Életünk filozófiája - filozófiánk életképessége...
férfi
és a nő egymás közti viszonyát, kapcsolatuk állapotát és minőségét
szemléletesen bemutató fenti kép bejárta a világot az interneten.
Valószínű, hogy a bölcseletre igen csak hajlamos kínaiak
találhatták ki (mint a felirat betűi mutatják) és alkothatták meg ezt a
három alakos festményt. Ami igencsak sokat mondó és sokféle módon
elemezhető, magyarázható. Ők mondták azt is - ami olvasható a Szép
asszonyok egy gazdag házban című régi kínai regényben - hogy "a túláradó boldogságot rendszerint nagy szenvedés szokta követni."
S ez a megállapítás többféle módon magyarázható - akár a kép. Magam például úgy értelmezem, hogy ez "visszafelé" is igaz. Amikor túl vagyunk valamilyen szenvedésen, valamiféle rossz, kellemetlen, nyomasztó eseményen akkor reménykedhetünk abban, és joggal várhatjuk, hogy hamarosan elérkezik életünkben valami jó, meglepő, kellemesebb esemény, élmény. Valami olyan, ami mindenképpen "feldob majd" bennünket. S ezt meg is érdemeljük!
Ám ezt nem várhatjuk ölbe tett kézzel. Dolgoznunk kell érte, hinni és reménykedni kell benne! A magunk erejében és Isten hatalmában, segítségében egyaránt bíznunk és hinnünk kell! Én úgy fogom fel, úgy gondolom, hogyha a szenvedések, nyomasztó megpróbáltatások után nem következnének ismét, és rendszeresen újabb boldog pillanatok, akkor az újonnan jött szomorú, drámai, esetenként tragikus eseményeknek nem lenne azután, újból és újból mit követniük. (Ha egyszer már igaz, hogy a jót valami rossz követi mindig.)
Mert ha nem így lenne - miért, mitől lennének annyira szomorú hatással reánk ezek a váratlanul bekövetkező drámai fordulatok, sajnálatos események? Mitől csapnának bennünket annyira pofán, mitől találnának annyira szíven minket úgy istenigazában ezek a letaglózó, sokszor elviselhetetlenül keserű események, ha nem a felhőtlen vidámság, boldogság napjai után ütnének be? Mint mondani szokták: a nagy magasságból lehet a legnagyobbat esni, sőt zuhanni. S ebben a zuhanásban ki-ki jellemének, vérmérsékletének megfelelően szenved kisebb, vagy nagyobb sérüléseket.
Ellenben nagyon jól esik, amikor a nyomasztó mélységből sikerül végre felemelkednünk a felszabadultság jóleső és tiszta magasságába, a káoszból a rendezettségbe, a homályból a fénybe. Ezért az ellenkező aspektusból nézve is kérdezhetjük: mitől is éreznénk magunkat oly felhőtlenül boldognak, ha örömteli napjaink nem a nemrég átélt szomorú, drámai eseményeink, élményeink után köszöntenének be?
S vajon mitől éreznénk oly mérhetetlenül boldognak magunkat, ha nem attól a megkönnyebbüléstől, ami eltölt bennünket egy-egy szomorú időszak után, amelyben csakis a kilátástalanság emésztett, és csak bajok, kétségek gyötörtek szüntelenül bennünket? Mindent az elmozdulás nyomán, fejlődés vagy visszafejlődés során, s annak hatásai alatt élünk át. S ennek a folyamatnak a reánk mért lelki-szellemi hatása, minősége attól függ, hogy honnan merrefelé haladunk, s hová érünk el.
A relatív összehasonlításban, a jó és a rossz benyomások, hatások váltakozó átélésében mindent másképpen értékelünk, mintha csakis folyamatosan jó vagy mindig egyformán és folytonosan rossz dolgok érnének bennünket. És hogy milyen időközönként, hogyan és mikor történnek meg ezek a váltakozások, hogyan s mi módon váltják, követik egymást ezek a periódusok - azt előre senki nem tudhatja, legfeljebb utólag. Ez ugyanis egyénenként mindenki életében másképpen zajlik, s annyi mindentől függ, hogy felsorolni is lehetetlen. Egyénenként eltérő lehet az egyes periódusok időtartama is, és különböző lehet az egyes periódusok között eltelt idő is.
És ebben a folyamatban az egyén tudása, képességei, jelleme, karaktere, hite, életfelfogása és kapcsolatai csak néhány (bár a legfontosabbak) a sok-sok tényező közül, ami mindezt befolyásolhatja. A lényeg: a tapasztalat azt mutatja, hogy az olyanfajta egyformaság, egyöntetűség - amikor csupán csak a jó, vagy csak a rossz események egymás utáni sorozata zajlik le és van jelen életünkben éveken keresztül - az bizony nagyon ritkán fordul elő. Még a fehér hollónál is ritkábban, mondhatnánk: nincs is.
Az emberi élet és sors bizonyos fokig kiszámíthatatlan és kiszámítható is. Hol az egyik érvényesül jobban, hol pedig a másik. Hol az egyikből van több, hol pedig a másikból. Hol a kiszámítható, törvényszerű események érnek bennünket gyakrabban, hol pedig inkább azok, amelyek előre kiszámíthatatlanok. A véletlenek azok más kategóriába tartoznak: egyesek szerint vannak, léteznek, mások szerint nincsenek. Ha kíváncsi valaki a véleményemre: szerintem előfordulhatnak. (Ám ennek kifejtése megint egy újabb tanulmányt igényelne.)
Az sem mindegy persze, hogy mi hogy segítünk rá - ki így, ki úgy - hol ennek, hol annak az eseménynek a bekövetkezésére. A tapasztalatok szerint a kettő: a kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság legtöbbször váltakozik egymással. És ez még akkor is így lenne, ha egyedül élnénk egy lakatlan szigeten. Nem pedig így - emberek, intézmények, jogszabályok, törvények tömegében, elvek, cselekedetek, nézetek, kapcsolatok, rendszerek, technikák, nemek, fajok, vallások, kultúrák sokaságában. Különböző erkölcsi felfogások szembenállásában, viaskodásában, ellentétében és azonosságában.
A relatív összehasonlításban, a jó és a rossz benyomások, hatások váltakozó átélésében mindent másképpen értékelünk, mintha csakis folyamatosan jó vagy mindig egyformán és folytonosan rossz dolgok érnének bennünket. És hogy milyen időközönként, hogyan és mikor történnek meg ezek a váltakozások, hogyan s mi módon váltják, követik egymást ezek a periódusok - azt előre senki nem tudhatja, legfeljebb utólag. Ez ugyanis egyénenként mindenki életében másképpen zajlik, s annyi mindentől függ, hogy felsorolni is lehetetlen. Egyénenként eltérő lehet az egyes periódusok időtartama is, és különböző lehet az egyes periódusok között eltelt idő is.
És ebben a folyamatban az egyén tudása, képességei, jelleme, karaktere, hite, életfelfogása és kapcsolatai csak néhány (bár a legfontosabbak) a sok-sok tényező közül, ami mindezt befolyásolhatja. A lényeg: a tapasztalat azt mutatja, hogy az olyanfajta egyformaság, egyöntetűség - amikor csupán csak a jó, vagy csak a rossz események egymás utáni sorozata zajlik le és van jelen életünkben éveken keresztül - az bizony nagyon ritkán fordul elő. Még a fehér hollónál is ritkábban, mondhatnánk: nincs is.
Az emberi élet és sors bizonyos fokig kiszámíthatatlan és kiszámítható is. Hol az egyik érvényesül jobban, hol pedig a másik. Hol az egyikből van több, hol pedig a másikból. Hol a kiszámítható, törvényszerű események érnek bennünket gyakrabban, hol pedig inkább azok, amelyek előre kiszámíthatatlanok. A véletlenek azok más kategóriába tartoznak: egyesek szerint vannak, léteznek, mások szerint nincsenek. Ha kíváncsi valaki a véleményemre: szerintem előfordulhatnak. (Ám ennek kifejtése megint egy újabb tanulmányt igényelne.)
Az sem mindegy persze, hogy mi hogy segítünk rá - ki így, ki úgy - hol ennek, hol annak az eseménynek a bekövetkezésére. A tapasztalatok szerint a kettő: a kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság legtöbbször váltakozik egymással. És ez még akkor is így lenne, ha egyedül élnénk egy lakatlan szigeten. Nem pedig így - emberek, intézmények, jogszabályok, törvények tömegében, elvek, cselekedetek, nézetek, kapcsolatok, rendszerek, technikák, nemek, fajok, vallások, kultúrák sokaságában. Különböző erkölcsi felfogások szembenállásában, viaskodásában, ellentétében és azonosságában.
És azt is be kell látnunk - mert ha nem, akkor tapasztalataink rá fognak vezetni bennünket - hogy "a létezés paradoxonokban, azaz egymásnak ellentmondó igazságokban nyilvánul meg. Ami azt is jelenti, hogy egymással ellentétes állítások egyszerre lehetnek igazak az igazság és a létezés szempontjából." - írta Vekerdi Tamás (1939-2019) S ha ezzel nem értenék egyet - akkor le sem írtam volna ide. Mert ha valami - akkor ez mindenképpen megérdemli, hogy itt, a Szimfonia Blog hasábjain szerepeljen...
S az ellentéteknek és azonosságoknak ez az állandó jelenléte, sokszor viaskodása legalább annyi jót, előnyt, hasznosat, örömet, kényelmet, pozitívumot jelenthet számunkra, mint amennyi rosszat, hátrányt, haszontalant, bosszúságot, szomorúságot, kényelmetlenséget és negatív dolgot is hoz és eredményez nekünk. S amelyben az ember maga - Isten végtelen segítségével és kegyelmével - sokat megtehet és megoldhat saját életében és kapcsolataiban. S eme tevékenysége során hol elbukhat, hol győzhet, sok mindenen úrrá lehet megszerzett tehetségének és tudásának birtokában.
Azt azonban az embernek meg kell értenie: mindent nem tud megtenni, megoldani és létrehozni ezen a Földön. Nem is lenne jó, ha megtehetne mindent, mert ezzel magának az Univerzumnak a rendjét zavarná meg, borítaná fel. Az ember a nagy egésznek a megértésére, átfogására és működtetésére soha nem volt és nem is lesz képes. S hogy miért? Mert nem ez a hivatása, nem erre rendeltetett, s bárhogy is próbálja esetleg - személyében és tevékenységében nem azonosulhat magával a Teremtővel. Azzal, aki egyedül és önmagában rendelkezik mindazzal a képességgel, egyedül alkalmas arra a hivatásra, amire az ember nem.
S az ellentéteknek és azonosságoknak ez az állandó jelenléte, sokszor viaskodása legalább annyi jót, előnyt, hasznosat, örömet, kényelmet, pozitívumot jelenthet számunkra, mint amennyi rosszat, hátrányt, haszontalant, bosszúságot, szomorúságot, kényelmetlenséget és negatív dolgot is hoz és eredményez nekünk. S amelyben az ember maga - Isten végtelen segítségével és kegyelmével - sokat megtehet és megoldhat saját életében és kapcsolataiban. S eme tevékenysége során hol elbukhat, hol győzhet, sok mindenen úrrá lehet megszerzett tehetségének és tudásának birtokában.
Azt azonban az embernek meg kell értenie: mindent nem tud megtenni, megoldani és létrehozni ezen a Földön. Nem is lenne jó, ha megtehetne mindent, mert ezzel magának az Univerzumnak a rendjét zavarná meg, borítaná fel. Az ember a nagy egésznek a megértésére, átfogására és működtetésére soha nem volt és nem is lesz képes. S hogy miért? Mert nem ez a hivatása, nem erre rendeltetett, s bárhogy is próbálja esetleg - személyében és tevékenységében nem azonosulhat magával a Teremtővel. Azzal, aki egyedül és önmagában rendelkezik mindazzal a képességgel, egyedül alkalmas arra a hivatásra, amire az ember nem.
S nem is szükséges, hogy az ember ugyanazt tudja, és ugyanúgy cselekedjen, mint az Isten. Soha nem is tudná ugyanazt cselekedni, megtenni, mint Teremtője, mert nincs meg benne ugyanaz a potencia, erő, tehetség és hatalom. Benne és nála nincsenek meg ugyanazok az eszközök és képességek, amikkel Ő rendelkezik. Ám az a tér és idő, mely az ember rendelkezésére áll feladatainak megvalósításához, céljai eléréséhez - a saját maga képességeivel is végtelen lehetőséget nyújt számára itt, e Földön. Végtelen lehetőséget arra, hogy saját és embertársai boldogulását megvalósítsa. ("Végetlen a tér, mely munkára hív." - írja Madách.)
Ezért nem törhet arra, s jobban teszi, ha meg sem próbálja, hogy az Úr szerepét bármikor is megkísérelje átvenni és gyakorolni. Mint ahogyan azt sem teheti meg, azt sem erőltetheti, hogy átruházza saját szerepét és feladatát Őrá. Ahogyan maga az Isten sem szándékozik saját tevékenységét átplántálni az emberre. Az Univerzum rendjének és biztonságának fenntartása érdekében mindegyikük azt teszi a leghelyesebben, ha megelégszik saját szerepével és feladatával, mert ez már önmagában is határtalan lehetőségeket kínál "mindkettőjük" számára.
Ellenkező esetben a normális rend felbomlik: sok-sok bajt, gondot, problémát okoz, sok keserűséget és szenvedést eredményez, melyek között lehetnek olyanok is, melyek visszafordíthatatlanná válnak. Leghelyesebb lenne, ha az ember szélsőséges kísérletei helyett (hogy egy extrém példát említsek: a klónozást) amiket néha kiagyal, s amelyekkel az isteni tevékenység átvételével vagy eljátszásával próbálkozik - energiáit inkább a véle való együttműködésre fordítaná.
Leghelyesebben tenné, ha azt az energiát, pénzt és erőfeszítést, melyet önmaga képességeinek túlértékelésére, a kétféle szerep összezavarására szán - azt az igazság felismerésére, s annak gyakorlati alkalmazására fordítaná. Leghelyesebb és legokosabb lenne, ha a túltermelés, a luxus életvitel térhódítása, erőltetése helyett az arányos gazdasági fejlődést, az emberi életminőség, a szociális, kulturális jólét arányos (nem azonos!) megteremtését célozná meg az egész világon minden ember számára. Szolgálva mindezzel éppen saját maga, az emberiség boldogulásának érdekeit és jövőjét.
Mind az embernek, mind pedig az Istennek a kezdet kezdetétől megvan a megfelelő szerepe, jelentősége, feladata, energiája, élettere, működési területe és hatalma, de egyiket sem szabad túlértékelni, sem alulértékelni,. Egyikük szerepét sem szabad félre értelmezni, egyiket sem szabad a másikkal helyettesíteni. "Az Úristennek is van terve, és időnként emlékeztet bennünket arra, hogy nem vagyunk mindennek az ura." - mondta Jelenits István piarista szerzetes.
Mint ahogyan az ebben az évben kitört koronavírus-járványt is felfoghatjuk (felfoghatnánk) egyfajta közvetett (indirekt) isteni figyelmeztetésnek - amely pontosan nékünk és hozzánk szól. Íme, hová vezetnek azok a túlzások, amiket eddig elkövettünk. Amiktől már a Teremtés idején is óva intett bennünket az Úr, s azóta is küldözgeti nékünk figyelmeztető jeleit, üzeneteit: Ember! Ne feszítsed túl a húrt! Ne tágítsad a végtelenség felé és rossz irányba szabadságod határait, mert ezzel éppenhogy a szabadságodat veszélyezteted! Nem a szabadság terét kellene minduntalan tágítanod, hanem az adott téren belül kellene saját emberi tevékenységed minőségén javítani! A korlátok erőszakos széttörésével ugyanis éppenhogy a saját tevékenységedet fogod korlátozni, és egyben devalválni.
(Talán folytatom ezt a témát és bővebben kifejtem egy következő kis tanulmánylomban, hiszen ez is megérne egy misét...)
A leggyakoribb, mondhatnám: általános érvényű a szüntelen váltakozás, hullámzás, életünk eseményeinek színes, változatos pergése, esetenként kavalkádja. Ami hol tragikus, hol komikus következményekkel jár a számunkra. És rajtunk, embereken múlik: hogyan reagálunk, hogyan tanulunk ezekből, s miféle következtetéseket vonunk le belőlük. "Nem az számít, hogy mi történt, hanem az, hogy mihez kezdünk vele." - írja a 90 éves Edith Eva Eger holokauszt-túlélő remek könyvében, A döntés-ben.
Hol a jó, hol pedig a rossz események bekövetkezése, váltakozása jellemzi az emberi életet. És ezek létrejöttében is ott van és cáfolhatatlanul megnyilvánul Isten hatalma, terve, végtelen kegyelme, mindenhatósága és igazságérzete. Mindezekben ott van Istennek az a szándéka, hogy az ember megtapasztalja mindezeket, és tanuljon belőlük. Az embernek kell meghoznia életében a saját döntéseit, s aszerint kell önállóan, saját belátása szerint cselekednie. Isten pedig a Teremtés folyamatában létrehozta mindazt a rendszert; s ma is biztosítja, fenntartja számunkra azt a hátteret, azokat a lehetőségeket, amiben és amelyek közepette nékünk módunk nyílik minderre.
S hogy az embernek sorsa, élete, életének eseményei váltakozóak, hullámzóak - a sikerek, sikertelenségek, a jó és rossz dolgok folytonosan váltakoznak - annak egyik oka, hogy mindezeket az ember hajtja végre a maga képességeivel. Ő éli át a maga testével, szellemével, lelkületével, meglévő kapcsolatainak segítségével, vagy annak gátjaival. Amelyben sokszor nem egységben lép fel és cselekszik a test-szellem-lélek, hanem szándékaik ütköznek egymással.
Másik oka pedig, hogy számolnia kell számtalan rajta kívül álló tényezővel, erővel. Olyanokkal, amit ő maga képtelen megakadályozni, befolyásolni, vagy a maga hasznára fordítani. Ám ez a váltakozás - érdekes módon - haszonnal és kárral is járhat, előnyt és hátrányt egyaránt hozhat a számunkra. "S emellett a legnagyobb igazság: nincs változatlan, örök igazság, mert az mindig folyamatosan változik, növekszik, fejlődik. Amikor azt hiszed, hogy befejeződött a fejlődés folyamata, pont akkor kezdődik csak igazán." - írja Donald Walsch.
Ezért nem törhet arra, s jobban teszi, ha meg sem próbálja, hogy az Úr szerepét bármikor is megkísérelje átvenni és gyakorolni. Mint ahogyan azt sem teheti meg, azt sem erőltetheti, hogy átruházza saját szerepét és feladatát Őrá. Ahogyan maga az Isten sem szándékozik saját tevékenységét átplántálni az emberre. Az Univerzum rendjének és biztonságának fenntartása érdekében mindegyikük azt teszi a leghelyesebben, ha megelégszik saját szerepével és feladatával, mert ez már önmagában is határtalan lehetőségeket kínál "mindkettőjük" számára.
Ellenkező esetben a normális rend felbomlik: sok-sok bajt, gondot, problémát okoz, sok keserűséget és szenvedést eredményez, melyek között lehetnek olyanok is, melyek visszafordíthatatlanná válnak. Leghelyesebb lenne, ha az ember szélsőséges kísérletei helyett (hogy egy extrém példát említsek: a klónozást) amiket néha kiagyal, s amelyekkel az isteni tevékenység átvételével vagy eljátszásával próbálkozik - energiáit inkább a véle való együttműködésre fordítaná.
Leghelyesebben tenné, ha azt az energiát, pénzt és erőfeszítést, melyet önmaga képességeinek túlértékelésére, a kétféle szerep összezavarására szán - azt az igazság felismerésére, s annak gyakorlati alkalmazására fordítaná. Leghelyesebb és legokosabb lenne, ha a túltermelés, a luxus életvitel térhódítása, erőltetése helyett az arányos gazdasági fejlődést, az emberi életminőség, a szociális, kulturális jólét arányos (nem azonos!) megteremtését célozná meg az egész világon minden ember számára. Szolgálva mindezzel éppen saját maga, az emberiség boldogulásának érdekeit és jövőjét.
Mind az embernek, mind pedig az Istennek a kezdet kezdetétől megvan a megfelelő szerepe, jelentősége, feladata, energiája, élettere, működési területe és hatalma, de egyiket sem szabad túlértékelni, sem alulértékelni,. Egyikük szerepét sem szabad félre értelmezni, egyiket sem szabad a másikkal helyettesíteni. "Az Úristennek is van terve, és időnként emlékeztet bennünket arra, hogy nem vagyunk mindennek az ura." - mondta Jelenits István piarista szerzetes.
Mint ahogyan az ebben az évben kitört koronavírus-járványt is felfoghatjuk (felfoghatnánk) egyfajta közvetett (indirekt) isteni figyelmeztetésnek - amely pontosan nékünk és hozzánk szól. Íme, hová vezetnek azok a túlzások, amiket eddig elkövettünk. Amiktől már a Teremtés idején is óva intett bennünket az Úr, s azóta is küldözgeti nékünk figyelmeztető jeleit, üzeneteit: Ember! Ne feszítsed túl a húrt! Ne tágítsad a végtelenség felé és rossz irányba szabadságod határait, mert ezzel éppenhogy a szabadságodat veszélyezteted! Nem a szabadság terét kellene minduntalan tágítanod, hanem az adott téren belül kellene saját emberi tevékenységed minőségén javítani! A korlátok erőszakos széttörésével ugyanis éppenhogy a saját tevékenységedet fogod korlátozni, és egyben devalválni.
(Talán folytatom ezt a témát és bővebben kifejtem egy következő kis tanulmánylomban, hiszen ez is megérne egy misét...)
A leggyakoribb, mondhatnám: általános érvényű a szüntelen váltakozás, hullámzás, életünk eseményeinek színes, változatos pergése, esetenként kavalkádja. Ami hol tragikus, hol komikus következményekkel jár a számunkra. És rajtunk, embereken múlik: hogyan reagálunk, hogyan tanulunk ezekből, s miféle következtetéseket vonunk le belőlük. "Nem az számít, hogy mi történt, hanem az, hogy mihez kezdünk vele." - írja a 90 éves Edith Eva Eger holokauszt-túlélő remek könyvében, A döntés-ben.
Hol a jó, hol pedig a rossz események bekövetkezése, váltakozása jellemzi az emberi életet. És ezek létrejöttében is ott van és cáfolhatatlanul megnyilvánul Isten hatalma, terve, végtelen kegyelme, mindenhatósága és igazságérzete. Mindezekben ott van Istennek az a szándéka, hogy az ember megtapasztalja mindezeket, és tanuljon belőlük. Az embernek kell meghoznia életében a saját döntéseit, s aszerint kell önállóan, saját belátása szerint cselekednie. Isten pedig a Teremtés folyamatában létrehozta mindazt a rendszert; s ma is biztosítja, fenntartja számunkra azt a hátteret, azokat a lehetőségeket, amiben és amelyek közepette nékünk módunk nyílik minderre.
S hogy az embernek sorsa, élete, életének eseményei váltakozóak, hullámzóak - a sikerek, sikertelenségek, a jó és rossz dolgok folytonosan váltakoznak - annak egyik oka, hogy mindezeket az ember hajtja végre a maga képességeivel. Ő éli át a maga testével, szellemével, lelkületével, meglévő kapcsolatainak segítségével, vagy annak gátjaival. Amelyben sokszor nem egységben lép fel és cselekszik a test-szellem-lélek, hanem szándékaik ütköznek egymással.
Másik oka pedig, hogy számolnia kell számtalan rajta kívül álló tényezővel, erővel. Olyanokkal, amit ő maga képtelen megakadályozni, befolyásolni, vagy a maga hasznára fordítani. Ám ez a váltakozás - érdekes módon - haszonnal és kárral is járhat, előnyt és hátrányt egyaránt hozhat a számunkra. "S emellett a legnagyobb igazság: nincs változatlan, örök igazság, mert az mindig folyamatosan változik, növekszik, fejlődik. Amikor azt hiszed, hogy befejeződött a fejlődés folyamata, pont akkor kezdődik csak igazán." - írja Donald Walsch.
Ellentétek vonzásában és taszításában
Ha nem éreznénk a kegyetlen hideget, a meleget sem tudnánk igazán értékelni. Ha nem volnánk időnként betegek - a testi-lelki egészségünk meglétét sem kezelnénk a maga fontosságában, nem fognánk azt fel, s nem tudnánk azt igazán értékelni a maga jelentőségében. Ha nem volnának ostoba, buta emberek - az okosnak, a bölcsnek sem lenne akkora keletje. Ha nem lenne hamis, silány művészet - az igazit sem tudnánk felismerni és értékelni. Ha nem lenne gonoszság - az emberi jóságot sem tudnánk olyannyira becsülni, s ha nem lenne bűn - az ártatlanságot sem tartanánk olyan nagyra, s kevésbé tudnánk azt értékelni.
A gonosszal, a rosszal szemben tanúsított utálatunk ugyanis mindig és újratermelődve a jóval szembeni szimpátiánkat erősíti. (És persze maga a gonoszság, a bűn is mindig jelen van és újratermelődik, s több ezer év tapasztalata azt mutatja: ugyanúgy hordozza az ember, s benne él mindenkor, mint ahogyan együtt él vele maga a jóság, a szeretet és az ártatlanság is.) Minél gyűlöletesebben távolodunk el a gonoszságtól - annál nagyobb erővel fordulunk a jóság felé; minél erőteljesebben gyűlöljük a rabságot - annál szenvedélyesebben tudjuk szeretni a szabadságot. Amiben példaképünk lehet mondjuk Petőfi, akinél jobban, szívósabban senki sem tudott gyűlölni is, és szeretni is egyszerre, egyszemélyben és ugyanolyan hőfokkal.
Ha nem lenne távol egy-egy hosszabb időre a férfi a nőtől, illetve a nő a férfitól - akkor egyik sem élné át igazán azt a szorongató hiányérzetet, ami után oly édes és boldog az újabb találkozás. És ha nő és férfi nem kívánná oly erősen az eltávolodást is egymástól egy-egy kiadós veszekedés, marakodás után - akkor az újabb viszontlátás nem jelentene olyan örömet, mint amit jelent számtalanszor az életben.
Ha nem lennének nők - a férfi élete sem érne semmit, s ha nem volnának férfiak - a nő élete sem érne egy fabatkát sem. A dualizmus, a kettősség, az ellentétek vonzása és egyben taszítása az emberi életben, s legfőképpen a két nem viszonyában érvényesül a legjobban, a legtisztábban, a legvilágosabban a világon. Az ember sorsa, élete hullámzó (sokszor nagyon is hullámzó) egyszer fenn máskor lenn. S nem is lenne jó, ha minden előre kiszámítható és logikus lenne, mert akkor miből tanulna az ember...
A gonosszal, a rosszal szemben tanúsított utálatunk ugyanis mindig és újratermelődve a jóval szembeni szimpátiánkat erősíti. (És persze maga a gonoszság, a bűn is mindig jelen van és újratermelődik, s több ezer év tapasztalata azt mutatja: ugyanúgy hordozza az ember, s benne él mindenkor, mint ahogyan együtt él vele maga a jóság, a szeretet és az ártatlanság is.) Minél gyűlöletesebben távolodunk el a gonoszságtól - annál nagyobb erővel fordulunk a jóság felé; minél erőteljesebben gyűlöljük a rabságot - annál szenvedélyesebben tudjuk szeretni a szabadságot. Amiben példaképünk lehet mondjuk Petőfi, akinél jobban, szívósabban senki sem tudott gyűlölni is, és szeretni is egyszerre, egyszemélyben és ugyanolyan hőfokkal.
Ha nem lenne távol egy-egy hosszabb időre a férfi a nőtől, illetve a nő a férfitól - akkor egyik sem élné át igazán azt a szorongató hiányérzetet, ami után oly édes és boldog az újabb találkozás. És ha nő és férfi nem kívánná oly erősen az eltávolodást is egymástól egy-egy kiadós veszekedés, marakodás után - akkor az újabb viszontlátás nem jelentene olyan örömet, mint amit jelent számtalanszor az életben.
Ha nem lennének nők - a férfi élete sem érne semmit, s ha nem volnának férfiak - a nő élete sem érne egy fabatkát sem. A dualizmus, a kettősség, az ellentétek vonzása és egyben taszítása az emberi életben, s legfőképpen a két nem viszonyában érvényesül a legjobban, a legtisztábban, a legvilágosabban a világon. Az ember sorsa, élete hullámzó (sokszor nagyon is hullámzó) egyszer fenn máskor lenn. S nem is lenne jó, ha minden előre kiszámítható és logikus lenne, mert akkor miből tanulna az ember...
Teljesen nyilvánvaló, hogy a képen látható és igencsak kifejező, szimbolikus, drámai jelenetet másképpen magyarázhatja egy kapcsolatában boldogtalan középkorú hölgy - aki kiegyensúlyozatlan házasságban él, s ráadásul betegségek is gyötrik három gyermeke napi ellátásának gondjaival a vállán - mint az, aki hasonló korú, gyermektelen, s házassága felhőtlen, boldog, egészséges és kiegyensúlyozott. És ugyancsak másképp viszonyul a képhez az, aki sokgyermekes család édesanyjaként nagyon boldogan, kiegyensúlyozottan, egészségesen él, és mindenben számíthat férje segítségére. És megint másképpen vélekedik az, aki mindezt egyáltalán nem mondhatja el magáról és férjéről.
És itt csak megjegyzem: a boldogság, a kiegyensúlyozottság és az elégedettség három különböző fogalom! És mind a három alapvető feltétele a testi-lelki egészségnek, mindegyik ugyancsak befolyásolja azt, annak meglétét és megőrzését. Leginkább a boldogság fogalma az, amivel csínján kell bánnunk, amit nem szabad félreértelmeznünk!
A "Szenvedélyek viharában" című filmben hangzik el egy régi bölcsesség, miszerint: "Veszélyes a boldogság, mert ahogy múlik az idő túlságosan hamar érezzük magunkat biztonságban." Másképpen vélekedik e képről az a családanya vagy családapa, akinek otthoni életvitelében, háztartásában tökéletes munkamegosztás uralkodik, s másképpen az, akinek kapcsolatából mindez teljesen hiányzik. S ugyancsak másképpen értelmezi ezt egy régóta önmegvalósítását mellőzni kénytelen, s emiatt szorongó férj vagy feleség, mint akinél mindez biztosított a házastársi köteléken belül is.
S másképpen értelmezi ezt a fenti képet az agglegény, a hajadon, a szingli, a társra vágyó fiatal nő, vagy férfi akik nem mernek, vagy nem akarnak "belemenni" tartós kapcsolatba, nem óhajtanak megnősülni, illetve férjhez menni soha. S csupán megelégszenek a futó kapcsolatokkal, s a rövidebb-hosszabb ideig tartó együtt élések rendíthetetlen hívei. S megint más értelmezését adja a képnek egy kapcsolatban lévő teenager leány vagy fiú, egy elvált asszony, vagy férfi, egy nyugdíjas, nagy élettapasztalattal bíró nő vagy férfi ...és így tovább. Azaz: mindenki a saját maga különbejáratú magánéletére is gondolva, azt belekalkulálva, az általa megélt élmények, tapasztalatok alapján "meséli" el mindazt, amit ez a kép az első látásra mond az ő számára.
És itt csak megjegyzem: a boldogság, a kiegyensúlyozottság és az elégedettség három különböző fogalom! És mind a három alapvető feltétele a testi-lelki egészségnek, mindegyik ugyancsak befolyásolja azt, annak meglétét és megőrzését. Leginkább a boldogság fogalma az, amivel csínján kell bánnunk, amit nem szabad félreértelmeznünk!
A "Szenvedélyek viharában" című filmben hangzik el egy régi bölcsesség, miszerint: "Veszélyes a boldogság, mert ahogy múlik az idő túlságosan hamar érezzük magunkat biztonságban." Másképpen vélekedik e képről az a családanya vagy családapa, akinek otthoni életvitelében, háztartásában tökéletes munkamegosztás uralkodik, s másképpen az, akinek kapcsolatából mindez teljesen hiányzik. S ugyancsak másképpen értelmezi ezt egy régóta önmegvalósítását mellőzni kénytelen, s emiatt szorongó férj vagy feleség, mint akinél mindez biztosított a házastársi köteléken belül is.
S másképpen értelmezi ezt a fenti képet az agglegény, a hajadon, a szingli, a társra vágyó fiatal nő, vagy férfi akik nem mernek, vagy nem akarnak "belemenni" tartós kapcsolatba, nem óhajtanak megnősülni, illetve férjhez menni soha. S csupán megelégszenek a futó kapcsolatokkal, s a rövidebb-hosszabb ideig tartó együtt élések rendíthetetlen hívei. S megint más értelmezését adja a képnek egy kapcsolatban lévő teenager leány vagy fiú, egy elvált asszony, vagy férfi, egy nyugdíjas, nagy élettapasztalattal bíró nő vagy férfi ...és így tovább. Azaz: mindenki a saját maga különbejáratú magánéletére is gondolva, azt belekalkulálva, az általa megélt élmények, tapasztalatok alapján "meséli" el mindazt, amit ez a kép az első látásra mond az ő számára.
Ezt a mozgalmas jelenetet, ami akár egy akciófilm egyik snittjének is felfogható, talán abban is eljátszható lenne. S egyéni, sajátos magyarázatában, e jelenet elemzésében bizonyára benne foglaltatik az is, hogy milyennek ítéli meg saját kapcsolatának, házasságának, társához való viszonyának minőségét, tartalmát, annak rendezettségét vagy rendezetlenségét. S képértelmezésében nyíltan avagy kevésbé burkoltan - netán nehezen kihámozhatóan - szerepel az is: milyennek képzeli el ő maga a mai, 21. századi ideális férfi-nő kapcsolatot.
Talán lesz, aki a kép elemzése során elárulja még azt is: őnáluk, az ő kapcsolatukban min kellene módosítani? Miféle gondok jelentkeznek, s gyötrik őket az együttélésükben; miben kellene előbbre lépni a tekintetben, hogy kettejük viszonya javuljon, minőségileg magasabb szintre emelkedjen. Mindezek a fenti kritériumok, szempontok természetesen a magam képértelmezésénél is szerepet játszanak, ha a képre nézek.
S hogy miért? Mert mindenki a saját véleménye kialakításához felhasználja addigi élettapasztalatát, életében addig szerzett élményeit. S mindezek tartalmazhatnak általános és nagyon is speciális, egyéni, személyes elemeket is. És mindezek hozzájárulnak ahhoz az állásfoglaláshoz, amit e képről magunknak megformálunk, megfogalmazunk - akár többszöri rátekintés után. Hogy nekem mi is volt az első dolog - ha ez egyáltalán érdekel valakit - ami erre a képre tekintve eszembe jutott? Azt az alábbi bekezdésekben teszem közzé, persze nem elterelve a figyelmet saját álláspontomról.
"Férfi és a nő hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi a nőt, a nő a férfit."
- állapította meg szellemesen kettejük párharcáról, "kibékíthetetlen" ellentétéről Karinthy Frigyes, az egyik legnagyobb, és minden irodalmi műfajban zseniálisat alkotó magyar író. Akinek bőven volt tapasztalata és élményanyaga a házastársi viták, dilemmák, torzsalkodások, veszekedések, ellenségeskedések terén, hiszen kétszer is nősült életében.
És eme fenti véleményének hátterében mindaz ott lappang, ami minden korban - így ma is - jellemzi a férfi és a nő, a két egymást igenlő nem viszonyát: egymás közti torzsalkodásukat, azonos és különböző szándékaik érvényre juttatását, egymás szenvedélyes akarását és néha rühellését, de végső soron egymás iránti hiányérzetüket és feltétlen szeretetüket is. A matematikai képlet tehát őnála is a következőképpen áll: a két nem egyenlő igen. Mert mindegyik igent mond a másikra. Mindegyik a másikat akarja.
Talán lesz, aki a kép elemzése során elárulja még azt is: őnáluk, az ő kapcsolatukban min kellene módosítani? Miféle gondok jelentkeznek, s gyötrik őket az együttélésükben; miben kellene előbbre lépni a tekintetben, hogy kettejük viszonya javuljon, minőségileg magasabb szintre emelkedjen. Mindezek a fenti kritériumok, szempontok természetesen a magam képértelmezésénél is szerepet játszanak, ha a képre nézek.
S hogy miért? Mert mindenki a saját véleménye kialakításához felhasználja addigi élettapasztalatát, életében addig szerzett élményeit. S mindezek tartalmazhatnak általános és nagyon is speciális, egyéni, személyes elemeket is. És mindezek hozzájárulnak ahhoz az állásfoglaláshoz, amit e képről magunknak megformálunk, megfogalmazunk - akár többszöri rátekintés után. Hogy nekem mi is volt az első dolog - ha ez egyáltalán érdekel valakit - ami erre a képre tekintve eszembe jutott? Azt az alábbi bekezdésekben teszem közzé, persze nem elterelve a figyelmet saját álláspontomról.
"Férfi és a nő hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi a nőt, a nő a férfit."
- állapította meg szellemesen kettejük párharcáról, "kibékíthetetlen" ellentétéről Karinthy Frigyes, az egyik legnagyobb, és minden irodalmi műfajban zseniálisat alkotó magyar író. Akinek bőven volt tapasztalata és élményanyaga a házastársi viták, dilemmák, torzsalkodások, veszekedések, ellenségeskedések terén, hiszen kétszer is nősült életében.
És eme fenti véleményének hátterében mindaz ott lappang, ami minden korban - így ma is - jellemzi a férfi és a nő, a két egymást igenlő nem viszonyát: egymás közti torzsalkodásukat, azonos és különböző szándékaik érvényre juttatását, egymás szenvedélyes akarását és néha rühellését, de végső soron egymás iránti hiányérzetüket és feltétlen szeretetüket is. A matematikai képlet tehát őnála is a következőképpen áll: a két nem egyenlő igen. Mert mindegyik igent mond a másikra. Mindegyik a másikat akarja.
Bőven volt ideje is az effajta tapasztalatok, megfigyelések és élmények gyűjtésére, megélésére, szisztematikus rendezésére és kezelésére. És jutott elég tehetsége, energiája, potenciája - az elfogyasztott nők mellett - véleményének megfogalmazására. Számos nővel volt ugyanis kapcsolata - úgy házasságon belül, mint kívül. Beható tapasztalatokat szerezhetett a két nem közti különbségekről - mind természetüket illetően, mind jellemi, lélektani, szellemi és egyéb tekintetben. Ám igazán csak két asszonyt szeretett. Mindkét felesége korábban házas asszony volt. Karinthynek olyan férjektől sikerült elszeretnie, akik valamilyen okból már nem tudták biztosítani feleségeik elvárásait. S bizonyára maga a kapcsolat is gyengülőben, az egymás iránti szeretet is kihűlőben volt már ott, hiszen az író ellenkező esetben nem járt volna sikerrel abban, hogy a kiszemelt asszonyt abból, addigi környezetéből kiemelje. A már menekülni próbálót ugyanis jóval könnyebb segíteni a menekülésben, mint kiszakítani valakit egy olyan kapcsolatból, amelyben ő abszolút biztonságban és harmóniában él a párjával.
A sajnálatosan korán, 33 évesen, spanyolnáthában elhunyt első feleségével (Judik Etel színésznővel) négy évig élt együtt az író. A másodikkal (a pszichológus-orvos Böhm Arankával) pedig több, mint négyszer annyit: tizennyolc évet töltöttek el házastársakként. S ahogy általában szokták mondani: jóban, rosszban. Bár Karinthyék inkább rosszban, hiszen különösen második asszonyával meglehetősen viharos kapcsolatban éltek, s hol kimondva, hol kimondatlanul kölcsönösen csalták a másikat. És ki tudja meddig folytatódott volna még viszálykodásuk, ha az írót súlyos betegsége nem vitte volna el 51 éves korában.
Kettejük viszonyában - bennük és közöttük - gyakran megjelent, zavart keltett és saját hatalmára tört a kígyó (mint a fenti képen.) Bizony megjelent számtalanszor - annak ellenére, hogy csak egyikük, a feleség született a kígyó jegyében (1893.július) maga Karinthy pedig a disznó övében jött a világra (1887. június) Maga a kígyó - mint állat - a kínai asztrológiában sok egyéb pozitív tulajdonsága mellett: a gonosz megtestesítője. A félelem és undor keltője, a boszorkányok és a varázslók társa.
Az erotikus kisugárzással bíró Aranka vérmes, indulatos természettel, borotvaéles, gúnyos szellemmel rendelkezett, s poénjeivel nem sokban maradt el különc és szórakozott férje szarkasztikus humorától, játékos kedélyétől. Magánéletük, házaséletük azonban mindvégig drámai összeütközések, viszálykodások sorozata volt, mert házasságukra rányomta bélyegét az író előélete, majd kialakuló betegsége, "Karinthy életének panaszos alapszólama, tragikus megfeneklettsége." (Beck András)
S mindeközben azonban tulajdonképpen szerették és becsülték egymást, még ha be is csapták a másikat néha. Mikor Karinthynét megkérdezték: miért háborítják fel férje kicsapongásai, amikor ő maga is hűtlenkedik - azt válaszolta: "Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm." (Viszont amikor magát az írót megkérdezték barátai: mi fűzi mégis az őt megcsaló asszonyhoz, Karinthy így válaszolt: "A kíváncsiság. Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése.")
Tehát a második Karinhyné egyáltalán nem tűrte csapodár férje kicsapongásait. Olyannyira, hogy egyszer még öngyilkosságot is megkísérelt, hogy házastársa bűntudatát erősítse. Aki hanyatt-homlok rohant is a kórházba szeretett
asszonyához. A nagy író egyik fia, Ferenc Szellemidézés című színdarabja (képen) tökéletesen felidézi: milyen légkör uralkodott otthon, a négy fal között a Karinthy-családban. A mozgalmas, jövő-menő vendégektől, írótársaktól, kollégáktól, barátoktól nyüzsgő, lármás nagypolgári lakásban sokszor egymásnak adták a kilincset a barátok, ismerősök, vendégek. Akik gyakran körülnéztek: rá szabad-e gyújtani, annyira puskaporos volt a levegő a Karinthy-család otthonában...
A lakásban egy fedél alatt élt a házaspár a három gyerekkel: az Aranka előző házasságából magával hozott Tamás az író első házasságából született Gábor, valamint a közös csemete, a később íróvá érett Feri (Cini) no meg a cselédek. S ahol gyakori volt a házasfelek torzsalkodása, veszekedése, hangoskodása, a gyerekek verekedése. Innen származik a szállóigévé váló mondás:"Aranka, az én gyerekem és a maga gyereke veri a mi gyerekünket."
Mindent összevetve: az író sorsa nem volt fenékig tejfel. Meglehetősen sokat szenvedett, nyelt és tűrt második felesége oldalán, akárcsak az asszony - férje nem éppen angyali természetétől, kicsapongásaitól. Ez a majd húsz éves kapcsolat tehát messze nem volt ideálisnak nevezhető. S ez meglehetősen közismert is volt a fővárosban, sőt számos pletyka, szóbeszéd tárgya volt. Ami még viccekkel, anekdotákkal is gazdagította Karinthy portréját, imidzsét. Például a következővel, amit sajátos fantáziájával maga az író talált ki, és tett közkinccsé, s a saját maga mennybemeneteléről:
"Voltaképpen ki vagy te, hogy a mennyországba akarsz jutni? – kérdezi Szent Péter.
– Karinthy Frigyes vagyok.
– Hallja ezt az Úristen és erre felkiált:
– A Böhm Aranka férje? Gyere, édes fiam, ülj ide a jobbomra, mars innen, te jampec – mondja Jézus Krisztusnak."
S ha ez a sztori tán egy kicsit erős is - bizony, nem lehetett könnyű összeegyeztetni a házastársak magánéletének intimítását a háztartási-, életvezetési teendőkkel, a családfő írói-, és társasági életformájának valamint a feleség közéleti és hivatásból fakadó ambícióinak megvalósítását. Nem kis erőfeszítésbe telt nap mint nap intézni a hivatalos ügyeket, levelek százait rendezni, telefonhívásokat bonyolítani, fizetni a számlákat, harcolni a kiadókkal, valamint biztosítani az írói alkotómunkához szükséges csendet.
S emellett azt is lehetővé tenni, hogy az asszony is zavartalanul gyakorolhassa orvosi praxisát, továbbfejlessze tudását akár drága külföldi kurzusokon, folyamatosan tájékozódjon a szakirodalomban. Karinthy egyébként ekkor, a 20-as években már daganatos beteg volt (amit ténylegesen csak 1936 tavaszán diagnosztizáltak) hiszen ő maga írta le kiadatlan naplójában első felesége halála után 1918 októberében: "Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt."
Ezek szerint ezután majd húsz évig élt - úgy, hogy bár sejtette, de biztosat nem tudott a fejében egyre növekedő, fejlődő tumorról - mire váratlanul elkezdődtek és egyre súlyosbodtak tünetei, panaszai. Májusban Stockholmban Herbert Olivecrona, a svéd agysebész-specialista megoperálta. Aranka elkísérte hosszú útjára, s a kórházban orvosként, feleségként egyaránt férje mellett volt. S még hazatértük után is ápolójaként, ám az író a műtét után két évvel egy hirtelen agyvérzésben elhunyt éppen egy balatoni nyaralásuk alkalmával.
Hátrahagyva egyedülálló remekművét, amiben aprólékos részletességgel, szarkasztikus, morbid humorával leírta betegségének és agyműtétjének krónikáját. (Utazás a koponyám körül.) Szakmájában elismert, tehetséges felesége mindössze hat évvel élte túl a zseniális írót, s ugyancsak 51 évesen halt meg. Kikeresztelkedése ellenére mégis Auschwitzba deportálták, ahol hiába hivatkozott arra, hogy ő orvos.
Sőt az sem mentette meg, hogy Jozef Mengelének, a láger orvosának egyik bécsi kollégája felismerte. Amikor a hírhedt náci mészáros rá akarta bírni őt az orvosi együttműködésre, arra, hogy a foglyokon végrehajtott orvosi kísérletekben asszisztáljon mellette - Aranka heves vérmérsékletének köszönhetően felpofozta Mengelét. Mire azonnal lelőtték.
Tulajdonképpen: mi a kép magyarázata és üzenete?
A Karinthy-házaspár tragikus élettörténete után azonban térjünk vissza magához a képhez, ami a férfi-nő bármelyik korban létrejövő kapcsolatát, az egyes felek kommunikációját és empátiáját is tükrözi. Tehát meglehetősen általános érvényű és erőteljes képet tár elénk. Így közvetve ugyan, de azért több szempontból is utalhat a híres író és felesége, Bőhm Aranka házastársi viszonyára, annak természetére és minőségére is. A "se veled, se nélküled" jellegű kapcsolatukra, folytonos huzakodásukra, vitatkozásaikra, ellentéteikre, de egymás iránti szeretetéhségükre is, valamint az író gyógyíthatatlan betegségére és zsenialításának folytonos követelőzésére, fojtogató igényére is. ("A zseni kötelez" -írta Liszt Ferenc roppant tömörséggel.)
Karinthy is - akárcsak a többi zseni - egyfajta belső parancstól hajtva és fűtve ugyancsak eleget kívánt és akart tenni ennek az írói szolgálatnak. És eleget is tett, amit életműve ékesen bizonyít. S e fent felsorolt terhek sokasága, mindez így együtt ugyanúgy letaglózta, flusztrálta, feszítette, nyomta kíméletlenül az író személyiségét, magánéletét. Megállíthatatlanul buzdította, hajtotta újabb és újabb művek megírására, mint ahogy a földön fekvő férfit is nyomja a reá nehezedő tonnányi sziklatömb ezen a képen. A túlzottan sokat magára vállaló, mindenféle terhet cipelő, állandó megfelelési kényszernek élő férfiember jellemére, gerincére és férfiasságára hárul a legnagyobb súly, mint ahogy itt is láthatjuk.
Mint ahogyan a feleségre is különböző terhek hárulnak. Magába foglalva a háztartás folyamatos fenntartását, gyermeke ápolásának, nevelésének gondját (amiben ma is az oroszlánrészt az anyák vállalják) továbbá a nő saját személyiségének, egyéni képességeinek kibontakoztatására, megvalósítására irányuló célt, szándékot és törekvést, az ezzel járó tanulást és munkát is. Egy jó és ideális házasságban, párkapcsolatban úgy sikerül a nőnek mindezt megvalósítania, hogy ezzel nem akadályozza párja ugyanilyen irányú, hasonló szándékainak elérését. Hiszen társa is ugyanúgy önálló emberi egyéniség, akinek megvannak a megfelelő életcéljai, szándékai, s mint családapa, vagy felnőtt férfi saját hivatásában is sikereket, eredményeket szeretne elérni.
Egy családban pokoli nehéz feladat - de nem lehetetlen - az, hogy a két szabad, felnőtt ember (anya és apa) mindegyike megvalósíthassa önmagát, beteljesítse életcélját, sikeres legyen hivatásának gyakorlásában. És emellett - az ugyancsak ebben a szellemben nevelt - gyermekeik élete boldog, kiegyensúlyozott legyen mind gyermekkorukban, mind pedig akkor, amikor már kirepültek, ahogy mondani szokás.
Ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy mind a nőnek, mind a férfinak ne csak céljuk, feladattudatuk, hitük, erejük és kitartásuk legyen - hanem megfelelő önbizalommal, felelősséggel és kockázatvállalással is rendelkezzenek. Sőt erre késztessék, s mindezt életben tartsák a másikban is szüntelen! Mindezt életben tartsák és erősítsék a másikban, de anélkül, hogy bármelyikük is azt vegye a fejébe, hogy alapvetően átformálja, átalakítsa a párját. Mindegyikük tartsa meg saját egyéniségét, kialakult jellemét, belső erkölcsi-, és értékrendjét - de ne akarják alapvetően megváltoztatni - csak szeretni és becsülni - egymást!
Ha ez így anblok nem működik - akkor leghelyesebben teszik, ha véget vetnek kapcsolatuknak. De addig, amíg saját személyiségük, vagy gyermekeik lelkivilága nem sérül menthetetlenül. Mert ha jót akarnak: meg kell fogadni és érteni mindegyiküknek azt, hogy "helyes dolgot tenni legtöbbször nem ugyanazt jelenti, mint biztonságosan cselekedni." - ahogy Edit Éva Eger írja.
Hogy párkapcsolatuk békés, életképes és boldog legyen - ahhoz az is szükséges, hogy megfelelő önismerettel bírjanak és soha ne legyen önelfogadási problémájuk. És akkor "soha nem automatikusan reagálnak a gondjaikra, felmerülő problémáikra, hanem mindig tudatos választ adnak azokra. Átérezve érzéseiket, és gondolatainkat tervezik meg soron lévő feladataikat és jelölik ki elérendő céljaikat, a cselekvés megfelelő irányát." (ucsak Éva Eger.)
És visszatérve a közös teherviselésre: hogy melyiküknél mekkora az a teher, amit hordoznak, s ki hogyan tudja ezt elviselni, és vajon arányosan van-e elosztva (beleértve a gyerekeket is, ha családról van szó) érvényesül-e a családi életben, a házastársi kötelékben a munkamegosztás? - ez itt a legnagyobb kérdés.
Ezzel kapcsolatban idézném egy idős, öreg néni észrevételeit, tanácsait:
"Nem a hát fáj, hanem teher. Nem fejed fáj, hanem gondolat. Nem a gyomrod fáj, hanem amit a lelked nem tud megemészteni. Nem a májad fáj, hanem a harag. Nem a szíved fáj, hanem szeretet hiánya. Nem a torkod fáj, hanem az, amit nem fejezel ki, hanem haraggal mondasz el!"
Egy kapcsolatban tehát - mint fentebb említettem - a szereteten, a türelmen, megbecsülésen kívül - a munkamegosztás, a közös teherviselés a leglényegesebb! S hogy miért? Mert ez határozza meg kettejük viszonyát, egymás közti harmóniáját vagy diszharmóniáját, gyermekeikkel szemben tanúsított magatartásukat, viselkedési módjukat - az egész családi légkört. Sőt meghatározza még rokonaikkal, ismerőseikkel, barátaikkal való viszonyukat is. S ez határozza meg felhasználható energiájukat, energiatartalékaikat, lelki életüket - ebből következően - esetleges betegségeik kialakulását, szeretetük, türelmük erősödését vagy gyengülését, szexuális életük minőségét.
Ez utóbbi - két különböző nemről lévén szó - különösen fontos: mennyiben, hogyan, milyen intenzitással, milyen rendszeresen élnek egymás szexuális és egyéb kielégítésének természetes jogával (hogy ne mondjam: kötelességével.) A fontos, amin a hangsúly van: egymás kielégítése. A házasság, a párkapcsolat megfeneklésének, szétszakadásának, majd halálának legfőbb oka az szokott lenni - mint régen, mint pedig most - ha ez teljesen hiányzik a kapcsolatból. De az is baj, ha nagyon megritkul, vagy esetlegessé, kiszámíthatóvá válik, mert ezzel izgalmát, varázsát veszíti el.
Én a magam részéről (ha egyáltalán ez érdekel valakit) csak azt ajánlhatom: minden párkapcsolatban élő nő és férfi használják ki, amíg tudnak és akarnak élni szerelmi vágyaiknak, s ezt teljesíteni is képesek - mert az élet sokszor bizony kiszámíthatatlan. Beüthet pl. egy hirtelen elbocsájtás, munkanélküliség, természeti csapás, akármi, vagy egy váratlan betegség, járvány - mondjuk koronavírus - s akkor esetleg csak on-line tudnak egymással házaséletet élni...És akkor aztán a két nem nehezen lesz egyenlő igennel! Vagy hogy még rátegyek egy lapáttal: némi kifacsart poénnal azt állítanám: ebben az esetben a két nemből nem igen lesz igen... Node, félre a poénkodással, mert itt komoly téma van terítéken, s józan fejjel kell és illik folytatni továbbra is.
Úgy az ágyban, mint azon kívül magától értetődőnek kell lennie, hogy szerelmet, szeretetet, örömet, megbecsülést szerezzenek egymásnak, s türelemmel legyenek egymás iránt a házasfelek, vagy a párkapcsolatban élők. És a szerelmet, szeretet azért is emeltem ki az előző mondatban, mert mindenféle párkapcsolatban ez a legfontosabb. S ami a türelemmel úgy függ össze, hogy egymást erősítik: ha nincs szeretet - türelem sincs, s ha nincs türelem - szeretet sincs!
Tehát a szeretet, a szerelem a lényeges. Ennek van döntő szerepe - ha van esküvő, ha nincs esküvő, ha van papír, ha nincs papír, ha van gyerek, ha nincs gyerek. Az emberi kapcsolat (különösen ami nő és férfi közt áll fenn) nem egy intézmény vagy hivatal, ahol az adminisztrációnak, jogi formuláknak bármilyen szerepe is lehet, vagy kellene lennie. Mert ha van bármilyen szerepe - akkor ott már baj van. Mint ahogyan egy igaz szerelmen, szereteten, feltétlen bizalmon alapuló, erős kapcsolatban nem lehet jelentős szerepe annak sem, hogy az egyes felek pártállása, vallási meggyőződése, hite azonos vagy eltérő, megegyezik avagy különbözik.
S hogy miért? Mert a szabadság fenntartása, biztosítása az esetben is fontos, ha két különböző nemű lény él egymás mellett, illetve egymással. Vitára esetleg adhatnak okot közöttük mindazok az elvek, nézetek, gondolatok, amikben a partnerek, házastársak teljesen vagy részben nem értenek egyet. Ettől még jól működhet egy házasság akár évtizedekig is - feltéve, ha a fenti kritériumok léteznek, megvannak benne. A szerelem, szeretet, az egymás iránti türelem, megbecsülés, önzetlenség, őszinteség mindent képes legyőzni még abban a házasságban is, ahol előfordulnak olyan kérdések, elvek, gondolatok, vélemények - amikben életük végéig sem tudnak a felek dűlőre jutni. Mindaddig, amíg szerelem, szeretet, türelem és megbecsülés van a párkapcsolatban - addig az élet-, és működőképes.
Olyan házasság, olyan párkapcsolat, amelyben mindenkor minden rendben van, ahol mindenkor minden sikerül, s ahol mindenkor mindenben egyet értenek - olyan a Földön nem létezik. S mivel az életben sincs mindig, minden rendben - így a magányosan élőknek is megvannak a maguk problémái. Amikor gyerekkoromban megkérdeztem nagyapámat, melyik jobb: megnősülni, vagy agglegénynek maradni, férjhez menni vagy hajadonként élni - röviden azt mondta:"eben guba, fiam" (Ami a Fejér-, és a Tolna-megyei nyelvjárás szerint azt jelenti: mindegy!)
Egy nő-férfi kapcsolatban mindent a teherviselés jellege, a közös ügyek arányos megosztása és vállalása határoz meg. Még a szerelmi együttléteknek a minőségét, hatékonyságát is befolyásolja. Ettől függ egy kapcsolat fenntarthatósága, annak állapota, minősége és időtartama. Amiben persze nagy szerepet játszik az is, hogy bizonyos ok-okozati összefüggések következményeként - mint e nevezett képen is látható - mikor és milyen erővel kúszik be közéjük az a bizonyos kígyó. Ami már az Édenben is zavart keltett, vihart fakasztott és bajt kreált nő és férfi között, s bűnbe sodorta őket. Mint a gonosz, a sátán egyik kiszolgálója (küldötte) előszeretettel felkínálta, tálcán hozta az első párnak ama bizonyos almát.
S mivel ez nem a halhatatlanság almája volt, így azóta is fenn áll a lehetőség arra, hogy mindenki - akár meg is halhasson egy két nem közti kapcsolatban: a férfi a nőért, vagy a nő a férfiért. (Mint ahogyan erre számos példa akadt már a világtörténelemben, és akad ma is, s nagy valószínűség szerint előfordul a jövőben is.) A férfi és nő teljes egymásra utaltsága, elválaszthatatlansága már a kezdet kezdetén megpecsételődött: már teremtésükkor, amikor az Úr egymásból kreálta őket, egyiket a másik testrészéből hozta létre.
A nő és férfi azóta is szüntelenül hiányzik egymásnak, mindegyik keresi a másikat önmagában és önmagát a másikban. A két nem azóta is szüntelenül keresi, kutatja, űzi, kergeti, hiányolja, vádolja, támadja, hibáztatja, kárhoztatja, végtelenül imádja, óhajtja, néha végtelenül gyűlöli - de végső soron mindenképpen hiányolja és igenli egymást. Nő és férfi mindketten természetesen örülnek annak, ha rövidebb vagy hosszabb idő után megtalálják egymást, testük és lelkük eggyé válik, szellemük egymásra talál, s örülnek annak, ha felfedezik a köztük és bennük lévő különbségeket és egyezéseket egyaránt. A két nem tehát egyenlő igennel.
És hogy melyik a fontosabb, az értékesebb a két nem közül? Ennek a kérdésnek még a feltevése is sértő, mert nélkülöz mindenféle jóérzést, tapintatot és amellett tudománytalan, értelmetlen is. Mindegyik egyaránt, egyformán fontos és értékes lény. És mindemellett csakis együtt érnek és jelentenek igazán valamit, ami azonban külön-külön meglévő és működő értékükből semmit nem von le, hanem inkább erősíti azt. Így tehát nem kiegészítik, hanem eggyé, életképessé, értelmessé és nélkülözhetetlenné teszik egymást - egymás számára. Így tehát a két nem egyenlő igennel.
Évezredek óta úgy terjedt el, hogy a férfi a Teremtés koronája - ami szerintem nem igaz! Isten ugyanis - mint azt a Bibliából tudjuk - elsőként Ádámot, másodszor pedig Évát, a nőt alkotta meg, vagyis Véle fejezte be, zárta a Teremtés nagy művét, az élettelen, majd a élővilág létrehozását. Márpedig ha ezzel fejezte be, akkor egyértelmű, hogy Évával, s nem Ádámmal tette fel a koronát nagy művére.
Ám én azt állítom: nem ez a lényeges, hanem az, hogy ezzel jött létre, született meg a két nem, s egyben az egymást akarás, egymásra vágyás szándéka is egyben. A két nem innentől szétválaszthatatlan egymástól, kívánják, akarják, óhajtják egymást. S mindez éppen azért van, mert azóta külön testben élnek tovább egymás mellett. Milliárdnyi, változatos, színes formában, s különösen a hölgyek roppant tetszetős csomagolásban. Summa summárum: a két nem egyenlő igen.
S ha már a kísértésnél tartunk, említsük meg II. Rákóczi Ferenczet. Fiatal korában ő is sokat szenvedett a különböző kísértésektől. Már az is tétovázásra, kétkedésre késztette, hogy melyik vallás mellett horgonyozzon le: a katolikus és a protestáns között vívódott, mire kikötött a jezsuita rend mellett. Fiatal ésszel úgy gondolta: ennek a vallásnak az alapelvei, ennek a rendnek a követelményei, törvényei felelnek meg akkoriban egész személyiségének és szellemiségének. Úgy érezte, hogy ezzel tud a leginkább azonosulni.
Rodostói utolsó kívánságai között szerepelt, hogy szívét egy Párizs melletti jezsuita kolostor kertjében temessék el. Hálás volt ugyanis, hogy a bujdosása alatt menedéket kapott a francia udvarban, s ezt a grosbois-i kolostort is nagyon megszerette. (A francia forradalom alatt azonban a kolostort lerombolták, a nagy zűrzavarban és politikai felfordulásban szíve örökre eltűnt, illetve azonosíthatatlanná vált, később e kolostor helyére egy óvoda épült.) Földi hamvainak többi részét - szíve nélkül - helyezték el a konstantinápolyi jezsuita Szent Benedek templomban édesanyja síremléke mellett 1735-ben.
Onnan hozatta haza az akkori magyar kormány hosszas huzavona után 1906-ban, s történt meg újratemetése. Márványkoporsója ott nyugszik a kassai dóm pincéjében hű harcostársa, Bercsényi és anyja, Zrínyi Ilona koporsója között, amit saját (könnyes) szememmel láttam is 1972-ben. Amikor Rákóczi fiatalon Istenhez fohászkodott, mert nem tudott eléggé védekezni a kísértésekkel szemben - ezt írta a Vallomások-ban: "Miért alkottál ilyen gyengének? - kérdem az Istentől. De ő akaratunk ellenére így válaszol lelkiismeretünknek: Gyengének tettelek arra, hogy kimenekülj az örvényből, mert elég erőssé tettelek, hogy ne zuhanj belé."
A kígyó megjelenhet, színre léphet - a kísértések formáin kívül is - addig nem ismert, s egyszerre csak felszínre törő negatív jellemi tulajdonságok, rosszindulatú szándékok, acsarkodások, gyűlölködések, elmérgesedő veszekedések, hirtelen felvett káros szokások, alantas szenvedélyek formájában is. Hogy kinél milyen formában jelenik meg, kúszik be a párkapcsolat mindennapjaiba, kettőjük elméjébe, szívébe és lelkivilágába s kik hogy tudják ezt elűzni vagy nem - az függ a kapcsolat erejétől, jellegétől és sok minden mástól is. Ha elég erős, szívós és életképes a kapcsolat - örökre likvidálni tudják azt, és többé meg sem jelenik.
Ez a szóban forgó kép még azt a helyzetet rögzíti, amikor már baj van ugyan, de a kígyónak még
nem sikerül beférkőzni és maradandó kárt okozni a nő-férfi viszonyában.
De erősen próbálkozik, azon iparkodik, hogy ezt igényesen és hathatósan
meg is tegye. Az
asszonyka már csaknem lezuhan a szakadékba, de férje szorító kézfogása
visszatartja őt. Vajon meddig tudja őt megtartani, hogy azzal megmentse a
nagyon is érlelődő zuhanástól? Az, hogy idáig eljutottak, hogy kialakulhatott ez a drámai szituáció - annak számtalan oka lehet. Túl sok teher hárult a feleségre együttélésük során, ezért túl sok minden fárasztja, nyomasztja, löki és viszi a depresszió felé, s mindez húzza őt lefelé, egyre mélyebbre a szakadékba. Bizonyára nem önként, készakarva ugrott abba bele, vetette le magát annak széléről, hiszen akkor már férje nem tudott volna utána nyúlni és kezét elkapni. Inkább jelképes értelemben, lassan, a bajok érlelődése folytán, fokozatosan zuhant egyre mélyebbre és mélyebbre, jutott egyre lejjebb és lejjebb.
Az ezt kiváltó okok között előfordulhat például az is, hogy férje nem tudja igényeit kielégíteni, sem anyagilag, sem emberileg, sem szexuális értelemben, talán ő unja a feleségét, vagy fordítva, az asszonynak elege lett, besokallt, kiégett, rühelli az egészet, stb.) Vagy az idézte elő a feleség fokozatos zuhanását, hogy mindkettőjükre túlzottan nagy terheket ró a napi megélhetésük gondja, s emiatt nem jut elég idejük egymásra, intim óráik nyugodt megélésére.
S emiatt a nő egyre lejjebb zuhan, minek következtében kapcsolatuk egyre lazul. Kétségbeesetten kapaszkodik társába, aki menteni próbálja attól, hogy lezuhanjon - ám már ott ólálkodik a settenkedő kígyó, amit az asszonyka már észrevett, de a férje még nem látja. Ráadásul az az álnok, undorító kis csúszómászó örökösen kapkod hol az asszony, hol a férj karja után (ld. a képet) hogy szorításukon mind jobban lazítani tudjon.
Ha
eléri nyelvével az asszony vagy a férje karját, és megmarja valamelyikük karját - a méreganyag azonnal be is jut szervezetükbe. Megfertőzi testüket, lelküket, szellemüket, erkölcsüket. Innen már csak idő (meglehetősen rövid idő) kell ahhoz, hogy maga a házasságtörés létre is jöjjön - valamelyik fél részéről. S onnantól nagy az esélye annak, hogy házasságuk előbb-utóbb végérvényesen megromlik, majd akár szét is szakad. Ha! Ha mindkettőjükben be nem indulnak, fel nem peregnek és gyorsulnak az ún. mentő mechanizmusok, amik házasságuk megmentésére irányulnak. Ám a "mentőakcióhoz", annak lebonyolításához megint csak mindkettőjükre szükség van. Mert abból nem lesz semmi érdemleges eredmény, ha egyikük akarja a mentést, a másik meg nem. Abból nem lesz megoldás, ha az egyikük inkább a harmadik felé kacsintgat, mint vissza a férjére, s kettőt lép kifelé, mint visszafelé. Egy eredetileg jó, évekig szépen és jól funkcionáló házasságban soha nincs lehetetlenség, csak legfeljebb tehetetlenség, ha egy ilyen szituáció bekövetkezik. Ezért a férjnek s a feleségnek is egyaránt össze kell
szednie minden erejét, hogy mindezt véghez tudják vinni.
A leglényegesebb: amíg létezik közös terv, vannak közösen eltervezett és együttesen megoldandó feladatok, elérendő célok - bármily kicsik is legyenek azok - addig nincs veszélyben maga a házasság. (Még akkor sem, ha emellett számos dologban nem is értenek egyet.) A baj akkor a legnagyobb, ha ezek teljesen hiányoznak, fokozatosan megszűnnek.
A férjnek - a képről úgy tűnik - az a szándéka, hogy mindent megtegyen kettejük kapcsolatának fennmaradása, megmentése érdekében. S az, hogy házasságukban mindig legyenek közös célok, feladatok, melyek mentőövül szolgálnak mindebben. Méghozzá igen erős mentőövül. Bizonyos, hogy szereti asszonyát, ezért is nyújtja feléje segítőkészen a kezét.
S az asszony is szereti a férjét, ezért is fogja erősen annak kezét. Jobb érzés optimistán bízni férjében, hogy felhúzza őt és megmenekül, mintha - kezét elengedvén - azt választani, hogy összezúzza magát és elpusztul.
Ám a férj is "fogva van": akadályozzák a segítésben mindazok a terhek, amik
őt személy szerint nyomják. Mert néki is vannak terhei, amik
nyomasztják. Ha elereszti az asszony kezét - a kapcsolatuknak fizikailag
és erkölcsileg is vége szakad! Ha nem, még felhúzhatja a kígyó
undorító nyelve elől - anélkül, hogy őt magát is megsértené, megmarná.
A férfi is, és a nő is félve és kétségbeesetten, de ugyanakkor optimistán, reménykedve, a másik fél erejében és szeretetében bízva tekintenek egymásra. S a jelenet szemlélőjében ez a pillanatkép marad meg. Ám még így is, ekkor is felvetődik jó néhány kérdés: vajon sikerül-e megmenteniük egymást? Sikerül-e megmenteniük veszni látszó kapcsolatukat? Sikerül-e továbbra is megőrizniük mindazokat az értékeket, amik mindkettőjüknek fontosak voltak eddig is, és amelyek talán ezután is fontosak lehetnek?
A két különböző nem vajon a továbbiakban is igent mond-e egymásnak? Igent és áment mondanak-e eddigi kapcsolatukra, és önmaguk megmentésére? Drukkoljunk nékik - az asszonynak és férjének is - hogy együttműködésüket, kölcsönös erőfeszítésüket teljes siker koronázza. És ez mindenképpen így is lesz, ha az asszonyka így akarja. S mindenképpen így is lesz, ha az energikus, határozott és erős férfiember megfogadja az Úr intelmeit, tanácsait és aszerint él és cselekszik :
"Karod erős - szíved emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
s ha jó ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s
emel,
Csak azt kövesd. s ha tettdús
életed
Zajában elnémul ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkülete,
Az
érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztül
Költészetté fog és dallá szűrődni.
E két eszközzel álland oldalodnál,
balsors s szerencse közt mind-egyaránt,
Vígasztaló,
mosolygó géniusz."
(Madách)
*
Felhasznált irodalom, forrásmunkák, segédanyagok:
