KÉT B ELŐJEGYZÉS

    

lőre bocsájtom: nem egy filmes téma kibontása következik az alábbiakban. Ezt elárulja a fent díszelgő, aranyló violinkulcs is. Vagyis nem arról a nagy sikerű filmről írok most, amely egy bernáthegyi kutyának és az őt tartó kis családnak a sztoriját dolgozza fel, meséli el. (Mint esetleg a rejtvényszerűen sejtetett két B betűből talán néhányan gondolnák: bernáthegyi, kinek neve: Beethoven) Bár arról is lehetne. Sokkal fontosabbnak tartom és ennél a témánál sokkal jobban is érdekel engem a két nagy német zeneszerző: Johann Sebastian Bach és Ludwig van Beethoven élete és munkássága.  

 

 

Ők lennének hát ketten az a bizonyos "két B", akiket itt következő témámnak előjegyeztem. Ám ebben az esetben a két bé semmiképpen sem jelenti azt, hogy a hangot, illetve hangnemet bárhol is leszállítanám. Sőt néhány helyen inkább még fel is emelem. S ez kettőjük személye és alkotóművészete iránti lelkesedésemből fakad. 

 

Írásom lényege ugyanis annak az élménynek a leírása, szóbeli megfogalmazása, amit műveik hallgatása közben tapasztaltam már egészen fiatal koromban. És tapasztalok azóta is, így ma is. Az azóta eltelt évtizedekben alaposan megerősödött bennem: ők voltak minden idők legnagyobb hatású, legnagyobb kisugárzású zeneszerzői és előadóművészei. Az utóbbit ugyan hangfelvételekkel nem tudjuk bizonyítani - ám a  korabeli leírások, kritikák mindezt egybehangzóan és perdöntően igazolják. 

 

Az alábbiakban kísérletet teszek kettőjük személyiségének és alkotóművészetének összehasonlítására. Sőt, odáig merészkedek, hogy még zenéjük sajátosságainak jellemzésére, megfogalmazására is kitérek. Ennek kapcsán megpróbálom óvatosan kifejteni: mégis, ki áll hozzám közelebb, melyikük zenéjét érzem éppen ezért inkább sajátomnak. S hogy miért? - erre is igyekszem választ adni.  

 
ég mielőtt bárki megkérdezné, elébe vágok a szokványos kérdésnek: kit tartasz a legnagyobb komponistának? Erre ugyanis semmiképpen  nem tudok és nem is szeretnék válaszolni. (Viccesen persze lehetne rá olyan feleletet adni: azt, aki túlhaladta a két és fél méteres testmagasságot. Márpedig ilyen zeneszerző eddigi tudomásunk szerint nem élt.) Először is: ezen az alapon egyet kiemelni és a legnagyobbnak nevezni az elmúlt kétezer év zeneszerzői közül az botorság lenne. És nincs is ennek semmi értelme. 

 

Azáltal ugyanis,  hogy egyet megnevezünk - tüstént háttérbe szorul a többi. Mintha azok kevésbé rendelkeztek volna a komponálási technikának azzal a bizonyos eszközével, vagy hiányoztak volna belőlük a művészi hatás felkeltésének azok a módszerei, mesterségbeli fogásai, amelyekkel az egyetlen megnevezett zeneszerző rendelkezett. 

Az egyetlen megnevezett, abszolutizált kivételezett magától értetődő módon rögtön mellőzi az összes többit. (Még ha kevéssé is.) A többit, akik ezáltal mind egy bizonyos kategóriába kerülnek: az esetleges második, vagy harmadik helyre "szorulnak vissza." A versenyeztetésnek sem itt, sem az előadó művészet egyéb területein sem látom semmi értelmét. (Pedig manapság elég gyakoriak a zenei versenyek, amelyeket én magam bizony nem szeretek. Legfőképpen azért, mert jól tudjuk, hogy kik ezeknek az igazi nyertesei...) Ennél fogva teljes mértékben osztom Bartók véleményét, aki azt mondta: "A versenyzés lovaknak való." 

 

Ilyen alapon versenyeztetni az előadókat botorság.  Pláne a zeneszerzőket - akik már nem élnek - egyrészt kegyeletsértő, másrészt pedig értelmetlen. De a ma élőket sem szerencsés: ahány zeneszerző, annyiféle ember - ugyanúgy, ahogyan a zenehallgatók, zenekedvelők is mind különböző egyéniségek, jellemek és mind másfajta érdeklődésűek. S ennek megfelelően vonzódnak jobban ehhez, vagy ahhoz a komponistához. Elsősorban ahhoz, aki az ő saját egyéniségüknek, érzelemviláguknak megfelelő zenét írt.



indenkinek van "kedvenc" zeneszerzője, s ez így természetes. De senki ne jelentse ki a kedvencéről kategorikusan: ő a legnagyobb! Minden kategorikus kijelentés dogmatikus, merev, tudálékoskodó. Gátat szab a szemléletváltozásnak, gondolkodásnak, bezárja a fejlődés további lehetőségét. Helyette jobb, ha azt mondja valaki: ő a kedvencem. Nem is kellene nagyon elgondolkodnom, ha kapásból fel akarnék sorolni a sok évszázados zenetörténetből akár húsz vagy harminc olyan zeneszerzőt, akik valamennyien ugyanolyan zseniálisak voltak, s ugyanúgy kedvenceim. (Vivaldi, Hendel, Mendelssohn, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Liszt, Bartók stb. mind zseniális komponisták voltak.) 

 

Csodálatos zeneműveket hagytak rá az utókorra - és persze saját jelenkorukra is. Tehetségük közt nagyság vagy méretbeli különbséget megállapítani: ostobaság és értelmetlen. Azon az alapon, hogy ki a legnagyobb - nem tudnék megnevezni jómagam sem egyetlen egyet mindössze. Tehát egyszerre csak többet tudnék megemlíteni, akik kedvenceim. És persze őket zseniálisnak is tartom, hiszen - többek között - ezért is a kedvenceim. Ki alkotóként, ki előadóművészként, ki pedig mindkettőként egyszerre (mint pl. Liszt) Úgyis fogalmazhatnék: egy rossz kérdésre csak rossz választ tudunk adni - ha akarunk. Bölcsebben tesszük, ha nem válaszolunk rá, hanem szelíden megmagyarázzuk, hogy miért helytelen maga a kérdés.

Mindezek tudatában  nagyon igazat adok - több száz év távolából is - Dietrich Buxtehude dán származású német zeneszerzőnek,  aki 1705-ben a  következőt mondotta egy őt felkereső, fiatal honfitársának: "Ifjú barátom, jegyezze meg, hogy a tehetséget azt nem rőffel mérik." Ama húsz éves ifjú - akinek a kérdésére ezt az elmés választ adta az akkor már idős, megbecsült és jeles orgonista-zeneszerző - az Johann Sebastian Bach volt, a kezdő arnstadti orgonista.

 

S aki képes volt majd 300 km-t gyalogolni azért, hogy Lübeckben a nagy mester orgonajátékát meghallhassa. Belőle lett aztán a későbbi nagy lipcsei kántor és zeneszerző, s aki azért már azidőben is megmutatta komponáló tehetségének első jeleit. 

A fenti képek (festmények) valóban a két zeneszerzőt ábrázolják, ám időbeli csúszással, ami némi magyarázatra szorul. A történet idején Bach tényleg ilyen fiatal volt, ám Buxtehude akkor már jóval öregebb, mint ezen az ifjúkori képen. A bal oldalon látható, asztalára könyöklő Buxtehude akkor, az említett legendás találkozás idején már bizony hetven felé járt. 

 

S mivel kétféle születési dátumot is megadnak a lexikonok - így 68-69 éves lehetett ezidőben. (Vagyis az ő portréja jóval előbb készült, mint amikor e találkozás létrejött.) S azért fogalmaztam így, hiszen születésének pontos dátumát máig nem ismerjük, továbbá azért választottam ezt a képét illusztrációnak, mert idősebbkori portréját - bár kerestem - sehol sem találtam. 

 

  

Bach viszont akkor, e találkozás pillanatában tényleg ilyen fiatal volt, amilyennek ez a festmény-kép ábrázolja őt. Így aztán nyugodtan mondhatjuk: a két komponista között fél évszázadnyi korkülönbség volt lübecki találkozásuk idején. Mintha egy nagyapa az unokájával beszélgetett volna. Átadva tapasztalatait az élet és a művészet bonyolult kérdéseiről  a hatalmas Marienkirche kupolája alatt, annak orgonájánál az esti félhomályban, a templom csendjében akkor, amikor ez a fenti kijelentés is elhangzott. 


ach ugyan sokat tanult és vett át idősebb kollégájától (különösen ami az orgonaművekre és kantátákra vonatkozik) de semmiképpen nem utánozta művészetében soha idősebb mesterét. Sőt, olyan egyedi, utánozhatatlan stílust alakított ki később ezernél is több kompozíciójával (elsősorban az utókor nagy örömére) ami senkiéhez sem hasonlítható. Ennek ellenére zeneszerzők későbbi nemzedékei tartották példaképüknek, hivatkozási pontnak az ő művészetét, komponálási technikáját. 

 

Maga Beethoven is, aki teljes mértékben elismerte és tisztelte a nagy lipcsei mestert. Ám - mivel abszolút egyedülinek, mindenki felett állónak tartotta zenéjét - nem is próbált bármit átvenni, vagy ne adj' Isten: másolni az ő alkotói módszereiből, harmóniakezeléséből.  

Schumann (1810-56.) a nagy romantikus így vélekedett: "A zongorista minden napi kenyere legyen Bach műveinek tanulmányozása." Ő is azok közé tartozott, akik példaképüknek, mesterüknek tartották a nagy német kántort és egyes műveiben fel is dolgozott annak témáiból. Akárcsak Liszt - ő is felhasználta, beleszőtte még a nevét is (B-A-C-H) egyik orgonaművébe, melyet ezekre a zenei hangokra épített fel. S hogy maga Beethoven és zenéje milyen hatást gyakorolt a későbbi zeneszerzőkre - arra később még kitérek.
  

kiterjedt, nagy múltú (magyar ősökkel is rendelkező) szász muzsikus-família 17-18. századi, leghíresebb sarja engesztelhetetlen lutheránus hitével, Istenhez fűződő intim viszonyával, példásan vallásos életmódjával szinte egyedül áll a zenetörténetben. Magam úgy gondolom, hogy egész életében rendíthetetlen hite éltette és segítette őt. Életművének - zsenialitása mellett - ez volt legfőbb táptalaja, ihlető ereje és örök támasza. 

 

Olyan szívós volt benne a hit, ez a benne mindenek felett álló érzelem, Isten iránti tisztelet és szeretet, oly erősen rányomta súlyát mindez a műveire, hogy - Beethovennel ellentétben - nála már szinte "nem maradt hely" a maga egyéb személyes érzelmeinek kifejtésére, kibontására. De erre nem is törekedett annyira, mint Beethoven, akinél a szubjektív érzések sokkal nagyobb szerepet játszottak dallamaiban, ritmusaiban, harmóniáiban. 


7.A-dúr beethoveni szimfónia fékevesztett, lendületes tempóiban, perpetum mobil-ként lüktető, robajló ritmusaiban és kitöréseiben ott pulzál szerzőjének egész habitusa. Zaklatott, nyugtalan idegrendszere, szorongása és dacossága. Gondoljunk csak az utolsó tétel fergeteges allegrojára, amire egyik ismerősöm azt mondta: "Ilyen zenét csak egy ideges, zaklatott ember írhatott. Aki fel van háborodva, mert nem értik meg. Olyan, aki saját igazságát mindenképpen, akár dühös türelmetlenséggel is, de hangoztatni akarja." 

 

Meg tudom érteni azokat is, akik e vad és fergetegesen száguldó hangok miatt nem szeretik ezt a szimfóniát, s röviden csak hangzavarnak nyilvánítják. Meg tudom érteni őket, de nem tudok velük egyet érteni. Mert ez a fent idézett kijelentés bizony nem teljesen igaz. Viszont az tény, hogy Beethoven minden volt, csak nyugodt ember nem. Ha ma élne bizonyára relaxálni küldené, masszázsra vagy gyúrni a pszichológusa - ha lenne néki. De hogy a relaxálás után már nem olyan jellegű műveket írna, mint amilyeneket reánk hagyott - az biztos. Hanem talán olyanokat, mint Albinoni Adagio-ja. Vagy talán csakazértis, dacból: ugyanolyant, mint a kezelés előtt...

ach viszont egészen másmilyen lelki világgal rendelkezett. Igaz, más kor szülötte volt, és más is volt működési területe. Beethoven többnyire magánzóként töltötte napjait. A társaságra, a közösségre sajnos, csak vágyódott. Szemben Bachhal, aki közösségi lényként mindig emberek, sőt tömegek között mozgott. Élete korábbi szakaszában jórészt főúri körökben, a másodikban pedig lényegében a lipcsei polgárok között élt és alkotott. Mindig ott, ahol éppen munkaadói szigorú szabályai szerint szolgálnia kellett. Hozzájuk intézett leveleit mindig alázatos hangnemben írta. 

A hivatali rang iránti tiszteletét olyannyira megtartotta, hogy még 1730-ban fiatal kori barátjához, Georg Erdmannhoz írt levelében is "Nagyságos Uram!" megszólítás szerepel. Talán azért is, mert egykori iskolatársa akkor már elég jelentős pozíciót töltött be: az orosz diplomáciát képviselte Danzingban. A már sokszor elviselhetetlen támadás, rosszindulat, értetlenség, üldöztetés, mellőzés, sok bosszúság és irigység - mely őt Lipcsében érte - arra késztette, hogy végső elkeseredésében megfelelő állásért könyörögjön egykori barátjának. (Az állás végül "nem jött össze", így Bach továbbra is - egészen a haláláig Lipcsében maradt.) Ebből a levélből idézek most néhány sort, mivel ez jól jellemzi Bach családi viszonyait:
   
"...a második házasságomból is születtek még kicsinyek. A legidősebb fiú most hat esztendős. Valamennyien született muzsikusok és biztosíthatom Nagyságodat, hogy családomból valóságos énekes és hangszeres koncertegyüttest tudok alakítani, mert mostani feleségemnek szép tiszta szopránhangja van és legidősebb leányom sem éppen ügyetlen a zenében. De nem akarom, hogy hosszúra nyúljon levelem, és vétenék a kötelező udvariasság ellen, ha Nagyságodat még több írással fárasztanám. Ezért hát zárom soraimat és maradok mélységes tisztelettel Nagyságodnak életfogytiglan alázatos hódoló szolgája: 
                                                            Johann  Sebastian  Bach"



z biztos, hogy ilyen hangnemű, megalázkodó levelet Beethoven sosem írt volna. Még akkor sem, ha netán abban a korban is él, mint Bach. Ez a fajta szerénység, hivatali méltóság iránti tisztelet és alázatosság belőle hiányzott. Ő mindvégig büszke, öntudatos, szabadelvű maradt. Ismerve indulatos, nehezen tolerálható  természetét - nehezen tudjuk elképzelni róla azt, hogy ő komponistaként, művek betanítójaként valamilyen munkaadó főnök irányítása alatt dolgozott volna türelemmel, megszabott, kiszámított napirend szerint. 

 

Amellett megszövegezett szabályzat, felülről reá oktrojált munkarend, s pláne valamiféle utasítás szerint - mint ahogyan Bachnak kellett évtizedekig dolgoznia. Őt semmi az égvilágon nem sarkallta arra - sem anyagi, megélhetési, sem erkölcsi értelemben - hogy bármiféle munkáltatónak a szolgálatába álljon. Olyan "fönöknek", aki aztán a lefektetett szerződésük értelmében lépten-nyomon megszabja néki zeneszerzői tevékenységének módját, irányát, stílusát, munkarendjét, tempóját, határidejét - mint ahogyan ez Bach esetében történt. 

 
ég akkor sem, ha történetesen ez a "munkaviszony" segítette volna őt, szponzorként szolgált volna néki művei kinyomtatásában, terjesztésében is. S még akkor sem, ha bizony voltak életének olyan szakaszai (különösen az utolsó éveiben) amikor megrendelésekben és életvezetésében is szűkölködött, betegeskedett, sőt éhezett is. Igaz, nem egyszer dolgozott megrendelésre, ám akkor is a maga szájíze szerint. Ő azonban akkor is a maga által megszabott, ütemezett meglehetősen rendszertelen munkatempó, komponálási folyamat, egyéni ciklus szerint haladt. 

 

Ellentétben nagy zenetörténeti elődjével, aki nagyon is rendszeresen, pontos, szigorú időbeosztással alkotott. Volt olyan időszaka (elsősorban Lipcsében) amikor minden egyházi ünnepre, liturgikus alkalomra új kantátával jelentkezett elöljárói és a gyülekezet előtt. Már egészen fiatalon sok orgonán tartott próbajátékot, valószínű, hogy ott, ahol lehetett - egyes műveinek kórusszámait orgonán is kísérte. 

 

Életművének gerincét képezik orgonára írott prelúdiumai, fúgái, fantáziái stb. amiket ma is szívesen szólaltatnak meg olyan csodálatosan felújított instrumentumokon, amilyenekről Bach  abban az időben nem is álmodhatott. Bár akkori is dolgoztak jelentős orgonaépítők: pl. Silbermann és fia, de az ő hangszereik elsősorban a tehetősebb városok nagyobb templomaiban kerültek beépítésre. Ott, és akkor, ahol és amikor erre volt pénz. Mint ahogy ma is ott és akkor kerülnek felújítás alá a világ orgonái, ahol és amikor megvan erre a megfelelő fedezet. És ennek hiányában vannak oly siralmas állapotban hazánk templomi orgonái manapság is -  tisztelet a kevés kivételnek...

  

eethoven azonban  sem a hétköznapjaiban, sem pedig alkotóművészetében nem tudott semmiféle alkalmazkodást, kötöttséget, függőséget elviselni. Inkább szegényesebben, de lazán, a szó szoros értelmében magányos farkasként, anyagi biztonság nélkül ugyan, de szabadon (ma úgy mondanánk: szabadúszóként) alkotott. Élte az agglegények hol biztonságos, hol bizonytalan, hol vidám, hol pedig szomorú életét. 

 

Nagyjából úgy volt életmódjával, mint Shaw, a nagy ír drámaíró, akit öreg korában megkérdeztek az újságírók: "Mester, mi öröme van Önnek az életben így agglegényként megöregedni, hisz család, unokák nem rajongják körül?" Mire az író megszokott sajátos, pökhendi humorával így válaszolt: "Az jelenti számomra a legnagyobb örömet öregkori éveimben, hogy mindig azokra az ifjúkori szerelmeimre gondolok, akiket annak idején nem vettem feleségül."    

 
ach azonban nem ebben a cipőben járt. Két házasságából sok-sok gyermeke született. Sajnos sokat pici korukban el kellett temetniük keserves könnyhullatások, mérhetetlen fájdalmak közepette, mert különböző gyógyíthatatlan betegségekben haltak meg. De azért - hála Istennek - sokan meg is maradtak, felnőttek. S szinte mindegyikük "zeneközelben" volt életében, s kisebb vagy nagyobb mértékben foglalkoztak előadóművészettel, komponálással. 

 

Maria Barbarával 13 évig, majd második nejével, Anna Magdalénával csaknem 30 esztendeig élt együtt jóban-rosszban, boldogságban és a sors különböző csapásai által hányattatva. Bachnak mindig és folyamatosan biztosítania kellett a maga és népes családja megélhetését. Amelyet hol szűkösebb, hol tágabb keretek közt tudott megteremteni. S amelyet nagyban befolyásolt az, hogy munkaadóival, kiadóival, megrendelőivel milyen volt a viszonya, mennyit tudott dolgozni, műveit előadni egészségi állapotától függően stb.  

 

Így aztán kénytelen volt egész életében - tetszik, nem tetszik -  elfogadni a kötöttségeket, a kénytelen-kelletlen alkalmazkodást, a rossz nebulókkal való küszködést az iskolában és a templomban. S vállalnia  a sokszor szoros határidőre történő komponálást, a főrangúak előtti hajbókolást. S mindez bizony - anélkül, hogy a színvonalból, igényességből bármikor engedett volna, s a különböző kötöttségek megszabták volna művei témaválasztását, műfaját, a komponálás technikáját. Az effajta irányításokat, függőségeket, határidőket Beethoven - magasabb egójával és büszkeségével - nem tudott volna tolerálni, elviselni. És főként - ezek hátterében, ezek ösztönzése mellett: komponálni.

 

Persze Bachnak  is voltak megrendelésre, ajánlásra, alkalmakra, közéleti eseményekre írott művei, ezeket azonban feszítettebb tempóban, rövidebb határidőkkel kellett megalkotnia, mint a bécsi mesternek. Aki jóval lassabban, meglehetősen gyötrődve, kínlódva, sokszor a legrapszodikusabban, legszétszórtabban, nem egyszer hanyagul vagy őrjöngve dolgozott művein. S így nehezen tudott volna azoknak az elvárásoknak megfelelni, mint aminek a lipcsei kántor mindenkor megfelelt és eleget tett - csodálatos műveinek megalkotásával.

 

Ismervén Beethoven vérmérsékletét, indulatait - nem valószínű, hogy beadványokat, kérvényeket írt volna a méltóságos lipcsei tanácsuraknak, ha történetesen akkor és ott szolgál, s abban a helyzetben van, mint Bach. Vitás kérdéseit többnyire inkább úgy intézte volna el, hogy berohanva a hivatalba első körben reájuk borítja az íróasztalt... 

  

o, azért a békés és jámbor természetű Bach sem viselt el ám mindent! Így ritkán azért (nem jellemzően!) előfordult, hogy az általa jónak tartott fontossági sorrend szerint cselekedett, ezért néha a számára előírt szigorú szabályokat, munkarendet megszegte. Ám ezekre a lépésekre mindig azért kényszerült, hogy zenei, előadóművészi előrehaladását, fejlődését előmozdítsa, s műveit népszerűsítse. Az utókor szemszögéből elmondhatjuk: jól tette. (Mint ahogyan Beethoven is meggyőz bennünket műveivel ma is arról, hogy annak idején ragaszkodott sajátos alkotói módszeréhez.) 

 

Mindezek ellenére alig volt olyan műve Bachnak, mely nyomtatásban megjelent volna életében (sőt azon túl.) Amikor előadták azokat az 1730-as, 40-es években - kéziratból, tanítványok másolataiból játszották, énekelték. Beethoven ebből a szempontból sokkal szerencsésebb volt, hiszen műveit már életében kinyomtatták, az általa leírt kottakép alapján játszották azokat a zenészek. Bachnak viszont 1800-ig egyetlen komplett kompozícióját sem méltatták arra, hogy nyomtatásban megjelentessék. 

 
z a komponista és karvezető aki élete során jóformán minden egyházi ünnepre köteles volt újabb és újabb kantátákkal jelentkezni - bizonyára sok emberrel, hívővel volt kapcsolatban, sok embert ismert és szeretett. És ez kölcsönös volt: olyan köztiszteletben álló polgár volt városszerte, akit magánéletében is egy jóságos, családszerető, rendkívüli szorgalommal és munkabírással rendelkező istenfélő, szent emberként ismertek és szerettek. Olyan magasrendű alkotónak tartották, aki oly mércével és igénnyel írta minden egyes művét, mintha azokat isteni ítélőszék elé óhajtotta volna bocsájtani.  

 

Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy életvitelét a szűkölködés, lemondás vagy túlzott garasoskodás jellemezte volna. Kimondottan polgári jómódban élt. Mindig arra törekedett, hogy népes családjának meglegyen az enni-innivalója, hogy teljen cipőre-ruhára, tanszerekre minden családtagnak, ha nem is mindig sikerült mindezt, mindenkor azonos színvonalon biztosítania. Egyébként ő maga nagyétkű ember volt, a jó vörös bort sem vetette meg. Ám soha nem ivott mértéktelenül, s nem otthonán kívül. Néki nem volt - mélyen hívő, családszerető emberként - sem hajlandósága, sem ideje ahhoz, hogy be-betérő vendégként a kocsmákat, szórakozóhelyeket járja - ellentétben Beethovennel, aki ezt gyakran megtette.

 

A duhajkodás, dorbézolás tőle messze állt, szerény, mértéktartó otthoni alkoholfogyasztása pedig jottányit sem gátolta őt alkotói tevékenységében. (Ahogyan később Lisztet sem akadályozta meg sem szólista-karrierjében, sem a komponálásban az a szokása,  hogy szívesen fogyasztotta (szintén mértékletesen) a jó veres bort, s az egyéb alkoholos italokat. Sőt az ő esetében még az sem gátolta - sőt időnként még segítette is a művészi ihlet megszerzésében - hogy (különösen fiatalabb korában) ugyancsak falta a nőket. De tegyük hozzá: azért mindig a jó ízlés határáig, tehát nem válogatás nélkül.

Normális, szinte ideális családi nevelése - mely ifjú-, és felnőttkorára is rányomta bélyegét - továbbá szülei iránti  határtalan szeretete, őszinte vallásos érzülete is visszatartotta abban, hogy ösztöneinek gátlástalanul engedve minden áron viszonyt kezdjen, vagy folytasson (különösen szexuális téren) akárkivel, mint pl. Beethoven, aki betegséget is szerzett szertelen életmódjával, még a meglévő bajai mellé is. Ő - Liszttel összehasonlítva - a nőkkel szemben, finoman kifejezve: sokkal kevésbé volt válogatós. (Ami persze - mint fent jeleztem - nem járt minden következmény nélkül...) 

Még késői életszakaszában sem volt annyira szemérmes és finnyás, hogy fel ne kereste volna - meglehetősen gyakran - a nem éppen fényes külvárosi kocsmákat, ahonnan bizony nem egyszer tért haza erősen kapatos, sőt illuminált állapotban a háziúr és a szomszédai nem kis bosszúságára. S az ő esetében nem volt otthon egy házsártos (vagy jóindulatú?) feleség - mint Bach, vagy Liszt estében - aki visszatartotta volna őt az effajta szokásoktól. 

Részben ezek következtében, részben hanyag, rendetlen, könnyelmű életvitele, részben pedig akadozó megrendelései miatt - különösen utolsó éveiben - sokszor nyomorgott, éhezett, betegeskedett. Mindez azonban nála már nála már befolyásolta, gátolta rendszeres munkafolyamatát, komponálását. Gátolta ugyan, de nem akadályozta meg teljesen abban, hogy még ekkor is, és így is jónéhány remekművet megírjon. (pl. kései vonósnégyesek, Nagy fúga, kései zongoraszonáták.)

 

 

 nagy lipcsei kántor-komponista rendkívüli alkotó ereje, művészi igényessége és tevékenysége, s ettől elválaszthatatlan életmódja sokszor került összeütközésbe jelenkorának kispolgári, bigott, földhöz ragadt hivatalnokszemléletével. Különösen akkor, amikor a német protestantizmus egyik fellegvárában működött karvezetőként, komponistaként és pedagógusként. Pedig az bizony majd három évtizedet ölelt fel. 

 

Egyéni állásfoglalását, életszemléletét és meggyőződését minden tekintetben és minden működési területén fenntartotta, ám mindvégig a tisztelet és jóindulat vezette őt munkaadóival szemben. S talán egyfajta lojalitásának és kötelességtudatának is köszönhető, hogy egész életében egyszer sem lépte át hazájának határát. Kivételt képezve szinte az összes többi korabeli és későbbi zeneszerzővel, akik meglehetősen gyakran, vagy folyamatosan utaztak, sőt - mint ahogyan Liszt - vándoroltak. (Ebben is különbözött Beethoventől, aki szeretett utazni, bár sokszor kényszerűségből kellett útra kelnie - gyógykezelésre, különböző fürdőhelyekre. Hazánkban is kétszer járt, részben eme okokból, részben egyéb indokokból.) 

 

Így aztán az utazási élmények, más országok, népek kultúrájának, zenéjének testközelből történő megismerése Bachnál ihlető forrásként nem játszottak jelentős szerepet alkotásaiban. Ám, mivel kottákon eljutottak azért hozzá más szerzők (pl. Vivaldi, Legrenzi, Corelli) művei - így bizonyos olaszos dallamosság azért ott munkál harmóniavilágában. (Gondoljunk csak pl. az orgonaműveire.) Az is valószínű, hogy a kötheni és a weimari kastélyban, ahol működött (szolgált) - a herceg kézirat-, könyv-, és kottatárában részletesen tanulmányozhatta más népek szerzőinek műveit. Francia és angol szvitjei, olasz koncertje, Vivaldi-átiratai stb. mind erről tanúskodnak.

ach zenéjének monumentalítása, komplex, univerzális jellege annyira meghatározó, hogy tulajdonképpen nem nevezném őt kifejezetten német zeneszerzőnek. (Sokkal több volt, szélesebb látókörrel rendelkezett ennél! Annak ellenére, hogy sokszor használt fel különböző motívumokat saját népe zenéjéből, mint minden igazán nagy komponista.) S még annak tudatában is merem ezt állítani, hogy komponáló művészetében központi szerepe volt hazája vallásos "népdalainak", a protestáns koráloknak, s ezek magas szintű feldolgozásainak. De ugyanilyen jól ismerte a német nép világi, sokszor meghökkentően profán, életvidám népdalait is, melyeknek motívumai ugyanígy jelen vannak - ha nem is oly meghatározóan, mint Bartók, Kodály, Grieg, Dvorák vagy mondjuk Csajkovszkíj zenéjében. 

Az ő idejében - a 18. század közepén - már több kötetre duzzadt az az ötezer darabot tartalmazó korálgyűjtemény, amelyben volt néhány olyan ének is, melyet maga Luther Márton szerzett. (Egyes források szerint azért is kényszerült erre a nagy prédikátor, mert nem elégedett meg azoknak az énekeknek a színvonalával, amit a korabeli költők, zeneszerzők alkottak ebben a műfajban.)  E darabok aztán "emberükre akadtak" Bach személyében, aki oly magas szinten dolgozott fel belőlük, hogy ezek a dallamok aztán központi helyet foglaltak el zseniális alkotóművészetében. 

 

Tudom, sokak számára furcsa feltételezés a következő, amit itt leírok: ha Bach történetesen más országban születik, nem német földön - orosznak, magyarnak vagy norvégnek - akkor is, és ott is ugyanilyen igénnyel és tehetséggel nyúlt volna saját hazája népdalkincséhez, hagyományaihoz és ugyanilyen nagy életművet hagyott volna az utókorra. Sajátos, rendkívüli tehetségével ugyanilyen zenei katedrálisokat hozott volna létre - akár néhány hangból is - mint ahogy Weimarban, Köthenben és Lipcsében tette. 

e ugyanezt állíthatnám a zeneirodalom más nagy alkotóiról, akár Beethovenről is. Ő is nagy kedvvel merített saját nemzete és más népek (pl. skót, angol, ír, magyar) népdalkincséből. Elég csak táncaira, az István király nyitányra, vagy zongoraversenyeinek táncos tételeire gondolnunk. Hogy milyen izgalmasnak találta azt, ha felfedezett egy-egy újabb népdalt - arra itt egy rövid idézet: 

"Népdalokra vadászni sokkal nemesebb tevékenység, mint az antik hősök kissé felülértékelt embervadászata." 
A zeneirodalomban a zsenialitás szempontjából, a komponálás szemszögéből nézve - szerintem - egyáltalán nem volt lényeges az a tény, hogy Chopin lengyel volt, Berlioz francia, Vivaldi olasz vagy Csajkovszkíj orosz, Bartók vagy Kodály magyar, Bach német (szász) Haydn, Mozart vagy Schubert pedig osztrák (még ha születésük idejében nem is létezett egységes, önálló Ausztria, csak később. Hogy melyikük miféle nemzetiségű polgár volt - attól csak zenéjük jellege lett más, nem pedig nagyságuk és minőségük. 

 

És az sem nacionáléjuktól függött, hogy szinte mindig remekműveket alkottak s olyan műgonddal, stílusérzékkel és lelkiismerettel nyúltak egy-egy témához, mint ahogyan azt ők tették. Mindez elsősorban rendkívüli emberi és művészi nagyságuktól függött. Kétségtelen, hogy ezeknek a zenei óriásoknak érzelmeit, lelki életét egész életükben meghatározta honi hovatartozásuk, nemzeti érzésük - ez tagadhatatlan. 

 

S az is nagyon fontos minden egyes nemzet számára, hogy büszkék legyenek rájuk, mint ahogy büszkék vagyunk mi is Lisztre, Kodályra és Bartókra. Ám  a komponálási módjukat, stílusukat, alkotóművészetük gondosságát, mívességét és igényességét nem ezek határozták meg, hanem egyszerűen az, hogy zseninek születtek. Amelyhez azután egész életükben alaposan hozzátették a maguk megszerzett hatalmas tudását és szorgalmát. 

 
legnagyobb igazság és egyben erre a legtalálóbb kifejezés szerintem az, (még ha manapság közhelyként is használják) hogy a zene világnyelv. (Erre utalt a fentebb idézett Starker is.) Olyan nyelv, amit a nagy zeneszerzők "beszéltek" mindig is a legtökéletesebben. Olyan, amit zenekedvelő emberek számára nem kell lefordítani. Akik viszont eleve unszimpátiával viszonyulnak a zenéhez, azoknak meg lehetetlen lefordítani, hogy megértsék. 

 

Ám akik szimpátiával közelítenek a klasszikus zenéhez, azok számára ez a nyelv tökéletesen érthető és átérezhető. A zene világnyelvi voltát húzza alá az is, amikor manapság megfigyeljük a zenei előadóművészek, karmesterek produkcióit. Ma már nem igaz az, hogy az orosz komponisták alkotásait leghitelesebben az oroszok, a németekét a német előadók, angolokét pedig az angolok tudják leghitelesebben tolmácsolni. 

 

Kitárult, sokkal több lehetőséget kínál a világ, mint azelőtt. Ma már mindenki mindenhová eljuthat - bármelyik előadóművész átélheti annak az országnak sajátos levegőjét, miliőjét, kultúráját, ahol az adott zenemű valaha megszületett. Beszívhatja földjének jellegzetes illatát, hozzá juthat az eredeti kottákhoz, partitúrákhoz, levéltári anyagokhoz - még az internetről is - tanulmányozhatja azokat, ha éppen akarja. És persze akarja! 

 

S mindez művészete számára a későbbiekben is pozitív impulzusokként, élményként, inspirációul, ihlető forrásul szolgál majd. S miért ne lenne lehetséges, hogy pl. az olasz Abbado vagy az echte német Karajan - eljutva orosz földre, majd onnan hazatérve másképpen fogja vezényelni Csajkovszkíj szimfóniáit (és csodálatos, elementáris erővel) mint azok, akik esetleg még nem járták be az orosz sztyeppét, vagy az ottani pravoszláv templomokat. 

 

S miért ne fordulhatna elő, hogy a múltban csodálatosan zongorázó Rubinstein, a született lengyel után akár a görög származású Perehia, vagy a magyar Hegedűs Endre is rendkívül színvonalasan (ha máshogyan is) el tudja játszani, s ugyanolyan mélyen átérezni Chopin balladáit, mazurkáit? Vagy a francia Boulez, az ugyancsak francia Argerich miért ne interpretálhatná remekül Bartók műveit, holott távolról sem magyarok? 

 

És ha már a magyarok kerültek szóba: Liszt annak idején a 19. század közepén nagyszerűen átérezve, a legnagyobb tudatossággal vezényelte a német Wágner operáit, s zseniális parafrázisokat írt az olasz Verdi híres operaáriáiból. Ma pedig a Fischer-testvérek (Iván és Ádám) ugyancsak nagyszerűen vezénylik az osztrák Haydn, Mahler, a cseh Dvorák alkotásait. Mint ahogy az argentin Dudamel, a  cseh Belohlavek  dirigál remekül pl. Beethovent.  És így tovább, és így tovább...  


em kell feltétlenül orosznak, orosz földön születni egy karmesternek ahhoz, hogy hitelesen szólaljon meg pálcája alatt Rimszkíj Korszakov vagy Csajkovszkíj egy-egy zenekari műve. Ma már nem biztos, hogy Chopint csak a lengyelek tudják legszebben, leghitelesebben játszani (ld: pl. a görög Murray Perehia!) Bachot remekül interpretálják ma már az angolok, belgák, hollandok sőt még a japánok is. Ha természetesen nem is ugyanúgy, ugyanazzal a hittel és vallásos meggyőződéssel, germán szellemiséggel, német akcentussal, mint a kálvinista németek. Mint pl. Karl Richter (aki a világon elsőként vállalta Bach összes kantátájának lemezfelvételét) aztán Helmuth Rilling vagy Herbert Blomstedt.  

 

Annak idején a nagy zeneszerzőknek végül is mindig teljesen mindegy volt az alkotóművészetük szempontjából  az, hogy helyileg éppen hol "beszélték" ezt az ún. világnyelvet, azaz: hol alkottak. Starker János, a neves csellóművész is azt nyilatkozta: "egy zenész számára nincs olyan, hogy egy adott nemzethez, országhoz tartozik. Az ő tevékenysége az egész világra terjed ki, mert a zene maga egy világnyelv."  (Mint ahogy zseniális hazai tudósainknak is mindegy volt.)  

 

Dvorák Amerikában éppen olyan zseniálisat alkotott, mint amilyent Bartók (igaz ő kényszerűségből utazott oda.) Csajkovszkíj vagy Mendelssohn Itáliában, Skóciában. Haydn Fertődön, Bécsben vagy Londonban, Mozart Salzburgban vagy Bécsben, Hendel Londonban ugyanolyan remekműveket hozott létre, mint Chopin Párizsban, vagy egy távoli, egzotikus szigeten.  

 

A magyar Liszt  is akárhová ment, akárhol tartózkodott - nagyot alkotott. Ugyanolyan csodálatos zeneműveket - igaz, másféléket - komponált Svájcban, Weimarban vagy Rómában. Különösen akkor, amikor kiváló, hatásos és érzékeny múzsákra lelt szerető és (vagy) gazdag szépasszonyok személyében (vagy ágyában...) S még azt is mondhatjuk talán: jól tette, hogy világpolgárként vándorolt, mert a korabeli, széthúzó, irigykedő, zsugori magyar urak és intézmények "támogatásával" itthon bizony nem teljesedhetett volna ki olyan mértékben (vagy sehogy sem) zenei pályája, mint ahogy az történt vándorlásai közben - hála Istennek.

 

ert kérdezem én: hol lett volna akkor, a 19. században itthon folyamatosan értő és érző (s főként fizető) közönsége? Hol lett volna mecenatúrája, s lehetősége művei kinyomtatására? S hol talált volna oly nyugalmat, ihlető erőt a kiegyensúlyozott alkotó munkához, mint a fent nevezett országokban és városokban? Ha itthon marad - soha nem születik meg a Vándorévek ciklus, hiányozna a Krisztus oratórium és számos egyházi műve, a szimfonikus költemények, és sok minden más, nem beszélve nagy ívű előadóművészi karrierjéről. 

 

És csak emberi nagyságát és zsenialitását húzza alá az a tény is, hogy még ő segítette a bajba jutott nemzetet, a szegényebb sorsú magyar embereket. Idős korában rengeteg magyar tanítvánnyal foglalkozott ingyen, s létre hozta a Zeneakadémiát. (Az alábbi kép ugyan kissé idealizált, de legalább mind a négy nagy magyar komponista szerepel rajta, akiket többnyire így együtt szoktunk emlegetni.)

em tartozik igazán a lényeghez az sem, hogy Bach számos kantátáját, passióját, oratóriumát németül éneklik ma is, ha előadják bárhol. Mint tudjuk: a szöveg járulékos irodalmi elem, nem tartozik a zene lényegéhez - még az operában sem. Bach egyetlen operát sem írt - talán azért se, mert túl világi műfajnak tartotta, vagy ideje nem volt rá, vagy azért, mert soha életében nem volt színpad-közelben. (Vagy talán mind a három okból egyszerre...) 

 

Bár ez a műfaj akkor már több, mint száz éve élt őt olyannyira lekötötték, elhalmozták az egyéb műfajok - mise, kantáta, zenekari, oratorikus művek, szólódarabok, no meg a tanítás stb. hogy másfélékre gondolni se mert. Ezekből viszont bőven hagyott az utókornak eleget. Így aztán a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az opera iránt. Ahol ugyan szükséges, de nem lényeges elemnek tekinthető a szöveg.

Számos esetben rossz, összecsapott libretto akadályozta meg később is bizonyos operák közönségsikerét - avagy a jó szövegkönyv vitte azt sikerre. Az idő azonban a zeneszerzőnek dolgozott mindig, s ha zseniális volt maga zene - az opera előbb vagy utóbb megtalálta (megtalálja) az értő és érző hallgatóságát a későbbiekben átdolgozott, javított dalszövegekkel. 

 

A dallam, a ritmus, a tempó és a harmónia csodálatos megkomponálása, egymás arányainak kellő megtervezése, egymásra hatása és összhangja alkotja a zene lényegét, s minden más mellékes. Számos egyéb tényező erősítheti, vagy gyengítheti adott esetben a művészi hatást. Így a hangszerelés, a szöveg (ha van) az, hogy hogy miféle hangszeren adják elő, az operáknál a jelmez, díszlet stb. mind-mind csak mellékes tényező a zene szempontjából.

ach zenéjének esetében akkor is nagy érzelmi hatást gyakorolnak a hallgatóra kantátái és passiói, ha a szövegükre történetesen nem koncentrálunk annyira, hanem csupán dallamukra, harmóniáikra figyelünk. (A textust, a verseket előzőleg is végig lehet olvasni, s talán jobb is így, hiszen ekkor a figyelem nem oszlik meg annyira.) Mint ahogyan lejegyzett zenéjének sajátosságaiból következik az is, hogy szinte mindegy: melyiket mikor, milyen hangszeren adják elő. S ez különösen szólóhangszerre írott alkotásaira érvényes, melyeknél legtöbbször ő maga nem is szabta meg, hogy melyik instrumentumon a legideálisabb azt eljátszani. (Talán csak a nagy orgonaművek képeznek kivételt ez alól, melyekhez valóban a zengő, nagy templomi hangszer és a hozzá tartozó akusztikus tér nélkülözhetetlen.) 

 

A Goldberg-variációk pl. ugyanolyan szépen szól csembalón (alábbi képünkön) mint ahogy egy mai zongorán. Bach sok művét éppen azért írt erre az előbbi hangszerre, mert még tökéletlennek találta (mint ahogy az is volt akkor) a kalapácszongorát, amin abban az időben kísérleteztek, s kellett majd száz év, mire olyan színgazdag, nagy dinamikájú instrumentum lett, mint amilyen ma. Bachnál tehát műveinek hiteles előadása nem elsősorban hangszerek kérdése. Beethovennél viszont egyáltalán nem mellékes ez, aki nagyon is megszabta, sőt megkövetelte, hogy mikor, melyik hangszeren szólaljon meg egy-egy adott műve a közönség előtt.      

 
öbbet is foglalkozott, kísérletezett a hangszerekkel, azok beállításával, számaik növelésével, mint a nagy Bach. (Akinek mindenekfölött maga a mű volt az, ami lényeges és fontos, s nem az instrumentumok, amikkel azt előadják.) Ám mindig a tartalom, a jobb zenei kifejezés érdekében követelte meg a kifogástalan hangszer jelenlétét és működését, s nem öncélúan. Ebben aztán évtizedekkel később Berlioz és főleg Mahler licitálta túl. 

 

S lehet azt vitatni, hogy ők vajon hol, és mikor lépték át azt a határt, ami már nem annyira a jobb hangzás érdekeit szolgálta, hanem inkább a lenyűgöző látványnak, a színpadi show-nak kedvezett. Voltak és vannak olyan kritikusi, zenetörténészi vélekedések, miszerint Mahler pl. egyfajta gigantomániában szenvedett, s ezért is írta meg az Ezrek szimfóniáját. Ha szimfóniái hangszerösszeállítását figyeljük - azt tapasztaljuk, hogy időben egyre nagyobb létszámú zenekart követelnek meg azok partitúrái ahogyan egymás után, sorrendben születnek meg. S ugyanúgy, ahogyan Schubertnél és Beethovennél - nála is van némi kavarodás a számozás körül ebben a műfajban.

 
hogyan Beethovennek is van egy számozatlan, ún. Csataszimfóniája  a 6. és 7. között - tehát valójában tíz szimfóniát írt - úgy Schubertnél is a híres "befejezetlen" nem a 8. hanem lényegében a 7. a sorban. Ezt 4 évvel a hatodik után írta, de félben hagyta, az első két tétel megkomponálása után csak belekezdett a harmadikba. Ám ennek a csonka szimfóniának a létezéséről senki nem tudott. Nem találták meg amikor a komponista hagyatékát halála után számba vették és összegyűjtötték. 

 

De annak, amit ez után (1822 után) írt halála évében 1828-ban - a C-dúr-nak - annak kottáját megtalálták a hagyatékban,  s így értelemszerűen ezt nevezték el hetedik "Nagy C-dúr" szimfóniának, mert akkor úgy tűnt, hogy a 6. és e között eltelt hat évben már nem írt újabb szimfóniát. S mivel a jóval rövidebb hatodiknak is C-dúr volt a hangneme, így hát ezzel a jelzővel óhajtották megkülönböztetni a kettőt. Amikor pedig majd fél évszázaddal ezután, 1865-ben felfedezték a kéttételes h-moll, félbemaradt művet - azt látták el a 8-as sorszámmal.


z viszont nagy butaság, hogy sokan ma azt a bizonyos "mennyei hosszúságú" nagy C-dúr művet kilencedikként emlegetik. (Néhány elegáns lemezborítón is ilyen számozással tüntetik fel a kiadók.) Holott valójában soha nem írt összesen 9 szimfóniát Schubert. Akinek zenéjét talán a legszebben Menuhin jellemezte a következő szavakkal: "imádsággá nemesedett madárdal." 

 

 

 

 

Szerzője egyénisége is  tökéletesen illett ehhez a szép és találó minősítéshez: olyannyira szerény, visszahúzódó volt, hogy - bár egy városban lakott Liszttel és Beethovennel - soha nem találkozott egyikükkel sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem értékelte volna művészetüket, sőt! Nagyon is becsülte - őket is, és műveiket is. És viszont! A nagy komponisták között ő rendelkezik a legszomorúbb "statisztikával": ő volt az, aki életében a legkevesebb leírt művét hallhatta, mert senki nem kardoskodott amellett, hogy hangversenyen megszólaljanak. 

zemben az effajta "statisztika" élén álló Mendelssohnnal (képünkön) aki gazdag, vagyonos családba született csodagyerekként már egészen fiatalkori műveit saját berlini házuk(!) koncerttermében mutathatta be több száz főnyi hallgatóság előtt. El lehet képzelni, hogy milyen ösztönző ereje volt ennek pályája indulására, milyen "helyzeti előnyt", mekkora lehetőséget jelentett ez egy ifjú zenei tehetség számára ahhoz, hogy kibontakoztassa rendkívüli adottságait, hatalmas tehetségét. Bankár apja számára semmiféle gondot nem jelentett finanszírozni fia műveinek kinyomtatását, kiadását, utazási és egyéb költségeinek fedezését. 

 

 

 

 

Ám - mintegy bizonyítva azt a tételt, hogy a pénz nem minden (!) és nem lehet az egyéni boldogulás kizárólagos alapja - őt is rengeteg csalódás, tragédia érte életében. Zsidó származása miatt mind diákévei alatt, mind pedig másutt sokszor érte hátrányos megkülönböztetés, mellőztetés (ma úgy mondjuk: diszkrimináció.) Bár gyermekkora gondtalan, felhőtlen volt, felnőttként koránt sem volt oly boldog és kiegyensúlyozott, mint amilyennek  zenéjét hallgatva hinnénk. Végül is azt mondhatnánk: a sok megpróbáltatás, tragédia, keserűség, gyászeset stb. hozzájárult lelki elbizonytalanodásához, s viszonylag korai halálához. Így aztán még az 50. évét sem érte meg. Művei azonban sokszorosan túlélték szerzőjét, annak hangjai ma is hirdetik kivételes zenei tehetségét. 

 
chubert egyáltalán nem tudta menedzselni, reklámozni sem magát, sem műveit. Ennek következtében tulajdonképpen csak halála után tárult fel az ő zseniális életműve teljes egészében. Beethoven viszont sokat tett azért, hogy kompozíciói, ha nem is azonnal, de minél előbb bemutatásra kerüljenek. Ezeknél ő maga is - karmesterként vagy szólistaként - aktívan közreműködött. Akárcsak évtizedekkel később Mahler, aki legtöbbször saját maga vezényelte műveit, rengeteget szervezve, utazva persze. Ezért rengeteg is volt a dolga, teendője. Alig tudta arányosan elosztani a napjait, hogy minden készen álljon, mindent meg tudjon oldani határidőre. Előfordult, hogy már elkészült újabb szimfóniája, mikor még be sem mutatták az előzőt. (Így volt pl. a nyolcadikkal és a hetedikkel is.) Babonás, szorongó egyénisége miatt - félt a kilencedik elnevezéstől, mondván: eddig a 9. szimfóniáik befejezése után mindig meghaltak a nagy zeneszerzők. 


zért hát a nyolcadik után írt művét "Dal a Földről"szimfóniának nevezte el, számozás nélkül. S utána még egyet írt ebben a műfajban, s az utolsót csak elkezdte - melynek vázlatait ma kiegészítve adják elő - tehát lényegében 10 szimfóniája és egy "befejezetlenje" volt neki is (akárcsak Schubertnek.) Azzal a különbséggel, hogy az ő befejezetlenje élete végén keletkezett, míg a bécsi osztrák szerzőnek nem halála akadályozta meg műve végső formába öntését, hanem egyéb körülmény. A nyolcadikként emlegetett, ún. "befejezetlen" szimfóniája azért maradt csonka, mert évekig félretette, félben hagyta másik művei kedvéért. Mahler - bárhogy is igyekezett kibabrálni a sorssal, megpróbálta kijátszani azt, nem sikerült: a valójában kilencedikként számozott szimfóniája után hunyt el ő is, akárcsak korábbi nagy zeneszerző-társai. 

 

Halála után persze azok is hozsannázták nagyságát és életművét, akik addig a legnagyobb elmarasztalói voltak. Ezt a visszataszító jelenséget így fogalmazta meg Stefan Zweig - a rá jellemző szépséges, fennkölt stílusban: 

"... ennyire meddőek a gyűlölködők és uszítók: rögtön tehetetlenné válnak, ha egy erős akarat bárhol is megteremti a maga rendjét és a tisztaság az egység felé törekszik ellenállhatatlanul. Mert a roppant erők mellett eltörpül a múló nap és óra, a gyűlöletnek pedig minden szava üres pelyva az akarat formálta igaz művel szemben." 

  
 hogyan Mahler életműve, úgy Schuberté is csak halála után került igazi értékelésre, elismerésre, megértésre. Akkor kezdték igazán érteni, értékelni műfaji gazdagságukat, egyéni hangjukat, újításaikat, zenetörténeti jelentőségüket. Azzal a különbséggel, hogy Mahler igazi reneszánszára - mely talán napjainkban érte el csúcspontját - csaknem kétszer annyi időre volt szükség, mint a bécsi klasszikus-romantikus mester esetében.  Schubert, a mindössze 33 évet élt zenei géniusz, a rendkívül jámbor, örökké magányos, jóságos, bizalomkeltő tekintetű, kisimult arcú fiatalember életében mindig hálás témának bizonyult a korabeli portréfestők számára, mint ahogyan alábbi képünk is bizonyítja:

ode visszatérve a mahleri gigantomániára: nem teljesen osztom, lekicsinylőnek tartom ezt a megállapítást, illetve minősítést. Igaz, e komponista valóban sok mindenben eltért - mind furcsa személyiségében, mind komponista szemléletét illetően - a megelőző, sőt az utána következő zeneszerzőktől is. Bizonyos, hogy a második és harmadik, valamint a nyolcadik szimfóniája valóban lenyűgöző, nagy művészi élményt nyújt - még CD-ről hallgatva is, hát még hangversenyen. De ez a lenyűgöző hatás nemcsak hatalmas hangszer-seregének köszönhető, hanem egész kompozíciós technikája, a kórus, az emberi hang és a zenekar mesteri kezelése és összhatása, s nem utolsó sorban magasztos tartalma miatt. 

Az előadói létszám 1910-ben a mű első nyilvános előadásán - melyet maga a szerző vezényelt Münchenben a hatalmas apparátus előtt - még túl is lépte az ezer főt. Tehát az ezrek szimfóniája elnevezés inkább csak költői, mint matematikai értelemben használható a mű melléknevéül. S ha történetesen "cirka" kilencszázan adják ma elő - attól még elérheti ugyanazt a hatást egy jó karmester kezei alatt... )  "Képzelje el az egész világmindenséget amint zeng és visszhangzik. Ezek már nem is emberi hangok hanem a bolygók és napok keringése." - írta a komponista Mengelbergnek még 1906-ban a nyolcadik szimfóniáján dolgozva. Lehet, hogy  Mahler tudat alatt  érezte, hogy hamarosan ő maga is a bolygók közé érkezik? S talán a misztikus jelenségek körébe tartozik az is, hogy az egy évvel korábban írt Gyermekgyászdalok megkomponálásával tudat alatt azt is megsejthette, hogy rá másfél évre (1907 májusában) elveszíti gyermekét, Annát. 


eleszületett szívbaja ekkor, gyermekének halála után erősödött fel igazán. A gyász szorító keserűsége, valamint házasságának évek óta húzódó válsága miatt folyamatosan és teljesen összeomlott. Tehát már a nyolcadik írásakor érezhette (tudat alatt) hogy pár év múlva följut a mennyei halhatatlanságba. Mint azt Németh Amadé kitűnő Mahler életrajzában olvashatjuk: "A bemutatón jelenlévők közül többen feljegyezték, hogy feltűnően hanyatlott ez idő tájt. De csak kevesen tudták, hogy mennyit küzd elégtelenül dobogó szíve miatt, s kezd belenyugodni az elmúlás gondolatába." Mindössze nyolc hónap volt hátra az életéből az ősbemutató után. 

 

Talán ezért is emlegette, s idézte maga elé a végtelen égboltozat képét és a világmindenség hangjait szimfóniája lényegét summázva. (Egyébként egész életében mindig is valami titokzatos vonzalmat érzett az univerzum titkai és természet csodái iránt.) S talán emiatt is választotta kompozíciója első részének a vezérgondolatává a Veni creator spiritus (Jöjj, teremtő szentlélek) című gregorián himnuszt. 

 
zemélyiségében bizony voltak extravagáns vonások is. Ezek alapján leginkább az egoista, erősen exhibicionista, de ugyancsak nagy zenetörténeti jelentőségű Wágnerre tudnám hasonlítani őt, bár Mahler egoizmusa más jellegű volt, másban nyilvánult meg, mint a német operaszerző szélsőséges öntudata és összművészeti törekvése. (Ennek kifejtése, kettejük egyéniségének összevetése megint egy külön esszét érdemelne...) A kissé visszafogottabb, szerényebb és - számomra szimpatikusabb - Mahler lelki világát egész életében egyfajta sajátos, kesernyés irónia, életuntság, búskomorság, emberkerülő magányérzet, javíthatatlan melankólia, szüntelen, kielégítetlen vágyakozás, csillapíthatatlan világfájdalom uralta. S mindezt a zenéjéből is a szó szoros értelmében "kihalljuk".  

 

Amikor fent azt írtam: "számomra szimpatikusabb" - korántsem jelenti azt, hogy minden tekintetben azonosulni tudnék vele, s számomra követhető emberi példának tartanám, mint ahogy Bruno Walter annak tartotta kissé idealizált életrajzában. Hanem ez alatt elsősorban azt értem, hogy nemcsak személyisége, de zenéje is őszintébb, hitelesebb, egyéniségét jobban tükrözi számomra, mint Wagneré. Akinek operáiban inkább valamiféle roppant erőszakos bizonyítási vágyat, eszme-, és gondolatvilágának végtelen harmóniákban áradó zenei megfogalmazását hallom és érzékelem, mint saját érzelmeinek kivetítését. Lehet, hogy sokan más véleményen vannak, de jómagam azt tartom: a zene - legyen az bármilyen műfajú - feltétlenül tükrözze, fejezze ki komponistája érzelmeit, lelkivilágát.  

 

Talán Thomas Mann is hasonlóan vélekedett, s ő is magát a zeneszerzőt fedezte fel kompozícióiban. Megihlette őt"sorvasztóan intenzív egyénisége" - ahogy a német író jellemezte, s ezért is mintázta róla  a "Halál Velencében" című elbeszélését. Amelynek középpontjában - főhősként - egy hozzá hasonló (bár nem teljesen azonos) összetett egyéniség áll. Mahler már 19 éves egyetemistaként - éppen magyar földön tartózkodva - is azt írta kesernyés szavakkal levelében: "Minden olyan kietlen körülöttem és életem kopár, kiszáradt fája megroppant mögöttem....örömteli életerő izzó parázsa és mindent elemésztő halálvágy felváltva uralkodnak szívemben."  

 

Mint azt legjobb, leghűségesebb barátja, Bruno Walter írta: "Gustav gyakran mondogatta: az életet megtisztító ellenméreg - a humor - nélkül az emberi lét tragikuma elviselhetetlen volna." Ennyiben a személyisége, életérzése még talán hasonlít is (de nem azonos) Beethovenéhez. Akinek - véle talán bizonyos sorsközösséget vállalva -  többször vezényelte is műveit, különösen szimfóniáit. (Kár, hogy nem maradt róla hangfelvétel.)

 
űveiben akad sok-sok túlzás és aránytalanság. Egyéniségét szívósan irányító becsvágya, exhibicionizmusa olykor vitatható művészi eszközök alkalmazására is ragadtatta. Ám ettől még ott a helye a halhatatlan, számunkra ma is nagy zenei élményt nyújtó zeneszerzők sorában. Ott a helye ugyanúgy, mint Bachnak, Beethovennek, Mozartnak, Wagnernek, Berlioznak, Sztravinszkíjnak, Bartóknak, Sosztakovicsnak és még sok más komponistának is. Azoknak, akik mind-mind különböztek egymástól - emberi, jellemi, erkölcsi, vallási, világnézeti tekintetben. S ami természetesen mindig meghatározta témaválasztásukat, zeneszerzői arculatukat, komponálási technikájukat, alkotói módszereiket, s műveik tartalmát is. 

 

Valamennyien tehát alapvetően különböztek mind emberként, mind pedig alkotóművészként. Ami azonban  nem jelenti azt, hogy bizonyos tekintetben ne akadtak volna  egyéniségükben hasonló vonások is. (S közöttük is voltak, akik egyéniségüket illetően kevésbé, s voltak, akik nagyon is hasonlítottak egymásra.) Abban például valamennyien megegyeztek, hogy sok-sok remekművet hoztak létre. Olyan csodálatos zenei alkotásokat teremtettek,  amelyek ma is éltető energiával töltenek el bennünket. És ez az éltető energia az, ami minden jelentős művészi alkotás legfőbb célja és lényege. Ez az, ami sugárzik műveikből ma is, akármikor csak meghallgatjuk azokat.

e folytatva a Bach-művek elemzését: ebből a szempontból művei előadásakor tulajdonképpen az sem lényeges, hogy milyen nyelven énekelnek az előadók. Fenti kottánkon pl. magyarra fordítva látunk egy részletet az egyik világi kantátából. Ráadásul egyes kantátáinak - a korabeli német költészet jóvoltából - sokszor olyan érzelgős, modoros, s nem egyszer nevetséges szövegük van, mely a mai hallgató számára már-már kibírhatatlan, nem úgy, mint a végtelenül gazdagon meghangszerelt, megkomponált zenéjük. ("Jöjj, édes halál órája, mikor lelkem mézet eszik az oroszlán szájából" - éneklik pl. a 161. kantátában.) 

 

Amikor úgy fogalmaztam, hogy Bach nem nevezhető kifejezetten echte német zeneszerzőnek akkor arra szerettem volna rámutatni, hogy zenéje nem szorítható országhatárok közé. Lényegesen több, nagyobb, monumentálisabb ennél. (Még akkor is, ha tudva tudjuk, hogy egész életében nem hagyta el az akkori német birodalom határát, egyszer sem volt külföldön. Nem úgy, mint honfitársai közül akár  Hendel, Beethoven, akár Mendelssohn vagy Wágner.) Ebben a zenében nem elsősorban a német nép lelke van benn, hanem maga a szerzője lelke, Istenhez való viszonya. 

 
kárcsak Beethoven zenéjében az ő saját lelke: életének minden szenvedése, tragédiája, öröme, fájdalmai, testi-, és lelki gyötrelmei, magánya, hiányérzete, konfliktusai, kétségei  - azaz egész személyisége, egész sorsa. Nem véletlen, hogy éppen őnéki "kellett" megírnia a Sors szimfóniát, amiről ma már senki sem tagadja, hogy egyenesen róla, magáról szól. Ama bizonyos négy hangról - mely szinte brutálisan berobban a szimfónia legelején az egész zenekar bevetésével - maga a szerző mondotta: "Így dörömböl a sors az ajtón."   

 

Ennek a dörömbölésnek, kérlelhetetlen, könyörtelen és következetes dübörgésnek, majd a mű végén szélesen kibontakozó, égbe törő győzelemnek a hatásosabb kifejezésére Beethovennek bővebb, díszesebb, gazdagabb hangszerelésre volt szüksége. A forradalmi újítással azonban vár az utolsó tételig: ott veti be a három harsonát, ami a korabeli füleknek nagy meglepetés lehetett, szinte sokkolóan hathatott rájuk. Ez mindenképpen növelte (és ma is növeli) a kifejezés intenzítását. "Az ötödik szimfóniával megjelent a vadság a zenében." - írja Sven Kruckenberg. 

ugyanez a"vadság" kirívóan feltűnik a már említett, életigenlő hetedik és nyolcadik szimfóniában is. Ahol bizony nagy szükség van a nagy karmesteri érzékenységre, a tempó és a ritmus kordában tartására amikor ezeket a műveket vezényli valaki. Arra, hogy ezt a fajta, zenében megjelenő vadságot - melyet inkább neveznék a hangos felháborodás és határozottság zenei megfogalmazásának - megfelelő kontroll alatt tudja tartani a maestro a pálcájával. 

 

Az F-dúrban írt nyolcadikban pl. néha úgy érzi a hallgató, mintha valaki dühösen az asztalt verné öklével mindenképpen hajtogatva a maga igazát: igenis, az élet szép, amiért küzdeni érdemes - a benne lévő sok-sok gond, szenny és bennünket ért negatív hatás ellenére is!  S személy szerint ugyanezt a határozottságot, impulzív akaratot és szenvedélyt érzem pl. a Kreutzer szonátában is.

zükség van a megfelelő kontrollra - a zenében éppúgy, mint az életben. És sok karmester bizony szerzőjének ezeket a fenti műveit - különösen a hetedik szimfónia tombolását, pergő ritmusait vagy Beethovent félre érti. Így aztán a zenekarnak egyfajta extatikus őrjöngést, kieső, túlhajszolt tempót diktál. Ezek a tiszteletre méltó karmesterek nem értik s nem érzik át igazán, hogy ez a zene nem egy alkohol-, vagy kábítószermámoros egyén felspangolt lelkiállapotát tükrözik. Nem egy olyan egyénét, aki már nem tud önmaga felett önkontrollt gyakorolni. 

Sokkal inkább egy nagyon energikus, érzékeny, de határozott és tudatos személyiség lelki életének zenébe foglalása ez a két szimfónia, vagy nevezetesen a Kreutzer szonáta. (de említhettem volna az Appassionata szonátát is.) S pont ezért nem érthetek egyet a korabeli lipcsei közönséggel, ahogyan e szimfónia fináléjára reagált: "Beethoven csak részeg állapotában írhatta ezt az őrjöngő zenét." Sokkal inkább Bartha Dénes véleményét osztom, aki ezt írta: "...bármennyire szilaj, szenvedélyes zenét teremt  itt a komponista, soha nem veszti el abszolút uralmát az eszközök fölött, állandóan szilárdan kézben tartja a mű tematikus és hangnemi szerkezetét." 


alán az téveszthette meg az akkori hallgatóságot, hogy ebben szimfóniában kap leginkább főszerepet a ritmus és a tempó dobogása. Itt a leghangsúlyosabb ennek a két zenei elemnek a jelenléte. Az egészen szinte szüntelenül végigvonul egy jellegzetes daktilikus alapritmus, még a gyászindulóban is, ahol egy spondeus is társul hozzá, amely egy közeledő, majd távolodó gyászmenet képét idézi fel. Ahogyan Szabolcsi Bence írja: "egy melankolikusan, de földietlenül lebegő nyitott moll akkord indítja el, majd lezárja a tételt, amivel jelzi a bánat anyagtalan távolságát is." 

 

Micsoda szép megfogalmazás! Ez a zene lényegében és gyökerében más, mint egy bódult, őrjöngő állapot hangi megfogalmazása. Ez egy rendkívül erős pozitív meggyőződés következetes hajtogatása, egy optimista életelv dinamikus zenei kifejezése. S az a karmester, aki ezt nem érti csak magamutogató módon közfelháborodást kelthet a hetedik vagy nyolcadik előadásával. (És ez a felháborodás már bizony lényegesen más, mint ami a műben létezik...) 

zükség van tehát a karmesteri kontrollra, érzékenységre, fegyelemre, komolyságra és visszafogottságra a mester zenéjének interpretálásakor. Mint ahogy maga Beethoven is ellenőrzés alatt tudta tartani érzelmi, indulati kifakadásait, hogy elviselhesse az őt ért igazságtalanságok és a kemény sors által reá mért csapásokat. Ami  persze a zenéjében is megfigyelhető, tetten érhető. 

 

Halála után már néhány évtizeddel jobbnál jobb karmesterek kezdték meg népszerűsíteni a nagy mester szimfóniáit, zenekari műveit. Azóta is napjainkig (Mendelssohntól, Mahlertől, Nikishtől kezdve egészen Bernsteinig, Herrewehgig, Dudamelig, Fischer Ivánig) igyekeznek valamennyien kialakítani, megformálni, megfesteni a maguk egyéniségéhez, tudásához, tájékozottságához és zenekaraik teljesítőképességeihez mért Beethoven-képüket. 

 
együk hozzá: bámulatos eredménnyel. Lélegzetelállító meglepetésekkel, szinte egymást túllicitálva és a zeneszerető hallgatóság nagy-nagy örömére. Amikor úgy hisszük (illetve halljuk) hogy Toscanini érzi a legjobban hogyan kell a beethoveni sors zenei kifejezését megragadni és kitárni a hallgatóság előtt - akkor egyszer csak jő egy Walter, egy Klemperer, majd Karajan, Bernstein és aztán felbukkan Harnoncourt a maga Európa zenekarával. S akkor hirtelen mellbe vág bennünket a felismerés: no, ez még jobb, még tökéletesebb!  

 

Pedig hát mindegyik a maga nemében zseniális. Egyik ezt, a másik azt a motívumot, egyik ezt  a tételt, a  másikuk azt a tételt emeli ki, hangsúlyozza, érzi "jobban", mint a másik. Saját zenei, karmesteri egyéniségének megfelelően - anélkül, hogy az egész eddigi Beethoven-képet alapvetően sutba vágná, vagy lerombolná. 

Jómagam pl. az Eroicát Karajannal szeretem leginkább hallgatni, de ahogyan annak gyászindulóját Harnoncourt megformálja - az maga a gyász, a halál végtelen szomorúságának legszívettépőbb zenei ábrázolása. Az ő pálcája alatt rekviemként hangzik ez a tétel, Karajannál inkább egy nagy ember halála, elvesztése felett érzett szomorúság, az elhunyt  hős egyfajta megdicsőülése, magasztos búcsúztatása nyer zenei ábrázolást. A berlini német diktátor-dirigens valóban egy hős hadvezér pompázatos gyász-szertartását, egy katonás fegyelmezettséggel zajló ünnepélyes temetési menetet, magát a sírhoz vonulást állítja elénk roppant szemléletesen. 

 

Viszont Harnoncourt a gyász általános, emberi, lélektani vonatkozásait, fájdalmas érzéseit hangsúlyozza. Karajan a gyász külső kereteit, formáit, a temetési szertartás szemléletes képét tárja a hallgató elé, míg Harnoncourt annak belső motívumait, lelki történéseit értelmezi dirigálásában. Karajan felfogásában ez a tétel egyfajta programzene, ezért egyfajta  "zenei mozgásábrázolást" hallunk nála, míg Harnoncourt értelmezésében egy belső lélektani dráma, tragikus végkifejlet zenei ábrázolását érzékeljük.

 

Karajan pálcája alatt valóban egy induló szólal meg, amire következetesen vonul a jelenlévő gyászoló gyülekezet. Vagyis  a temetési menetet, a gyászszertartást ábrázolja zenében, így dirigálása racionális, míg Harnoncourté egy irracionális lélektani értelmezés. Ő nem külső, hanem belső folyamatot vezényel ebben a tételben. Ezért is említettem fent, hogy nála ez a szimfónia-tétel egyfajta rekviem, a halál szomorú, de megnyugvást hozó érzéseinek összefoglalása - míg Karajannál egy méltóságteljes, lassú, vontatott, hősi  induló szólal meg és vonul végig az egész  tételen.  


mindebben az az érdekes, hogy mindannyian ugyanazt a partitúrát szólaltatják meg, mégis nem egy esetben jelentős különbségeket hallunk a harmóniák kezelésében, a dinamikai árnyalatokban, a hangszerjáték precizitásában, a finom árnyalatok megfogalmazásában. És ugyanezeket tapasztaljuk, ha a hetedik szimfónia gyászindulójának különböző karmesteri értelmezéseit figyeljük, illetve hallgatjuk. Itt is eltérnek a dirigensi felfogások és zenei megjelenítések. 

 

Közülük kiemelném a számomra legszimpatikusabbakat: Casals felvételét, melyen a karmesterséggel is megküzdő katalán cselló-zseni a Marlboroi Fesztiválzenekart dirigálja és  Bernstein (fenti képen) hetedikét, melyen a Bostoni Szimfonikusokat vezényli. Mindketten szerintem pontosan megértették miről is van itt "szó" ebben a szimfóniában - mind tartalmi, mind formai szempontból. 


z ő dirigálásuk számomra - Karajané és Harnoncourté mellett - eddig a legtökéletesebben "hozzák" a beethoveni zene lényegét. A rendkívül erős drámai hangvételnek és a lírai mozzanatoknak az egységét,  a komponista dinamikus életérzését, mindenek felett álló optimizmusát, a zeneszerző személyes élményeinek, tusakodásainak, küzdelmeinek zenei megfogalmazását. Bernstein utolsó nyilvános hangversenyén - melynek 1990-ben kiadott CD-felvételét nemrég sikerült megszereznem -  éppen ezt a művet, a hetedik szimfóniát dirigálta. Akkor ezt írták róla: "Különösen jó érzéke van két nagy komponista művészetéhez: Mahler keserű iróniáját szinte játékossá formálja, Beethoven pántragikus küzdelmeit pedig ünnepélyes diadallá fokozza." 

Ha a Sors-szimfónia kapcsán a fent említett vadság alatt a sors könyörtelenségét, következetességét értjük - akkor kétségtelenül így van: vad ez a zene, nem pedig szelíd. Hiszen erre utal az egész mű sodrása és mellékneve is. Bár ez a címke nem a szerzőjétől ered, hanem a zeneműkiadóktól. És ugyanez a sorsot jelző, négy hangos, ütemes kopogás kíséri végig a pontosan ebben az időszakban keletkezett egyetlen Hegedűversenye hangfolyamát is - ebben is tragikus hangulatot hintve széjjel. Ám ettől még mindkét mű végső kicsengése optimista, mert a sorson úrrá lévő akarat és hit győzelmét hirdeti.

 
mikor Bach vagy  Beethoven zenéjét hallgatom - azonnal megjelenik előttem szerzőjük arcképe. Az önazonosság zenéjük által, annak közvetítésével, felmutatásával rögtön személetessé, hallhatóvá, egyértelművé válik. Ami ékesen bizonyítja  minden zeneszerzőnél jobban és hatásosabban: egész személyiségük, egyéniségük, arcuk, lelkületük letagadhatatlanul benne van megkomponált zeneműveikben. Azaz: zenéjük: ők maguk. Csak nem egyforma súllyal és jelentőséggel "viszik bele, komponálják bele magukat" a zenéjükbe. Bachnál kevésbé érezzük egyénisége zenei kifejezését, Beethovennél viszont erősen.  Alkotásaik oly hatalmasak, fenségesek és nagyok - mint ők voltak, saját maguk. (Mit is írt Wagner későbbi apósának, amikor meghallgatta pl. Liszt h-moll szonátáját? " A mű egészen nagyszerű, mély, nemes és fenséges, pontosan olyan, mint Te vagy!") 

 

Így vagyunk Bachhal, Beethovennel és műveivel is.  Bach tehát - akárcsak Beethoven - első sorban nem németségével volt jelen megalkotott műveiben. Nem németségükkel "vettek részt" a zenetörténetben hanem egész, gigantikus emberi mivoltukkal, egyéniségükkel, jellemükkel. Teljes zenei tehetségükkel és személyiségükkel.. (Amikor Toscanini vezényelte egyszer Beethoven Eroica szimfóniáját s utána megkérdezte egy újságíró:"Maestro, mit szól hozzá, tényleg benne van ebben Napoleon? - a válasza ez volt: "Engem nem érdekel, hogy ez Napoleon-e, vagy netán Beethoven vagy egyik sem. Nekem ez Allegro con brio! A kottában ugyanis ez áll.") 

 

Ez mind igaz és érdekes, ám nekem az a véleményem, hogy abban a bizonyos allegro-ban, sőt az egész kottában maga Beethoven is igencsak benne van. Ott áll és lélegzik egész habitusával még akkor is, ha akkor, a komponálás alatt történetesen magára a nagy hadvezérre gondolt, akit aztán később (mint tudjuk) megtagadott.  

ach "nem úgy" volt német, mint ahogyan német volt Mendelssohn vagy Brahms. Vagy mint ahogyan magyar zeneszerző volt Erkel, Kodály vagy Bartók. S mint ahogyan zenéjében echte cseh volt Dvorák, orosz volt Csajkovszkíj, angol volt Elgar, vagy finn volt Sibelius. Mondhatjuk, hogy ezen az alapon Ő egyfajta különálló szigetet alkotott a zenetörténetben, még a barokk zenén belül is. S ezért volt tökéletesen igaza Sztravinszkíj-nek, aki azt mondta "Volt barokk  zene és volt Bach, s a kettőnek egymáshoz semmi köze nem volt." Zenéjének totális jellegében, egyetemes értékeiben sokkal inkább követi Őt Beethoven, mint bárki más.  



Igen, Beethoven. Aki német létére tulajdonképpen nemzetek, népek fölötti, határoktól független világzenét alkotott. (Akkor, amikor ezt a fogalmat még nem is használták - ma viszont nyakló nélkül alkalmazzák olyan zenére is, ami  sokszor nem is az.) Különösen az utolsó éveiben válik ez nyilvánvalóvá. Utolsó szonátái, vonósnégyesei és persze 9. szimfóniája ezért integetnek át már a huszadik századba. 


nagy Bach saját maga támasztotta művészi és alkotói igényességével és szándékával nem állt egyedül a komponisták között - gondoljunk csak Mozartra, Lisztre, Bartókra vagy Beethovenre. Nem véletlenül mondta éppen egy társaságban egyszer ez utóbbi nagyság Bachra: "Ezt az embert nem pataknak kellene nevezni hanem tengernek."(a patak németül: der Bach) Ebből is kitűnik, hogy azért volt humora is a nagy Beethovennek. De Bach sem volt egy életunt, savanyú ember. Sok gyermeke és a háztartás gondjaival megterhelt felesége mellett szükség is volt otthon a jó kedélyre és játékosságra. S humor, irónia nélkül nem is tudta volna oly frappánsan megalkotni világi kantátáit. 

Ha mindenképpen össze akarom hasonlítani emberi tekintetben Beethoven-t a nagy Bach-hal - így summázhatnám véleményemet: a lipcsei kántor egy szent ember volt, akinek hétköznapi életét és egész komponáló tevékenységét egyaránt vallási meggyőződése határozta és szabta meg. Minden tevékenységét erős istenhite irányította. Mintegy vezérlő hatalomként elfogadva a Teremtő személyét, energiáját és az iránta tanúsított meggyőződését. 

 

Még akkor is, ha történetesen nem egyházi jellegű műveket írt éppen, tudat alatt akkor is ott működött nála a szándék: mintha minden leírt kottafejét isteni itélőszék elé kívánná bocsájtani. (Kortársai feljegyzése szerint amikor orgonált magára zárta a templom összes ajtaját, hogy csakis Istennek és önmagának játsszon.) 

 

Zenéjének, alkotóművészetének lényegéről így fogalmaz Varnus Xavér a könyvében: "A kispolgári életformától elszakadni nem tudó, s talán nem is akaró Bach az univerzum gigantikus pátoszából vetítette ki zenéjét, míg Mozart a szabadlelkű és felvilágosodott kozmopolita mennyire elrejtőzött korának elviselhetetlenül rokokó csipkefüggönye mögé."

Húsz évvel Bach halála után született bonni és bécsi honfitársa, Beethoven (1770-1827) is vallásos volt, de hitük mélysége, formája, megnyilvánulása azért különbözött. Míg a nagy előd lutheránus volt, a bonni komponista katolikus családban született. Ám lényegesebb, hogy Beethoven sokkal kevesebb zeneművével adózott meggyőződésének. Az ő istenhite más jelleget öltött. 

 

Mivel egoizmusa lényegesen nagyobb volt -  így Isten személye nem állt annyira életének és művészetének középpontjában, mint Bach esetében. Aki teljesen odaadó volt hitében, s eszébe sem jutott soha bármiért is hibáztatni, elmarasztalni Teremtőjét. Beethoven elfogadta ugyan Isten akaratát és hatalmát, elismerte a saját közvetítő szerepét a Teremtő és az embertömegek között, s abban a kevés alkotásban, melyben hitét zenébe öltötte megható csodálatát és vonzódását fogalmazta meg Isten iránt. Ugyanakkor keserves hétköznapjaiban gyakran káromolta is őt. Hallásával kínlódva ég felé emelt, ökölbe szorított kézzel kiabált fel az Úrhoz: 



"Miért ajándékoztál meg nagy tehetséggel? Állandóan zsonganak bennem a dallamok és harmóniák, s ha leírom őket akkor megkönnyebbülök! Miért árasztottad el a fejemet zenével, ha utána meg elvetted a hallásomat? Megfosztottál attól az örömtől, hogy halljam a műveimet! Miért?" 



eethoven tehát igen ellentmondásos egyéniség volt: összetett és kiismerhetetlen. Sürgető, zaklatott kérdése is - melyet fent idéztem - erre utal. Környezetében örökös kirohanásaitól, gorombaságaitól kellett tartani. A ház lakói közönyös egyszerűséggel úgy igazították útba a hozzá érkezőt: "Ott fenn lakik a szörnyeteg." Az lehet, hogy morózus és rendkívül barátságtalan volt, de véleményét sosem rejtette véka alá. Még főúri támogatóit sem kímélte kritikus megjegyzéseivel, ha felháborodott valami miatt. Mecénásaitól nemhogy elfogadta, hanem szinte követelte is anyagi támogatásukat. (Máskor meg "keselyűknek" titulálta őket.) 

Úgy érezte: művészetének egyenesen jár az erkölcsi, s főként anyagi támogatás, mert felfogása szerint művei ajánlásával (Lobkowitz, Waldstein, Lichnovsky, Razumovsky, Brunszwick stb.) egyben őket is népszerűsíti. Mai szóval: reklámozza. Tanítványai között akadt olyan is, aki előkelő körökből került ki. Mint például az őt ugyancsak előszeretettel támogató martonvásári Brunswick gróf gyermekei, vagy a bécsi Rudolf főherceg, aki egyik szonátájának a zongoraszólamát is eljátszotta a bemutatón. 

 

S ha már a tanítványoknál tartunk, feltétlenül meg kell említenem: e tekintetben kimutatható egyfajta összekötő kapocs, láncolat, közvetett kapcsolat Beethoven és Bartók között. Mivel a nagy bécsi mesterre Bach zenéje is hatott - így nagy ívet képezve Bach és Bartók között is jelen volt ez a kapcsolat. Hogy hogyan?  
 
eethoven tanítványa Czerny Károly volt, ő tanította a gyermek Lisztet, akinek idős korában Thomán István is többek között zongorista növendéke volt. Thomán pedig az ifjú  Bartóknak volt zongoratanára az Akadémián, s természetesen főként Liszt zongoraműveket tanított érdeklődő tanítványának. Így aztán nem csodálkozhatunk, ha Bartók zenéjében (különösen a fiatalkori kompozíciókban) felfedezzük Bach, Beethoven és Liszt zenéjének hatását is. (Mind amellett, hogy már egész fiatalon "ott hagyta" egyéni hangját már ezekben a műveiben is.) 

 

S hogy vajon  létezett-e az a bizonyos homlokcsók, mellyel elragadtatásában egy koncerten a csodagyermek Lisztet ajándékozta volna meg állítólag az idős Beethoven? Vagy csak legenda? S igaz-e, hogy 31 éves, sikere csúcsán lévő Mozart úgy nyilatkozott a 17 éves, előtte zongorán rögtönző ifjú Beethovenről: "Egyszer még sokat fognak róla beszélni! Egyikre sem tehetjük le a nagy esküt, hiszen számtalan legenda él írásban és a közbeszédben nemcsak róluk, de egyéb nagy komponisták életeseményeiről, nagy találkozásokról, sőt botrányos esetekről is.

 
talán az is egy bizonyíthatatlan legenda, amikor Beethoven így nyilatkozott egy barátjának Mozart c-moll zongoraversenyéről: "Ehhez hasonlót mi sohasem fogunk tudni írni!" Az viszont tény, hogy mindegyiknek van valami igazságtartalma, s az idő igazolta: mindhárom említett komponista csodálatos, maradandó zeneművekkel gyönyörködtet bennünket még ma is. Hála a kitűnő előadóknak és a jobbnál jobb hanghordozóknak...És hát abban is bevált Mozart jóslata, hogy sokat fognak Beethovenről beszélni, sőt írni is - mint ahogyan e jelen tanulmány is bizonyítja... 

 

S hogy a közvetlenül Beethoven után születő komponistákra milyen és mekkora hatást gyakoroltak művei - erre röviden azt tudom válaszolni: nagyon nagy hatást...De félre téve a humort: elsősorban a formai keretek széttörésében, a merész harmóniakezelésben, a zenekari hangszerek létszámának és szerepének növelésében, a komponálás szabadabb lendületében, a zeneszerzői személyiség nagyobb térhódításában, a romantikus elemek kiterjesztésében követte őt, és bizonyos tekintetben szárnyalta túl is  Brahms, Schumann, Bruckner, Mahler, Liszt, Berlioz, Sztravinszkíj, és még sorolhatnám.    

Rajna-menti, festői szépségű kisvárosból, Bonnból (képünkön) a választófejedelmek által kiépített barokk rezidenciából a zene fővárosába, Bécsbe költöző mester lelkülete, jelleme tehát nem volt oly egyértelmű és tiszta, mint amilyen Baché. Kifakadásai során egyről feledkezett meg: arról, hogy süketsége nem isteni büntetés volt. Nem látta, hogy az Úr mindenkor nagy távlatokban gondolkodik és cselekszik. 

 

Inkább figyelmeztetés volt a beethoveni sors mindenki számára: hogy hová vezet az ősök, nagyszülők, szülők zavaros, kicsapongó élete, alkoholizmusa, az apa szigorú, diktatórikus nevelése, gonoszsága, kegyetlensége. Hogy a sanyarú gyerekkor fájdalmai, szenvedései mind-mind nyomot hagynak a felnövő ifjúban. Hogy az öröklött és szerzett hajlamok, valamint a felnőttkor káros szenvedélyei előbb vagy utóbb testi betegségekhez vezetnek. 


rossz szervezeten és a tapasztalt negatív erkölcsi példán kívül a komponista az ősök zenei adottságait is génjeiben hordozta kezdettől fogva. És hát ebben is a gondviselés isteni keze és hatalma volt: megkapta a Teremtőtől azokat a zseniális művészi erényeket, a rendkívüli zenei érzéket, komponálási adottságokat, melyeket aztán kimunkálhatott, s évtizedeken át egyre magasabb képességekké fejleszthette. S hozzá mindazokat a szellemi, lelki, fizikai tulajdonságokat,  melyekkel világra szóló zeneszerzővé válhatott. Megkapta a lehetőséget ahhoz, hogy zseniális alkotómunkájának gyümölcseivel éltethesse, boldogíthassa az emberiséget. S mindez így együtt határozta meg sorsát, hivatását, jellemét, magánéletét és közösségi létét, emberi kapcsolatait. 

 

S még valamiről megfeledkezett a nagy Beethoven: hogy Isten még süket állapotában is segítette őt abban, hogy mindezzel maximálisan élni tudjon. Hogy évtizedekig alkothasson, csodálatos műveket hozzon létre örök időkre, és még ilyen állapotban is sikerei legyenek életében és ünnepelhessék őt. És még életében szeressék, tiszteljék és elismerjék. Temetésére húszezer ember vonult ki Bécsben. Akkora volt a tömeg az utcákon és tereken, hogy a katonaságot kellett kivezényelni a rend fenntartására. És Isten megadatta néki is, ugyanúgy, mint a többi zseniális zeneszerzőnek a legfontosabbat: hogy halála után évszázadokkal is játsszák és hallgatják műveit és emberek millióit éltetik az ő fenséges harmóniái!   

  

ite és meggyőződése ellenére távolról sem lehetne egy szigorú erkölcsű, keresztény életmódot folytató agglegénynek minősíteni. Ő mindenképpen egy két lábon a földön járó (ha nem is földhöz ragadt) számtalan emberi hibával, negatív beidegződéssel bíró ember volt. Azért áll hozzám legközelebb a zeneszerzők közül, mert ő volt talán a leginkább emberléptékű ember, s ez műveiből is mindig kisugárzik. És bizony - talán ebből is következik -  nem mindig élt vallásának törvényei szerint. A bécsi lakosság előtt is jól ismert, visszataszító modora, zavaros, züllött, ellentmondásos életmódja miatt papi körökben már azt fontolgatták, hogy kiközösítik az egyházból. 

 

Mogorvaságát, gorombaságait, szétszórtságát, rendetlenségét, rosszindulatát, alkoholizáló életmódját, s egyéb emberi gyarlóságait nem is tagadta. Míg a nagy barokk szerző úgy érezte: csakis Istennek tartozik számadással életével és műveivel - Beethoven mindvégig csakis önmaga előtt kívánt megfelelni  egyre letisztultabb, egyre tökéletesebb alkotásaival. Bár fiatal korában megtanulta tanáraitól (Neefe, Albrechtberger, Salieri) a zeneelmélet alapjait - később azonban csakis azt fogadta el ezekből, amit önmaga jónak, megfelelőnek tartott. 

 
rősen kritikus szemléletéből, forradalmi alkatából következett, hogy műveiben állandóan javított, át-, és újraírt. Ezért fésülte át, alakította, formálta meg vagy tizenötször például a 9. szimfóniája szólamait. Ezért komponált négy nyitányt is egyetlen operájához (ami tíz évig foglalkoztatta) a  Fidelio-hoz, és  ezért is maradt ez egyetlen műve ebben a műfajban. Tehát mindvégig a tökéletesre törekvő, örökké munkáit csiszoló, átértékelő, gyakran sértegető, majd bocsánatért esedező, sokszor elbukó, majd újra felálló, esendő emberként élte le 57 évét. 

 

Nyolccal kevesebbet, mint Bach, aki ugyancsak megörökölte őseitől a zene iránti szeretetet, tehetséget és elhivatottságot. Aminek következtében, s hatalmas szorgalmának köszönhetően ő is ugyancsak zseniális komponista lett.  Az ő zeneszerzői fejlődésében az az érdekes, hogy tulajdonképpen nem volt olyan név szerint megnevezhető tanára, aki jelentős szerepet képviselt volna életében. Bátyja keze alatt tanulta meg  a zene alapjait, továbbá az ohrdurfi, az eisenachi gimnáziumban és a lüneburgi kolostorban tanult zenét és latint. Lényegében ugyanolyan öntörvényű, egyéni módszerekkel és stílusban alkotott akárcsak később Beethoven is.

sokgyermekes, többször nősült, mélyen vallásos, de a kulináris örömöket is előnyben részesítő lipcsei kántor csaknem kétszer annyi művet hagyott az utókorra, mint  Beethoven. Kéziratai jelentősen különböznek a bécsi mester agyonfirkált, telejavított és kivakart, átírt lejegyzéseitől. Ő szinte alig javított a kompozícióin. Igaz, hogy a barokk kori előadásmód sosem követelte meg, hogy mindent leírjanak a kottába, a szerző az előadónak nagyobb szabadságot adott, mint a későbbi korok alkotói. Johann Sebastian Bach magát Istent megfellebbezhetetlen, mennyei teremtőnek könyvelte el, akinek mindent, s így saját tehetségét is köszönheti. ("Was Gott tut, das ist wohl getan.")


zemben Beethovennel, aki nem egyszer elítélte Őt, mert mérgében sokszor kifakadt, mondván: már gyermekkorában megajándékozta hatalmas tehetséggel, hogy mindig tele legyen a feje zenével, de aztán elvette a hallását. Csak egyet felejtett el a nagy Beethoven: azt, hogy Isten végig segítette őt abban, hogy még életének második felében is, évtizedekig süketen is tudjon alkotni, csodálatos műveket létre hozni, s hogy még ilyen állapotban is művészi sikerei legyenek és ünnepelhessék őt. 

 

Eltekintve azoktól, akik zeneietlennek, túl modernnek tartották utolsó műveit. Egy egyházi méltóság pl. így kiáltott fel, mikor vonósnégyesét 1826-ban végighallgatta: "Ez az ember rosszabbul hall, mint ahogyan hittem.") S hogy kínlódva, gyötrődve, fájdalommal kellett alkotnia? Hát nem megmondta az Úr annak idején az első emberpárnak: "Orcád verejtékével fogod keresni kenyeredet, s fájdalommal fogsz szülni magzatokat, s megsokasítom viselősséged fájdalmait." Nos, Beethoven esetében ez a viselősség és a fájdalmas szülés "zenei magzatainak" megszülésére vonatkozott...   

   

 

bonni születésű fiú egyéni sorsát - Bachhal ellentétben - szigorú, kegyetlen, messze nem felhőtlen gyermekkora és súlyos, ifjúkorától mind inkább elhatalmasodó betegsége is erősen befolyásolta. Udvari zenész édesapja - aki munkáját inkább nyűgnek, mint örömteli tevékenységként élte meg - alkoholistává vált, s családja számára inkább terhet mint támaszt jelentett. Sokat betegeskedő édesanyja (Maria Magdaléna Keglevich) nyolc gyermeket (3 leányt és 5 fiút) hozott világra, de közülük csak hárman érték meg az ifjú, ill. felnőttkort. Volt, akit még születése évében, s volt, akit 1 vagy 2 évesen temettek el. Ennyiben hasonlított ez a család Bach-éhoz, ahol sajnos egyik gyermeket a másik után kellett a szülőknek elveszíteniük. A gyenge, fejletlen, beteges utódok ilyen halmozódásának persze megvolt a maga oka, itt is és ott is. Ludwig esetében sem csodálkozhatunk, ha mindezeket örökölte és bajai később számára legfontosabb szervében, a fülében kulminálódtak. 

 
int ahogy Dr. Czeizel Endre genetikus- -orvosprofesszor könyvében kifejtette: Beethoven születése előtt a kismama orvosa határozottan ellenezte, hogy az megtartsa a gyermeket. Ismerve a családi viszonyokat (többek között az apa alkoholizmusát, az anya betegségeit, s a halmozottan jelentkező, addigi haláleseteket) a következőt tanácsolta az asszonynak: ne szülje meg magzatát, mert fejletlen, csenevész, beteges lesz a gyermek. S megvan a veszélye annak,  hogy agyi károsodással fog születni. De nagy a valószínűsége annak, is, hogy esetleg születése után nem sokkal majd meghal, ahogyan testvérei, rokonai. Ha akkor az anya megfogadja az orvos reális alapokon nyugvó tanácsát és abortuszra megy - az emberiség szegényebb lenne ma egy zseniális zeneszerzővel! Akinek ugyan voltak az életében súlyos problémái (ebben az orvosi jóslat beigazolódott) ám örökbecsű zeneműveket hagyott az emberiségre. 

Részleges, majd aztán teljes süketsége gátolta ugyan, de nem akadályozta meg abban, hogy mindezeket megalkossa. Gyakorlatilag életének második felében (1802-27-ig, tehát negyed századon át) süketen, legtöbbször csak belső hallására támaszkodva alkotta meg műveit. Azonban ezeket hallgatva az utókor egészséges füle ebből bizony semmit "nem vesz" észre. (De nem is vehet észre, hiszen ezeket a műveket éppen olyan műgonddal, ötletgazdagsággal, találékonysággal és nagy tudással alkotta meg, mint akármelyik másik nagy, de teljesen egészséges, ép érzékszervekkel rendelkező komponista. 

 

Beethoven saját érzékszervi fogyatékosságát különböző, általa használt speciális eszközökkel, óriási türelemmel, gigászi akarattal és szivósággal "küszöbölte ki". Így aztán süketsége magát a komponálást nem tette számára lehetetlenné.) Bach viszont szerencsére egész életét egészségesen élte le, ha nem számítjuk utolsó éveit, amikor cukorbetegsége, valamint a gyertyafényes éjjeli munka és a rossz orvosi beavatkozás vakká tette őt.     

  

 
z iménti, fent említett kérdésre: ki volt a legnagyobb? - jómagam sem tudok tehát válaszolni. Viszont ha azt tudakolja valaki: melyik zeneszerző áll hozzám a legközelebb, kinek, kiknek a művei gyakorolták rám életem során a legnagyobb, a legmaradandóbb hatást, kinek, kiknek a zenéje változtatta meg pozitív irányban az életemet - arra már világosan és korrektül meg tudom adni a választ: Beethoven, Liszt, Schubert Bach, Mozart, Handel és Mendelssohn. (Az előbbi sorban két B - azaz Beethoven és Bach szerepel. Ők azok, akiket szinte minden napomra  "előjegyzek". Ha nem is mindig mindegyiküknek, de vagy egyiküknek, vagy másikuknak valamelyik művét biztos, hogy meghallgatom szinte minden nap! Ők tehát a "két B előjegyzés" - amire tanulmányom címe is utal...) 

S jóval később "jött" Brahms, majd Bartók. Aztán a  többi huszadik századi (illetve az e századba átívelő) zeneszerzők. Már amelyik. Mert ők bizony - tisztelet a néhány kivételnek - nem lopóztak be oly nagyon a szívembe, mint ahogy az előző századok komponistái. (A néhány kivétel között van pl. Arvo Pert, akinek Salve regina című kórusműve a maga nemében épp olyan csodálatos és remekül megkomponált mű, mint egy Bach vagy Beethoven alkotás. Vagy még a huszadik századiak közül: Debussy, Ravel, Rachmaninov, Richard Strauss - és még sorolhatnám, de nem teszem.) Nem véletlenül választotta Tarr Béla Sátántangó című filmjének egyik végtelenül szomorú jelenete alá kísérőzenének éppen ezt a kórust.) S hogy miért is nem lopóztak be oly nagyon a szívembe ezek a bizonyos jelenkori szerzők? Egyfelől a személyiségük, másfelől pedig a műveik miatt.


ám, itt is tartom magam ahhoz, hogy egyet nagyon nehezére esik megnevezni az embernek még erre a fenti kérdésre is...) S hogy a válaszadásban legelső helyen áll maga Beethoven - már az is jelent valamit. És a másik A felsoroltak mind egy-egy maradandó zenei élménnyel járultak hozzá ahhoz, hogy életem és munkám éppen úgy alakult, ahogy. Elementáris élmény volt számomra már gimnazistaként, amikor pl. Mendelssohn e-moll hegedűversenyét először egy zsebrádión meghallottam. S akkor azt hittem, hogy ennél szebb zene nem létezik a világon. 

Először hallani egy nagy zeneművet az maga a megmagyarázhatatlan, megismételhetetlen csoda, ami semmihez sem fogható. Pernye András mondotta ezzel kapcsolatban: "Bárcsak megérhetném, hogy még egyszer először halljam Dvorák Újvilág-szimfóniáját!")  Aztán jött Schubert az ún. "Befejezetlen" szimfóniájával! Majd a "vízizene", a nagy Bach-orgonaművek a templomi hangversenyeken, s később a Liszt zongoraművek. Mind -mind elsőnek hallgatva...S amikor aztán a martonvásári kastélyparkban - 1968 nyarán - barátommal meghallgattunk egy Beethoven-hangversenyt (ráadásul Kovács Dénes hegedült és Sándor György zongorázott) az már egy maradandó élménynél is többet jelentett.  

     

 
zóval: Beethoven! Ő az, aki a zeneszerzők közül fiatal koromban, legelőször a legnagyobb, a  legmaradandóbb hatást gyakorolta rám. Sok-sok nagy és csodálatos zeneművet megismertem és megszerettem azóta - de ez az alapvető élmény azóta is letagadhatatlanul megmaradt és él bennem. Mint ahogy a költők, írók között is sok olyan nagyság van, akikkel úgy állok, mint Petőfi a Kárpátokkal: "Tán csodállak, ámde nem szeretlek." Beethovennel és zenéjével azonban mindenképpen az az alapvető érzésem, hogy őt végtelenül csodálom is, és egyben szeretem is! 

 

Csodálom például amiatt is hogy oly tökéletes, harmonikus és életörömöt sugárzó zenéket hozott létre éppen akkor, amikor érzékszervi fogyatékosságával, szerelmi bánatával, társtalanságával, s nem egyszer nyomorral és betegséggel küszködött. Bach hétköznapi élete teljesen más volt, normális párkapcsolatban, boldog családban élt, néki a földi szenvedésekből sokkal kevesebb jutott Jóval egészségesebb volt, ilyen jellegű és természetű bajok csak élete utolsó éveiben kínozták.  (pl. látásának megromlása és elvesztése.) 

Zenéjét ezért életének és sorsának tükrében másképpen hallgatom, mint ahogy Bach muzsikáját. Talán a "legőszintébb", legkitárulkozóbb zenét ő írta a zenetörténetben, benne nyíltan vállalta egyéniségét, melyben isteni, emberi és sátáni vonások egyaránt voltak. (természetesen nem egyforma arányban.) S mégis - elsősorban emberi vonásai miatt - véle tudok leginkább szimpatizálni. Számomra többet nyújt, többet jelent és nagyobb hatást gyakorol rám minden más zeneszerzőnél, még a nagy Bachnál is. 

Leszögezem: Bach zenéje nélkül sem tudnék élni már, hisz istenhitemet jelentősen erősíti megalkotott műveivel. Lenyűgözően hat rám annak érzelmi erejével, dallamvilágával és szerkesztésmódjával. De véle továbbra is másképp "állok", mint ahogyan Beethovennel és zenéjével. Bachhal szemben tanúsított hódolatom és csodálatom nagyobb a személye és zenéje iránti szeretetemnél (de inkább: szimpátiámnál) Tehát éppen fordítva viszonyulok hozzá, mint Beethovenhez. Akinél meg a szeretetem és szimpátiám nagyobb az iránta érzett hódolatnál. 
  

 

A közismert  Petőfi-látásmód  („Tán csodállak, ámde nem szeretlek”) szerintem nem azonosítható, nem ruházható, nem vihető át, nem alkalmazható mechanikusan Bach zenéjére egy az egyben. Nem állítom, hogy nálam és bennem ez az érzés tör utat, s úgy viszonyulnék e zenéhez, ahogyan Petőfi  nézte a Kárpátokat. Mert Bach zenéje azért mégsem egy idegen országban húzódó hegyvonulat, hanem egy gigantikus zenei életmű. Amely igaz, hogy nem itthon keletkezett és jött létre, de számomra egyáltalán nem ez a tény szabja meg, határozza meg azt, hogy  szeressem vagy ne szeressem, illetve szeretni és érteni is tudjam egyaránt.  

 

Mint ahogyan Petőfi is tudta érteni (fordítani is) és szeretni is egyszerre Heinét, Shakespeare-t, Dumast, tehát művészeti kérdésekben, művek szeretetében, értékítéletében nem az döntött nála, hogy ki melyik író vagy költő melyik országban alkotot  Az Alföldről írott versében, a két fenti földrajzi objektumhoz való viszonyulásában, azok szeretetében, megkülönböztetésében ott és akkor végső soron az játszott nála szerepet, az volt a meghatározó elem, hogy hogy történetesen az Alföldön született. Szeretetét tehát ez tette egyértelművé. Jómagam csak azt jelenthetem ki, írhatom le jelenlegi álláspontomként: csodálatom nagyobb szeretetemnél, ha Bach zenéjét hallgatom.

 

Ma még nem tudnám megmondani, hogy mikor fogom egyszerre szeretni is, meg érteni is teljes egészében az ő zenéjét? Hogyan fogok érzelmileg úgy közelíteni, elmerülni az ő zenéjében, mint ahogyan most viszonyulok Beethoven, Mozart, Haydn vagy Bartók vagy Mendelssohn, Kodály  zenéjéhez – érzelmileg!

 

Mert hogy pl. Bartók zenéjét sem értem azért ugyanúgy és annyira, mint ahogyan és amennyire szeretem – az biztos. (Talán soha nem fogom egész életemben elérni, hogy ugyanúgy szeressem és értsem is pl. ezt a két hatalmas életművet. S lehet, hogy ez azért is van így, mert még jobban kellene ismernem mindkettőt? Lehet. S itt térnék ki egy fontos kérdésre: vajon szerethetjük-e megfelelő módon, teljes szívvel elfogadva azt, akit teljes egészében még nem ismerünk? Bizonyára igen, de mindez másképp van egy élő emberrel, gyermekünkkel, hozzátartozóinkkal szemben mint ahogyan egy már nem élő zeneszerző, vagy egy író, költő, filmrendező, színész stb. személye és művei, munkái, alkotásai iránt érzünk.

 

Minden esetre jelen pillanatban azt tudom megfogalmazni, hogy Bach egyházi műveit, orgonakompozícióit már most nagyon szeretem, s talán értem is - különösen spirituálisan, ahogy pl. Bartók Kékszakállú c. operáját -   de az egész életművével (életművükkel) még nem állok ott, hogy egyaránt értem is, meg szeretem is. Gyanítom azt, hogy ez a jövőben változni fog, hiszen mindannyian változunk. Szeretetben és értelemben, lelkileg és szellemileg is! Ha Isten megengedi, talán öt-tíz év múlva másképp hallgatom műveiket – érzelmileg és értelmileg is – mint ahogyan ma. Mint ahogyan másképp is fogják azokat előadni, mint ma.

  

Ha kettőjük zenéjének rám gyakorolt hatását meg próbálom fogalmazni - legrövidebben  azt írhatom le:  Beethoven zenéjét hallgatva mindig a földön érzem magam, Bach zenéjét hallgatva pedig mindig a mennyekben, Isten közelében. Úgy hiszem, Beethoven a saját zenéjével arra "kényszerít" bennünket, hogy a földre tekintsünk, Bach pedig arra, hogy az égre. Arra, hogy mindig eszünkbe jusson: mily csodálatos teremtményei vagyunk  Istennek, s hogy mily csodálatos világban élhetünk az ég alatt. 

 

S hogy még inkább pontosítsam, erősítsem azt, hogy Véle és zenéjével szemben hányadán is állok - kölcsönveszem és idézem Pilinszky szavait. Aki talán legjobban fogalmazta meg azt, amit itt én csak próbálkozok kifejteni. Mert hogy ő is hasonlóan érzett Bachhal és zenéjével szemben, mint jómagam: "Bach valahogy számomra túl van a művészeten. Bachhal szemben olyan dilettáns vagyok, mint az életemmel vagy a természettel szemben. Olyan dilettáns, mint a tengerrel szemben."  

 

Ezért van az, hogy jómagam is úgy érzem: míg Beethoven zenéjét teljes egészében értem és érzem, úgy Bach esetében totálisan ide talán soha nem jutok el. Az egész monumentális bachi életmű olyan, mint egy őserdő. Olyan átláthatatlanul gazdag, ember által teremtett rengeteg, amelynek minden apró részletét, ága-bogát, logikai rendjét, egymáshoz szorosan kapcsolódó élő, lélegző, mozgó bonyolult és termékeny életterét, annak semmihez sem hasonlító bonyolultságát nem vagyok képes felmérni és felfogni. Mindig ezt érzem és gondolom, még ha ötvenedszer is hallom a h-moll misét, az a-moll hegedűversenyt, a partitáit, vagy akármelyik orgonaművét. 

 

A maga teljességében felmérhetetlen, beláthatatlan, megfejthetetlen, márványba faragott, megdönthetetlen, meghaladhatatlan, überelhetetlen abszolútum ez a zene a maga folyandárokkal teli, határtalanul gazdag, lenyűgöző, félelmetesen csodálatos erejével és nagyságával. Olyan, amit akárcsak reá tekintve (hát még hallgatva) csak bámulni, csodálni és végtelenül tisztelni lehet. Ám a magunk számára feldolgozni, teljesen és totálisan  magunkévá tenni annak minden részletét, annak hatását beágyazni, beépíteni értelmi és lelkivilágunkba -  úgyszólván lehetetlen. 

 

A bachi zeneművekkel érzelmileg talán igen, de intellektuálisan, értelmi szinten azonosulni - azt teljesen fel-, és megfejteni, olyan impulzív és empatikus módon megélni ahogy egy romantikus zenei alkotást - ez számomra úgyszólván lehetetlen, képtelenség. Ahogyan magának Istennek sem sem tudjuk - és nem is szükséges - megfejteni, átlátni minden tettének és cselekedetének értelmét, nagyságát, útjait,  logikai rendjét és mozgató rugóit, úgy a bachi zene minden ütemét és összefüggéseit sem tudjuk teljesen megérteni. (Maga Pilinszky is hasonlóan fogalmazott.) 

 

A bachi zene nagyságában, felfoghatatlan monumentalításában is  - akár a hitben és vallásban - legjobb, ha nem a racionalítást, hanem az irracionalítást, a misztériumot  az energiát, a  reményt, a bizakodást, az élet szépségét és gazdagságát keressük. És bízvást mondhatom: mindezt meg is fogjuk  találni.  


Bach és Beethoven olyan két kimeríthetetlen energiabázisát képviselik a zeneművészetnek, amelyre az embernek mindig szüksége volt, van és lesz. Mint ahogy a napra és a holdra egyaránt szükségünk van, s egyik nélkül sem tudnánk létezni, s nem is lenne értelme. Az eltelt évek során megerősödött bennem annak a tudata: a klasszikus zenében számomra Beethoven a legrokonszenvesebb emberi személyiség, aki nagyon emberi, s egyben gigantikus alkotásokat írt. (Gondoljunk pl. a Missa Solemnisre!) Fájdalommal, küszködéssel, de sok-sok örömmel és szenvedéllyel megkomponált műveit átérezve kijelenthetem: számomra  Ő a legnagyobb zenei, művészi élményt nyújtó komponista mindeddig. S hogy mi mindennel tudom ezt indokolni és magyarázni?
  
indenekelőtt azzal, hogy Beethoven számtalan olyan emberi vonással, személyiségjeggyel és jellemi tulajdonsággal rendelkezett, amik bennem is léteznek és munkálnak. Természetesen voltak benne olyan emberi vonások, melyekkel vitatkoznék, vagy elutasítom. Alapvető szabadságvágyával, kritikus szemléletével, jogos felháborodásával, kétségeinek örökös fenntartásával, alkotó tevékenységében központi szerepet játszó folytonos javító szándékával, szeretetvágyával, természetimádatával viszont teljes mértékben azonosulni tudok. Bizonyos fokig szeretetének még erőszakosabb megnyilvánulásaival is, amit unokaöccsére pazarolt, és az rosszul sült el. 

Egyet értek őszinteségével, ahogyan megkomponált műveiben legintimebb érzelmeit, ellentétes, viharos és dühös indulatait, gorombaságát, sorsának tragikus mozzanatait, gyengéd vágyait és gondolatait  önfeltáró módon tárja a nagy nyilvánosság elé. Rokonszenves számomra az a nyíltság, amellyel zenéjével saját, legbensőbb érzelmeit, jellemét, gondolatait és szándékait mintegy közszemlére teszi ki értő és érző hallgatósága elé - akkor is, és ma is, ha megszólal egy-egy műve a pódiumon vagy a hanghordozókon. 

 

Engedte, hogy körülményei, politikai, erkölcsi meggyőződése hatással legyenek a zenéjére. Talán ő volt a zeneirodalomban a legelső, akit szüntelenül az önkifejezés vágya  hajtott (mind a komponálásban, mind a koncertpódiumon) s ezzel mintegy előkészítette a romantikus korszak komponistáit. Ettől azonban  még nem vált egyértelműen romantikus zeneszerzővé!"

z a szubjektív szándék, a személyes hangulatok, érzelmek kifejezése nála mindvégig háttérbe szorította az olyan objektív tényezőket, mint a forma, az átláthatóság és a közérthetőség." - írja Sven Kruckenberg. Ebben is lényegesen különbözött a nagy Bach-tól, akinél a művek szerkezetének, a dallamok, harmóniák felépítésének, fűzésének, a formai elemek logikus elrendezésének elsődleges szerepe és jelentősége volt. Szinte mérnöki, matematikai pontossággal és logikával, egyedül álló kreativítással, találékonysággal és leleménnyel alkotott. Vagyis a zene objektív tényezői nála sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak az emberi, érzelmi tényezőknél. 

Alkotásában, munkájában és zenéjében az Istennek, véle szemben tanúsított hódolatának és állhatatosságának nagyobb szerepe volt, mint magának az embernek. De mindezek mellett Isten végtelen kegyelmét, nagyságát, hatalmát és szeretetét Beethoven zenéjében ugyanúgy ott érezzük, mint Bachéban. Isten nélkül művészet ugyanúgy nem létezhetne, mint ahogyan élet sem. Bachnál és zenéjében a Teremtő, a Megváltó iránti hódolat mindennél fontosabb, mindennél elsőrendűbb, az egyedüli mérvadó, irányító. 

 

Nála némileg háttérbe szorulnak (tehát teljesen azért nem hiányoznak) az ember természet iránti érzései, a szerelem, a barátság, az élet örömei, gondjai, problémái, szenvedései. Vagy a szabadság vágyának, az igazság keresésének zenei megfogalmazásai, mint ahogyan mindezt Beethovennél  oly erőteljesen és félreérthetetlenül megtaláljuk, ahogyan mindez a bécsi komponista zenéjében  előtérbe, kerül,   középpontban van.

achnál mindent (úgy a magán-, mint a közéleti teendőket, úgy az alkotómunkát, úgy a komponálás tartalmát, folyamatát, menetét és technikáját stb.) egyedül Isten, a Teremtő iránt érzett mélységes hite, erejében, segítségében való bizodalma határozta meg, uralta és irányította. Olyan mennyei indíttatású, de itt e földön is érvényesülő uralom, mindennél nagyobb vezérlő erő volt ez, aminek Bach boldogan és örömmel vetette alá magát, hiszen úgy érezte, mindenkor ez ad számára ihletet,  folyamatos energiát, biztatást, szorgalmat, kitartást valamennyi alkotásához, azok eltervezéséhez, megkezdéséhez, véghezviteléhez  és befejezéséhez. Ezért nem véletlen, hogy minden egyes teleírt kottapapírja fölé odakanyarította:  Soli Deo Gloria” – egyedül  Istené a dicsőség.”)

 

Isten hatja át zenéjének szellemét, struktúráját minden egyes megszólaló hangját; minden  leírt kottafejét és harmóniáját a keresztény hit vezérli. A téma megválasztásánál, a zenei építkezésnél, formaalkotásnál és szerkesztésnél éppúgy, mint komponistájának mindennapi életében.  A bachi muzsika eme szigorú jellegzetessége, ismérve miatt sokan idegenkednek alkotásai iránt. Különösen a szólóhangszerre írott művekkel tudnak nehezen megbarátkozni. Olyan véleményt is hallottam már egy hegedű-szólószonáta kapcsán: "Amikor ezt hallgatom - az az érzésem, mintha valaki gyakorolna." (Mondanom se kell: ezzel egyáltalán nem értek egyet.) 

Beethovennél azonban a zene - imént említett - objektív "oldala" háttérbe szorul a szubjektív kifejezés mögött. (A zeneirodalomban ezt a fajta kitárulkozást, a kimondott és elfojtott érzelmek zenei megjelenítését talán csak Schubert-nél és Csajkovszkíj-nál találhatjuk meg ilyen erőteljesen a zeneirodalomban. Náluk is egyértelműen érezhetjük az élet és az alkotás közti kapcsolatot. Nem véletlen, hiszen ők voltak a zeneszerzők között legtöbbször lelki válságban. Ők szenvedtek legtöbbet az egyedüllét  gyötrő érzésétől, a társtalanság egyhangú nyomásától. És bizony, elképzelhetjük mit jelentett az egyhangúság egy olyan zeneszerzőnek, aki műveiben pont ennek ellentétét - a sokszólamúságot, a sokhangúságot alkotta meg.

 
ajnálatra méltó, ahogyan Beethoven is önmagát magányra és bezártságra kárhoztatta bécsi külvárosi, nyomorúságos és végtelenül elhanyagolt, rendetlen padlásszobájában. Ott, ahol a  padlózat már olyan repedezett volt, hogy a víz - ahányszor csak mosdott - lefolyt az alatta lakó szomszédra. De lehet-e csoda, ha egyedül élt, hiszen - mint 32 évesen, testvéreihez megírt titkos "végrendeletében" megírta - kerülte az embereket, mert  nagyothallása gátolta a kapcsolattartásban, beszélgetésben. Végtelen szemérmessége folytán még ő szégyellte fogyatékosságát, melyért a legkevésbé sem ő volt a felelős...A fontos iratot - kívánságának megfelelően csakis halála után volt szabad elolvasni, nyilvánosságra hozni. 

 "Szívem és kedélyem gyermekkorom óta hajlott a gyengédségre, még nagy tettekre is megvolt bennem a hajlam. De gondoljátok meg, hogy hat éve szörnyű baj lett úrrá rajtam, melyet tudatlan orvosok még súlyosbítottak.
.......
Voltak pillanatok, mikor kétszeres súllyal kellett éreznem hallásom romlását. Mégsem bírtam mondani az embereknek: beszéljetek hangosabban, kiáltsatok - hiszen süket vagyok! Hogyan is vallhattam volna be épp annak az érzékemnek a gyarlóságát, melynek énbennem tökéletesebbnek kellene lennie, mint másokban...."                                 
                                                                        (1802.okt.10.)

  

még hosszú sorokon át folytatódik e kegyetlenül szomorú önvallomás, melyet nem lehet meghatódottság nélkül olvasni. Szó sincs arról, hogy Beethoven netán embergyűlölővé vált volna nagy fájdalmában. Sőt! Inkább nagyon is emberszerető volt, s éppen ezért kerülte embertársait. Barátait, ismerőseit nem akarta terhelni, fárasztani saját, megoldhatatlan gondjával, azt meg végképp nem akarta, hogy sajnálkozzanak, keseregjenek rajta. S azt sem kívánta, hogy egy nőnek, mint élettársának kelljen elviselnie rigolyáit, munkájával járó morózusságát, szenvedélyes, lázas tevékenységét, fogyatékosságát, betegségeit stb. 

Mert ne feledjük: létezik a szeretetnek egy olyan fajtája is, amikor a mások iránti kíméletből valaki nem beszél senkinek  a saját bajáról. Inkább leírja, mint a nagy bonni komponista. Inkább elbújik, mint az erdő sűrűjében elrejtőző vad, aki valamilyen sebet kapott. Nem hazudik, hanem  elhallgatja azt, ami villámcsapásként érné a többieket,  ha megtudnák a kegyetlen valóságot. Nem azért hallgat, mert hazudni akar, hanem éppen a szeretet, a kímélet motiválja azt, hogy némaságba burkolózzon. 


eethoven minden emberi hibáját, hiányosságát, erkölcstelen tetteit, kisebb nagyobb bűneit, gorombaságait, barátságtalan, morózus megnyilvánulásait nyíltan vállalta és bevallotta. Azokat soha nem tagadta, nem szépítette vagy kozmetikázta. Ezt az egyet (érzékszervi fogyatékosságát) azonban megtartotta magának. És erre jó oka volt, s ez a maga szempontjából indokoltnak, elfogadhatónak is fogható fel, még ilyen hosszú idő távlatából is. A szeretet és szemérmesség vezette rá erre a titkolózásra, semmi egyéb. Testi baját nem óhajtotta közszemlére, olcsó beszédtémának kitenni, s okot adni ezzel bármilyen visszaélésre. 

Azt akarta, hogy kizárólag megkomponált művei alapján ítéljék meg  embertársai. Ha valaki azokat nem tudja elfogadni, nem szereti, akkor őt sem szereti. És ha valaki azokat elfogadja, megérti és szereti - azzal egyszersmind őt is szereti, hisz zenéjében teljes egészében ott van egész lénye mindenestül. Az az ember, aki eljutott odáig, hogy kimondta: "Átkarollak, emberiség!" - az semmiképpen nem lehetett embergyűlölő! Aki a 9.szimfónia Örömódájában annak éneklését bízta rá a kórus és a szólisták ajkaira, hogy "Testvér lészen minden ember!" - az csak emberszerető lehetett. Egy embergyűlölő, azokat megvető, lenéző vagy lesajnáló komponista semmiképpen sem írhatott volna olyan érzelmektől, életörömtől áradó, optimista műveket, mint amilyeneket ő komponált az egész emberiség épülésére, okulására és hasznára.  
 
  

smerősei, kollégái a legritkább esetben keresték fel, mert élete utolsó éveiben már hangtölcsért vett igénybe a halláshoz vagy beszélgetőfüzeteket használt, hogy írásban kommunikáljon velük. (És ez legalább olyan kínos volt őnékik, mint saját magának.) S ha kisétált kedvenc erdejébe - ott is e tölcséren át tudta csak hallgatni a madarak énekét. A komponálásban ekkor már kizárólag belső hallása és egy füle mögé hajlított nagy, domború fémlemez segítette, amely visszaverte a zongorahangokat. Ilyen körülmények között születtek az utolsó alkotások, a  már már éterien lebegő F-dúr vonósnégyes(op.135.)és a Nagy fúga (op.133.) akkordjai. Ezeknek az első hívatlan hallgatósága az a néhány patkány volt, mely a bútorok közt szanaszét heverő ételmaradékokra járt fel a tetőtérbe. 

gnieszka Holland német filmrendező meglehetősen romantikus színekbe öltöztetett mozija, a "Beethoven árnyékában" inkább szép és megható, mint hiteles képet fest a nagy komponista utolsó hónapjairól. Egy Anna nevű gyönyörű leányzó (mint megbízott kottamásoló) fiktív meséjét helyezte filmjének középpontjába. Ugyancsak túlságosan igyekezett a nagyon is szubjektív, romantikus (bár emberi) vonatkozásait kiemelnie és szemléltetnie Beethoven életének, egyéniségének. (Persze ne tagadjuk: jó néhány emlékezetes, szép jelenetet is tartalmaz ez az alkotás, hiszen elsősorban - mint jeleztem - a fiatal lány már-már szerelmes rajongását vitte filmvászonra.)

alójában - mint említettem - az öregedő komponista senkivel nem költözött össze. Nem társult, nem élt együtt senki emberfiával, még öt percig sem. Sem ekkor, sem máskor. Kifejezett múzsája soha nem létezett, hiszen jóformán magánélete sem volt. Amit tudunk a Brunszwick-lányokkal - mint rövid "lejáratú" tanítványaival - való kapcsolatáról, s néhány nőügyéről azok nem voltak egyebek ártatlan flörtöknél. Mélyebb kapcsolatba - ismervén a fenti okokat - sohasem bonyolódott. Maradtak számára - egyfajta pótlékként - a futó kalandok, alkalmi hölgyismerősők, gyorsan lefutó szexuális kapcsolatok. (melyeknek alanyai nem egyszer a könnyűvérű nők, utcalányok közül kerültek ki.) És mindezek - ha közvetve is - de hozzájárultak időskori betegségei súlyosbodásához. 


ermészetes szeretetéhségét unokaöccse -  a katonai ambíciókat tápláló, könnyelmű és később hálátlannak bizonyuló Karl  - gyámolításával igyekezett kielégíteni. Felfedezve benne is egy kis zenei erecskét - mely szinte minden Beethoven sarjban megvolt - azt igyekezett "tágítani", mert minden áron, erőszakosan a zenei pálya felé próbálta irányítani. Törekvéseit, erőfeszítéseit  nem csupán az vezérelte, hogy fiúrokonával elfogadtassa a művészet jelentőségét, fontosságát, hanem egyéb, más okok is ösztönözték erre. Úgy gondolta, talán ellensúlyozza majd ezzel a fiú léha, szerencsejátékos, dorbézoló, iszákos életmódját, mellyel már egyébként is sok alkoholt juttatott saját szervezetébe. Remélte, hogy a zene esetleg pozitív irányba mozdítja el a fiatal Karl személyiségét. 

Nemes próbálkozásai, effajta ambíciói azonban rendre meghiúsultak a fiú ellenállásán, akit a kottafejek sokkal kevésbé érdekelték és vonzották, mint a nagyvilági élet. Ami aztán odáig fajult, hogy meg is lopta a lassan szenilissé váló, kevés kis pénzét kuporgató nagybátyját. (Talán sokan megütköznek a "szenilis" minősítésen, hiszen Beethoven ekkor még alig hagyta el az ötödik x-et- Ez mind igaz, ám az a fajta életmód, amit folytatott: szétszórtság, rendetlenség, a napirendjében mutatkozó folyamatos, kaotikus állapot, züllött, italozó szokása, érzékszervi fogyatékosságának, magányának lelki következményei - mind-mind amortizálták szervezetét. 

 

Mindezek olyan testi-lelki betegségekbe torkollottak, amik miatt lényegesen öregebbnek nézett ki, mint amennyi valójában volt. Öltözetét, külsejét, tisztálkodását elhanyagolta, lakását nem takarította, szobájában rendetlenség, piszok uralkodott - különösen az utolsó éveiben. Akkor meg aztán végképp és teljesen összeomlott, amikor a kártyaadósságba keveredő felelőtlen fiatalember öngyilkosságot kísérelt meg. 

Láthatjuk tehát, hogy Beethoven az ősöktől magával hozott génekkel nemcsak zseniális zenei adottságát, hanem azt a káros hajlamot is örökölte, amely az iszákosság, az alkoholizmus, a könnyelmű, züllött életmód felé taszította. És ezzel - akárcsak unokaöccse - nem tudott oly mértékben szembeszállni, amennyire szükséges lett volna. Szerencsére az isteni tehetség és hatalmas művészi ambíció - Karllal ellentétben - sok mindent háttérbe szorított ebből, de teljesen nem tudta legyőzni ezt a késztetést, sőt élete végén még erősödött is benne. Az utolsó éveiben  meglehetősen zavaros, túlhajszolt és züllött életmódja volt, ám ez sem tudta megakadályozni abban, hogy még akkor is remekműveket alkosson. Gondoljunk pl. utolsó vonósnégyeseire! (És ez úgy tűnik a zsenik különleges képessége...)

De hát mit is tehetett? Ez a fajta véna jellemezte az egész Beethoven-dinasztiát, az igen pozitív zenei, művészi adottságaik mellett. Életvitele, rokonai távolságtartása, sikertelen próbálkozásai unokaöccse megnevelésében, anyagi nehézségei, a zenéjét érintő laikus bírálatok stb. még tovább fokozták régóta hordozott testi és lelki problémáit. Ami oda vezetett, hogy viszonylag korán, 57 évesen májbajban és ólommérgezésben hunyt el. Utód nélkül, hiszen ő maga is ismerve és tapasztalva visszamenőleg egész famíliája természetrajzát és kórtanát - távol tartotta magától a családalapításnak még a gondolatát is. 


Már súlyosan betegen, egy héttel halála előtt végrendelkezett: "Unokaöcsém, Karle legyen az egyedüli örökösöm, hagyatékom tőkéje azonban az ő természetes vagy végrendeleti örököseinek jusson." Mindebből sejthető, hogy Beethoven örökségét csupán művei kottája és néhány emléktárgy jelenthette hagyatékként. Nagy vagyonról, pénzről, ingatlanokról itt nem lehetett szó. Az már más kérdés, hogy ténylegesen megérdemelte-e a hálátlan Karl az "egyedüli örökös" státuszát, de hát ez nem tartozott sem az akkori jogászokra, s nem tartozik az utókorra sem. 

A nagy komponista tehát szegényen, nyomorban halt meg, nem úgy mint pl. a királyi életmódban és gazdagságban élő Bach kortárs, Hendel. Aki - bár ugyancsak agglegényként - de tekintélyes vagyont (mintegy 18.000 akkori fontot!) hagyott reá örököseire. Bach sem halt meg szegényen, mint életrajzában olvashatjuk. Bár nem akkorát, mint Hendel, de szép örökséget hagyott feleségére és fiaira. Számunkra azonban a leglényegesebb az a szellemi örökség, az a csodálatos zene, amit mindhárman reánk, az utókorra hagytak. 

 

S amely nem évül el, amíg ember él a földön. Az említett film (fenti képünkön) melyben Ed Harris és Diana Krüger egyébként kitűnően alakították Beethovent és "árnyékát". Mégis keveset tudtunk meg az öregedő, egyre gyengülő, már egyre betegebb komponista lelki életéről. 

S ha valaki igazán hiteles képet akar erről kapni - bölcsebben teszi, ha zenéjét hallgatja! Például az 1805-ben alkotott f-moll Appassionata (Szenvedélyes) szonáta utolsó tételét. A Youtubon Valentina Lisitsa ukrán zongoraművésznő előadásában találtam meg. Ha hinni lehet a 2009-es dátumnak - a művésznő ezen a felvételén pontosan annyi idősen játszotta le a lehető leghitelesebben, hihetetlenül pontos, lélegzetelállító futamokkal és kirobbanó szenvedéllyel (hűen a mű elnevezéséhez) ezt a szonátát, amennyi Beethoven volt akkor, amikor megkomponálta ezeket a csodálatos dallamokat: azaz 35.  

Lenyűgöző tolmácsolása tökéletesen hozza mindazt, ami ebben a műben dalol, zúg és  dübörög a zenei megfogalmazás legmagasabb szintjén. De olyan dinamikával, erővel, amilyent csak Richter produkált a hatvanas években - fénykorában. S felvétele egyben igazolja azt is, hogy - ha már Beethovenhez fogható zseniális komponista manapság ugyan nincs a világon - remek előadóművészekből azért van, és lesz is kellő utánpótlás. Csatlakozzon most a Kedves Olvasó (jelen pillanatban hallgató) is ahhoz a 3 és fél millió látogatóhoz, akik ezt a felvételt már ott megnyitották:         

 

Beethoven szimfóniái, versenyművei, vonósnégyesei, szonátái tele vannak szenvedéllyel, fájdalommal, olykor tragikus fordulatokkal, meg-meggyorsuló lendülettel, majd megtorpanásokkal, emelkedéssel és zuhanással, áradó szomorúsággal és kitörő örömmel, tomboló viharokkal és szélcsenddel, lélegzetelállító szünetekkel és lüktető mozgással - azaz: tele vannak élettel. (Nem véletlen, hogy az élet tragikumát és szenvedélyét oly nagyszerűen megíró Tolsztoj fantáziáját is felgyújtotta a nagy bécsi mester zenéje. A Kreutzer szonáta című kisregényében részletesen elemzi ezt a viharos szenvedélyű alkotást.) 

Az élet burjánzása, a gondolatok és érzelmek színes és ellentétekkel, végletekkel tarkított forgataga, kavalkádja áramlik dallamaiban, akkordjaiban és harmóniáiban. Ritmusaiban és tempóiban ugyanúgy zajlik, zúg és dübörög az élet - ezernyi élményével és érzelmével, annak minden megnyilvánulásával - mint  ahogyan zajlott az élet akkoriban és ma is a városokban, utcákon, tereken, kávéházakban, kocsmákban, hivatalokban, színházakban, konyhákban és hálószobákban. És zajlott az élet -  emberé, állaté és a természetéé egyaránt - kinn az erdőben, hegyen-völgyön, réten, mezőn, szántóföldeken, faluhelyen, vidéken - amit olyannyira imádott a zeneköltő.

Beethoven az a komponista volt, aki az ember hétköznapi életét - jó és rossz, kellemes és kellemetlen, gyengéd vagy durva, kegyes vagy indulatos érzéseit, hangulatait, emberi megnyilvánulásait, tetteit - bevitte, beágyazta, beépítette és kifejezte zenéjében. Mégpedig a legváltozatosabb formákban és  színekben. Beleértve természetesen saját személyes élményeit, érzéseit, gondolatait, elveit is, melyek a legtermészetesebben és legőszintébben vannak jelen műveiben. 

 

Mindezzel muzsikája földközelibbé (de nem földhöz ragadtabbá) s konkrétabbá vált, mint Mozart vagy Bach zenéje. Volt és van, s talán lesz is olyan hallgató, művészetpártoló ember, aki ezért nem szereti alkotásait:  túlságosan személyes jellegük miatt. Például Einstein (aki Bach, Mozart és Schubert muzsikáját szerette legjobban) a következőt írta: "Nem jó érzés Beethovent hallgatni. Nekem legalábbis túl személyes, meztelen." 

Jómagam pedig éppen ezért szeretem Beethovent (ellentétben a nagy német tudóssal) s remélem, nem állok egyedül ezzel a véleményemmel. A legkevésbé sem tudok egyet érteni  Debussy véleményével, aki szerintem nagyot tévedett e nagy német komponista megítélésében. Elismerve a francia zenei újító korszakos jelentőségét (s még műveit is kedvelem) úgy gondolom, hogy gyökeresen más lenne a véleménye ma, amikor seregnyi nagyszerű karmester és előadóművész bizonyítaná az ő számára is: mekkora nagy zeneszerző volt Beethoven és ma is mennyire aktuális és szívhez szóló a zenéje. 

 

A  20. század elején - Debussy idejében - úgy látszik nem tudták őt meggyőzni az akkori előadók. (talán) Mert más azért a kottakép és más az élő, hangzó előadás. Tehát végeredményben mentegetem Debussyt, aki így fejtette ki elhamarkodott véleményét: "Beethovent a kor emberének tartom. S egy-két kivételtől eltekintve jobb lett volna, ha a művei is azok maradnak." Hm. Kár, hogy nem írta mellé, melyik az az "egy-két" kivétel...


Beethoven agyonfirkált és ezerszer javított  kottáiban szép számmal akadnak drámai összeütközések. Megszólalnak az elkeseredés, a fájdalom, a zokogás hangjai ugyanúgy, mint a mámoros, örömteli pillanatok is. (Gondoljunk a 9. szimfónia kórusára, a hatodik szimfónia zárótételére.)  Mindent felold és optimizmusba burkol szélesen kibomló, felfelé törekvő harmóniáival. A beethoveni harmóniák végső kicsengésükként mindig az élet szépségét, örömét és optimizmusát hirdetik - hiszen a nagy zene sohasem lehet másmilyen, csakis optimista. 

A bartóki életmű is az (és legalább olyan személyes, mint nagy elődéé) holott a legnagyobb félelmek, a leggyászosabb évek aljas dübörgésének időszakában keletkezett. A beethoveni zene keletkezésének időszakát is át meg átszőtték a politikai küzdelmek és viharok,  ugyanúgy előfordultak háborúk, világhódító, diktatórikus törekvések mint manapság. S ha nem is minden országban egyforma arányban, de volt akkor is - a 18. és a 19. században is - éhség, elnyomás és hatalmi viszálykodás, az erkölcs, a szabadságvágy, a haladó eszmék sárba tiprása ugyanúgy jellemezte a fennálló hatalmat, mint ahogy ma is jellemzi a népelnyomó rendszereket.

 

És ez mind Beethoven érzésein, gondolatain és felfogásán keresztül nyert kifejezést leírt zenéjében, akár Bartókéban. Amit átéltek - mindannak a visszhangja ott zúg műveikben. De elsősorban és mindenek előtt szerzőiknek érzelmei, indulatai és gondolatai fogalmazódnak, alakulnak szenvedélyes zenévé a kottapapírjaikon - drámai kitörésekkel, sodró lendülettel és intim hangulatú, gyönyörű dallamokkal. 

enéjének jellegzetességeiről a nagy karmester Wilhelm Furtwengler (kinek több megállapításával nem értek egyet, ezzel viszont igen) a következőt írta: "Muzsikája számunkra  csodálatos példája marad a minden irányban megalkotott összhangnak, a hangok szava és a lélek szava közti harmóniának." Mindezek ellenére mégsem nevezném őt romantikus zeneszerzőnek, mint azt sokan gondolják. Beethoven  nem romantikus, de nem is klasszikus, melynek hagyományait persze felhasználja a művei megformálásában. Ugyanúgy, mint Bach - személyében, zsenijében egyedülálló stílust képvisel: a sajátját. Bár igen rövid ideig tanította őt Haydn és Mozart is, de egyikük sem gyakorolt mélyebb hatást rá. "Valóban adott néhány leckét, de nem tanított meg semmire" - emlékezett Haydn-re. 

S hogy utánozni akarta volna őket bármiképpen is? Az távol állt tőle. Ő kizárólag csakis azt fogadta el később is a komponálásban, amit számára éppen ott és akkor megfelelőnek talált, s nem törődött annyira a hagyományok alkalmazásával, illetve felhasználásával, mint a nagy Bach. "Lehet, hogy ez a hangnem itt nem jó az összhangzattan szerint - de nekem így jó." - mondta egyszer. S végső soron mindig be is bizonyította ennek igazát.  De hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy csakis az ő sajátos, egyéni érzelmei munkálnak műveiben. 

Megszólalnak, felcsendülnek műveiben azok az általános, minden emberre ma is jellemző érzelmek, indulatok, vágyak és eszmék, melyek időtlenek és modern, elgépiesedett korunkban is rezonálnak a mi érzelmeinkre. Azok az alapvető emberi érzelmek, amelyek Szophoklész óta változatlanok, az ember alapvető természetét határozzák meg, s amik között a negatív szándékúak ugyanúgy jelen vannak, mint a pozitív indíttatásúak. Tehát mélyen emberiek. Nem véletlen, hogy gyászbeszéd is éppen ezt hangsúlyozta Grillparzer, a nagy osztrták költő szavaival: 
         
   "Művész volt, de ember is a szó legmagasztosabb értelmében. Magányos maradt, mert nem talált második énjére. De sírjáig megőrizte emberséges szívét. Ilyen volt, ilyennek halt meg és ilyenként fog élni minden időkben. Ne a csüggedés, hanem a felemelkedés érzése hasson át benneteket. Ő nagy tetteket vitt végbe, s nem volt benne semmi, ami gyarló. Térjetek hát haza bánatosan, de emelt fővel. S ha valamikor megragad benneteket műveinek ereje,idézzétek fel magatokban e napot."

A nagy német komponista a zenét, a művészetet az isteni teremtés részének könyvelte el. Egész életében annak az égi jótéteménynek gondolta, melyben az ember, a művész csak földi közvetítő lehet. Abban a folyamatban - melyben a zeneszerző az Isten által adományozott hangokból újra és újra isteni harmóniát teremt és ezeket eljuttatja embertársaihoz - maga a Teremtő a kezdeményező, az elindító - a művész pedig a befejező alany. Ebben a folyamatban a művész mintegy utánozza, nap mint nap újraéli az isteni teremtést a tőle kapott, tőle reá ruházott tehetségével. Az isteni teremtésben és a művészi alkotásban ugyanúgy megjelenik, jelen van a mennyei összhang és a boldogító rend.

 

A zene, a művészet azért fontos nékünk, földi lényeknek mert hozzásegít minket ahhoz, hogy a magunk belső békéjét megtalálhassuk, megvalósíthassuk. A teremtésben (s így a műalkotásban is) ugyanis már rend és béke van. Az egyetlen tartós béke, ami itt, földünkön megvalósítható - az a magunk belső békéje. És ez csakis a hit és a művészet által, annak segítségével valósítható meg, érhető el. Mert mindkettő isteni adomány. Beethoven zenéjében - ugyanúgy, mint a többi igazi, nagy alkotóművész műveiben - maga az Isten szólal meg, ő szól hozzánk. Maga Beethoven saját szavaival így fogalmazott erről:


"A hangszerek rezdülései: az Isten lehelete, ami a lélekhez szól. A zene Isten nyelve. Mi, zenészek állunk a legközelebb Hozzá. Halljuk a hangját, olvasunk az ajkáról. Mi adunk életet Isten gyermekeinek, akik Őt dicsőítik. Ilyenek vagyunk mi, zenészek."


Ahogyan tehát maga Beethoven is állította: a Teremtő szelleme és akarata nyilvánul meg a komponista minden leírt kottájában. És támad fel azóta is nap, mint nap az előadóművészek produkcióiban. Isten a teremtménye által írt, alkotott harmóniákkal nyugtat és vigasztal bennünket. Ő szól hozzánk a zenében, a művészetben megnyugtató hangjával: "Ne félj, mert veled vagyok! Vigaszt nyújtok néked, támaszod leszek a legnagyobb megpróbáltatások közepette is."  

                                                                              

  
Felhasznált irodalom, forrásanyag:  

Nagy zeneszerzők és műveik (SubRosa Kiadó - 1994.)

Harold C.S Chonberg.: A nagy zeneszerzők élete (Európa - 1998.)

Gál Zsuzsa: Ludwig van Beethoven (Zeneműkiadó, Budapest, 1966.)

Pándi Marianne: Hangverseny - kalauz I-IV. kötet (Zeneműkiadó, Bp. 1972.)

Varga Bálint András: Zenészekkel - zenéről (Minerva, Bp. 1972.)

Beethoven árnyékában  (amerikai-német film, rendezte Agnieszka Holland - 2006.)  

Sven Kruckenberg: A szimfonikus zenekar hangszerei ( Gulliver Könyvk. Kft. 2004.)

Café Momus  komolyzenei magazin az Interneten (Balázs Miklós:Karmesterportrék: Bernstein. 2012. II.14.)

Brodszky Ferenc: L.van Beethoven életének krónikája (Zeneműk. Bp. 1979.)

Barna István: J. S. Bach életének krónikája (Zeneműk. Bp. 1974.) 

Barna István: G.F.Hendel életének krónikája (Zeneműk. Bp. 1972.) 

Bartha Dénes: Beethoven és kilenc szimfóniája (Zeneműk. Bp. 1970.)

Zenélő óra (Összegyűjtötte: Fodor Gyula (Singer és Wolfner Ir. Int. R.T. Bp.) 

A Nemzeti Filharmonikusok internetes honlapja (2008. II.8: Mahler VIII. szimfónia.)                                           
...és természetesen: Bach és Beethoven zeneművei. 

Újabb idézetek EINSTEINTŐL (ford: Bujdosó István. - Alexandra, 2008.  

 

Varnus Xavér: Isten majd  megbocsájt: az a mestersége (Alexandra, 1998.)