Ennek egyszerű oka van. Jómagam ugyanis a napjainkban színpadra, illetve mikrofon elé lépő magyar popénekesnők közül nem tudok kiválasztani három jelentőset - még a legnagyobb jóindulattal sem. Zenekarokban, együttesekben éneklő hölgyek közül még tudnék többet is említeni, - de most kizárólag szólóénekesekre gondolok.
Olyan énekes tehetségeket,
akik megfelelnek annak a mércének, melyet joggal elvárunk egy nagyközönség
elé lépő, annak zenei élményt nyújtó előadótól, ha már vette a bátorságot ahhoz,
hogy kiálljon énekelni.
Olyanokat, akik akár az éneklés színvonala, akár
előadói erényeik tekintetében felvehetnék a versenyt az akkor és ott elemzett,
értékelt és magasztalt Jenkinssel, Brightmannal vagy Aguilerával. Ezért kénytelen voltam az
előző évtizedekből kiemelni kettőt.
Két olyan énekesnőt szemeltem ki, akik ma már nincsenek színpadon, lemezeket sem készítenek, aktív éveik régen "lejártak". Ám a 70-es, 80-as és 90-es években még nagy sikereket arattak, és nem véletlenül. Melléjük harmadiknak egy fiatal tehetséget választottam, aki éppen ma éli pályája fénykorát. Népszerűsége egyenes arányban van kitűnő adottságaival és képességeivel, bár még csak 12 éve van az énekesi pályán. Kimagasló énekesi és előadói kvalitásaival érdemelte ki, hogy bekerülhessen hármójuk egyéniségének, sorsának és képességeinek összehasonlításába.
Más egyéb zenei műfajban - így az operettben, az operában, a musicaléneklésben, a dzsessz, a népzene világában bőven akad kimagasló hangi adottságokkal és képességekkel bíró, jelentős, hiteles és hatásos előadó művészettel felvértezett énekesnőnk. Jelenkori hazai popzenénkben azonban összesen nem létezik három olyan női szólista-előadónk, akinek erényei, énekesi kvalitása akárcsak megközelítené hangilag, előadókészségben és felkészültségben az elmúlt évtizedekben működő nagyságaink akkori énekesi teljesítményét. Nem beszélve az ebben a műfajban sikeres, múltban vagy jelenben éneklő külföldi előadókról, akikkel a ma éneklő jelölt (vagy önjelölt) sztárok egy napon nem is említhetők.
a már sajnos nincsenek nagy számban (oly tömegesen, mint régen) Karády Katalinok, Hollós Ilonák, Toldy Máriák, Kovács Erzsik, Záray Márták, Kovács Katik, Koncz Zsuzsák, Katona Klárik, Zalatnayk, Cserhátik. Hogy csak néhányat említsek azok közül, akik sok évtizedes munkásságuk után, az énekhang természetes elhasználódása okán már nem énekelnek, vagy eltávoztak közülünk. Önjelöltek, sipitozók, harsogók, beszédhibás vagy susogva, hamisan vagy félre intonáló, idétlen mozgású előadók azonban szép számmal akadnak.
Két olyan énekesnőt szemeltem ki, akik ma már nincsenek színpadon, lemezeket sem készítenek, aktív éveik régen "lejártak". Ám a 70-es, 80-as és 90-es években még nagy sikereket arattak, és nem véletlenül. Melléjük harmadiknak egy fiatal tehetséget választottam, aki éppen ma éli pályája fénykorát. Népszerűsége egyenes arányban van kitűnő adottságaival és képességeivel, bár még csak 12 éve van az énekesi pályán. Kimagasló énekesi és előadói kvalitásaival érdemelte ki, hogy bekerülhessen hármójuk egyéniségének, sorsának és képességeinek összehasonlításába.
Más egyéb zenei műfajban - így az operettben, az operában, a musicaléneklésben, a dzsessz, a népzene világában bőven akad kimagasló hangi adottságokkal és képességekkel bíró, jelentős, hiteles és hatásos előadó művészettel felvértezett énekesnőnk. Jelenkori hazai popzenénkben azonban összesen nem létezik három olyan női szólista-előadónk, akinek erényei, énekesi kvalitása akárcsak megközelítené hangilag, előadókészségben és felkészültségben az elmúlt évtizedekben működő nagyságaink akkori énekesi teljesítményét. Nem beszélve az ebben a műfajban sikeres, múltban vagy jelenben éneklő külföldi előadókról, akikkel a ma éneklő jelölt (vagy önjelölt) sztárok egy napon nem is említhetők.
a már sajnos nincsenek nagy számban (oly tömegesen, mint régen) Karády Katalinok, Hollós Ilonák, Toldy Máriák, Kovács Erzsik, Záray Márták, Kovács Katik, Koncz Zsuzsák, Katona Klárik, Zalatnayk, Cserhátik. Hogy csak néhányat említsek azok közül, akik sok évtizedes munkásságuk után, az énekhang természetes elhasználódása okán már nem énekelnek, vagy eltávoztak közülünk. Önjelöltek, sipitozók, harsogók, beszédhibás vagy susogva, hamisan vagy félre intonáló, idétlen mozgású előadók azonban szép számmal akadnak.
Ők aztán mindent csinálnak: jól tudnak kihívóan felöltözni, erotikusan
mozogni, vinnyognak, dorombolnak, üvöltöznek, rikácsolnak. Erőltetik a magas hangokat - ha kell, ha nem - harsognak,
nyivákolnak, csak éppen nem énekelnek. Olyan is akad, aki hangerején
kívül semmivel nem rendelkezik, ami már az indulásnál elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy jó énekes legyen belőle. Vagyis: hogy kellemes élvezetes, élményszerű legyen őt hallgatni. (A többi, nagyon sok elemnek még erre kellene rárakódni az idő során. S hogy tényleg rárakódik-e az néhány év múlva, majd kiderül...)
Az ebbe a kategóriába tartozó énekeseknek az arcáról, tekintetéről még véletlenül sem lehet leolvasni a szövegben és dallamban foglalt érzelmeket, amiket igyekeznek szörnyű, idétlen mutogatásokkal, kézmozdulatokkal pótolni. Szóval nem tudnak természetesen, élményszerűen énekelni. S lám, mégis a pódiumon állnak! Vagy azért nem jó őket hallgatni, mert hiányzik belőlük a zengő, muzsikáló, kellemes, akusztikus élményt nyújtó hanganyag, vagy azért , mert egyáltalán nem tudnak bánni azzal, ami a torkukban van ( ami viszont lehet jó vagy rossz.)
Vagy pedig azért, mert zeneileg műveletlenek, technikailag képzetlenek. Nem beszélve az általános műveltségről. Legtöbbjükről egy szám eléneklése után is kiderül, hogy a művészet egyéb területein sem tájékozottak: nincs olvasottságuk, nincs az életről kellő tapasztalatuk, nincs a kultúra, a művészet más, egyéb területeiről elegendő élményanyaguk, s nincs rálátásuk a zene egyéb területeire sem. (Ami az egész fiatal előadóknál talán még elnézhető, ám az idősebbeknél nem.)
Akad köztük olyan is, aki gyenge énektudása mellett az összes itt felsorolt tulajdonság egyikével sem rendelkezik. Ők azok, akik semmilyen téren sem léphetnének elődeik nyomába sem. S egy magára valamit is adó külhoni országban a mikrofonnak még a közelükbe sem kerülhetnének, miután egyszer hallották őket valami jobb fülű ember. Nálunk viszont labdába rúghatnak! Nem akarom én az effajta "énekesektől" elvenni az önkifejezés lehetőségét: nyugodtan énekeljenek, ha kedvük telik - csak ne a nagy nyilvánosság előtt. Legalábbis addig ne, amíg meg nem szerzik a fent jelzett követelményeknek legalább a minimumát. Ennek ugyanis az ízlésnevelés szempontjából már súlya, jelentősége van.
éteznek és énekelnek kis hazánkban átlagos, szürke,
egyéniség, személyiség nélküli, jellegtelen és gyenge hangú, minimális
képzettséggel bíró, de dekoratív külsejű fehérnépek. Olyanok, akik akár évente is
képesek kiadni lemezeket, illetve CD-ket. S ebben egyáltalán nem
zavarja őket az, hogy sem énekelni, sem előadni nem tudnak. (Viszont
rendelkeznek egyéb olyan tulajdonságokkal és képességekkel, melyek
nagyban elősegítik azt, hogy CD-ik piacra, ők maguk pedig pódiumra
kerülhessenek.) S akadnak, akik sorozatban készítik video-klipjeiket,
amik egy valamire mindenképpen jók: a sokkoló képvágások özönével elterelik a
figyelmet arról, hogy itt valaki netán "énekel" is. (A legtöbb estben jó is, ha elterelik a figyelmet - már akiét tudják...)
S ha meghallgatjuk a klip alatti számot mondjuk CD-ről - akkor jövünk
rá, hogy sem a szám, sem az éneklés tulajdonképpen nem ér semmit.
S mint azt a "Három égi dalnok" című tanulmányomban korábban is említettem - a férfiakra nézve is ugyanez a helyzet a színvonal, a felhozatal tekintetében a mai popzene területén. De tovább mennék: igaz ez a zenekarokra is, sőt magukra a dalokra is. Amíg azelőtt tucatszámra kerültek ki a hazai popdalszerzők műhelyéből a jobbnál jobb, szépen felépített szerzemények (amiket zeneileg és szövegileg tényleg becsülettel megírtak, megalkottak) addig az utóbbi húsz évben alig találunk egy-egy hozzájuk mérhetőt.
egitélésem szerint nálunk ebben a műfajban volt egy aranykor. Akárcsak a fociban - ami már elmúlt, s azóta csak hanyatlás van. Bár gyorsan hozzáteszem: itt azért nincs akkora zuhanás, mint a labdarúgás területén...A popzene aranykorának elmúlta óta manapság sajnos a hangjukkal bánni, kezdeni mit sem tudó, hanganyaggal nem rendelkező, zeneileg-színészileg előadni nem képes "énekesnők" dömpingje uralkodik.
Ráadásul könnyen felejthető, összetákolt nótákkal szórakoztatják a sokszor nem is csekély hallgatótáborukat. Ebből a kaput (nem focikaput) döngető dömpingből csak elvétve emelkedik ki - mostanában talán kettő vagy három - olyan popénekesnő, akire cipőfűzés közben felfigyelünk. Vagy hangjuk hallatán reggelizés idején megáll a szájunkban a falat, ha megszólalnak a rádióban, tévében. Vagyis: akikre felkapjuk a fejünket, illetve a fülünket. Akik maradandó élményt tudnak nyújtani számunkra.
Nem kell mindent elhinni, amit a fiatal, kezdő énekesekre a tehetségkutatókban rájuk zúdítanak agyonajnározás címén. S mindezt csakis azért, hogy legyen legközelebb is minél több induló, legyen műsor, jöjjön a pénz a telefonszámlák után. Nem kell elájulni a tehetségkutatók zsűritagjainak euforikusan harsogó méltatásaitól! Attól, hogy valaki ilyen zseni meg olyan zseni, meg hogy "kész énekesnő", meg "született őstehetség". Attól még nem lesz valaki nagy tehetség és egyéni előadó, mert feldobja a levegőbe, majd újra elkapja a kézimikrofonját és tűzijátékok, színes fénynyalábok kavalkádja veszi körül éneklés és tánc közben. Vagy éppen ejtőernyőn, kötélhágcsón ereszkedik alá a pódiumra.
"Te már kész énekes vagy!" - halljuk nem egyszer az értékelést. Kérdem én: ha valakit a Megasztár, a Raising Star és más egyéb showműsorok zsűrije kikiált már a középdöntőben teljesen kész, zseniális énekesnek - akkor az hová tud fejlődni utána? Mit fog a "kész énekesnő" csinálni mindezek után? Vagy létezik a késznél is készebb énekesnő? (Szerintem nem, meg a magyar nyelv szabályai szerint sem.) Sokkal többet használnának, segítenének a pódiumra törtető, önjelölt, kezdő énekeseknek - ha már versenyeztetik őket - ha nem sztaniolba csomagolva, vagy harsányan hurrázva értékelnék őket. Ha nem durván, de igazságosan, reálisan, udvariasan közölnék velük az igazságot.
ehát - mint említettem - volt popzenénkben egy aranykor, ami kezdődött az ötvenes, hatvanas években és tartott gyakorlatilag az ezredfordulóig, azaz jó negyven esztendeig. (Csak akkor még nem illették ezzel a később ráakasztott "pop" jelzővel.) Ezalatt seregnyi kitűnő női és férfi popénekes, zenekar tűnt fel és virágzott évtizedekig, s a pop műfaján belül egyre nagyobb teret hódított a rock stílusa. S aztán jött a hanyatlás. Az elmúlt, úgynevezett aranykor csúcsidőszaka úgy 1970 és 90 közé esett. S 1990 után lassan, de biztosan elindult a lejtmenet. Olyannyira, hogy ma már olyan kvalítású zenekarokat, mint az Illés, Metro, Omega, Hungária, Generál, KFT, Bikini, Mini, Skorpio stb. már nem hallunk.
Ők viszont már kiöregedtek, zenei eszközeik, tartalékaik kimerültek. De ez nem hiba, vagy baj - ez természetes. A baj az, hogy hozzájuk hasonló szintű utánpótlás még a láthatáron sincs. Legalábbis oly nagy számban, mint akkor - mert itt-ott "a kivétel erősíti a szabályt" alapján azért feltűnnek meglepően jó együttesek, zenekarok (Budapest Bár, Magna Cum laude, Balkan fanatik, stb.) Lejárt volna a popzene ideje? Ezt nem hiszem.) Az énekesekről már nem is beszélve, ahol még ennyit sem találunk...Ha boszorkányoktól érdeklődnénk - ők bizonyára azt mondanák: rontás van a hazai popzenén. Így aztán nem volt nehéz a nagyon kevésből (akik most jól énekelnek) választani. Valamivel nehezebb volt a már nem működőkből szemelgetni és találni megfelelőt. Olyant, aki ideális alanynak bizonyul a többiekkel való összehasonlításhoz.
S hogy ne csigázzam tovább az érdeklődést - elárulom, hogy kiket tartok az utóbbi fél évszázadban és napjainkban mindeddig a legnagyobbra ebben a zenei műfajban: Cserháti Zsuzsát, Katona Klárit és Tóth Veronikát. Őket választottam ki alábbi tanulmányom témájául, rájuk utaltam a fenti címben. A véletlen itt, most úgy "hozta össze" őket, hogy mindegyiküknek szent, illetve bibliai eredetű neve van.
E Veronika nem a szenvedő Jézusnak, hanem hallgatóságának nyújt kendőt, azaz lelki segélyt kiemelkedően szép éneklésével, hangja tisztaságával és kifejező erejével, valamint igaz, mosolygó arcával. Klára a fenn maradt hangfelvételein hangja rendkívüli tisztaságával ápolja és hitelesíti nevének eredeti jelentését: a fényt, a tisztaságot, és őrzi középkori elődjének - Ferenc hűséges társának - emlékét. Ez a Zsuzsa pedig semmiképpen nem csak a véneknek okoz örömet és maradandó élményt nagyszerű hangjával - fennmaradt hangfelvételeivel - hanem fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Mindazoknak, akik magasabb igényekkel közelednek a zenéhez, így a popzenéhez is, s az énekléssel szemben is művészi követelményeket támasztanak.
Hát mit tagadjam, én is azt támasztok: ha már énekesként kiáll valaki a színpadra - akkor elvárom tőle, hogy szépen énekeljen. E tanulmányban szereplő három énekesnő mindegyike ennek a követelménynek a lehető legteljesebb mértékben megfelel. Mindhármójuk szimpatikus, őszinte, nyílt személyisége, okossága, intelligenciája, derűs életszemlélete, optimista világlátása dalaikból is - a szó szoros értelmében - kihallatszik. S megegyeznek abban is, hogy a legbenső érzelmeket egészen egyedülállóan tudják egy-egy dalban elénekelni.
aladjunk időrendi sorrendben e három nagyszerű énekesnő összehasonlításában. Bár nőkről szólva kissé udvariatlanság leírni: legkorábban született közülük Cserháti Zsuzsa (1948-ban) aki sajnos már nincs az élők sorában. Ugyanúgy az égi angyalkórusban csillogtatja szép hangját, mint egykori nagyszerű kollégái: Szécsi (aki tulajdonképpen felfedezte őt, hiszen ő ajánlotta be a 72-es fesztiválszereplésre) továbbá Máté és Ihász, akikről már írtam korábban. Sajnálatosan hirtelen és sok szenvedés után 55 évesen hunyt el 2003 nyarán. Néki volt a legszomorúbb életsorsa az imént felsorolt három énekesnő között - részben a szakmai körökben eluralkodó intrikák, részben magánéleti problémái miatt.
Ezeket itt nem szeretném részletezni - aki kívánja internetes Wikipédiáján bizonyos előtér-, és háttérinformációkat megtudhat pályája megszakadásáról. Arról, hogy miért kényszerült jól meglódult énekesi pályáját önként megszakítani, a színpadról lejönni, s néhány évre a reflektorfényből elvonulni a szórakoztatóiparba, lokálokba, külföldre. S mik volt elhallgatásának, majd újra a nagy nyilvánosság elé kerülésének okai. (Erről egyébként most 40 éves fia - nyilatkozott is a sajtóban, televízióban.)
A lényeg, hogy akkor vált igazi, nagy énekesnővé, amikor 1996-ban - mintegy 15 évi "hallgatás" után (ami alatt önálló lemezfelvételei sem jelentek meg) ismét visszatért az igényes popzenét kedvelők közönségéhez és hatalmas sikert aratott. E sikerhez persze jócskán hozzájárult az is, hogy e "hallgatás" alatt azért folyamatosan képezte hangját, előadásmódját, életkedvét nem hagyta elszürkülni. A hallgatást azért is tettem idézőjelbe, hiszen Zsuzsa ez alatt az időszak alatt is énekelt, fellépett - csak nem a hazai nagyközönség előtt. Vidéki klubokban, hotelekben, szórakozóhelyeken szerepelt, s a szakma olyan nagyságaival működött együtt - kisebb-nagyobb ideig - mint Hofi Géza, Gálvölgyi János vagy Szakcsi Lakatos Béla. S ezalatt fordult más egyéb műfajok (pl. a dzsessz) felé, ami sokat emelt éneklési technikáján, előadásmódján.
90-es években Hoffmann Sándor és Kerekes Aladár dalait is lemezre énekelte, melyeket mindössze egy szintetizátor és dob kíséretében adott elő. Visszatérése után a haláláig tartó hét esztendő alatt (1996-2003) jelentek meg legértékesebb lemezei (köztük a Hamu és gyémánt című album, melynek címadó számában Valla Attila ilyen csodálatos sorokat adott Zsuzsa ajkaira: Önző kis játék/ angyal szíved mély pokolra viszem..." ...Szavakat súgnék, de hagyom, hogy a csend takarja szívem..." A kiadók poszthumusz tisztelegtek emléke előtt az Életem lemeze című koronggal, mely hamarosan és méltán platinává változott.
A sors úgy hozta, hogy hónapokkal halála után már fel is tűnt az utód, aki jelképesen átvette tőle a stafétabotot. Ő volt az akkor 19 éves Tóth Veronika, akit a közönség 2004 tavaszán a Megasztár első szériáján kiáltott ki győztesnek. (Jól tette!) Vera ott énekelte el a sokak által szeretett, nemrég elhunyt énekesnő dalát, a Hamu és gyémántot - kísértetiesen és torokszorítóan megidézve néhai pályatársa szellemét. Ráadásul hangja, éneklési stílusa - és nem utolsó sorban tehetsége is - nagyon hasonlított (és hasonlít ma is) Cserháti orgánumához és kvalításaihoz.
suzsa fiatal lány korában balett-táncos szeretett volna lenni. A sikertelen felvételik után aztán úgy döntött, hogy a 60-as években különböző együttesekkel kipróbálja énektudását. Így telt el jó tíz év, mire országos elismerést szerzett az 1972-es Táncdalfesztiválon. (Hogy volt-e egyáltalán énektanárnője - arról sehol nem találtam adatot, még az interneten sem. Talán valaki tudja?) Pályája szépen ívelt felfelé, mire szomorú fordulat következett, melynek hatására kénytelen volt elvonulni a nagy nyilvánosság elől.
Hangja és előadásmódja ebben az időszakban, az ún. "mellőzöttség" éveiben nagyon sokat változott. És tegyük hozzá: előnyére. A Kicsi, gyere velem rózsát szedni, Nem volt ő festő és a Repülj, kismadár kissé egysikú, (talán kicsit iskolás) bájolgó, de nagyon szép tisztán elénekelt nótái után a visszavonulás éveiben (1982-96) hangja egyre erőteljesebb lett, mélyebb színeket kapott, technikája gazdagodott.
S mint említettem: a más zenei műfajokban való kalandozás is rengeteget javított, minőségi ugrást hozott előadásmódjában. Egyfajta sajátos vonások (mint pl. a cs és s hangok tisztátalan, de érdekes, kisleányos kiejtése, a szépen kinyílt á hangzói, az éneklés közben itt-ott hallható "lihegő" hangok) továbbra is megmaradtak nála. Ám ezek egyáltalán nem váltak hátrányára, sőt érdekes színt adtak énekéhez.
A három oktávot ő már simán uralta a pályája kezdetén is, meg amikor a különböző fesztiválokon fellépett a 70-es évek folyamán. Ami azonban a legészrevehetőbb lett visszatérése után: az évek során szépen kidolgozott, de mértéktartó hajlításokkal, színezésekkel, improvizációs elemekkel gazdagította nemesebbé, komolyabbá, szebb tónusúvá módosult hangját. Mindez vonzóbbá, egyedivé, érettebbé tette előadását is, mely a dinamikai változtatásokkal is biztonságosabban, könnyedebben és ízlésesebben élt már, mint a korábbi évtizedekben.
sok megélt magánéleti probléma, szakmai mellőzöttség nem maradt nyom nélkül és szervezetét is megviselte. Így nemcsak hangban, művészi erejében és annak eszközeiben is változott de szervezetében, alkatilag is. A 90-es évekre már némi súlyfelesleggel rendelkezett, ami lelkileg megviselte, holott már előzőleg is szorongással, depresszióval küzdött.
Betegségei egyre inkább elhatalmasodtak, ráadásul - saját fia véleménye szerint - nem figyelt ezekre oda olyan mértékben, ahogyan az kívánatos lett volna. Ha komolyabban vette volna egyre inkább súlyosbodó betegségét - még ma is élhetne. Mindezek mellett azért az ún. könnyűzenei életben nálunk azóta is jelenlévő hazai sajátosságok (hogy finoman és röviden fogalmazzak) bizonyosan hozzájárultak a művésznő sorsának kedvezőtlen alakulásához és viszonylag korai halálához.
Egy külön tanulmányt érdemelne annak elemzése, hogy keserű mellőzöttsége, lelki vívódásai, s mindezek hatására kialakuló depressziója hogyan s mennyire jelentkezik, illetve mutatható ki utolsó éveinek dalaiban és éneklésében. Most, itt csak röviden fejtem ki saját véleményemet: meglátásom szerint hangjában, előadásmódjában a "háttérben" egy kevéssé azért érezhető, hogy Zsuzsa mi mindenen ment keresztül.
Mennyit gyötrődhetett magányos óráiban, sőt éveiben, hiszen sorsát, életét senki sem tagadhatja meg, különösen az olyan őszinte ember, mint amilyen ő volt. Ám ettől még egyik dala és az éneklése sem válik alapvetően pesszimistává, depresszióssá - bár vannak szomorú hangvételű dalai is ebből az időszakból. Sőt, ugyanúgy optimista kicsengésű egész énekművészete ekkor is, mint másik két pályatársnőjéé. Az azonban tagadhatatlan, hogy a 90-es években elénekelt dalai és azok éneklési módja nem ugyanaz, és nem ugyanolyan, korántsem olyan felhőtlen és vidám, mint amilyeneknek a 60-as, 70-es évek nótáit halljuk.
mikor 1997-ben a Kongresszusi Központ pódiumán fellépett - egymás után, egy blokkban adta elő az Édes kisfiam, az Én leszek; és a Kicsi, gyere velem rózsát szedni című számait. Fenn taglalt énekesi, előadói erényeiről, továbbá alkati változásairól is meggyőződhetett itt a nagyszámú hallgatóság. Az első egyébként egy magyarított olasz dal - Ciro Dammico 1974-ben írt szerzeménye - mely egy kisfiú megszületéséről szól, aki békét hoz a világnak.
A keresztény kultúrkörben aztán a szövegben szereplő újszülött gyermeket sokan azonosították a megváltóval, holott az eredeti szöveg ezt nem konkretizálja. Ezt a Soleado (Napfény) című szerzeményt sok világhírű énekes karácsonyi dalként vette fel repertoárjába - többek közt Kenny Rogers, Brightman, Church, Bocelli, sőt Domingo is.) Így annak idején (1976) amikor az énekesnőnek fia született - "kapóra jött" a dal, melyet eredetileg Kovács Katinak szántak - Bradányi Iván magyar szövegével. Zsuzsa azonban" elkérte tőle és elsőként adta elő, s még a további években is végig rendszeresen műsorán tartotta.
Egyébként közben egyetemi diplomát szerzett fia, Krisztián még az első házasságából született, édesapja autóvillamossági műszerész volt, akit súlyos betegség vitt el. (Mint jogutód - barátjával önálló vállalkozást alapított édesanyja szellemi hagyatékának kezelésére, emlékének és munkásságának ápolására. Tőle tudjuk, hogy a Magyar Rádió archívuma mintegy 300 (!) Cserháti-felvételt őriz hangszalagokon. Ebből a tekintélyes anyagból választottak egy lemezre valót, s továbbiakat is terveznek még.)
Zsuzsa énekhangja a fentebb felsorolt sajátosságaival, annak egyedi stílusával, könnyed eleganciával kiénekelt modulációival, odaillő diszítéseivel szépen kitartott magas hangjaival, nőies bájával együtt utánozhatatlan. Akár a többi nagy énekesnő - például Piaf, Diettrich, Matthieu, Streisand, Milva - akik már szintén túl vannak fénykorukon, illetve már nem élnek. S ha valaki műsorára felvesz egy-egy Cserháti-dalt - és ezt nem az utánzás, másolás szándékával teszi - az csak még jobban emlékeztet bennünket arra a tényre, hogy milyen varázslatos énekesnő is volt ő. Ami tökéletesen hallatszik alábbi felvételén is, melynek szerzői: Menyhárt János és Miklós Tibor:
ásik széphangú és kívételes előadói erényekkel bíró énekesnőnk - Katona Klári (becenevén Lárika.) Indulása, pályája egybeesett az öt évvel idősebb Zsuzsáéval. Ő is a hatvanas évek közepén, 1965-66-ban, bár fiatalabban (13 évesen) kezdett neki komolyabban az éneklésnek. És ő is - akárcsak pályatársnője - népszerű zenekarok, együttesek szólistájaként lépett közönség elé. S abban is megegyezett pályájuk, hogy Klári is az 1972-es Táncdalfesztiválon nyerte el a nagyközönség rokonszenvét: előadói díjat vehetett át a Bővízű forrás című dalával. Hangját, technikáját sok más híresség tanárnőjénél, Sík Olgánál csiszolta.
Már korábban is énekelt, hasonló érzelmes dalai hallatán (Ő és én, Akit szerettem...) meggyőzte közönségét arról, hogy fiatal lelkülete mély érzelmeket rejt, s ezek művészi megfogalmazására, átadására, eléneklésére felettébb képes. Így hát sejthető volt, hogy a kislányos arcú, kedves, mosolygós, jó kedélyű, de ugyanakkor komoly, intelligens énekesnő a gyöngéden lírai, érzelmes, melodikus dalok, nagyívű szerzemények tolmácsolója lesz a jövőben. S ez be is igazolódott, hiszen a következő években is kevés ritmusos, rockos vagy játékos dalt hallhattunk tőle. (pl. Ha a cipőm beszélni tudna...)
Amik többnyire - összehasonlítva nagy nótáival - meglehetősen "tingli-tangli" számok, talán csak játékos kedélyének kiélésére született, felejthető dalocskák - sokszor bugyuta szövegekkel.) Viszont idővel nagyszerű szerzőtársakat talált magának, akik lírai, néha melankolikus, nosztalgikus stílusú dalokat írtak számára. Többek között Gábor S Pál, Tolcsvay Béla, Payer András, a Bergendy együttes, majd évekig Demjén Ferenc - akinek olyan nagy (örökzöld) slágereket köszönhet, mint pl. a Ne sírj vagy a Legyen ünnep, mely talán élete egyik leghatásosabban előadott és legszebb dala.
ályája csúcspontjára is az effajta, érzelmes, de ugyanakkor bölcselkedő szerzeményekkel jutott el mintegy két évtized alatt. Az ilyen bensőséges, lírai hangulatú dalokkal, melyek akkorra már egyre komolyabbá váló előadásában színesedtek, gazdagodtak egyfajta dzsesszes "beütéssel", magas színvonalú technikát igénylő előadással. Ehhez is kíváló segítőtársakra talált - Presser Gábor, Szakcsi Lakatos Béla, Oláh Cumó Árpád, és a férjéül és szakmai mentorául választott Babos Gyula személyében. Ebben az utolsó, mintegy húsz éves előadói korszakában (1981-2003) már egészen egyéni, intim hangulatú, csendes, halk szavú dalok hangoztak fel ajkán. S ami még érdekesebb: ebben az időszakban dalszerzőként és szövegíróként is egészen különleges alkotói képességeiről adott számot - pl. a neked; a Fekete gyöngy és a Most című albumaival.
Amiket így együtt szinte énekesi trilógiaként is felfoghatunk, hiszen rendkívül egységes anyag ez a háromlemezes blokk - tartalmilag, zeneileg, gondolatilag, valamint a szerzőik, hangszereléseik azonosságában egyaránt. Szakcsi-Lakatos, Babos és maga az énekesnő az ismétlődő szerzői ezeknek a lemezeknek, akik hangszerszólóikkal is varázslatos hátteret biztosítanak Klári gyönyörű hangja mögé, illetve köré. Bár ezek az albumok egymástól 4-5 év távolságra jelentek meg '92 és 2001 között - az időbeli távolság nem rontott az egységen, s így akár egyfajta zenei, gondolati-filozófiai esszenciának, összefoglalásnak is tekinthetők egy énekesi pálya vége felé.
z énekesnő itt, ezekben a dalokban személyiségének és érett hangjának egészen rendkívüli természetességéről, tisztaságáról és különleges érzékenységéről győz meg bennünket. S ugyanez érvényes a dallamokhoz simuló versekről (szövegekről) is. Amelyeknek csak felületes hallgatásukkor tűnik úgy, mintha prozódiai hibákat tartalmaznának. Ám ha többször meghallgatjuk - kiderül, hogy ez nem igaz, csupán helyenként a dallam érdekében eltér a megszokott prozódiai szabályoktól, s ez - szerintem - tudatos. Mindez ugyanis úgy történik hogy sem a szöveg sem a dallam nem válik a másik alárendeltjévé. Ha együtt figyeljük a zenét és szöveget - rájövünk, hogy ez így jó, ahogy van, s a kettő együtt alkot egy egységes egészet, s egyfajta teljesen egyéni, csodálatos harmóniában olvad össze. Az igaz, hogy nem nevezhető az összes dal remekműnek, de valamennyinek szerepe és helye van az egészben.
Kiemelném a Most című albumnak egy imaszerű dalát, mely komplex módon ragadja meg az élet lényegét, s refrénjeként a következő gondolatot ismételgeti:
" átlépted még és már küszöbét, / mi lentről nem látszik, / még alig van lényeges különbség, /mi fentről már látszik."
Vagy a lemez címadó dalában:
"minden érintetlen az életed közepén, és nincs túl messze, ne félj."
Klári különleges intenzítású, hallatlanul tiszta, kedvesen csilingelő, szelíden melengető, szélesen szárnyaló hangjával megejtő szépséggel közvetíti éneklésével ezeket a mély gondolatokat. Még arra is képes - ami keveseknek sikerül - hogy a versekbe beiktatott kérdő és felszólító mondatokat is érzékeltesse énekével, ami bizony dalban nem egy könnyű feladat. Klári mindhárom itt taglalt albumában az őszinte emberi érzések különös szépségű megéneklését vállalta és teljesítette.
Énekhangja és szövegei - annak ellenére, hogy néha nagyon komoly vizekre eveznek, a lélek mélyére vezetnek bennünket, és itt-ott szomorú hangvételűek - mégsem ringatnak depresszós hangulatba bennünket. Sőt optimista kicsengésűek. A Most című albumának is éppen az az alapgondolata, hogy nem a múltnak vagy a jövőnek hanem a most-nak, a jelennek kell a döntő szerepet képviselni saját személyes életünkben és sorsunkban. Ugyanezt emeli ki Tóth Vera is a Sose hívd korán a holnapot című dalában.
a kettőjük előadóművészetének időtartamát összehasonlítjuk - Klári gyakorlatilag ugyanannyi évig (38 esztendeig) maradt aktív énekesnő, mint Zsuzsa. Feltéve, ha beleszámoljuk kezdeti, amatőr időszakukat is. S mint említettem egy azonos időszakban, párhuzamosan, kortársakként működtek és (érdekes) ugyanabban az évben (2003) is ért véget aktív énekesi pályájuk. Zsuzsának hirtelen halála miatt, Klárinak pedig azért, mert pályát váltott: a Telekom adományvonalának arca lett.
Ettől fogva folyamatosan, szívvel-lélekkel és nagy empátiával jótékonysági akciókat, adománygyűjtéseket, gyermekprogramokat szervez. Sőt könyveket is ír, s mindezekbe legalább annyira szívvel-lélekkel beleveti magát, mint azelőtt az éneklésbe. Nemes, szeretetteljes munkáját és erőfeszítéseit itt is magas szinten elismerték, akárcsak korábban énekesi kvalitásait, melyek húsznál több rangos elismerést hoztak számára.
Jóval többet, mint amit pályatársnője, Cserháti kapott életében. (Az Év énekesnője díjat azonban mindketten többször is átvehették.) Megjelent lemezeiket összeszámolva is érdekes eredményre jutunk: mindegyikük 9 stúdióalbumot, néhány válogatás-, illetve koncertlemezt készített, s számos kislemezük látott napvilágot. Zsuzsának azonban - mint már fentebb utaltunk rá - egy sereg kiadatlan felvétele is van, amelyek kereskedelmi forgalomban még nem jelentek meg.
véletlen és a sors úgy hozta, hogy az az énekesnő, aki hármójuk közül a legtisztább hanggal rendelkezik - az éppen a Klára nevet kapta a keresztségben, ami tisztaságot, fényt jelent. Félreértések elkerülése érdekében azért megjegyzem, hogy a hang tisztasága nem egyenlő az éneklés tisztaságával. Ami mind a hármójuknál természetesen fennáll, különben akkor nem is választottam volna éppen őket eme tanulmányom alanyaivá. S megint más a szavak, hangok kiejtésének tisztasága, mely ugyan adottság, de nagyon zavaróvá akkor válik, ha nagyon sok hangzónál és a hangsúlyokban van számottevő hiba.
Dehát, hiába: ahogyan hibátlan ember, hibátlan zeneszerző, író vagy költő - úgy hibátlan énekes sincs. Klárinál is találkozunk a cs és s tisztátalan ejtésével, ami nagyon apró hiba, talán még jól is áll neki, akár Zsuzsánál. Hallható ugyan, de nem zavaró - ugyanúgy, mint ahogy fentebb Zsuzsa esetében említettük. S egyébként is annyi más erényük van, hogy ez már csak szőrszálhasogatás a részemről... Vera éneklésében, szövegejtésében egyébként ezzel nem találkoztam, ő minden magán-, és mássalhangzót kifogástalanul, tisztán énekel.
Zsuzsa hangjában - a tökéletes intonációi mellett érzünk némi karcosságot, ami szintén egyéni adottság, ezért semmiképpen sem értékelhető az éneklés szempontjából negatív jelenségnek. Vera hangjában pedig - ami szintén hangi adottság - jómagam a középső regiszterében hallok egyfajta matt, szürkésebb hangszínt, s számaiban nem mindig kifogástalan a levegővel való gazdálkodása.
A felső tartományban azonban gyönyörűen kinyílik, égszínkék fényben tündököl a hangja - akár a másik kettőnél. Úgyhogy az a szerző, aki jót akar Verának - olyan dalokat igyekezzen számára írni, mely mindhárom regiszterét (mélyebbet, középsőt és felsőt) egyaránt foglalkoztatja, és így arányosan fejlődhet tovább éneklési technikája.
Például olyant, amilyent a Závodi-Demjén szerzőpáros írt néki Én mindig úgy vigyáznék rád címmel. Vagy amit a Nagy Tibor-Szabó Ágnes jegyezte Sorskerék biztosít részére. Az aztán már olyan dal, ami méltó és jó magyar szóval: nagyon passzol Vera képességeihez. ) Néki még bőven van ideje a kisebb korrekciókra, hisz alig tíz éve van a pályán, s meggyőződésem, hogy kis idő múlva ott lesz a nagy énekesnők között! Pardon, már most ott van, különben nem vettem volna be a "Három híres magyar csalogány" közé.
e folytatva a negatívumokról szóló megjegyzésemet: csakis azt könyvelhetjük el negatívumként, ha valaki - saját adottságai talaján - egy rossz, helytelen gyakorlással, hangképzéssel, modorossággal, erőszakolt egyénieskedéssel "rápakol" valamit az éneklési technikájára. Náluk azonban ilyenről szó sincs. Amellett a különböző szervi változások (tüdő, mellkas térfogata, testzsír, testtömeg stb.) módosult állapotai, még az évek során beszívott levegő minősége is változásokat idéznek elő a hang színében.
Amik szintén befolyásolják az éneklés technikáját, a tiszta hangképzést - nemcsak a tanulás, a gyakorlás. (Ezért van az, hogy a felismert jellegzetességeken túl egy-egy énekes felvételeit hallva apró különbségeket is fedezhetünk fel, ha meghallgatjuk mostani, vagy öt-tíz évvel ezelőtti számait.)
Rárakódhatnak az énekhangra füstösebb árnyalatok, mélyebb vagy rekedtebb tónusok, stb. (Különösen akkor, ha egy énekesnő rendszeresen dohányzik - persze attól függ, hogy mit szív - vagy iszik, amitől óva intem őket!) Ezért van az, hogy az olasz énekesek a napfényes tengeri levegőt belélegezve, s ahhoz hozzászokva egészen más hangszínnel és erővel énekelnek, mint pl. az angolok, a németek, vagy a svédek.
Klári hangja - talán azért is, mert ő maga az évtizedek során alkatilag, felfogásában, lelkileg-testileg azonos maradt önmagával - mindvégig alapvetően megőrizte azt a kislányosan csengő, kristálytiszta, alapvetően szoprán hangfekvését, mely kezdettől jellemezte őt. Természetesen néki is bizonyos fokig mélyült, érett, "vastagodott" a hangja, de nem oly mértékben, mint amennyire azt Zsuzsánál tapasztaljuk.
Hogy Vera hangja mennyiben és hogyan fog változni a következő években - azt persze még nem tudhatjuk. De bizonyára tónusa, ereje, színe, árnyalata módosulni fog - persze akkor is megtartva alapvető hangi jellegzetességeit. És ez bizonyára nem válik kárára- sőt! S ha már az erőnél tartunk - említsük meg összehasonlításként: kétségtelenül legnagyobb hangerővel - az eddigi felvételek és tapasztalatok alapján - Zsuzsa rendelkezett hármójuk közül. És ahogyan én magam a felvételeikről hallom: Klári és Vera hangereje nagyjából megegyezik. (De lehet, hogy tévedek, hiszen ez a stúdiótechnikával is befolyásolható.)
égül - de nem utolsósorban - következzen a legfiatalabb, Tóth Veronika hangjának, előadásmódjának részletesebb elemzése. Hármójuk közül ő kezdett el legkorábban énekelni. (Már nem úgy értem, hogy hajnalban a kakasokkal együtt dalolt, hanem úgy, hogy már óvodás korában.) S arra sem kellett sokáig várni, hogy nagyobb közönséget is gyönyörködtessen énekhangjával és tehetségével. Szülővárosában, Tapolcán rendszeresen fellépett.
S miután Völler Adél énektanárnő megtanította őt arra, hogy csodálatos hanganyagát hogyan használja megfelelően - középiskolásként jelentkezett a Megasztár első szériájába. (Jól tette.) S itt - mint már említettem: kirobbanó sikert aratott. A bajnoki címet szerényen, visszafogottan vette tudomásul. Ez a fajta hozzáállása, tulajdonsága, továbbá önkritikára hajlamos, kritikát elfogadó személyisége is tükröződik alábbi szavaiból, amiket 2012-ben mondott:
"Meg kell tanulnunk levonni a jót is és a rosszat is, és a kettőt külön választani egymástól. Meg kell tanulnunk továbbá azt is, hogy a jónak mindig jobban örüljünk, a rossznak pedig azért, mert építő jellegű lehet, amiből szintén csak okulhatunk."
zeket a jótanácsként, útmutatásként is felfogható nemes gondolatokat nyilatkozta 2012-ben Tóth Vera (Veronika) Remélem, nem orrol meg rám, ha hol így, hol úgy írom le keresztnevét - hisz az interneten és albumain is kétféle variációban szerepel. Bizony, sokan megfogadhatnák intencióit - akár a fiatal, kezdő énekesnők, akár pályatársai. S akkor talán még több jó, sőt kiváló popénekesnő lenne itthon, s nekem sem lenne gond, hogy nem tudok hármat választani...(Igaz, hogy akkor meg megnehezítenék a dolgomat, hogy vajon kiről írjak. Így viszont lényegesebb könnyebb.)
era már a kezdet kezdetén azzal lepett meg, hogy - szimpatikus egyénisége, modora és szerénysége mellett - mennyire biztonságosan mozog a különböző popzenei műfajokban. S ebben tökéletesen megegyezik e tanulmányomban szereplő másik két énekesnővel. Kiváló stílusérzékkel, remek színezésekkel, nagyszerű hangnemváltásokkal énekli a dzsessz-, vagy dzsesszbe hajló nótákat, a funkit, a diszkózenét, a rock and rollt és más egyebet. Ezért is figyelt fel rá Demjén Ferenc is (akárcsak Klárira) s már a versenygyőzelme után meghívta év végi koncertjére.
Ahol persze elragadó bájjal és humorral fújta a dalt - azaz énekelte duettben a szerzővel a Fújom a dal című örökzöldet. S ezért volt az egyik legfoglalkoztatottabb előadója a Sztárban sztár vetélkedőnek, amivel kapcsolatban azért vannak fenntartásaim (ezekről azonban itt, e helyen nem írok, mert nem óhajtom megtoldani egyébként is hosszú tanulmányomat.)
Vera eddigi szereplései ebben a showműsorban nem puszta utánzások voltak, hanem minőségileg jóval többet nyújtottak annál. Voltak, akik mechanikusan leutánozták, másolták a nékik feladatul adott nyugati vagy magyar énekes hangját, technikáját, mozgását, előadói modorát - ő azonban mindig ott volt az álarc mögött egész személyiségével.
Végig az egész produkciója alatt észrevehetően ott maradt a maga egyéni sajátosságaival, színvonalas éneklési-, és előadói stílusával egyetemben. (Azaz úgy tett, mint Páger, a nagy magyar színész, aki minden szerepében valójában mindig Páger Antal maradt.)
óth Vera éneklésében egyetlen préselt, kierőszakolt hangot nem hallunk. Szépen kifejlesztett, nem feltűnően kiugró, magához a dalhoz illő gazdag díszítésekkel, hajlításokkal él. Ezekből sokkal többet alkalmaz dalaiban, mint másik két pályatársnője. S mindig stílusosan, jó ízléssel, mértéktartóan teszi ezt,.
Nem öncélúan játszadozva a hangjával, hanem amiket az adott dal tartalma, hangulata kíván. Amikor lemezen énekelt számai a pódiumon is megszólalnak - akkor tapasztaljuk, hogyan él a rögtönzésekkel ebben a tekintetben, és mily rengeteg tartalékkal rendelkezik kifejezőkészségben, technikában, előadói módokban.
Remekül, nagy biztonsággal és egyénien bánik hangjával - ami a legfontosabb egy énekesnőnél. S bárki felmérheti hangi-zenei fejlődését eddig kétévente, arányosan elosztva megjelentetett albumait hallgatva. (Ez nem is baj, nem muszáj mindenáron évente, vagy félévente kiállni egy új anyaggal, mint annak idején Fenyő Miki mondta: "minden évben egy tojás" - csakis akkor, ha megérik egy előadó arra hangban, zeneileg és mondanivalóban, s újszerűt tud hozni minden téren.)
Vera magas hangjai tündöklően szépek (mint ahogyan Zsuzsánál és Klárinál is, de mindegyiküknél másképpen, más színben tündököl.) És úgy, ahogy őnáluk: nála sem okoznak gondot a háromvonalas e és f hangok sem. És ebben a magasságban, ebben a tartományban a hosszan kitartott hangjai is - ugyanúgy mint náluk - fenn maradnak, nem fáradnak ki, nem hajlanak le a végén, mint ahogy sok énekesnél tapasztaljuk.
zínesen, változatosan, megnyerően (de nem behízelgően) kedvesen, élvezetesen énekel. S ő maga is élvezi ennek minden örömét, szépségét és ünnepélyességét, amivel nagy élményt, katarzist szerez hallgatóságának. Ebben is megegyezik korábbi kollégáival, akiknek emberi tartásától, művészi nívójától semmiben nem marad el, azaz minden tekintetben méltó legjobb elődeihez.
Bármelyikükkel felveheti a versenyt mindenben. Például ahogyan Romhányi-Pély-Szabó Ágnes gyengéd, de dacos indulattól sem mentes dalát elénekli, melyben egy elhagyott szerelmes nő bánata szólal meg, aki a férfi szakításának értelmét kutatja (Mondd, mért pont ő?)
Vera ezt a keserű vallomást úgy adja elő, hogy hangilag mind a féltékenység, a szelíden bánkódó szerelemféltés, mind pedig a nőiesség érzékeny, erotikus színeit is felvillantja benne. A túlcsorduló érzelmet egy szép hangnemváltás jelzi a dal vége felé, amit - egy ilyen kiváló énekesnő, mint ő - természetesen hatásosan és gond nélkül old meg. S mindezt teszi a reá jellemző közvetlenséggel és természetességgel. (Ha a dalszerzők nevét nem is nézzük meg a borítón - akkor is felismerhetnénk annak felépítésében a sajátos, dallamos United-stílust.)
Az ún. elektromos zengetők - melyek Vera stúdióalbumain dúsítják, kellően visszhangosítják a hangját - semmiképpen sem zavaróan, sőt nagyon kellemesen, plasztikusan emelik ki orgánuma szépségét, megfelelően alkalmazott dinamikai árnyalatait. (Erre jó példa a Sorskerék című dala.)
Újabban maga is próbálkozik dalszerzéssel és szövegírással - ami figyelemre méltó. Ennek értékelésére azonban már nem térek ki, mert itt és most énekesi erényeinek elemzésére vállalkoztam. Ezek pedig már jelenleg is hazai popzenénk elsőrangú énekesnőjévé avatják őt. S ebben bizonyára nem is tévedek, hiszen aki azt "meri" vállalni, hogy Freddy Mercury és Aretha Franklin dalait színpadon, élőben elénekli, ráadásul sikerrel és hibátlanul - az bizony rendkívüli énekesnő.
mit is mondhatnék zárszóul? Sajnáljuk, hogy már csak hanghordozókról hallgathatjuk Cserháti Zsuzsa és Katona Klári énekhangját, élő koncerteken nem, hiszen aktív énekesi pályájuk lezárult. Ezért a sorsnak ugyan hálát nem adhatunk - viszont Edisonnak igen. Ellenben vigasztalásul itt van nékünk Tóth Veronika, aki - hozzájuk hasonlóan - az ebben a műfajban elvárható legmagasabb nívót produkálja éneklésével. Hangjának szépségével és dalainak remek előadásával kápráztat el bennünket - akár a hanghordozók mellett hallgatjuk őt, akár a koncertpódiumon.
Reméljük, hogy tovább folytatja albumainak kiadását, koncertjeinek sorát, s ezzel újra és újra meggyőz bennünket énekesi kvalitásairól, kivételes előadóművészetéről. S bízunk benne, hogy a médiákban, lemezein és koncertjein még sokszor halljuk őt napjainkban és a jövőben is. És talán az ő személyes sikerei, példamutatása valamilyen módon ösztönzést, bátorítást, útmutatást adnak az ebben a műfajban most induló énekes tehetségeknek is.
Azoknak, akik - hozzá hasonlóan - valóban tehetségesek, szerények, önkritikusak önmagukkal. S megfelelő önuralommal, intelligenciával fogadják a feléjük küldött kritikát is. Tanulásra, továbbfejlődésre képesek, és rendelkeznek az énekesi pályához szükséges kitartással, a zene és a közönség iránti tisztelettel, alázattal is. Akárcsak ő és két pályatársa, akiknek személyiségét és énekes-művészetüket e fenti tanulmányomban összehasonlítottam. Ők hárman: a három hazai csalogány, akiknek kedvéért, s akik iránti tiszteletből valamint tehetségüket elismerve most tollat ragadtam.
Az ebbe a kategóriába tartozó énekeseknek az arcáról, tekintetéről még véletlenül sem lehet leolvasni a szövegben és dallamban foglalt érzelmeket, amiket igyekeznek szörnyű, idétlen mutogatásokkal, kézmozdulatokkal pótolni. Szóval nem tudnak természetesen, élményszerűen énekelni. S lám, mégis a pódiumon állnak! Vagy azért nem jó őket hallgatni, mert hiányzik belőlük a zengő, muzsikáló, kellemes, akusztikus élményt nyújtó hanganyag, vagy azért , mert egyáltalán nem tudnak bánni azzal, ami a torkukban van ( ami viszont lehet jó vagy rossz.)
Vagy pedig azért, mert zeneileg műveletlenek, technikailag képzetlenek. Nem beszélve az általános műveltségről. Legtöbbjükről egy szám eléneklése után is kiderül, hogy a művészet egyéb területein sem tájékozottak: nincs olvasottságuk, nincs az életről kellő tapasztalatuk, nincs a kultúra, a művészet más, egyéb területeiről elegendő élményanyaguk, s nincs rálátásuk a zene egyéb területeire sem. (Ami az egész fiatal előadóknál talán még elnézhető, ám az idősebbeknél nem.)
Akad köztük olyan is, aki gyenge énektudása mellett az összes itt felsorolt tulajdonság egyikével sem rendelkezik. Ők azok, akik semmilyen téren sem léphetnének elődeik nyomába sem. S egy magára valamit is adó külhoni országban a mikrofonnak még a közelükbe sem kerülhetnének, miután egyszer hallották őket valami jobb fülű ember. Nálunk viszont labdába rúghatnak! Nem akarom én az effajta "énekesektől" elvenni az önkifejezés lehetőségét: nyugodtan énekeljenek, ha kedvük telik - csak ne a nagy nyilvánosság előtt. Legalábbis addig ne, amíg meg nem szerzik a fent jelzett követelményeknek legalább a minimumát. Ennek ugyanis az ízlésnevelés szempontjából már súlya, jelentősége van.
S mint azt a "Három égi dalnok" című tanulmányomban korábban is említettem - a férfiakra nézve is ugyanez a helyzet a színvonal, a felhozatal tekintetében a mai popzene területén. De tovább mennék: igaz ez a zenekarokra is, sőt magukra a dalokra is. Amíg azelőtt tucatszámra kerültek ki a hazai popdalszerzők műhelyéből a jobbnál jobb, szépen felépített szerzemények (amiket zeneileg és szövegileg tényleg becsülettel megírtak, megalkottak) addig az utóbbi húsz évben alig találunk egy-egy hozzájuk mérhetőt.
egitélésem szerint nálunk ebben a műfajban volt egy aranykor. Akárcsak a fociban - ami már elmúlt, s azóta csak hanyatlás van. Bár gyorsan hozzáteszem: itt azért nincs akkora zuhanás, mint a labdarúgás területén...A popzene aranykorának elmúlta óta manapság sajnos a hangjukkal bánni, kezdeni mit sem tudó, hanganyaggal nem rendelkező, zeneileg-színészileg előadni nem képes "énekesnők" dömpingje uralkodik.
Ráadásul könnyen felejthető, összetákolt nótákkal szórakoztatják a sokszor nem is csekély hallgatótáborukat. Ebből a kaput (nem focikaput) döngető dömpingből csak elvétve emelkedik ki - mostanában talán kettő vagy három - olyan popénekesnő, akire cipőfűzés közben felfigyelünk. Vagy hangjuk hallatán reggelizés idején megáll a szájunkban a falat, ha megszólalnak a rádióban, tévében. Vagyis: akikre felkapjuk a fejünket, illetve a fülünket. Akik maradandó élményt tudnak nyújtani számunkra.
Nem kell mindent elhinni, amit a fiatal, kezdő énekesekre a tehetségkutatókban rájuk zúdítanak agyonajnározás címén. S mindezt csakis azért, hogy legyen legközelebb is minél több induló, legyen műsor, jöjjön a pénz a telefonszámlák után. Nem kell elájulni a tehetségkutatók zsűritagjainak euforikusan harsogó méltatásaitól! Attól, hogy valaki ilyen zseni meg olyan zseni, meg hogy "kész énekesnő", meg "született őstehetség". Attól még nem lesz valaki nagy tehetség és egyéni előadó, mert feldobja a levegőbe, majd újra elkapja a kézimikrofonját és tűzijátékok, színes fénynyalábok kavalkádja veszi körül éneklés és tánc közben. Vagy éppen ejtőernyőn, kötélhágcsón ereszkedik alá a pódiumra.
"Te már kész énekes vagy!" - halljuk nem egyszer az értékelést. Kérdem én: ha valakit a Megasztár, a Raising Star és más egyéb showműsorok zsűrije kikiált már a középdöntőben teljesen kész, zseniális énekesnek - akkor az hová tud fejlődni utána? Mit fog a "kész énekesnő" csinálni mindezek után? Vagy létezik a késznél is készebb énekesnő? (Szerintem nem, meg a magyar nyelv szabályai szerint sem.) Sokkal többet használnának, segítenének a pódiumra törtető, önjelölt, kezdő énekeseknek - ha már versenyeztetik őket - ha nem sztaniolba csomagolva, vagy harsányan hurrázva értékelnék őket. Ha nem durván, de igazságosan, reálisan, udvariasan közölnék velük az igazságot.
Ők viszont már kiöregedtek, zenei eszközeik, tartalékaik kimerültek. De ez nem hiba, vagy baj - ez természetes. A baj az, hogy hozzájuk hasonló szintű utánpótlás még a láthatáron sincs. Legalábbis oly nagy számban, mint akkor - mert itt-ott "a kivétel erősíti a szabályt" alapján azért feltűnnek meglepően jó együttesek, zenekarok (Budapest Bár, Magna Cum laude, Balkan fanatik, stb.) Lejárt volna a popzene ideje? Ezt nem hiszem.) Az énekesekről már nem is beszélve, ahol még ennyit sem találunk...Ha boszorkányoktól érdeklődnénk - ők bizonyára azt mondanák: rontás van a hazai popzenén. Így aztán nem volt nehéz a nagyon kevésből (akik most jól énekelnek) választani. Valamivel nehezebb volt a már nem működőkből szemelgetni és találni megfelelőt. Olyant, aki ideális alanynak bizonyul a többiekkel való összehasonlításhoz.
S hogy ne csigázzam tovább az érdeklődést - elárulom, hogy kiket tartok az utóbbi fél évszázadban és napjainkban mindeddig a legnagyobbra ebben a zenei műfajban: Cserháti Zsuzsát, Katona Klárit és Tóth Veronikát. Őket választottam ki alábbi tanulmányom témájául, rájuk utaltam a fenti címben. A véletlen itt, most úgy "hozta össze" őket, hogy mindegyiküknek szent, illetve bibliai eredetű neve van.
E Veronika nem a szenvedő Jézusnak, hanem hallgatóságának nyújt kendőt, azaz lelki segélyt kiemelkedően szép éneklésével, hangja tisztaságával és kifejező erejével, valamint igaz, mosolygó arcával. Klára a fenn maradt hangfelvételein hangja rendkívüli tisztaságával ápolja és hitelesíti nevének eredeti jelentését: a fényt, a tisztaságot, és őrzi középkori elődjének - Ferenc hűséges társának - emlékét. Ez a Zsuzsa pedig semmiképpen nem csak a véneknek okoz örömet és maradandó élményt nagyszerű hangjával - fennmaradt hangfelvételeivel - hanem fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Mindazoknak, akik magasabb igényekkel közelednek a zenéhez, így a popzenéhez is, s az énekléssel szemben is művészi követelményeket támasztanak.
Hát mit tagadjam, én is azt támasztok: ha már énekesként kiáll valaki a színpadra - akkor elvárom tőle, hogy szépen énekeljen. E tanulmányban szereplő három énekesnő mindegyike ennek a követelménynek a lehető legteljesebb mértékben megfelel. Mindhármójuk szimpatikus, őszinte, nyílt személyisége, okossága, intelligenciája, derűs életszemlélete, optimista világlátása dalaikból is - a szó szoros értelmében - kihallatszik. S megegyeznek abban is, hogy a legbenső érzelmeket egészen egyedülállóan tudják egy-egy dalban elénekelni.
Ezeket itt nem szeretném részletezni - aki kívánja internetes Wikipédiáján bizonyos előtér-, és háttérinformációkat megtudhat pályája megszakadásáról. Arról, hogy miért kényszerült jól meglódult énekesi pályáját önként megszakítani, a színpadról lejönni, s néhány évre a reflektorfényből elvonulni a szórakoztatóiparba, lokálokba, külföldre. S mik volt elhallgatásának, majd újra a nagy nyilvánosság elé kerülésének okai. (Erről egyébként most 40 éves fia - nyilatkozott is a sajtóban, televízióban.)
A lényeg, hogy akkor vált igazi, nagy énekesnővé, amikor 1996-ban - mintegy 15 évi "hallgatás" után (ami alatt önálló lemezfelvételei sem jelentek meg) ismét visszatért az igényes popzenét kedvelők közönségéhez és hatalmas sikert aratott. E sikerhez persze jócskán hozzájárult az is, hogy e "hallgatás" alatt azért folyamatosan képezte hangját, előadásmódját, életkedvét nem hagyta elszürkülni. A hallgatást azért is tettem idézőjelbe, hiszen Zsuzsa ez alatt az időszak alatt is énekelt, fellépett - csak nem a hazai nagyközönség előtt. Vidéki klubokban, hotelekben, szórakozóhelyeken szerepelt, s a szakma olyan nagyságaival működött együtt - kisebb-nagyobb ideig - mint Hofi Géza, Gálvölgyi János vagy Szakcsi Lakatos Béla. S ezalatt fordult más egyéb műfajok (pl. a dzsessz) felé, ami sokat emelt éneklési technikáján, előadásmódján.
A sors úgy hozta, hogy hónapokkal halála után már fel is tűnt az utód, aki jelképesen átvette tőle a stafétabotot. Ő volt az akkor 19 éves Tóth Veronika, akit a közönség 2004 tavaszán a Megasztár első szériáján kiáltott ki győztesnek. (Jól tette!) Vera ott énekelte el a sokak által szeretett, nemrég elhunyt énekesnő dalát, a Hamu és gyémántot - kísértetiesen és torokszorítóan megidézve néhai pályatársa szellemét. Ráadásul hangja, éneklési stílusa - és nem utolsó sorban tehetsége is - nagyon hasonlított (és hasonlít ma is) Cserháti orgánumához és kvalításaihoz.
Hangja és előadásmódja ebben az időszakban, az ún. "mellőzöttség" éveiben nagyon sokat változott. És tegyük hozzá: előnyére. A Kicsi, gyere velem rózsát szedni, Nem volt ő festő és a Repülj, kismadár kissé egysikú, (talán kicsit iskolás) bájolgó, de nagyon szép tisztán elénekelt nótái után a visszavonulás éveiben (1982-96) hangja egyre erőteljesebb lett, mélyebb színeket kapott, technikája gazdagodott.
S mint említettem: a más zenei műfajokban való kalandozás is rengeteget javított, minőségi ugrást hozott előadásmódjában. Egyfajta sajátos vonások (mint pl. a cs és s hangok tisztátalan, de érdekes, kisleányos kiejtése, a szépen kinyílt á hangzói, az éneklés közben itt-ott hallható "lihegő" hangok) továbbra is megmaradtak nála. Ám ezek egyáltalán nem váltak hátrányára, sőt érdekes színt adtak énekéhez.
A három oktávot ő már simán uralta a pályája kezdetén is, meg amikor a különböző fesztiválokon fellépett a 70-es évek folyamán. Ami azonban a legészrevehetőbb lett visszatérése után: az évek során szépen kidolgozott, de mértéktartó hajlításokkal, színezésekkel, improvizációs elemekkel gazdagította nemesebbé, komolyabbá, szebb tónusúvá módosult hangját. Mindez vonzóbbá, egyedivé, érettebbé tette előadását is, mely a dinamikai változtatásokkal is biztonságosabban, könnyedebben és ízlésesebben élt már, mint a korábbi évtizedekben.
Betegségei egyre inkább elhatalmasodtak, ráadásul - saját fia véleménye szerint - nem figyelt ezekre oda olyan mértékben, ahogyan az kívánatos lett volna. Ha komolyabban vette volna egyre inkább súlyosbodó betegségét - még ma is élhetne. Mindezek mellett azért az ún. könnyűzenei életben nálunk azóta is jelenlévő hazai sajátosságok (hogy finoman és röviden fogalmazzak) bizonyosan hozzájárultak a művésznő sorsának kedvezőtlen alakulásához és viszonylag korai halálához.
Egy külön tanulmányt érdemelne annak elemzése, hogy keserű mellőzöttsége, lelki vívódásai, s mindezek hatására kialakuló depressziója hogyan s mennyire jelentkezik, illetve mutatható ki utolsó éveinek dalaiban és éneklésében. Most, itt csak röviden fejtem ki saját véleményemet: meglátásom szerint hangjában, előadásmódjában a "háttérben" egy kevéssé azért érezhető, hogy Zsuzsa mi mindenen ment keresztül.
Mennyit gyötrődhetett magányos óráiban, sőt éveiben, hiszen sorsát, életét senki sem tagadhatja meg, különösen az olyan őszinte ember, mint amilyen ő volt. Ám ettől még egyik dala és az éneklése sem válik alapvetően pesszimistává, depresszióssá - bár vannak szomorú hangvételű dalai is ebből az időszakból. Sőt, ugyanúgy optimista kicsengésű egész énekművészete ekkor is, mint másik két pályatársnőjéé. Az azonban tagadhatatlan, hogy a 90-es években elénekelt dalai és azok éneklési módja nem ugyanaz, és nem ugyanolyan, korántsem olyan felhőtlen és vidám, mint amilyeneknek a 60-as, 70-es évek nótáit halljuk.
A keresztény kultúrkörben aztán a szövegben szereplő újszülött gyermeket sokan azonosították a megváltóval, holott az eredeti szöveg ezt nem konkretizálja. Ezt a Soleado (Napfény) című szerzeményt sok világhírű énekes karácsonyi dalként vette fel repertoárjába - többek közt Kenny Rogers, Brightman, Church, Bocelli, sőt Domingo is.) Így annak idején (1976) amikor az énekesnőnek fia született - "kapóra jött" a dal, melyet eredetileg Kovács Katinak szántak - Bradányi Iván magyar szövegével. Zsuzsa azonban" elkérte tőle és elsőként adta elő, s még a további években is végig rendszeresen műsorán tartotta.
Egyébként közben egyetemi diplomát szerzett fia, Krisztián még az első házasságából született, édesapja autóvillamossági műszerész volt, akit súlyos betegség vitt el. (Mint jogutód - barátjával önálló vállalkozást alapított édesanyja szellemi hagyatékának kezelésére, emlékének és munkásságának ápolására. Tőle tudjuk, hogy a Magyar Rádió archívuma mintegy 300 (!) Cserháti-felvételt őriz hangszalagokon. Ebből a tekintélyes anyagból választottak egy lemezre valót, s továbbiakat is terveznek még.)
Zsuzsa énekhangja a fentebb felsorolt sajátosságaival, annak egyedi stílusával, könnyed eleganciával kiénekelt modulációival, odaillő diszítéseivel szépen kitartott magas hangjaival, nőies bájával együtt utánozhatatlan. Akár a többi nagy énekesnő - például Piaf, Diettrich, Matthieu, Streisand, Milva - akik már szintén túl vannak fénykorukon, illetve már nem élnek. S ha valaki műsorára felvesz egy-egy Cserháti-dalt - és ezt nem az utánzás, másolás szándékával teszi - az csak még jobban emlékeztet bennünket arra a tényre, hogy milyen varázslatos énekesnő is volt ő. Ami tökéletesen hallatszik alábbi felvételén is, melynek szerzői: Menyhárt János és Miklós Tibor:
Már korábban is énekelt, hasonló érzelmes dalai hallatán (Ő és én, Akit szerettem...) meggyőzte közönségét arról, hogy fiatal lelkülete mély érzelmeket rejt, s ezek művészi megfogalmazására, átadására, eléneklésére felettébb képes. Így hát sejthető volt, hogy a kislányos arcú, kedves, mosolygós, jó kedélyű, de ugyanakkor komoly, intelligens énekesnő a gyöngéden lírai, érzelmes, melodikus dalok, nagyívű szerzemények tolmácsolója lesz a jövőben. S ez be is igazolódott, hiszen a következő években is kevés ritmusos, rockos vagy játékos dalt hallhattunk tőle. (pl. Ha a cipőm beszélni tudna...)
Amik többnyire - összehasonlítva nagy nótáival - meglehetősen "tingli-tangli" számok, talán csak játékos kedélyének kiélésére született, felejthető dalocskák - sokszor bugyuta szövegekkel.) Viszont idővel nagyszerű szerzőtársakat talált magának, akik lírai, néha melankolikus, nosztalgikus stílusú dalokat írtak számára. Többek között Gábor S Pál, Tolcsvay Béla, Payer András, a Bergendy együttes, majd évekig Demjén Ferenc - akinek olyan nagy (örökzöld) slágereket köszönhet, mint pl. a Ne sírj vagy a Legyen ünnep, mely talán élete egyik leghatásosabban előadott és legszebb dala.
Amiket így együtt szinte énekesi trilógiaként is felfoghatunk, hiszen rendkívül egységes anyag ez a háromlemezes blokk - tartalmilag, zeneileg, gondolatilag, valamint a szerzőik, hangszereléseik azonosságában egyaránt. Szakcsi-Lakatos, Babos és maga az énekesnő az ismétlődő szerzői ezeknek a lemezeknek, akik hangszerszólóikkal is varázslatos hátteret biztosítanak Klári gyönyörű hangja mögé, illetve köré. Bár ezek az albumok egymástól 4-5 év távolságra jelentek meg '92 és 2001 között - az időbeli távolság nem rontott az egységen, s így akár egyfajta zenei, gondolati-filozófiai esszenciának, összefoglalásnak is tekinthetők egy énekesi pálya vége felé.
Kiemelném a Most című albumnak egy imaszerű dalát, mely komplex módon ragadja meg az élet lényegét, s refrénjeként a következő gondolatot ismételgeti:
" átlépted még és már küszöbét, / mi lentről nem látszik, / még alig van lényeges különbség, /mi fentről már látszik."
Vagy a lemez címadó dalában:
"minden érintetlen az életed közepén, és nincs túl messze, ne félj."
Klári különleges intenzítású, hallatlanul tiszta, kedvesen csilingelő, szelíden melengető, szélesen szárnyaló hangjával megejtő szépséggel közvetíti éneklésével ezeket a mély gondolatokat. Még arra is képes - ami keveseknek sikerül - hogy a versekbe beiktatott kérdő és felszólító mondatokat is érzékeltesse énekével, ami bizony dalban nem egy könnyű feladat. Klári mindhárom itt taglalt albumában az őszinte emberi érzések különös szépségű megéneklését vállalta és teljesítette.
Énekhangja és szövegei - annak ellenére, hogy néha nagyon komoly vizekre eveznek, a lélek mélyére vezetnek bennünket, és itt-ott szomorú hangvételűek - mégsem ringatnak depresszós hangulatba bennünket. Sőt optimista kicsengésűek. A Most című albumának is éppen az az alapgondolata, hogy nem a múltnak vagy a jövőnek hanem a most-nak, a jelennek kell a döntő szerepet képviselni saját személyes életünkben és sorsunkban. Ugyanezt emeli ki Tóth Vera is a Sose hívd korán a holnapot című dalában.
Ettől fogva folyamatosan, szívvel-lélekkel és nagy empátiával jótékonysági akciókat, adománygyűjtéseket, gyermekprogramokat szervez. Sőt könyveket is ír, s mindezekbe legalább annyira szívvel-lélekkel beleveti magát, mint azelőtt az éneklésbe. Nemes, szeretetteljes munkáját és erőfeszítéseit itt is magas szinten elismerték, akárcsak korábban énekesi kvalitásait, melyek húsznál több rangos elismerést hoztak számára.
Jóval többet, mint amit pályatársnője, Cserháti kapott életében. (Az Év énekesnője díjat azonban mindketten többször is átvehették.) Megjelent lemezeiket összeszámolva is érdekes eredményre jutunk: mindegyikük 9 stúdióalbumot, néhány válogatás-, illetve koncertlemezt készített, s számos kislemezük látott napvilágot. Zsuzsának azonban - mint már fentebb utaltunk rá - egy sereg kiadatlan felvétele is van, amelyek kereskedelmi forgalomban még nem jelentek meg.
Dehát, hiába: ahogyan hibátlan ember, hibátlan zeneszerző, író vagy költő - úgy hibátlan énekes sincs. Klárinál is találkozunk a cs és s tisztátalan ejtésével, ami nagyon apró hiba, talán még jól is áll neki, akár Zsuzsánál. Hallható ugyan, de nem zavaró - ugyanúgy, mint ahogy fentebb Zsuzsa esetében említettük. S egyébként is annyi más erényük van, hogy ez már csak szőrszálhasogatás a részemről... Vera éneklésében, szövegejtésében egyébként ezzel nem találkoztam, ő minden magán-, és mássalhangzót kifogástalanul, tisztán énekel.
Zsuzsa hangjában - a tökéletes intonációi mellett érzünk némi karcosságot, ami szintén egyéni adottság, ezért semmiképpen sem értékelhető az éneklés szempontjából negatív jelenségnek. Vera hangjában pedig - ami szintén hangi adottság - jómagam a középső regiszterében hallok egyfajta matt, szürkésebb hangszínt, s számaiban nem mindig kifogástalan a levegővel való gazdálkodása.
A felső tartományban azonban gyönyörűen kinyílik, égszínkék fényben tündököl a hangja - akár a másik kettőnél. Úgyhogy az a szerző, aki jót akar Verának - olyan dalokat igyekezzen számára írni, mely mindhárom regiszterét (mélyebbet, középsőt és felsőt) egyaránt foglalkoztatja, és így arányosan fejlődhet tovább éneklési technikája.
Például olyant, amilyent a Závodi-Demjén szerzőpáros írt néki Én mindig úgy vigyáznék rád címmel. Vagy amit a Nagy Tibor-Szabó Ágnes jegyezte Sorskerék biztosít részére. Az aztán már olyan dal, ami méltó és jó magyar szóval: nagyon passzol Vera képességeihez. ) Néki még bőven van ideje a kisebb korrekciókra, hisz alig tíz éve van a pályán, s meggyőződésem, hogy kis idő múlva ott lesz a nagy énekesnők között! Pardon, már most ott van, különben nem vettem volna be a "Három híres magyar csalogány" közé.
Amik szintén befolyásolják az éneklés technikáját, a tiszta hangképzést - nemcsak a tanulás, a gyakorlás. (Ezért van az, hogy a felismert jellegzetességeken túl egy-egy énekes felvételeit hallva apró különbségeket is fedezhetünk fel, ha meghallgatjuk mostani, vagy öt-tíz évvel ezelőtti számait.)
Rárakódhatnak az énekhangra füstösebb árnyalatok, mélyebb vagy rekedtebb tónusok, stb. (Különösen akkor, ha egy énekesnő rendszeresen dohányzik - persze attól függ, hogy mit szív - vagy iszik, amitől óva intem őket!) Ezért van az, hogy az olasz énekesek a napfényes tengeri levegőt belélegezve, s ahhoz hozzászokva egészen más hangszínnel és erővel énekelnek, mint pl. az angolok, a németek, vagy a svédek.
Klári hangja - talán azért is, mert ő maga az évtizedek során alkatilag, felfogásában, lelkileg-testileg azonos maradt önmagával - mindvégig alapvetően megőrizte azt a kislányosan csengő, kristálytiszta, alapvetően szoprán hangfekvését, mely kezdettől jellemezte őt. Természetesen néki is bizonyos fokig mélyült, érett, "vastagodott" a hangja, de nem oly mértékben, mint amennyire azt Zsuzsánál tapasztaljuk.
Hogy Vera hangja mennyiben és hogyan fog változni a következő években - azt persze még nem tudhatjuk. De bizonyára tónusa, ereje, színe, árnyalata módosulni fog - persze akkor is megtartva alapvető hangi jellegzetességeit. És ez bizonyára nem válik kárára- sőt! S ha már az erőnél tartunk - említsük meg összehasonlításként: kétségtelenül legnagyobb hangerővel - az eddigi felvételek és tapasztalatok alapján - Zsuzsa rendelkezett hármójuk közül. És ahogyan én magam a felvételeikről hallom: Klári és Vera hangereje nagyjából megegyezik. (De lehet, hogy tévedek, hiszen ez a stúdiótechnikával is befolyásolható.)
S miután Völler Adél énektanárnő megtanította őt arra, hogy csodálatos hanganyagát hogyan használja megfelelően - középiskolásként jelentkezett a Megasztár első szériájába. (Jól tette.) S itt - mint már említettem: kirobbanó sikert aratott. A bajnoki címet szerényen, visszafogottan vette tudomásul. Ez a fajta hozzáállása, tulajdonsága, továbbá önkritikára hajlamos, kritikát elfogadó személyisége is tükröződik alábbi szavaiból, amiket 2012-ben mondott:
"Meg kell tanulnunk levonni a jót is és a rosszat is, és a kettőt külön választani egymástól. Meg kell tanulnunk továbbá azt is, hogy a jónak mindig jobban örüljünk, a rossznak pedig azért, mert építő jellegű lehet, amiből szintén csak okulhatunk."
Ahol persze elragadó bájjal és humorral fújta a dalt - azaz énekelte duettben a szerzővel a Fújom a dal című örökzöldet. S ezért volt az egyik legfoglalkoztatottabb előadója a Sztárban sztár vetélkedőnek, amivel kapcsolatban azért vannak fenntartásaim (ezekről azonban itt, e helyen nem írok, mert nem óhajtom megtoldani egyébként is hosszú tanulmányomat.)
Vera eddigi szereplései ebben a showműsorban nem puszta utánzások voltak, hanem minőségileg jóval többet nyújtottak annál. Voltak, akik mechanikusan leutánozták, másolták a nékik feladatul adott nyugati vagy magyar énekes hangját, technikáját, mozgását, előadói modorát - ő azonban mindig ott volt az álarc mögött egész személyiségével.
Végig az egész produkciója alatt észrevehetően ott maradt a maga egyéni sajátosságaival, színvonalas éneklési-, és előadói stílusával egyetemben. (Azaz úgy tett, mint Páger, a nagy magyar színész, aki minden szerepében valójában mindig Páger Antal maradt.)
Nem öncélúan játszadozva a hangjával, hanem amiket az adott dal tartalma, hangulata kíván. Amikor lemezen énekelt számai a pódiumon is megszólalnak - akkor tapasztaljuk, hogyan él a rögtönzésekkel ebben a tekintetben, és mily rengeteg tartalékkal rendelkezik kifejezőkészségben, technikában, előadói módokban.
Remekül, nagy biztonsággal és egyénien bánik hangjával - ami a legfontosabb egy énekesnőnél. S bárki felmérheti hangi-zenei fejlődését eddig kétévente, arányosan elosztva megjelentetett albumait hallgatva. (Ez nem is baj, nem muszáj mindenáron évente, vagy félévente kiállni egy új anyaggal, mint annak idején Fenyő Miki mondta: "minden évben egy tojás" - csakis akkor, ha megérik egy előadó arra hangban, zeneileg és mondanivalóban, s újszerűt tud hozni minden téren.)
Vera magas hangjai tündöklően szépek (mint ahogyan Zsuzsánál és Klárinál is, de mindegyiküknél másképpen, más színben tündököl.) És úgy, ahogy őnáluk: nála sem okoznak gondot a háromvonalas e és f hangok sem. És ebben a magasságban, ebben a tartományban a hosszan kitartott hangjai is - ugyanúgy mint náluk - fenn maradnak, nem fáradnak ki, nem hajlanak le a végén, mint ahogy sok énekesnél tapasztaljuk.
Bármelyikükkel felveheti a versenyt mindenben. Például ahogyan Romhányi-Pély-Szabó Ágnes gyengéd, de dacos indulattól sem mentes dalát elénekli, melyben egy elhagyott szerelmes nő bánata szólal meg, aki a férfi szakításának értelmét kutatja (Mondd, mért pont ő?)
Vera ezt a keserű vallomást úgy adja elő, hogy hangilag mind a féltékenység, a szelíden bánkódó szerelemféltés, mind pedig a nőiesség érzékeny, erotikus színeit is felvillantja benne. A túlcsorduló érzelmet egy szép hangnemváltás jelzi a dal vége felé, amit - egy ilyen kiváló énekesnő, mint ő - természetesen hatásosan és gond nélkül old meg. S mindezt teszi a reá jellemző közvetlenséggel és természetességgel. (Ha a dalszerzők nevét nem is nézzük meg a borítón - akkor is felismerhetnénk annak felépítésében a sajátos, dallamos United-stílust.)
Az ún. elektromos zengetők - melyek Vera stúdióalbumain dúsítják, kellően visszhangosítják a hangját - semmiképpen sem zavaróan, sőt nagyon kellemesen, plasztikusan emelik ki orgánuma szépségét, megfelelően alkalmazott dinamikai árnyalatait. (Erre jó példa a Sorskerék című dala.)
Újabban maga is próbálkozik dalszerzéssel és szövegírással - ami figyelemre méltó. Ennek értékelésére azonban már nem térek ki, mert itt és most énekesi erényeinek elemzésére vállalkoztam. Ezek pedig már jelenleg is hazai popzenénk elsőrangú énekesnőjévé avatják őt. S ebben bizonyára nem is tévedek, hiszen aki azt "meri" vállalni, hogy Freddy Mercury és Aretha Franklin dalait színpadon, élőben elénekli, ráadásul sikerrel és hibátlanul - az bizony rendkívüli énekesnő.
Reméljük, hogy tovább folytatja albumainak kiadását, koncertjeinek sorát, s ezzel újra és újra meggyőz bennünket énekesi kvalitásairól, kivételes előadóművészetéről. S bízunk benne, hogy a médiákban, lemezein és koncertjein még sokszor halljuk őt napjainkban és a jövőben is. És talán az ő személyes sikerei, példamutatása valamilyen módon ösztönzést, bátorítást, útmutatást adnak az ebben a műfajban most induló énekes tehetségeknek is.
Azoknak, akik - hozzá hasonlóan - valóban tehetségesek, szerények, önkritikusak önmagukkal. S megfelelő önuralommal, intelligenciával fogadják a feléjük küldött kritikát is. Tanulásra, továbbfejlődésre képesek, és rendelkeznek az énekesi pályához szükséges kitartással, a zene és a közönség iránti tisztelettel, alázattal is. Akárcsak ő és két pályatársa, akiknek személyiségét és énekes-művészetüket e fenti tanulmányomban összehasonlítottam. Ők hárman: a három hazai csalogány, akiknek kedvéért, s akik iránti tiszteletből valamint tehetségüket elismerve most tollat ragadtam.
