MENNYISÉG VAGY MINŐSÉG? EZ ITT A KÉRDÉS...

                    "Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők másokét is." 

                                                                             (Kodály Zoltán)



                                                                                                                     

 

 

 ELŐSZÓ        

 

tt következő  írásomban részletesen szeretném kifejteni mindazt, amit a popénekesekről, felbecsülhetetlen társadalmi jelentőségükről, művészetben betöltött nélkülözhetetlen szerepükről, hasznosságukról gondolok. Lehet, hogy egyesek szerint helyenként nem egészen ízlésesen vagy kíméletlenül fogalmazok, mert - a zenét valóban szerető emberként - megkövetelem és igénylem a nívót,a mesterségbeli tudást és az igényességet ezen a téren, sőt a művészet minden műfajában is. S ebben nem ismerek pardont. 

 

Amikor ugyanis a popzene, a klasszikus és másféle zene területén előadók sokan már olyan magas színvonalra képesek, mint amiket már eddig hallottunk, és ma is tapasztalunk - akkor azt hiszem, méltán várhatjuk el azt, hogy a most feljövő és a következő nemzedék énekesei, művészei is próbáljanak ehhez a színvonalhoz valamelyest közelíteni.

 

Vagy netán el is érni azt. (Mert szerencsére erre is akad példa.) S hogy mindezt miért? Önmaguk és a közönség iránti tisztelet és megbecsülés érdekében. Azért, hogy életünket szebbé, hangulatosabbá, értékesebbé, napjainkat élményszerűvé, boldogabbá tegyék.Mert a művészetnek alapvetően mi más is a célja, szándéka - mint ez?    


Először is igyekszem meghatározni: kit is sorolok tulajdonképpen ebbe a kategóriába és kit nem.(Még ha netán annak is kiáltották ki, vagy ily módon jelölteti, illetve nevezi önmagát. Mint az, aki festőművésznek mondja magát - holott egyszerűen csak festő.)

 

Burkoltan, vagy kevésbé burkoltan talán azt is sikerül megfogalmaznom: mi a jelenlegi helyzet most úgy általában, itthon és külhonban e zenei műfaj területén? Mi a fontosabb manapság? A mennyiség avagy a minőség? Van-e változás, elmozdulás, fejlődés - előre vagy hátra - a popzene énekes szólistáinak felkészültségében, produkcióiban az előző évtizedekhez képest? 


Elemzésem elsősorban azoknak szól, akik nem csak a sorokban, hanem a sorok között is remekül tudnak olvasni. Természetesen előre felkészültem arra, hogy lesznek olvasók, akik tételes megállapításaim nem mindegyikével értenek egyet. S akadnak majd bizonyára olyanok is, akiknek pontosan ugyanaz a véleményük, mint amit summázva leírtam a tegnapi és mai popénekesek tulajdonságairól, szakmai felkészültségükről, énekesi tehetségének fokáról, a popzene mai állapotáról. 

 

De hát a világ úgy színes és kerek, ha a vélemények sokfélék, különbözők (nem egyszer ellentétesek) és megoszlanak. Ahogy az igazság sem abszolút semmiféle téren sem, úgy az emberi vélemények, vélekedések, megállapítások sem megfellebbezhetetlenek. Semmiben és sehol sem. És az az ideális, ha azok ütköznek.    


DEFINÍCIÓ

 

Mindenek előtt leszögezném, meghatároznám a popénekes definícióját: szerintem igazi popénekes az, aki magas művészi produkciójával tud, és akar is éveken, évtizedeken át nagy tömegeket vonzani egy-egy koncertjére. S az őt érdeklő tömegnek, hallgatótábornak a létszámát is folyamatosan képes növelni évről-évre, egyre nagyobb zenei, intellektuális élményt adva számukra. És ha erre már néhány év múlva nem képes, de mégsem tudja abbahagyni akkor kezd önmaga árnyéka lenni (mint a fenti képen látható.) Egy idő után már csak önmagát ismétli, vagy még rosszabb esetben visszafejlődik, leépül. 

 

Vannak, akik azonban ekkor sem esnek kétségbe, nem mennek a Dunának vagy nem züllenek el. Belátják, hogy ennyi volt, eddig volt. Tanítani kezdenek, vagy a zenés szakma egyéb területein (zenei rendező, stúdiós, koncertszervező, reklámügynökség, műsorvezető stb.) helyezkednek el. 

De itt is óvatosan kell bánnunk az értékítéletekkel, elhamarkodott állításokkal! Számos oka lehet még annak, hogy valaki itthon vagy külföldön csakis 4-5 évig, vagy akár 30-40 évig is ezen a pályán tud maradni és mindaddig sikeres is. Mint ahogy a színészi pályán is vannak, akik csak rövid ideig tartanak ki, de vannak akik még 80 évesen is játszanak. (Közbejöhet ugyanis - itt is és ott is - akár egy betegség, súlyos magánéleti problémák, elmehet a művész a drogozás, alkoholizmus irányába. Adódhat sokféle személyiségi, jellembeli probléma és még más egyéb is.) 

 

Ám akiben még bőven van "spiritusz", fejlődőképesség, és még az általa megformált stílus iránt is tömeges az érdeklődés itthon és másutt - akkor tovább folytatja elkezdett és fellendült énekesi pályáját. Koncertjeit, rendszeresen megjelenő lemezeit egyre magasabb színvonal jellemzi. Mindkét területen kerüli az önismétléseket, s előadott dalainak szerzőit igyekszik jól megválogatni. Ügyel hangjának karbantartására, hangszínének megőrzésére, folyamatos tanulással, képzéssel hangja erejének, rugalmasságának fokozására. 

Ám  mindezt nem kisebb-nagyobb kihagyásokkal,fél-egy éves visszavonulásokkal igyekszik biztosítani, hanem okos, arányos időbeosztással. Úgy, hogy rajongóinak még ne tűnjön fel túl hosszúnak az ő távolléte a színpadtól, de már hiányolják újabb albumait, koncertjeit.Mert az a jó, ha valaki valahonnan hiányzik! Aki hiányérzetet kelt, illetve tud kelteni, azt szeretik, kedvelik valami miatt. Azt visszavárják. Aki nem hiányzik a rajongóinak - az nem produkált korábban sem minőséget;olyat, amit igényelnek, óhajtanak az emberek, a hallgatóság - bármennyi ideig is volt az énekes a pályán... 


Igen jó "politikusnak" kell lennie annak a művésznek, aki ezt maximálisan meg tudja valósítani: hogy hiányérzetet is keltsen, de azért addigi számai közkézen is forogjanak, hallgassák ezeket. Hogy beszéljenek róluk is, meg őróla is. Netán dudorásszák is dalait mindaddig, amíg nem születnek újabbak és nem sorakoznak be az eddig "futók" után. Jó érzékkel kell egyszer-egyszer bizonyos "távolságot" tartani oly módon, hogy sem magánélete, sem kezdődő vagy már futó karrierje ne sérüljön ezáltal. Magyarán: ne felejtsék el! 

Az csinálja okosan, aki karrierje folyamatosságát nem hosszabb,csakis rövidebb leállásokkal, kihagyásokkal, s ezzel párhuzamosan: normális életvitelének megőrzésével, személyiségének fejlesztésével, valamint hangképző szerveinek megőrzésével igyekszik megalapozni. A hosszabb leállás ugyanis veszélyezteti a karrier biztonságát (megvan a lehetőség arra, hogy elfelejtsék) valamint az énekléséhez szükséges fizikai, szellemi muníciójának, színpadi gyakorlatának kondícióban tartását. 

 

Ez ahhoz hasonló, mint amikor egy sportoló megvonja magától a rendszeres mozgást és nem edzi testét folyamatosan. A hangképző szervek ugyanúgy kívánják, igénylik a foglalkoztatást, azok működtetését, a folytonos kondícióban tartást, mint ahogyan az izmok a mozgást.Enélkül nem tudja mindig "csatasorban", készenlétben - rajtra, illetve színpadra képesen - tartani magát sem a sportoló, sem az énekes.

A művészetének színvonalát, előadói készségét, hangját megőrző énekes már megszólalásakor elárulja magáról, hogy hétköznapi életében eleget tesz-e ezeknek a fenti követelményeknek - avagy nem. Továbbá:amikor előadja, interpretálja dalait - érzékeny közönsége azt is  tapasztalni fogja, hogy kedvence mennyire tájékozott az egyéb művészetek területén. Mennyi és miféle élettapasztalata van, hogyan éli mindennapi életét, milyen kapcsolatrendszere, kommunikációja van a többi emberrel, családjával, barátaival, ismerőseivel. 

 

Az énekest nagyban segíti általános műveltsége, tájékozottsága abban, hogy kulturált, színes, gazdag előadásmódjával nagyszabású zenei élményt tudjon nyújtani hallgatóinak - ha történetesen van néki ilyen. Vagy pedig gátolja mindebben - ha kulturáltsága, műveltsége szegényes, vagy netán nincs is néki.

Nagyon fontos ezen kívül, hogy mennyire tud azonosulni azzal, amit elénekel. (mint a színész a szerepével.) Függetlenül attól, hogy életében megélte, megtapasztalta-e mindazokat, melyekről dalaiban énekel.Képes-e bennünket meggyőzni, meghatni, elszomorítani, megörvendeztetni, megríkatni, megnevettetni - ha dalai olyan tartalmúak, amik ezt megkövetelik. Vagyis: képes-e, tud-e belőlünk érzelmeket kiváltani? 


A jó énekes, a jó előadó, aki rendszeresen pallérozza szellemét, lelkületét olvasással, tanulással, külföldi tapasztalatok szerzésével, külhoni szereplésekkel, erőgyűjtéssel, pihenéssel - az energiát gyűjt mindezzel a fellépéseihez is. Az az énekes, aki színes, tartalmas, gazdag és örömteli életet él, folyamatosan edzi testi-lelki erejét - az képes arra, hogy mindezeknek a fenti elvárásoknak megfeleljen. És meg tud-e újulni? - teszik fel sokan e kérdést. 


S rögtön válaszolok is rá: az előadóművésznek nem kell minden áron megújulni, csak ha arra feltétlenül szükség van! Az igazán nagy, folyamatosan magas színvonalat produkáló énekeseknek nem kell soha megújulni. Nem muszáj lépten-nyomon fazont igazítani, átalakulni, újfajta feelinget megvalósítania, csak jól kell énekelnie. Nem kell minden áron külsőleg és belsőleg imige-t váltani,  csak fejlődnie kell - technikai-, és egyéb eszközeiben egyaránt. És bármily meglepő: elsősorban az éneklésében kell fejlődnie!


S nem abban, hogy minél szélesebb körben elfogadtassa magát a médiában, sokféle téren, sokféle alakban megjelenjen, villogjon. Hogy nap mint nap ott legyen a képernyőn - miközben énektechnikája fejlesztéséről meg megfeledkezik. Fejlődnie kell tehát, ami első sorban azt jelenti, hogy nem szüntelenül a régi önmagát és a kezdetben már meglévő, s azóta berögzült előadásmódját produkálja közönségének, hanem folyamatosan bemutatja éneklésének azokat az újabb és újabb "hajtásait", amiket előadásmódjának eredeti törzséből növesztett, mint erős fa az ágait és gallyait.    

Az az énekes, aki mindezeket a követelményeket kötelezőnek tartja a maga számára - önmaga és közönsége érdekében cselekszik. És akkor hosszú ideig képes lesz arra, hogy dalait ne csak elénekelje hanem valójában elő is adja. Akkor képes lesz arra, hogy közönségének át is tudja adni érzelmeit, gondolatait az éneklés útján, azaz: kommunikálni tud rajongóival. Nem kevésbé fontos az is, hogy hallgatói lássák, érzékeljék az előadón, hogy valóban élvezi, szereti azt, amit csinál. 


Csak az a közönség fogja szeretni kedvencét, aki ezt mindig tapasztalja, és akkor fogja igazán élvezni magát az éneklést, szeretni, kedvelni az előadó teljes személyiségét és dalait. Az előadó pedig ekkor lesz igazán képes arra, hogy ne csak dalai szövegével és dallamával ismertessen meg bennünket, hanem azzal is, ami ezeken túl benne rejlik a dalban.  

 

Érzékeltesse annak hangulatát, miliőjét, mögöttes tartalmát - átszűrve azt saját egyéniségén.(Mint ahogyan az igazi hangszeres előadóművészek sem "csak" a kottát játsszák mereven és gépiesen, hanem a kotta mögött érzékeltetik a zeneszerzőnek, a darabnak az egész szellemiségét, illetve szellemét is.)


Az az énekes, aki valóban előadja, prezentálja - s nemcsak elénekli - dalait, az annak szuggesztív erejével képes közös áramkörbe vonni közönségét, illetve hallgatóságát. S ennek az energiája leginkább abból táplálkozik, hogy előadásában találkozik hallgatóságának érzelmeivel, gondolataival, nézeteivel mindaz, amit a dal szövegeiben és zenéjében a pódiumon vagy a hanghordozóin kifejezésre juttat. 

 

A manapság helytelenül emlegetett "együttgondolkodás" helyett helyesebb, ha azt mondjuk: itt egyfajta közös gondolkodásnak vagyunk tanúi.Ezen az alapon az előadó ezreket, netán milliókat képes pénztárcájuk kinyitására késztetni egy-egy új albuma megjelenésekor. 


Az igazi rajongó, színvonalra áhítozó közönség képes fizetni kedvence egy-egy frissen megjelent CD-jéért. Vagy később olcsóbban megveszi valamely antikváriumban  - akár rock and rollt, akár country-t, akár klasszikus elemeket átdolgozó dalokat, akár slágerzenét, akár dzsesszt, akár operaáriákat vagy népdalokat énekel azon kedvence.Vagyis nem a kategorizált stílus, hanem az előadó egyéni művészi produkciója, és az őt szinte szertartásosan hallgató tömeg megléte, jelenléte a fontos. Ez a két dolog szükséges tehát ahhoz, hogy egyáltalán igazi, átütő erejű, hangú és egyéniségű popénekesről beszélhessünk. 


Az az énekes, aki pályája során mindezeket magas, minőségi szinten képes életében megvalósítani és ezzel tömegeknek művészi élményt szerezni - az akkor is hatással van hallgatóira, ha már történetesen nem él. Ám hangja átüt a legramatyabb hanghordozón, vagy lejátszó készüléken is. (annak idején Földes Imre professzor mondotta: "én Kathleen Ferriert szívesebben hallgatom akár tölcséres gramofon-ról is, mint egy ötödrangú, felkapott énekesnőt, akinek nincs se tehetsége, se drámai, se hangi tehetsége, és személyiségével nem tud megfogni." 

 

Mint ahogy a ringyes-rongyos, agyonolvasott Dickens, Dumas, Jókai, Móricz vagy Mikszáth-könyv is lebilincsel, hat,művészi tehetséget, erőt sugároz magából, ha azt kézbe vesszük és olvassuk. Hány és hány énekes (Callas, Gigli, Caruso, Pavarotti, Schwarzkopf, Ferrier, Piaf, Simándy, Ágay, Sárdy, Gyurkovics, Réti, Gregor, Cserháti, Houston, Baez, Szécsi, stb) ma is elevenen hat ránk énekével, előadásmódjával hangfelvételeiről. Ezek a sokak szerint "énekes konzervek" igaz, hogy nélkülözik az élő megszólalás varázsát, de nem csökkentik, nem devalválják a felvételen lévő előadás művészi értékét és hatóerejét. 


Mint azt fenti soraimból sejteni lehet: felfogásom szerint a popénekesek közé sorolom a barokk idők híres kasztrált énekesét Farinellit is. Vagy akár a 3 tenort (Pavarotti, Domingo, Carreras) Kanawát, Streisandot, Cabballet-et, Curát, Kauffmannt, Bartolit, vagy pl. akár Miklósa Erikát és a szépséges Rost Andreát is - akik legalább 4-5 műfajban jeleskednek. 

 

Nem számítva, hogy ők (Streisandot kivéve) főként operákat, klasszikus darabokat énekelnek, ám remek affinításuk van az ún. "könnyed" hangvételű dalok, operettáriák, rockszámok vagy filmzene-részletek megformálására is. Nem minden egyes énekes képes erre, de nem illik leszólni azért azt sem, aki csupán csakis egy műfajban (pl. csak a rockban) tud magas színvonalat produkálni - de azt remekül csinálja.


A leglényegesebb szerintem, hogy az igazi popénekes éppen attól az, hogy tömegeket képesek vonzani, elkápráztatni csodálatos hangjával, énektudásával. Tömegeket (azaz pop-ot, vagyis: népet.Innen ered a populáris kifejezés, ami népszerűt, tömegek által kedveltet jelent. 

 

Ám ez nem azt jelenti, hogy olyan rendezvényeken lép fel nagyszámú hallgatóság előtt, amelyek ingyenesek (falunapok, borfesztiválok, városi önkormányzati rendezvények stb - ahol éppen azért van tömeg, mert egyéb más programmal is csábítják oda a lakosságot. S ha már valaki ott van, hát meghallgatja őt is... Az igazi popénekes nem járulékos formában vonzza a közönséget, ahhoz akkor is eljönnek, ha nincs mellette  "árukapcsolásként" egyéb mellérendelt program. 


A popénekest vonzó tömeg alatt én az őt fizető, a rajongó hallgatóságot értem. Aki nem véletlenül téved oda őt meghallgatni valamilyen egyéb rendezvényen, hanem képes áldozni anyagilag is kedvencére. Megadni akár ezreket is egy színvonalas előadóért. És elsősorban azért, mert színvonalat remél és vár tőle. Léteznek opera-, musical-, dzsessz-, világzene-, népdal-, vagy, operetténekesek közt is olyanok, akik csak rétegeknek dalolnak, s valami miatt nem képesek tömegeket vonzani. 

 

Ezeket a kitűnő előadókat nem nevezném popénekeseknek, bármily nagyszerű is a felkészültségük és nagy tehetségük van - pont az imént mondottak miatt.(Hát még ha nincs is tehetségük...) Tehát számomra a popénekes fogalma nívót és tömegvonzást jelent együtt és egyszerre. Amelyben a nívó vonzza a tömeget, a tömeg pedig a nívót. 


Az imént a csodálatos hangra utaltam. Hát igen. Hányszor halljuk értékelésként: "de hiszen csodálatos hangja van!" Úgy van, de ez csak adottság, ami nem része, hanem alapja a tehetségnek. Csak lehetőség, amiből kifejlesztheti művészi énekes-tehetségét az előadó. Amelyik tudja - kifejleszti, amelyik nem tudja, az pedig nem. (A magyar nyelv nem véletlenül beszél énektudásról.) Hiába van csodálatos, elbűvölő hangja valakinek, ha nem tud azzal bánni. 

 

Mintha a festőre azt mondanánk: "Szép az ecsetje." Szép, de mit csinál vele? Az csak egy eszköz. Sokan vannak énekesek, akiknek szép a hangjuk, de unalmas az előadásuk, mert nem színezik, nem variálják, nem érzékeltetnek vele dinamikát, érzelmeket, nem tudják közvetíteni, átadni azt, ami a dalban van. (Vagy a dal nem ad erre lehetőséget.Ezért fontos a szoros, jó kapcsolat dalszerző és előadó között.) 


Seregnyi jó hangú énekesnek (nálunk és külföldön is) szép a hangja, aki ezzel a nagyszerű anyaggal nem csinál semmit. Megelégszik azzal hogy szép és kész. Csak bájologva odateszik, dalolnak vele, nem pedig énekelnek. Nem bánnak vele, nem játszanak vele, mint egy hangszerrel, csupán használják azt.(Legtöbbször elhasználják...)Pedig a hanggal foglalkozni és bánni, tudni kell. 

 

Megint külön téma az, ha valakinek eleve gyenge a hangja, ami még prózai megszólalásakor is azonnal észrevehető: nincs ereje. Hallani manapság  koncerteken olyan énekest is, akinek már szinte torzításig igyekszenek a hangját felerősíteni a tisztelt, jóindulatú technikusok, mégsem hallani.(vagy ezzel még inkább hallhatók lesznek a hibái.) Azzal persze nem tud bánni, mert hanganyaga erre mindaddig alkalmatlan, amíg nem "erősíti" fel. 

 

De persze nem művi, gépi úton, hanem kimunkált gyakorlatokkal! Mert erre is megvannak a rafinált technikák. (A nagy Pavarotti pl. több hónapos speciális gyakorlatokkal erősítette hangját, mert elégedetlen volt annak vivőerejével.)


A technikával lehet a hogyant elősegíteni. A rafinált éneklési gyakorlatokkal kimunkált színvonalon, a hogyan-on van a hangsúly, nem pedig az előadott darabok, dalok műfaján, témáján, tartalmán. (A filmrendezőknél is pl. ugyanez a helyzet: ott sem a film témája, tartalma a lényeg. Nem attól lesz valaki nagy filmrendező, hogy ezt vagy amazt a témát választja. 

 

Hanem attól, hogy hogyan csinálja meg magát az egész filmet. Hogyan bontja ki a megválasztott témát, mit hoz ki belőle. Romantikus-, horror-, drámai-, akció-, vagy természetfilmet, vígjátékot, katasztrófa-filmet is lehet jól vagy rosszul megalkotni, attól függően, hogy miképpen, milyen műgonddal nyúlnak hozzá. 


Tarantino filmjei pl. mindig erőszakosak, véresek, bosszúszomjasok, trágárok, sokszor szadisták - témájuk, tartalmuk szerint. De hogyan vannak azok megalkotva! A Kill Bill 1. és főleg 2. pl. a legnagyszerűbb mesterművek egyike az akciófilmek műfajában. És mi a témája? Egy bosszúhadjárat. 

 

Melynek vége egyszerre megnyugtató és nem az. A főhősnő ugyanis elégtételt azt szolgáltatott - igazságot azonban nem. Mert igazságot ember ember ellen nem szolgáltathat. Tehát, visszatérve az előzőkhöz: hogyan bánik valaki a hangjával, mit tesz vele, mit művel vele? - ez a sarkalatos kérdés.


 

A KÜLÖNBSÉGEK ÉNEKES ÉS ÉNEKES KÖZÖTT

 

 

Ott van a száznál több díjjal, köztük öt Grammy-vel rendelkező Celine Dion, és sajnos csak volt: Whithey Houston, aztán itt van Aguilera, Carey, Streisand, vagy a férfinemből: Sting, Williams, Jackson, Georg  Michael, nálunk pl. itt van Tóth Vera, a férfiak közül Caramel és még sorolhatnám, de sajnos nem sokáig - akik aztán tudnak bánni a hangjukkal. A természetesen egyéni ízű, sajátos hangszínű, utánozhatatlan stílusú, erőteljes hangjukkal!


De talán ennyiből is kiderül, hogy mit is értek azalatt, hogy színvonalas, remek, élvezhető, élményt adó éneklés. Meg lehet hallgatni: hogyan bánnak, mit művelnek ők a hangjukkal! Hiába csápol hatalmas tömeg egy gyenge hangú, hamis intonációjú, tehetségtelen énekes előtt (ők tudják, hogy miért) attól az még nem válik egyből remek előadói és hangi képességekkel rendelkező, színvonalas popénekessé. 

 

Hogy kiből lesz valójában tömegek értelmét és érzelmeit megfogó, azt megfogalmazó és kifejező, érte anyagi áldozatokat is vállaló, magas színvonalon előadó popénekes - az csak sikeres koncertjeinek sora, s nagy példányszámban eladott lemezei után derül ki.

És az is a jövő zenéje (hogy stílusos legyek) hogy egy énekes hány évig, vagy évtizedig képes felszínen maradni. Mennyi ideig tud szerzőként, előadóként színvonalasan alkotni, működni. Vagy sokáig, vagy egy-két év alatt eltűnik a "süllyesztőben" és többé nem hallani sem róla, sem tőle semmit. És hogy ez miért történik? Vagy azért, mert mint énekes, tartalékait felélve továbbfejlődésre képtelen, vagy pedig azért, mert az általa képviselt stílus unottá válik "valami miatt" a közönség számára. 


Persze létezik olyan stílus is az ezerarcú popzene műfajában amely olyan gazdag lehetőségeket rejt magában, amit évtizedek alatt lehet csak kimeríteni. S ha ez találkozik olyan énekes-egyéniséggel, aki fejlődőképes hangjával ki is aknázza ezeket - akkor sokáig tudja rajongótáborát megtartani. Így volt ez itthon az Omegával, Illéssel, Metróval, Neotonnal, Hungáriával, külföldön a Queen együttessel - hogy csak néhány példát mondjak. 

 

Akiknek sikerült remek szólóénekest találni, de azért az együttes többi tagja is énekelt, ha kellett, és nem is akárhogyan! A Beatles jellegzetes stílusával mindössze 7 évet, a Rolling Stones zenekar pedig több, mint 30 évet élt és működött a saját stílusában. És addig mindegyik megtartotta, sőt növelni is tudta rajongótáborának létszámát.

Összehasonlításul: a klasszikus zene műfajában is jöttek-mentek, felbukkantak s aztán eltűntek különböző stílusok és különböző énekesek évszázadokon át. És vannak ma is rengetegen - különféle rendű és rangú énekesek. Közöttük is volt olyan stílus (ill. műfaj) amelyik néhány évig élt és virágzott, de volt akadt olyan is, amelyikben száz-kétszáz évnél is tovább alkotottak különböző népek zeneszerzői. A nagy különbség azonban az, hogy a popzene olyannyira előadóhoz, személyhez kötött, hogy ugyanazok a számok más előadókkal, más zenekarokkal, énekesekkel nem érvényesülnek, nem hatnak. 


Az ún komoly zenei stílusok azonban - azok rendkívüli összetettsége, gazdagsága, kimeríthetetlensége következtében - még évszázadokkal szerzőik halála után, más előadókkal, más énekesekkel és zenekarokkal is tovább élnek, hatnak és érvényesülnek. Sőt, még jót is tesz nekik, ha különböző előadók szólaltatják meg azokat. Mondhatnám: még ezt is kibírják, elviselik. A popzenei műfajok azonban csakis eredeti előadóikkal együtt élnek és virágoznak - addig-ameddig. 


Azért is eltűnhet még a szakmából túl hamar (egy-két év alatt is) egy-egy popénekes, mert már nem írnak neki hangjának, hangszínének, hangterjedelmének megfelelő új számokat. Vagy tudnának neki a slágerszerzők jobb számokat írni, viszont azokat már ő nem tudná elénekelni. 

 

Úgy van ez, mint azzal a gyenge színésszel (név nélkül) aki az ötvenes években panaszkodott Szendrő Józsefnek, a debreceni Csokonai Színház akkori igazgató-rendezőjének:  - Direktor úr, egy mondatos szerepet kaptam! Nem lehetne ezt esetleg kibővíteni, hozzáírni még pár mondatot, hisz ez oly kevés! - De lehetne, viszont akkor már nem maga játszaná! - válaszolt sajátos humorával Szendrő.

 

Visszatérve az énekesekhez: ha egy énekes rendelkezik megfelelő tehetséggel, egyéniséggel, mondanivalóval, jó dalokat írnak neki (vagy maga is ír, mint pl. Máté Péter - fenti képen) s már meglévő zenei képzettségét képes tovább fejleszteni, kiteljesíteni, van benne megfelelő energia, kitartás, szívósság, alkalmas a szüntelen fejlődésre - akkor szabad az út a közönség szeretete felé. A nagy tehetségű, jó hangú, egyéni előadói stílusú énekes előbb utóbb meg fogja teremteni, fel fogja nevelni jó ízléssel, igényességgel bíró közönségét. Sőt, ha egyre magasabb nívójú produkciókat hoz létre - még növelni is tudja azok számát. 


Ebben az esetben is a minőség hozza létre a mennyiségi változást és nem fordítva! S ez nemcsak a hallgatói létszámban, hanem a lemezek koncertek megszaporodásában is meg fog mutatkozni. Még akkor is, ha eleinte, kezdetben esetleg még gyéren látogatják koncertjeit. Ilyen módon az sem ritkaság, ha egy-egy előadó akár évtizedekig képes fenn maradni, folyamatosan magas színvonalat produkálni. Ám ehhez kellenek a fenti kritériumok. 


Csak úgy, véletlenül nem maradhat felszínen valaki évekig, rajongóktól körülvéve. A hetvenes-nyolcvanas években ez a jelenség pregnánsan kimutatható volt: kiderült, hogy ki képes tudásával, énekhangjának fejlesztésével fenn maradni, s ki az, aki nem. Pl. Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta, Kovács Kati, az Illés, az Omega, Hungária, LGT, Skorpio, Korál sikertörténetében is megjelent ez. 

 

Ezek az énekesek és együttesek ontották a jobbnál jobb számokat, slágereket, lemezeket évek hosszú során át. Folyamatosan növelve ezáltal rajongóik számát, ami már a kezdet kezdetén sem volt éppen kevés. Aztán elértek a csúcsra, ennyi volt bennük, kész. 

 

És mint tudjuk: a csúcsról csak lefelé vezet az út. És elsősorban nem azért kellett abbahagyniuk mert szellemileg-fizikailag kiöregedtek, elhasználódtak - hanem azért, mert ez a műfaj több tartalékkal egyszerűen nem rendelkezik. De ha valaki már ily hosszú ideig (30-40 évig) képes fennmaradni, tartani magas színvonalát ebben a műfajban - az már dicséretes és nagyra értékelhető.

Egy jól működő és prosperáló sztárcsináló és azt karbantartó gépezet arra is képes, hogy nagy reklámhadjárattal, promócióval esetleg még néhány évig "erőlteti" egy-egy előadó koncertjeit. S be is jön a közönség, még akkor is, ha a hangja már korántsem a régi, de egyfajta nosztalgia még biztosítja iránta az érdeklődést. 

 

Ezért fordulhat elő, hogy még hetven évesen, vagy még azon túl is koncerteket adnak - lehet, hogy több éves pauza után - egyes híres, vagy már lefutott popénekesek.(Pl. Tom Jones, Tina Turner, Charlie, Koós János, Korda György stb.) Akiket sokan azért hallgatnak, mert ifjúkoruk szép élményeire emlékeztetik őket. 
  

"Az igazán jó előadó nemcsak a tehetségével és hangszálaival énekel, hanem a lelkével is, oda adva egész személyiségét, fizikai-, és lelki erejét" - mondotta Alföldy Róbert az X faktor válogatójában, és e véleményével teljes mértékben egyetértek. Az igénytelen, silány és szürke hangszínű, felkészületlen, rossz hangi adottságú énekes csak egyes réteget, vagy rétegeket tud megszólítani, legtöbbször "kívül marad a produkción". 

 

De van olyan énekes is, aki - bár nagyszerű hangi adottságokkal és tehetséggel rendelkezik - valami miatt mégsem képes tömegek érdeklődését kiváltani - mint fentebb említettem. (Vagy az előadott dalok tartalma, vagy sokak számára nem épp szimpatikus személyisége, előadásmódja stb. akadályozza meg ebben.


Őket nem nevezném popénekesnek, mert nem képesek hatást gyakorolni egy egész nemzedékre, vagy  nagy tömegekre. Ezért csak ideig-óráig tud színpadon maradni, mert vagy csekély zenei tudása, felkészületlensége, fejlődésre képtelen személyisége miatt meglévő minimális tartalékai hamar kimerülnek - vagy a fent említett más akadályozó tényezők miatt. 

 

Sajnos, ők is a kelleténél többen vannak(különösen nálunk) de vélük nem óhajtok foglalkozni. Ők hamar elfejtődnek,rövid pályafutásuk egy pár évig tart. Mindig is az volt az elvem, hogy a pozitívumot, a kimagaslót kell hangsúlyozni, felmutatni, különösen a művészetek területén. S ha néha halljuk is a gyengébbet akkor már különbséget tudunk tenni jó és rossz között.

A populáció kifejezés egyébként azt is jelenti, hogy abban egymásra hasonlító (ez esetben azonos érdeklődésű) egyedek, típusok vannak jelen. És sokan! A popénekes ennek a néptömegnek az eddig kialakult zenei ízlését igyekszik kielégíteni (nem kiszolgálni!) illetve továbbfejleszteni. A kielégíteni és a kiszolgálni szavakkal megjelölt cselekvés, tevékenység bizony nagy különbséget, méghozzá nagy minőségi különbséget jelent.

 

Gondoljunk csak arra, hogyha egy férfi kielégít egy nőt, vagy asszonyt - az korántsem azt jelenti, hogy kiszolgálja őt - sőt! Az előbbi pozitív, nemes tettre utal, ami mindkét fél boldogulásához hozzájárul, az utóbbi viszont mindkét félhez méltatlan, negatív tett és lealjasító is egyben.

 

És - bármily érdekes - így működik ez a popzenében is: nemes tett a közönség igényeit kielégíteni, viszont egyáltalán  nem az, ha egy előadó egyszerűen kiszolgálja közönségét. Mert ezáltal egy szinten hagyja, sőt vissza is fejleszti saját maga és hallgatósága zenei ízlését is.   


A kiszolgálás a pincérnek a dolga, nem a szeretőnek, a férjnek, vagy az énekesnek. Ha a popénekes csak kiszolgálja közönségét - azzal önmaga fejlődését is gátolja, és közönségének az ízlését sem fejleszti. "Az előadó, a zeneszerző ne csak éppen azt nyújtsa közönségének amit éppen akkor elvár, hanem annál jóval többet és mást is, és akkor már azt fogja legközelebb követelni." - mondotta Kodály Zoltán.

 

És így folytatja: "A magasabb előadóművész nem azt adja el a közönségnek amit az keres, hanem a közönség azt fogja keresni, amit ő kínál." A nagy magyar zenepedagógus-komponista 1927-es gondolatai ma is érvényesek és megszívlelendők! 

 

Az évtizedekig körülrajongott popénekes olyan viszonyban áll a közönségével, mint a fényét, sugárzását kibocsájtó Nap a körötte keringő bolygókkal. Azzal a különbséggel, hogy bolygókból mindössze nyolc van, rajongókból pedig több ezer vagy millió is lehet egy adott énekes vonzáskörzetében. Mint tudjuk: Nap az mindössze egy van, de a fényét sugárzó, rajongóit bevonzó popénekes az mindig folyamatosan születhet, mindig lehet újabb és újabb. (Mostanában azokat az időket éljük, hogy egyre kevesebb születik.) 


A popénekes és közönsége ugyanolyan kölcsönhatásban van, mint a Nap az égitestekkel: kölcsönösen hatnak egymásra. Ez itt a földön oly módon érvényesül, hogy a vonzóerő növeli a hallgatóság létszámát. A rajongás és az előadó tehetsége együtt jobb, és még jobb teljesítményekre, progresszív fejlődésre készteti az előadót. S amíg bírja szellemi, lelki és fizikai energiával, tehetséggel és hanggal - mindezeknek eleget is tesz. S ezzel folyamatosan neveli is egyre népesebb közönségét. 


Ezek a világszerte népszerű, kiváló előadóművészek bizonyították már a múltban is, és most is, hogy a közönség millióinak zenei ízlését igenis lehet, és kell is formálni, fejleszteni olyan könnyen befogadható, élvezetes, szórakoztató dalok eléneklésével, amik mind Nékik mind pedig a hallgatóságuk számára maradandó élményt nyújtanak. 

 

Ám másfajta élményt, másfajta hatást mint egy opera, operett vagy klasszikus zenei hangverseny - és ez így természetes.  Mint ahogy - normális esetben - azoktól a zenei műfajoktól sem várjuk a popzenei élményt, úgy a popzenétől is másféle minőséget, másféle varázslatot és élményt várunk, mint az ún. komolyabb zenei műfajoktól.

 

POPZENE, ÜZLET ÉS REKLÁM EGYMÁSRA HATÁSA

 

S szólnom kell itt még két fontos kérdésről. Mindez, amit fent leírtam - úgy általában, nemzetközi viszonylatban érvényes. Nálunk, sajnos - több vonatkozásban is - más a helyzet. Itt, a popzene elmúlt aranykora utáni űrben a közönség szomjának és hiányérzetének következtében - s mindezekkel visszaélve - feltűnhetnek és évekig reflektorfényben maradhatnak gyengébb (netán nagyon is átlagos) hangi-, és előadói adottságokkal bíró, ún. közepes, vagy még annál is gyengébb énekesek, énekesnők is. Olyanok, akik jó, ha másfél oktávnyi hangterjedelemmel, vagy még azzal sem rendelkeznek, de bizonyos közönségrétegeket kétségtelenül meg tudnak szólítani. 


S ha még némi színészi képességekkel és exhibicionizmussal is bírnak - rendkívül alkalmasak különböző televíziós és nem televíziós show-műsorokhoz. Jól megfelelnek oda, ahol elsősorban nem az új énekes-egyéniségek s az általuk előadott, újonnan komponált dalok bemutatása a lényeg, hanem a már valaha élt, vagy most menő sztárok számainak, személyiségének utánzása, imitálása, másolása. Pedig akadnak köztük - kevesen - jó hangi adottságokkal, tehetséggel és megkapó egyéniséggel rendelkezők is, akik ennél többre hívatottak lennének. De hát utánozniuk kell... 


Az egyéniségük megmutatása helyett a régen vagy manapság sikeres énekeseknek, sztároknak egykori vagy mai, népszerűvé vált dalaikat adják elő (de inkább mímelik) többnyire megkérdőjelezhető hangi adottságaikkal.(S akkor még finoman fogalmaztam.) S még a tetejébe az is elhangzik egyfajta intencióként a versenyzők felé: "Felejtsétek el saját egyéniségeteket, mert akkor fogtok lehengerelni bennünket!" Hát ehhez aztán már nincs mit hozzátenni. 


S nem csak ettől válik komolytalanná az egész, hanem attól is, hogy maga a pontozás csak ritkán van arányban a valódi teljesítménnyel, az nem fedi a zsűritagok szóbeli értékelését. Sokszor előfordul, hogy az értékelés után magas pontszámot kap a szavakban leszólt, leértékelt versenyző (még közlik is: "csakhogy ne essen ki") vagy a zsűritagok nagyon is egymáséhoz "idomítják" pontszámaikat. 

 

Sőt még az is előfordul, hogy negyed óra múlva exkluzálják magukat, bűnbánatot gyakorolnak, elnézést kérnek, és így tovább. Ez sem a legjobb pedagógia. Mert ha már egyszer vállalták pontjaikat, akkor vállalják később is, különben hiteltelenné válik az egész. 

 
Egyáltalán nem nézem le a hallgatóságát ezeknek a "középszintű" énekeseknek.(Inkább sajnálom, hogy nem kapnak többet tőlük, oly annyira imádott kedvencüktől. Azoktól, akik nemcsak a televíziós műsorokban és az ún."tehetségkutató"vetélkedőkön - műsorcímeket szándékosan nem említek - tűnnek fel igen nagy mennyiségben, hanem az országszerte gombamódra szaporodó városi, falusi fesztiválok haknijain is megjelennek, és ott énekelnek. 

 

Ők azok, akik a könnyebb ellenállás, a hallgatóság kiszolgálása irányában mennek el - naponta akár három-négy vidéki fellépést is szívesen elvállalva. (Itt is igaz: a mennyiség bizony a minőség rovására megy, mert ha valaki színvonalat akar produkálni, élőben óhajt énekelni - akkor naponta elegendő lenne egy(!) vidéki fellépést elvállalnia...(?)

A naponta több haknit "lezavaró" énekes azonban eleve nem vállalja (nem is tudja vállalni) a magas színvonalat, az élményt nyújtó előadást, közönség zenei nevelését, igényességének az emelését, s mindig a megszokott sablonokat hozza műsoraival. Az anatómia,a fizikai-szellemi teherbíróképesség itt sem tagadja meg magát. Az ilyen kategóriájú énekesek inkább csak a gyors pénzkeresetet, mint a művészi teljesítményt szem előtt tartván - hamar "ledarálják" programjukat, majd tovább utaznak  a soron következő fellépéseik helyszínére. 

 

Esetleg arra még van idejük, hogy dedikálják CD-borítóikat, vagy arcképes fotóikat, mert másra már idejük nem futja, sürget az idő. Többnyire alig egy órás koncertjük első száma közben a "Hadd lássam a kezeket!" felkiáltással mozgatják meg hallgatóságukat. 


S ha "netán" - a legrosszabb esetben play-beckkel tátogva, azaz előre felvett énekhanggal - adják elő számaikat (ami nem ritka!) nyugodtan bekiabálhatná egyik-másik előadó ezt is:"Hadd lássam a füleket! Mit vesznek ebből észre?" Mert vannak, akiket még ezzel is meg lehet téveszteni.

 

De gondoljuk csak meg: a play beck-kel éneklőnek van egy nagy előnye az élőben éneklővel szemben: itt egyáltalán nem lehet észrevenni, ha a harmadik szám eléneklése után már kifullad, és már nincs ereje a hangjának, mert a rögzített, s újra lejátszott énekhang nem fárad, nem reked be. Talán ezért nem vállalják az élő koncertet azok, akik egy-egy hétvégén, vagy ünnepnapon naponta 3-4 haknit is "lezavarnak." (S ezeket részben meg is tudom érteni.) 


De a plébekezés nemcsak a szabadtéri rendezvényeken fordul elő. Láttam, illetve hallottam már a tv-ben is olyan műsort, ahol a stúdióban ma felépő, idősebb énekes rátátogott a harminc évvel ezelőtti énekhangjára!!! (Nevét persze nem írom le.) Azelőtt, a magyar popzene fénykorában ez elképzelhetetlen volt, bár magnó akkor is volt már...Ám az énekesek szakmai alázata, tisztessége lényegesen nagyobb volt, mint ma. Természetesen tisztelet a kivételeknek - ahogy mondani szokás. (Az alábbi kép csupán illusztráció, tehát nem konkrétan azokra vonatkoznak az itt leírt sorok, akik a képen láthatók...)


 

s

                                                

 

Az átlagos, vagy még gyengébb képességű énekesek hallgatói többnyire az igénytelenebb zenei ízlésű, zenéhez kevésbé értő emberek.(Vigyázat! Nem azt írtam, hogy igénytelen emberek, hanem a színvonalasabb zene iránt igénytelen emberek! Attól még valaki nyugodtan lehet rendes, becsületes, tisztességes,jellemes ember, mert zeneileg igénytelen. Ám neki is meg kell adni a lehetőséget, meg kell őt győzni arról, hogy megismerkedjen a létező színvonalas, igényes zenével!) 

Akik azonban ezt semmiképpen nem akarják - azoknak ez az alacsony zenei nívó tökéletesen megfelel, ehhez szoktak hozzá. S ha igen, hát csak hallgassák, mert megakadályozni ezt nem tudjuk. Ők nem is óhajtanak igényesebb, más stílusú popzenével, pláne klasszikus zenével megismerkedni. 

 

S ez úgy van, mint amikor egy kisvárosi lakó olyannyira hozzászokott saját települése utcáihoz, házaihoz, hogy a drezdai Zwingert vagy a Téli Palotát már nem is akarja látni, vagy ha megnézi - nem tud benne gyönyörködni. És ez az oka, hogy még az ilyen tehetségű énekesek is évekig, akár 10 évig is "tudják tartani" közönségüket. Még anélkül is, hogy valamit netán fejlődnének hangilag, előadói készségben stb. 

 

A másik - nem kevésbé lényeges dolog - az eladott hanghordozók számának kérdése... Mármint, hogy melyik országban hány megvásárolt lemez, illetve CD után "kiáltják ki" az aranylemez, illetve platinalemez minősítést? Szemben a nyugati országok több száz ezres példányszámával - nálunk, hazánkban untig elég ma már az 5000 eladott CD, hogy az adott hanghordozót aranylemezként lehessen titulálni. A platinához pedig 10.000 eladott db kell.(jelenleg.)


Nyilván a lakosság lélekszámához viszonyítják, hogy hányan képesek (tudnak) vásárolni hanglemezt. (Persze ideálisabb volna azt alapnak venni, hogy egyáltalán hány embernek van lejátszója, amivel ezt meghallgatja, s hány embernek van pénze az ilyen "passzióra" - de hát ezt ki tudja?...)  A hatvanas években, majd egészen a 90-es évekig 100.000(!) eladott lemez kellett nálunk az aranylemez eléréséhez.  Pedig akkor is az ország lakossága tulajdonképpen - csekély különbséggel ugyanennyi volt. 


1969-ben 10 millió 316.000 2016-ban 9m799 fő volt az ország lélekszáma.Igaz, hogy akkor (69-ben) még 66-70-80 FT volt a bakelitlemez, majd azóta egyre emelkedően ma már 2500-5000 Ft egy-egy CD-nek az ára, ha piacra kerül. S még egy lényeges: korábban még nem terjedt el ennyire az internet, ahonnan ma már gyakorlatilag minden album és szám meghallgatható, letölthető.) Talán ezek miatt is gondolták az illetékesek, hogy ennyire le kell szállítani, lejjebb kell meghúzni az arany és a platina elérésének határait. 


Kétségtelen azonban, hogy az arany és platina hangoztatásával, reklámozásával sokakat meg lehet "téveszteni". Sokan mindenképpen az egyértelmű minőséggel, a legmagasabb színvonallal azonosítják azt, ha valaki ezt képes elérni. A szinte végtelenül gazdag hanglemezpiacon számtalan hihetetlenül magas színvonalú hanglemez, illetve CD, DVD létezik, amelyből soha az életben nem lesz arany-, de még bronzlemez sem, mégis csodálatos élményt nyújtanak hallgatóinak. 

 

Különösen a klasszikus zenéket, operákat, filmzenéket tartalmazó kiadványok azok, amelyek ebbe a kategóriába tartoznak. Ezekből  jó, ha néhány százat el tudnak adni, különösen kis hazánkban. Mégis őrültség lenne kijelenteni, hogy azért nem viszik, mert alacsony színvonalat képviselnek.

 

Inkább talán az áruk miatt nem fogynak. Mert nem hiszem, hogy egy rangos előadókkal felvett Hendel, Vivaldi vagy Verdi opera, Beethoven, vagy Mozart zongoraverseny ne kelne el, ha olcsóbban adnák.(Jelenleg egy ilyen, márkás felvétel ára biztos, hogy több ezer FT-ba kerül.Az opera DVD-k pedig közel 10.000 Ft-ért tetszelegnek a plázák polcain.)   


Ennek ellenére azért Lehotka Gábornak és egykori tanítványának, Varnus Xavérnak vannak olyan orgonafelvételei, amelyekből arany, sőt platinalemezek lettek itthon. Az előbbi művésznek a soproni Szent György templom orgonáján 1967-ben készült felvétele vált aranylemezzé. 

 

Utóbbinak pedig a MÜPA újonnan felavatott orgonájával 2006-ban felvett CD-je - melyen Ravel, Orff és Vangelis műveket játszik - ötszörös platinalemez lett!(Ez persze csak a hazai eladásokat jelenti.) S mivel a komolyzenei hanghordozók kisebb példányszám alapján "aranyozódnak be" Xaver CD-jéből így is "csak" mindössze 15 ezer db-ot adtak el eddig.      

 

Nagyon ocsmány, rosszindulatú feltételezés lenne részemről, ha megkockáztatnám (pedig megfordult már a fejemben) hogy valóban csak az eladott kiadványokat veszik számba, vagy az elajándékozott, belső körökben elkelteket is? Hogy tudják ezt összeszámolni? S tényleg elfogytak-e az üzletekből mindezek a hanghordozók, vagy nem? Ki tudja ezt bizonyítani? 

 

Én azt mondom: higgyük el, hogy igen. Még akkor is, ha néha a sokszor aranynak kikiáltott, bontatlan (!) CD-t megpillantjuk a kirakatban, bolhapiacokon. Vagy az antikváriumokban mosolyog velünk szemben pár száz Ft-ért.(bár mondhatjuk, hogy ezt már egyszer valaki megvette, aztán megunta és bevitte oda...) Azért hozzáteszem: vettem én már bolhapiacon potom pénzért nagy értéket. Pl. a Beatles első hamburgi koncertjének felvételét. Tehát e tekintetben sem lehet a mennyiséget a minőséggel azonosítani. 


 

 

ÉRTÉK, MENNYISÉG, MINŐSÉG, ELISMERÉS

 

És hát azok a bizonyos díjak, jelölések, melyekkel az egyes énekesek teljesítményét regisztrálják, ajnározzák! Ha valaki valahol fellép, főként sztárvendégként - hosszan sorolják eddigi díjait, elismeréseit, zenei kitüntetéseit és persze arany-, ezüst és platina lemez-minősítéseit. 

 

S ezek is ugyanúgy szemfényvesztőek, megtévesztőek lehetnek egyesek számára. Ugyanúgy, mint ahogy megtévesztők lehetnek az Oscar díjak, Kossuth díjak, díszpolgári kitüntetések stb. Amelyeket többnyire nem kapják, hanem adják.(Vagyis az adományozott kormány, állam és egyéb szervek bizonyítási vágya nyilvánul meg benne: lám, mi elismerünk...)

 

Persze tisztelet a kivételnek, mert kivételek mindenhol és mindenben vannak. Holott nagyon is jól tudjuk és láttunk már remek filmeket, melyeknek egyetlen Oscar díja sincs, nemhogy öt. (Hogy kapásból csak két rendezőt említsek, aki egyetlen egyet sem kapott, de nem is várt: Hitchcock és Tarkovszkíj. 

 

Az utóbbi rendező mindössze 54 évet élt, két kezünkön megszámolható filmet készített, s bár 19 díjat kaptak filmjei, Oscart azt soha. Mégis, ha valaki megkérdezné: kit tartok a tíz legjobb filmrendezőnek - ő biztos, hogy köztük lenne.) 

 

És láttunk már nem is egy színészi alakítást, amivel olyan művész ejtett bennünket ámulatba, akinek egyetlen Kossuth díja sincs, és nem is lesz soha. Tehát súlyosan téved az a zenerajongó, művészetpártoló ember, aki bármiféle mennyiségi mutatók, díjak és egyebek alapján könyveli el magának: számára ki képvisel minőséget, színvonalat, magasabb teljesítményt. Mert ha valahol biztos, hogy nem igaz ama állítás, miszerint a mennyiség egy idő után a minőségbe csap át - az a művészet területe.         

Mint ahogyan téves lenne az a megállapítás is, miszerint a Rolling Stones zenéje a világon a legjobb és legértékesebb, mert a földgolyón eddig annak a koncertjére mentek el a legtöbben. Haydn zenéje pedig a legértéktelenebb, mert annak idején szimfóniáit mindössze húszan-harmincan hallgatták mondjuk  a fertődi kastélyban, ahol azokat a herceg vendégeinek adták elő. 

Igaz, Londonban már több ezres közönség előtt szólalhattak meg aztán, ugyanúgy, mint a nagy Hendel oratóriumok. Nagyon igazságtalan lenne tehát annak alapján minősíteni a művészi értéket, hogy egy-egy adott koncertet, előadást hányan hallgatnak, néznek végig. A mennyiség és minőség effajta összevetése még gondolatban is téves! A minősített többség az csak az országgyűlésen értelmezhető - a művészetben abszolút nem. Ott ilyen nincs!


Néztem én már végig moziban életre szóló élményt nyújtó, remekbe sikerült filmet úgy, hogy rajtam kívül tízen ültek a nézőtéren, s ebbe még a jegyszedőket is beleszámoltam.(pl. Jancsó filmet a hetvenes években.) Soha nem a közönség létszáma határozza meg, dönti el egy adott művészi produkció színvonalát. Nem bizony! 

 

És amellett azt sem tudhatja senki, hogy egy adott koncertre hány érdeklődő, hány kiváncsiskodó, hány kikapcsolódni vágyó, hány balhéra ácsingózó, hány odatévedő, hány sznob stb. megy el. Hányan érkeznek oda megvett-, vagy tiszteletjeggyel? Ezt sem tudjuk. Mint ahogy a televíziós és rádiós nézettség is megtévesztő adat! 

 

A nézettség ugyanis nem a reá figyelést, érdeklődést mutatja, vagyis éppen nem azt, amire utal! Hanem azt, hogy hány televízió és rádiókészülék van bekapcsolva éppen az adott pillanatban - ahogy Szinetár Miklós nagyon helyesen mondotta nemrégen. Mindez tehát megfejthetetlen és kikutathatatlan.(De talán nem is tartozik a lényeghez.) 


Mint ahogyan az is rejtély, hogy a manapság elterjedt mindenféle városi, falusi fesztiválok programját színesítő, "mellékesen", ingyenesen (vagy pénzért) fellépő zenekarok színpada előtt álldogálók, ácsorgók, ténfergők közül ki jött oda direkt a zene kedvéért? Ki ment vagy tévedt oda a kikapcsolódás, ki a bor, ki a lacipecsenye, ki a kürtőskalács, a szabadtéri nyüzsgés kedvéért és így tovább. Hiszen az életben is létezik a fizikai összefüggés tömeg, idő és tér között: ha jó az idő - a tömeg kimegy a térre...

Soha nem az éppen ott hallgató tömeg a mérvadó, a színvonalra utaló, azt jelző valami.A mennyiség és a minőség eme felsorolt "összehozása" Mert akkor ugyanolyan tévedésbe esünk, mint az az olvasó, aki azt hiszi: a Biblia és Stephen King könyvei a világ irodalmának legmagasabb színvonalú, legértékesebb irodalmi alkotásai, mert hát azokból adtak el eddig a legtöbbet!

 

Pedig ez korántsem igaz! Nincs egészen így és nem ilyen egyértelmű. Mert pl. a Biblia vallástörténeti, hitbeli, eszmei értéke, jelentősége sokkal nagyobb, mint annak irodalmi értéke. (És ezt annak ellenére mondom, hogy mind a kettő - a Biblia is, és King könyvei is kedvenc és fontos olvasmányaim közé tartoznak. Ám pl. Thomas Mann, Mikszáth, Jókai, Móricz, Radnóti vagy Dosztojevszkíj alkotásai sokkal magasabb irodalmi értéket képviselnek számomra, mint a fentiek.)


S ugyanolyan tévedésben van az is, aki az eladott könyvek listái szerint vásárol a könyvesboltokban, mondván: azok a legértékesebbek, "legmenőbbek" mert azokból vesznek a legtöbbet. Rossz nyomon jár (a sznobizmus csapdájába téved) az, aki eszerint cselekszik, mert a művészi alkotásokat (zenét, irodalmat, filmet, festészetet stb.) sohasem mennyiségi, hanem esztétikai, művészi szempontok szerint mérlegeljük, értékeljük. 


Ha manapság Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Dumas, Jókai vagy Proust műveit összesen csak harminc ember olvasná csak hazánkban (nincs így!) - az egyáltalán nem azt jelentené, hogy ezek silány, értéktelen alkotások. Ezek a művek ugyanolyan stabilan megállnak a legmagasabb rendű művészet általános esztétikai kritériumai előtt, mint ahogyan megfelel azoknak a Dávid szobor, a Mona Lisa, egy Jancsó film, a milánói dóm, vagy vagy egy Beethoven-szimfónia. 

 

Ezek a művek akkor is a világirodalom remekei, művészi alkotásai lennének, ha senki nem olvasná azokat, nem nézne rájuk (szerencsére nem így van) mert nem érdeklődne irántuk. S az is külön kifejtést érdemelne akkor, hogy miért nem?

  

Tehát  soha  nem  a  mennyiség  hanem a minőség  a döntő! A mennyiség soha, sehol nem garancia a minőségre. A mennyiségnek az érték átadásában, az élmény megszerzésében nincs szerepe. Ebben igazi jelentősége az értéknek, a minőségnek van. Az értéktelen művészi alkotás, az igénytelen, nívótlan produkció nem szépíti meg az ember életét. (Még akkor sem, ha ezt valaki netán így gondolja.) 

 

A színvonaltalan alkotás nem fejleszti értelmünket, intellektusunkat, nem nyújt számunkra élményt, nem csiszolja ízlésünket, nem okoz számunkra igazi örömet. Legfeljebb azoknak a kritikai érzékét fejlesztheti, akik életükben már ezt megelőzően sok-sok értékes alkotást hallottak vagy láttak. Mert bizony akkor jól látják a különbséget minőség, érték és silányság, talmi, hamis között.  


Kodály azt hangsúlyozta: "Csak értékes zenét halljon a magyar gyermek." Ma már ez a követelmény egyszerűen megvalósíthatatlan - amikor a mobilokból, televízióból, számítógépekről, strandról, autórádióból, üzletek hangszóróiból, szabadtéri fesztiválok,rendezvények, utcazenészek produkcióból elképesztő zenei kavalkád  özönlik gyerek és felnőtt fülébe és agyába. 

 

 

Manapság már egy cipőt vagy zoknit sem lehet megvásárolni  a plázában, vagy egy ceruzát sem a Honkong diszkontban, hogy ne harsogjon az ember fülébe valami rockzene (véletlenül sem klasszikus.)Nem tudom, hogy a vásárlónak akarnak-e ezzel kedvezni a boltvezetők, vagy az  eladók unatkoznának talán  enélkül?...

 Még az iskolában is - ahol rengeteget tehet a nevelés annak érdekében, hogy jó, értékes zene jusson a gyerek fülébe - onnan sem lehet kitiltani a diszkózenét, lakodalmas rockot, reppet, és egyebet. Nem lehet, mert hiszen szól az iskolarádióból, szól a klubdélutánokon, üvölt egymás mobiljából és laptopjából. 

 

De talán nem is kell kitiltani, hiszen a tiltás mindig ellenkező hatást vált ki. A rossz zenét szidni, pocskondiázni semmiképpen nem kell, viszont propagálni a jó zenét azt nagyon is szükséges! Hogy felmutassuk: ilyen is van, és létezik immár évszázadok óta.  

        

 
A SZÉP ÉNEKLÉS, ELŐADÁSMÓD KÖVETELMÉNYEI

 

Lezárva az  éneklés színvonalának, értékességének, hasznosságának elemzését - összegzésül a következőt írhatom: az éneklésnek az alapkövetelményei minden zenei műfajban ugyanazok, megegyeznek. Ezek csak akkor különbözhetnének, ha a művészek szervi, anatómiai felépítése, hangképző szerveik nem ugyanolyanok, hanem másfélék lennének, s mind anyagukban, mind nagyságukban, mind működésükben, mind formájukban lényeges különbségek lennének közöttük, azok felépítése, szerkezete egyénenként eltérne egymástól. 

 

Nyilvánvaló, hogy pl. a lóversenyen is azért lehetnek azonosak a verseny feltételei, követelményei mindenki számára, mert mert maguk  a lovak azonos anatómiai felépítésűek, mindegyiknek egyaránt négy lába van, s a zsoké testtömege is megszabott, így tehát azonos követelményrendszert lehet velük szemben felállítani. Mennyire igazságtalan, vígjátékba illő helyzet lenne, ha egy állat-versenyen 4 és 2 lábú állatokat és repülni tudókat eresztenének össze - azonos követelményeket elvárva tőlük. Ez badarság lenne. S ugyanígy hülyeség, s eleve igazságtalan lenne ez a szituáció az emberek esetében is,  ha rajtuk is efféle különbségek lennének - testrészeik, szerveik, anatómiai felépítésük tekintetében - s ennek ellenére azonos követelményeket támasztanánk teljesítményükkel szemben.   

 

 

Holott nagyon jól tudjuk, hogy minden egyes embernél  mindez lényegét tekintve teljesen azonos, ebben a tekintetben (de csak ebben!) az emberek teljesen egyformák.  A tüdő, légcső, szájpadlás, nyelv, fogak, hangszálak, rekeszizmok, a levegő jelenléte minden énekesnél adott, ugyanúgy létezik, él és működik. A művészetpártoló, zenekedvelő hallgatóság tehát joggal várhatja el, hogy ezekkel az élettani eszközökkel minden énekes megfelelően bánni tudjon, ha már tehetsége van ehhez a szakmához. (Vagy tehetségesnek gondolja magát...)

Megfelelően tudjon bánni velük, ami jelen esetben azt jelenti, hogy - ha már megfelelő önkritikával kiáll énekelni valaki a pódiumra - az igenis szerezzen zenei élményt a közönségének. Tehát az alapkövetelmény azonos - bármely műfajban! Az éneklés alapkövetelményeit tekintve nincs, és nem is lehet különbség a zenei műfajok, előadások és előadók között. 

 

Ezeket a követelményeket senki nem kerülheti meg, vagy hagyhatja figyelmen kívül - ha megfelelő színvonalat akar nyújtani hallgatóságának. Az alapkövetelmények betartása biztosítja azt, hogy "minden egyes énekes, énekesnő ugyanúgy énekel - csak nem ugyanolyan színvonalon". (Kiemelés tőlem.)  


Mit jelent ez a sokak számára talán meghökkentő, hibásnak gondolt állítás? Azt, hogy az anatómiai tulajdonságain egyetlen énekes sem tud változtatni (de gondolom, nem is akar) az mindegyikük számára adott. Viszont amin változtatni tud: az az alapkövetelmények szigorú, közepes vagy hanyag betartása, vagy be nem tartása. Azok egyéni alkalmazása, variálása a saját éneklési gyakorlatában. S hogy még világosabb legyek: saját szavaimmal leírom az alábbiakban: mik ezek a bizonyos alapkövetelmények, amiket jómagam oly fontosnak, nélkülözhetetlennek tartok. S amiket az énekesek így vagy úgy betartanak. Ki teljesen, ki kevésbé, s ki éppen hogy megfelel ezeknek a fontos elvárásoknak.  Ezek pedig a következők:

1. Az előadott dal dallamának és szövegének TISZTA intonációja, a hangképzés technikájának birtoklása. Aszerint, hogy ezt ki milyen mértékben birtokolja, sajátította el (vagy érzi sajátjának) - jómagam megkülönböztetek gyenge, közepes és zseniális előadókat. (Mivel senkit nem akarok érzékenységében még véletlenül sem megsérteni - ezért csak a harmadik, legmagasabb kategóriába tartozók közül emelnék ki néhányat a külföld és hazánk popénekesei közül. Vannak köztük ma is működő, valamint ma már nem aktív, illetve elhunyt előadók is. 

 

És hogy kik ők? Edith Piaf, Charles Aznavour, Mireille Matthieu, Barbara Streisand, Sarah Brightman, Cserháti Zsuzsa, Tóth Vera, Demjén Ferenc, Katona Klári, Szécsi Pál, Korda György, Sebestyén Márta, Robbie Williams, Andrea Bocelli - és még vagy  húsz-harminc névvel folytathatnám a sorát azoknak, akik ezeket az alapkövetelményeket magukra nézve mindig is kötelezőnek tartották, illetve tartják. S ily módon sikerült is mindig a legmagasabb nívót elérni énekes produkcióikkal.   

2. A dalban rejlő értelmi és érzelmi tartalom kibontása, kifejezése a dinamikai árnyalásokkal, diszítésekkel, színezéssel, amihez a megfelelő hangerő jelenléte szükséges.

3. megfelelő, hatásos, szuggesztív előadókészség (ami magába foglalja a színpadi mozgást, arcjátékot, a közönséggel való kapcsolattartást, kommunikációt stb.) 

  
Az a sok minden, ami ezen alapkövetelmények felett van még, és amiket teljesít az énekes az a különböző műfajok (opera, musical, operett, népzene, cigányzene, magyar nóta, dzsessz, klezmer, lakodalmas rock, blues és a pop ezernyi válfaja)  sajátosságaiból adódnak. Ezeknek  a sajátosságoknak az alkalmazásától, alkalmazásuk milyenségétől, gazdagságától, fokától válik valaki énekművésszé az opera, operett, musical, dzsessz, népzene stb. területén. Úgy, hogy természetesen emellett ő is szigorúan eleget tesz a fent felsorolt alapkövetelményeknek. 

 

Én a magam részéről úgy gondolom: aki színpadra, közönség elé és mikrofon mögé lép - annak legalább minimális szinten ezekhez a fent felsorolt követelményekhez alkalmazkodnia kell. Akár a nyelv-, vagy a tánctanulásban, az informatikában - s mindenben, ahol tanulni kell - itt is van alap-, közép-, és felsőfok, attól függően, hogy ki hová ért el, ki hol tart éppen a tanulásban. A "csúcson van" kifejezéssel viszont csínján kell bánni, mert ez egyben már azt jelenti: innen csakis lefelé vezethet az út...

 

Valaki ugyanis évekig nem lehet a csúcson, mert  is megunja egy idő után, meg az is, aki őt ott, abban a helyzetében szemléli (ez esetben hallgatja.) A világ legnagyobb énekesei sose érnek a csúcsra, csak egyre feljebb törnek, mert ahogy a jó pap, úgy a jó énekes, a jó színész is holtig tanul. (Éltek és tündököltek régebben operaénekesek - pl. Gigli, Caruso, Callas, a magyar Gyurkovics Mária, Gábory Magda, Osváth Júlia stb.) akik pályájuk  felénél már magasabb  szintű énekesi produkciókra voltak képesek, mint azok, akikre manapság - már egészen fiatalon - könnyedén ráfogják: már  a csúcson vannak!  Pedig dehogy! 

 

 

 

 

 

Lehet, hogy technikailag igen, de színészileg, érzelmileg, szellemileg, intellektuálisan nem érzik át a szerepük lényegét, a karakter, a hős jellemét, annak egész természetét, életét s gondolatvilágát. Jelenleg biztosan van a világon 50 szopránénekesnő, aki hangilag kifogástalanul elénekli az Éj királynője bosszúáriáját (még kínai és japán is) de a kegyetlenséget, a szadista és elszánt gyilkos őrületet, ami ezt az asszonyt jellemzi - nem képesek átadni, prezentálni.

 

A slágerénekeseknek persze ilyen nagy tartalmi követelményekkel nem kell szembenézni, de azért a szöveg lényegét, annak érzelmi tartalmát - mutogatás helyett! - az énekléssel ott is ki kell bontani, különben félresikerült, nevetséges és természetellenes  lesz az egész. És mindezt persze másképpen, másmilyen fokon fogja és tudja megvalósítani a kezdő, a haladó és a csúcs felé közeledő énekes. 

 

És nékünk, hallgatóságának attól függően lehetnek elvárásaink véle szemben, hogy éppen most melyik fokán tart saját énekesi fejlődésének. Hogy ezeket a sokszor emlegetett fokozatokat  ki hogyan veszi, ki hogyan, s milyen színvonalon ugorja meg - az elsősorban az illető énekes adottságaitól, tehetségétől, kitartásától, szorgalmától, jellemének szilárdságától, valamint  a művészpálya iránti alázatától és elhivatottságától függ. Ha e kritériumok közül  csak egy is hiányzik belőle - akkor hamar ki fog hullani az énekesek táborából. A közönség ugyanis nem díjazza az önmagát ismétlő, egy szinten megrekedt, további fejlődésre képtelen énekes előadókat.

 

Mindezek mellett azonban  azt határozottan állíthatom: az alapvető követelmények minimumát még a kezdő énekesnek is teljesítenie kell, különben sose lép (léphet) a következő fokozatra. Attól lesz valaki egyre jobb és jobb énekes, ha ezeket a fázisokat, állomásokat minél magasabb szinten és maradéktalanul teljesíti. És még ezek fölött is egyre több és több, és újabb egyéni énekesi tulajdonsággal jelentkezik, egyre jobb éneklési technikával igyekszik bővíteni, gazdagítani erényeit.  

Aki a betűvetést nem tanulja meg alaposan és becsületesen az elsőben - az szépen, kifejezően olvasni sem tanul meg soha. Ez tény. A néma olvasás pedig csak az olvasás tudásának elemi, kezdeti fázisa. Csakis az tud igazán olvasni, akinek hangos olvasását bárki megérti, nemcsak egyedül ő maga. Amíg egy énekesnek a szavát, dallamát a közönség nem érti, nem élvezi - az még csak a "néma olvasás" szakaszában van. 

 

A kifejező, közönség számára is érthető, szép és élvezhető éneklésnek ugyanúgy fokozatai, szintjei vannak, mint a szép és kifejező hangos olvasásnak. A különbség: ott énekelt hanggal, dallammal, adja elő valaki a szöveget, itt pedig a mondott, nyugodt beszéd prózai hangjával. 

 

A MADÁR ÉS AZ ÉNEKMŰVÉSZ

 

  

S most, ezen a ponton kérdezhetnék egyesek: minek kell alapszabályokat felállítani, amikor a madár is csodálatosan, színesen és élvezetesen énekel  holott semmiféle előírásokhoz, alapszabályokhoz nem alkalmazkodik, nem tartja magát? 

 

 

Akik ezt kérdik vagy állítják - azoknak a következőket tudnám válaszolni: a természet maga szabályok és előírások nélkül - Isten kegyelmével és hatalmával - is tökéletesen működik, feltéve, ha az ember abba durván nem avatkozik bele. A madár énekébe a természet kódolta a minőséget,a kifogástalan előadói készséget. Az embernél azonban mindezt nem tette meg.

 

És jó is,helyes is, hogy nem tette meg. A Teremtőnk éppen azért nem tette ezt meg, mert ezzel az embertől az alkotás, a próbálkozás, a cselekvés szabadságát és lehetőségét vette volna el.És ezt semmiképpen nem óhajtotta. Az ember más, mint a madár: érdeklődő, gondolkodó, tanuló, művelődő, kreatív, szabadon cselekvő, kísérletező, hibáit kiküszöbölni igyekvő lény. 

 

És aki éneklésre adja a fejét évészetet akar produkálni mások gyönyörködtetésére - annak mindezen az úton végig kell járnia. Annak mindezzel a lehetőséggel élnie kell. Annak mindezt alkalmaznia kell - ha hallgatóságának élményt akar nyújtani.  


A művészet - bár a természetből vétetett - azzal teljesen ellentétes jellegű, sőt a célja, szerepe is merőben más. S mivel azt az ember művileg, mesterségesen hozta, és hozza létre  - így  magának az alkotó folyamatnak, a műalkotások megteremtésének is már kezdetektől fogva szabályai, követelményei voltak,amikhez az alkotók mindig is alkalmazkodtak.

 

 

És szabályok mindig is vannak ma is, és lesznek a jövőben is. Mert szabályokra az alkotásban - épp úgy, mint a mindennapi életben -  szükség van.Hát akkor hogy ne lennének a művek előadásának, átadásának is elvárható, követelhető szabályai, törvényei? 

 

 

 

Enélkül a művek (esetünkben a dalok) soha nem jutnának el oda, ahová szerzői, alkotói szánták azokat: az emberek szívéhez, lelkéhez, értelméhez. A másik nagy különbség a madár és az emberi énekes között: egyikük a megélhetése érdekében választotta énekesi pályáját s ezért persze tiszteletdíjat vár. Ám ennek fejében a közönsége is elvárhatja, hogy hivatását az említett követelmények betartásával gyakorolja - azaz nívót, minőséget adjon közönségének. A madártól ezt senki nem várja el soha, mégis mindig a legmagasabb minőséget hozza énekével.No,lám!

  

MINDEZEK ELLENÉRE ...

 

 

Mindezek ellenére szeretett hazánkban élnek és virágoznak olyan popénekesek, akik nem eszerint az elvek szerint lépnek mikrofon elé -  és ilyenek sajnos nemcsak a kezdők között vannak. Amikor kezdő, még nem egészen színpadképes versenyzők például az itt meg nem nevezett televíziós programnak az itt meg nem nevezett show műsoraiban dalolnak - produkcióikat értékelve a zsűri dicshimnuszaitól zengenek a stúdió falai. 

 

Ennyi téves értékítélet, ennyi agyondicsérgetés,  ennyi gyengécske, hamisan intonált hang, ennyi önkritika nélküli, értékzavarral küzdő, dekoratív személyiség, ennyi  rossz előadás, ennyi önjelölt zseni, ennyi felturbózott, zengetőkkel megspékelt énekhang hallatán csodálkozom azon, hogy a tisztelt zsűri miért és mitől van olyannyira elvarázsolva?
   

A vásári kikiáltót megszégyenítő műsorvezetők és zsűritagok véleménye szerint itt mindenki elképesztő, zseniális, sőt legtöbbjük már kész énekes! Bizonyára nem tudják, hogy mit is mondott Goethe öreg korában, amikor megkérdezték tőle, hogy mennyit olvas. Ő azt válaszolta:"Sokat, mert én már 75 éve tanulok olvasni, de még mindig nem tudok kifogástalanul." 

 

 

És akkor egy mai tehetségkutatón egy 16 éves énekes-versenyzőt azzal kábítanak el, hogy "kész" zseni, mindent tud! Ha tényleg már most kész énekesnő, akkor kérdezem én: mit fog csinálni ezután, a készből hová fog, vagy tud "fejlődni", ha a pályán marad? Ismétli önmagát, és fürdik, tetszeleg majd "kész" énekesi mivoltában, ameddig lehet? 

A túldicsérgetésekkel, a hibák elhallgatásával, elkendőzésével félrevezetik szegényeket, ami nagy pedagógiai hiba.  Majd kész énekes, vagy énekesnő lesz, ha húsz évig folyamatos hangképzéssel fejleszti a hangját, dúsítja annak színét, növeli erejét, s lesz annyi élettapasztalata, hogy dalának érzelmi, értelmi tartalmát ki tudja bontani úgy, hogy elszorul a torkunk, ha halljuk őt, s a levegő megáll a koncerten, amikor énekel. 

 

Egy-egy estén annyi meg annyi "kész" énekes lép itt pódiumra és zengeti hangját, hogy már kész vagyok tőle magam is...A mennyiség itt valóban elkápráztató, de a minőség az bizony nem. De nem baj, csak dicsérgessük, különben elmegy a kedve neki is, meg az utánpótlásnak is, s a következő szériákban félő, hogy nem lesz már jelentkező...

Pedig a műsornak menni kell! A show-nak folytatódni kell, a pénznek meg jönni kell. Nem azt mondom, hogy ne énekeljenek, ha erre éreznek elhivatottságot. Énekeljenek csak nyugodtan családi körben, iskolai összejöveteleken, klubdélutánokon, farsangon, városi, falusi rendezvényeken, hiszen a fellépés légkörét mentálisan és lelkileg is szokniuk kell, annak elemeit  gyakorolni, tanulni kell. De addig nagy nyilvánosság elé, színpadra ne lépjenek, ameddig nem sajátították el legalább minimális szinten az éneklés, a szereplés alapjait. És hol sajátíthatják el? 

A fent felsorolt helyszíneken, amatőr egyesületekben (netán énektanároknál?) és persze figyeljék a nagyokat! Hallgassák a mai és régi énekes-nagyságokat, mert tőlük lehet a legtöbbet tanulni. Mint ahogy az inasok is régen a mester mellett állva figyelték a szakmai fogásokat. Szóval, ha mindezen már túl vannak - akkor jöhet a nagy nyilvánosság. De addig legyenek szerényebbek és türelmesebbek, ne akarjanak minden áron a mély vízbe beugrani addig, amíg még a helyes kartempót és légvételt (lám, itt is a légvétel!) sem tudják pontosan végrehajtani a sekélyebb medencében. Mert ez sem nékik, sem a közönségnek nem hasznos, nem ideális. Magyarán: ez senkinek sem jó.

A fent leírtakból is látszik, illetve hallatszik, hogy itt, ezeken a zenei versenyeken, show-műsorokon is természetesen a mennyiség, vagyis az anyagiak kerülnek előtérbe. Véletlenül sem a minőségi éneklés, a minőségi produkció a fő szempont. Hanem az, hogy műsor legyen, minél nagyobb ovációval, minél nagyobb nézőszámmal, mind több betelefonáló, hívásdíjat fizető szavazóval. S minél hosszabb ideig tartson, hogy hozza a pénzt a következő elképesztő produkciók megrendezésére.

S nehogy valaki azt gondolja, hogy a nívótlan, az éneklési követelményeknek  fittyet hányó előadói stílus csak az amatőr, kezdő énekesekre jellemző, és csakis itt, e helyen érvényesül! (A tinidzser-versenyzőknek, celebeknek, kezdő énekespalántáknak talán még itt elnézné a néző a gyenge, vagy kínos produkciókat, bár a színpad, a mikrofon itt is kötelez.) Ám sajnos, a kelleténél többen vannak kis hazánkban a hivatásos, többlemezes, évek óta színpadon lévő popénekesek között is olyanok, akik ebbe a kategóriába tartoznak. 

 

Nem ritka "madár" közöttük az olyan, aki fejlődésre képtelenül, énektechnikájában megrekedten már évek óta ismétli berögzült, kezdetleges stílusát. Bár azt mondják: az ismétlés a tudás anyja! Hát ez az: az anyja, a kezdete! De ha valaki csak az anyjánál marad és nem lép tovább,  akkor hol és mikor lesz önmaga és nem az anyja? És ez az, amivel becsapja sajnos önmagát is, és közönségét is. Már akit be tud csapni...

S hogy kik ők, miért nem említek konkrét neveket? Senki ne nézzen már madárnak. Nem nézem le annyira kedves és tisztelt olvasóimat, hogy ne feltételezném bárkiről: akár tíz ilyen énekest vagy énekesnőt is fel tudnának hamarjában sorolni, ha szükséges. Megjegyzem továbbá: fenti írásom közben nem a dühös indulat, a személyeskedés vezette tollamat - de nem madártollamat - hanem a helyzetjelentés, a popéneklés mai helyzetének, állapotának felvázolása, valamint a művészi produkciók iránti igényesség. 

"Madarat tolláról - embert barátjáról ismerjük meg." - tartja a régi közmondás. S talán ennek alapján azt is joggal mondhatnánk: a jó énekes pedig elsősorban nem a tolláról ismerszik meg - amivel százával dedikálja újonnan megjelent CD-jét rajongói számára - hanem mindenekelőtt  színvonalas énekléséről, fejlődőképes személyiségéről, végsőkig kimunkált technikai készségéről valamint remek előadói vénájáról. Természetesen örül a rengeteg eladott, dedikált és rajongói által meghallgatott lemezének, amelyen énekel. 

 

Ám ez néki csak ötödrangú kérdés, mellékes szempont a sok fontosabb között. Az elsődleges számára nem a mennyiség örömteli számba vétele, a mennyiségi mutatók elkönyvelése hanem a minőség megteremtése és átadása. Annak megteremtése pedig máshogyan nem lehetséges csakis erőfeszítésekkel, kemény munkával, tanulással, kitartással  és türelemmel, a szakma, a hivatás lelkiismeretes gyakorlásával. S ennek aztán meg is lesz a kellő eredménye, mindez meghozza az egyre nagyobb minőségi változásokat. 

De így van ez, igaz ez más szakmáknál, és így van ez a hétköznapi élet minden egyéb területén is. Aki azt várja, hogy a mennyiségi változásokat majd szükségszerűen követik a minőségi átalakulások - de ennek érdekében semmit nem tesz - az bizony keserűen csalódni fog. Hogy a mennyiségi változások minőségibe csapnak át -- az a tétel a fizikában, természetben érvényes, itt azonban nem. Mert az magától nem fog bekövetkezni - sem a művészetben, sem mindennapi életünkben. 

Aki ezt várja, aki ezt hiszi - az tévedni és csalódni fog. Mint az a házaspár, aki 30 év együttélés és 3 gyerek után vált el. S amikor a tárgyaláson megkérdezte a bírónő, hogy milyen volt eddig a házasságuk - mindketten egybehangzóan azt felelték, hogy végig rossz volt.
 

- És akkor miért nem váltak el már korábban? - kérdezte a bírónő.
 

- Azért, mert mindketten a dialektika megszállott hívei vagyunk, s azt hittük: mindez a házaséletben is érvényes. Arra vártunk, hogy a mennyiségi változás majd előbb-utóbb átcsap egy minőségi változásba. Ám ez nem következett be több évtized után sem. Ebben tehát - sajnos - tévedtünk.

      

                           *

Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok:

 A mai és  tegnapi popénekesek  és popénekesnők produkciói, koncertjei, hanglemezei, CD kiadványai, DVD felvételei és magnókazettái.