolvassátok, nyugodtan mondhatjátok irodalom tanárotoknak: Tanár úr kérem, én olvastam! És ki is alakult arról a saját véleményem! S talán azt is hozzáteszitek majd: "Igaza volt annak az égi bácsinak, aki onnan fentről, a másvilágról ajánlotta, mert valóban nagy élmény volt! Mondhatnám: mennyei volt!"
Akik meg kritizálják és fanyalognak rajta - azoknak fogalmuk sincs az oktatásról, az iskoláról, a gyerekekről és a tanári hivatásról, ezt csak higgyétek el! Mert azoknak a gondolkodása és tevékenysége pedofillért sem ér! Úgyhogy olvassátok el csak nyugodtan a "Tanár úr kérem!" című könyvemet. S ha nagyobbak lesztek - a többi alkotásomat is. Sziasztok!
BARÁTI ÜDVÖZLETTEL :
KARINTHY FRIGYES
*****
LJ:
Leonardo da Vinci: Aforizmák (Kossuth Kk. 2014. ford. Krivácsi Anikó)
Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem (Móra Ferenc Ifj. Kk. ZRT. 2023. Bp.)
Esterházy Péter: A kitömött hattyú (Magvető Kk. Bp. 1988.)
