" A STILFŰRÉSZ A VIDÉK JEDI-KARDJA"

 

 

Bevezetés

 

Ez a fura ténymegállapítás híven kifejezi szerzőjének vonzódását, rendkívüli kreativítását a meglepő, blikfangos szószerkezetek iránt. Jól illusztrálja sajátos, egyedi humorérzékét, lényeglátását az élet apró és általános jelenségeinek pontos megfigyelésében. A falusi emberek sajátos világlátására, magabiztosságára és öntudatára is utal ez a fent idézett poén, amelyhez hasonlókkal szép számmal találkozunk Bödőcs Tibor élménybeszámolóiban. Annak a fiatal humoristának a történeteiben, aki poénjeinek jó részét  szülőfalujának, a zala megyei Búcsúszentlászlónak (fenti kép) élményteli világából, gyerekkori benyomásaiból szerezte.

 

 

A stihlfűrész mára már nemcsak a harmad-, és ötödrangú horrorfilmek hőseinek hatásos fegyvere, mellyel óriáspókokat tesznek ártalmatlanná, hanem  a magyar vidék egyik státusz-szimbóluma lett. Még az autónál is többet ér! A személykocsit ugyanis nem lehet használni ébresztőórának a szomszéd számára, sem faaprításhoz, sem lakás-átalakításhoz. De nem alkalmas tetőjavításhoz, kertműveléshez, sövény-, vagy kerítésalakításhoz sem. 

 

A stihl viszont minderre, és még számos más tevékenységre is használható. De nem ám akármikor, a nap bármelyik szakában!  Ugyanis - mint azt a zalai emberektől megtudtam - íratlan szabály, hogy csakis a reggeli mise előtt szabad ezt az értékes, jelentős eszközt beindítani, berregtetni, működtetni. De azután aztán egész nap szilencium! És ezt minden falusi lakos pontosan betartja, jobban mint a rendszeres reggelit vagy szexet, vagy a tv-sorozatok epizódjainak menetrendszerű megtekintését.

 

 

A vidéki lakosok személyiségét, jellemét, habitusát, beszédmódját, szocio-kulturáját, mentális állapotát  volt ideje tanulmányoznia a zalai dombságon fekvő kis faluban, a búcsúszentlászlói miliőben eszmélődő kisfiúnak. Kisgyermekkorát még a hazai rendszerváltás előtti években egy olyan településen élte, amilyenekből kis hazánkban tizenkettő egy tucat. 

 

Iskolás korának kezdete szinte egybeesett a rendszerváltás idejével. Általános-, majd középiskolásként bizonyára meglehetett már akkor minderről és másról is a véleménye. S számomra az is valószínűnek tűnik, hogy az éles eszű fiú már iskolatársai előtt is teenagerként megcsillogtatta humorát, feldobta, illetve bedobta poénjeit. 

 

Mert ennek a nagyszerű előadókészségnek, humorizáló kedélynek valahonnan jönnie kellett, valami előzményének lennie kellett. ("Hogy próbáljam relativizálni bűneimet - mi még barátaimmal csak cseresznyét loptunk akkoriban, amikor már mások téeszeket loptak." - mondta az egyik kabarészámában. "Nekünk falumúzeumba se kellett járni, mert mi abban, ott nőttünk fel, jegyet sem kellett venni, mint a mai gyerekeknek.")  

  

Ahogy az kiderül visszaemlékezéseiből - elég sokszínű, vidám (ha nem is felhőtlen) és tapasztalatokban, élményekben gazdag lehetett ott az élet abban az alig nyolcszáz lakosú évszázados búcsújáróhelyen, ahol egykor Szent László építtetett kápolnát. Az itteni lakosok - mint annyi más faluban - itt is a földdel, állatokkal, szőlőműveléssel és bortermeléssel foglalkoztak. 

 

Élték megszokott, békés, becsületes, szorgalmas, de esendő, néha gyarló, emberi hibákkal is terhes életüket. Éppúgy, mint annyian mások az országban... Mint Tibor adomáiból kiderül: ők sem voltak szentek, nem akartak hasonlítani szeretett falujuk egykori névadójához.Tehát élték az életüket, ami bőséges élményanyagot szolgált a cseperedő kisfiú számára.

  

 

Amit hozott

 

Szülei, nagyszülei rokonai, ismerősei sokat tettek azért, hogy kinyíljon a szeme a körötte lévő világra a valószínűleg már akkor is rendkívüli érdeklődésű és intelligenciájú, nyílt és remek humorérzékkel bíró gyermeknek. Igaz, hogy elsősorban saját szülőfalujának jól megfigyelt lakosai kerülnek terítékre humorában, de remekül tud típusokat teremteni. Bárhol, bármelyik magyar faluban ugyanis előfordulnak, élnek manapság is  széles e hazában olyan emberi típusok, akik röhögtető sztorijainak névtelen, vagy nevesített  szereplői. 

 

Tizenöt éves pályafutása, választott témái, poénjei azt árulják el számunkra, hogy talán ez a pontos, beható megfigyelés, érdeklődés és kíváncsiság az, ami az ő kacagtató, felszabadító, nyílt, nem egyszer szabadszájú, szédületes humorát leginkább megalapozta.  Amiből ma is építkezik, aminek motívumait adomáiban, elbeszéléseiben ma is felhasználja. És ez teszi humorát, előadását mindenképpen roppant eredetivé. Ez gazdagítja, tölti fel  saját konyhájában kifőzött poénjeit, csattanóit, elmondott történeteit egyfajta folklorisztikus zamattal, hazai ízekkel. Poénjei mindig jól elhelyezettek (és így jól bejönnek) mindenki számára közérthetőek, azonnal hatnak és érvényesülnek.

  

 

Humorának sajátosságai

 

A magas, csikófrizurás fiatalembert kivételes mesélő-kedvvel, anekdotázó vénával áldotta meg a sors, és talán mindaz a környezet, melyben felnőtt. Ha nem tudnánk, kisfiús külseje alapján nehezen tudnánk elhinni, hogy ma már 35 éves, két szép gyermek apja, és egy ugyancsak szép, modellfeleség boldog férje is egyben. Kiállva a pódiumra kicsattanó vidámsággal fűszerezi  közvetlen, megnyerő előadókészséggel prezentált magánszámait. Talán ennek is köszönhető energikus, sodró, bőbeszédű előadásmódja, mellyel közönségével kommunikál.

 

 

Előadása csak a felületes szemlélőnek, hallgatónak tűnik talán túl lazának, hányavetinek, svendriánnak vagy pökhendinek. Persze nagyon is laza, de oly spontán, mintha valaki egy társaságban fehér vagy zöld asztalnál "csak úgy" elmesélne valamit barátainak, ott azon nyomban kigondolva és megfogalmazva azt. 

 

Mindig így érezzük, amikor Tibor szinte dobálja, szórja elénk kevés gesztussal előadott, fejből kipattanó, ellenállhatatlanul szellemes gondolatait.  Holott - ha elejétől végéig áttekintjük "előterjesztéseit" - nagyon is tudatosan megszerkesztett annak egész mondanivalója, előadásmódja és sztorijainak felépítése. S ezért is érdemes többször meghallgatni, megnézni pl. a Youtubon fent lévő felvételeit, mert első "nekifutásra" mindezt nem nagyon vesszük észre, annyira lefoglal bennünket poénjeinek folyamatos áradatával. Ám az, amiket mond, amilyen odavetett, hetyke megállapításokat tesz - abból bizony arra következtethetünk, hogy egy mélyen gondolkodó, nagyon művelt és lényegében komoly emberrel állunk szemben. (Ami könyvéből is kiderül - de erről majd később.)

 

Mert - bár semmiben nem lehet kategorizálni - az életben legtöbbször azt tapasztaljuk, hogy minél komolyabban gondolkodik valaki, minél átfogóbb kérdésekkel foglakozik, minél érdeklődőbb és kreatívabb - annál jobb a humora, annál kifinomultabb humorérzékkel bír. Azt tapasztaljuk, hogy a tudatlan, műveletlen, buta és unintelligens embereknek egyáltalán nincs humoruk. De még humorérzékük sem.

Mit is énekelt egykor a kedves, szimpatikus kis vörös Kabos, a kitűnő komikus? "Kinek humora van mindent tud. S kinek humora nincs - mindenre képes."  Mert azt már régen tudjuk: az igazi humoristák valójában nagyon is komoly, sokszor az élet legáltalánosabb, végső kérdéseivel foglalkozó elmék. Ám - ugyanúgy, mint Bödőcsnél - mindez nem letaglóz, elnehezít, vagy elszomorít bennünket. Nem eltávolít a nevetéstől, hanem sokkal inkább közelebb visz. Nagyon is feldob, könnyedebbé tesz, optimizmust könnyedséget, természetességet sugároz reánk. 

 

Röhögünk, kacagunk, hahotázunk, de közben azért el is gondolkodunk. És ez így van rendjén. Egyébként is az igazi művészet soha egyetlen műfajban sem a tudatosságával, megkomponáltságával, a mögötte levő, tekintélyes tudással tud érvényesülni. Hanem azzal, hogy mindezt a maga természetességével, magától értetődő módon tudja számunkra átadni, illetve közvetíteni. És ezáltal él, éltet és hat.      

 

BÖDŐCS a maga műfajában 1edülálló. Ez igaz témaválasztására, humorának életszerűségére és élménygazdagságára egyaránt. De megmutatkozik ez a kivételes sajátosság szóhasználatában, hangsúlyozásában és tájszólással színezett előadásmódjában is (ami nagyon jól áll neki.) A vidéki környezet szociográfiája, életérzése, a falusi férfiak, asszonyok, családok élet-, és beszédmódjának, emberi kapcsolatainak bemutatása áll humorizálásának középpontjában. 

 

 

A fentiekből következik tehát, hogy az "egyedülálló" jelzőt semmiképpen sem színpadi jelenlétére értem: mármint, hogy egyedül áll a pódiumon, akár a többi stend-upos kollégája. Hanem arra, hogy egyedülálló és szédületes már hanghordozásában, ízes beszédében, számomra kissé zavaró, hadaró előadásmódjában is. Azaz: tartalmilag és külsődleges eszközeiben is egyedül álló, utánozhatatlan jelensége a hazai humor műfajának.

 

Ez a fajta hadarás - tudjuk jól, hogy az igen olvasott, művelt, bő szókincsű, gyors észjárású emberek ismérve szokott lenni. Ám mi, hallgatói veszítünk picit általa, mert előadásának tempója néha követhetetlenné teszi nagyszerű poénjeit. Nem egyszer még az előző poén feldolgozásánál tartunk, s már itt a következő, s nagyon húzza ki magát, aki lépést tud vele tartani.  

 

 

Ám ez az egyetlen gyengéje Tibornak, ha ez egyáltalán gyengéjének számít és nem egyfajta folklorisztikus sajátosságának. Mint ahogyan az a torokhangja, tájszólása és hangsúlyai is,  ami - mint említettem - nagyon jól áll neki. Mert másokénál egyedibbé, zamatosabbá, hangulatosabbá teszi előadásmódját, ami ezek nélkül bizonyára jellegtelenebb, színtelenebb és szegényesebb, lenne.

Mindemellett és elsősorban azonban számtalan olyan szakmai erénnyel rendelkezik, amik a mindig  igazán jó, nevettetésre mindig képes, egyfajta korképet felvázoló humoristákra jellemző. S talán mindez így, az előzőekkel együtt szervesen és elválaszthatatlanul hozzátartozik egyéniségéhez. 

 

Azzal a sallangtalan és meglepetésszerű antréval, amellyel évekkel ezelőtt berobbant a köztudatba. Mert valóban különleges poénjeinek felvezetésében, szóösszetételei gyors felrakásában, csattanói kezelésében, megfigyelései során szerzett és gyűjtött seregnyi emberi típusának felsorakoztatásában. 

 

A sok-sok megfigyelés - melynek a buddhisták hite szerint a földi ember legfontosabb vezérlő elvének kell lennie - úgy tűnik, Tibor egyéni életében és humorában hangsúlyozottan érvényesül. Részben gyerekkorából hozott emlékeit, részben azóta szerzett élettapasztalatát summázza sokszor nosztalgiázva előadott történeteiben. 

 

 

Az életről szerzett eddigi benyomásai  pontos, érzékletes megfigyelései mind-mind hangsúlyozottan jelen vannak magánszámai tengelyében. Bennük munkálnak, érvényesülnek és új életre kelnek, poénjai, bölcselkedései ebből táplálkoznak. S kezében, illetve ajkán, elméjében és szavaiban a legegészségesebb, legtermészetesebb, legderűsebb, legszórakoztatóbb humorrá szintetizálódik mindez. 

 

A keleti filozófiák szerint az életben nincs jó és rossz. Ezért nem lehet ítélkezés sem, csakis megfigyelés, szemlélődés. No, meg pontos és adekvát reagálás a dolgokra. Bödőcs sem ítélkezik. Nem bírál, nem értékel, nem kategorizál vagy prédikál. De nem is ad recepteket arra, hogy felvonultatott emberi hibáinkat (amit kinevetünk) hogyan, s mi módon kellene megszüntetnünk. (Mert sokat bizony illene.) 

 

Jól tudja, hogy a receptek ajánlgatása az orvos vagy a pszichológus privilégiuma, Semmiképpen sem a pódiumművészetre, a humorra vár ez a feladat. Nem példálózik, nem von le humorával, történeteivel, poénjeivel erkölcsi tanulságokat, nem tart lelki fröccsöket közönsége számára. 

 

Bölcselkedései sem egyfajta következtetések vagy kőbe vésett kinyilatkoztatások, melyeket korképeiből, gyermek, ifjú-, és felnőttkori személyes, egyéni megfigyeléseiből von le. Csupán a maga módján, a maga humorával reagál minden átélt élményére, azt számaiban a legközérthetőbb humorrá fabrikálja. Úgy, hogy feltár, bemutat, demonstrál és közöl valamit velünk a humor nyelvén. Természetesen a maga humorának nyelvén, azaz a saját stílusában.  

 

 

Mint minden jó humoristának - néki is a legfőbb célja: nevettetni. És ezen keresztül persze elgondolkodtatni az élet dolgairól a nagyérdeműt. Amit mindig tökéletesen sikerül is elérnie. A harsogó, kicsattanó nevetés, sőt az orkánként felhangzó röhögés is sokszor bejön - ahogyan  az a Londonban élő magyarok számára adott estjén is történt 2016-ban. (A londoni magyar fiatalok előtt egyébként a "három a magyar igazság" elve alapján három ízben is fellépett.) 

 

Mint említettem: nem él az ítélkezés, nyílt bírálat, vagy gúny humorba mártott fullánkjával. De számos  poénjének van szatirikus éle,  felhangja. S kiválasztott személyeit remekül tudja karikírozni, kifigurázni, parodizálni. Ám mindig csak ott, ahol annak helye és szerepe van. Erőteljes és pontos karikírozó képességével másodpercek alatt nevetségessé, komikussá teszi azokat, akik már egyébként is azok. Ám nevetésre ingerlő, visszataszító tulajdonságaik Bödőcs élesen megvillanó poénjeiben még inkább reflektorfénybe kerülnek és kacagásra serkentenek. 

 

Persze tudjuk, hogy minden ilyen személyiséget azért is lehet kifigurázni, azért is lehet őket a humor céltáblájának használni, mert számos ellenszenves  vonásukkal maguk "gondoskodnak" arról, hogy azzá váljanak. Így aztán mintegy indirekt módon, lepocskondiázás, ítélkezés, kategorizálás nélkül - a humor megfelelő eszközeivel - sikerül őket nyilvánosan is nevetségessé tenni. Feltéve, ha kitűnő, tehetséges, sőt zseniális humoristák kezébe kerülnek "nyersanyagnak". 

Tulajdonképpen tehát - mint említettem - maguk a paródia-alanyok járulnak hozzá saját hibáikkal, viselkedésükkel, tevékenységükkel, beszédmódjukkal ahhoz, hogy a humoristák, parodisták céltáblájául szolgálnak. Például Bödőcs Tibor számára is. Az elmondottakat támasztja alá a hazai szóló-humor koronázatlan (de kétszeresen meggyűrűzött) királyának ars poétikája: "A humorban nincs tabu. Mindenki kritizálható, s aki ezt nem bírja annak önmagával van gondja."  

 

Ebből az alapállásból kritizálja hazai politikai-, és társadalmi életünk olyan személyiségeit (típusait) is, akik bizonyos ellenszenves tulajdonságaikkal hívták fel magukra a közfigyelmet. (Pl. Simicska Lajost még évekkel ezelőtt, miniszterelnökünk egyik legjobb barátját, akit "közbeszerzési Gombóc Artúrnak" titulál. De nem kíméli erős megjegyzéseivel magát Orbán Viktort, Áder Jánost, Vlagyimir Putyin elnököt és más magas rangú vezetőket sem.)

 

S hogy miért is gyűrűzték meg őt kétszer is? Mert 2010-ben 28 évesen (talán a legfiatalabban) Karinthy-gyűrűt kapott. És plusz még egy jegygyűrűvel is gazdagodott, hiszen ez évben nősült. Országos közkedveltsége, mindenütt telt házas, számtalan fellépése bizonyítja, hogy mostanában éli fénykorát a stand up comedy (szó szerint: állva mondott komédia) egyik hazai nagyágyúja, Mark Twain, Bob Hope, Robin Williams vagy Woody Allen méltó magyarajkú örököse. Ők ugyanis ugyancsak sikeres stand-uposok voltak egykor valamennyien, s későbbi írói, filmszínészi pályájukhoz mintegy ugródeszkát jelentett humorista múltjuk.

 

Bödőcs kicsattanó humorával és poénjeivel, sokat mondó sztorijaival egyfelől méltó örököse tehát e műfaj legkiemelkedőbb külhoni képviselőinek. Másfelől itthoni kabarénk eddigi legnagyobb komikusainak is: Nagy Endrének, Darvasnak, Kellérnek, Komlósnak, Hofinak, Sándor Györgynek (képünkön) Nagy Bandónak. Méltó örökösük és utódjuk, de anélkül, hogy humora bárminemű hasonlóságot mutatna az övékével. Vagy ne adj Isten: másolná ezeket. Erről szó sincs. Talán az egyetlen hasonlóság: az ő poénjai is ugyanakkora kacagást váltanak ki  a nézőtéren, mint elődei bemondásai. 

 

Tibor humora ugyanolyan ellenállhatatlan, kacagtató, felszabadító, pezsdítő és elgondolkodtató, hibákat kipellengérező - de másfajta, mint bármelyiküké a fent felsoroltak közül. És másféle, mint az összes többi, mai stend-uposnak. Ugyanolyan magas színvonalon műveli ő is ezt a szakmát, mint hazai humorunk fenti kiválóságai. Ugyanolyan magas színvonalon, de nem ugyanúgy, hiszen ahány egyéniség, annyiféle humor létezik. Ahány emberi karakter - annyiféle világlátás, annyiféle szemléletmód, annyifajta poénszerkesztés. 



 

 

 

Ahányféle összegyűjtött, illetve átélt életanyag van tarsolyukban, ahányféle vászon van előttük  - annyiféle ecset és paletta van a komikusok kezében a hétköznapi, politikai, magán-, és társasélet humorának megfestésére. Míg például Hofi humorában megszokott és gyakori volt a direkt politizálás, még Kádár, majd Grósz személyét és beszédmódját, gesztusait is parodizálta, s fellépésein mindig ott voltak a napi politikai, közéleti események, s azok kemény kritikája - Bödőcsnél ez nem jellemző. Illetve: nem ez a jellemző. 

 

Bár az ő humora is közéleti humor, de terítékére inkább és súlyozva az apró, mindennapi élet eseményei, a vidéki emberek élete és problémái, sztorijai, hétköznapjaink furcsaságai, visszásságai kerülnek. Nem foglalkozik folyamatosan és következetesen a politikai vezetés súlyos hibáival, ostobaságaival, szűklátókörűségével - mint ahogy Hofi tette annak idején elég gyakran jó harminc évvel ezelőtt. (Aki - ha ma élne most is bőven találna témát önálló estjeihez, hiszen ma sem éppen  a legokosabb, legrátermettebb szakemberek ülnek a vezető székekben (s akkor még igen finoman fogalmaztam...) 

 

Bödőcsnél - Hofival ellentétben -  a politika csak úgy "mellékesen", szőrmentében jelenik meg, csak úgy panyókára vetve kerül fel humorának vállára. Hofinál a kisember sorsa - amit alaposan és mindig is meghatározott a politika - sosem volt mellékes, közömbös. A hétköznapi ember (valamennyiünk) sorsát viselte szívén a legnagyobb mértékben - mindig is élete során, értünk és bennünket nevettetett. Bödőcs azonban nem kevesebb azért, mert annyira nem politizál, mint Hofi tette a maga idejében. A maga nemében ugyanolyan nagy és jelentős humorista, mint akár Hofi, akár a fentiek. 

 

Ám így, hogy csak érintőlegesen foglalkozik politikával, rengeteg más mellett - talán még nagyobb hatásuk van a politikai utalásainak - a kevesebb több elve alapján. (Ő maga is azt nyilatkozta egyszer: nem akar ún."megmondó ember" lenni.) Bödőcs humora tehát más jellegű. Nem politikai kabaré, mint egykor Róna Tiboré, vagy Komlós Jánosé volt, vagy manapság az egyébként kitűnő parodista-párosé, Bagi-Nacsáé, vagy a legújabb, kitűnő parodista-párosé az Aradi-Varga duetté. Nem politikai célozgatásokkal, példálózgatásokkal teletűzdelt, csasztuskákba gyömöszölt személyeskedéstől csattog, mint a  Mikroszkóp Sas-kabaréja. 

 

És teljesen más svunggal zúdul ránk humora, mint Hofi Gézáé. Tehát nem politikai humor az övé, hanem ennél sokkal több és komplexebb. (Egyébként Hofié sem kifejezetten "politikai humor" volt. Annál sokkal szélesebb és mélyebb minőséget képviselt - csak több politikát tartalmazott, mint ma Bödőcsé.) Mindegyikük humora túl általános, egyetemes ahhoz, hogy kizárólag csak a politika legyen annak terepe. Summa summárum: Bödőcs humora  röviden: bödöcsi humor. Olyan, amiből csak egy van. Vagy fennköltebben kifejezve: hongrois esprit a'la Bödőcs. (magyaros elmésség, szellemeskedés  Bödőcs-módra.)


  

Szóval sokféle humor  hat, érvényesül és szórakoztat bennünket manapság is, de így volt ez régen is. S minden előadó mondandója tartalmilag, előadásában, poénjeiben másféle. Úgy az elődöknek - úgy a maiaknak, és az utódoknak is. És azoknak is, akik majd jönni fognak szépen  Bödőcs után, aki mára már felsorakozott a legnagyobbak közé. Azok közé, akik - hozzá hasonlóan - szintén egyedül, a legmagasabb színvonalon, a legnagyobb igényességgel és a legkomolyabb szándékkal (a "humorban nem ismerem a tréfát" igényével) s mindig nagy nevetést kiváltva birkóztak meg a közönség nemes szórakoztatásával, jóízű megnevettetésével.  

 

S méltó kollégája, megbecsült versenytársa a többi, napjainkban működő, sikeres stendaposnak: az egyaránt kitűnő Kőhalminak, Kovács András Péternek, Kiss Ádámnak, Hadházynak, Dombóvárinak, Beliczaynak és társainak abban a nemes küzdelemben, melyet mindannyian a humorra áhítozó közönség kegyeiért folytatnak.   


 
Bödöcs magával ragadóan humoros előadásmódjának legfontosabb ismérve - és egyben egyéni sajátossága is -  gyors egymás utánban, pergő iramban a hallgatóságára zúdított meghökkentő szókapcsolatainak, szürreális szóösszetételeinek halmozása. Csak úgy dobálja felénk, szórja reánk bőkezűen, elképesztő mennyiségben az általa kiagyalt jobbnál jobb jelzős szerkezeteit, szóösszetételeit. 

 

 

Ám soha nem találjuk túl soknak, megemészthetetlennek ezt a szóáradatot. Emellett gyakran idéz - az adott szituáció hangulatfestésére - viselkedéseket, személyeket parodizálva - jellegzetes népi mondásokat, falusi férfiak és asszonyok, apák, nagyapák, nagyanyák zamatos, szaftos kiszólásait.  

 

 

Csak kapkodjuk a fejünket, igyekszünk jól odafigyelve követni villámokként sorjázó élceit, egész poén-bokrait, metaforáit. Olyanokat, mint például az "energiavámpír" az "agyporszívó" a "lélekpióca"  az "információpingpongozók", és a többi. Az ő humora azonban az ilyenfajta szóösszetételek ellenére is távol áll az abszurdtól.

 

Igaz, hogy az abszurd humor is mindig egy-egy életképbe, sztoriba ágyazza be, ülteti el poénjeit - úgy mint ahogy Bödöcs teszi. Tibornál azonban ezek a közéleti "jelentések", történetek, visszaemlékezések sokkal inkább frissebbek, életszagúabbak, valóságosabbak és természetesebbek, mint mondjuk a Besenyő-család ugyancsak humoros, de mesterkélt enteriőrjei. 

 

 

Az ő történetei - még alkoholista, javíthatatlanul borissza alakjaival, tántorgó "sérült gólya helyzetben" szédölgő, korántsem követhető példáknak tekinthető kapatos ivócimboráikkal   is -   közelebb állnak hozzánk és életszerűbbek őszinteségükkel, emberközpontúságukkal, bátran  bevallott emberi gyengeségeikkel - mint a Besenyő-sztorik. Közelebb állnak hozzánk, tipikusabbak, közeli ismerősökként köszöntenek reánk e sztorik "főhősei" gyarló emberi arcukkal, bemondásaikkal, s élethelyzetükből fakadó humorukkal! 

 

Bödőcs humoros figurái szimpatikusabbak számunkra életszeretetükkel, optimizmusukkal, természetességükkel. S hibáikban szenvedélyeikben is szerethetőbbek (legalábbis számomra) mint a Besenyő-család degenerált tagjai. Akik meg ott és akkor, azokban a jelenetekben éppen degeneráltságukkal váltják ki a legnagyobb nevetést belőlünk. Senki ne vegye  elmarasztalásnak a fenti sorokat - a bödöcsi humor és a L'art pour l'art Társulat humora egyaránt kitűnő, mulatságos, rendkívül kacagtató - csak éppen mindegyik teljesen más, merőben mások a szereplői, típusai.

 

Azt persze elismerem, hogy a Tibor által festett falusi életképek, s a benne szereplők nem mindig pozitív példákat és helyzeteket állítanak elénk (különösen mikor a kocsmák, pincék atmoszféráját érzékelteti velünk, s oda "vezet el", illetve "le" minket.) Ám nem is szándékuk ezeknek a humoros történeteknek, helyzetképeknek, hogy valamiféle etikai mérlegelésre késztessenek bennünket. Nevetni, kacagni negatív példákon, káros szenvedélyeken, emberi hibákon, furcsa, magyartalan beszédmódon, hangsúlyon is lehet, sőt szabad. De ez még nem jelenti azt, hogy egy az egyben követnünk is kellene őket. 

 

Ő is - mint minden igazi komikus - azáltal, hogy emberi hibákat, negatív jellemi tulajdonságokat és magatartásformákat figuráz ki, tesz nevetségessé egyben azt is sugallja nekünk: ezek miatt vagyunk nevetségesek! Emiatt röhögnek rajtunk, illetve azokon, akik ilyen és hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek. És pont ezek miatt illene, ezek miatt lenne tanácsos változtatnunk magunkon, ahol lehet. Ezért lenne előnyös az efféle negatív tulajdonságoktól megszabadulnunk! Hogy ne válhassunk nevetség tárgyává, s ne álljunk oda a gúnyolódások nyilai elé - céltáblának. 

 

 

 

 

 

Tibor - humorának sajátos eszközeivel igyekszik ellenszenvessé tenni negatív emberi tulajdonságokat, nevetséges embereket. Mintegy közvetve, a röhögés útján, annak erejével távolít el bennünket eme rossz jellemi tulajdonságoktól, viselkedésformáktól. És persze azoktól az emberektől is, akikre mindezek jellemzők. Különösen és főleg megérdemlik azok, hogy nevetségessé váljanak, akik olyan jellemhibákkal élnek és dolgoznak közöttünk, amik már-már elviselhetetlenek, veszélyesek embertársaikra. Őket mindannyian joggal nevethetjük ki, s Tibor is okosan teszi, ha foglalkozik velük, ha pellengérre állítja őket.

(És ha zárójelben megkérdezné valaki: ha a nevetés ilyen módon javít rajtunk, ha jobb emberekké tesz bennünket - mi lesz a jövőben a humorral? Nem kell attól tartanunk, hogy a humor előbb-utóbb feleslegessé válik, mert előbb-utóbb nem lesznek nevetséges tulajdonságaink, melyeket ki lehet figurázni? Azt hiszem, ettől nem kell tartanunk! A technika ugyan évezredek alatt óriásit fejlődött, de az emberiség ezalatt természetében alapvetően nem változott. 

 

Ez nagyban valószínűsiti, hogy az embereknek a jövőben is mindig lesznek ugyanolyan hibáik, gyengéik, nevetséges tulajdonságaik, mint eddig. Lehet, hogy egyesek megszűnnek, de mások újratermelődnek, sőt kialakulhatnak újabbak is. Tehát a humoristának lesz munkája  a jövőben is, s nem kell félnie attól, hogy a pódiumon önmaga hibáit kell majd kifigurázni ahhoz, hogy nevetés legyen a nézőtéren. Annak ellenére, hogy a mai komikusok - így Tibor is - mindent megtesznek azért, hogy az emberi hibákat nevetségessé tegyék - azért  lesz tárgya, anyaga, témája a jövő humoristáinak is. Zárójel bezárva.)

Mint Hofinak - már Bödőcsnek is vannak sokak által idézett, szinte szólásmondásként elterjedt kiszólásai, bemondásai, melyekkel már most bebiztosította magának a halhatatlanságot a humoristák között. Ilyenek pl. a "jönnek majd az arab migránsok és megerőszakolják a pedofil tisztelendőket", vagy: "sok pap félreértette a Bibliát, amikor azt vallotta: engedjétek hozzám a gyermekeket. Na de ennyire talán mégsem kellene!" 

 

Vagy amikor elmeséli adomaként, hogy két lassan hazatántorgó  részeg  (ami gyakori témája) hogyan diskurálnak egymással: "Komám, ne siessünk annyira, hiszen ha már a dicséretről lecsúsztunk akkor a leba...ra miért sietnénk annyira?"

 

És itt, ezen a ponton tenném fel a kérdést: kellenek, vagy nem kellenek a trágár szavak, obszcén, mosdatlan kifejezések egy humorista ajkára? Szükséges-e, hogy a humorista vaskos, disznó kifejezések paneleit építse be előadásába egy-egy adott helyen? Úgy gondolom, hogy itt is - mint mindenütt - minden túlzás árt, s a kevesebb többet jelent, illetve használ. Felsorolhatnánk nagyon nagy nevettetőket, akik soha egyetlen trágár szót nem ejtettek ki a szájukon, illetve nem írtak le - Karinthytől, Salamon Bélától, Kellértől, Tabi Lászlón át egészen Gálvölgyiig - mégis igazi, jóízű humorral szórakoztatták a nagyérdeműt. 

 

 

Mások pedig előszeretettel állítanak övön aluli, alpári kifejezéseket, szavakat humoruk szolgálatába. Az egyébként nagyon rokonszenves és sajátos (Bödőcsétől eltérő) humort művelő Fábry, Aranyossi, Kiss Ádám, vagy Kovács András Péter nem éreznek gátat, hogy efféle szavakat használjanak. Semmi nem tartja vissza őket attól, hogy trágár ki(el)szólásokkal tűzdeljék mondandójukat - akár a kelleténél nagyobb arányban is - komédiázásaik során.  És ettől - szerintem - veszítenek színvonalukból, egyébként remek poénjeik hatásából.

 

Bödőcsnek nincs szüksége arra, hogy a közönség hangulatát trágár szavak halmozásával dobja fel. Humora megáll a maga lábán ezek nélkül is, amivel nem azt állítom, hogy egyszer sem alkalmaz trágár szavakat és álszent, vagy képmutató lenne. Nagyon is őszinte, természetes és emberi. Megfelelő helyen és időben ő is alkalmazza ezeket, de soha nem öncélúan. Mindig ott és akkor, amikor annak helye, szerepe, jelentősége van egy-egy tipikus személyiség jellemének, modorának, beszédmódjának érzékeltetésére, egy-egy adott szituáció jobb megértésére. (Mint éppen a fenti esetben.) Mert a tipizáláshoz aztán nagyon ért.  

Ilyen fajta, sok helyütt ismert, sokszor emlegetett és kifigurázott típusai az információ-pingpongosok, a hazainduló Pató Pál részegesek ("Menjünk haza, várjál már, várjál már...") Aztán itt van Bandi bácsi, a mesteremberek típusa, "akinek fázisceruzában végződik  a keze. Ezek az ilyenfajta emberek nem megszületnek, ezek előjönnek a szerelőaknából." A holland  "férfitípusok": "Amszterdam egy olyan város, ahol a férfiak állnak meg a kirakatok előtt." 

 

De nem kíméli az előkelőségeket ("Erzsébet királynő az egyetlen, akinek a viaszbábja elevenebbnek tűnik az eredetinél.") s nem dicsérgeti agyba-főbe a platinaszőke plázacicákat és a celebeket sem: "Egy fellépésem alatt az első sorban plasztik-playboyok ültek botox-Barbijaikkal. Mert a mellükkel mindegyik elégedetlen, az agyukkal nem. Oda nem akarnak beépíteni agy-szilikont."  
  

S természetesen apja, mint a borivást kedvelők országosan közismert típusa sem maradhat ki a bödöcsi mesteri típusalkotás sorából. Kacagtató, ahogyan elmeséli az unokájával kocsmába sétáló nagyapát ("Gyere, csak gyere, mert ha nem jössz, mehetsz a nagymamival litániára!") és ahogy tájékoztat bennünket arról: hogyan kategorizálja, csoportosítja minőség szerint  saját termésű borait: "Na, ezt még megiszom; ezt még megiszom Bélával; ezt már Béla sem issza meg." S hasonló típusok az állandó kocsmatöltelékek, a "kocsma-Mauglik", akik ott tanultak meg beszélni, ; aztán  az otthonkás ("az emberi test fóliasátra") asszonyok ; a plébános ("aki szintén stend-upos, csak neki kevesebb az új anyaga")

   

Sőt, a nagyzoló autós macsókat is alaposan kiosztja: "Sokáig azt hittem, hogy a Cabrio-hoz a szőke csaj ugyanúgy  jár, úgy, mint a pótkerék vagy az egészségügyi doboz." S bár - mint arra már fentebb utaltam - a direkt politizálás, személyeskedés még humor szintjén sem az ő asztala, mégis egy-egy elsütött poénjével tökéletesen elárulja állásfoglalását, véleményét hazánk mai közállapotáról és politikai viszonyairól. 

 

Amikor például arról beszél, hogy egy nagyapa majd a távoli jövőben hogyan nosztalgiázik, hogyan meséli el huszármúltját unokájának: "Tudod, kisunokám, mikor végigmentünk a régi Andrássy (ma Szíjjártó Péter úton, majd elmentünk a régi Zeneakadémia (ma Kovács Ákos Zeneakadémia) mellett... - mindenki minket bámult.  - És  hogy hívták a régi Felcsútot - kérdez közbe az unoka. - Budapestnek, fiam." 

  

A személyeskedésben a politikai vezetők jellemzésében, kifigurázásában a londoni fellépésén "merészkedett" a legmesszebbre. Itt a magyar miniszterelnök személyiségének, külsejének jellemzésére kapásból vagy húsz találó jelzős szerkezetet húzott elő elő "tarsolyából". Olyanokat, amiket még soha senkitől sem hallhattunk. (Bárki előkeresheti a Youtubról.) Az észak koreai diktátorra pedig azt mondta: "úgy néz ki, mint egy hormonzavaros eszkimó kamaszlány."  

   

S ugyancsak remekül jellemzi a fiatal, gyenge nőket, akik alaposan meggyúrják a masszírozásra járókat:

 

 "A volt TV- székház mögött van egy masszázs-szalon. Egyszer én is bementem és össze-vissza ütöttek, öklöztek, arcmasszázst adtak. Azt hittem, ez csak egy fedőtevékenység. Szerintem a 70-es években egyszer bement oda a Vitray és abból lett a Baló György." Aztán még egy gyöngyszem: "Kaptunk egy húsevő növényt, rántott hússal kell öntözni. Elképzeltem, hogy milyen lehet, ha a húsevő növény találkozik a növényevő állattal. Körülbelül olyan, mint amikor a parkolóőr találkozik az Apeh-ellenőrrel."

 

És írni is tud!

 

 

És akkor tavaly még ráadásul az is kiderült: még írni is tud! Mégpedig mily remekül! A Helikonnál kiadott könyvével meggyőzően bebizonyította: nemcsak a tipizáláshoz, a típusalkotáshoz ért nagyszerűen, hanem annak ellentétéhez: az egyénítéshez, az egyéniségek bemutatásához is. Cserna Szabó András, a kötet szerkesztője - aki szintén azok között a "kiválasztottak" között van, akik Tibor tollának hegyére kerültek - a következőképpen fogadta a könyvet:  

 

"Írni kezdett... és megállt a kanál a levesben, de úgy, hogy a fal adta a másikat. Úgy vágytunk erre a hangra ebben a karót nyelt, szürke, humordeficites literatúrában, mint egy falat kenyérre." 

 

Bödőcs olyan paródiákra vállalkozott, amelyeket Petőfi, Arany János, Vajda János, Gyulay Pál, Szabolcska Mihály követtek el már a 19. században. (Utóbbi alkotót sokan Petőfi-epigonnak titulálták kortársai, Ady pl. "költőcskének" nevezte. Lesújtó véleményét, s kettejük nem éppen barátságos viszonyát aztán a legnagyobb magyar paródiaíró, Karinthy (alábbi képen) figurázta ki az "Így írtok ti" című gyűjteményében. Szabolcska stílusában írt versét pl. így fejezi be: "Kicsi kunyhó, szerető szív/ messze égbolt, tiszta kék - / Fulladjon meg Ady Endre / Lehetőleg máma még."  

 

A 20. századi és a kortárs íróink, költőink közül Karinthy Frigyes nevezett paródiáin, karikatúráin kívül kívül kiemelném még Weöres, Illyés, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Varró Dániel, Lackfi János, Orbán Ottó e műfajban írt alkotásait. De írtak "civilek" is - így  Bárdos József főiskolai tanár -  egy sereg irodalmi paródiát, melyben egy-egy adott költő, író stílusjegyeit, modorosságát imitálták. 

 

S így tett most Bödőcs Tibor is "Addig se iszik" című könyvében, melyben valóban lélegzetelállító, izgalmas és meghökkentő módon mutatja be egy-egy általa kiválasztott író legjellegzetesebb stílusjegyeit. Eddig élőszóban, pódiumon megkedvelt kitűnő karikírozó, parodizáló készségét és hajlamait ezúttal egy más területen, írásban élheti ki. Ott, ahol már csak a szó erejére támaszkodhat - gesztusok, arcjáték, hangok nélkül. Ám Bödőcs ezt is remekül megoldja - az olvasónak nagyszerű intellektuális, tanulságos élményt szolgáltatva.  

 

 

Kiket választott ki Bödőcs és miért?

 

Amikor édesapjával közölték, hogy fia már ír is, a bölcs öreg így reagált: "Addig se iszik." Bizonyára ezért is kapta ezt a címet ez a kötet, melyben szerzőjük  magyar és külföldi prózaírók stílusát, modorát, legjellegzetesebb témáit és hőseit helyezi  saját humorának, parodizáló kedélyének vizsgálóasztalára. Kizárólag férfi alkotókat választott ki, úgyhogy amilyen világban élünk várható, hogy a feministák tüntetni fognak valamelyik könyvesbolt előtt. 

 

Megjegyzem magam is szívesen vettem volna, ha mondjuk a Bronte nővérek, Georg Sand, Kaffka Margit, Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó Magda írói-alkotói karakterének paródiái is szerepelnének a könyvben. Talán majd a következőben...De ne ábrándozzunk, maradjunk a mostani kiválasztottaknál. Már a hármas csoportosítás is sokat mondó, mondhatnánk Bödőcs-szerű: 1.Bajszosok 2.Budapestiek 3.Nem balett-táncosok. Utóbbiak közé sorolja pl. Kosztolányit, akit "a líra, a próza és az esszé triatlonistájának" nevez. 

  

A 27 stílusgyakorlat alanyai között meglepő módon olyan szerzők is szerepelnek (pl. Márai, Hamvas - alábbi képen - aztán Tarr Béla forgatókönyvírója: Krasznahorkai, Proust, Kertész stb.) akiknek alkotásaiban alig-alig csillan fel a humor. Műveik atmoszférájára ugyanis a végtelen szomorúság, depresszió (ha nem is pesszimizmus) a lehangoltság, az elvágyódás, vagy a mélyen elgondolkodó életfilozófia, az elkeseredés a jellemző. Ami bizony nehezen tűri meg a könnyed viccelődést, a poénkodást. 

 

Aki látta a Sátántangót vagy a Kárhozat című filmeket - az az első pillanatban nehezen tudja elképzelni, hogy írójának stílusát hogyan lehet a humor oldaláról "megfogni". És mégis. Bödőcs még erre is képes. ld: Krasznahorkai.) Igaz, hogy Karinthy is ki tudta figurázni a móriczi próza népiességét, a legmélyebb madáchi  gondolat tragikusságát, a shakespeari halálfilozófiát - amik aztán mindennek nevezhetők csak éppen vidámnak nem.    

Mint minden irodalmi paródia - ezek is egy-egy író, költő legjellegzetesebb stílusjegyeit, azonnal felismerhető írói eszközeit emelik ki, túlozzák el a maguk egyéni módján, írójuk sajátos humorával, olvasottságának szintje, irodalmi, esztétikai tájékozottsága alapján. Voltak és vannak paródiaírók, akik inkább a művekre, azok karikírozására fektetik a hangsúlyt. Mások inkább az íróikat, azok karakterét, emberi és alkotói egyéniségét, speciális tulajdonságait, különleges írói stílusukat, modorukat igyekeznek  az olvasó számára bemutatni. 

 

Lehetne vitatni: vajon a műve magyarázza írója, költője személyiségét, egyéniségét? Azzal indokolható-e egy-egy  regénye, novellája vagy verse - avagy az egyéniség magyarázza-e az írója alkotását? Mert ez nem mindig és mindenkinél egyértelmű, kategorizálni itt sem lehet: kinél így, kinél amúgy.

 

A jó irodalmi paródia egyszerre állítja elénk a kiszemelt írót (s magát a paródia íróját is) és annak alkotói sajátosságait. Egyszerre adja az alkotó, az írói hang és mód, a póz, az eszközök karikatúráját. S ha nem is gúnyolja ki, de valamilyen fityiszt mutat az adott író bizonyos hibáira. Kikacsint az eredeti alkotó bizonyos hiányosságaira. Talán még ki is csúfolja azt, ami írói módjában modorosnak tűnik, vagy valóban az. Bödőcs irodalmi paródiáinak többsége teljesíti ezt az alapkövetelményt - ami hallatlan nagy dicséret. 

 

Valószínűleg Karinthy - ha ma élne - igencsak elcsodálkozna azon, hogy egy fiatal humorista, aki művészetében eddig az élőszóval, kitűnő előadókészségével kereste kenyerét - most, ily fiatalon ilyen mélyreható gondolatokkal, éles látással és nagyszerű írói  vénával is rendelkezik. (Bár igaz, ő még fiatalabb volt, mindössze 25 éves, amikor az "Így írtok ki" első kiadása megjelent. Amit aztán később tovább bővített.) 

 

Azt egyenlőre nem tudom, hogy Bödőcs valójában íróként is  zseni-e mint Karinthy. Humoristakánt mindenesetre az! De hogy könyvét zseniálisan írta meg - arra le merném tenni a nagy esküt. E kötetben megjelentetett - egy-egy író stílusára alapozott, azt imitáló - írásai rendkívül elmések, humorosak, szellemesek és meghökkentőek. Mondhatnám: lélegzetelállítóak. Ám korántsem könnyű olvasmányok. Úgyhogy emelném kalapomat az előtt, aki ezeket a komplex  látásmódról és irodalmi műveltségről árulkodó elbeszéléseket (?) valamennyit egy szuszra végig tudja olvasni és azonnal meg is érti. 

 

De talán írója nem is ezzel a szándékkal élt, amikor lejegyezte azokat egymás után. Talán a szemelgetésükre gondolt. Így hát - mint minden igazán értékes irodalmi alkotásnál - újra és újra vissza kell térni hozzájuk, hogy mindig újabb és újabb szépségeket, értékeket, újabb apró nüanszokat fedezhessünk fel azokban. A kérdőjellel arra utaltam, hogy ezek az írások műfajilag besorolhatatlanok. 

 

Maga Bödőcs sem sorolta be őket sehová, annak ellenére, hogy mind paródia.) Egyik sem nevezhető tartalmilag sem tanulmánynak, sem esszének, sem novellának, sem glosszának, pamfletnek, tárcának vagy egyéb másnak. Talán mindez így együtt - és ugyanakkor egyik sem. Valamennyi a jellegzetes bödöcsi humor írásban megörökített remeke.
 

  

És itt említeném meg - a fent jelzett modorossággal kapcsolatban - a következőket: az írói modorosság nem azonos a jellegzetes írói stílussal, ami semmiképpen nem gúnyolandó. Az előbbi viszont igen. (S  talán az effajta gúnyolódásnak van is némi haszna. Ez is egyfajta kísérlet arra, hogy a még élő írót - aki elfogadja, s felfogja a kritikai hangokat - ösztönözze a paródia szerzője: találjon vissza megszokott, jól bevált stílusához, ne próbáljon megfelelni ilyen-olyan múló divatnak.  Szolgálja, s ne pedig kiszolgálni próbálja a közönséget, s ezzel alább vinni saját színvonalát, megtagadni saját egyéniségét.)   

 

Egy alkotó vagy művész akkor kezd modoros lenni, amikor már nem képes megújulni. Ha görcsösen ragaszkodik addig bevált, de a jövőben már hatástalan, használhatatlan eszközeihez. Ha már nem tud addigi eszközeivel értékes, egyéni mondanivalót megfogalmazni, az olvasó számára művészi élményt nyújtani - azok menthetetlenül elavulttá válnak.  Ha azonban a jól kimunkált, értékes és használható stílusjegyei, eszközei mellé újakat tud felsorakoztatni, felhasználni - már nyert ügye van. 

 

Nem mindenki képes erre. (Nagy íróink - pl. Mikszáth, Jókai, Krúdy, Móricz, Márai, meg tudtak újulni - akár többször is - úgy, hogy mindvégig megtartották  alapvető, egyéni stílusukat - mások viszont nem. Ők azok közé tartoztak, akik - megszűrve ugyan - de elfogadták a kritikus hangokat és bizony nyertek is ezzel. Akik viszont nem hallgattak az "okos szóra" azok megrekedtek egy szinten, vagy visszafejlődtek - s így veszítettek általa. S ez így volt és van számos színész esetében is.   

A nagy magyar prózaíró Móricz, aki Bödőcs találóan komikus definíciója alapján  "a polgári házasság katlanharcainak riportere. Ő volt, aki megröntgenezte a Horthy-rendszert és nem volt boldog attól, amit látott."  



Bödőcs paródiáinak szerkesztési szisztémája a következő: 1. először is lakonikus rövidséggel, rendkívül találóan azonnal jellemzi magát a "delikvenst". (Pl. "Krúdy: a tirpák Casanova. Hemingway életfilozófiája: ha valami mozog azt vagy megdugjuk, 

vagy lelőjük. Örkény: a próza Pilinszkyje, vagy Esterházy: a legszerethetőbb érthetetlen"stb.) 2.Majd ezután következik egy sajátos humorával megírt elbeszélés, glossza, műleírás stb. (vagy itt-ott mintha egy regényrészlet tárulna elénk) a nevezett író stílusában. 

 

Természetesen az élőszóban előadott, már tőle megszokott bödőcsi humor minden kellékével, poénjeivel, jellegzetes szókapcsolataival, meghökkentő fordulataival együtt. Amelyben azonnal felismerhetők a terítékre került író csakis rá jellemző alkotásai, stílusjegyei, alkotásainak szembe tűnő egyéni hangvétele, írói attitűdje, választott helyszínei, jellegzetes mondatszerkesztése, regényalakjai, hősei stb.

Hemingway, az egyik Nobel-díjas író, akit Bödőcs kiválasztott paródiaalanyának. Sajátos jellemzése szerint „A Hím, a Férfi, a Kan. Ő az, akit az Öngyilkosok Klubjába elsőre felvettek vadászpuska tagozatra. A popsztárság glamourja lehullt,  maradt a mű, mi remek."



 S  mindezeket az írói stílusjegyeket persze eltúlozva ábrázolja. Mert a paródia lényege, veleje mindig a túlzás. Onnan, a túlzásoknak a bokraiból nevethetjük ki azt, ami a paródián keresztül válik csak nevetségessé. A túlzások bemutatásakor mosolyogjuk meg azokat a motívumokat, írói eszközöket, amiket maga az eredeti író is már eleve eltúlzott műveiben. Mégpedig legtöbbször úgy, hogy önmaga észre sem vette. 

 

Vagy az alkotói személyiségében mutatkoznak meg olyan torzulások, nevetséges vonások, amiket egy paródiának kell eltúlozni ahhoz, hogy azok valóban nevetségessé, humorossá váljanak előttünk. Vagy az is előfordulhat, hogy maga az írói egyéniség nyomul rá olyan természetellenesen az alkotási folyamatra, hogy szinte már önmaga paródiájává, tetszelgéssé, önmutogatássá válik. Ami sajnos sokszor eltorzítja a tiszta mondanivalót. S éppen ezáltal,  ez okból kiált paródia után.

Ha nem fordulnának elő Móricz, Szép Ernő, Shakespeare vagy Madách írói eszközeiben, szóhasználataikban, jellemábrázolásaikban bizonyos jellegzetes túlzások, nevetséges vonások, akkor Karinthy-nek nem lett volna mit kiemelnie, kigúnyolnia fiatalos lendülettel megírt paródiáiban. S akkor nem tudnánk min nevetni. Minden túlzás a paródia túlzásaiban válik igazán nevetségessé, köztük olyan is, amit maga az író talán észre sem vett akkor, amikor azokat felhasználta, alkalmazta műveiben. Mert azért a zsenik is emberek voltak - a maguk gyarlóságaival.

 

 

 

Hogyan parodizál Bödőcs?

 

 

Minden nevetségessé válhat, ha túlerőltetik - még az írói egyéniség túlhajszolása is.  Bödőcs ezekben  a történetekben az egyéni írói jellegzetességeket pregnánsan mindvégig érzékelteti írja végig - mintegy hommage-ként. Ami ugyanúgy lehet egyfajta hódolat, tisztelgés, felajánlás is egyben. Vagy akár egyfajta imitációnak, utánzásnak is felfoghatjuk.

 

De az kétségtelen, hogy remekül szórakozunk valamennyin - nem kevés intellektuális, művészi, irodalmi élményt szerezve magunknak olvasásukkal és feldolgozásukkal. Bödöcs írói elméjét, lelkületét és kezét természetesen választott alanyai iránti tisztelet és alázat vezeti. Ezt bizonyítja egyfelől az, hogy éppen őket és életművüket szemelte ki könyve számára. Hogy éppen őket tartotta a legértékesebbnek, a legméltóbbaknak arra, hogy paródia-alanyokként szerepeljenek Másfelől pedig az az aprólékos műgond, mellyel a paródiáiban ügyel arra, hogy a legspeciálisabb írói eszközök, stíluselemek kerüljenek mindig terítékre. 

 

Soraiban a tőle megszokott humor választékos ízléssel és esztétikai igényességgel, kitűnő rálátással párosul. Máskülönben hogyan tudta volna oly frappánsan "elkapni" és kiparodizálni Orwell húsbavágó kritikáját, amivel utópisztikus regényében, az 1984-ben szatirikusan, lehangolóan és kegyetlenül ábrázolja  a totális diktatúrának a teljes dehumanizációra törekvő természetét. (ahol a hatalom nem eszközzé, hanem már céllá válik, s ahol a vezérelv az, hogy "aki uralja a jelent az egyben uralja a múltat is." 

 

Vagy hogy tudta volna megfogni  Örkény groteszk miniatűrjeinek hangulatát, Hrabal szláv folklórral kevert bölcseletét és tüneményes líráját, Hemingway háborúellenességét, Kosztolányi  gyermeteg felnőttségét vagy felnőttes gyermetegségét (ahogy tetszik) vagy Márai  fanyarul gúnyolódó naplóbejegyzéseit és életbölcsességét.

 

Mint élőszóban elmondott történetei - ezek sem mentesek bizonyos politikai utalásoktól, de a tőle megszokott indirekt módon, finom, áttételes formában. A móriczi prózaparódiában megjelenő dőzsölő rokonok világa és valósága - a sorokat olvasva - azonnal eszünkbe juttatja a jelenkori felső tízezer korrupción, csalásokon alapuló életmódját, mentalitását és életszemléletét. A párhuzam teljesen egyértelmű és félreérthetetlen: nyilvánvaló, hogy jelenünk zavaros közállapotait, politikai viszonyait is felismerhetjük benne. 

 

(Még a magyar miniszterelnök beszédének jellegzetes szóhasználatát, retorikai fordulatait is meglelhetjük a szövegben, ha figyelmesen olvassuk azt.) Az orwelli paródiája (melyet itt ügyesen és ravaszul a nő és férfi örök küzdelmére, párharcára visz át) sem mentes az áthallásoktól. Annak sorait olvasva elgondolkodunk: miért éppen ezt, és miért éppen most választotta ki a nagy angol írónak eme futurisztikus regényét paródia-gyűjteménye számára.  

 

Mutatóba még egyet kiragadnék a paródiák közül. A teljesen egyedülálló stílussal, attitűddel, csakis általa választott helyszínekkel és alakokkal, írói eszközökkel dolgozó Krúdy Gyula sajátos, melankolikus látásmódja, nosztalgiázó életszemlélete már eddig is sokakat megidézett arra, hogy paródiát írjanak az ő stílusában.
Efféle stílusgyakorlatokat írt már a fiatal Karinthy Frigyes 1912-ben, aztán 1975-ben Sándor György, s persze e kötetben most Bödőcs Tibor is. E megemlített három paródia érdekes, tanulságos összevetésre ad alkalmat. S - kapva az alkalmon - ezt nem is szalasztanám el. Íme, így ír Karinthy krúdisan:
  "Európában jobbra a harmadik zsalugáter mellett állott akkor egy kocsma, félig a földben, melyben régi kisasszonyok délután strimplit hímeztek. s az eresz alatt Knezmicsné fekete macskája poros akácfákról és a dülőút végén korhadozó fakeresztek ódon zenéléséről ásítozott."
 

S így ír  Krúdy módra Sándor György:
   "Az volt ám az igazi világ! Amikor a 48-as bakának még megvolt a furunkulusa, és a világért sem mondott volna egy iccéért négy hektot. S amikor Szindbádot, a jeges harmatot még szemmel tartották a túli vizeken...s amikor a nők zsebkendője még teli volt a szerelem náthájával. S jó volt lábat áztatni késő délután elaggott tangóharmonikák és zöld hurkácskák között." 
 

S nem utolsósorban így parodizál e könyvében Bödőcs Tibor - Krúdyt: 
     "Hol vannak az égre meredő női combok a Hűvösvölgyből, a lelapuló fűcsomók a Normafánál, a sliccre tekeredett vörös női hajszálak a Cabaret Bonbonierre szeparájában? Hol van Máli, a púpos özvegy, ki csendes, bölcs magányban rókamangusztákat tenyésztett a Tabánban egy ódon pincegádorban?"
  
    Nos, mit szólnak hozzá? Hát nem döbbenetes?

 

 

 

Csak így tovább, Tibor!

 

Őszintén reméljük és bízunk benne, hogy Tibor még sokáig fog bennünket ellátni saját poéngyárában kattogva működő, annak frissen pergő fogaskerekei között megszülető fergeteges, vicces, meghökkentő  szellemes élceivel. Reméljük, hogy még sokáig szórakoztat bennünket, humorra áhítozó hallgatóságát a közélet, a politika, az emberi jellemek területén található visszásságok,  hibák, gyengeségek, hülyeségek kifigurázásával. 

 

Reméljük, hogy még sokáig feldob, röhögtet, elgondolkodtat  bennünket szédületes történeteivel, melyek emlékei, tapasztalatai táptalajából nőnek ki és hoznak virágot, majd termést a humor ezerfelé ágazó, örökké zöldellő fáján. Reméljük, hogy mind élőszóban, mind pedig írásban folytatja rokonszenves nevettető tevékenységét, s ezzel továbbra is szerencsénkre és megelégedésünkre szolgál választott hívatásával. 
  
Mert gyanítom, hogy nemcsak élőszóban elmondott előadóestjeinek - könyvének is lesz még folytatása. (Jómagam például kíváncsi lennék arra: milyen paródiát tudna írni ha mondjuk Jókai, Mikszáth, Balassi, Kölcsey, Petőfi, Arany, Ady, Poe, Villon, Coelho, Eco, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, Kaffka Margit, a Bronte-nővérek  vagy a mai kortárs költők egyéniségét és írói eszközeit vonná látókörébe?

Reméljük, hogy még sokáig fog bennünket szembesíteni humorának szemüvegén át saját magunk megbocsájtható (de nem javíthatatlan) emberi gyengeségeivel, hibáival. Hogy jó kedélyű humorának tükrén át szembe tekinthessünk viselkedésünk, nézeteink torzulásaival és ugyanígy mások efféle hasonló tulajdonságaival. Bízunk benne, hogy a továbbiakban is lesz képessége, kitartása és energiája arra, hogy nevetségessé tegye mindezeket, hogy a nevetés útján is elgondolkodhassunk rajtuk. Ami alapvető feltétele annak, hogy módosíthassunk, javíthassunk mindezeken.  Mert a javítási szándék mindig a fejlődés első lépése. És ha ezt egy jóízű nevetés indítja el - akkor csakis nyerhetünk vele. 

 

Reméljük, hogy Tibor még sokáig megröhögtet bennünket saját műhelyében kidolgozott sztori-, és poénözönével, mely a várva várt könnyű tavaszi eső áldásával hull reánk. Megkönnyítve mindezzel szürke hétköznapjainkat, ideig-óráig feledve gondjainkat, feloldva azt a nevetés, a kacagás áramában. Mely egyszerre kölcsönöz számunkra jó kedélyt és lát el bennünket tanulságokkal egyaránt. Reméljük, hogy továbbra is ellát bennünket, és éltet valamennyiünket sztorikban, humorban, poénekben kifejezett derűs, optimista életszemléletével. Mert erre bizony mindannyiunknak nagy szüksége van ebben a zavaros világban, amelyben élünk. Azt hiszem, hogy talán most erre van a legnagyobb szükségünk.

Felhasznált forrásanyagok, irodalom, segédanyagok:

Karinthy Frigyes: Így írtok ti..(Szépirodalmi Kk. Bp, 1979.)

Bödőcs Tibor: Addig se iszik (Helikon, 2017.) 

A Youtubon fellelhető videók, hanganyagok.

Sándor György: Nézeteltérítés (Magvető Kk. Bp, 1985.)