JANCSÓ ÉS MOZIJA

 

      

              

 

 

 

"A film akkor lép felnőttkorába, ha a rendező úgy használja a kamerát, mint ahogy az író használja a tollat."   (Alexandra Astruc)

 

 

 

 

 

  

Előszó

 

 

Egy nagy életmű zárult le a tavalyi évben, amikor 93 esztendős korában elhunyt Jancsó Miklós filmrendező. E távlat talán már megengedi, hogy megállapítsam: egészen sajátos, öntörvényű alkotásokkal gazdagította a hazai filmművészetet, sőt a világ mozgóképkultúráját is. Bár önmaga úgy nyilatkozott, hogy magát a játékfilmet egy primitív eszköznek tekinti a gondolatok közvetítésére, meglehetősen sokat tett azért, hogy filmjeiben - nem egyszer meghökkentően, de kétségtelenül hatásosan, nézői értelmének, gondolatainak és érzelmeinek alapos megmozgatásával, nagy vizuális erővel és lendülettel - éppen ennek ellenkezőjét bizonyítsa ország-világ mozilátogató közönsége előtt.                                                               

 

 

 

Vázlatos áttekintés Jancsó munkásságáról

 

 

Alkotásaival mindig arra törekedett, hogy a néző intellektusát, játékos kedvét a lehető legnagyobb lendületbe hozza. Továbbá érzelemvilágának, gondolatainak, vizuális szemléletének alakítását célozza meg. Ezt a célt egy csakis reá jellemző, mozgó, folyamatosan pulzáló, szuggesztív képi világ megteremtésével kívánta és tudta is elérni. De hazudnánk, ha úgy értékelnénk, hogy mindig azonos színvonalon és hatásfokkal. Talán legjobban, legmagasabb művészi erővel azokban a filmjeiben, melyeket érett alkotói korszakában forgatott.  Abban a harminc évben, mely 1960 és 1990 közé esett. Előtte - a kezdeti "próbálkozások" évtizedében még nem találkozhatunk a jellegzetes, markáns Jancsó-stílus felismerhető elemeivel. 

 

 

Utána pedig a haláláig tartó mintegy húsz éves, utolsó életszakaszában a megszokott jancsói hang (helyesebben kép) fokozatosan átváltozik. Megjelenik és kiteljesedik egy szatírikus, groteszk, sokszor ellenállhatatlanul humoros, olykor meg fanyar, nem egyszer morbid, az élet lehetetlenségeit, abszurd oldalát kiröhögő, sorsnak fityiszt mutató, a halállal parolázó parabolisztikus hangvétel a filmjeiben.  Amiket így együtt akár egyfajta sorozat epizódjainak is felfoghatunk - azonos főszereplőivel, modorával, stílusával, témáinak hasonló kifejtésével.

 

Jancsó filmes alkotómunkássága tehát - szerintem - három szakaszt ölel fel: 1.Kezdetek.(1950-60.) 2.Sajátos stílusjegyek megjelenése, majd kifejlesztése (1960-90.) és a 3. a kései filmek korszaka (ez az időszak 1990-től  számítva majdnem húsz évet ölel fel. Egészen addig, 2009-ig, amikor legutolsó filmjét az "Oda az igazság"-ot leforgatta.) Ebben az utolsó alkotói korszakában részben folytatja már kifejlesztett eszközrendszerének kiérlelését, részben pedig új elemekkel gazdagítja mindezt. 

 

 

 

 

Mégpedig olyan újfajta eszközökkel és felfogással, amik teljesen különböznek az eddigiektől. Ha csak a nagy játékfilmeket számoljuk - az elsőben mindössze két alkotást; a másodikban mintegy húszat; (köztük néhányat külföldön) a harmadikban pedig tizenhárom filmet forgatott. Ezeken kívül mindháromban persze számos riport-, és tv-filmet is készített, s csak életének utolsó öt évében nem dolgozott a kamera mögött, illetve mellett.

 

Az ún. kései stílusnak - ami szintén nem nélkülözi az egyéni hangot - legmarkánsabb képviselője az a hat Kapa-Pepe film, melyeknek nagy részét Jancsó már túl a nyolcvanon az ezredforduló után forgatta le. Ezeket a filmeket a legnagyobb rosszindulattal sem lehetne sima vígjátékoknak nevezni. Annak ellenére, hogy tele vannak humoros, szatirikus ízű jelenetekkel, gegekkel, kacagtató poénekkel, meglehetősen vaskos, trágár beszólásokkal, polgárpukkasztó, - egyesek szerint szentségtörő - kifejezésekkel,  elképesztő ötletekkel, ugyanakkor fanyar, de elgondolkoztató életbölcsességekkel is. 

 

 

E sorozat (de inkább filmfűzér) befejezését és bemutatását a hű barát és alkotótárs, Hernádi Gyula író (akivel a rendező 24 filmben dolgozott együtt) már nem érhette meg. Ezeknek  az opuszoknak a különös bukéját Scherer Péter és Mucsi Zoltán remek és szabadszájú komédiázása, továbbá egyes jelenetekben a Hernádi-Jancsó alkotópáros személyes megjelenése is ízesíti, erősíti.

 

 

 

 

Mindezt a vizuális  (a 90-es években forgatott filmjeiben bemutatott meglehetősen  szürreális) világot -  Jancsó több mint egy fél évszázadon át tartó munkássága során  teljesen egyénileg kimunkált és megvalósított rendezői eszközeivel, maga által megszabott munkamódszereivel vitte vászonra. Munkatársait nem váltogatta gyakran, legtöbbször egy megszokott csapattal dolgozott, jól bevált színészeit - főként főszereplőit - több filmjében is alkalmazta, ha azt művészi szempontból indokoltnak tartotta. 

 

 

Hasonlóan Truffaut-hoz, aki pl. Jean Pierre Leaud-ot 15 évesen (Négyszáz csapás) aztán még húsz évre rá is szerepeltette filmjeiben, Jancsó pedig például Balázsovits Lajost, egyik kedvenc színészét majd negyven éven át alkalmazta mozijaiban. (1969-ben forgatott vele először, 2006-ban pedig utoljára.) Filmjeinek (mármint nagyjátékfilmjeinek) témáját soha nem kötötte saját korának egy-egy aktuális eseményeihez, ideológiájához, nem használta azokat korszerű, divatos elvek, trendek demonstrálására. Soha nem konkretizált, nem aktualizált, napi politikát kiszolgáló törekvés, szemléletmód nem jellemezte munkásságát - bár áthallások azért itt-ott megfigyelhetők nála. 

 

 

Annak idején, 1965-ben - csak úgy engedték ki Cannes-ba a Szegénylegények c. filmjét, hogy a politikai vezetést meggyőzte arról: ez a film nem '56-ról szól... Jancsó ugyanis konkrétumok, egyértelmű utalások, realitások helyett jelképekkel, allegóriákkal dolgozott. Jól tudta, hogy a művészetben a legfontosabb: az üzenet, amit egy mű közvetít. S ha ez erőteljesen hat érzelmeinkre, meggyőző és elgondolkodtató - akkor minden más mellékes. 

 

Ezzel párhuzamot vonva állíthatjuk, hogy "a zenében is három dolog van, ami üzenetet közvetít: a dallam, a ritmus és a harmónia. S amit ezen kívül, ezen felül még hozzátesz a komponista - az lehet bármily érdekes, de nem tartozik a lényeghez" - írta a nagy zeneesztéta, Pernye András. Jancsó jól tudta - mint minden nagy művész - hogy az emberek nagy részének számára a hitelesség, az egyéni látásmód, eszköztár és módszerek, valamint az eredeti mondanivaló sokkal fontosabb, mint a megszokott klisék alkalmazása, a jól bejáratott, de már unalmas filmes megoldások, elavult fogások ismételgetése vagy a napirenden lévő ideológiák kiszolgálása, filmes illusztrációja. 

 

Bár egy-egy alkalommal (nagy ritkán) ő sem tudott ezektől teljesen szabadulni (pl. a Szerelmem, Elektra szájbarágós, kommentáros befejezésében) de ezek alkalmazása egyáltalán  nem volt rá jellemző. Rendezői munkamódszerét, műhelymunkájának legfőbb ismérveit, alkotói stílusát talán legtökéletesebben és lényegretörőbben Nyikita Mihalkov szovjet rendező fogalmazta meg, aki egy fehér tisztet alakított  Jancsó egyik filmjében, a Csillagosok,katonák-ban: 

 

 

"Miklós sajátosan összetett, mélyen látó gondolkodásával nem a forgatókönyvet rendezi meg, hanem látomásait, saját plasztikus világát, költői képeit. Amit ő csinál filmjein - az a plasztikai szimbolizmus és metafora kvintesszenciája. Nem a dialog, a monológ, a történeti hitelesség volt fontos nála itt, ebben a filmben sem, hanem a közelkép, távolkép megfelelő aránya, a folyamatos mozgás és lendület. Ott a folyó, amott a táj, itt az emelkedés, ott az ereszkedés, amott jönnek a lovak, emitt egy csapat katona, ott egy menekülő vörös - minden a lehető legnagyobb összhangban - ez a mozi zenéje, amit minden filmrendezőnek így kellene hallania, s amihez ő bámulatosan értett ez alkalommal is. Amit művelt az arra vallott, hogy ő a plasztikának egy abszolút zenei rendezője."

  
  
A napi politikától mindig is tisztes távolságban tartotta magát (kivételt képeznek ez alól pályakezdő évei.) Sokan állítják: filmjeiben a politikát ostorozta, bírálta. Tévedés. Csak a rossz, embertelen politikát bírálta és támadta. Sőt ki is gúnyolta, ahol csak tudta, ám azt soha nem állította, hogy magára a politikára nincs szükség. Konkrét, egyértelmű vagy radikális politikai állásfoglalást, pártállást vagy vallási hovatartozást nem tükröznek filmjei (még burkoltan sem.) Látóköre ennél sokkal szélesebb spektrumú volt. 

 

 

Az, hogy az akkori rendszer - melyben Jancsó élete legnagyobb részét élte, s amit sokan kommunista érának neveznek, holott nem az volt, "csak" szocialista puha diktatúra - pénzt adott a filmjei forgatásához, az igaz. Ám hogy ezt annak reményében adta volna, hogy az elkészült film majd az akkori rendszert propagálja - az tévedés. (Hogy miért is - erre később kitérek.) Jancsó sem propagálni, sem kiszolgálni nem óhajtotta sem a 60-as, sem a 70-es, sem a 80-as kormányzatot - sem a többit - s azok politikáját.

 

A közéletben csakis akkor szólalt meg, nyilvánított határozott ellenvéleményt, amikor úgy érezte: magáért a művészet fejlődéséért vagy az ember érdekeiért kell kiállnia, szót emelnie. Idős korában is azért csatlakozott az SZDSZ-hez, mert annak eszmerendszerében találta meg akkor azt az irányvonalat, mely leginkább elősegíthette volna az emberi szabadságon alapuló normális demokrácia kifejlesztését. (Csak zárójelben jegyzem meg: ami azóta sem valósult meg szép hazánkban...) És hogy a liberális eszmék jegyében 2003-ban a marihuána legalizálásának javaslatát is támogatta - az aztán megint megosztotta személyével kapcsolatban a közvéleményt. 

 

Jómagam se értek egyet ma sem speciel ezzel a jancsói állásponttal - több okból sem.) Még jóval előtte, 1981-ben Aczél György előtt egy kötetlen irodai beszélgetésben szóvá tette az akkori rendszer tévedéseit. Többek között Nagy Imre kivégzését, a kádári kultúrpolitika súlyos hibáit. Mikor a kultúrcézár irodájában mindezeket elsorolta, körülnézett. Mire Aczél mosolyogva azt mondta: "Beszéljen csak nyugodtan, a mieink hallgatnak le, nem mások." Aczél viszont azt tette szóvá Jancsónak, hogy miért csinál olyan filmeket, amelyeknek rossz a végük. Mire a rendező röviden azt mondta, hogy akkor ne nézze azokat.

   

A nagy magyar filmrendező a humánumot, az ember természetes énjének, érzelmeinek és gondolatainak minél teljesebb kibontakoztatását, érvényesülését, szabadságát hirdette bármikor, amikor csak megnyilatkozott. Akár  élőszóban, akár a film nyelvén. Képi látványvilága, szimbólum-csokrai olyan eszmék, gondolatok és erkölcsi követelmények propagálását szolgálják filmjeiben, amelyek függetlenek országhatároktól, fajtól, nemzettől, vallási hovatartozástól. 

 

Olyan rokonszenves, időtlen és tértől független ideológiák, nézetek, alapvető etikai normák és érzelmek kapnak nála teret és pozitív hangsúlyt,  képi világában olyan örök eszmék jelennek meg követhető példákként, melyek már a kezdet kezdetén magáért az emberért születtek meg. S nem másért, minthogy a normális  emberi együttélés békéjét és harmóniáját biztosítsák mindenki számára. 

 

 

S léteztek és maradtak fenn ezek ugyancsak az emberért, annak boldogulása érdekében - nem pedig azért, hogy egy szűk kisebbség hataloméhségét, vagy elnyomását szolgálják. Nem azért, hogy a néptömegek ellen használják fel azokat bármilyen formában is elnyomóik. Hanem ellenkezőleg: hogy a néptömegek szabadságát és jólétét, fejlődését szolgálják azokkal! Olyan eszmék, normák és követelmények ezek, amelyek hanyagolása semmibevétele, vagy eltiprása nagy veszélyeket rejt magában akármilyen rendszer is legyen éppen hatalmon. 

 

Jancsó örök igazodási pontok felé orientál bennünket filmjeivel: a szabadság, a hazaszeretet, az ember cselekvési, alkotási vágyának, kreativításának, szellemi-, és közlési szabadságának magánéletének és közösségi létének, szolidaritásának biztosítására, megtartására és védelmére. Az alapvető erkölcsi normák fontosságára, jelentőségére, azoknak a mai korban  történő alkalmazására, mai életünkbe való beillesztésére hívja fel figyelmünket minden alkotásában.. Anélkül persze, hogy mindezt didaktikus vagy demagóg formában tenné. És anélkül, hogy ezek megőrzésére, gyakorlására bármilyen megoldási javaslatot sugallna, bármilyen receptet nyújtana. 

 

 

De ez nem is az ő tisztje volt. Nem is tartotta annak, mert a művészetnek soha nem tisztje és feladata az, hogy recepteket adjon. (Az alábbiakban következő dőlt betűs  bekezdések talán fölösleges eszmefuttatásnak tűnhetnek. De érdemes végigolvasni, hiszen ennek fényében jobban megértjük Jancsó alkotóművészetét.) Ám, aki mégis úgy gondolja, nyugodtan kihagyhatja ezt a néhány dőlt betűs bekezdést, amely lényegében a művészet alapvető célját és feladatait veti össze Jancsó rendezői törekvéseivel.

  
 

A művészet jelentőségéről és Jancsó szándékáról 

 

A művésznek, a művészetnek nem feladata, hogy recepteket nyújtson át. Maga Jancsó is így gondolta s ennek szellemében élt és dolgozott. Az alkotott művek (legyen az könyv, színdarab, zenemű vagy akár film) nem gyógyszerekként hatnak, amelyektől megjavul az ember testi-lelki szervezete. Beethoven ötödik szimfóniája, Jókai könyvei, Bergmann, Chaplin, Szabó István vagy Jancsó filmjei, Moliere vagy Shakespeare színdarabjai, Domingo vagy Rost Andrea énekművészete, Leonardo festményei soha nem töltik be, se nem pótolják a fájdalomcsillapítók vagy a telefonos lelki-segélyszolgálat szerepét. 

 

Mert nem erre hívatottak. Kevesebbet, de egyben sokkal többet is tudnak nyújtani ennél. Bizonyos terápiás hatásuk ugyan lehet - különösen a zenének - de ez nem egyenlő a gyógyítással. S hogy ez a bizonyos terápiás hatás maradéktalanul érvényesülhessen - ahhoz megfelelő szakemberekre van szükség. 

A művészet nem töltheti be sem az orvos, sem a messiás szerepét. Gyökeresen nem tudja átalakítani sem az ember szervezetét, sem annak lelkivilágát, sem pedig a jellemét. S főként nem a világot. Formálni, alakítani viszont tudja! A festő, a zenész, az író, a költő, a filmrendező vagy a színész, az énekes megkomponált vagy előadott műveikkel minden korban üzenetet közvetítenek. De nem akármilyen üzenetet!A művészet útmutatást ad, javaslatot sugall, megóvni próbál a rossz, helytelen irányoktól, beidegződésektől. A normális és szép emberi élet értékeit, lehetőségeit, elérésének irányait villantja fel a maga sajátos eszközeivel. 

 

És ezzel bizony nagyon sokat tud tenni. Miáltal gyönyörködtet, gazdagít bennünket (s ez nem kis dolog!) megmutatja azt, hogy mi az, amiért érdemes élnünk. (Például a művészetért is, ami mindezt megmutatja nekünk.) Egy-egy művészi alkotás a maga eszközeivel olyan műveket tár elénk, amik számunkra élményt nyújtanak - s ezáltal földi életünket szebbé teszik. A művészetnek nem az a legfőbb célja, hogy megnyugtasson vagy elbódítson, elkábítson bennünket, mint egy idegnyugtató tabletta vagy valamiféle drog. Értéke, hatása merőben más, nem beszélve arról, hogy nincs káros-, vagy mellékhatása. 

A nagy művészetnek nem kábító, hanem lenyűgöző hatása van, ami soha nem lehet negatív. Az igazán nagy művészet felfrissít, élénkíteni, elgondolkodtatni, felrázni akar. További tettekre és állásfoglalásra késztet, ítéletalkotásra ösztönöz bennünket. A művészet legfőbb célja, hogy az életben észrevegyük, meglássuk a szépet, s érzékenyen reagáljuk arra. Az élet minden területén érzékelni tudjuk azt, gyönyörködni tudjunk benne - s ezáltal feloldjuk, bizonyos fokig elűzzük az élet sokszor jelentkező egyhangúságát. Vannak az életnek olyan jelenségei, melyeknek szépségét csakis a művészet tudja számunkra nyilvánvalóvá, észrevehetővé tenni. 

 

 

A művészet lényegében, gyökerében a vallással azonos, eszközei, célja és mondanivalója teljesen más (mondhatnám: ellentétes) a tudományokéval.  Arra biztat bennünket, hogy gyönyörűséget találjunk a földi életben, önmagunkban s egymásban. Higgyünk az élet szépségében és értékeiben és tegyünk is értük. Ebben élen jár (és élen kell járnia) a művésznek, aki a maga alkotta műveivel sem elkeseríteni nem akar - sem elkábítani, illúziókat gyártani. 

Nem azt akarja elhitetni velünk, hogy az élet haszontalan, hitvány, rossz, értelmetlen és szenvedésekkel teli - sem pedig azt, hogy az élet csupa élvezet, minden simán, gördülékenyen működik benne, és abban minden csakis az ember élvezetét szolgálja. Nem bizony. Az igazi művészet nem "akarja", nem biztathat bennünket arra, hogy a  művekben rejlő harmóniát, szépséget azonosítsuk magával a hétköznapi élettel. De arra sem biztat bennünket, hogy a művészet élvezetével egyfajta külön világot hozzunk létre magunknak. Legokosabban tesszük, ha magát a művészetet is az élet szerves részének fogjuk fel, mint ahogy mindig is az volt. 


A művészi alkotások nem ringathatnak bennünket abban a tévhitben, hogy a művészetben azért van harmónia, mert maga az élet is ilyen, hiszen a művészet az életet tükrözi. Tükrözi, de nem így, s nem ilyen módon! Tükrözi, nem pedig lemásolja ugyanúgy, egy az egyben a valóságot, hiszen a tükörben sem a megfogható valóságot, hanem annak egyfajta képét, jelzését látjuk.(Mégpedig mindent fordítva.) Vagyis nem ugyanazt! 

 

A művekben rejlő harmónia nincs meg ugyanúgy, ugyanolyan formában a mindennapi életben. Ott ez egy az egyben nem jelenhet meg és nem is kell megjelennie. A művészetben létező harmóniát nem szabad számon kérni az élettől, mint ahogy az élet harmóniáját sem szabad követelni, számon kérni a művészettől.  

Ha mindennapi életünkben mindenben és mindenkor csakis csupa harmónia, kiegyensúlyozottság és béke lenne - akkor a művészetre már nem is lenne szükség. Így azonban elengedhetetlenül szükség van rá. Mégpedig pontosan azért, hogy segítsen bennünket abban, hogy a kiegyensúlyozottságot és békét saját mindennapi életünkben (magán-, és közéletünkben egyaránt) is megteremthessük magunkban és egymás között is. 

 

Igaz, annak  segítségével, de általunk. S ez a harmónia már egy másféle harmónia lesz, mint az, ami a művészetben rejlik, onnantól ez már a magunk életének harmóniája lesz. A magunké - mely tovább gazdagodhat reánk jellemző, speciális, egyedi jegyeivel - nem pedig a művészeté, melynek ösztönzésére létrejött. 

A művész az életünkből és a természetből, az egész univerzumból választja ki "anyagát" és témáját. Abból gyúr magának műalkotást, melynek esztétikai szépsége már nem azonos a való élettel. Minden igazi művész alkotásával megkonstruálja, felépíti a maga templomát - minékünk. Azért, hogy abban és ott áldozhassunk az ember művészi teremtő erejének fensége előtt. 

 

S azért is, hogy egyben átélhessük az élet jelenségeinek esztétikai szépséggé alakítását, művészetté formálását. Minden igazi művész újabb és újabb alkotásával megérezteti, azokkal és azokon keresztül átélteti velünk a katarzis élményét, melyben újra és újra szembesülhetünk saját létezésünk örömével, emberi és isteni mivoltunkkal. 

S amikor fentebb azt fejtegettem, hogy a művészet önmagában nem nyugtat meg - azt továbbra is állítom. A művészet maga nem nyugtat, nem is kábít, csak gyönyörködtet. De a katarzisban, amit létrehoz - abban már van egy jó adag megnyugvás, oldódás is. Dózisa jótékony hatást gyakorol ránk - akár hosszú távon is - ám a jótékony szó ide nem elég költői, nem elég összetett, a kiváltott  hatást is csak némileg érzékelteti. 

 

A művészi katarzisnak - mely egy összetett érzelmi állapot - a legfontosabb része ez a nyugalom, egyfajta testi-lelki-szellemi harmónia érzete. Ez a földre szálló, reánk ereszkedő, bennünket elárasztó béke - mely a katartikus hatás lényege -  még a belső szervek állapotának javulását, normális működését is elősegíti. A katarzis összetett érzés: lélektani, intellektuális, erkölcsi és élettani tartalma és hatása egyaránt jelentkezik ilyenkor. Létezik, igazolható és bizonyítható - különösen a zeneművek hallgatásakor. 

 

 

 

Amikor éppen gyönyörködünk egy nagy zenemű elcsendesülő akkordjaiban, egy elénk kerülő festményben vagy szoborban, amikor becsukjuk az éppen olvasott könyvet, amikor lassan  véget ér az éppen nézett film vagy színdarab - akkor juthatunk ebbe a szerencsés és fenséges állapotba. (Azért írtam, hogy szerencsés, mert nem mindenkor jön létre, csak ha bennünk az alkotó tökéletesen elérte célját és szándékait a művével - akár évszázadok távolából is.)  

 

A létre jött és általunk átérzett katarzis a legideálisabb esetben "átvisz bennünket" egy olyan különleges lelkiállapotba, hangulati szituációba  ami egy-egy órára (de van úgy, hogy még napokra is) felemel bennünket a föld felszínéről. Onnan, amit nap mint nap taposunk. A katarzis olyan lelkiállapot, mely a hétköznapi életünket egycsapásra ünnepnappá tudja varázsolni. A hétköznapban jön létre, de ünnepnapot teremt. Hogy igazából megszülethessen ahhoz a hétköznapiságnak meg kell szűnnie. 

Ahhoz, hogy ezt a katarzist átérezhessük - a földhözragadtságtól egy időre el kell szakadnunk. Nem véletlen, hogy a nagy művekre azt a nagyon is találó kifejezést szoktuk használni, hogy: felemelő. Minden igazi művész alkotásával felemel bennünket a hétköznapi rögökről. Felemel - azáltal, hogy művével és művében harmóniát teremt. 

 

S miért? Annak érdekében, hogy ezt aztán visszajuttassa magába az életbe. Visszajuttassa a hétköznapi ember "használatába", kezébe, lelkébe és szellemébe, hogy a maga örömére gazdálkodjon, éljen vele a továbbiakban. Így aztán, hogy az életünkben harmónia legyen, harmóniára törekedjünk - azt a művészet jelentősen előmozdítja, sőt, mi több: ez a legfontosabb feladata.

 

 

 

Jancsónak, Bergmannak, Szabónak, Ranódynak, Makknak (alábbi képünkön) Fábrinak, Hitchcocknak, Polanskinak, Wajdának, Csuhrajnak, Truffautnak, Chabrolnak és másoknak több filmjükkel is sikerült magasrendű katarzist gyakorolniuk nézőikre. Amivel jelentősen  hozzájárultak ahhoz, hogy életünk megváltozzon, szebb és harmonikusabb legyen. Persze csak néhányat említettem a nagy filmrendezők közül - akik hálistennek vannak jónéhányan - de a soknál azért kevesebben...  
  

 

Talán - e sorokat olvasva - lesznek, akik felkapják a fejüket: de hiszen évezredek óta létezik a művészet s úgy általában mégis békétlen, gyűlölködő, kiegyensúlyozatlan az emberiség még ma is. A rég-, és közelmúltban is volt, s napjainkban is világszerte dívik a szegénység, bűnözés, háborúzás, öldöklés, nyugtalanság, bizonytalanság.  Igen, ez mind sajnos igaz. Ám az, hogy a világ ilyen ma is, az nem azt jelenti, hogy a művészet fölösleges, hanem azt, hogy valami miatt nem tudja kellőképpen betölteni hivatását. 

 

Volt, van és lesz is művészet, de sajnos ennek hatása csakis akkor érvényesülhet igazán, ha mindenki él ennek áldásaival, ha megfelelőképpen használja, él és gazdálkodik  vele  a mindennapi életben. És ez bizony még ma sem teljesül, mert a művészet ma is csak kevesek kiváltsága, bárhogy is szépítjük. 

 

Amikor az ún "sötét" középkorban IS csodálatos zeneművek, irodalmi-, és képzőművészeti alkotások születtek az éppen, hogy nem azt igazolja, hogy a művészet életképtelen abban a korszakban, amikor mindenfelé nyomor, bűnözés éhínség, elnyomás terpeszkedik, hatalmaskodik; amikor viszályok, gyűlölködések, háborúk dúlnak. Hanem éppenhogy az ellenkezőjét! Gondoljunk bele: akkor, amikor ezek az alkotások megszülettek hány emberhez jutottak el, hány emberhez hozták el a katarzis, az öröm felszabadító élményét?

 

 

Lényegesen kevesebbhez, mint ma. Ami ugyancsak alátámassza azt a feltételezést, miszerint: ha az emberek többen élhettek volna akkor a művészet elmére, lélekre és szervezetre ható erejével - akkor jóval és lényegesen többet tudtak volna  változtatni saját maguk életén, sorsán. Továbbá azon a rendszeren is, amelyben éppen senyvedtek, kínlódtak, s képletesen vagy sokan valóságosan is rabláncon tengődtek.  

 

Manapság az ingyenes hangversenyek, szabadtéri heppeningek, kakaókoncertek, belépőjegy nélküli fesztiválok, színielőadások dicséretesek és jelentőségüket nem kérdőjelezhetjük meg. S ezek IS hozzájárulnak ahhoz, hogy még több  emberhez eljusson a művészet áldó hatása. De ezek önmagukban még nem képesek arra a nagy áttörésre, amire szüksége volna az emberiségnek. 

 

A művészet üzletté vált, felgyorsult világunkban elszaladunk mellette, s mindez erősen megakadályozza, hogy bárki bármikor és bárhol éljen annak erejével és áldásaival. Majd ha minden ember annyit tud költeni, annyi időt tud fordítani a kultúrára, művészetre amennyit kellene és szeretne - akkor fog békében élni a világ. 

  
A művészet nem úgy tükrözi az életet, hogy annak harmóniáját fejezi ki és adja vissza, mert akkor nem lenne rá semmi szükség. A művészet egyfajta tükörképet tart az embernek - de vigyázat: nem maga a műalkotás a tükör! A művészet nem fényképdokumentum, hanem az élet alapanyagából dolgozó, azt felhasználó önálló emberi alkotásokból áll össze. Maga az emberi élet (mely az egész földi életnek csak egy része) legtöbbször éppen, hogy nem harmonikus, sok-sok hibával, problémával, gyűlölködéssel, feszültséggel terhes. 

 

És éppen ezért: pont arra van szükség, hogy - többek között a művészet segítségével - harmonikussá, elviselhetővé tegyük azt! A műalkotás azáltal, hogy az életből magából emeli ki és mutatja fel témáit,  s abból teremti meg a maga belső harmóniáját - azáltal akarja magában az emberek életében is "megteremtettni" a maguk harmóniáját. 

Lehet-e maga az ÉLET  - úgy anblok - rossz, hogyha annak anyagából megszülethet a fenséges és harmonikus művészet? Véleményem szerint nem. Az élet maga alapjában véve nem lehet rossz! Az  élet szép és fenséges, az élet maga a csoda. Még akkor is az, ha a föld számos bűnt, koldust, megnyomorított emberi sorsot, gyógyíthatatlan betegséget, járványt, szenvedést, éhséget, küszködést és szomorúságot hordoz a hátán. Mint ahogyan csodálatos az életből fakadó, az életből merítő, a belőle táplálkozó művészet is. És persze magának a műalkotásnak is megvannak a maga hibái, kifogásolható elemei, hiszen ritka a tökéletes műalkotás, amit remekműnek szoktunk nevezni.


"Sosem volt jó a világ, most sem az. De mi hittük, hogy azt meg lehet változtatni. Gyerekkorunkban, aztán a NÉKOSZ-ban is meg akartuk változtatni, meg akartuk fordítani a világot. Pedig hát tudjuk, hogy a világ szar." - mondta Jancsó egy újságírónak. Ám, mint azt elkaphattuk korábbi mondataiból - a rendező a világot nem magára az Életre értette, hanem az ember által létrehozott társadalmi rendszerekre. Azok lehetnek jók, vagy rosszak (legtöbbször bizony azok!) mert rosszul vannak berendezve, felépítve. s az emberek nagy többsége ezekben a rosszul berendezett rendszerekben éli mindennapjait úgy, ahogyan tudja. 

Ahogyan a rendszer által megszabott keretek az emberek számára megengedik, lehetővé teszik - a hétköznapi ember e keretek közt mozog. Dolgozik, neveli gyermekeit, szereti feleségét, férjét, gyermekeit, unokáit. S ahol lehet és módja van rá kifejti ahogy tudja adottságaiból kifejlesztett tehetségét. 

 

Tanul, művelődik, szórakozik - szabadságának alapos megnyirbálásával. S bizony - az imént ismertetett okokból is - sokszor elveti a művészet szerepét és jelentőségét. Elveti, ahogyan az elnyomó rendszerek vezetői is elvetették és elvetik. Ám azok teljesen más okból és célból. Az elnyomó rendszerek mindig is kifejezetten elzárták, elzárják azt a tömegek elől (vagy csakis akkor alkalmazták, alkalmazzák, éltek és élnek vele, ha érdekeik úgy kívánták vagy kívánják.) 

A művészet intencióinak, üzeneteinek, sőt magának a művészetnek az elvetése, semmibevétele  egyenlő a szép és nemes emberi élet elvetésével, akadályozásával. A művészet elvetése egyenlő az ember testi, szellemi erejének, lelkületének karámba terelésével, azaz a szabadsága ellehetetlenítésével. Az igaz, hogy a szabadság gyakorlásához eszközök és lehetőségek kellenek, ám ameddig megakadályozzuk, hogy mindezekkel rendelkezzenek az emberek - addig nem is tudják magát a szabadságot sem gyakorolni. 

Azaz: a szabadsághoz szabad emberre és sok egyéb eszközre van szükség. De mik ezek az eszközök? Intézmények, erkölcsi normák, hit (nem vakhit, vagy tévhit, hanem olyan hit, melynek középpontjában az emberi szeretet áll) határtalan tudás, hagyománytisztelet, progresszív elvek, és nem utolsósorban maga a művészet. 

 

Maga a művészet - középpontjában az emberhez szóló örök üzenetével. Enélkül az ember csak testi-lelki, szellemi szegénységben és éhségben vegetál. Enélkül csakis tudatlanságban, bizonytalanságban, határozatlanságban, homályban tévelyeg, és többet néz hátra, mint előre. 

"Minden változás csak veszélyt és bajt csinál. A néptömegeket nem szabad megterhelni a szabadsággal, mert azzal az egyszerű ember nem tud mit kezdeni." - vallja cinikusan Agisztosz, a zsarnok király a Szerelmem, Elektra című Jancsó-filmben. No, persze: akinek nincs fűrész a kezében, az nehezen fog fát fűrészelni. Szög és kalapács nélkül sem lehet szögelni. És az sem fog tüzet feléleszteni, akinek még a száját is befogjuk, hogy fújni tudja azt...S mit mond a bizalmasa? "Elektra az elégedetlenséget hozta a világra, ami elpusztítja azt. Ő minden igenre a nem, és minden nemre az igen." 

 

S hogyan reagál a zsarnok szavaira a fiatal, bosszúszomjas leány? "Megölhetnélek, de nem téged kell elpusztítanom, hanem a rendet, amit felépítettél!" Nohát az effajta "rend" ellen, a mindenfajta szabadság feltételeinek megteremtéséért küzdöttek Jancsóék is társaikkal együtt - s ő maga személyesen is a filmjeiben - nem pedig az egész világ ellen. Az effajta "rend"-ből - amit például Agisztosz teremtett meg tűzzel-vassal - nem kérünk! - vallják és hirdetik Jancsó filmjei. 

Ha ezek az említett rendszerek figyelembe vennék az élet normális igényeit és követelményeit, azaz minden ember, s nem kevesek megélhetését biztosítanák - akkor már nem lennének azok rosszak, kártékonyak. Mert egy elnyomó rendszer az csakis kártékony lehet. S ha az egyes rendszerek figyelembe vennék az életből táplálkozó művészet intencióit, üzeneteit - akkor maga a földi, emberi élet is ugyanolyan harmonikus, kiegyensúlyozott, azaz jó lenne, nem pedig olyan, mint ahogyan azt Jancsó jellemezte imént idézett szavaival. 

A művészet tehát nem magát a világot tudja, szeretné vagy akarja megváltoztatni, (mert azt valóban nem tudja) hanem az emberi életet. Ami viszont erősen rendszerfüggő, tehát mindenekelőtt azt a kártékony rendszert kell megsemmisíteni, mely nem biztosítja az ember legalapvetőbb jogait, a szabadság alappilléreit. S ezt az akadályt elhárítva - az emberi élet is jobb lesz. Normális és természetes, amilyennek lennie kell! 

 

 

 

 

Jancsó filmjei olyan rendszert szorgalmaznak és hirdetnek a maguk művészi eszközeivel, amely biztos megélhetést, szabadságot, boldogulást hoz és nyújt az embereknek. S nem csak az emberek egy részének, hanem mindenkinek. Bár kevés van a világon - de azért léteznek ilyen berendezkedések  is. S mint igazi művész - Jancsó is pontosan az efféle rendszereket propagálta. Pontosan ezért csinálta a filmjeit.

A művész eredendően optimista szemléletével és műveivel arról akar meggyőzni bennünket, hogy az emberi élet a művészet segítségével alapjában véve jó irányba halad. Hiszen, ha nem így volna - akkor már régen megsemmisült volna minden. A művész azt akarja bennünk tudatosítani, hogy ez az irány azért maradhatott így fenn mindeddig, mert a világban létező emberiség többsége igenis az erkölcsi nemességet, egymás megértését keresi, s eredendően és minden korban a szépségnek, a művészetnek áldoz. 

Ennek tiszteletéért, megteremtéséért és elfogadásáért él - önmaga és mások  érdekében. A szépség öröméért, élvezetéért, amit mindenek előtt a művészet és a hit ereje biztosít és ad át az ember számára.  Egyébként is meggyőződésem, hogy ez a glóbusz - rajta az élővilággal, emberiséggel -  mind a mai napig azért sem pusztulhatott el,  mert a művészetet (mely isteni adomány) az emberiség jelentős hányada fontosnak, felhasználhatónak tartja és aki csak tudja gyakorolja is - a saját maga és embertársainak boldogulása érdekében. 

Ha netán egyszer az emberiség kimúlna - amiben nem hiszek - akkor sorrendben először az emberiség pusztul el, s csak utána a művészete, amit alkotott (s nem pedig fordítva.) Ugyanis minden, amit az emberiség alkotott, teremtett, írt, termesztett, épített, tenyésztett; minden, amire valaha is rátette a kezét - abban ott él és munkál művészi szemlélete, alkotóereje. Ennél fogva az emberiség művészete túléli magát az embert az ő általa teremtett produktumaival - mint azt már másutt is volt szerencsém leírni. (Pl. "A művészet szerepe és jelentősége" című tanulmányomban - e blog hasábjain.) 

Ha netán nem is lesz majdan emberiség (mint ahogy sokan állítják, bár én magam ebben nem hiszek) - az univerzum fennmaradó elemeiben akkor is ott marad, munkál és él tovább az ember művészete. Mindaz lenyomatként, örökségként megmarad, tovább él, amit művészi szemléletével és alkotómunkájával környezetén, a természeten rajta hagyott örökre. (És sajnos, ami kárt tett benne - az is.) S legfőképpen pedig azért nem hiszek az emberiség végső pusztulásában, mert ameddig létezik művészet a földön - addig maga az emberiség sem halhat meg. Mert érte és általa él ő maga, az ember is.
  

A művész dolga, hogy elénk tárja azokat az irányokat, tendenciákat, nézeteket, elveket, amik azt szolgálják, hogy mindez továbbra is ugyanígy, ebben az irányban működjön, folytatódjon a földön. Hogy megláthassuk és óvjuk a szépet és a jót mindenben, ami bennünk van és ami bennünket körülvesz. Hogy támadjuk mindazokat, akik mindezeket semmire nem értékelik, sőt ezek lerombolását tartják feladatuknak. 

 

Hogy támadjuk azokat, akiknek életcélja az erőszak, az indulat, hatalom, a pénz, a luxus életmód megteremtése, s minden tevékenységüket ez a vágy irányítja és hajtja. Ők azok, akik nem értékelik, nem hallják meg a művészet hozzánk és értünk szóló üzenetét. Ők a süketek. (pedig a Bibliában ott áll: akinek füle van a hallásra - az hallja.") 

S nem elég, hogy nem hallják, de botor módon, szűk látókörűen nem is látják: ez a fajta szemlélet, ez a káros, rombolási taktika nemcsak egyedül az általuk megtámadottakat, hanem őket magukat is sújtja. Hogy míg az emberiség többsége által elfogadott, az ember normális életérzése, természetes életösztöne által diktált irány megtartása a boldogulást, a fennmaradást szolgálja és teremti meg mindannyiunk számára - úgy az azt ellenzőké pedig a pusztulásba visz. Vagyis azt üzenik a műalkotások, hogy erről a fent jelzett irányról nem szabad lemondanunk, erről az eddigi útról nem szabad letérnünk! Ezt üzenik Jancsó remek filmjei is. 

 

 

Az ő vállalt feladata is annyi volt "mindössze", hogy filmrendezőként fontos kérdésekre és válaszokra koncentrálja figyelmünket. Sajátos vizuális eszközeivel gondolatokat gyújtson, magatartásmintákat mutasson be, s ezekkel ellenszenvet vagy rokonszenvet ébresszen bennünk. 

 

Ellenszenvet a zsarnokság, az erőszak, a kegyetlenség iránt, s rokonszenvet a mélységes humánumot képviselő valódi demokrácia és az arra törekvők iránt. (Ugyanaz a kettősség jellemezte őt is, mint nagy költőnket, Petőfit, aki egyformán és ugyanúgy tudott szeretni és gyűlölni. S verseivel is ezt a kettős hatást akarta kiváltani. 

A szabadság apostolának szellemisége bizonyára közel állt a rendezőhöz, hiszen még a költő egyik híres verssorát is az egyik filmjének címéül választotta: "Még kér a nép.") A gyűlölet és a szeretet érzése egyaránt felébred és feltámad bennünk Jancsó felvonultatott képsorait szemlélve  amikor elnyomásról, a mozgás vagy a gondolat korlátozásáról, emberi viselkedések megítéléséről, bíráskodásról és önbíráskodásról, a kiszolgáltatottságról, kilátástalanságról vagy a közös együttlét, a cselekvő és alkotó erő öröméről, szépségéről, a jövőbe vetett bizakodásról szól hozzánk - filmjei által.  

  

   
 A Jancsó-filmek mondanivalója, fő jellegzetességeik

 

Úgy gondolom, hogy mindezeknek az önként vállalt és egyéni művészi koncepciójába következetesen beillesztett feladatoknak leginkább és legteljesebb mértékben a 60-as, 70-es években készített filmjeivel tett maradéktalanul eleget. És sikerült ezt oly módon megvalósítania, hogy nemcsak saját korához, saját nemzedékéhez, hanem ezen túl még a jövő számára is szólt és küldött vélük üzenetet. Mint említettem: sokkal szélesebb látókörrel rendelkezett annál, minthogy aktuális, napi politikai céloknak feleljen meg filmjeivel. Ez soha nem is állt szándékában. 

Még a múltban játszódó, a múlt sorsdöntő eseményeit feldolgozó alkotásaival sem a történelmi tények taglalása, elemzése, megfilmesítése volt a célja. A Tanácsköztársaság, a fehérterror, az oroszországi polgárháború, a Monarchia elnyomási mechanizmusa mind-mind csak alkalmat, ürügyet adtak néki ahhoz, hogy a mozi eszközeivel fogalmazza meg számunkra véleményét. Képekben "szóljon" hozzánk olyan örök és fontos értékekről, mint a szabadság, az elvhűség, a bizalom, a barátság. 

 

Hogy a vizualítás nyelvén fogalmazza meg mondandóját a hazai föld és népe iránti ragaszkodásról, ami az ember természetes létformája, s melynek megtámadása esetén teljesen jogos és érthető az ellenreakció. Hogy a film nyelvén szóljon hozzánk a szülői vagy testvéri szeretetről, a szegénység elleni küzdelemről.("Mert mit is dalolnak nagy lelkesedéssel a Fényes szelek ifjú kollégistái? " A föld teremtésének kezdetén / hej haj, hahó, / Nem volt gazdag akkor és szegény / hej haj, hahó!") 

És éppen ezekből az okokból ugyanúgy nem állíthatjuk azt sem, hogy filmjei a máról szólnak. Jancsó filmjei nem a máról, hanem a mához szólnak. (Sőt - mint említettem - a jövőhöz is.) Ahhoz pedig nagyon! Még 50 év után is. Leginkább érvényes ez persze a '70-es években forgatott filmjeire, mert az utolsó évtizedek alkotásaiban már nagyon is a jelenkori, összekuszálódott, elbizonytalanodott világ égető gondjai kerülnek terítékre. Summa summárum: Jancsó jól tudta és érezte, hogy az aktualizálásnál, sokkal fontosabb az univerzalítás. 

 

Ennek határozott felismerése és gyakorlása állt rendezéseinek középpontjában, még akkor is, ha netán nem éppen tökéletes remekmű került ki kezei alól. De még a kevésbé sikerültekben is vannak megragadó, nagy hatású, lenyűgöző jelenetek - még ha maga az egész nem is remekmű, vagy valami miatt "nem áll össze" - ahogy mondani szokták summásan a filmesztéták egyes filmekre. (De melyik az a filmrendező a világon, aki azzal büszkélkedhetne, hogy minden filmje azonosan magas színvonalú?...) Viszont következetessége, töretlen feladattudata, szakmai elkötelezettsége, egyedi tehetsége, önbizalma és hite, s nem utolsósorban jól megválasztott kollégáinak emberi és művészi azonosulása  biztosították azt, hogy számos alkotása remekmű lett. És ezzel beírta nevét a nagy európai filmrendezők sorába.  

  

 
  
De miben is áll ez a filmen belüli mozgó világ, ez a Jancsó-féle mobilítás, ami nála mindig megfigyelhető és tetten érhető? Miben áll a történelem és az ember viszonyának, a hatalom és az egyén ellentétének, a hatalom gyakorlásának, szisztémájának, működésének, a zsarnokság és a szabadság örök harcának mozdulatokban, táncban, tervszerűen megkoreografált látványos  tablókban és tömegjelenetekben, szimbólumokban történő megragadása, vizuális kifejezése? Hogyan, s mi módon jelenik  meg, áll össze mindez a képi és hangi, filmszínházas világ Jancsó filmjeiben? Azaz: miben áll az érett Jancsó-stílus lényege? 

Milyen jelképrendszerrel, milyen másoktól eltérő állandó filmes eszköztárral, munkamódszerrel dolgozott? (amit sokan szeretnek vagy elvetnek ma is.) Mi jellemzi színészvezetését, statisztái tömegeinek kezelését, kollégáival való együttműködését, forgatási helyszínei kiválasztását? S nem utolsósorban témaválasztását, ami szerint "következetesen járja körül fixa ideáit." (Veress József) 

 

Az alábbiakban megkísérlem mindezekre a fontos kérdésekre a válaszadást - részletesebben kitérve három legnagyobb alkotására: a Szegénylegények, a Fényes szelek és a Szerelmem, Elektra című filmjeire. (Megjegyzem közülük csak az első és a harmadik kapott jelölést a cannes-i fesztiválon, a nagydíjat 1972-ben a Még kér a nép-nek ítélte a zsűri.) Ehhez azonban fel kell vázolnom néhány fontos életrajzi adatot, hiszen szülőföldjén szerzett tapasztalatai, valamint gyermek-, és ifjúkor élményei érlelték meg benne mindazt a mondanivalót és művészi szándékot, amit aztán később filmmé formált és megfogalmazott alkotásaiban a vizualítás nyelvén. 

  
   
A kétnemzetiségű szülők átmeneti áttelepülése után a román anya és magyar apa gyermekeként 1921-ben Vácott született, fiatal, jólfésült (mint képünkön is látható) Jancsó nemcsak külsőleg, alkatilag, de alapvetően is más volt ifjú éveiben. "Már gyermekként egy sor politikai, társadalmi és nemzeti ellenállásnak voltam tanúja. Nyugtalan korban nőttem fel és mindenütt azt látom, mennyire lehetetlennek tűnik úgy élni, hogy mások rovására gyakoroljuk a hatalmat, s ugyanakkor tiszteletben tartsuk a szabadságot. Mindig megragad az emberek hatalomgyakorlása és érdekelnek a forradalmi és elnyomó tendenciák, amik persze nem hálás témák." - fogalmazta meg emlékeibe ágyazva röviden ars poeticáját Jancsó a hetvenes években. 

 

Személyisége, gondolkodása máshogyan működött a háború után, másképpen az ötvenes években, mint a későbbi Kádár-rendszer évtizedeiben, amikor már semmiképpen sem óhajtotta semmilyen szinten kiszolgálni a fennálló rendszert. Tévedés, hogy ezért adtak volna Jancsónak annyi pénzt abban az időben forgatásra. Inkább az játszhatott szerepet, hogy már nemzetközi szinten is kezdte magára felhívni a figyelmet és rangot vívott ki magának korábbi alkotásaival. A politikai és kulturális vezetésnek pedig presztízs kérdést jelentett az, hogy a filmes világ felfigyelt: lám, ez az ország is képes ilyen színvonalú filmek gyártására. 

 

Már a székesfehérvári Cisztercita Gimnázium után színházi rendező szeretett volna lenni, de ilyen képzés akkor nem indult, így a jogi egyetemre ment. A diplomát már Kolozsváron szerezte meg. Amit aztán soha nem használt semmire, mert Balázs Béla javaslatára a Színház és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára iratkozott be. Ennek elvégzése után a filmgyárban ekkor még buzgó propagandistaként szolgálta a kommunista ideológiát dokumentum-, és riportfilmjeivel. A szocialista alkotómunkáról, a téeszekről készített rövidfilmeket, amikkel persze rutint is szerzett későbbi alkotásaihoz, rendezői, forgatókönyvírói munkájához. 

 

Kritikát, ellenvéleményt nem igen fogalmazott meg ebben az időben (nem úgy, mint később) amit nem lehet a szemére vetni még utólag sem, hiszen egy diktatúrában a félelem diktálta hallgatásért is elsősorban a politikai vezetés hibáztatható, nem pedig az egyén. (Ami aztán vissza is üt, hiszen "a terror visszahat arra, aki gyakorolja" - mondja a Fényes szelek egyik szereplője.) 

 

Gyermekkori, majd ekkor szerzett élményei hatására a számára járható út képe, a későbbi progresszív szemlélet valószínűleg már ekkor kezdett határozottan tisztázódni előtte, ami aztán a 60-as évekre konkretizálódott, és a 70-es évekre ért, erősödött meg benne igazán. Nála, az ő sorsában is érvényes volt az, amit Horváth Teri színésznő mondott egyszer: "Nem az számít, hogy valaki  honnan jön, honnan érkezik, hanem az, hogy hová, merre tart! És főként az, hogy mit hozott magával." 



A jogi diplomát ugyan megszerző, de azt soha nem használó Jancsó Miklós cserkész-, majd NÉKOSZ-mozgalmi tagként (1946-49) erősen kötődött a népművészethez (még évtizedekkel később is rengeteg népdalt tudott kapásból elénekelni.) Fiatal értelmiségiként vitába szállt még Veres Péterrel is, aki azt erősítgette: ahogy a mezőgazdaság fejlődik, gépesedik a parasztemberek már nem fognak foglalkozni a népművészettel, mert sem erejük, sem idejük, sem kedvük nem lesz rá,  a technicizált munka ugyanis annyira leköti őket.

 

"A traktoroslegény már nem fog a szántás közben népdalt énekelni"- mondta. (A nagy író eme vélekedését és jóslatát jómagam is megcáfolnám, hiszen azelőtt a legkeményebb kétkezi földműves munka mellett is ezrével születtek a csodálatos népdalok, faragványok, s a falusi embereknek igenis volt kedvük a népművészet gyakorlásához. (Egyébként meg az idő sem igazolta Verest, hiszen ma is vígan él a néptánc-mozgalom s az emberek hálistennek nem veszítették el érzéküket és érdeklődésüket a népművészet iránt.) 

A Jancsó-család életébe betört mindkét háború: először akkor, amikor apjának - mint a román hadsereg kormánybiztosa volt titkárának - el kellett menekülnie, s családjával együtt Vácra települt át. Távollétében halálra ítélték, de polgármester testvére három ház árát ajánlotta fel az ottani hatóságoknak - mire kegyelmet kapott és az 1920-as években már hazamehetett. 

 

A gyermek Miklós hol itt, hol Romániában élt és járt iskolába, így tudott magyarul, egy kicsit románul. Majd a cisztereknél a középiskolában jól megtanult franciául is. A második világháború utolsó hónapjaiban került hadifogságba: a huszonéves Jancsó a Krím-félszigeten egy hatalmas rózsakolhozban dolgozott mintegy ezer társával együtt. Az ottani rózsaolajgyárba kellett naponta hordaniuk a szirmokat normában. Innen alaposan megbetegedve tért haza, mert az orosz föld hűvös éghajlata erősen megviselte.

 

 

 

Tbc-beszűrődésével még hazatérte után is hosszú ideig kínlódott. (Bizonyára nem múlt el nyomtalanul, hiszen - bár tisztes életkort ért meg - halálát is tüdőrák okozta.) Akkori lábadozása alatt végigolvasta az egész világirodalmat. "Ez volt az én igazi egyetemem." - emlékezett barátjának, Hernádi Gyulának (fenti képünkön), aki életrajzi könyvet írt róla a véle történt beszélgetéseket is felhasználva. Hernádi nemcsak barátja, de hűséges filmes alkotótársa is volt Jancsónak. Egészen haláláig, 2005-ig szoros baráti- és munkakapcsolat fűzte őket egymáshoz. 

 

Olyannyira, hogy szinte minden forgatókönyvét ő írta, még azokat is, amelyek irodalmi alapanyagokra épültek (ilyen mindössze három volt: az Oldás és kötés (Lengyel József novellájából) valamint a két Gyurkó-mű: a Szerelmem, Elektra és a Faustus doktor. Ezek a forgatókönyvek nem voltak szigorú szabályokhoz kötve, legtöbbjük úgy készült, hogy a rendező és az író beszélgettek, s ezek termékeiként kerültek papírra az ötletek, dialaógusok. Forgatás közben aztán rugalmasan változtattak ezeken, rögtönöztek.(Pl. A Szerelmem, Elektra forgatása alatt fedezték fel egy közeli helyszínen azt az óriásgömböt, mely aztán fontos kellékül szolgált a film egyik mozgalmas jelenetéhez.) 


 

 

 Némi utalás  Jancsó privát életére

 

 

Hernádi az 1988-ban megjelent Jancsó Miklós szeretői című könyvében a rendező addigi életét lazán, de nem rapszodikusan, ám itt-ott saját fantáziájával is kiszínezve kíséri végig. Meglehetősen hosszú, de nem teljes lajstromot készít Jancsó szerelmeiről is - a tőle megszokott szabadszájú, obszcén kifejezéseket sem nélkülöző stílusában. De érdekesen, izgalmasan, s a legnagyobb rokonszenvvel és hűséggel ábrázolva őt - egészen 65 éves koráig, kecskeméti alternatív színházrendezői kísérletezéséig. 

 

Emellett  meglehetősen érdekes utalásokat tesz, párhuzamot von - kissé megbontva ezzel a könyv egységét - Katalin cárnő nemi élete, valamint de Sade márki, és Casanova a híres nőcsábászok  és Jancsó nők iránti rajongása között. A rendező kendőzetlenül - bár sok helyütt monogramokkal - mesél barátjának hódításairól (igaz, nem is mindig kellett hódítania, hiszen legtöbbször karjaiba hullottak a lányok, nők, asszonyok.) 

 

Háborús és békeidőben egyaránt szenvedélyes, sokszor fájdalmas, tragikus szerelmeket élt át. Jellemző volt rá mindez nemcsak  tízen-, huszon-, harminconévesen, de a későbbi évtizedeiben is. Volt olyan kedvese, aki az életét mentette meg, s volt olyan aki csaknem halálos veszedelembe sodorta őt. Volt köztük olyan, akiért képes lett volna áttérni az izraelita hitre azért, hogy nőül vehesse - de sajnos, a nyilasok kivégezték a szerencsétlen zsidó lányt. S volt köztük olyan, akivel annyira szélsőségesen szenvedélyes viszonya alakult ki, hogy szerelmük tüzes bélyegét, nevük kezdőbetűjét égették bele a bőrükbe - örök emlékként. 

 

Mindezek ellenére Jancsó egész későbbi munkássága alatt egyetlen kifejezetten szerelmes filmet sem készített (talán nem tudott, mert olyannyira hatással voltak rá szomorú emlékei, s nem akarta azt, hogy fájó sebei újra kifakadjanak.) "Soha nem forgatnék szerelmes filmet. Nem tudom miért, lehet, hogy ebben családom, hazám és a magam  története is közrejátszik" - nyilatkozta egyszer a rendező az újságíróknak.

 

S valóban: Jancsónak gazdag és sokszínű, néha kétlaki élete során nemcsak rengeteg szeretője, szexuális élménye volt, de felesége is négy: az első Wowesznyi Katalin népitáncos. A másik három szakmabeli: Mészáros Márta filmrendező, Giovanna Gagliardo író (akinek három Olaszországban forgatott filmjének forgatókönyvét is köszönheti) és Csákány Zsuzsa vágó. Úgy "rendezte", hogy sikerült időben arányosan elosztania a vélük való együttlétet: mindegyikük mellett tíz-tíz évig maradt... 

 

 

S hogy ez sok volt-e, avagy kevés az nem tartozik ránk...) Három gyermeket nemzett, s mindegyikük a filmes szakmát választotta. Katalin jelmeztervező lett, Dávid vágó, Nyika pedig operatőr. Utóbbi a legidősebb, s ki tudja  miért kapta Benedek Elek mesebeli szegénylegényének becenevét...A gyökerek mindenesetre közösek, hiszen apai nagyapja is erdélyi születésű, székely eredetű, akár a nagy népmesegyűjtő. Ő Dávidnak csak féltestvére, s ma már 63 éves és világhírű, keresett és s elismert operatőr.  

 

 

    

Az ifjú Nyika a már akkor a közelébe került a filmezésnek, amikor  a  Fábri rendezte Pál utcai fiúk - ban 17 évesen eljátszotta a fiatal pásztor szerepét. (mindkét képen ő látható. Balra az akkori filmben, 1969-ben, jobbra pedig ma. E két kép között majd 50 év a különbség.) Felnőttként már remek operatőri munkájával emelte fényét nevelőanyja, Mészáros Márta több alkotásának, pl. a Napló trilógiának és a Temetetlen halott című filmeknek is (ennek az utóbbi filmnek húga, Katalin volt a jelmeztervezője.)

 

De édesapja fimjeiben csak kétszer állt a felvevőgép mögé. (Pedig elvileg  állhatott volna ott többször is,  hiszen kisebb leállásokkal Jancsó Miklós egészen 2009-ig forgatott. Igaz, akkorra már fiát erősen lefoglalták opera-, és portréfilmjei, valamint azok a nyilvános  koncertközvetítések, amelyekben operatőri munkájával emelte azok színvonalát, s amelyekkel nagy hírnevet szerzett magának világszerte. 

 

Mellesleg a Temetetlen halott című nagyszerű film - valóságos családi "vállalkozás" volt: részt vett benne Mészáros Mártának, a film rendezőnőjének két nevelt gyermeke, s a főszerepet, Nagy Imrét pedig akkori férje, a lengyel Jan Nowiczki játszotta.) Jancsó Nyika zene iránti vonzódását mutatja számos nagy előadóművész portréfilmjének fényképezése, s mostanában gyakran olvashatjuk nevét a világ legrangosabb koncert-, és operaközvetítéseinek stáblistáján, pl. a MEZZO tv-ben.

 

 

 

 

Jancsó  viszonya a népművészethez, annak megjelenése filmjeiben

 

Jancsó ragaszkodását a népművészethez, a magyarság gyökereihez, Bartók és Kodály szellemi örökségéhez ott érezhetjük szinte minden alkotásában. "Annak idején, amikor néprajzot hallgattam - magam is hittem abban, hogy létezik valami speciális, változatlan magyarság, a szegény népnek valamilyen örök, megtartó ereje. Egyik szándékom filmjeimmel, hogy nézzünk szembe ezzel az évezredes illúzióval: vessünk számot azzal, hogy történelmünk közel sem olyan kellemes és hízelgő amint azt korábban elhittük." Ebben azért némileg vitatkoznék vele, mert hogy történelmünk úgy alakult, ahogy - azért elsősorban nem a nép hibáztatható, holott persze annak is voltak és vannak hibái. 

 

Mivel a múltban többnyire diktatúrákban élt a nemzet - így az ország vezetői, annak uralkodói határozták meg a fejlődés irányát, a nép meg keményen dolgozott mindig is. S amikor gyengének éreztek minket mások - akkor bizony kihasználtak, leigáztak bennünket. "Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált szegény magyarok" - írja Ady a nemzet múltján merengve. S optimizmussal állíthatom: ahogy a múltban, úgy a jövőben is megtartja magát az erős magyarság. 

 

S "megtartja" esetleges negatív vonásait is, mert ahogy ember sincs - úgy nép sincs hiba nélkül. De a terhei elviselésére továbbra is lesz ereje, értelme és szíve - mint eddig. Mert szegény nagyapám mit is szokott mondani? Azt, hogy az a  legerősebb, legszívósabb ember, aki a legnehezebb terhet is elbírja vinni a vállán...S alapvetően azért Jancsó is optimista volt, hiszen akkor nem készített volna optimizmust sugalló filmeket. 

  

 

A magyar népművészetet Jancsó mindig is nagy kincsnek tartotta - ezért nemcsak illusztrációként, betétként szerepelnek egy-egy filmjében az elhangzó népdalok s az ott látható néptáncok hanem szervesen illeszkednek annak miliőjébe,  egészébe. Gazdagítva, erősítve az adott mondanivalót, emelve egy-egy jelenet vizuális hatását. (A Fényes szelek-ben pl. nem azért énekelnek el a NÉKOSZ-os diákok vagy tíz népdalt szépen elosztva a film különböző pontjain a tucatnyi mozgalmi ének és harci induló mellett mert éppen sokan együtt vannak és jó kedvük támadt. 

 

Hanem azért, hogy ezzel küldetéstudatukat, a népi hagyományok talaján álló demokrácia felépítését, megszervezését hirdessék, terjesszék el a fiatalok között. Azokhoz szólva, akiknek a segítségében a legjobban bíznak. Hogy ahová a prózai szó nem jut el, ahol az már nem elég - ott a dal erejét, a nép ősi hangját használják fel a betokosodott akkori egyházi tanulóifjúság meggyőzésére. 

 

Hernádi is mindig arra bíztatta Jancsót: "Itt különöset csinálni csakis akkor lehet, ha ebből a talajból nősz ki." Megfogadva barátja útmutatását (s persze végig következetesen ragaszkodva saját elképzeléseihez is) több, mint különös alkotóművészetet hozott létre. Több évtizednyi munkája során  már a hatvanas években remekművek kerültek ki műhelyéből. De csak akkor, mert korai alkotásaiban (pl. első nagy filmjében a Harangok Rómába mentek...címűben még semmi sem "látható" a későbbi jancsói stílusból.  "Ezeknek még semmi közük sincs Jancsó későbbi jeles alkotásainak karakteréhez, stílusához, a magyar film klasszikusának tartalmi-formai forradalmához." - írja  Veress József) 

   

Az érett, nagy filmjeiben megjelenő mobilítás és összművészet

 

 

 

Jancsó stílusára, vizuális világára - ami az 1970-es évekre teljesedett ki, öltött határozott, félreérthetetlen és felismerhető formát és tartalmat - a legjellemzőbb az állandó mozgás, a mobilitás hangsúlyos jelenléte. Ennek igazolására  kitűnő példát szolgáltat a fenti, több szinten is mozgó tömegjelenet, amely a Még kér a nép-ből való, akár a két fentebbi táncjelenet, amivel a népművészeti elemek alkalmazását illusztráltam. Úgy is írhatnám egyszerűen és lakonikusan: filmjein valami mindig mozog. 

 

Már szinte hallom az ellenvetést: persze, hogy mozog, hiszen a film mozgó képeket tartalmaz. Mozgó képeket - ez igaz, de nem mindig és folyamatosan helyváltoztató mozgásokat! S az még nem lenne törvényszerű követelmény egy mozgófilmben, hogy a mozdulatoknak, mozgásoknak ilyen központi és lényeges szerepe, jelentése legyen, mint nála. 

 

Jancsónál periodikusan visszatérően emberi-, és állati mozgások, pantomim-, és táncjelenetek, lovak nyargalása, madarak röptetése és szárnyalása, gépek, járművek haladása, azok egymást váltó, egymásba átmenő mozdulatai jelenjenek meg következetesen és szimbolikus küldetéssel. Jancsó modorában ez úgy néz ki, hogy aktív, rendkívül dinamikus, távolba vivő, messziről érkező s nagy tereket átfogó, beterítő mozgások követik egymást állandóan. S mindezek állandó jelenléte miatt Jancsónál igen ritka a  belső, zárt térben játszódó jelenet. Van olyan filmje, amelyben ilyennel nem is találkozunk.

 

Ezt ő  tette a maga számára törvénnyé a 70-es években készült filmjeivel. A későbbiekben a folyamatos mozgás ugyan jelen van nála, de már nem olyan hangsúlyosan, mint a  korábbiakban.)  A mozgó kép és a film (melyben álló, statikus és mozgó jeleneteknek, képeknek egyaránt helye van) ugyanis két különböző dolog! A kettő között a lényeges különbség az, hogy a film az egy műalkotás. (Bármennyire is nyilatkozta egyszer szerényen ő maga a rendező, hogy csak "műalkotás lehetne" a - hetedik művészeti ágként besorakozott film igenis műalkotás, még akkor is, ha nem mindig úgy sikerül, ahogyan egy-egy rendező szeretné. 

    

A kezdet kezdetén a mozgó képeket egy kinematográf - magyarul: mozgásrajzoló) játszotta le. Amit a néző ekkor láthatott az persze még nem volt film, csak később vált azzá a technika fokozatos fejlődésével. A mozgó kép lényeges, forradalmi változás volt ugyan  a fényképhez képest, ám a néző a természetesnél sokkal gyorsabb mozgást látott ugyan kezdetben a vásznon, hiszen az akkori lejátszógépek technikájával sokkal gyorsabb sebességgel tudták csak bemutatni a vonat, az autó, az ember mozgását, mint amilyennel azok a valóságban megtörténtek. 

 

Ez a mozinéző számára igen fárasztó lett volna már percek múlva is - így tehát az ún.állóképeket (amikor pl. természeti kép jelenik meg, két ember ül egy asztalnál, fekszik az ágyban stb) vegyítették a mozgásos jelenetekkel és mindezt eg-egy történetbe ágyazták. No, itt kezdődött a film korszaka. A játékfilm műfaja innen haladt tovább, s ért el pár évtized alatt oda, hogy a benne lévő színészi játékot, az operatőri munkát, az irodalmi anyagot, díszletezést stb. egy rendező fogta össze, s mindezek így együtt, egymással párhuzamosan fejlődtek tovább. 
 

 

Mikor aztán nálunk is kezdtek elterjedni a játékfilmek - Heltai Jenő 1907-ben úgy gondolta: hogyha a direktor lehet diri, a fagylalt lehet fagyi, akkor a borzasztó hosszú mozgóképszínház is lehet mozi, ahol ezeket az alkotásokat játszották, melyekben az álló, mozdulatlan és mozgalmas jelenetek váltakozásával találkozhatott a mozilátogató.  Még ma is olyan filmeket látunk többségében, ahol a fényképszerű állóképek váltják egymást, keverednek a mozgásos, akciódúsabb jelenetekkel (persze itt már a mozgások valóságos, élethű sebességével) 

 

Erre legjobb példa mondjuk a Háború és béke Bondarcsuk rendezte 1969-es filmváltozata. Ebben nagyon is sok békés, mozdulatlan, nyugalmat és csendet árasztó interiőr, épületbelső, valamint a természeti képek váltakoznak a sok mozgással járó lovagló, csatázó, táncoló, futó szereplők jeleneteivel. Még Jancsó 1962-es Oldás és kötés - ében is sok a "mozdulatlan" jelenet: ülő, álló, fekvő, szemlélődő, merengő alakok, mozdulatlan táj, a tájban csendesen gubbasztó tanya képe messziről stb. Igaz, hogy ennek az irodalmi anyagnak - s így a filmnek is - a témája megköveteli azt, hogy itt még a mozgások jelenléte sokkal kevésbé meghatározó legyen, mint a mozdulatlanságnak, a nyugalomnak, a belső tépelődésnek a vizuális ábrázolása.

    

  


Nem így azonban a középső korszakának filmjeiben, ahol nincs semmi mozdulatlanság! Jancsó ezekben a filmekben úgy tűnik, már abszolutizálta a mozgás állandó jelenlétét: egy mp-re sem hagyott nyugalmat a vásznon. (Lehet, hogy úgy gondolta, hogy a 12 perces snitteket - amit egyszerre felvettek az ő filmjeiben a géppel - nem szabad "pazarolni" még akár egy-két mozdulatlan vagy állóképre sem, s legjobb, ha mindig történik valami... ) 

 

 

Persze ez csak vicc volt részemről, hiszen az állandó, folyamatos mozgás az egy megtervezett alkotómunka szerves része volt nála. Ez hordozta tulajdonképpen a mondanivalót. Ezt a mobilításban gazdag, örökösen pulzáló, sűrű képi világot (ahol tulajdonképpen minden apró mozdulatnak, lépésnek, mozgásnak jelentése, értelme és tartalma van) filmen így még  előtte senki sem alkalmazta a magyar rendezők közül. De szerintem a külföldiek közül sem. 

 

Úgy látjuk, hogy Jancsó az összművészet megvalósításával próbálkozott a vásznon (akárcsak Wagner az operaszínpadon) s nem is kevés eredménnyel. Középső alkotói korszakában filmjein minden együtt van: a színészi játék, alakítások mellett vers, tánc, ének, balett, képzőművészet, építészet a maga komplexításában és csak nagyon ritkán öncélúan. Legtöbbször szerves egységben, s így képes a lehető legnagyobb hatást gyakorolni ránk.  Ahogyan annak idején a mozgó kép forradalmasította a fotót, ugyanúgy forradalmasította Jancsó a játékfilmet a filmen belül tapasztalható folyamatos mozgás állandó jelenlétével. 

 

Tulajdonképpen ez Jancsó legjelentősebb újítása a játékfilm műfajában: a gondolatokat, szimbólumokat hordozó, folyamatos, szünet nélküli mozgáson alapuló látványvilágot teljesen egyeduralkodóvá tette a filmjeiben. Alexandre Astruc francia filmrendező azt mondta:" a film akkor lesz valójában igazi művészet, ha a kamerát úgy lehet használni, mint ahogy az író használja a tollat." 

 

 

Nem akarok nagyot mondani, de Jancsónak volt néhány olyan filmje, melyben ezt elérte, megvalósította. S hogy a kamerát - persze az ő intenciói alapján - megfelelőképpen, a mondanivaló érdekében mozgassa az operatőr - ahhoz igencsak egy hullámhosszon (helyesebben sínen) kellett lennie Jancsó elképzeléseivel. Alapjában véve három ilyen kameramann-nal (Somló Tamás, Kende János és Grünwalsky Ferenc)  dolgozott együtt munkássága során teljes egyetértésben. S bizony nékik is köszönhető, hogy oly remek, s nem egyszer időt álló mozik születhettek rendezői intései által. S hogy melyek ezek, remélem, e tanulmány soraiból kiderül.
 

 

Annak idején - amikor gimnazistaként először láttam diákkoromban a Szegénylegények és a Fényes szelek című filmjeit - azonnal feltűnt ez az egyedi jelenség, Egy olyan sajátosság, ami az addigi magyar filmekben, sőt  a külföldiekben sem volt észrevehető. Az első fél óra után felkaptam a a fejem: hiszen itt nincs egy másodperc sem, amikor valami (ló, ember, kamera, valamilyen jármű, autó, vonat,  madár stb.) ne mozogna. Valami mindig mozog - ha más nem a távoli háttérben egy lovascsapat vagy tánckar, mint az Égi madár vagy  a Még kér a nép c. filmjeiben. Sőt: a Szerelmem, Elektra több jelenetében látunk arra példát, s nem is egyet, hogy egyszerre három síkon (elől, középen és a háttérben) is, három különböző mozgás, mozdulat van jelen egyszerre, párhuzamosan, egyidejűleg.

 

Kiemelnék egyet ezek közül: a bukás után az apját megölő zsarnokot - akit Balázsovits alakít - a bosszúszomjas Elektra arra kényszeríti, hogy a galambokat etesse (akik pont a szabadság megtestesítői) majd pedig meztelenül táncoljon egyet a szabad levegőn.  Előtte ő is táncolni kezd, de teljesen más mozdulatokkal, a háttérben pedig lovasok lépkednek méltóságteljesen. Ha Jancsó valamelyik nagy filmjében -  kivételként, éppen rövid ideig mozdulatlanság (nyugalom) van - annak mindig megvan az oka. Itt, ebben a filmben csakis egyszer fordul ez elő: néhány mp-ig a falhoz támaszkodva ül Oresztész (Cserhalmi) s magában már a bosszún gondolkodik. Itt, ebben a filmben ez az egyetlen mozdulatlan jelenet. 

 

A Fényes szelek-ben (az első színes Jancsó-filmben) pedig állandó jövés-menés, futkozás, karfűzéses táncmozgások, bekerítéses "hadműveletek", körjátékok közben egyszer csak hirtelen van egy statikus jelenet: a vezető, Fekete Laci leváltása. Amikor az elnökhelyettes megkérdezi: ki szavaz még ellene - hirtelen megáll, megszűnik minden mozgás, minden és mindenki megdermed. Egyszerre megáll a levegő, a csend szinte tapintható. Még egy véletlen lépés, karmozdulat, fejbiccentés sincs úgy három mp-ig. A feszültség - mely a leváltás közben mindenkin eluralkodik - ezzel a tetőpontjára hág. Totálian megteremtődik egy olyan állapot, ami a továbbiakban már fokozhatatlanná válik. És mivel? Itt, ebben az esetben  a mozdulatlansággal. 

 

Ezzel mintegy jelezni kívánja a rendező, hogy itt a film egyik fordulópontjához érkeztünk: ezután már semmi sem mehet úgy tovább, mint ahogyan eddig. Megváltoznak, módosulnak az eszközök és formák, amelyekkel elődei után az új vezetés a meggyőzés, az agitáció technikáját folytatja. Innentől már az eddigiektől eltérő, merőben más módszerek következnek. S a film utolsó harmadában - ami ezután következik - az egymás után sorjázó mozdulatok, mozgások, tánclépések és dalok már  mind ezt az új koncepciót hivatottak kifejezni a maguk szimbolikájával. Ez a veszprémi vár környékén, annak belső, szűk utcáin és a templom előtti kis téren forgatott 1968-as alkotás sok technikai újdonságot hozott a kép komponálásában. S új elemeket alkalmazott az embertömeg mozgatásában és a  tér kezelésében is - a folyamatosan úszó kamerával.

  

A cannes-i nagydíjnak igencsak közelébe került, pár évvel korábbi Szegénylegények is tökéletesen megfelel a mobilítás állandó jelenlétének. Noha bizonyos fokig statikusabb a maga nemében - az ördögi rafinériával megépített sáncba beterelt beszorított, összetömörített, megnyomorított, majd sorozatban megalázott embertömeg ábrázolásával. Viszont van, amivel érvényre juttatja, biztosítja ez a film is a Jancsóra ekkor már jellemző mobilítást, folyamatos mozgást : a hatalmi gőgöt villogtató, időben jól beosztott nyargalászásokkal, fúvószenekari masírozásokkal, az élelmet hozó asszonyok megjelenésével, az elgyötört rabok egzercíroztatásával, a csendőrök időnkénti rajtaütésével biztosítja a film ezt a megállíthatatlan mozgást. 

 

Ám az egyes mozgáselemek között megállások, szünetek, bizonyos nyugalmi időszakok iktatódnak be -  amelyek az említett statikus jelenetekben jutnak érvényre. S ezek a dialógus hirtelen abbamaradásával, reánk ereszkedő fojtott csendjével még nagyobb feszültséget teremtenek. Pontosan ugyanolyan félelmetes, drámai hatásuk van ezeknek a "leállásoknak", ezeknek a pillanatnyi nyugalmi szituációknak itt a filmen, mint a szüneteknek a zeneművekben. 

 

A parancs minden áron történő teljesítésének, a hatalmi praktika kiélésének tárháza szinte kimeríthetetlen ebben a filmalkotásban. A rafinált módszerek, agyafúrtan kiötlött, kicsiszolt eszközök közül csupán hármat említenék, mely jól példázza a hatóságok hatalmi mechanizmusának jól bejáratott működését és izgalmas vizuális megjelenítését a filmen:

1.Már maga a film kezdete is nyomasztóan hat ránk: a beláthatatlanul széles, félelmetesen üres pusztát úgy "szállják meg" fekete hosszú köpenyükben a vallatók, s eresztik karmaikat az üldözött szegénylegényekre, mint ahogy a varjak ereszkednek rá a friss vetésre. Amikor egyikük azt mondja az elfogott, volt Kossuth-katonának, hogy elmehet - az nagy örömmel iramodik meg a végeláthatatlan mező irányába, remélve, hogy megmenekülhet. Ám soha nem érkezik meg áhított végcéljához, mert a szabad és nyílt puszta, melyet nem veszik körbe rácsok átléphetetlenebbnek, legyőzhetetlenebbnek bizonyul a legerősebb vaskerítésnél,  a hat lakattal őrzött börtönnél is: hátulról lelövik és vége. 

2.A második momentum, amit kiemelnék: a vallatás kegyetlensége. Mivel a sáncban egymáshoz közel kerülnek egykori barátok, ellenségek - ez jó alkalom arra, hogy a csendőrök és vallatók kijátsszák a haragosokat egymás ellen, még apát is a fiával szemben. Így aztán nap mint nap gyilkosságok is történnek. Az egyik gyanúsítottat, az idős juhászt azzal veszik rá a vallomástételre, hogy becsukják abba a helyiségbe, ahol áldozatai fekszenek holtan. Néhány óráig ott hagyják, mire megtör és vall. 

3. A harmadik pedig a meztelen lány megvesszőzésének ritusa, mellyel a pribékek minden itt lévő rab számára jelezni akarják a bezártságnak, a menekülés lehetetlenségének, a kiszolgáltatottságnak az egyértelmű tényét, és ezt egy törékeny, meztelen leánytest halálra verésével teszik szemléletessé előttük. 

 

A jelenet hatása a sáncban lévőkre leírhatatlan. A látványtól többen őrjöngeni kezdenek, egyesek öngyilkosok lesznek: levetik magukat a sánc tetejéről s társaik szeme láttára halnak meg. Bízvást mondhatom: aki ezt a jelenetsort látta, az sohasem felejti el, s erre a vizuális hatásra, a jelenetsornak eme páratlanul mesteri megszerkesztettségére örökké emlékezni fog.  

 

Jancsó további filmjeinek talán egyikében sem tudta olyan félelmetesen ábrázolni a hatalom agyafúrt és szadista jellemvonásait, a hatalomgyakorlás direkt és indirekt módszereit, ördögi manipulációját, a megalázásnak és elnyomásnak azt a sátáni, embernyomorító praktikáját,  mint itt. Pedig elég gyakran foglalkozott ezzel a témával. Például két évvel később (1967-ben) a szovjet-magyar koprodukcióban készült Csillagosok, katonák-ban is. 

 

 

Ahol a fehérgárdisták kegyetlenségét, bosszúálló és megtorló hajtóvadászatát jelenítette meg drámaian felkavaró képsoraival. Az egyik jelenetben a fehér parancsnok a folyóparti kórház ápolónőit kivezényli egy nyírfaerdőbe. A halálra rémült lányok és asszonyok gondolatban már a sortüzet látják maguk előtt, ami életüket fogja kioltani. 

 

Ám a parancsnok a fegyveres  kivégzőosztag helyett egy fúvószenekart sorakoztat, állít fel eléjük. Arra kényszeríti a nőket, asszonyokat, hogy parancsszavára a zenekar által játszott tánczenére keringőzzenek. Utána szabadon engedi a nővéreket - ám azt még nem is sejtik ekkor, hogy miért: hamarosan ki kell választaniuk a sebesültek közül a vörösöket. (Ekkor tudják meg, hogy az egész "gesztus" csakis azt szolgálta, hogy majd engedékenyebbé válnak a tulajdonképpeni valódi feladatukra: az árulásra.) 

 

Amire azonban csakis egyikük hajlandó. Megjegyzem többekkel együtt ez az erdei táncjelenet (az alábbi képen) is kimaradt, kivágásra került a film orosz változatából. A 60-as évek szovjet mozinézője ezt a jelenetet sem láthatta az ottani filmszínházakban, mert az akkori szovjet kultúrpolitika "igényeinek, ízlésének" ez már nem felelt meg. 

  

 

Végignéztem ezt a másik, oroszországi forgalmazásra szánt változatot is, ami egy DVD-kiadásban korongra került az eredeti, az orosz szakemberektől még érintetlen mellett. Nagy kaland volt, nem mondom. Az eredetivel összehasonlítva a szó szoros értelmében állíthatom: a Moszfilm-stúdió akkori munkatársai "remek" munkát végeztek. Nemcsak hogy rövidebb lett a film, hanem tulajdonképpen kiherélték Jancsó nagyszerű, eredeti alkotását. Amiről pedig maguk a benne szereplő szovjet színészek is (!) elismeréssel nyilatkoztak. 

 

 

Ezt a filmet - melyre már korábban is utaltam - a kezdeti brezsnyevi években "kellett megcsinálni", valahogyan "közös megegyezés" alapján. Ezért is készült koprodukcióban - egy sereg szovjet színész és filmes szakember bevonásával akkor, amikor az előző hruscsovi időszak kulturális forradalmának szele még mindig azért érződött. Jancsó is úgy gondolta: talán változott annyit a politikai vezetés szemlélete, hogy a saját nemzetének múltját megfelelő módon tudja értékelni. 

 

 

De nem, ott még, szovjet földön közel sem jutottak el erre a szintre. Az akkor hatalmon lévő politikai vezetés és hivatalos kulturális szemlélet így tulajdonképpen "törököt fogott" a rendezővel, mert az alkotása nem egészen az ő szájízük szerint valósult meg. A forgatás után közvetlenül, azonnal nem is tudták megnézni a teljes alkotást a kinti filmátvételi bizottság munkatársai, mert akkor már a magyar laboratóriumokban dolgoztak rajta. S amikor végre már láthatták a teljes kópiát - akkor egy csomó jelenetet kivágattak belőle, s csak így, megcsonkítva kerülhetett az ottani nagyközönség elé.

 

Világosan láthatjuk itt is, és ebből is, hogy az elnyomás, a hatalom gyakorlásának taktikája, módszerei, eszközei a különböző korokban miben változtak és miben nem. S hogy a hatalomgyakorlás maga - az újabb, eltérő vonások mellett - az egyes rendszerekben milyen hasonlóságokat mutat, arra éppen maga a rendező utalt még a hetvenes években adott egyik nyilatkozatában: 

 

"Az ókori rómaiak a leigázott törzsekkel szemben ugyanazokat a módszereket alkalmazták, mint a mi időnkben a fasiszták. Két évezred folyamán a módszerek nem, csupán a technika változott. Ez nem jelenti azt, hogy az emberiség ugyanolyan, mint kétezer évvel ezelőtt volt, de kétségtelenül találunk itt nyugtalanító hasonlóságokat."  

 

Jancsó színészei, színészvezetése 

 

És szóljunk néhány szót Jancsó színészeiről, színészkezeléséről is. Voltak filmjeinek  állandó színészei, akikre mindig számított. Ez persze nem azt jelenti, hogy ők az összes filmjében főszerepet játszhattak, de néhányuknak szinte "bérletük volt" Jancsó filmjeihez. Az élen Balázsovits Lajos áll (fent Jancsóval egy padon) aki - mint fentebb említettem - 1969-től egészen 2006-ig rendelkezésére állt a rendezőnek. Imádta alkotásait és a benne rejlő ezernyi művészi lehetőséget, s így az összes filmjének egyharmadában játszott - összesen 13 alkalommal. Kozák András és Madaras József (alsó képünkön) is kölcsönös szimpátiának örvendettek a rendezővel: 9-9 filmjében voltak főszereplők. 

 

 

Cserhalmi György 5, Bálint András 4, Drahota Andrea (felső képünkön férjével Kozákkal) és  Latinovits Zoltán mindhárman  3-3 filmjében remekeltek. Törőcsik Mari pedig - aki addigra már vagy harminc kiemelkedő filmszereppel büszkélkedhetett - kettő alkotásában állt kamera elé.  Bár Latinovits a rendező szerint folyton vitatkozott, sok megoldásban ellenvéleményét fejezte ki,  de azért alapvetően együtt tudtak dolgozni. 

 

Egyszer még levélben is megfogalmazta művészi hitvallását, filmszínészi elképzeléseit, melyek nem mindenben egyeztek illetve harmonizáltak Jancsó alkotói módszereivel. Vitáik aztán a Csend és kiáltás forgatásakor (1968) olyannyira elmélyültek, hogy utána végleg  megszakadt művészi együttműködésük. (Pedig korábban, a Szegénylegények-ben még kettős szerepben is csillogtathatta különleges tehetségét.) 

 

Élete párja, Ruttkai Éva  viszont egyáltalán nem rajongott Jancsó filmjeiért, s magával,  a rendezővel sem szimpatizált. Mindössze egy filmjében szerepelt: az 1960-as - Antionioni világát idéző -  Három csillag-ban akkori férjével, Gábor Miklóssal. Úgy látszik, ezzel az iránnyal, amit ez a fim képviselt - melytől aztán Jancsó a későbbiekben lényegesen elkanyarodott - akkor még tudott azonosulni a kiváló színésznő. S ami ezután jellemezte Jancsó alkotói módszerét - azzal már nem.  

 

"Tele vagyok fájdalommal, hogy nékünk nincs egy Bergmannunk vagy Fellinink! Nekünk Jancsónk van. Nem tehetek róla, számomra ő borzasztóan idegen. Én is neki! Meg is mondtam neki egyszer, hogy nem szeretem a filmjeit. Azt válaszolta: Természetesen." - írta a 80-as években papírra vetett visszaemlékezéseiben a művésznő. 

 

És persze attól függetlenül, hogy csakis egyetlen szerepet vállalt Jancsó rendezése alatt -  ő még a legnagyobb magyar színésznők egyike volt! Tudta, hogy kinek és mikor kell nemet mondani - úgy a szakmai, mind a magánéletében...(S még azt is hadd jegyezzem meg érdekességképpen: Jancsónak éppen Bergmann volt az egyik nagy kedvence, no meg a Pretty women című film. Hát, ebben az egyben egyet értettek a nagy művésznővel...)

 

 

 

Ruttkain kívül  - bár lehet, hogy ők más, egyéb okokból és indokokból - még sok nagyszerű, élvonalbeli színésznő sem vállalt semmilyen szerepet Jancsó filmjeiben. S egyébként is érdekes: a nagy rendező mozijaiban maga a nő általában nem volt központi figura. Felesége, Mészáros Márta is úgy vélekedett egyszer, hogy a Jancsó-filmekből hiányoznak a női főhősök.  

 

 

Viszont a kevés kivétel közé számító Elektra az aztán igazi női főhős volt. Szerepére az akkor 38 éves Törőcsik Marit (lenti képünkön) sikerült megnyernie a rendezőnek. Aki korábban már a magyar történelem egyik sorsdöntő helyzetét vizsgáló Csend és kiáltás-ban is játszott már.

 

 

Ott még nem a legfontosabb szereplő volt, itt azonban már valóban középpontja, lényeges hősnője lett az eseményeknek. Igaz maga a téma, az eredetileg ókori tragédia, az apja megölését megbosszuló karakán, határozott és következetes fehérnép drámai története is - ami alapját képezte a filmnek - ezt kívánta meg. Törőcsik - ami egyáltalán nem volt meglepő  - remek alakítást nyújtott itt is. Igézően bájos és szép volt kecses járásával, s akkor hosszú szőke hajával. 

 

 

Varázslatos volt - még lenge öltözék nélkül is - bár Jancsó filmjeiben többnyire csak a statiszta, mellékszereplő hölgyek szerepeltek, táncoltak meztelenül. Persze csak ott, ahol annak jelentése, szerepe, mondandója volt...Törőcsiknek azonban soha, egyetlen filmjében sem kellett ahhoz levetkőznie - itt sem - hogy felfigyeljünk rá. A maga természetességében szépséges, bájos, nőies tekintete, mozgása, mosolya, pillantása hódít már a Körhinta óta. Ebben a szerepében szerény de kemény kiállásában,  a maga természetességében volt gyönyörű és  emlékezetes, megejtően szép, halk szavú, kissé mélyebb színezetű, de nőiesen érzéki  beszédével. 

 

 

 

 

 

A testvérét alakító Cserhalmi Györggyel ideális párost alkottak. Az ő alakítása is zseniális volt, ami szintén nem lepett meg senkit. Nemhiába egyike azoknak a férfiszínészeknek, akiket sokszor alkalmazott a rendező filmjeiben. Jórészt nékik köszönhető - no meg magának a témának - hogy ez lett az én kedvenc Jancsó-filmem. 

 

S az alakítás szót azért is emeltem ki az imént, mert Jancsónál nem volt "szokás", hogy a színészek alakítsanak. Legalábbis, nem úgy, mint ahogyan azt más egyéb rendezők filmjeiben megszokhattuk, illetve megfigyelhettük. A belső érzelmi rezdülések, lelki folyamatok ábrázolását, kifejezését az arcjátékok, mimika, beszéd helyett Jancsó többnyire a mozgásra, a táncra, a koreográfiára, a tájra, díszletekre, kellékekre, jelmezekre bízta rá. Ezektől vált olyannyira szimbolikussá filmjeiben minden. (Majdnem minden.)

 

 

Ezért szinte teljesen hiányoznak nála az arcokról elkapott totálok, közelképek. Az az érzésünk, mintha valóban színházi előadást látnánk sokszor az ő filmjeiben, ahol a nézőtéren még az első sorból sem figyelhetjük meg a színészek arcrezdüléseit. (No, igen, ez okból "találták fel" a színházi látcsövet, amit persze a hölgyek nem mindig erre használnak a páholyokban...) 
 

 

Ez a film szinte kivétel a közelképek szempontjából: ilyen közeli arcjátékokat ezelőtt a Szegénylegények-ben láthattunk csak, vagy az Oldás és kötés - ben. Azon kívül persze, hogy  itt minden együtt van a másik hat művészeti ágból - még a színészi játék is kidomborodik, ami akkor már nem volt általános Jancsónál. 

 

 

Az interneten olyan vélekedéssel is találkoztam,  miszerint a a Szerelmem, Élektra (1974) egy propagandafilm, s nem mást, mint az akkori, ún "kommunista" ideológiát hivatott képileg kifejezni, szimbólumaival  a középpontjába helyezni. Akik ezt látják benne vagy  belőle - azoknak csak röviden a következőt üzenhetem: ez a film - mint Jancsó - bármely filmje sokkal általánosabb, komplexebb mondanivalót hordoz, minthogy egy bizonyos aktuális politikai rendszer, egy kormány-, vagy pártpropaganda "vizuális kiszolgálója" legyen. Jómagam nem találok benne olyant, ami erre adna magyarázatot. 

 

 

Mellesleg meg éppenhogy, és lényegében a  tömegek elnyomásáról s a szabadság lehetőségeiről szól az egész. S így ellenkezőleg: nemhogy a kiszolgálást, hanem a tiltakozást, a lázadást jelenti egyértelműen a rendező részéről. (Mint ahogy e tanulmányom több pontján is utalok is erre.) E film - a hetvenes évek puha diktatúrájának időszakában - alapvetően a szabadságról, az ember legelemibb és legeredendőbb szükségletéről, jogáról szól. Az emberi szabadság, s a vele szoros összefüggésben lévő igazság érdekében emel szót. (mert egyik a másik nélkül nem létezhet.) 

 

 

És ami évezredek óta - éppen akkor jelentkezik, lép és tör fel a legerősebb igénnyel, amikor azt a legnagyobb veszély fenyegeti, illetve a legnagyobb elnyomás alatt van. A szabadságeszme tehát úgy működik, mint egy biztosítószelep: a néptömegek legtermészetesebb reagálása arra a bánásmódra, amit  az adott hatalom, az adott politikai rendszer gyakorol felettük. Nem rendszerhez köthető tehát - hanem egyfajta bánásmódhoz, ami mindezt kiváltja a történelem bármely időszakában. 

 

 

A Szerelmem, Elektra című filmet tehát úgy értelmezni, mint a kommunista ideológiának a propagálóját, zászlóvivőjét - teljes tévedés. Mert tudjuk, hogy a magát kommunistának elkönyvelt eszme - mindegyik országban, ahol élt -  a történelem során soha nem biztosította, hanem éppenhogy a legnagyobb erővel elnyomta a szabadságot és az ellenvéleményt. S valójában nem a "címkéje szerinti" kommunizmusként, hanem diktatúraként működött a mindennapi életben. S a diktatúra - mint jól tudjuk: valójában a gyakorlatban a képmutatás, a hazugság legrafináltabb, legravaszabb formáját teremtette meg a múltban, és teremti meg ma is.           

 

 

De visszatérve az alakítások témájára: azt lehet mondani, hogy Jancsó 70-es években forgatott filmjeiben többet látjuk a színészeket oldalról, messziről vagy hátulról - mint elölről, közvetlen közelről. S ez bizony semmi alkalmat nem kínált a felvevőgép előtt a színészi arcjátékokra. Ezért is számított unikumnak pl. a szép, fiatal erdélyi színésznő, Széles Anna alakítása is, ami ugyancsak telitalálat volt az Égi bárány-ban. 

 

Itt - az előző filmhez, valamint a Még kér a nép-hez hasonlóan - Jancsó felvonultatta legjellegzetesebb stílusjegyeit, eszköztárának teljes arzenálját: lobogó gyertyaerdők, lovascsapatok, meztelen férfiak és nők, megfejthető szimbólumok sokasága, színes néptáncok, regősénekek Cseh Tamással. És ezek mellett még: egyenruha, népi zenekar, vérré vált patak stb. Élet és halál, szeretet és gyűlölet, zsarnokság és vérbosszú - amik mind hatásos  kifejezést nyertek ezekben a lenyűgöző alkotásokban. Egyesek szerint talán túl sok is volt a "jóból: már-már követhetetlen, rengeteg volt a szimbólum és kellék ezekben az alkotásokban, de egyik sem volt öncélú.

 

(Annak idején - mikor a forgatás zajlott - még vicc is született arról, hogy miért nem lehet az üzletekben gyertyát kapni? Mert Jancsó újra forgat...) Pedig ha sokan sejtették volna, amit Grünwalsky Ferenc - Jancsó hű asszisztense, majd utolsó filmjeinek operatőre és forgatókönyvírója - nemrég nyilatkozott: ezekben a filmekben jórészt olasz gyertyák égtek, melyek szörnyen kormoztak füstöltek - viszont nagy előnyük volt, hogy a nagy pusztai szélben sem aludtak el. 

 

Szeretni, nem szeretni - elfogadni, nem elfogadni...

 

Jancsó filmjeit sokan nem szerették akkor sem, amikor bemutatták annak idején - és sokan nem szeretik azokat még ma sem. Ők tudják: miért. Mint ahogy sokan szerették és szimpatizáltak vele már akkor, a hetvenes években és ma is. Ez utóbbiak táborába tartozom én magam is -  ha valakit ez egyáltalán érdekel... (Jól emlékszem arra, hogy győri főiskolás koromban az akkori filmszínházak vetítései előtt az utcán állt a sor vége a jegyekért, olyan sokan  érdeklődtek az Allegro barbaro és a Magyar rapszódia ottani premierje iránt.) Pedig bármelyik Jancsó-alkotásba belenézünk ma, negyven év elteltével - ma is lenyűgözőek, szuggesztívek képi megoldásai, jelenetei, beállításai, és sajnos  nagyon is  aktuálisak azok mondanivalói.

 

És a sajnos itt nem azt jelenti, hogy filmjeit leszólom akár ebből a szempontból. Hanem azt, hogy ami ellen akkor tiltakozott Jancsó  - az sajnos még ma is időszerű. Ma is él, működik és teret nyer. És sajnos úgy működik, hogy rombol és pusztít: ezért, és így tehát veszélyes! S mindezek miatt aztán nem véletlen, hogy ama politikai hatalom képviselői, vezérei, akik nem a tömegek szabadságát és megélhetését, emberi életét tartják megvalósítandó feladatuknak -  soha nem azonosulnak és szimpatizálnak a jancsói mondanivalóval. 

 

Ahogy fent idéztem: Ruttkai Éva sem rajongott értük, de ő egészen más okból, mint mondjuk: Aczél György, a Kádár rendszer akkori kultúrcézárja. Legtöbben talán azért nem kedvelik, mert nem ígérnek könnyed szórakozást. Erősen az értelemhez, sokkal inkább, mint  az érzelemhez szólnak s ugyancsak igénylik a koncentrált figyelmet, a gondolkodás folyamatos jelenlétét. Van olyan ismerősöm, aki azzal érvel filmjei ellen, hogy megtekintésük közben mindig azon kell agyalni, hogy melyik képsor milyen szimbólumra utal, melyik kép vajon milyen gondolatot sugall. 

 

S kérdezem én: az olyan filmnek, mely fel akarja rázni a nézőt, fel akarja hívni valami fontosra a figyelmet, gondolkodásra és állásfoglalásra késztet - annak milyennek kellene lenni? Mert Jancsónak elsősorban  és mindenek előtt ez a szándéka: felrázni, elgondolkodtatni láttató erővel. És hogy ezt az ő sajátos, egyéni módján teszi - az inkább dicséretre méltó, minthogy el kellene marasztalnunk őt ezért. Ugyanazt lehetne mondani, mint ő maga mondott azoknak, akik filmjeit nem szerették, vagy elítélték: "akkor ne nézzék!"  Véleménye - egy más műfajban - szinte azonos a híres józsef attilai tanáccsal: "Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret."

   

A világ több ezer éves művészettörténetében sok olyan alkotó volt, van és lesz is, akik ezért vagy amazért valakinek nem tetszenek. Van, aki ki nem állhatja Wágner muzsikáját, mert nem tudja tolerálni egoista egyéniségét, nem tudja különválasztani műveit a személyiségétől. (Mint ahogy nem is lehet.) Van, aki Tolsztojt, vagy Thomas Mannt nem tudják elfogadni, műveiket hosszúnak, nehéznek és unalmasnak tartják. Van, aki Mozartot imádja, de Beethoven zenéjében idegbajos harmóniákat és ritmusképleteket vél felfedezni. Van, aki Petőfit szereti, Ady-t nem, Máraival nem tud megbarátkozni, de Tamási Áronnal igen, Jókait tudálékosnak könyveli el, s inkább Mikszáthhoz vonzódik. Pedig a maga módján mindegyik zseni. 

 

Mint ahogyan az a filmtörténetben Fellini, Bergmann, Antonioni, Hitchcock, Polanski vagy Truffaut is, hazánk szülöttei közül pedig ugyanúgy rendezőzseni - többek között - maga Jancsó is. De ugyanígy zseni pl. Szabó, Fábri, Ranódy,, Makk, Tarr, vagy Várkonyi is.  Ők az emberi életnek, a sorsnak, az érzelmek és gondolatok világának egészen más területén kalandoznak, egészen más mondanivalójuk van, s ezeknek megfogalmazására mindegyikük más és más eszközöket használ. 

 

 

Mindegyiküknek más a kultúrája, nyelve  és stílusa.  Ők ezeknek a felhasználásával teremtették meg a maguk vizuális világát. Ha valakinek ez szimpatikusabb - az nézze inkább az ő filmjeiket, általuk is ugyanúgy gazdagítani tudja saját értelmi-, és érzelmi világát  és szerez információkat emberi sorsokról, hitről, jellemekről, emberi cselekedetekről. 

 

A világ - és benne maga az ember, a művészetkedvelő olvasó, hallgató, néző (sőt látó) és figyelő ember is sokféle, sokszínű sorssal, élettel és személyiséggel rendelkezik. S ennek megfelelően más-más nézőponttal érdeklődéssel, hittel, gondolkodással, felkészültséggel, lelkülettel bír - s mindezek következtében más és más művészeket és műveket kedvel. Senkit sem szabad tehát amiatt ostorozni, mert a Beatlest jobban kedveli, mint a Rolling Stonest, a rock zenét ki nem állhatja, de az operát szereti. Vagy imádja Rubinstein zongorázását (mint jómagam) de mondjuk Szilasi Alexét nem, Szereti Menuhin hegedülését, de Zukermannét nem. 

 

Van, aki Csontvárit nem szereti, de Munkácsyt igen, s a rendezők közül nem kedveli Jancsót, de Spilberget, Godardot, Bergmannt imádja. Mindenki a maga személyisége, neveltetése, érzelemvilága, érdeklődése, szerint választja ki, nézi és a maga szempontjából értékeli a filmalkotásokat, a könyveket, a zeneműveket, a képeket. S a maga szempontjából vizsgálja tulajdonképpen az egész világot is - és persze benne magát a művészetet (s ezen belül a filmművészetet.)

 

Hálaistennek - van miből választanunk itt, immár a harmadik évezredben. Van miből okulnunk, hogy a saját magunk életén is javíthassunk, épüljünk és gazdagodjunk általa. S a választást, a kutakodást, a felfedezést tegye is meg mindenki a maga belátása, személyisége és érdeklődése szerint. A baj (mégpedig a nagy baj) csupán akkor jelentkezik, amikor valaki a művészet egészét an-blok elutasítja és botor módon azt hiszi, hogy mindezt teljesen mellőzve, enélkül is le lehet élni ember módra egy életet. 

 

Kétségtelenül elvileg és gyakorlatilag is végig lehet élni érzelmi és intellektuális szegénységben, könyvek, filmek, színház, festmények, értékes zene hallgatása nélkül, a művészetektől teljesen  elzárkózva, azokkal nem szimpatizálva és semmilyen kapcsolatba nem kerülve, unalomban vegetálva, katarzisokat nem átélve, kiszáradtan, élménytelenül, siváran. (Mint ahogy Kodály mondotta: "zene nélkül is lehet élni, mert a sivatagon át is vezet valamilyen út.") Holott maga a művészet (az ember által! létrehozott művészet) is azok közé tartozik, ami emberré tett bennünket, nemcsak a munka. 

 

Nehogy azt gondoljuk, hogy régen a szegény falusi emberek művészet nélkül élték le az életüket azért, mert szegénységben, nyomorba tengődtek. Több volt a művészet, a művészi érdeklődés, a művészi alkotás iránti vágy az ő mindennapi életükben, mint a mai nagyvárosi emberek, világpolgárok életében! S több művészi fantáziájuk, kreatív készségük is volt, mint amennyivel pl. a mai plázákban ücsörgő, szüntelenül shoppingoló, premierfilmekre azonnal ugró fiatal vagy középkorú nemzedék tagjai rendelkeznek. Már abban is művészet volt, ahogy földművelő-, és háztartási eszközeiket használták, rendben tartották, kezelték, felújították, karban tartották; ahogyan főztek és öltöztek, s ahogyan gyermekeiket ápolták, nevelték. 

 

Az igaz, hogy operába, képtárba nem járt el a tiszántúli, tanyasi parasztember, de már az is művészet volt, ahogyan használati tárgyaikat, földművelő szerszámaikat, öltözékeiket, lakásukat megtervezték és megalkották, ahogyan ételeiket elkészítették és elfogyasztották. Egyáltalán: ahogyan élték hétköznapi és ünnepnapi életüket szeretetben, becsületben, tisztességben - önmaguk és mások iránt.


  

Nem vehetjük el senkitől azt a jogot, hogy rokonszenvezzen vagy ellenszenvezzen bizonyos műalkotásokkal. Ugyanakkor tőlem se veheti el senki azt a jogot, hogy amit jómagam értékesnek tartok - annak jelentőségéről igyekezzek másokat is meggyőzni. Kiemelvén annak szépségeit, egyediségét, különlegességét és maradandó voltát. Ha valakit nem sikerült meggyőznöm erről - nem kell elfogadnia Jancsó életművéről írott fenti elemzésemet, véleményemet, állásfoglalásomat. S mivel filmről van szó: meglátásaimat. Annak viszont felettébb örülök, ha valakit sikerült meggyőznöm fenti soraimmal, s ettől esetleg változik eddigi véleménye ezekről a filmekről, vagy Jancsó személyiségéről. 
  

A vélemények megváltoztatása, módosítása művészeti, vallási, politikai kérdésekben ugyanis nem jelent jellemgyengeséget, gerinctelenséget, köpönyegforgatást. Jöhetnek újabb és újabb - eddig nem ismert - információk, amik alapján indokolt esetben változtat(hat)unk eddig szilárdnak hitt véleményünkön egy-egy témában, tárgyban. S ez nem tekinthető rossznak, sőt a saját jellemünk, fejlődésünk számára feltétlenül előnyt jelent. 

 

Csupán az elvtelen, belső meggyőződés nélküli véleményváltoztatás, éles fordulat  értékelhető negatívan. Éppen ezért nagyon fontos, hogy sznobizmusból, kedveskedésből, udvariasságból soha ne nyilvánítsunk véleményt. csakis meggyőződésből! Saulus is csak akkor vált Paulussá egy éles fordulattal amikor eljött számára  a megvilágosodás pillanata. S ebben a pillanatban lelkének és értelmének teljes meggyőződéséből változott éppen ellenkezőjére hite és egész személyisége.

Vitatkozni lehet, sőt kell is, mert az esetleges ellenvéleményekből is tanulságokat szűrhetünk le magunknak, ha intelligens módon viszonyulunk egymás érveihez. Az ellenvéleményektől, az indokolt, megtámasztott ellenérvektől is gazdagodunk - ugyanúgy, mint a megerősítésektől. Nem az a lényeges és központi kérdés a vitákban, hogy kinek mikor és miben van igaza, hanem az, hogy mennyire tudjuk előbbre vinni azzal közös ügyeinket. 

 

A szabad vélemény-nyilvánítás és értékszemlélet alapján lehet tehát szeretni vagy utálni, netán leszólni Jancsó filmjeit. Szabad tartózkodni filmjeitől, vagy továbbra is közömbösnek maradni kivételes rangot képviselő művészete iránt. Lehet azokat nem nézni vagy nézni (de jobb és tanulságosabb azokat nézni, sőt újranézni, helyesebben látni.) Ám véleményt formálni róluk csakis úgy szabad és érdemes, ha alaposan megismertük és tanulmányoztuk e nagy rendező személyiségét és alkotásait. Mert a nagy rendezőkét csakis így szabad és érdemes.

  

 

 

 

S végül, kissé hosszúra nyúlt tanulmányom epilógusaként hadd válaszoljak azoknak, akik kételkedve kérdezik: vajon optimizmust avagy pesszimizmust sugallnak-e Jancsó filmalkotásai? Válaszként hadd  idézzem ide az ő szavait: 

 

"A regény vagy film nem tudományos történelmi tanulmány, aminek meg kell mondania: így volt rossz, így lett volna jó. Az a mű, amely megnyugtat - lefegyverez. Amelyik viszont felráz, tettre késztet a kegyetlenség, az embertelenség ellen -  az optimista. Az olyan  komor történet - mint amit a Szegénylegények is tartalmaz - is kínálhat esztétikai örömet. Az igazság felfedezésénél ugyanis alig van nemesebb esztétikai öröm." 

                                                              * 



 

 Felhasznált forrásmunkák, irodalom stb.


Veress József: Filmrendezők arcképcsarnoka (Anno Kiadó)

Ady Endre: Összes versei (Szépirodalmi Kk.1955.)

Gyertyán Ervin: Jancsó Miklós (Filmbarátok Kiskönyvtára)

Ruttkai Éva: Parancsolj, tündérkirálynőm! (Zeneműkiadó, 1989.)

Hernádi Gyula: Jancsó Miklós szeretői (Szabad Tér Kiadó, 1988.)

Fimélet (Magvető Könyvkiadó, 1967.)