2021. május 17., hétfő

"PÉLDAMUTATÓ NAGY IKERPÁR."

 





 

 

ELŐHANG

 

 

mint azt a fenti, címként választott illyési idézet elárulja: a huszadik század legnagyobb magyar zenei megújítóiról, a sokak szerint ikercsillagnak nevezett nagy párosról fogok írni az alábbi tanulmányomban: Bartók Béláról és Kodály Zoltánról. Nem kívánok belemenni részletesen műveik elemzésébe, hiszen nem vagyok sem zeneesztéta, sem zenekritikus, sem zenetudós, csupán egy zeneszerető, művészetek iránt rajongó ember.

 

Itt és most elsősorban az a cél vezérelt, hogy egyfajta portrét rajzoljak személyiségükről, kiemeljem azonos és különböző tulajdonságaikat. Továbbá rávilágítsak azokra a hasonlóságokra és eltérésekre is, amik megkomponált zeneműveikben és egyéb tevékenységeikben megjelentek.

 


S ha vázlatosan is, de bemutassam kiváló egyéniségüket, jellemük, értékrendjük, elképzeléseik és szándékaik által vezérelt cselekedeteiket. Emberi, erkölcsi hozzáállásukat ahhoz az adott korhoz, annak eseményeihez amelyben és amik között akkor éltek a huszadik század első felében. Ellenérzésüket, viszolygásukat tiltakozásukat mindazokkal az embertelen történelmi, társadalmi eseményekkel, ordas téveszmékkel szemben, amelyekbe beleszülettek, s amelyekkel kénytelenek voltak megküzdeni. 

 

És amik mind ott vannak és erőteljes hangot – mégpedig zenei hangot, eredeti, önálló, egyéni harmóniát – kaptak megalkotott műveikben. Ha kellett: „pokolzajt zavaró harci jajjal” – ahogy Illyésnél találóbban senki nem fogalmazta meg -  kiáltva az emberiség felé, utat mutatva emberségük és zenéjük példamutatásával.

 

Mindketten azok közé a zenei vezéregyéniségek közé, a hazai, sőt európai kultúrát és művészetet megújító propagátorok sorába tartoztak, akik zeneszerető, sőt hangszeren játszó szülők gyermekeként, meleg  családi otthonból, nyugodt szeretetteljes gyermekkorból érkeztek ifjúkoruk küszöbéhez. 

 

A századeleji nyüzsgő és ellentmondásokkal teli főváros forgatagába, hogy akkor és ott hozzá kezdjenek korszakalkotó feladataik következetes megvalósításához. S ami időben egybeesett a századfordulóval, felnőtt koruk pedig a világháborúkkal, s a köztük lévő rövid békeidőszakkal. (Kodály esetében pedig még mindez kiegészült bő két évtizednyi - hol puhább, hol keményebb diktatúrával.)

 

Édesapjuk és édesanyjuk gondossága, szeretete, odafigyelése és segítése - mellyel életpályájukat mindvégig figyelemmel kísérték, erkölcsileg és tőlük telhetően anyagilag is támogatták – ugyanolyan példamutató volt, mint fiaik minden cselekedete, egész személyisége és  életműve. Meggyőződésem, hogy nélkülük, és igazi élettársként mellettük élő és munkálkodó feleségeik - s bár kevés, de igaz, őszinte szívvel segítő, becsületes kollégáik, barátaik - támogatása nélkül nem lettek volna képesek olyan emberi és alkotóművészi magaslatokra jutni, céljaikat elérni, mint amire egy fél évszázad alatt jutottak. 

 

A vasutas és az iskolaigazgató-mezőgazdász édesapák: a flandriai ősöktől származó Kodály Frigyes (1853-1926) és a Borsod-megyei ősökkel rendelkező id. Bartók Béla (1855-1888)) nagyon szerették gyermekeiket. Nemkülönben és úgyszintén  a Zoltánt és Bélát  igaz szívvel, katolikus hittel, s a legnagyobb szeretettel nevelő édesanyák is. A lengyel ősökkel bíró Jalovetzky Paulina (1857-1935) háztartásvezető és a felvidéki, véle egy évben született Voit Paula (1857-1939) tanítónő ugyanis mindent megtettek annak érdekében, hogy gyermekeik a legjobb indíttatással hagyhassák el a szülői házat, s járják aztán végig a maguk által megálmodott keserves, de boldogító útjukat.  

 

„Azt hiszem, zenei tehetségemet, muzsikus hajlamomat ettől a finom lelkű, drága asszonytól örököltem” - emlékezett vissza  később  szeretett édesanyjára Bartók

 
 
Akit férje korai halála után fia a fővárosba költöztetett, amikor már zeneakadémiai tanár lett. S még előtte lévő évben - pár hónappal a háború kitörése után - elhunyt, mikor a Bartók-Pásztory házaspár Amerikába utazott. Vagyis fia hazájából történő eltávozását már nem érhette meg. Kodály édesanyja őnála  négy évvel korábban halt meg, amikor fia már túl volt  a Háry és a Székelyfonó bemutatóin is. Az ő óvó, gondoskodó tekintetük, mosolyuk, szeretetük, megértésük nélkül nem tudták volna mindazt véghez vinni, amit elterveztek és meg is valósítottak. S ami nemcsak önmagukat, de saját népüket is boldogította és előbbre juttatta.  
 

Milyen elvek és érdekek, milyen  értékrend vezette őket - a két világháborút, továbbá számtalan politikai rendszert megérve és megszenvedve - miközben folyamatosan alkották zeneműveiket, melyekhez a maguk egyénisége, művészi szándéka és alkotóereje, stílusa szerint használták és dolgozták  fel – ihlető forrásként - az általuk éveken át gyűjtött népzenei kincset? Hogyan sikerült megkomponálni a század első felének sanyarú körülményei között is saját zenei életművüket, melyet egyértelműen a magyar kultúra német befolyása ellen, s azt megtörve sikerült megteremteniük? 

 

 

Hogyan tudták megőrizni emberségüket, erkölcsi tartásukat, humánus és művészi elveiket mindazokkal a téveszmékkel, háborús előkészületekkel és a háborús pusztításokkal, rombolásokkal, sőt katasztrófával  szemben, melyekben részük volt, melyeknek átélői voltak a téveszméktől megrészegült erőszakos  nagyhatalmi politika gőgös birtoklási vágyai miatt? És miképpen alkottak, hogyan végezték tudományos, pedagógiai tevékenységüket abban a rövid, alig húsz éves intervallumban, amit „békeidőként”, egyfajta felszusszanásként engedélyeztek a nagyhatalmak az emberiség számára a két világháború között? Miként éltek és alkottak az Európa egét elborító népirtó eszmék fokozatos fenyegetése, a hazai közélet és politika fasizálódása közepette? 

 

S hogyan határoztak sorsukról, magánéletükről, alkotói és közéleti működésük további folytatásáról, művészi fejlődésük jövőjéről akkor, amikor az egész politikai, gazdasági és főként kulturális légkör megváltozása őket is döntésre késztette, sőt kényszerítette? Mindezekre a kérdésekre kívánok az alábbiakban válaszolni – megvilágítva az okokat és összefüggéseket, amelyek cselekedeteik, szándékaik, jellemük és  alkotóművészetük között, illetve hátterében voltak. 

 

 

EMBERI  ÉS ALKOTÓI  PORTRÉ

 

A „példamutató nagy ikerpár” portréjának és zenei alkotóművészetének összehasonlítására nyitányként három illusztris egyéniség gondolatait hívom most segítségül. Visszaemlékezéseik a lehető leghitelesebben illusztrálják kettejük rendkívüli - nemcsak a saját jelenükben, de a haláluk után is utat mutató - egyéniségüket, szándékaikat és küzdelmeiket. Az egykori Kodály-tanítvány, a nála 25 évvel fiatalabb  Doráti Antal (1906-1988) már világhírű karmesterként  írt memoárjában mindarról, hogy kettejük személyes jelenléte, kisugárzása, sőt barátsága mi mindent jelentett számára:

 

„Amikor tanítványa lettem, már élő legenda volt Kodály. De nem volt remetetípus, mindig látható volt, mindig el volt foglalva, mindig gondolataiba volt merülve. „Krisztus a korcsolyán!” kiáltották többen is, amikor megpillantották szakállas, bricsesznadrágos alakját, ahogy a korcsolyapályán köreit rótta. Bent a Zeneakadémián szinte féltünk tőle, oly szigorú volt, a komplex tananyag minden tárgyát ő tanította. Tanítványaihoz úgy viszonyult, hogy később ez a rettegés oldódott és szabadnak, könnyelműnek éreztük magunkat. Keveset beszélt, de minden szavának súlya, értelme volt. Kétszer voltam Kodály-növendék: először, amikor ő tanított, másodszor, amikor megértettem  a tanultakat.

 

Az egyik  zeneszerzési órán  osztálytársam benyújtotta a darabját, s észrevettük, hogy a mester fordítva tartja a kottalapot és úgy tanulmányozza. S mikor erre figyelmeztettük, ennyit mondott: „Egy jó kompozíció minden irányból nézve jó.” Régi vágású tanárkollégái gyakran mondogatták neki, hogy legyen kissé konzervatívabb, mire ő így reagált: „Nem taníthatok tegnap.” Olyan tanár volt, aki figyelemmel kísérte növendékei további pályáját is. Amikor nehéz időszakon estem át – levelet írt hozzám egészen baráti hangnemben, mely rendkívüli önbizalmat, erőt adott számomra. 

 

Mikor elkezdtem később komponálni is a vezénylés mellett - megmutattam neki a Missa Brevisem partitúráját Londonban. Megnézte, s azt mondta: „Egészen bizáncias. Örülök, hogy rájött, hogy a Pacem szó ábrázolására a legalkalmasabb egy E-dúr akkord.” 80. születésnapjára huszonhárman fogtunk össze, hogy egy-egy variációsorozatot írjunk a tiszteletére, az ő egyik dallama alapján. Legfőbb tanítása számunkra az volt, hogy önmagunktól mindig a teljes odaadást követeljük meg. Ő ezt igen egyszerűen ebben összegezte:” Mindenki hozza el a maga tégláját.” Amit jómagam azzal egészítenék ki: A nem létható tégla ugyanolyan lényeges része az épületnek, amelyet felemelni segít, mint amelyiket már messziről látunk.

 
 
Édesapám hegedűn játszott, én magam a zongorát választottam. Egyszer elvitt Bartókhoz  azzal, hogy ötévesen otthon már játszom a Gyermekeknek ciklusának darabjait. Mire barátságosan a tanár úr azt mondta: "Nekem is el kell majd egyszer játszania!" Erre azonban sosem került sor, mivel engem nem tanított, de gyakran találkoztam vele az akadémián, amikor már oda jártam. De arcára, szemeire jól emlékszem: ajkai keskenyek voltak, épp, hogy megmozdultak egy félénk mosoly erejéig. S alig nyíltak ki néhány halkan elmondott, alig hallható szóra; orra finom metszésű, egyenes volt. De azok a szemek! Soha ilyen csodálatos szempárt! Nagy, ragyogó, átható pillantással, mint a billogozó izzó vas, mely mintegy mindenkit megjelölni látszott, akire ránézett. A bibliai prófétáknak lehetett ilyen szeme…

 

Csak zongorát oktatott, zeneszerzést soha. Amint egyszer Veress Sándornak elmondta: a komponálást ő alapvetően ösztönös funkciónak tarja, amelyet tudatalatti erők kormányoznak, és fél, hogy kárt tesz ezekben az erőforrásokban, ha tanítás közben a felszínre erőlteti őket. Amikor jelen voltam második vonósnégyesének bemutatóján az egy felkavaró élmény volt számomra. A hatalmas középső tétel, ez a démoni erejű scherzo úgy lekaszabolt, mint egy orkán. A Kékszakállú meghallgatásra apám még túl fiatalnak tartott, később persze megértettem, hogy a férfivilágot jellemzi, s üzenete hasonló Wilde Saloméjához: „ a szerelem misztériuma erősebb, mint a halálé.”

 

Amit Bartók egyes bírálói élete utolsó műveiről állítottak, hogy abban „leszállt”  a tömegízléshez, az teljesen téves. Kodálynak volt igaza, aki Bartók halála után barátja  életpályáját a nyíl útjához hasonlította. Bartóknak csak egy nyila volt és egy céltáblája. de annak a kellős közepébe talált. Kodállyal való közös együttműködésük, vállalkozásuk mögött az a szilárd meggyőződésük állt, hogy a zeneművészetek gyökerei a nép zenéjébe nyúlnak le. Magától kínálkozik a szép hasonlat a fával, mely gyümölcsöt terem, árnyékot kínál, tehát pihenést és táplálékot nyújt mindenkinek, de amelynek gyökere és törzse, mely az életadó nedveket fölszívja és közvetíti, elszakíthatatlanul ahhoz a talajhoz van kötve, ahhoz a helyhez, amelyen él és nő.

 

Nagyon nehéz megérteni, hogy Bartók, a legnagyobb magyar hogyan volt képes magát arra elszánni, hogy elhagyja hazáját. Ezt a lépést drágán kellett megfizetnie; a szó szoros értelmében fölért az öngyilkossággal. Meggyőződésem, hogy szülőföldről történő eltávozása megrövidítette az ő életét, s ezt ő is tudta, de megalkudott vele. De miért ment el? Egyszerű: az individuális ember a szabadságot mindennél többre értékeli. Sajátlag  az egyre növekvő jobboldali nyomás elől menekült, de lényegében ellene volt mindenféle zsarnokságnak. Amerikában nehéz élete volt. Az volt Magyarországon is, de odaát az idegen légkör majdnem elviselhetetlen volt a számára. Szegénységben élt és halt meg. Amerikai szegénysége nem volt nagyobb az otthoninál, de nehezebb volt elviselni, mert az idegenben viselt szegénység volt. „Hogy tudhatnánk idegen földön énekelni?” –kérdezi Dávid király zsoltára.”

 
 
A másik kortárs szem-, és fültanú a Dorátinál 20 évvel idősebb Csáth Géza (1887-1919) irodalmunk egyik legkülönösebb, legellentmondásosabb egyénisége abban is kivételes volt, ahogyan kevesek között már azonnal, a kezdet kezdetén és rendkívüli éleslátással ismerte fel Bartók és Kodály korszakalkotó jelentőségét, műveik újszerű hangját a magyar zenei kultúra megújításában. Pedig nem is volt semmilyen zenei végzettsége, csak nagyon szerette a zenét, s alapjában véve minden művészetet. Apja, aki szenvedélyesen hegedült, belőle is hegedűművészt akart nevelni, ám ő unta a gyakorlást, inkább festeni akart.
 
Elvégezte az orvosi egyetemet, majd gyakornokként dolgozva kihasználta, hogy a gyógyszerek közelébe került, sőt vissza is élt ezzel a szituációval. Ám számos írói remekműve is ennek a helyzetnek és választott elmeorvosi praxisának köszönheti megszületését.  Huszonévesen, 1910-ben a Nyugat újságírójaként számolt be arról, hogy Bartók és Kodály korai művei milyen elementáris hatással voltak rá:

 

„Sajátságos játéka a sorsnak vagy a véletlennek, hogy a nagy művészi tehetségeket párosával adja. Gondoljunk csak Goethére és Schillerre, Aranyra és Petőfire, Adyra és Babitsra. A kettős naprendszerekhez hasonló berendezés ez. Valami kölcsönhatás, valami hasonlóság, valami egymást kiegészítő észlelhető a két egyéniség természetében. A két Koesslernél tanult fiatal:  Bartók és Kodály is ilyen, akik már sokáig együtt gyűjtötték a tót és magyar népdalokat, s együtt álmodoztak a magyar szimfonikus zenéről. Bartók a merészebb, géniusz, tökéletes művésze a zongorának. Kossuth szimfóniája dacos, erőszakos kísérlet, új csapás, életre való, helyes, nemes kezdés. 

 

Más irány, mint amivel Liszt, Erkel, Mosonyi próbálkoztak. Ő nem magyar „motívumokkal”, s nemzetiszínű ritmikával dolgozik, hanem hangulatai, érzései, gondolkodásmódja magyar. Zenéjének fajisága nem nacionalista jelszó, hanem a kultúrembernek önmaga előtt is titkolt állati és szent ösztöne, vonzalma a föld, a hely iránt, ahol született, ahol járni tanult, ahová az emlékek kötik. Első szvitjében már teljesen kiformálta stílusát, amely már meggyőzően zenekarra szabott gondolkozás és előkelő, felsőbb kifejezésmód egy nemzetközileg is érthető zenei formanyelv.”

……azok közé tartozik, akik inkább művészetet írnak, mint muzsikát. De ez a művészet minden porcikájával érdekel bennünket. Muzsikájában benne lüktet az ő egész érdekes temperamentuma: szilaj, szangvinikus magyar kedély, gúnyolódásra, vidám hahotázásokra és haragra egyaránt hajlamos. Kigúnyolta a Gotterhaltét, a császári himnuszt is a Kossuth szimfóniájában, s aki ilyet mer csinálni, az több, mint abszolút muzsikus. Fantáziabirodalma hasonlít az Ady Endréééhez. Csakhogy Bartók vidámabb, egészségesebb. Az ő szarkazmusa derültebb."

 

Mily rokon ez a megállapítás Kodályéval, aki jóval később – már ismervén társának legnagyobb alkotásait is –  így nyilatkozott visszaemlékezéseiben: „Legnagyobb alkotásaiban is ott érezni a hagyomány talaját. Még ha a sztratoszférába is repül sem szakad el teljesen a földtől.”

 

Ám Csáth még nem ismerhette Bartók legnagyobb alkotásait, hiszen sajnálatos, korai halála hamar elragadta őt. Így nem hallhatta már a Kékszakállút, a Zene húrosokra,  ütőkre…,sem a Divertimento-t, sem az Amerikában született kompozícióit. Mégis felismerte jellegzetességeit már a legkorábbi alkotásokban is. Akárcsak Kodályét, akiről viszont  így írt, egyfajta összehasonlítást is téve közöttük:

 

„Kodály a cselló-zongora szonátájával, vonósnégyesével és zongoradarabjaival egyszerre mint kiforrott művész jelent meg a pódiumon. Nem annyira forradalmi szellem, mint Bartók, formái nem oly meglepőek, szeszélyesek és fantasztikusak, mint Bartóké, de hogy úgy mondjam: szilárdabb szerkezetek. Sokkal kontemplatívabb és kevésbé közlékeny természet, mint Bartók, aki utóbbinak, virtuóz lévén kenyere a közlékenység. Kodály a harmonizálásban nem annyira radikális. Ellenben a füle, a meghallásai, a mód, ahogyan a magyar faji ízt elkeveri a muzsikájában, óvakodva minden közönségességtől, a zenéjének előkelő, fölényes és komoly stílusa: közös a Bartókéval.”

 

Hát igen, így csak az tud nyilatkozni, értékelést adni két másik zseniről,aki maga is zseni. Aki már bimbózó állapotában előre látja az egész virágot, a fiatalkori művekben a már kiforrott alkotások erényeit is. S aki már látja  a lényeget akkor, amikor életművük jelentős része még hátravan. Úgy is mondhatnánk: látja a csepp vízben azt, amiből a tenger lesz valamikor, hiszen a cseppben már benne leledzik a nagy óceán. 

 

Kitűnő meglátásai mellett azonban nem hallgathatjuk el a nagyszerű író negatív személyiségvonásait, melyek meglehetősen elítélendők, kirívóak voltak, bár az írók-költők körében századokon át az effajta tulajdonságok, szokások  nem számítottak ritkaságoknak. (Gondoljunk Villonra, Rimbaudra, Verlainre, Hoffmannra, Oscar Wildre, Zolára stb.) Csáth Géza erkölcsi értékrendszere, életről vallott elvei, egész, tragikus halálába torkolló életvitele homlokegyenest különbözött e két zseni etikai felfogásától és életmódjától. 

 

Mintha szomorú sorsa, rövid élete is példázná azt a tételt, miszerint: ha  az ember kísértésekkel szembeni ellenállása túl gyengének bizonyul, mert hiányzik a következetes és szilárd jellem, az etikai érzék, a hit, az emberi tartás és helytállás – akkor maga a zsenialitás, a különleges képességek megléte, a művészetek mélységes szeretete sem képes egymaga megmenteni magát az  embert. Az élvezetek mértéktelen hajszolása, a drogok iránti függőség rabláncra fűzi mind a testet, mind a lelket, mind pedig az értelmet. Mert az akarat, az önkontroll, az ellenállás teljes hiánya az egyénnek egész valóját maga alá temeti.     

 

De az igazi művészet jelentőségében, szerepében ugyanúgy hitt, annak ugyanolyan lelkes prédikátora volt, s irodalmi munkásságában ugyanolyan alaposság, és igényesség jellemezte őt is, mint azokat a zenei nagyságokat, akikről zenekritikáiban írt. Többek között e nagy ikerpárról is. 1919-ben 32 évesen meghalt kábítószer túladagolásban. Akkor, amikor Bartók életéből még 26 év, Kodályéból pedig majd fél évszázad volt még hátra. 

 
 
 
 
ELLENFELEK, TÁMADÓK, INTRIKUSOK, HARCOSTÁRSAK
 
 
Ma már - nagyon sokan, itthon és külföldön  - így látjuk, sőt: így halljuk. Ám senki ne higgye, hogy ezt mindenki így gondolta már Kodály és Bartók saját korában is, és mindenki szimpatizált velük és törekvéseikkel. (Sok volt az irigyük, ellenlábasuk akkor is, és utánuk is.) A kevés őket védő kortárs közül emeljük ki Molnár Antal, Bárdos Lajos, Ádám Jenő és Dohnányi Ernő nevét.) S milyen érdekes: őket az utókor ma is - alapjában véve - ugyanúgy emlegeti, értékeli és méltatja, mint Kodályékat. Ellenfeleiket pedig nem. S vajon miért nem? Mert az ő tevékenységük közel sem volt oly jelentős és maradandó, mint amilyen Bartókéké volt, és lett. 
 
 
S meg lehet azt is nézni: Kodály és Bartók seregnyi  tanítványa, művészpartnere mire vitte aztán,  milyen világhírű muzsikusokká, művészekké vagy írókká (Székely Júlia - aki később megírta egykori tanára élettörténetét, vagy   Szabolcsi Bence) váltak Dorátitól, Gertlertől, Arányi Jellytől kezdve egészen Pásztory Editig, Járdányi Pálig, Kerényi Györgyig, Szabó Ferencig, Végh Sándorig! Tehát kinek is volt akkor igaza?...)  Csak néhány szóval hadd idézzem Szabolcsi Bencét, aki később  így írt kedves tanárjáról, Kodályról:
 
 
„...a magyar gondolat hordozói közül Kodály Zoltán az első, aki megtörte a magyar költőnek, az igehirdetőnek sivatag-végzetét; az első, akinek megadatott, hogy győztesen érkezzék el Európába, s vele a gondolat, amelyet az utolsó tíz esztendő megvalósított”
 
 
Az 1920-as zeneakadémiai direktórium például hamisítással vádolta őket, számos támadással, igaztalan váddal kellett mindkettőjüknek megküzdeniük.  Borzasztó ma még olvasni is azt, amivel Hubay Jenő, a Zeneakadémia akkori igazgatója fordult a vallási és közoktatási miniszterhez: ""Úgy véljük, hogy azt a rombolást, amelyet ő a zeneszerzeményeivel a fogékony fiatal lelkekben véghez vitt, nem ellensúlyozhatja az ő pedagógiai működésével. A Kodállyal való összhangzatos és kollegiális együttműködést  az intézet körében nem tartom lehetségesnek, ezért a  tanszékére való visszatérését sem kívánatosnak, sem célszerűnek nem látom." 
 
 
Amikor pedig tanítványait és tanítási módszereit kellett védelmeznie, akkor is szókimondónak bizonyult:

 „Az önök konzervativizmusával, mely a korlátolt  német kisvárosé, vagy a nemzetközi banalitásé egy világkultúrán nőtt magyar konzervativizmust szegezek szembe. Mi a magunk lábán akarunk állni, s az egész világ kultúrájából azt akarjuk felszívni, ami nekünk használ, ami minket táplál, erősít. Amiből megtanuljuk a magunk lényegét minél teljesebben kifejezni. Nem akarunk többé zenei gyarmat lenni."

 

Bartók és Hubay ellentéte pedig elsősorban abból fakadt, hogy az ifjú növendékről bebizonyosodott: nyíltan Habsburg-ellenes. Amit persze  az igazgató úr abszolút nem méltányolt, hiszen épp azidőben tüntettek ki a Ferencz József-rend  lovagkeresztjével. S mellesleg Hubay -  kollégájával, az akkor ott tanító - Dohnányi-val is meglehetősen ambivalens viszonyban állt. 
 
*
(Föltenném csendesen a kérdést: hányan ismerik, szeretik ma Hubay zenéjét, s hányan Kodályét, Bartókét? Hol van ma értékrendben Hubay zenei, tudományos és pedagógiai életműve, s főként zeneszerzői kvalitása és maradandósága, és hol van Kodályé vagy Bartóké? Szerintem egy napon nem is említhetők - ahogy szokták mondani.) 
 
Bartók a hamisítási vádakra akkor - mindkettejük nevében - így reagált: "A hamisításnak ezt a kuszán fogalmazott vádját a legerélyesebben visszautasítom." - s ezek után megmagyarázta a tudós professzoroknak, hogy miért kellett szomszédos országokban is gyűjteniük: az összehasonlítás céljából.
 
 
Ám hogy jót is mondjunk róla: Bartók rendkívüli tehetségét már ifjú akadémista-növendék korában azonnal felismerte, amikor előtte emlékezetből lejátszotta zongorán Richard Strauss Hősi élet című zenekari művét, s az őt támadó zenekritikusok előtt többször is védelmébe vette. S mindemellett nemzetközi hírnévvel bíró hegedűiskolája is volt, még Brüsszelben is tanított. Kezei közül olyan világhírű növendékek kerültek ki, mint Geyer Stefi, Arányi Jelli, Szigeti József, Ormándy Jenő és Gertler Endre (1907-1998.) 
 
 
Utóbbi Kodály tanítványa is volt, majd később Bartók szonátapartnere lett a 30-as években. Ő volt az első, aki Bartók összes hegedűre írott művét lemezre vette. Személy szerint az a szerencse ért, hogy Pápán 1997-ben a helyi lap munkatársaként interjút is készíthettem vele, melyben barátjára, a nagyszerű zeneszerzőre és zongoraművészre emlékezett: Bartókra. Egy emléktábla-avatásra érkezett városunkba a 60. évfordulóra, mivel itt adtak együtt közös koncertet 1937 októberében. Sajnos, akkor már nem tudott hegedülni, hiszen elmúlt 90 esztendős, így a koncerten nem léphetett fel.
 
 
 
Csak könnyes szemmel, elérzékenyülve  hallgatta az egykori helyszínen, a Griff szálló tükörtermében a fiatal, pályakezdő hegedűsöket (mellékelt képen) akik természetesen Bartókot játszottak. Gertler e koncert, illetve interjú után fél évvel hunyt el Brüsszelben, ahol hegedűiskolája működött. Még ma is őrzöm azt az autogramot, amit az itteni koncert után adott. "Fiatalember, legyen szíves fogja a karomat, mert már nagyon remeg a kezem"... - mondta. (Valószínű, hogy Parkinson-kóros volt már ekkor.) És így - kéz a kézben -  odaírta nevét a papírra azokkal az ujjakkal, melyek egykori koncertjein az 1930-as években Stradivari-hegedűjének húrjain szaladgáltak. S akkor, régen  ott állva Bartók mellett ezek az ujjak tapogatták oly szenvedélyesen hangszerének fogólapját, hogy azok minél  meggyőzőbben és hitelesebben játsszák ki a Bartók-szonatina hangjait, valamint Bach, Mozart és Beethoven örökbecsű dallamait. 
 
 
 
RENDSZEREK  SZORÍTÁSÁBAN
 
 
Visszatérve a Kodályékat érő támadásokra és irigykedésekre feltétlenül le kell írnom: milyen következményekkel járt mindez:
 
A méreg már az 1920-as évektől évről évre  csak egyre gyűlt, különösen az érzékenyebb Bartókban. (Úgy gondolom: érzékeny lelki alkata, gyengébb idegrendszere, fizikai állapota, kevésbé ellenálló szervezete miatt bizonyára ez a folyamatos stressz is hozzájárult a később diagnosztizált rákos betegsége kialakulásához. (A fizikai állapotához azonban hozzá kell tenni: csodálatra méltó volt, ahogy a koncertjein a zongoránál ülve rácáfolt minderre. Ott ugyanis a legnagyobb energiával és vehemenciával játszott, amint azt a korabeli zenekritikák is kiemelték. És tapasztaljuk ezt megmaradt hangfelvételeiről is, amiből kevés maradt fenn ugyan elfogadható minőségben.)  
 
 
Visszatérve Bartók betegségére: évekkel később sikerült diagnosztizálni akkor még gyógyíthatatlan leukémiáját. Bár pontosan nem tudjuk, hogy annak melyik fajtájában szenvedett, de ma már - az orvostudomány mára elért fejlődése következtében - talán őt is meg tudnák gyógyítani. Úgy  ahogyan  José Carreras-nak a ma 74 éves operaénekesnek is egy év alatt sikerült kigyógyulnia ebből a betegségéből, s még utána is számtalanszor fellépett. Bár az is igaz, hogy ő ennek akut formájában szenvedett, s ezt 41 évesen mutatták ki nála. A gyógyászatban 3-4 év is hozhat áttörő eredményeket, nemhogy 40-50 év, így Carreras-nál lehet, hogy ez az eltelt idő is szerepet játszott a gyógyulásában.
 
 
Bartók már 1942 nyarától folyamatosan  betegeskedett, s állapota hónapról hónapra egyre romlott. A következő évben már le kellett mondani Harvard egyetemen vállalt előadásait és fellépéseit. A hosszas és alapos  kórházi kezelések ellenére 1945 szeptember 26-án hunyt el New Yorki otthonában. Senki nem tudná azt megmondani: vajon önkéntes és kényszerű eltávozása, kinti léte és életmódja, a  hazájától és az itthon maradóktól való távolság, a honvágy, saját családjának önkéntes és kénytelen szétszakítása, az európai háború kilátástalan fejleményei, a meg nem értettség közül melyik volt az, ami leginkább siettette állapotának romlását, betegsége súlyosbodását. Vagy így, együtt minden, amit sorsa hozott.
 
 
 
 
S vajon segítette volna-e őt fájdalmai elviselésében, netán gyógyulásában az, ha korábban nem szakít eredeti vallásával, s hívő emberként, született katolikusként fordul Istenéhez ott, messzi tengeren túli otthonában? Mindez kérdés, mégpedig olyan kérdés, mely akár manapság is felvetődhet sok-sok beteg ember esetében. Mi volt ezek közül leginkább az, ami miatt már olyan stádiumba jutott a betegsége, hogy élete már menthetetlenné vált? Talán mindez, így együtt vezetett oda. Szinte karöltve, egymást erősítve sodorták, juttatták Bartókot mindezek az elkerülhetetlen vég felé.  
 
 
Senki nem lehet elég bölcs, hogy pontos és biztos, megcáfolhatatlan magyarázattal szolgáljon arra:  a vallásos hit mély és igaz megélése, az Istenben való feltétlen bizalom  mennyivel hosszabbíthatja meg földi létünket? Miben és mennyire segítheti egy adott betegség leküzdését a testileg  szenvedő beteg hite, optimizmusa, belső lelki harmóniája? Sokat segíthet-e a betegen, ha éppúgy bízik az orvosok jóindulatában és szakértelmében, mint amennyire Isten hatalmában és segítésében? És mennyit segíthet az, ha maga az orvosa is ugyanígy bízik önmagában, saját szaktudásában és Istenben egyaránt? Van-e a kettő között szoros összefüggés? 
 
 
Jómagam nem tudnék erre kategorikus választ adni, hiszen lelki, szellemi világunk, sorsunk, életünk minden egyes eseménye, történése, valamennyi kellemes és kellemetlen élménye, éppen úgy befolyásolja mentális-, és egészségi állapotunkat,  mint fizikai, anatómiai felépítésünk és belső szervezetünk minősége. Azaz: minden embernél ez másképpen alakulhat. Azt azonban bizonyosnak gondolom, hogy a belső harmóniával rendelkező ember mindenre képes optimizmussal reagálni, s így nem ad önmaga lehetőséget a betegségek kialakulására. 
 
 
E meglévő belső harmóniája éppúgy származhat  istenhitéből, a művészetek, tudományok tanulmányozásából, élvezetéből vagy abból, hogy békében, szeretetben él hivatásával,  hozzátartozóival és embertársaival. Vagy egyszerre mindháromból. Egyénenként az egyes ember életében jelentkezhet mindez együtt szerencsés esetben, de megélheti ezek valamelyikét valaki külön-külön is, és akkor is teljes, boldog élete lehet. S úgy is - akár istenhit nélkül is -  biztosíthatja a maga számára  azt a bizonyos belső harmóniát. Ám, ha már mégis eléri netán valamilyen betegség - gyógyulásában segítheti, nagy  támasza lehet az Isten iránti hit, szeretet és bizalom, ezt nem tagadhatom. Vagy még  - szerencsés esetben - végleg meg is gyógyulhat. Mint hívő ember a magam részéről  Comeniussal értek egyet, aki így ír:
 
„Ezen a világon és minden dolgaiban egyéb sincs, mint tévelygés és tántorgás, tülekedés és törtetés, csalárdság és álnokság, nyomorúság és bánat, s a vége mindennek csömör és csüggedés; de aki visszavonul szíve hajlékába, s ott egyedül az Úristennel lakozik, az megtalálja az igazi, a tökéletes lelki békét és boldogságot.”
 
A belső (testi-lelki-szellemi) harmónia megteremtése  tehát egyénenként másféle módon, más eszközökkel valósulhat meg, illetve történhet. Ez a folyamat  mindenkinél másképpen, más módon működik, mint ahogy Kodálynál és Bartóknál sem egyformán történt mindez. S mint ahogy más emberek is többféle módon reagálnak eseményekre, történésekre - náluk is így történt. Mert mindezek mögött hitek, gondolatok, törekvések állnak. S a reagálások, az átélt események, megpróbáltatások, örömök, bánatok, gondok stb. hatása, valamint az ember lelki és testi állapota mind megszabja, hogy valaki hány évet élhet itt e földön. 
 
 
Így aztán  a művészek,  komponisták, írók között is, meg az "átlagemberek" között is akadnak, akik csak 35-40 évet érnek meg, s olyanok is, akik kétszer vagy háromszor ennyit. Bartók 64. évében hunyt el, Kodály pedig 22 évvel élte túl barátját, holott szinte egyidősek voltak. És mindegyikük páratlanul értékes, jelentős életművet hagyott reánk. 
 
 
 
 
És állíthatom, hogy az életükben reájuk zúdított igaztalan vádak és számtalan konfliktusaik ellenére mégis boldogok voltak. Mégpedig nemcsak  magánéletükben, hanem főleg akkor, amikor alkottak. És azért, mert tökéletesen teljesíthették vállalt földi hivatásukat. És most is azok, amikor a halhatatlanság égi csarnokából letekintve pontosan látják: mily sokan hallgatják műveiket - itthon és külföldön egyaránt. S hogy mennyi embernek (gyermeknek és felnőttnek) okoznak örömet mindazok a szellemi kincsek, amiket ők kutattak fel, szereztek meg, majd  adtak át kortársaiknak és az utókornak. 
  
 
És persze azt is látják, hogy mennyien vannak jelenünkben itthon és a nagyvilágban is - mint ahogy életükben is voltak olyan emberek - akiket  teljesen hidegen hagy, semmit nem ad számukra  az ő művészetük. Ám ők mégis boldogok,  mert igazán művelt emberekként  jól ismerik azt a bibliai mondást, miszerint "Kinek füle van a hallásra - az hallja." És intelligens emberekként azt is tudják: csakis jellemük, erkölcsük és cselekedeteik alapján szabad értékelni, megítélni az embereket. 
 
 
Vagyis aszerint, hogy ki mennyire igyekszik és tudja kibontani, kifejleszteni saját képességeit, s mindezzel mennyire tudja boldogítani önmagát és embertársait. S nem aszerint, hogy ki melyik zenét, írót vagy festményt szereti, melyik okoz számára élményt és örömet. És nem aszerint, hogy valaki hívő ember, avagy ateista. Nem lehet megítélési szempont az emberi minőség, emberi érték eldöntésénél az: hisz-e az adott személyiség  Isten erejében, segítségében, mindenhatóságában és kegyelmében - avagy egyáltalán nem? 
 
 
Mint ahogy maga Bartók és Kodály sem ez alapján értékelték, ítélték meg, vagy becsülték egymást és embertársaikat. És természetesen nékünk sem ez alapján kell megítélnünk őket és életművüket. Az istenhit, az igaz hit az egyénnek - önmaga és életvezetése számára - lehet fontos, életét vezérlő eszme, és akár létkérdés is. Ám mások őt - ennek az egyetlen szempontnak alapján -  nem ítélhetik sem meg, sem pedig el.
 
 
Bartókban  már a két háború között, de leginkább az 1930-as  évektől egyre érlelődött a távozás gondolata és szándéka. legfőképpen a háborús helyzet valamint az itthoni kegyetlen légkör és értetlenség miatt. Ám barátjának, Kodálynak gondolataiban ez nem vetődött fel. Benne bizonyára nagyobb volt a türelem, a tolerancia képessége, pedig számtalanszor piszkálódtak ő ellene is. Meghurcolták, s egy időben még egészségét is kikezdte a rengeteg mocskolódás. Még a hazafiatlanság vádjával is megtámadták (és éppen őt!) 
 
 
Ami ellen 1920-ban így védekezett: "15 éves népdalgyűjtő munkámat az állam támogatása nélkül végeztem eddig, ám míg ez az anyag nem kész - addig a művészi magyar zene ügye nem haladhat előbbre egy lépést sem. Honnan merítettem energiát mindehhez? Kétségtelen, azon hazaellenes lelkületből, melyet rám akarnak bizonyítani. A napi politikával soha nem foglalkoztam, de átvitt értelemben politika minden taktus, minden népdal, amit feljegyeztem. szerintem ez a helyes nemzeti politika. A tetteké, és nem a frázisoké"  Mintha csak Liszt 70 évvel azelőtt leírt szavait olvasnánk: "Cselekedni - szavak nélkül." S ha már az imént a politikát idéztem - hozzáteszem a következőket: 
 
 
 
Kodálynak  - születésétől haláláig itthon 50-nél több egymást  váltó kormány működése "alatt" kellett élnie. De ha gyermekkorát leszámítjuk - akkor is negyvennél több volt az a rendszer, mely a legkülönbözőbb miniszterek irányítása alatt inkább csak rontott, mint javított a hazai gazdasági helyzeten, közéleten, különösen a nemzeti kultúrán, oktatáson és közerkölcsön. S ezek az utóbbiakra áldoztak a legkevesebbet. Bartóknak - utolsó amerikai évei miatt "csak" harminc kormányváltás jutott, s ő ezekkel s intézkedéseikkel szemben visszahúzódóbb, kevésbé közlékeny volt, mint barátja, bár véleményét ő sem rejtette véka alá. 
 
 
A közéletben sokkal többet forgolódó, vezetői posztot is vállaló Kodály igyekezett a maga módján politika képviselőivel azért a békés egymás mellett élést szolgálni. Mégpedig úgy, hogy az elvtelen, lojális, simulékony magatartást soha nem tanúsított, és véleményét igyekezett a maga jópofáskodó, ironikus modorában közölni ott, ahol éppen kellett, vagy ahol szükségesnek tartotta. Egyik tanítványa, a később Amerikába emigrált híres karmester  Doráti Antal - aki Bartókkal is jó barátságot ápolt, s  jelen volt a Concerto keletkezésénél is - így nyilatkozott róla: "Nem volt udvarias, alaphangja volt az irónia." 
 
Személye a legvadabb pártdiktatúra idején is érinthetetlen tekintély volt még az elnyomó hatalom számára is. Félni ugyan nem féltek őszinte, nyílt szókimondásaitól, epés megjegyzéseitől - de azért tartottak tőle. 
 
 
Dr. Péteri Lóránt értekezést írt Kodály  és Kádár viszonyáról, sőt 2017-ben még előadást is tartott a köztük lezajló  diskurzusokról, melyek szimbolikus ügyek körül mozogtak. Az alábbiakban idézek néhány sor ebből:

„Hol explicit, hol implicit módon folytatott párbeszédük tárgya nem utolsósorban egymás és önmaguk pozicionálása volt. Mindez talán mégsem érdektelen, ha megfontoljuk, hogy a párbeszéd egyik résztvevője a modern magyar művelődéstörténet kiemelkedő hatású alakja, a másik pedig az a politikus, aki 1956 utolsó, véres hónapjaiban megalapozta a 20. századi magyar történelem leghosszabb ideig fennálló rezsimjét, s harminckét éven át irányította is azt. A dialógust túlnyomórészt 1959 és 1966 között keletkezett dokumentumok alapján rekonstruálom. E dokumentumokból ugyanakkor az is kiderül, hogy az akkor még gyermek politikus és a máris tekintélyes zeneszerző első találkozására még az 1920-as években sor került. Kádár János 1989-ban elmondott utolsó beszéde pedig egyértelműen jelzi, hogy Kodállyal folytatott személyes érintkezése meghatározó hatást gyakorolt rá.

„A mi népünk az Ön népe, de az enyém is” – mondotta Kodály egyszer Kádárnak.”

 
Számtalan anekdota maradt fenn róla és bemondásairól a szájhagyomány útján, közülük kiválasztottam hármat. Jöjjön tehát a mesterhármas:.    
 
 
1.Az ötvenes években sem Révainak, az akkori művelődési miniszternek, sem pedig Rákosinak nem tetszett a Magyar Himnusz, főként a szövege miatt. Túl sötétnek, pesszimistának tartották, de hát hogyan is érthették volna meg, hogy ez nem más, mint egy Istenhez fohászkodó ének, nem pedig egy harci , lelkesítő induló, amire nékik „szükségük” lett volna. Évekig az ünnepségeken csakis szöveg nélkül hangozhatott el, így nem csoda hogy az alábbi sztori is megtörténhetett:

 

 

Egy születésnapi fogadáson, oldottabb hangulatban - mint ahogy a fenti képen látható - ekként fordult Kodályhoz Révai József: Van még a Tanár Úrnak egy adóssága velünk szemben! E bizalmaskodó hangra mintha egy jégszobor válaszolt volna: Nekem? Magukkal szemben? Micsoda? Révai: Írjon nekünk a Tanár Úr új himnuszt. Mire Kodály csak ennyit mondott: Minek? Jó a régi! S Révai, a félelmetes, aki előtt Kossuth-díjas tudósok, művészek vigyázzba vágták magukat, most, mint kisdiák a szigorú tanító bácsi előtt, kényszeredetten-savanyúan elmosolyodott és - hallgatott. Mit is mondhatott volna? A kérdést egyszer s mindenkorra aztán le kellett vennie a napirendről  

 A másik anekdota a következő:

Rákosi Mátyás az egyik díszünnepség utáni fogadáson odasúgta az asztalnál mellette ülő Kodálynak: - Tanár Úr, mostanában igen sok rosszat hallok magáról. Mire Kodály mosolyogva megérintette a pártvezér vállát, sígy szólt hozzá: - Én is magáról.


Végül itt a harmadik:


Ferencsik János mesélte, hogy amikor felment Kodályék lakására, a zeneszerző rögtön kiabált Emma asszonynak: „Emma, hol a rum? Nem látod, hogy Ferencsik van itt?”


 

Bartókról nem maradtak fenn efféle anekdoták. Nehogy azt gondolja valaki, hogy néki nem volt humorérzéke! De bizony volt, csak teljesen másféle, mint Kodályé. Azokból a könyvekből, mely életéről szólnak – kiderül, hogy szelíd, finom és nemes humorral rendelkezett, de ő maga inkább  igyekezett kerülni az olyan elit  társaságot, ahol vezető politikusok jelentek meg. Inkább leírta véleményét – hol felháborodva, hol humorosabb formában.
 
Ha nem lett volna humorérzéke – hogyan tudott volna olyan kedélyes, humoros ötleteket, zenei paródiákat  megcsillantani, mint amilyenek  a Concerto-ban, a Mandarin-szvitben, vagy a Fából faragott királyfiban megjelennek. Leonadis Kavakosnak – a görög hegedűművésznek pedig az tetszik – mint 2016-ban nyilatkozta - hogy még a fájdalmasnak mondott második hegedűversenyében is mennyi humor, kedély csillan meg. Például ahogy a furulya vagy a kürt  hangját utánozza a hegedűvel. Kavakos Beethovenéhez hasonlítja Bartók humorát: ugyanolyan ironikusnak és szarkasztikusnak tartja.  


Kodály tudományos és zeneszerzői, tanári tevékenységét az egymás után jövő kormányok egy bizonyos  idő után azért  azért igyekeztek elismerni, kitüntetni hogy ezzel is bizonygassák: ők aztán értékelik a nemzeti kultúra érdekében tett erőfeszítéseit, s azonosulnak azzal. Mintegy kifejezve azt, hogy értékrendjük Kodályéval azonos. Pedig dehogy! Így aztán háromszor is kitüntették Kossuth-díjjal:  először 1948-ban a Dinnyés-, másodszor 1952-ben a Dobi-, majd harmadszor 1957-ben az első Kádár-kormány adományozott neki  Kossuth-díjat. 

 
 
Az azonban a sok közül egyetlen kormánynak sem jutott eszébe, hogy "kissé emelje saját maga értékét" azzal, hogy még életében kitüntesse Bartókot is. Így csak halála után kapott poszthumusz Kossuth-díjat. És pontosan akkor, amikor Kodály az elsőt átvette. És ha lehet még valamit az akkori kormányok szemére vetni: mindaz után sem  jutott eszükbe kitüntetni Bartókot, miután - már addigi  munkásságának nemzetközi értékét, jelentőségét is hangsúlyozva - 1931-ben megkapta a Francia Becsületrend lovagi címét. (Olyan híres magyar személyiségek, nagyságok után, mint Herman Ottó, Molnár  Ferenc, Türr István és Liszt Ferenc) Sőt, később még kint Amerikában is átvehette a Columbia Egyetem dísztoktori címét.
 
     
Az ikerpár tagjait azonban alapjában véve soha nem izgatták a címek, kitüntetések, plecsnik. Számukra mindenkor az volt a legfontosabb, hogy vállalt hivatásukat, feladatukat teljes mértékben megvalósítsák. Ennek érdekében mindenkor és mindenben segítették egymást. Nem volt rá eset, amikor bármiben is szembe kerültek volna önmagukkal, vagy egymással. Az ellenfelekkel szemben ikerpár tagjai kénytelenek voltak a következő években hol a másikat, hol egymást, hol magukat védeni az ellenséges érzelmekkel irigységgel, intrikákkal,  szakmai féltékenységgel  és mindenféle koholt vádakkal szemben. Amik  az idővel egyre csak növekedtek, szaporodtak ellenük, ahogyan az ország egyre jobban fasizálódott, s egyre vadabbá, diktatórikusabbá vált.
  
 
 
 
AZONOSSÁGOK ÉS ELTÉRÉSEK  KOMPONÁLÓ  MŰVÉSZETÜKBEN 
 
 
Mindezek mellett, illetve ellenére írták évtizedeken át rendületlenül egyéni stílusú zeneműveiket, melyeknek közös alapja tehát a néprajzi körútjaikon gyűjtött népdalkincs volt -  mint fentebb utaltam erre. Tanári és tudósi tevékenységük, s az említett bántások, zavargások, támadások mellett, vagy ennek ellenére is tehát  komponáltak. Építgették harmóniavilágukat, alakítgatták ritmuselemeiket, csiszolgatták stílusukat minél karakterisztikusabb, minél egyénibb témákat találva, mondanivalóikat feldolgozva, kifejezve és kizengve   kottaképeikkel. Mindebben tehát – túl a népdalgyűjtés szenvedélyén, következetes, szorgalmas, aprólékos tevékenységén - megegyeztek, azonosak voltak szándékaik és törekvéseik.

 

És alkotóművészetük folyamata, minősége is megegyezett. Nevezetesen abban, hogy életük alkonya időben és hatásfokban egyiküknél sem esett egybe alkotóművészetük alkonyával. Azaz: egyáltalán nem állíthatjuk, hogy minél idősebbek voltak – annál gyengébb műveket alkottak. Szellemi erejük, életkedvük, alkotói invenciójuk idősebb korukban sem csökkent, legfeljebb más, egyéb tevékenységekre tevődött át. Nem minden zeneszerzőre mondhatjuk ezt el a zenetörténetben, de ők abba a kategóriába tartoztak, mint Bach (aki hatvanon túl is) vagy Verdi (aki még hetvenen túl is)  alkotóereje teljében, vígan komponált, és olyan műveket, hogy ihaj-csuhaj! (hogy stílusos legyek, ha már magyar zeneszerzőkről van szó e tanulmányban…)

 

Igaz, hogy Kodály zeneszerzői életműve a harmincas évekre (tehát úgy ötven éves korára) lényegében betetőződött. S amit azután írt, ahogy mondják: az már csak hab volt a tortán. Mert írt azért még néhány kisebb alkotást (miséket, dalokat, kamaraműveket) de ha ezeket nem is alkotja meg – akkor is jelentős, teljes életművet hagyott volna hátra. Bartók ezt a legérettebb korszakát „későbbre hagyta”, helyesebben nála ez későbbre tolódott – egészen a halála előtti hónapokra. S bár két művét is befejezetlenül hagyta, s maradtak fenn vázlatai, feljegyzései, ötletei is – mégis az az érzésünk: életműve semmiképpen sem jelentéktelenebb és kevésbé teljes, mint más nagy zeneszerzőké, akár Kodályé is.  

 

Az a feltételezés, hogy Bartók Amerikában azért nem alkotott több művet, mert alkotóereje akkor már betegsége és kedvetlensége miatt csökkent volna – merő tévedés. Nem alkotói potenciája csökkent, megrendelései csökkentek. Ha több lehetőség adatott volna számára, bizonyára még írt volna még többet, hiszen ekkor már rosszat nem tudott alkotni. A kényelmes amerikaiak azonban  a kezdeti nagy lelkesedés és érdeklődés után megelégedtek egy-egy koncert látogatásával, az ott kapható Bartók-írásokkal, partitúrákkal, kottákkal, hanglemezekkel, amik már az ismert Bartók-műveket tartalmazták, s kevésbé voltak kíváncsiak újakra. Egészségének további romlása miatt a korábban sűrűn tartott előadásait is igyekezett lemondani a legtöbbször ágyban fekvő zeneszerző. 

 

Nagy kihívás volt számára, amikor hosszú hallgatás után 1943-ban Reiner, Doráti közbenjárására Serge Koussewitzky – a Bostoni Szimf. vezetője új művet rendelt meg tőle, a Concerto-t. Ez friss életkedvet, optimizmust és alkotókedvet öntött a beteg alkotóművészbe. S szép, humánus gesztus volt Kossewitzkytől, hogy az ezerdolláros tiszteletdíj felét a felkérés után átadta Bartóknak, ha esetleg a mű mégsem készülne el valamilyen okból.(szerencsére nem így történt.) 

 

A legjobb kinti honfitársak, barátok egyike, Doráti végig ott izgult, drukkolt, segített Bartók mellett, hogy a mű elkészülhessen. Amit két hónap alatt befejezett a zeneszerző, s a következő évben be is mutatták Bostonban. Lassú tételében a honvágy gyógyíthatatlan sebei zokogó dallam formájában fejeződnek ki, de sokféle beiktatott parodisztikus idézetet is hallunk benne, melyekkel szatirikus módon „üzen” a korabeli zeneszerzőknek (pl. Lehárnak, Sosztakovicsnak. S hogy mit is üzen - arra megkapjuk a választ, ha utána nézünk: milyen viszonyban állt a hatalommal az egyik, és milyennel a másik komponista...)

     

A nagy művek időbeli megjelenése, beérkezése tehát kettejük esetében jellemzően másképpen, máskor történt (eltolódott) mert egyéniségük, alkotó kedvük, elfoglaltságaik, affinitásuk a komponáláshoz – nem volt azonos. Ám ez nem jelenti azt, hogy Bartók korábban ne írt volna remekműveket, hiszen a harmincas évekre már ott volt a Cantata profana,  a Kékszakállú herceg vára is. Amely egyetlen ilyen műfajú alkotása, s mindössze egy felvonásból áll ugyan, de mégis csak opera, amit barátja sosem írt. Aztán ott volt már a négy vonósnégyese, két zongoraversenye - amit Kodály szintén nem írt - ott volt a Táncszvit stb.) De  nagy opuszaiból későbbre is maradt jó néhány, nem úgy, mint barátja alkotásai esetében, ahol minden nagy mű már korábban  megszületett.   

   

Alkottak, írtak tehát remekműveket mindketten szép számban - mégpedig a zene majdnem minden műfajában, az időszerű történelmi-politikai eseményekre is reagálva, illetve ellenük tiltakozva. (Budavári Te Deum, Cantata profana, Psalmus Hungaricus stb.) S azért is írtam: "majdnem minden műfajában", mert egyik különbség - a remekművek eltérő időbeli megjelenése mellett -  ez volt zeneszerzői tevékenységükben. 

 

Ugyanis nem minden műfaj érdekelte, érintette meg őket egyformán. Míg  Bartók számos versenyművet írt, Kodály egyet sem. Kamarazenéje is gazdagabb barátjánál, de zenekari és színpadi műveik úgy arányosan oszlanak meg. Zongorás életműve Bartóknak nagyobb és jelentékenyebb, Kodálynak pedig karművészete szélesebb spektrumú. S ami elgondolkodtató: míg Kodály vallásos, egyházi alkotásai jelentős részét alkotják komponáló tevékenységének - Bartók ilyen művet egyet sem írt.  
 
 
Míg a mindvégig katolikus hitű  Kodály, Liszt vagy Dohnányi – mély vallásosságuktól áthatva - számos egyházi, vallásos, szakrális tárgyú művet írt – Bartók soha nem foglalkozott azzal a gondolattal, hogy  a zenének ebben a műfajában alkosson bármit is. Tehát aki az ő egyházi jellegű zenéit elemezni óhajtaná, annak könnyű dolga lenne, mert ezzel az egy mondattal elintézhetné.…. Ám azért ez még sem ilyen egyszerű, mert ha arra szeretnénk kitérni, hogy miért nem írt ilyent, akkor erről van mondanivalónk.
 
 
Találhatunk néhány művében ugyanis olyan tételeket, zenei részleteket, melyeket a „korál” címszóval illetett (s miként jól tudjuk: a korál egyházi, templomi éneket jelölt már a középkortól, s leginkább Bach és Mendelssohn élt ezek feldolgozásaival.) Bár nem sokat, de közéjük tartozik a Concerto 2. tételében a fúvósokon váratlanul és csendesen felcsendülő nagyon stilizált koráldallam, mely még emlékeztet is a Dies Irae dallamfoszlányaira. 
 
 
Aztán a Mikrokozmoszba is bevett egy korált (az első kötet 35. darabja) továbbá a 3. zongoraversenyének lassú tételébe is beleszőtt egy ilyen hangulatú dallamot…. Ezek azonban nem egy mélyen hívő ember vallásosságának zenei megnyilatkozásai, inkább egy mélyen érző lélek bensőséges, intim üzenetei, egyfajta bensőséges vallomások. Nem egy olyan mélységes hittel bíró, Isten mindenhatóságában, segítségében, kegyelmében bízó ember és komponista meggyőződését árulják el, mint amilyenek a fent leírtak voltak. S akiknek meggyőződését életükben komponált kantátáik, miséik, Te Deum-aik, oratóriumaik is mutatják.

 

Bartók - bár ő is katolikusnak született s eszerint is nevelték, sőt második felesége is ilyen felekezetű asszony  volt, felnőtt korában már nem gyakorolta vallását. Első fia, Béla születése után pedig áttért az unitárius hitre - mely tagadja pl. szentháromságot, a megváltást - s őt is efelé orientálta. Másik fia, Péter sem volt vallásos, hívő ember. Bartók maga az isteni segítség és energia jelentőségének személyes életében és alkotómunkásságában, embertársai megítélésében nem tulajdonított oly nagy szerepet, mint pl. barátja, Kodály. Amikor 1907 végén már testileg és lelkileg is elszakadt a katolicizmustól, sőt a kereszténység alapvetéseitől is – így ír egyik levelében:

 

„Az Istenben hívők legnagyobb része – ezt el kell ismerni – a kisebb észtehetségekhez tartoznak – míg teljesen kultiválatlan ateistát egyáltalán nem találunk.” Másutt pedig ezt írja: „…őszinte szívvel, kijelentem, hogy legkevésbé sem érzem a ’hit’ hiányát, s hogy el sem képzelhetem magamat hites állapotban.…Ha én keresztet vetnék s azt mondanám: a Természetnek, Művészetnek és Tudománynak nevében…Hát nem elég ez?” 

 - írja Geyer Stefinek 1907-ben.

 

Igazán hívő ember - mint ahogyan én is - mindezeket persze nem fogadhatja el, nem oszthatja ezt a vélekedést. Ám ezzel együtt is Bartók nagy zeneszerző volt, aki ettől függetlenül jól ismerte az elmúlt ezredév komponistáinak egyházi zenéjét, továbbá azokét is, akik ateista zeneszerzőként nem írtak egyházi műveket, s emellett mégis nagy muzsikusok, komponisták voltak. Egy  komponista, művész, író értékét, életműve jelentőségét ugyanis soha nem az döntheti el, hogy hívő ember volt-e vagy ateista, hanem az, hogy milyen mesterségbeli színvonalon, mennyire maradandó formában írta meg műveit. 

 

Az biztos, hogy barátja, Kodály akinek még utolsó műve is egyházi jellegű volt (Laudes organi) melyben középkori liturgikus, szerzetesektől származó dallamot dolgozott fel - olyant, amit fent idéztünk soha le nem írt, vagy mondott volna. Ám ettől ők még vállvetve a legjobb barátok, kollégák és alkotótársak voltak. Viszont Bartók utolsó opuszai is egyértelműen „világi” alkotások voltak, a korábbi Cantata profana is elárulja, hogy az ő igazi vallása a természet és az ember, valamint az ember és ember harmóniájában, s mindennek a zenei megfogalmazásában állt. Abban, amit ő maga saját szavaival így írt le:

„Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és magyar haza javát.”

 

Ami persze teljesen egybe vágott barátja céljával.  Ám Kodály – ellentétben Bartókkal – nemcsak önmaga erejében, tehetségében és kitartásában bízott, hanem Isten segítségében és energiájában is. Egyedül a 3. zongoraverseny egy melléktémájaként megjelenő zene árul el „valamit” Bartók  vallási érzületéről, melyről az alábbi idézet alapján – Kroó Györggyel egyet értve úgy gondolhatjuk: halála előtti heteiben, napjaiban mégiscsak Istenhez fordult kegyelemért, segítségért.

 

„...... ez nem más, mint egy zenei hálaáldozat és hitvallástétel. Senki sem értheti, értelmezheti másképpen. Bartók felgyógyulása sajnos igencsak átmeneti volt. A betegség támadásával szemben éppen csak annyi lélegzethez jutott, hogy megírhatta ezt a – nagymértékben önéletrajzi fogantatású – opus ultimumot. Be sem tudta egészen fejezni. Az utolsó 17 ütem hangszerelését egy muzsikustársra bízta, és 1945. szeptember 26-án kiszenvedett. Ez az Adagio religioso összehasonlíthatatlanul többet mond bármilyen formális megtérési nyilatkozatnál, melyet halálos ágyán Bartók esetleg aláír. 

 

Az csak személyére vonatkozott volna, míg ez a zenecsoda az egész emberiség szellemi és lelki épülését szolgáló közkincs. Abszolút művészi érték, amelyből minden zeneileg művelt ember számára érthetően és egyértelműen hallszik ki a színtiszta, építő vallásosság. E művészi tanúságtétel ismeretében… szabad úgy értelmeznünk a fölidézett életrajzi tényeket, hogy Bartók Béla búcsúja az élettől a gyermeki, tiszta istenhithez való visszatérés jegyében állott. „

 

Ezt így azt hiszem, el is fogadhatjuk. Azonban tény, hogy életének túlnyomó részében ateista nézeteket vallott, s egyáltalán  nem inspirálták a vallásos zeneművek annyira, hogy ilyen  témájú, ilyen jellegű zeneműveket komponáljon. Mint ahogy írt egyházi zenét maga Kodály, Dohnányi, Lajtha is (hogy csak korának magyar szerzőit említsem.)  Barátjának számos egyházi műve van az életművében (misék, karművek, zsoltárok stb.) Elég meghallgatni a Jézus és a kufárok, az Adventi ének c. kórusművét,  vagy a Te Deum-át, hogy mély és őszinte vallásosságáról meggyőződjünk. Sőt utolsó műve is  (Laudes organi – a harmónia dicsérete ) vallásos darab, mint fent már említettem. De Bartók tudatosan soha nem foglalkozott egyházi mű alkotásával, nem is tervezett effélét  - s ennek következtében nem is írt soha egyetlen egyet sem.

 

Amikor 1907-ben már belsőleg és külsőleg is elszakadt a katolicizmustól és a fentieket írta a 19 éves  Geyer Stefinek (1888-1956) akkori barátnőjének és művészpartnerének - még további ateista gondolatokat is lejegyzett naplójába az akkor 26 éves zeneakadémiai tanár. Például a következőket:

 

"A keresztény mitológia szentháromsága (...) a gondolkodást rabláncra veri, kimondván: "Ezt nem értheted meg, nyomorult ember! Ne is gondolkozz felette, mert ilyenkor még a gondolkodás is halálos bűn"!

 

Hát igen. Az efféle fejtegetésekre szoktuk l mondani azt:  nagy zseniknek is lehetnek nagy tévedései. Ez is azok közé tartozik, amikor valaki tudományos, meggyőző érveket keres a hittételek igazolására. Mert arra nincs szükség – ugyanis a hit ott kezdődik, ahol maga a tudás véget ér. Aki hisz – annak nincs szüksége bizonyítási eljárásokra, mert ha ezt keres, akkor hite azonnal megszűnik hit lenni. Mint ahogy  Comenius is írja:

 

„A világ bizonyítékokat akar, a keresztény beéri Isten puszta igéjével. A világ kötelezettséget, szavatosságot, kezességet, pecsétet keres – a keresztény minden biztosíték helyébe a hitet állítja. A világ a legkülönfélébb módon gyanakszik, vizslat, kutat – a kereszténynek mindenben Isten igazmondása a mérce.”

 

A perdöntő bizonyítékokra a tudományoknak van szüksége, ott annak fontos szerepe, jelentősége van – azért, hogy a felállított hipotézis tökéletes igazolást nyerjen. És maga a hipotézis sem keverhető össze a hittel, mert az feltételezést jelent, ami fontos állomása, feltétele annak, hogy  a tudományos igazsághoz eljusson  a tudós. A hit viszont nem állomás, onnan nem kell tovább menni, mert a hit maga már a teljesség, ami nem kíván bizonyítást, azért hit.

 

És hogy volt-e még egyéb oka is Bartóknak arra, hogy ne komponáljon egyetlen vallásos zeneművet sem – arról  csak feltételezéseink lehetnek. Mint ahogy Jürgen Hunkemüller német zeneesztéta is - 2013-ban írt  remek tanulmányában -  -  kérdésként, s nem állításként fogalmazza meg a következőt:

„,... hogy Bartók életművéből az efféle kompozíciók teljességgel hiányoznak, gondolkodóba ejt. A kompromisszumokra olyannyira képtelen zeneszerző egy egyházi mű megírásával talán saját benső meggyőződése ellen vétett volna? „

 
 
Bartók legszemélyesebb, legintimebb sorai azok, melyeket a Geyer Stefihez írott leveleiből fentebb idéztem. Ilyen kitárulkozva és őszintén mindaddig senki másnak nem nyilatkozott meg. Az akkor 19 éves, korábban hegedűt tanuló, csodagyerekként a Zeneakadémiára került hajadonhoz írta  ezeket a vallomásszerű mondatokat, melyben feltárta belső lelkivilágát, ateista voltát. Valószínű, hogy a később, a 10-es évektől világhírűvé vált hegedűművésznő mélyen vallásos volt, Bartók pedig nyíltan, őszintén ateista nézeteit bizonygatta hozzá írt leveleiben.
 

Nagy kérdés, mely már szintén megválaszolatlan marad: vajon nem ez okozta-e, hogy a lány nem tudta viszonozni a zeneszerző gyengéd érzelmeit és a sokszori találkozások, levelezések szakítással végződtek? Mindenesetre Geyer Stefi – vagy őhelyette, vagy nem helyette – de a külföldi karriert választotta: hegedűművészként már a 10-es évektől folyamatosan  bejárta az egész világot.  
 
Kétszer is férjhez ment, majd 68 évesen hunyt el Svájcban, ahol a sok-sok évvel hozzá írt fiatalkori Bartók- hegedűversenyt két évvel halála után mutatták csak be. A zenetörténetnek annyi haszna azért származott ebből a beteljesületlen szerelemből, hogy megszületett ez az egyedülállóan szép versenymű, Bartók ifjúkori emésztő lángolásának zenei dokumentuma. 



Újabb kérdés: világhírű hegedűművésznő lévén miért nem ő vitte közönség elé még életében ezt a hozzá írt művet? Amikor Bartók már 1908-ban elküldte hozzá az egész partitúrát, miután végleg rá kellett döbbennie, hogy érzelmei nem találnak viszonzásra. (S annak vezérmotívuma fölé a partitúrában  azt írta oda: "Ez a maga Leitmotívja." A második tételét pedig direkt olyan virtuóz futamokkal látta el, amik alkalmat kínáltak volna a művésznőnek rendkívüli hegedűtehetségének megcsillogtatására, amivel már 12 évesen elkápráztatta a bécsi publikumot.
 
 
Talán egyértelműen személyes jellege miatt tartózkodott Geyer a bemutatástól? Nagyon valószínű. A művésznő annak idején – miután megkapta rendhagyó szerelmi vallomásként, ajándékként a kéttételes, érzelmekben gazdag, intim hangulatú, bár csonka zeneművet –nem publikálta. Letétbe helyezte, s csak halála előtt adta át  Paul Sachernek, a bazeli kamarazenekar vezetőjének, aki aztán megszervezte a koncert nyilvánosságra hozatalát, s ők is mutatták be a közönségnek 1958-ban Hans-Heinz Schneeberger szólójával.   
 
 
Mai közkeleti kifejezéssel azt írhatnám: „titkosították 50 évre”, hiszen éppen ennyi idő után hangozhatott csak el, s kerülhetett aztán a hegedűsök repertoárjába. Bartók egyéb műve felett is a reménytelen szerelem árnya lebegett. Az 1. vonósnégyes lassú tétele fölé azt írta Geyernek: „Ez az én halotti énekem” A szakítás 1908-ban nagyon megviselte a zeneszerzőt, s ennek érzelmi utóhatásában találkozott Ziegler Mártával, akit még abban az évben feleségül is vett. Benne éppúgy nem csalódott soha, mint a második feleségében. (Ld. az "Exaltationis Sancta Mulieris -Asszonyok dicsérete című későbbi fejezetet!)
 
 
 
 
LEHAJOLVA AZ ŐSFORRÁSHOZ  
 
 
Mindkettőjüknek kétségtelenül és felmérhetetlenül nagy érdeme volt az az értékmegőrző és továbbfejlesztő tevékenység, amit a még fellelhető és kallódó, értékes népdalkincs felkutatásával, felvételével és összegyűjtésével, majd ezek rendszerezésével, osztályozásával véghez vittek évek hosszú során át.  De ha nem lettek volna oly zseniális zenei képességekkel megáldva, ha nem bírtak volna olyan invenciózus komponáló és hangszerelési tehetséggel, tudással és felkészültséggel - akkor még e hatalmas és ihlető forrásanyag alapján sem tudták volna megteremteni saját, egyéni zeneszerzői arculatukat. S nem tudták volna kimunkálni senkiéhez sem hasonlítható stílusukat, harmóniavilágukat, komponálási technikájukat, egyáltalán: létrehozni nagy mesterműveiket. 

 

Megjegyzem, hogy mindezzel a széles körű, sok tájegységet és országrészt átfogó azért nem végeztek úttörőmunkát, hiszen már az  előttük lévő századokban is akadtak lelkes néprajztudósok – pl. Bartalus István, Vikár Béla, Kiss Áron és Sebestyén Gyula, akik népdalokat gyűjtöttek vidéken, ha nem is voltak a legelsők, hiszen már a középkorban is történtek erre kezdeményezések még távolabbi országokban is. És Kodályékkal - időben párhuzamosan - sőt utánuk is gyűjtöttek néhányan népdalokat (persze korántsem olyan tömegével, mint ők.) Így Lajtha László a hatvanas években (ő már magnetofonnal felszerelve) és Molnár Antal, aztán Volly István, Kerényi György, Bárdos Lajos, s köztük még egy hölgy  is: Vakler Anna. Sőt, maga Móricz Zsigmond is gyűjtött népdalokat, s a néprajz iránt erősen érdeklődő győri főiskolai ének-tanárom, Dr. Barsi Ernő is számos kiadványt jelentetett meg a Kodály halála utáni évtizedekben dunántúli (Szigetközi, Rábaközi gyűjtéseiből.   

 

 

Ám kétségtelen, hogy az oroszlánrészt az ikerpáros végezte el - sok-sok tájegységre, vidékre, országrészre, szomszédos és távolabbi országokra is kiterjedő, alapos és szisztematikus tervezéssel megvalósított gyűjtéseikkel. Amit az is elárul, hogy munkájuk nyomán a dokumentált dallamállomány mintegy 8000 példányra bővült. És legjelentősebb tettük az volt, hogy saját műveikben aztán folyamatosan, kreatív módon feldolgozták, beépítették e hatalmas népdalkincs elemeit, motívumait – megfelelő arányérzékkel, kifinomult stílusukkal, egyéni ízeikkel, sajátos modorukkal, önálló és egyedi művészi eszközeikkel. (A jobboldali képen a gyűjtőútjuk egyik állmásához érkező párost láthatjuk kedélyes beszélgetés közben az egyik falusi porta előtt.)

 

Télen, nyáron hóban-fagyban, tűző napban, esőben-sárban - párosával, mint a páros szentek - barangolva járták a felvidéki, alföldi, erdélyi, sőt a szomszédos országok tájait, falvait is. S hogy miért párosával? Talán, mert a magyar népművészetben is minden párosával jelenik meg...(Sőt, gyakran elvitték magukkal feleségeiket s, amikor már megházasodtak - előbb Bartók 1909-ben, majd ugyancsak feladva agglegény életét, rá egy évre Kodály is.) Aki már egyébként akadémista növendékként, 1905-től egyedül is gyűjtött, s utána aztán csatlakozott hozzá barátja is, akivel aztán lelkesen vállalt feladatukat nagy erőfeszítéssel, szívós, következetes munkával végezték éveken át. 

 

 

Bartók még bolgár, török földre és Algériába is elzarándokolt, hogy összehasonlítás céljából keressen ott dalokat, és talált is. Buzgó és fáradhatatlan  tevékenységük felkeltette más országok folkloristáinak is a figyelmét. Kínában pl. Wang Lee-hom az ő gyűjtőútjaik   példáa nyomán kezdte el kutatni a kisebbségek zenéjét.   

 

A dalok és zenék  felvételéhez az Edison-féle fonográfba helyezhető viaszhengereket használták. Erre rögzítették a vállalkozó szellemű parasztasszonyok, lányok, férfiak énekét. E szerkezet nagy előnye volt, hogy áram nélkül, felhúzható motorral működött, áramot nem igényelt, tehát bárhol – árokszélen, legelőn, szántóföldön, sőt tanyákon is tudtak vele készíteni felvételeket. Könnyedén szállítható volt, akár egy hátizsákban is elfért a viaszhengerekkel együtt. Viszont hátrányuk volt, hogy az általa forgatott kis hengerekre csak néhány perc anyag fért rá, s néhány lejátszás után hallgathatatlanná, sőt lejátszhatatlanná váltak. 

 

Amikor Berliner a húszas években már feltalálta a lapos hanglemez-korongot, erre már át lehetett játszani a felvételeket, s ezek már sokszor lejátszhatónak és maradandóknak is bizonyultak. A Pátria hanglemezgyár végezte ezeknek a felvételeknek az átmentését, s nekik köszönhető az is, hogy  egy kevés felvétel megmaradhatott Bartók zongorajátékáról  a hálás utókornak, persze ezek sem olyan minőségben, mint amire a mai digitális-hangfelvételek képesek.

 

 

Az összegyűjtött hatalmas hangzó népzenei anyag – melynek jelentős része népdalokból állt - megfelelő, alapos és tudományos rendszerezése, összehasonlítása, osztályozása Kodályékra várt ezután. Útjaikról hazatérve lejátszották azokat a barázdákat, amiket a tű belekarcolt a hengerek felületébe, s hallás után kottapapírra írták az onnan felhangzó dallamokat. S ennek a folyamatos rendszerezése még azután is tovább folyt az Akadémia népzene-tudományi osztályain, amikor Bartók már Amerikában volt. 

 

Népdalgyűjtéseik jelentőségérői Keresztury Dezső 1984-ben a következőket írta:

"A világ képe mára teljesen átalakult, így ha ma indulnának népdalgyűjtő útra Kodályék, már nem igen találnának semmit. Tehát jókor indultak még el. „Kodály céltudatos és konok erélye nélkül elsüllyedt volna   a régi életformával az az egységes, homogén kultúra, az a dalkincs, amit átmentett annak idején az Éneklő ifjúság” mozgalmába.  A művész alkotása tehát még a művész életében  a közösség része lett. De mindketten jól tudták azt, amit Kodály oly szépen leírt: „ a magyar zene minél mélyebbre bocsátja gyökereit a magyar lélek talajába annál magasabbra nő koronája, annál tovább él. „


 

 
 
Bartók  1940-es kényszerű és önkéntes távozása után az itthon maradókra vártak a még hátralévő feladatok. A következő két évtizedben Kodálynak és munkatársainak kellett felvállalnia annak a koncepciónak a tervezetét, kidolgozását, amellyel iskolai ének-zenei nevelés megújítását szándékozott elérni. S amelyet magát éppen erre a gyűjtött anyagra alapozta. E koncepciót sokan ma is félre értik és Kodály-módszerként emlegetik, még számos külföldi országban is.
 

 

A  KODÁLYI  ELVEK  MEGVALÓSÍTÁSA  A  GYAKORLATBAN

 

Szabó Helga, a kodályi elvek egyik leglelkesebb jelenkori szószólója, pedagógusként, karvezetőként, tankönyvíróként a gyakorlatban is igyekszik évtizedek óta megvalósítani a mester intencióit. Egy rádióvitában, ahol éppen a „módszer” elnevezésen folyt a vita, kijelentette:

 

„Kodály nem írt módszertant, amit felületes fogalmazással Kodály-módszernek szokták nevezni. A módszer szó leszűkít, téves képzetek sorát indítja el. Sokkal többről van itt szó. Töretlen élete példájában, vitairataiban, zenepedagógiai kompozícióiban, s egyedülálló gyermekkaraiban egy egész nemzet zenei nevelésének zseniálisan átgondolt rendszerét, a zenei közművelődés több évtizeddel előretekintő programját hagyta ránk.” 

 

Nemesszeghyné Szentkirályi Márta egyetértett Szabó Helgával, amikor azt mondta, hogy „módszernél jóval többről: egy nevelési koncepcióról van szó, arról a kodályi gondolatról, hogy a zenei nevelést egész nevelési rendszerünk középpontjába kell állítani. Valahogy úgy, mint a régi görög társadalomban, ahol – Kodályt idézem – a görög ember még a piacon is muzsikát lélegzett be.” Laczó Zoltán szintén a „koncepció” kifejezés használatát tartja helyénvalónak, mivel ez egy szélesebb szellemi kisugárzású gondolatrendszer.

 

A magam részéről pedig megjegyzem: a módszeres énektanítást a kodályi elvek alapján egykori növendéke, Ádám Jenő alkotta meg, s az első tankönyveket is – amelyeket az 50-es években vezettek be  -  ő szerkesztette. Tanári  módszeréről pedig - amikor Kodályt  megkérdezték - mindig azt válaszolta: "Az a módszerem, hogy nincs módszerem." Az első effajta énekkönyvekhez - amiket az 1954-ben megindult ének-zenei tagozatos általános  iskolákban már használtak -  a zenei írás-olvasáshoz szükséges füzeteket is kiadták, melyek a 333 olvasógyakorlat, majd a magasabb fokot képviselő Ötfokú zene és a Biciniumok, Triciniumok címmel jelentek meg. S szolgálják azóta is (immáron 80 éve) a kodályi zenei nevelés szent ügyét.

 

Amikor 1943-ban Kodály előszót írt az alábbi, megjelenés előtt álló kiadványhoz – a következővel zárta azt: „Kis dallamainktól  párizsi Conservatoire kulcsváltoztató versenydarabjai felé hosszú még az út. Azt végigjárni csak a szakembernek kell. De szakember, zenebarát egyformán indul, ha jól indul. egyenlőre a legkisebbeken akartam segíteni. Azok lehetnek felnőttek is, mert ki miben járatlan, abban gyermek.”

 
 
 
 
Szavai világosan tükrözik azt a szándékát, miszerint magát a relatív szolmizálás gyakorlatát egyfajta ABC-nek képzelte el, amely majd a kottaolvasáshoz, énekléshez, a magasabb zeneértéshez, zeneművek hallgatásához, tanulmányozásához és értelmezéséhez juttatják majd el a gyermeket. Ám azt Kodály soha nem mondta, s nem írta, hogy enélkül valaki nem élvezheti, nem értékelheti, nem hallgathatja élvezettel a zeneirodalom nagy műveit. Mert más a zeneértés, s más a zene hallgatása, élvezete, a zene szeretete. A zenei írás-olvasás bizonyos, vagy magasabb szintje, a kottaolvasás nem feltétlenül  szükséges mindenkinek, aki zenét akar hallgatni. 
 
 
Ez kell a hangszeres előadóknak, a kórustagoknak, azoknak, akik aktívan művelik a zenét, az éneklést, vagy szakemberekként (kritikusként, esztétákként, pedagógusként) foglalkoznak a zenével, a művészetekkel. De szó sincs arról, hogy enélkül nem lehet zenét hallgatni, koncertre járni, művészettel foglalkozni. Intelligens emberekként, zeneművészként, előadóként bizonyára Kodály és Bartók sem abszolutizálhatták ezt, s ők is jól tudták: a művészethez előadóra, komponistára éppúgy szükség van, mint közönségre. Vagyis a publikum nem állhat csupa zeneértő szakemberből, tudatos zenehallgatóból, hiszen akkor alig ülnének a nézőtéren. 
 
 
Persze  - ettől függetlenül fontosnak tartotta a szolmizálásban való jártasságot, ezért úgy érezte: aki ebben már nagy gyakorlatot szerzett - az megérdemli, hogy valami ajándékot kapjon. És sajátos humorával,  találékonyságával kiötlötte: ha a gyerekek autogramot kérnek tőle, csak annak ad, aki néhány 
hangot leszolmizál néki. Így is cselekedett. Ha gyerekek zsongták körül - - egy papírlapra gyorsan felírt néhány ütemet, s aki azt leénekelte - megkapta a maga autogramját.
 
 
Hm. Ha Kodállyal akkor gyerekkoromban találkozok - nem biztos, hogy tudtam volna szerezni tőle ilyen módon autogramot, hiszen én nem zenei általánosba jártam...Viszont elvileg találkozhattunk volna, hiszen éppen gimnazista voltam, amikor ő elhunyt. Isten nyugosztalja Őt és Bartók Bélát is. Viszont most már van Kodály - aláírásom, íme:    

 

 

A magam részéről azonban  úgy gondolom: nem kell ahhoz zseblámpával és partitúrával megjelenni a koncerteken, vagy otthon így felszerelkezve hallgatni a zeneműveket, hogy nyugodt lélekkel átadhassuk magunkat a dallamok, harmóniák, ritmusok és hangszerek élvezetének. Ám azt feltétlenül fontosnak tartom, hogy előtte magáról a zeneszerzőről és koráról minél több információt megszerezzünk. Hogy életéről, munkásságáról, egy adott mű megszületésének körülményeiről stb. minél többet megtudjunk. 

 

Ha nem ismerjük a komponista életét, hogy milyen örömök, bánatok, keserűségek, csalódások érték élete során, ha nem ismerjük  műve megszületésének körülményeit – soha nem kerülhetünk sem hozzá, sem művéhez közel. Csak akkor tudjuk őt is, és művét is megszeretni, elfogadni és élvezni, ha mindezeknek az ismereteknek a birtokában hallgatjuk (nem halljuk!) a művét. 

 

És megérthetjük annak lényegét, mondanivalóját anélkül is, hogy tökéletes összhangzattani tudással és tájékozottsággal hallgatnánk azt, azaz: minden elemében értenénk azt zeneelméleti szinten is. Tehát: ha nem rendelkezünk a zenei írás-olvasás magasabb fokával - az még nem teszi lehetetlenné a muzsika élvezetét, a zeneművekben való gyönyörködést.  De ha ez megvan – az semmiképpen nem baj, s nem akadályozza a zene hallgatását, sőt értő zenehallgatóvá tesz bennünket. Kodály a szolmizáció iskolai bevezetésével éppen ezt akarta elérni zenei  nevelési koncepciójával, s úgy gondolta: minél több gyermeket részesítünk ebben a tudásban – annál jobb.

 

Azokból lesznek az értelmes, az értő zenehallgatók, vagy esetleg az aktív zenészek, előadó-, vagy alkotóművészek. Ám akik ebből valamilyen okból kimaradnak – azoknak sem kell életüket zene nélkül végigélni, mert a művészet élvezetének lehetősége senki elől nincs elzárva. S mindenkinek – akármilyen szintre is jutott a kottaismeret gyakorlatában – jogában áll életét megszépíteni azzal, hogy a művészi alkotásokban gyönyörködjön. Erre utal a híres kodályi mondás: „Utóvégre lehet zene nélkül is élni, hiszen a sivatagon át is vezet út.” És még egyszer hangsúlyozzuk csak: mi is volt fő jelszava Kodálynak, ami végül is ugyanezt fogalmazza meg: "Legyen a zene mindenkié!"

 
 

Egyébként maga a szolmizálás (kézzel mutogatva vagy anélkül) és annak gyakorlata nem Kodály találmánya. Már 1650 őszén a cseh Comenius (1592-1670) alkalmazta pedagógiai módszerei között a Guido-féle relatív szolmizációs eljárást a Sárospataki Református Kollégiumban. Századának egyik legnagyobb gondolkodója, az író, filozófus és tanítómester a protestánsokat üldöző zsoldosok elől menekült el hozzánk hazájából, miután  a háborús csatározások teljesen szétzilálták, ellehetetlenítették  életét. Családjától elszakították,  s gyermekeire, feleségére nem is lelt  többé.

 
Menedéket nyerve a mi földünkön, mintegy vigasztalásul kezdett a pataki növendékekkel foglalkozni. Lelkesen kezdett tanítani, s terjeszteni filozófiai elveit, nézeteit az igazságosságról, a szabadságról és a békéről. Amire jó táptalajnak bizonyult az itteni Rákóczi-vár-ban élő, felvilágosult szellemű főúri család is. Gyakran megfordult náluk, hiszen elképzelése volt, hogy Habsburg-ellenes terveihez majd felhasználja Rákóczi Zsigmond politikai elképzeléseit is. 
 
 
És persze nagy érdeklődéssel fogadta őt  a nagymultú kollégium érdeklődő diákserege. Többek között azt akarta elérni, hogy „az iskolát gyönyörűséges mulatóhellyé” tegye, mint ahogy azt kifejtette az itt megírt "Schola Ludus" című művében is.  (Ami rokon gondolat Kodály elképzelésével, miszerint: „a jól vezetett énekóra nem nyűg, hanem éppen üdülés a gyermek számára.” ) Az általa tanított szolmizációs hangok neveit - egy pici változtatással Kodály is átvette. Comenius három évig maradt Patakon, innen Lesznóba, majd Hamburgba költözött, végül 1670-ben Amszterdamban hunyt el. 
 
 
Persze akadt olyan „módszere” is, amellyel  humánus okokból ma már nem érthetünk egyet – pl. a nádpálcával való fegyelmezést „csak” hatéves korig tartotta helyesnek – ám a nevelői példamutatás, a demokratikus, szabadelvű irányítás végig meghatározta ottani működését. S legfőképpen az ének-zene szellemében történő nevelés, melyet ugyanolyan fontosnak tartott, mint századokkal később Kodály is. 
 
 
 *
 
Adódik a kérdés: miért kellett 300 évnek eltelnie ahhoz, hogy hazánkban ez a szolmizálási gyakorlat – mely oly jól működött a comeniusi kezek alatt – általánosan elterjedtté és elfogadottá váljon, s ne csak egyes elit iskolák gyakorlatában jelenjen meg? Miért kellett erre ennyi időt „várni”, s mi akadályozta mindezt? Válaszom a következő: számtalan történelmi, politikai és egyéb okai voltak annak, hogy ennek gyakorlata nem terjedhetett el, de legfőképpen hiányzott az egységes oktatáspolitikai szándék és akarat arra, hogy iskolás gyermekeinek az egész országban ezzel az abc-vel sajátítsák el az éneklés tudományát. S országszerte hiányoztak hozzá a szellemileg és zeneileg jól felkészült iskolai nevelők is.

 

És legfőképpen hiányzott egy olyan karizmatikus zenei egyéniség, egy olyan kvalitással bíró, elszánt és következetes, csupa jó szándékkal rendelkező tudós-művész személyiség, aki úgy érezte: erre született, ez az igazi hivatása. Hiányzott egy olyan vezéregyéniség , aki mindezt a népzene értékes kincsére alapozva megtervezi, ennek  koncepcióját kidolgozza, s azt felkínálja az azt örömmel fogadó gyerekseregnek és egy már jól felkészült, remek pedagógus-gárdának. 

 

Akik aztán érdemesnek találták mindezt arra, hogy egész nevelőmunkájuk  szellemét erre alapozzák, s ezzel az ének-zene oktatás színvonalát  emeljék. Amivel tanulók százait tették boldogabbá, a zenét, a művészetet jobban értő és élvező gyermekekké és felnőttekké. Tehát tulajdonképpen Kodályra kellett várni, hogy mindez létre jöjjön, megvalósuljon és elterjedjen. S nemcsak itthon, de számos külföldi országban is.

*
 
 
Egyébként Bartóknak is - bár nem járt Patakon -  nagyon szimpatikus volt az intézet egész szellemisége, nevelési rendje és zenei törekvése, amiről megfelelő információi voltak. S mely az idő haladtával is következetes maradt szilárd értékrendszeréhez. Oktatói-nevelői gárdájának tagjai méltóaknak bizonyultak  elődeikhez, s az egész intézmény még a huszadik században is mindenben ragaszkodott nemes hagyományaihoz. 
 
 
Ezért amikor Bartók 1940-ben Amerikába ment – távozása előtt 16 éves Péter fiát a kollégium gondjaira bízta. (E bal oldali képen ő látható apjával 1932-ben, 8 éves korában.) A fiúnak - akárcsak apjának - nagyon megnyerte a tetszését az a rokonszenves, barátságos légkör, az a sokszínű, pezsgő kulturális élet, amibe ott belekerült. Egyszer az ott diákoskodó, akkor 15 éves Vitányi Iván megpillantotta és megszólította 
kollégium kertjében kottával sétálgató, nála egy évvel idősebb  fiút. 
 
 

Vitányi először nem tudta, hogy kivel elegyedett beszédbe. Megtetszett neki a szimpatikus és barátságos új fiú, és  leültek egy padra. Elkezdte magasztalni neki Bartók nagyságát és zenéjét, s  felhívta  figyelmét arra, hogy itt  gyakran hangzanak el az ő alkotásai. Mire a fiú megmutatta, hogy a 15 magyar parasztdalt tartja a kezében, s ő annak a fia, aki ezt írta. Péter azonban nem sok időt töltött e falak közt, mert szülei intézkedésére hirtelen kellett útra kelnie Amerikába – apja után.
 
  
 
E kicsi, de nem mellékes kitérőben szereplő  emlékkép után taglaljuk tovább a Kodály-koncepció hazai megvalósításának kérdéseit. Kik lettek és kik ma a legfőbb zászlóvivői ennek a tanítási módszernek az elmúlt több mint 50 év alatt, ami a mester halála után eltelt? A fent említett Szabó Helgán kívül Andor Ilona  és Éva, a Csányi-házaspár,  Szőnyi Erzsébet, Forrai Miklós karnagy és lánya, Katalin, Lajtha László, Bárdos Lajos (majd annak fia, Daróczi B. Tamás) aztán Lukin László, Dobszay László.
 
És természetesen az országban működő sok-sok nagyszerű kórus vezetői – akik nagyon sokat tettek és tesznek ma is a kóruskultúra bearanyozásáért: köztük Zámbó István, Szabó Miklós (kinek kezei alatt kedves feleségemmel együtt mi is énekeltünk Lisztet, Bartókot, Kodályt) aztán  Gulyás György, Sapszon Ferenc és az európai hírnevű nyíregyházi kórus Szabó Dénes-sel az élen.  
 
 
S még sorolhatnánk a kodályi zenei örökség lelkes propagátorait, továbbvivőit, akik az ikerpár mindkét tagjának műveit viszik jelenkorunkban közönség elé. S hogy létre jöhet és csodálatosan működhet országszerte e sok-sok remek kórus - az elsősorban a színvonalas hazai ének-zene oktatásnak köszönhető, a lelkes pedagógus-gárdának, no meg az értékes zenét gyermeke elé vivő szülők hadát, mely az utánpótlást biztosítja magas szintű énekkari kultúránk további fejlődéséhez.

 

Még a hetvenes években gyakorló pedagógusként volt szerencsém szemtől szemben s főként füllel hallani a nagyhírű fővárosi intézménynek a Fazekas Mihály Ének-Zenei Általános Iskolának ének óráját, ahol  Lukin László és kedves felesége tanítottak. Meggyőződtünk arról, hogy az iskola diákjainak s tanárainak milyen örömet és boldogságot ad az éneklés, a népdalok szeretete, a kodályi hagyományok megvalósítása egész iskolai életükben. Megbizonyosodtunk arról, Hogy a mester szavaival: „az emberi hang mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer. S az a cél, hogy a magyar zene ősi nyelvét kilencmillió tájszólásából a tizedik millió anyanyelvévé emelni.”

 

Nem csoda, hogy eme intézményben oly élettel teli, pezsgő, szabadelvű szellem működik e nemes örökség „felhasználása” által, hiszen olyan pedagógusok működtek itt az elmúlt évtizedekben, mint pl. Szabó Magda, Lantos Rezsőné, Surányi László. S olyan kíváló növendékeket bocsájtott ki falai közül, mint Aradszky László, Hámori Ildikó, Kútvölgyi Erzsébet, Lovász László, Kibédy Ervin, Kovács Ákos, Kovács P. József  és még sorolhatnánk.

 

De folytassuk a Kodály-koncepció további szószólóival:

Szőnyi Erzsébet az emberi hangnak a temperált hangú zongorától eltérő tisztaságát emeli ki: „A hangszerkíséret nélküli éneklés igényes tisztaságra szoktatja az éneklőt, könnyebben korrigálható és esztétikailag teljesebb, mint az elütő zongorahanggal való alátámasztás – mely különösen az iskolai hangszerek hangolási állapotát figyelembe véve vigasztalan hangzást nyújt.”

 

Lukin László egyszerre orvosságnak és méregnek tartja a relatív szolmizációt, amely túladagolása esetén a zeneszeretet irthatja ki a gyermekből. Dobszay László is erre figyelmeztetett bennünket. 1980-ban írt cikkéből kiderül, hogy a középkori diákok hihetetlen zenei képességekkel rendelkeztek. S ezt nem az iskolai énektanítás, hanem a felnőttek zenei tevékenységébe való aktív bekapcsolódással érték el. Nem mesterségesen előállított gyakorlatokkal, hanem mesterműveken keresztül, a gyakorlatból szerezték meg tudásukat. „Szívesebben forgatja a kést-villát, aki húst is lát az asztalon, mintha mondjuk tízéves koráig üres tányéron gyakorolja az evőeszközök használatát. […] Ki szereti az eszköz eszközének eszközét kitalált eszközökkel művelni?”

 


Dobszay szerint „Kodály alapélménye nem a szolmizáció és a nyolcadszünet volt, hanem a népdal művészi szintje, meg a gregorián, Palestrina, Bach, Mozart zenéje. […] A mai énekpedagógia (tisztelet a kivételnek!) ennek éppen ellenkezőjét teszi: a saját kisszerűségébe nyomorított tanárt tolja előtérbe a maga repülő kottáival, mágneses csecsebecséivel…”

 

A kodályi nevelési elvek alapján teremtette meg önálló zeneterápiás gyakorlatát óvodás-, és iskolás korú gyermekekkel a Sopron megyei Szany község szülötte, Kokas Klára (1929-2010) zenepedagógus, a kecskeméti Kodály-intézet docense, aki így emlékezett egykori tanárára:

 

„Népzenére tanított minket. Az óriási kisterem rengeteg széksorában ülhettünk, egyáltalán nem ellenőrizte, ki van ott és ki figyel. Akár keresztrejtvényt is fejthettek, akiket nem érdekelt a magyar népzene. A Tanár úr halkan beszélt, nem is emelvényről. A lehető legközelebbi ülésre ültem, ott kuporogtam és minden hangját beittam, a bőrömmel is. Nem arra emlékszem, amit tanított, hanem amit bennem keltett. Felkeltette a lelkem titkait, megéreztem őt, és érteni kezdtem magamat.”

 

Kokas Klára édesapja pedig  Bárdos Lajos és Harmath Artúr tanítványa volt, kántorként működött, sőt népdalokat is gyűjtött. Úgyhogy nem csodálkozhatunk azon, ha lánya a családból gazdag zenei örökséget vihetett tovább. Játékos, örömteli módszerein, zenehallgatási foglalkozásain a gyerekek kreativitását, zenei érzékét, zenehallgatás iránti érdeklődését igyekezett felkelteni és kiaknázni meglehetősen sikeresen. Külföldön is élénk érdeklődést keltve - világszerte iskolát teremtett a hetvenes években kidolgozott komplex nevelési kísérletével, amit Kanadában is bevezettek. 

 

Az ő szellemi  örökségét alkalmazva és felhasználva jelenleg is több Kokas-iskola működik hazánkban. Nádas Péter írót is megragadta annak idején az idős tanítónő varázslatos pedagógiai-pszichológiai módszere, s így fogalmazott annak lényegéről:

 

„Kokas Klárát az ember személyiségének csodálata vezeti tanítói munkájában. A személyiséget segít kibontani, megismerni, megerősíteni. Zenével és tánccal műveli e nagyon is bonyolult valamit, amit mindenki lénye összetéveszthetetlen lényegeként hoz magával a világra. Kokas Klára a szó legősibb értelmében tanító. Varázsló, aszkéta, szent, aki nem pusztán tudását adja át, hanem önmagát, teljes, kiművelt személyiségét. A gyerekek, akiket megtanít a mozdulat szabadságára és a zene szeretetére, valószínűleg ezt a titkot lesik el tőle. Miként juthat el egy önmagába zárt ember a másik önmagába zárt emberig. Miként művelik egymást. Miként szólaltatja meg a művészet a testüket és a lelküket."

 

A lelkes pedagógus még hetvenen túl is tanított, s amikor az újságíró az elmúlásról kérdezte ezt mondta:

„Szemtelenség lenne hirtelen elmúlást kérni, szenvedés nélkül. Szerencsére nem az én dolgom. Ahogy annyi mindent, ezt is elrendezi majd körülöttem a Teremtő.”

2010-ben Arlingtonban hunyt el 80 éves korában. Isten nyugosztalja őt. Emlékét bizonyára szeretettel őrzi számos egykori tanítványa, akik valószínűleg mind ott ülnek a koncerttermekben, vagy otthon mélyednek el egy-egy zenemű szépségében - mint a Kodály és Bartók utáni sokadik nemzedék tagjai.

 

A zeneterápiával, zenehallgatással fűszerezett Kokas-módszer és annak felépítése, struktúrája számomra különösen szimpatikus, hiszen gyakorló pedagógusként jómagam is évekig foglalkoztam azzal, hogy klasszikus zenét hallgassunk együtt a gyerekekkel. Ennek céljából szerveztem meg a „Zenélő óra” elnevezésű szakkörömet 6-10 éves gyermekek részvételével, játékos formában az iskolai könyvtárban, ahol hanglemezekről, CD-ről, DVD-ről hallgattuk Bach, Mozart, Haydn, Beethoven, Csajkovszkíj, Bartók, Kodály  és más klasszikus zeneszerzők műveinek jól megválasztott részleteitFelmutatva nékik, hogy van annál értékesebb, másféle zene is mint amit sokan hallgatnak az interneten, mobilokon, diszkókban stb.  

 

*

Ennek kapcsán most elgondolkodtam: ha Kodály ma élne, s azt látná-hallaná, hogy a magyar ifjúság egy része manapság miféle zenével "táplálja magát" iskolai kirándulásokon, utcán, buszon, villamoson, metrón, futás, biciklizés közben a mobilok fejhallgatójáról hallgatva azokat - valószínűleg elszomorodna. De ha meghallgatná az ország ma éneklő gyerekkarait, pl. a nyíregyházi kórust, látogatást tenne az iskolai énekórákon, elmenne a kecskeméti, a veszprémi, a pápai stb. zeneiskolába – akkor meg örülne, hogy mégsem volt hiábavaló az erőfeszítésük….

És - hogy tovább menjek: vajon Kodályéknak mi lenne a véleményük arról a zenei versenyszellemről, ami manapság uralkodik a médiában, s aminek hátterében teljesen nyilvánvaló, hogy a pénz áll. Mondván: jöjjenek csak a szavazatok, hisz azzal jő a sok pénz is! Védekezésül és indoklásul pedig ott a körmönfont magyarázat: csak így lehet kiválasztani az igazi tehetségeket.  Tévedés! Az igazi tehetségek úgyis kiválasztódnak, ha nem eresztik őket egymás ellen. Elég egyszer valakinek színpadra (vagy az internetre) lépni   és kinyitnia a száját ahhoz, hogy megbizonyosodjon a publikum: van-e adottsága valakinek az énekléshez vagy nincs? 

 

És ha már kiválasztódott ily módon - attól kezdve jöhet a versenyzés: hogy tud-e az idő során tehetséget kifejleszteni meglévő adottságaiból, majd azt tovább erősíteni, fejleszteni, s hogy tud-e aztán kollégáival együtt talpon maradni - akár harminc évig! A régi időkben nem voltak versenyek, vetélkedők - mégis felbukkantak és sokáig reflektorfényben maradtak énekes tehetségek: Németh, Sárosi, Máté, Szécsi, Hollós, Toldi, Zalatnay, Koncz, Katona, Demjén, Cserháti stb.  - évtizedekig! (hogy csak a popzenénél maradjunk.) Mert volt tehetségük nemcsak az énekléshez, de a továbbfejlődéshez, kitartáshoz is, s nagyobb volt bennük a hivatásnak,  mint a pénznek a szeretete. Pont.

 

*

Kodály már a 1920-ban, saját területén, jó pedagógusként határozottan ellenezte a zenei versenyeket, akárcsak Bartók. Mondván - a tőle megszokott nemes egyszerűséggel - hogy más a sport és más a művészet. Teljesen igaza volt. Vajon mit szólna ma, ha ott ülne a képernyő előtt az X Faktor, a Sztárban sztár.. vagy mondjuk az Énekiskola adásait nézve? És mit szólna Bartók, aki a zenei versenyekről azt mondotta lakonikus egyszerűséggel: "A versenyzés az lovaknak való." Igazuk volt, mert a zene abban már teljesen betölti hivatását, ha magának a műnek az elhangzásával, előadásával gyönyörködteti és elgondolkodtatja a hallgatóját, s legjobb esetben annak előadóját is. 


 

A GYŰJTÖTT KINCS  - MINT ESZKÖZ ÉS IHLETŐ  FORRÁS


Kodály és Bartók kezében csupán eszköz  - de egy valóságos ásványkincsként kiaknázható és felhasználható eszköz - volt  maga a népzene. (Ahogyan előttük pl. Csajkovszkíj-nak vagy Dvoráknak is.) Ha ők nem ilyen anyagból dolgoznak, hanem egyéb másból - akkor is nagy zeneszerzőkké váltak volna, mert képességeik, hajlamaik, ambícióik mindenképpen erre predesztinálták őket. A zenetörténetben számos olyan komponista létezett és ma is létezik, akiknek műveihez  nem szolgáltak, vagy nem voltak "kéznél" ihlető forrásul népzenei elemek, s így kénytelenek voltak a maguk "kútfejéhez" fordulni.
 
 
Ugyan kit érdekel manapság, hogy a Hattyúk tava mindenki által ismert melódiája, a "hattyú halála", vagy a Mendelssohn e-moll hegedűversenyének  kezdőtaktusai népi eredetű motívumok-e avagy nem? Közük van-e az orosz vagy a német népdalkincshez, vagy a szerzőjük fejéből pattantak-e ki? Ha azok, ha nem azok - gyönyörűek!

 
Hogy hirtelen nagyobbat ne mondjak (mert nem is tudnék): pl. Bach, aki olyan elemekből, dallamokból, témákból is hatalmas műveket tudott konstruálni, amelyek nem voltak népi jellegűek, hanem nagyon is világi eredetűek. (Pl. a Nagy Frigyes által "adományozott", megadott téma, amire a Musikalisches Opfer zenei építményét emelte.  De emellett gyakran élt a korálok feldolgozásaival, amik viszont - mint protestáns templomi énekekként használatos népi alkotások   - nagyon is népzenei alapokon nyugodtak. Tehát dolgozott ilyen és olyan témákból, sőt saját maga által kitalált dallamokból is.
 
 
A korábbi, huszadik századot megelőző időkben élő legnagyobbak (Palestrina, Bach, Händel, Vivaldi, Mozart, Haydn, Beethoven, Brahms, Liszt, Verdi stb.) művei között is akadnak tehát szép számmal olyanok, amiknek közük sincs a népzenéhez. És korántsem biztos, hogy éppen azok a  legnagyobb műveik, melyekben ott rejlenek saját népük zenei motívumai. Sőt, a fent említettek (Dvorák, Csajkovszkíj, sőt Bartók és Kodály is!) is írtak olyan nagy, értékes és  szép zeneműveket, amelyekben semmiféle népzenei elemet tudatosan nem használtak fel. 
 
 
Egy-egy zenemű értékességét, nagyságát, jelentőségét művészi erejét ugyanis soha nem az dönti el, hogy abban miféle zenei anyagot, anyagokat használ fel a komponista. Hanem sokkal inkább az, hogy mit tesz velük, hogyan él és mit csinál azokkal a zeneszerzés közben.  A zene szerzése kifejezés ugyanis nem arra utal, hogy magukat a különböző zenei elemeket beszerzi, megszerzi, összeszedi valahonnan, avagy kitalálja (bár ez is előfordulhat!) azokat a kottában érzelmeket leíró, kifejező mester.
 
 
 
 
Hanem arra, hogy az adott komponista hogyan szerkeszti meg, rakja egymáshoz (mint a kisgyerek az építőkockákat) hozza és állítja össze az egyes zenei, dallami, ritmikai, harmóniai, tempóbeli elemeket, hogyan  gyúrja azt össze egységes és nagy hatást kiváltó egésszé. Amely aztán úgy áll előttünk, mint egy hangzó, kottatéglákból álló építmény. S ha ezt egy valóban zseniális zenei építőművész hozza létre - akkor örökké állni fog sokunk gyönyörűségére.
 
 
Ennélfogva a komponista (összeállító, szerkesztő) sokkal találóbb és helytállóbb megjelölés az ilyen alkotóművészre, mint a zeneszerző. És a komponálás művészetének a világon mindenütt azonos - volt, van és lesz - a folyamata; annak feltételei, szakaszai,  ismérvei, követelményei, a zeneművek esztétikai értékelési  szempontjai évszázadok óta ugyanazok. És ugyanazok is lesznek, amíg születik és létezik  zene a világon. És az értékelési szempontok között a leglényegesebb: képes-e mindezzel a komponista érzelmi hatást, katarzist kelteni a hallgatóban?
 
 
 
 
Mindezeket figyelembe véve állítom: Bartóknak  és Kodálynak mégiscsak  azok a  zenei alkotásai a legnagyobbak, amelyekben komponálásukkal ezeknek az általános, egyetemes zenei szempontoknak, az európai zenei hagyományoknak  felelnek meg. Amelyekben valóban a legnagyobb mesterségbeli tudással, a reájuk jellemző  egyéni stílussal, modorral és eszközökkel  jelennek meg a komponálás, az egyetemes zenei építőművészet - zenei világnyelvének megfelelő - csúnya szóval: internacionalista -  jegyei, ismérvei, évszázadok óta alkalmazott mesterfogásai. Nyomatékosításul idézem Keresztury Dezső szavait:
 

Kodály konzervatív forradalmár volt. Aki aki jól tudta, hogy egyik kezével a galántai játszótársai, másik kezével pedig Palestrina kezét fogta: egyesíteni vágyott művében  a jelképesen fölfogott népet és  az emberiséget. Kevésbé bízta rá magát az ihletre, mint Bartók, aki azt írta:

 „Mindketten saját egyéni stílust alakítottunk ki, bár közösek felhasznált forrásaink. És ez nagy szerencse, mert így bebizonyítható, hogy  a parasztzene a legkülönbözőbb lehetőségeket adja a műzenei alkotásoknak és hogy alapul véve nem vezet szükségszerűen azonos eredményhez.”

 
 
 
 
Mindezeket elismerve, jómagam állítom: e két magyar zeneszerző-zseninek, Illyés szavaival:  e "példamutató nagy ikerpárnak" azok a legnagyobb, legérettebb művei, melyekben saját koruknak, a 20. század első felének atmoszféráját öntötték zenéjükbe - az európai zenei hagyományok formai-, és tartalmi  eszközeivel. Azok az igazán jelentős műveik, amelyekben kitekintenek az országhatáron túlra is. Azok a legnagyobb műveik, amelyekben felkutatott nemzeti sajátosságok talajáról a globális világ korabeli  atmoszféráját, hangulatát fogalmazzák meg és emelik fel önálló harmóniáik magaslatára. 
 

Ezek azok az alkotásaik, amiket az intelligens, kozmopolita módon gondolkodó külföldi zenehallgatók és előadók is megértenek és átéreznek. Amiket  nemzetközi szinten is elismernek, értéknek tartanak az egész európai, sőt az egész világkultúra szempontjából.  Azok, amelyekben  a korabeli téveszméktől rettegő, háborúkban és a háborúktól szenvedő  emberiségnek (beleértve: a magyarságnak) az egész életérzését, lelkiállapotát, szorongását, rettegését és félelmeit "zengték ki", öntötték harmóniáikba. 
 
 
 
 
 
Anélkül persze, hogy bármelyikük is - bár több nyelven beszéltek - világpolgárrá vált volna. Mert kozmopolitává válni, vagy kozmopolita módon gondolkodni (akár zenében vagy irodalomban) az nem ugyanazt jelenti! Kodály is, Bartók is - aki kinn tartózkodása alatt sem mondott le magyar állampolgárságáról -   az utóbbi kategóriába tartoztak. (Kodálynál meg az állampolgársági probléma fel sem merült, hiszen ő mindvégig itthon maradt. De erről majd később...) És mellesleg: ide tartozik az is, hogy népdalgyűjtéseik, feldolgozásaik során sem szorítkoztak kifejezetten a magyar népdalkincsre, bőven merítettek más országok (szlovák, bolgár, török stb.) készletéből. Ahol értékre találtak, arra lecsaptak...          
 
 
Bartók  legjobb, leghallgatottabb művei világszerte nem éppen ugyanazok a külföldieknek, mint nekünk. Azok a zenei alkotásai, melyek a globális világ számára is mondanak valamit (nem is keveset) az amerikai, angol,  japán vagy holland emberek is szívesen hallgatják, s a világ bármely nemzetiségű karmestere is műsorra tűzi - azok nem a Gyermekeknek, vagy a Mikrokozmosz, az Egynemű karok, a Fából faragott királyfi - amelyek a mi számunkra oly kedvesek és szívhez szólóak. 
 
 

 
Hanem azok a  zenekari művek, melyekben csak távoli visszhangként, mintegy utalás-, vagy idézetszerűen  szólalnak meg a magyar népzenei motívumok: pl. a Concerto, a Táncszvit, a Csodálatos mandarin, a Divertimento, a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára vagy a  szenvedélyes érzésekkel, gyilkos ösztönökkel, de szeretetéhséggel viaskodó férfilelket zenében kifejező Kékszakállú herceg vára. 
 
 
Amit először Kodálynak "szánt" egykori kollégiumi szobatársa, Balázs Béla, végül mégis a másik nagy B.B: Bartók Béla zenésítette meg. Nem tudjuk, hogy milyen lehetett volna Kodály dallamaival és harmonizálásában, de - ismerve egyéb műveit - biztos nem lett volna ilyen dinamikus, kemény, félelmetes, szinte horrorisztikus felhangokkal teljes, mint amilyennek Bartók kezei alatt megszületett. 
 
 
Az utókor nem bánja, hogy így történt, s lehet, hogy maga Kodály is úgy érezte: ez inkább barátjának való...(Amit ma már német, orosz énekesek is műsorra tűznek. S bár mindez - törve a magyart az éneklésben - érdekesnek talán érdekes, de azért Balázs Béla szövegét mégis csak egy magyar ajkú énekesnek kell énekelni!)  Vagy az utolsó versenyművek valamelyike. Szerintem elsősorban ezek azok a művei  melyekben a legpregnánsabban megmutatkozik Bartók egyéni zeneszerzői arculata és karaktere, itt győz meg minket leginkább mesterségbeli tudásának nagyszerűségéről. 
 
 
Akárcsak Kodály - a maga egyéni stílusával és tudásával a Budavári Te Deum, a Psalmus Hungaricus, című műveiben, és a szólóhangszerekre írott  darabjaiban, szonátáiban, pl. a csellószonátában,  kamaraműveiben. Amelyek valóban nemzetközi jellegű és hatású zeneművek, s amikben nincsenek annyira "előtérben" a magyar népzenei elemek. De léteznek az  ilyen jellegű és  hatású művei között is olyanok, melyek erősen a magyar nép-, és gyerekjátékdalok csodálatos, több szólamú feldolgozásainak tekinthetők. 
 
 
 

 
Például a karműveiben - ahol  történelmi múltunknak és az emberi léleknek teljes gazdagsága megszólal - úgy a kisgyermeké, mint az érett férfié vagy nőé. Igaz, hogy ezek szövegét  a külföldiek nem értik, de tiszta és fenséges harmóniáik hatnak őrájuk is. Hallottam már pl. az Esti dalt japán kórus előadásában - és úgy is nagyszerű, felejthetetlen volt -  még az ő tört-magyarságú kiejtésükkel is.        
 
 
És hogy az értékek és érdekek hogyan jelentkeztek  Bartók és Kodály személyiségében, életében és egyéni sorsában - az is megérdemel néhány sort: 
 
Bár kettejük élete, munkássága fiatal koruktól elválaszthatatlanul összefonódott, s emberi, jellemi értékeiket erősítő, mindenféle érdektől mentes  kapcsolatuk a század egyik  legigazabb, legnemesebb, legértékesebb, minden szempontból leggyümölcsözőbb barátságává mélyült - külső és belső tulajdonságaikban, életmódjukban természetesen voltak eltérések. Az egy évvel idősebb Bartók alacsony, törékeny, sovány termetével, betegségre hajlamosabb szervezetével szemben Kodály izmos, kisportolt testalkattal, jóval ellenállóbb szervezettel rendelkezett. 
 
 
Mindketten - s nemcsak a gyűjtőutak miatt - szerettek rendszeresen  baráti társasággal, feleségeikkel együtt közösen utazni, kirándulni, sok időt tölteni a szabadban. Bartók - talán gyengébb szervezete, sokkal nagyobb érzékenysége, érzelmesebb habitusa miatt is nehezebben bírta a fizikai terhelést, a lelki stresszt, az őt ért érdemtelen  támadásokat,  s mindez nála hozzájárulhatott kialakuló betegsége, az akkor gyógyíthatatlan leukémia  elhatalmasodásához. Így majdnem húsz évvel kevesebbet (64) ért meg Kodálynál, aki 82 esztendősen halt meg szívrohamban. Mindketten csodálatos teremtményként fogták fel és látták a gyermeket. 
 
 

 
Kodály - aki utolsó éveiben szinte csak az iskolás és óvodás gyermekek érdekében, az énektanítás megreformálásának ügyében dolgozott - talán kompenzálva azt, hogy néki nem volt gyermeke - őszinte szívvel és jó szándékkal hajolt le a kisgyermekhez.  
 
"Ugye, te a Télapó is vagy néha? " - kérdezte meg egyszer az egyik  kis óvodás, amint felnézett a szakállas, ősz hajú Kodály bácsira. Nagy szeretettel közeledett a gyermekekhez, akárcsak a negyven évesen már teljesen ősz Bartók, akivel mindketten lélekben egész életükben őrizték a gyermeki tisztaságot, természetességet és egyszerűséget. 
 
 
1936-ban az Egynemű karok megjelenésekor remekül jellemezte barátja érzelmeit Kodály, melyek ott tükröződnek ezekben a darabokban is. Ám e tekintetben ugyanezt róla is bízvást állíthatnánk: "E darabokban nem száll le a  gyermekhez, úgy nézi, mint embertársát. Ahogyan csak az láthatja, akiben fehér hajjal is épségben maradt a gyermek. S amit a gyermeknek mond azt mint felnőtt is vállalja, abból a felnőtt is érthet. Teljes értékű művészet ez, felnőttek számára is."
 
 
 
EXALTATIONIS  SANCTAE MULIERES
 
Bartók is, és Kodály is egyaránt kétszer nősült, s abban is azonos "állásponton " voltak, hogy az egyik feleségükül legkedvesebb  tanítványukat szemelték ki. Barátságuk, majd később a két házaspár kapcsolata is Kodály első felesége, Sándor Emma révén alakult ki és mélyült el, illetve Kodályék baráti összejövetelein kezdődött. 
 
 
 
Kodályné, Emma
asszony (balra) és Ziegler Márta, Bartók első felesége (lent jobbra)) származásukat és áldozatvállalásukat illetően azonosak voltak. Mindketten zsidó családban születtek, s feleségként életüket férjeik tehetségének szolgálatába állították. Ennek érdekében inkább háttérbe szorították saját zeneszerzői és irodalmi ambícióikat. Keresztury Dezső - aki a házaspár mindig szívesen látott jóbarátja volt - gyakran megfordult náluk. Így a legközvetlenebb emlékekkel  adózott leírásaiban életmódjukról, kapcsolataikról, Emma asszony jelleméről:
 
"Nélküle elképzelhetetlen Kodály pályája, de életének hétköznapi menete is. Rendkívüli érdeklődésével a főváros zenei élet elittársaságnak központja lett. Szakszerűen segítette Kodályt mindenben, de magát a háztartást, még a főzést is férje intézte, brilliánsan. Féltette tőlem Kodályt, hogy elvittem a zeneszerzés felől a közéletbe, az akadémiai elnöki székébe."
 
Széles körű, hasznos és értékes - szellemi-, és fizikai téren egyaránt kifejtett - segítő tevékenységükbe, boldogan vállalt kötelezettségeikbe  beletartozott a múzsa csókjától kezdve az elkészült mű közös öröméig bezáróan minden. A kották, partitúrák másolásától kezdve a
 
kéziratok sajtó alá rendezésén, fordításán, a komponálás nyugodt körülményeinek biztosításán, a gyűjtésekben történő aktív közreműködésen és a koncertszervezésen át minden ami férjeik munkájával, művészi-, és tudományos tevékenységével összefüggött.
 
 
Kivételes képességekkel bíró híres férjeik rendkívüli értékeinek elismerése és fáradtságot nem ismerő folyamatos támogatása tehát egyfajta pozitív érdek is volt részükről. Olyan komplex és folyamatos tevékenységet jelentett ez számukra, ami a közös teherviseléssel házasságuk harmóniáját is nagyban elősegítette Mert intelligens, okos és jellemes nőként mi mást is akartak volna, mint azt, hogy párjuk zseniális képességeiket minél teljesebben kibontakoztassák, a tervezett könyv, tanulmány vagy zenemű megszülessen. S ők boldogok voltak, ha ehhez és ebben segédkezet tudnak nékik nyújtani a maguk erejéből, és erejével.
 
 
És nyújtottak is - mind a négyen - még pedig nem is keveset, és természetesen jó szívvel. S mindemellett még szerető asszonyokként a magánéleti boldogságot is biztosították párjaiknak, ami szintén inspirálóan, kedvezően hatott munkakedvükre és alkotóerejükre. A sors, a közös megértés  a véletlenek közös "összjátékaként" Kodály 48 évig élt együtt Emma asszonnyal, viszont második feleségével mindössze nyolc esztendőt tölthettek együtt a mester 1967-ben bekövetkezett haláláig. 
 
1959-ben - első felesége  halála után egy évvel - a mester 77 évesen ("két hetes korában") vette el feleségül egyik barátjának lányát, akit már öt  éves kora óta ismert, s akit maga Emma asszony is kedvelt. A dombóvári népdalverseny korábbi győztesét,  az akkor 19 éves Péczely Saroltát. 
 
 
A korkülönbséget illetően Kodály egyébként rekordernek számít  a zenetörténetben. Bartóknak - az időtartamot tekintve - sokkal  "arányosabban " sikerült két házasságát megoldania: Ziegler Mártától 14 év után vált el, majd hamarosan elvette a rimaszombati születésű  Pásztory Edithet, akivel 22 évet töltöttek  együtt. Az asszony férjét az  amerikai "emigrációba" is hűségesen követte, ahol csaknem öt évig éltek egészen férje haláláig, majd utána a feleség hazatért. Kint számos hangfelvételt készítettek, és koncerteket adtak együtt. 
 
 
Az azonos humánus és művészi értékeket képviselők ott is megtalálták egymást, így mélyült el ott kint  a Bartók-házaspár barátsága és együttműködése Menuhinnal, Sándor Györggyel és Serly Tiborral, Reiner Frigyessel.  Mind erkölcsi és emberi tartásban, mind jellemben és segítőkészségben, mind pedig férjeik tehetségének támogatásában a második feleségek ugyanolyan jelesre vizsgáztak férjeik mellett, mint az elsők.  
 
 
Péczely Sarolta énekművésznő bal oldalt férjével látható egy nem sokkal házasságkötésük után készült képen. Jelenleg 81. évében jár, Isten éltesse erőben, egészségben. Amikor férjhez ment Kodályhoz - új élet-, és alkotókedvet hozott el számára. Mint énekművésznő és főiskolai tanár a Kodály-művek propagálójaként, mesterkurzusokat is szervezve tevékenykedett itthon és külföldön. 
 
Majd férje halála után ő lett hagyatékának gondozója, s természetesen örököse is. Nagy érdemeket szerzett a szellemi örökség ápolása, továbbfejlesztése, a Kodály-koncepció további elterjesztése, megerősítése  terén.  Keresztury Dezső írja: "Sarolta asszonyban – akihez némileg hozzá is akart fiatalodni - életművének példás őrét és ápolóját nevelte fel. S amikor lakásukban vendégül látták a világhírű csellóművészt Pablo Casals-t és ugyancsak fiatal nejét az egész ország  boldogságkivánó szeretete kísérte őket."
 
 
Nevéhez fűződik többek között a kecskeméti Kodály-intézet megszervezése s létrehozása és megalapítása. Tehát a férj alkotásainak bemutatásában, a szellemi hagyatékának gondozásában és különböző alapítványok, díjak létrehozásában ugyanúgy kivette részét, mint ahogyan Bartók esetében tette ugyanezt Pásztory Ditta (1903-1982) is. Akit Bartók - miután egy évig zongoratanára volt - nőül vette 1923-ban.   
 
 
A  minden áldozatot és kockázatot is vállaló feleség 17 év múlva hűségesen   elkísérte 59 éves férjét az Új világba is - hosszúra nyúlt koncertkörútjára, ami az egy évre tervezettnél hosszabbra sikerült és egészen a férj haláláig tartott. Amerikában csaknem öt éven át a végsőkig kitartott mellette. Számos hangfelvételt készítettek, s koncertet adtak ott kint együtt, s  mind emberi, mind zeneszerzői lelkületét tartotta, erősítette férjében, a legnehezebb óráiban is.
 
 
S milyen lehetett életében - mint férjjel - együtt élni vele? A Csodálatos mandarin – mely Keresztury szerint : „ a világ egyik legerotikusabb zenei remekműve – elárulja nekünk Bartók férfias érzelmeit. Nem lehetett könnyű feleségként együtt élni vele. Rilke szerint „minden  angyal rettenetes” , Bartók pedig arkangyal volt. Amikor felesége Pásztory Edith (Ditta) férje halála után nem sokkal  hazaköltözött  évekig azt terjesztették róla: búskomor, emberkerülő. Pedig nem erről volt szó. Kihunyt az egész életét betöltő fény, s ő céltalanul bolyongott a ráhullt sötétségben. Bartók mellett egyszerre volt az alkotó lángelme múzsája és szolgálóleánya. Férje életművéből mindent példásan és szépen lemezre rögzített itthon. Szeme odaadó figyelemmel hajolt az ismert kották fölé, a kéz szinte magától indult a beidegzett mozdulatokra.” – írja Keresztury. 
 
 
Bartók (akárcsak Kodály) mindkét feleségét egyaránt és hűségesen szerette és nagyon becsülte. Ziegler Mártát hosszú leveleiben egyenesen fegyvertársi rangra emelte, oly nagy jelentőséget tulajdonított neki zeneszerzői kibontakozásának elősegítésében, s válásuk után haláláig  a lehető legjobb viszonyban maradt vele.
 
 
Amit manapság kevesen mondhatnak el magukról, sok-sok válófél tanulhatna tőle ebben a tekintetben is. Dittát pedig mint kollégát, művészpartnerét is imádta szerető felesége személyében, ami közös előadásuknak egyfajta különleges, intim varázst kölcsönzött. Summa summárum: e  négy feleség mindegyike a maga személyes, egyéni értékeinek felmutatásával és alkalmazásával, mindenféle önző, negatív érdektől mentesen minden tőlük telhetőt megtett azért, hogy férjeikből  a 20. század e két jelentős zenei géniusza, zenetörténeti jelentőségű  komponistája válhasson, s mindketten betetőzhessék életművüket. 
 
 
Ezek az asszonyok az utókor számára is bizonyították és demonstrálták, hogy betöltötték Isten által számukra előírt asszonyi és karitatív hivatásukat. Női és művészi mivoltukban mindhalálig megtettek minden tőlük telhetőt, s mindezt a legnagyobb  örömmel tették. A híres mondás - miszerint "minden zseni mellett van még egy zseni, aki kibírja, segíti és kitart mellette" - ez mind a négy asszony esetében itt is beigazolódott.
 

 

 

MENNI VAGY MARADNI?.....

 
Ezek után az alábbiakban summázva kifejtem véleményemet  Bartók  "emigrálásának", és Kodály itthon maradásának okairól. Megállapításaimat azokból a dokumentumokból szűrtem le -  egyfajta következtetésként - amelyek fellelhetők a róluk szóló hazai irodalomban, könyvekben és hangfelvételeken. S teszem ezt azért, mert ez is szorosan hozzátartozik az értékről, értékrendről, érdekekről szóló eddigi fejtegetéseimhez.
 
 
 
"Elmenni csak egyetlen egy okom lett volna, itthon maradni viszont százegy." - mondotta visszaemlékezve egy újságírónak Kodály még az 1960-as években. És kétségtelen, hogy ebben a mester arra utalt, hogy számtalan teendő, megkezdett vagy félbe maradt feladat, munka volt még akkor a soron, ami reá várt - és csakis reá - az  1940-es években. És ez mind olyan jellegű, amiket külföldi országban megoldani nem tudott volna, ehhez itthon kellett maradnia. 
 
 
Ezekben az években indította be a Éneklő ifjúság mozgalmi propagandáját és gyakorlati kivitelezését számos kórusrendezvénnyel, előadással, felszólalással és cikkeivel, könyveivel. A kodályi hitvallás, vezérszólam: "Legyen a zene mindenkié!" - állítom, hogy a világ egyik legcsodálatosabb szlogenje! És amit ebből az elmúlt 80 évben sikerült a gyakorlatban megvalósítani, már az is nagyon kedvezően, jótékonyan, a testi-lelki egészségre hatva, pozitív irányban változtatta meg nemcsak a gyermekek, de a felnőttek életét is. 
 
 
(S itt jegyezném meg közbevetően: az a kodályi elképzelés viszont, hogy a gyermek csakis jó zenét halljon - az ma már naív ábránd, amikor belépve a plázába, vagy az autóban ülve harsog a fülébe a borzalmasnál borzalmasabb háttérzene...Arra viszont nagy súlyt kell fektetni szülőnek, pedagógusnak egyaránt, hogy minél több szép és  jó zenét hallgasson a gyerek, a teenager. Ne halljon, hanem hallgasson!)     
 
 
Kodály tehát az 1940-es években, majd folyamatosan dolgozott tudományos-, és pedagógiai jellegű kiadványain (Iskolai énekgyűjtemény, Magyar Népzene Tára, Zene az óvodában stb.) aztán hátra voltak még miséi, jó néhány zenekari műve, sok-sok koncert megszervezése stb. S ezek mind reá vártak, s ezeket teljesítette is az életéből még hátralévő majd három évtizedben.

 
 
Ugyanakkor Bartók számára – a nácizmus folyamatos és erőszakos előretörésével, az egyre fasizálódó hazai politikával és légkörrel – ellehetetlenült a helyzet. Sokkal inkább, mint Kodály számára, akinek inkább a fehérterror idején 1920-ban kellett Dohnányival együtt attól a hajtóvadászattól szenvednie, amit ellenük indítottak és folytattak. Akkor Bartókot ugyan még nyíltan nem támadták, de morális lénye olyannyira sérült, hogy felmerült benne az elszakadás lehetősége, gondolata, ami igazán 1940-re érett meg benne. 
 
 
Addig a belső emigrációt választotta, ám a háború kitörésével itthon is egyre feszültebb, félelmetesebb lett a légkör. Az olyan szintre eljutott tehetségnek - mint ahová akkor már ő is eljutott - s már túl volt francia, svájci, törökországi koncertjein, aztán olyan műveken, mint mint a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára a Divertimento, a VI. vonósnégyes, természetes, hogy minden vágya: még tovább fejlődni a komponálás, alkotás, hangszerelés terén. Hogy tovább csiszolja harmónia-, ritmusalkotó-, és komponáló művészetét, egyre erőteljesebben kifejezze, kiteljesítse saját zeneszerzői hangját. 
 
 
Ám ezt itthon már - e viszonyok közt - egyre kevésbé tehette meg. Leszűkültek fejlődésének lehetőségei, támogatói elmaradtak, sarokba szorítva érezte magát, s a háború második évében már - ahogy mondani szokás - végleg betelt a pohár. Hiszen amíg barátja szellemi  tevékenységének középpontjában ebben az időszakban már inkább a tudományos-, pedagógiai-, és közéleti feladatok sokasága  állt, Bartókot ekkorra már a komponálás, műveinek kiadásai, bemutatói, a koncertek kötötték le jobban. Illetve kötötték volna le, mert mindezekre már nem volt reális lehetősége.   

 

S egy igazi, már érett komponistának, előadóművésznek (mint ő is volt) mi más is lehet a személyes érdeke, legfőbb törekvése minden időben, mint az, hogy műveit mind többen és többfelé megismerjék és hallgassák. Hogy azok - lehetőleg  szerzőjük személyes előadásával, jelenlétével - minél több embernek tudjanak  örömet, élményt nyújtani. Bartóknak tehát ekkor már ez volt legfőbb célja, míg Kodály energiáját ekkoriban a zenének, zenei oktatásnak, ismeretterjesztésnek  egyéb területei kötötték le. S döntésükben,  itthon maradásukban, illetve távozásukban ezek is szerepet játszottak. Magam úgy gondolom: ezek voltak a legfontosabb, leglényegesebb okok.

 

Mindezeket átgondolva röviden, saját, lakonikus véleményem szerint a következőt írhatom: mindegyiküknek a maga szempontjából 1940 őszén  igaza volt. Kodálynak abban volt igaza, hogy itthon maradt. Bartóknak pedig abban, hogy a távozást választotta. Ez az a tipikus szituáció, ami sokszor előfordulhat az életben, különösen nagy emberek életében: mármint hogy két különböző, egymástól eltérő választásban, döntésben mindegyik félnek igaza lehet. Mégpedig magának a személyiségnek a pozitív értékrendje és pozitív érdeke miatt. Abban, hogy mindegyikük szándékozott ezzel a saját további  fejlődését, képességeinek további kiteljesítését szolgálni. És itt, ebben az esetben egyiküknek ezt a fejlődést  az itthon maradás, másikuknak pedig az eltávozás jelentette. 

 

Keresztury Dezső (1904-1996) író, költő, akadémikus és miniszter orgonaművész  felesége és sógora - aki Kodály-tanítvány volt - révén ismerkedett meg, majd került szoros baráti viszonyba a mesterrel. Mint közvetlen akadémiai munkatársának (ő vette rá, hogy vállalja az elnöki posztot) terveit, szándékait jól ismerve jellemezte itthon maradásának okait, valamint azt: mi ösztönözte, hajtotta ugyanakkor  Bartókot arra, hogy elhagyja hazáját:
 
 
"Kodályt és Bartókot akkor kezdték bizonyos érdekcsoportok egymás ellen kijátszani itthon, amikor elindult a szóbeszéd egyikük távozásáról, másikuk itthon maradásáról, s ezek vélt okairól. Bartóknak kiváló önismeretére vallott, hogy tudta: nem állja meg szó nélkül a körülötte zajló szörnyűségeket. Mindenki aki féltette, szerette ezért inkább rábeszélte: emigráljon. Kodály nem akarta itthon cserben hagyni üldözött barátait, kollégáit, akiket eddig is védett, bújtatott. De nem akarta cserben hagyni épülő életművét sem. A Duna-Tisza csatornát is csak itthon lehet megépíteni, a kecskeméti homokon csak itthon lehet gyümölcsöt telepíteni, érlelni, a magyar zenei sivatagot is csak Magyarországon lehet megváltoztatni, termékennyé tenni – mondogatta.

 

Ő – Bartókhoz hasonlóan - éppúgy jogot formált arra, hogy választhasson. Nemzeti romantikus hazaszeretetének megfelelően a kis hazát, Bartók pedig - akiben erősebb volt a kitekintés, új, és más inspirációk keresésének vágya -  a nagyvilágot választotta. Példát adtak mindketten rá: a hazaszeretet nem egyenlő a provincializmussal, s a világhódító sem tud , s nem is akar elszakadni a tápláló tiszta forrásától. (amit Bartók kint megírt műveivel is bizonyított.) Ezért is lett Kodályé Magyarország, Bartóké a világ. S ezért is maradhatott egyikük életműve teljes, egyetlen zárt tömb, másikuké  pedig minden kivételes nagysága ellenére: töredék. 

 

S ezt tudta az ország is, amelyet Kodály választott és szolgált. De ugyanez az ország méltányolta Bartók esetében azt, hogy ő eltávozott, mert el kellett távoznia. Ő olyan ember és zeneszerző volt, aki teljes azonosulással tudott együtt élni az egész mindenséggel. Egyformán értette a világ hangjait a vér forró lüktetésében, a vihar fuvalmában, zúgásában, a harkályok kopácsolásában, s a tücskök pirregésében. Bizonyítják ezt műveinek oly csodálatos részletei, amelyekben emberi nyelvre lefordítva szólalnak meg újra ezek a hangok: éji zenék, tánczenék, meditáló kompozíciók (Ld: 3. zongoraverseny lassú tétele.) 

 

A modern ember bonyolult érzés,- és gondolatformáival ragadta meg és fejezte ki a világot, oly módon, hogy ott van alapjában  a paraszti nép világa is. Igazi önmagára ugyan a népzene és a népélet ősi tengerében megmerülve  talált, de hajója azután már a világ tengerén repült. Építőanyagul szolgált neki az általuk gyűjtött népdalkincs minden eleme, amit fellelt – de mindez egyben arra szolgált, hogy önmagára eszméltető hatással szolgáljon egyéni műveihez."

 

A német előnyomulás, a magyar zsidótörvények életbe léptetése mindkettőjüket elkeserítette. Kodály is tiltakozott az újságokban és más fórumokon is mindezek ellen, s később, a megszállás után számos zsidó barátját, ismerősét, kollégáját is bújtatta, segítette. Saját lakásából is kizavarta az oda kirendelt nyilasokat, amikor azok Emma asszonyt el akarták vinni 1944-ben. (Az asszony megmenekült, s 95 évesen, 1958-ban hunyt el.) Ám Kodály maga arra soha nem gondolt, hogy azzal fejezze ki ellenállását, hogy aktívan, ténylegesen elhagyja az országot. 

 

Ellentétben Bartókkal, aki már harmincas évektől sok művének bemutatását letiltatta, melyek Németországban, vagy Olaszországban kerültek volna bemutatásra. Ám mindegyiket nem sikerült, mert amelyeket ausztriai kiadója már kinyomtatta - azokat nem állt módjában. (De más módon is igyekezett tiltakozni: utazása előtt egy nyilatkozatot tett közzé, melyben azt kérte, hogy addig, amíg az Oktogon és a Körönd  azokról a  személyekről vannak elnevezve -  addig az ő nevét se  utca, se tér, se épület, s emléktábla ne viselje. (Néven nem nevezte őket, de mindenki tudta: Hitlerről és Mussoliniről volt szó.)

 

Különösen a német bemutatókkal szemben kardoskodott, s a bécsi Anschluss után 1938-ban így írt: „El kéne menni eme dögvész országnak a szomszédságából messzire. De hová, talán Grönlandba?...” Barátjának, a Brüsszelben élő Gertler Endrének kijelentette: „Komolyan foglalkoztat az, hogy áttérek a zsidó vallásra, hogy ezzel megakadályozzam a műveim németországi bemutatóit. Sajnos, jogtanácsosom felvilágosított arról, hogy a faji törvények értelmében az áttéréssel sem érhetném ezt el.”  

 

Bartók egyébként már egyszer „áttért” - mégpedig az unitárius hitre. (Nem tudni biztosan, szerepet játszott-e ebben a döntésben Thomas Mann személye és művei  iránti tisztelete, aki szintén az unitárius hitre váltott az emigrációja alatt. Vagy netán fordítva történt mindez, hiszen  budai találkozásuk Bartókkal 1936-ban nagyon mély hatást gyakorolt a nagy német íróra. Különösen  zongorajátéka, amikor Liszt műveket adott elő és magasztalta az író előtt honfitársa komponista nagyságát és erényeit)


Akkor döntött így, amikor fia, ifj. Bartók Béla (1910-1994) még 4 éves volt. ("Bár apja zenei tehetségéből semmit sem örökölt, ám megdöbbentő hasonlatosságot mutatott külsejében: tekintete, arcvonási, keskeny ajka és éles metszésű orra ugyanolyan volt, mint apjáé" - írta Bónis Ferenc.) S mint képünk is igazolja: olyannyira nagy volt e hasonlóság, hogy amikor forgalomba került az új ezerforintos a grafikusművész róla mintázta Bartók, a zeneszerző portréját.A fia apjához hasonlóan haláláig hű maradt ehhez a valláshoz. Sőt, miután nyugdíjba vonult, mint a MÁV pályafenntartási mérnöke – elvállalta a Magyarországi Unitárius Egyház főgondnoki tisztségét. Munkája során rengeteget utazott egyházi ügyekben, kongresszusokon  beszédeket tartott, melyekben többször megemlékezett édesapjáról, emberi-, és zeneszerzői nagyságáról, véle kapcsolatos emlékeiről. Szavaiból idézek most néhány sort:

 

„Rám legnagyobb hatást természet-, ember-, szabadság- és hazasze­retete tette, továbbá rendkívüli szorgalma és munkabírása. A természetet és természettudományokat nagyon szerette, a csilla­gászat és a „nagy mindenség” igen érdekelte, kiválóan ismerte a csillag­képeket, és ezeket szívesen magyarázta csillagos estéken. A természet tökéletességét más megnyilvánulásaiban is csodálta; gyűjtött növényeket, rovarokat és ásványokat, azokat rendszerezte; igyekezett időt szakítani az Állatkert meglátogatására és főleg a természetjárásra, ahol kisebb kirán­dulásokon kívül törékeny testalkatától nem várható komoly hegyi túrá­kon is részt vett.

 

A természethez hasonlóan szerette a gyerekeket, és minden törekvése ezen a téren az volt, hogy a könnyebben hajlítható gyermekekbe oltsa be a szebb életre való törekvést. Már egész kiskoromban képeskönyvek között művészi reprodukciók képeit adta a kezembe, így azokat később tanulmányaim során már is­merősként üdvözöltem; ifjúsági olvasmányaimmal felhívta figyelmemet arra, hogy térképen kísérjem az eseményeket; külföldi hangversenykör­útjairól mindig képekkel megrakodva jött haza, és részletesen elmondta az ott látottakat, így a világot már korán megismertem. 

 

Mindkét fiát barátjának tekintette, és ennek megfelelően elvárta tőlük a megfelelő magatartást. Abból az elvből kiindulva, hogy magunknak tanulunk, nem kérdezett ki leckét és nem járt érdeklődni a tanárokhoz, de örömmel vette tudomásul, ha jó bizonyítványunk volt, és érdeklődött az iskolai események iránt. Hogy nem mentünk zenei pályára, azt természetesnek vette, de szí­vesen igénybe vette kisebb segítségünket népdalrendezési vagy egyéb ügyekben.” (1972).

 

Bartók  későbbi leveleiben sem tagadta meg önmagát a veszélyes, embertelen politikával szembeni tiltakozásban. Azt fejtegette: aki továbbra is ott marad egy országban, ahol embertelen a rendszer és jogtiprás folyik, az végül is kiszolgálójává válik annak. Kiszolgálja azt a  a politikát, amely ott uralkodik és működik. Amivel jómagam személy szerint nem értek egyet, hiszen ma is milliók élnek ebben az országban olyanok, akik egyáltalán nem értenek egyet a hatalmon lévő kormánnyal és az aktuális rendszerrel, mégsem hagyják el az országot, 

 

S hogy miért? Mert egyszerűen nem tehetnek mást. És ellenállni, ellenvéleményt nyilvánítani lehet egyéb módon is, mint emigrálással. Politikai véleményét, állásfoglalását egyébként - Kodályhoz hasonlóan Bartók azonban úgy érezte: csakis az önkéntes kivándorlással fejezheti ki akkor a tiltakozását az akkori politikai helyzettel szemben. De voltak egyéb okai is arra, hogy elmenjen. 

 

Gyűjtéseire, azok feldolgozására, tudományos tevékenységeire, hazai koncertjeire ekkor már egyre kevesebb pénz jutott, a nemzeti kultúra fejlesztése erősen háttérbe szorult. Ami természetesen érzékenyen érintette a zeneszerzőt. Akkorra már jogosan érezte és gondolta: műveivel már eljutott arra a magas szintre, ami megérdemli, hogy világszerte megismerjék azokat az igényes zenekedvelő, művészet iránt érdeklődő polgárok.

 

S bizonyára volt benne aggodalom aziránt is: mi fog történni, ha a náci megszállás bekövetkezik - hiszen Horthy Miklós kormányzó a németek szövetségese lett - s egész családjának csakis üldöztetésben lesz része. Vagy még ennél rosszabb is bekövetkezhet, hiszen gondoljuk csak meg: első felesége zsidó származású volt, s annak fiaként született Béla, aki akkor volt harminc éves felnőtt férfi, foglalkozása szerint a MÁV pályafenntartási főmérnöke. (Aki idősebb korában sokat küzdött azért, hogy apja szülőhazán ne csak román nyelven szerepeljen a felirat. Ami ellen egyébként id. Bartók Béla is kifejezte nemtetszését, amikor 50. születésnapján ugyanezt megtették.)

 

Kisebbik fia, a Pásztory Ditta gyermekeként született Péter pedig még kiskorú volt akkor, amikor szülei elhagyták az országot. Őt az apa legjobb barátjának, Hajnal Tibor orvosnak a gyámsága alá helyezte. Tanulmányi szempontból pedig barátjával úgy határoztak: Péter - mint zene iránt érdeklődő fiú - iratkozzon be a sárospataki kollégiumba - mint ahogy azt az előző fejezetben említettem. S egy darabig ott is maradt, s nagykorúvá válása után, 1942-ben ment aztán szülei után Amerikába, ahol tengerészgyalogosnak állt. Két fia közül csak őt „tudta rávenni”, hogy gyerekkorában zongorát tanuljon (neki írta zongoraciklusait) ám ezt kint New Yorkban már nem tudta folytatni, súlyos beteg apja ellátása, gondozása és egyéb teendői olyannyira lekötötték. 
 
 
Mint hangmérnök azonban a leszerelése után is dolgozott. Ő volt, aki édesanyja 1982-i halála után minden hagyatékkal, örökséggel és jogdíjakkal kapcsolatos ügyet intézett – az utóbbi egyébként Amerikában 75 évig érvényes. Szerencsére azonban sem első feleségének, sem fiainak nem lett a német bevonulás után bántódásuk, de a félelem azért nem volt alaptalan.)

 

1940 októberében - amikor a fasizmus előretörése már érződött, s Bartók helyzete ellehetetlenült -  úgy döntöttek feleségével, hogy megpróbálkoznak egy tengeren túli koncertkörúttal. Ám nem úgy hagyták itt hazájukat, mint akik nem óhajtanak soha visszatérni. Bartókot személyes érdekei, zeneszerzői ambíciói és aggodalmai, továbbá szilárd értékrendje arra indította, hogy pályáját egy koncertkörúttal folytassa, de jó messzire Európától.

 

 „Attól tartok, hogyha ki tudja hány esztendeig kellene itt maradnunk, az számunkra katasztrofális lehetne.” írta Bartók a következő évben, amikor már beteg volt, ami azután egyre inkább elhatalmasodott.

 

„Az  állandóan terjesztett legenda, mely szerint apám 1940-ben emigrált, nem felel meg a valóságnak. Hiszen akkor úgy tervezte, hogy csak egy évre utazik ki, mindenét itthon hagyta, és egyre ritkuló amerikai leveleiben állandóan kitért hazatérési szándékára, illetve annak nehézségeire.” nyilatkozta ifj. Bartók Béla később, visszaemlékezve apja  amerikai útjára.

 

Bartók tehát nem emigrált. Legalábbis nem abban az értelemben, mint ahogyan Jávor, Kabos, Karády vagy a hosszú évekig ott élő sikeres művészek, tudósok Széll Györgytől Gábor Zsazsán, Rózsa Miklóson át egészen Szilárd Leoig és Teller Edéig. (Egyébként utána lehet nézni a Wikipédián - mely Bartók nevét nem is említi az emigráltak között - másfél milliónál több a lélekszáma a magyar, illetve magyar származású polgároknak Amerikában.) 

 

 

Tehát ő "csak kiutazott", megpróbálkozott a kinti alkotói-, és előadói tevékenységgel,  de nem emigrált - ahogyan az oroszok 56-os bevonulása után Márai Sándor amikor kivándorolt Amerikába, s nem is óhajtott hazatérni, amíg az oroszok ki nem mennek Magyarországról. Kivándorlásuk oka jellegében azonos volt: mindketten politikai okokból hagyták el az országot, úgy is fogalmazhatnánk: az akkori embertelen rendszer üldözte őket el hazájukból. Ám amikor Márai már nyugodtan, zavartalanul  hazajöhetett volna – nem tette meg.

 

Bartók tehát nem emigrált. Legalábbis nem abban az értelemben, mint ahogy Márai, amikor kivándorolt Amerikába, s nem is óhajtott hazatérni, amíg az oroszok ki nem mennek Magyarországról. Kivándorlásuk oka jellegében azonos volt mindketten politikai okokból hagyták el az országot, úgy is fogalmazhatnánk: az akkori embertelen rendszer üldözte őket el hazájukból. Ám amikor Márai már nyugodtan, zavartalanul  hazajöhetett volna – nem tette meg. Aminek - ott, akkor és nála az ő esetében - egyéb okai is voltak.

 

Bartók pedig – sajnos – már nem tudott hazajönni. Hiába is akart és óhajtotta  szegény – halála ebben megakadályozta. Pedig a népek testvériségének eszméjét hirdető, a magyarság ügyét jelentősen előmozdító – akkor már világhírű komponista – nagyon is érezte: itthon lenne a helye, haza kellene jönnie. Mindig útra készen állt, mert úgy gondolta: még sok a dolga, amit el kell végeznie, különben nem mondta volna azt halála előtt: „Csak azt sajnálom, hogy tele bőrönddel kell elmennem.”  

 

Azaz: úgy érezte: bőven van és lenne még dolga ezen a világon, aminek teljesítését azonban egyre súlyosbodó betegsége akadályozta már akkor lépten-nyomon. A Concerto és a 3. zongoraverseny  előadása utáni jogdíjai, s egyéb jövedelmeik ellenére a házaspár kinti anyagi helyzete nem volt éppen rózsás. Az orvosi kezelés költségeit is egyre nehezebben tudták – az egyre ritkuló kétzongorás fellépések, előadások miatt – fedezni, ebben különböző amerikai szervezetek (pl. ASCAP) továbbá ottani barátok, honfitársak  (Balogh Ernő) segítették őket.

 

        
A feleségének, Dittának (a fenti képen new yorki otthonukban) ajánlott,  végrendeletül szánt 3. zongoraversenyt és a brácsaversenyt  barátja, Serly Tibor zeneszerző-karmester fejezte be, tette teljesé annyira, amennyire lehetett. A kettő közül a nagyobb gondot az utóbbi jelentette. A zongoraversenynek „csak” utolsó 16 ütemét kellett pótolni, ám az utóbbi már nemcsak zenei, de etikai problémákat is felvetett.
 
 
„Mivel a hátrahagyott vázlatokból sem tűnt ki világosan a zeneszerző szándéka –így a lehetséges változatok a megoldás esetleg más módja kérdésessé teszi az utókor számára: valóban  ezt és így kívánt-e Bartók? 
Serly számozatlan kottalapokból, nem egyszer olvashatatlanul lejegyzett vázlatokból, jelzetlen tételekből és a kéziraton talált, korántsem egyértelmű javítások alapján rekonstruálta a versenyművet. Munkája valóságos szellemidézés volt, ami emberfeletti képzelőerőt, találékonyságot igényelt. Mégsem volt biztos benne, hogy Bartók akaratát maradéktalanul sikerült végrehajtania.” – írja Pándi Marianne 1973-ban.
 
 
Kocsis Zoltán pedig – aki itthon is műsorára tűzte a darabot – azt állította, hogy e műnek tökéletes befejezéséhez olyan kvalitású zeneszerzőre lett volna szükség, mint amilyen maga Bartók volt. S mivel ilyen ma sincs – így a brácsaverseny (a leg-utolsó Bartók-mű) most már így marad, ahogy Serly 1945-ben a kiegészítésekkel ellátta. Jómagamnak a Kim Kashkashian szólójával készült remek CD felvételt sikerült megszereznem. Mindenkinek szívből ajánlom, és állítom: ezt a művet értőbben és érzékletesebben nem lehet megszólaltatni, mint ahogyan ezt a detroiti születésű amerikai művésznő eljátssza a Holland Rádió Zenekarával, amit Eötvös Péter vezényel.(ECM Production)
 


 

 

 


A HALOTTAK MEGBECSÜLÉSÉRŐL ÉS MÉLTÓSÁGÁRÓL

 
Mindezek után az alábbiakban röviden megfogalmazom álláspontomat Bartók hamvainak hazahozataláról, s általában az exhumálásról:

 

A magam részéről semmiképpen sem tartom helyes eljárásnak azt, hogy valakinek a földi maradványait, hamvait áthelyezzük, haló porában megbolygassuk – akkor, amikor szegény már semmit nem tud tenni, nem tud erről nyilatkozni. Nem tud sem védekezni, sem beleegyezni abba, hol akar, hol szeretne nyugodni. Mint hívő ember – sem tartom helyesnek, hogy azt egyik helyről a másikra szállítsuk és újra eltemessük – még ha abból a célból is tesszük mindezt, hogy halottat szülőföldjében hantoljuk  el, s ott  leljen végső és  örök nyugalomra. 

 

Pedig nem egyszer ez történik – függetlenül attól, hogy  Ő maga, az elhunyt – életében hivatalosan intézkedett-e arról: hol és hogyan történjen eltemetése, hol legyen végső nyughelye. Nyilatkozott-e erről, leírta-e ezt valahol,  tett-e erre vonatkozóan bármilyen utalást? Az utókor sajnos, ezt nem mindig veszi figyelembe és sok esetben kormányok, politikai vezetők, szervezetek intézkednek az elhunyt végső nyughelyéről – különböző humánus elvek, hazaszeretet, halottak megbecsülése stb. jegyében. S azzal a szándékkal is, hogy az itthoni honfitársai leróhassák személyesen is kegyeletüket hamvai előtt.  Továbbá  annak érdekében, hogy a halott ne idegen földben aludja örök álmát. 

 

Pedig a leghumánusabb, a halott emlékéhez, megbecsüléséhez méltó hozzáállás és cselekedet éppen az lenne, ha az elhunyt egyéniség életében tett  végakaratát, szándékait maximálisan figyelembe vennénk, és teljesítenénk. Ergo: ott hagynánk földi maradványait – abban  a földben, abban a temetőben, ahol az ő végakarata szerint eltemették – hacsak nincs arra hiteles dokumentum, hogy ő maga életében ezt nem így akarta, hanem másképpen.

 

Vannak kivételes esetek, amikor valaki már életében írásban világosan kifejti, leszögezi: hol óhajt nyugodni haló porában. És ezt tiszteletben illik tartani, függetlenül attól, hogy mikor miféle kormány, rendszer van hatalmon, s az elhunyt halála egy korábbi, teljesen más politikai légkörben, rendszerben következett be. II. Rákóczi Ferenc halála előtt intézkedett arról: édesanyja mellett óhajt nyugodni Konstantinápolyban, s ezt figyelembe is vették 1735-ben. S az is végakarata volt, hogy szívét halála után egy jezsuita kolostor udvarán temessék el. 

 

S ez is így történt. Majd eltelt 270 év és az akkori magyar kormány hazahozatta hamvait, s azokat a kassai dómban helyezték el. Ma is ott nyugszik márványkoporsójában hű  barátja Bercsényi Miklós koporsója  mellett. Szíve nélkül hiszen a többszöri átépítések miatt azt már nem találták meg a Párizs melletti egykori kolostor helyén. Az igazság az, hogy Rákóczi arról nem nyilatkozott, hogy soha ne hozzák haza hamvait, csak arról, hogy hol temessék el.

 

A másik végtelen szomorú eset: Márai Sándor amerikai végakaratában egyértelműen kizárta a magyar földbe temetését azzal, hogy úgy kívánta: hamvait a Csendes óceánba szórják. Így is történt. Liszt  hamvait azért „nem engedi” 125 éve a német kormány Bayreuthból hazahozni, mert a zeneszerző egy 1869-es levelében szó szerint világosan leírta: "Holttestemnek nem kívánok más helyet, mint a temetőt, amely ott található, ahol halálom bekövetkezik.")  

 

Bartók viszont csupán néhány keresetlen szóban fejezte ki szándékát többször is arról, hogy haza szeretne jönni – már mint életében. („…én is szeretnék hazamenni, de végleg…” –mondta, és írta is többször. Azonban arról, hogy hol és mi módon kívánja temetését – arról nem nyilatkozott.

 

Hamvainak hazahozatalát többször is kezdeményezték itthon, majd többször el is vetették, és levették a napirendről. Ebben a kérdésben is - jó magyar szokás szerint - mindenféle érdekek ütköztek, s ezért is tartott évtizedekig, mire eljutottak a döntésig. Fia – az akkor már kint élő Péter   - sokáig ellenezte édesapja hamvainak hazahozatalát. Indoklásai közt többek között az az aggodalma is szerepelt, hogy itthoni újratemetésével  éppen nemzetköziségét kérdőjelezik meg, s ezzel nemzetiesíteni akarják, mint zeneszerzőt. Végül aztán 43 év után megszületett a döntés, és ennek értelmében 1988. július 5-én délután érkezhetett haza a Bartók hamvait tartalmazó acélkoporsó  hazai földre.  Két fia hozatta és kísérte haza repülőn és szárazföldön apjuk földi maradványait, majd óriási médiaeseményként került sor itthoni újratemetésére. 

 

Érdekességképpen említeném meg Bartók két szintén New Yorkban elhunyt művész-honfitársát: Karádí Katalin énekes-színésznő  és Kabos Gyula filmszínész esetét. Az előbbinek hamvai három hónap alatt hazakerültek (1990) utóbbié csak 45 év után (1996-ban) mert sírjára - a helytelenül felírt neve miatt –  csak sokára akadtak rá. Most már mindhárman hazai földben nyugszanak.

 
Álláspontom és meggyőződésem, hogy föld mindenütt Isten földje, a víz vagy a levegő mindenütt Isten vize és levegője, ha történetesen azok valamelyikébe szórják a hamvakat, vagy elégetik és a légbe kerül (mint Indiában) E három őselem  közül  egyiknek sincsenek országhatárai, s az Úr mindegyiket  felhasználta az ember megteremtésekor. S ha az ember meghal - testi maradványai ismét visszakerülnek mindháromnak a közegébe. A földi maradványok - mindenkinek a temetésekor - mindenkor az egy és oszthatatlan ősi földbe, vízbe vagy levegőbe jutnak vissza. Ismét bekerülnek az örök körforgásba, oda, ahonnan valamikor vétettek.


 
  
Így annak,  a halott szempontjából  már nincs semmi jelentősége, hogy melyik országhatáron belül vagy kívül van a sírja, hiszen mindenütt ugyanabban a földben, vízben vagy levegőben nyugszik. Ennek akkor már csak a politikai, nemzeti érzések szempontjából lehet jelentősége,  s bizonyos érdekeket szolgálhat: a nemzeti büszkeség kifejezéseként jelenhet meg. A hazahozatal gesztusa  egyfajta felmutatása, bizonyítása a világ előtt annak, hogy az adott rendszer, kormányzat a hazai földbe temetéssel elismeri a meghalt híresség nagyságát, szellemi értékeit, tevékenységét életművét és nemzeti hovatartozását. 
 
 
Holott  egy szellemi nagyság értékeinek elismerését, megbecsülését - bárhol is hal meg a világon - igazán az jelentheti, ha annak alkotásait, műveit, személyiségének pozitív vonásait beépítjük kultúránkba, oktatásunkba, nevelésünkbe, egész mindennapi életünkbe. Sőt: saját személyiségünkbe! S ezzel gazdagítjuk országunkat, további életünket, szellemünket, lelkületünket, egész környező világunkat, ergo: az egész emberiséget. Mert minden értékes, nagy embernek - aki a tudományban, kultúrában vagy az élet bármely területén működött, működik, dolgozott, vagy dolgozik, alkotott vagy alkot - annak éppen az a legfőbb célja egész életében, hogy mindez teljesüljön. 
 
 
A Bartók Péter által említett nemzetiesítésről, illetve nemzetköziesítésről pedig az a nézetem: sem Bartókot, sem Kodályt nem azért és attól tartjuk (és tartják most már világszerte) nagy zeneszerzőknek, mert áldozatos és keserves munkával összegyűjtötték és műveikben feldolgozták - és ezáltal megmentették, átültették saját műve a magyar népdalkincset, s a magyar hangszeres népzene hagyományait. Illetve inspirációt szereztek azokból, elemeit átültették, beépítették saját műveikbe - s ezáltal úgymond: halhatatlanságot biztosítottak részére. 
 
 
Nem ezért és emiatt. Hanem elsősorban azért, amiért a többi nagy komponistát is jelentősnek és nagynak tartjuk: hogy  ezen túlmenően - a feldolgozások, inspirációk kreatív, invenciózus  felhasználásával, variálásával, megfelelő adagolásával és színezésével -    önálló stílust, karaktert, egyéni életművet teremtettek, "főztek ki" zenei vegykonyhájukban Mindketten, külön-külön, egyénileg, a maguk ízlése, módszere szerint.  
 
 
Mégpedig úgy, hogy sem egymáséhoz, sem pedig másokéhoz nem hasonlítható, vagyis attól teljesen  eltérő stílusú és hatású zenét hoztak létre. Olyan alkotásokat, melyekben az európai és a magyar nemzeti zene hagyományai, értékei, valamint saját harmóniai, kompozíciós újításaik, sajátos témaválasztásaik is egyaránt megtalálhatók együtt. Egyikben kevesebb, másikban pedig több, melyikben mennyire van szükség.
 
 

 
S elkészült műveik ugyanakkor hatást, motivációt gyakoroltak más kortárs és utánuk jövő európai és magyar komponisták (Szravinszkíj, Ravel, Debussy, Respighi, Kurtág, Ligeti stb.)  alkotó művészetére is. És ezáltal zenéjükkel beléptek az európai, nemzetközi zenei világ áramkörébe. Tehát erősen degradálnánk, sőt meghamisítanánk rangjukat és jelentőségüket, ha a nemzeti zeneszerző címkével illetnénk őket. Mert Bartók is, Kodály is jóval több volt ennél. Persze, hogy magyar zeneszerzők voltak - ez tény, ám európai rangú magyar zeneszerzők, akiknek helyük, rangjuk, méltóságuk, hatásuk, jelentőségük van az európai zenetörténetben.
 
 
 
 
Nemcsak mint kiváló komponisták vívtak ki elismerést az európai zenei hagyományokra épülő, s azokat a maguk módján  továbbfejlesztő, újabb egyéni eszközökkel gazdagító műveikkel, hanem zenetudósokként, zenepedagógusokként is (különösen Kodály!) Sok más országnak is nagy értéket jelentő tanulmányokat, könyveket, leveleket tettek le a zenei világ asztalára. Azaz: nemzetközi rangot vívtak ki maguknak értékes és jelentős  zeneelméleti-, és irodalmi jellegű munkáikkal is. Ám azt hinni, attól tartani, hogy Bartók hamvainak hazahozatalával ez a nemzetközi rangja netán csökkenni fog - szerintem téves elképzelés volt. 
 
Mert egy életmű értékének  - ami már az alkotóművész életében nemzetközi rangot vívott ki magának, s halála után is szemlátomást erősödik és tért hódít, mint ahogy ezt Bartóknál is tapasztalhattuk - annak semmi köze sincs ahhoz, hogy történetesen hol, melyik földben nyugszik a már elhunyt alkotó személyiség. Attól, hogy Vivaldit - olasz létére - Bécsben temették el, majd később Lipcsébe szállították a hamvait, s ott újra elhantolták, vagy attól, hogy Liszt  - magyarként német földben nyugszik - még ők mindketten ugyanúgy a világ legnagyobb zeneszerzői voltak és maradnak. De említhetnék más példákat is, más művészet képviselőit. Mert  az elhunyt alkotó az utókorra hagyott, fenn maradt  életműnek minőségével és nagyságával  tesz egyértelmű s hiteles pecsétet alkotó művészetének értékére, nagyságára és maradandóságára.
 
 
Ennek az ikerpárnak a tagjai esetében is bebizonyosodott, hogy Bartók és Kodály  világ előtt megszerzett és kivívott  kultúrtörténeti jelentősége, művészi méltósága, zenei géniuszának elismertsége, műveinek elterjedtsége nemhogy csökkent volna, hanem évről évre erősödött és erősödik ma is. Nincs ma már a világon olyan előadóművész, karmester, aki idegenkedne egy-egy Bartók vagy Kodály-mű előadásától. Sőt, egyenesen megtiszteltetésnek, zenei képességeik egyfajta próbatételének is veszik műveik előadását, műsorra tűzését. Valamennyien jól érzik azt: mennyire aktuális ma is annak az életérzésnek,  szorongásnak, feszültségnek a magas rendű zenei kifejezése, amely az ő műveikben, harmóniáikban megszólal. 
 
 
Bartókot és Kodályt már a maguk korában nemzetközi zeneszerzőknek könyvelték el. Nem véletlen, hogy - hol egyikük, hol másikuk személyes meghívást, zenei felkérést kapott többek között Svájcba, Angliába, Franciaországba, Németországba, ahol nagy sikerű koncerteket adtak. (Igaz, Bartóknak - újszerű, meglepő hangzású kompozíciói miatt művei bemutatóin néha kijutott a botrány, a füttykoncert is, amire ő így reagált: "A publikumnak jogában áll a belépti díj ellenében akár füttyel, kiabálással, lábdobogással is ellenérzését is kifejezni." És a hallgatók ezt meg is tették - akár kortársa, Sztravinszkíj zenedarabjainak előadásakor. 
 
 
A hangszeres előadók, a karmesterek jelentős része azonban - akkor is és ma is - meghallották és ma is meghallják az újszerű, fejlődést jelentő zenei hangzásokat, harmóniákat mind Bartók, mind Kodály műveiben. Azt, hogy valójában mi is csendül ki zenéjükből. Hogy mennyire voltak képesek és alkalmasak érzékenyen reagálni harmóniáikkal a világ globális problémáira és gondjaira. Ettől lettek ők  európai szintű és rangú, nagy  kisugárzású komponisták, mintegy közéleti emberekké, européerekké váltak zenéjükkel. 
 
 
Ma már nyugodtan mondhatjuk: Bartók és Kodály zenéje, alkotóművészete, zenetörténetben betöltött szerepük, jelentőségük megkérdőjelezhetetlen. Nemcsak Európában és Amerikában, de a világ minden részén. Gabriel Garcia Marquez (1927-2014) a világhírű Nobel-díjas kolumbiai író temetésén - kedvenc sárga virágaival  borított sírja fölött - kívánságának megfelelően: Bartók zenéje szólalt meg. Életében azt nyilatkozta: „Bartók kedvenc zeneszerzőim egyike. Rengeteget tanultam tőle. A regényeimben sokszor használom a bartóki vonósnégyesek szerkesztésmódját, strukturális arányait.”
 
 
 
Zenéjükkel és művészetükkel, mely egyben politikai állásfoglalásuk, hitvallásuk is volt egyben - anélkül, hogy bármelyikük direkt politikával foglalkozott volna. (Pláne Bartók, aki pont az elől menekült el az országból, helyesebben: az kergette el...) Nem attól és azért - magától a népzenei elemek feldolgozásától és felhasználásától - lettek ők nagy zeneszerzők. Mint ahogy  Dvorák, Grieg és Csajkovszkíj sem azért lettek nagy zeneszerzők, mert saját népzenéjükkel ugyanezt tették.  
 
 
Hanem azért, mert emberi nagyságuk, személyiségük, erkölcsi tartásuk és értékrendjük, politikai állásfoglalásuk, humanizmusuk, emberi sorsok iránti aggódásuk – együtt zseniális zenei tudásukkal, kreativitásukkal - mind benne van zenéjükben, megalkotott műveikben. Nem feltétlenül szükséges és kell minden egyes megnyilvánulásukkal, jellemi tulajdonságukkal, véleményükkel egyet érteni, azokat követni, abszolutizálni. 
 
 
Ezért is nagyon találó az illyési jelző reájuk: „példamutató”. Azaz irányt szabó. Nem mindenben tehát példás és követésre méltó az ő viselkedésük és magatartásuk hanem példát mutató. Zenéjükkel és személyiségükkel, kiállásukkal a helyes, emberhez méltó útra rávilágító, a helyes út megtételére, végig járására, a pozitív, emberhez méltó cselekvésre ösztönző – ma is. Mindehhez azonban nem feltétlenül fontos  minden egyes gondolatukkal és cselekedetükkel egyet érteni (én magam sem értek egyet valamennyivel) azok mindegyikét elfogadni, illetve megfogadni., követni. És ennek kapcsán  ismét Kereszturyt idézem:

 
Nem vehetjük tőlük rossz néven, ha nem is volt mindenben és mindenkor igazuk. A gyémánt nemcsak ragyog, de kemény is, és karcol, ha éppen olyan helyzetbe kerül. A kristály nemcsak szabályos, szép formák rendje, de börtöne is annak a kis világnak, amely az ő törvényének szoros  szerkezetébe záratott. (1962)"

 

 

EPILÓGUS

 

Muszáj feltennem a kézenfekvő kérdést: ha ma élne Bartók – vajon vissza akarna-e térni Amerikából ebbe, egy ilyenfajta országba, amiben jelenleg élünk? Egy olyan magas szintű erkölcsi, emberi és zenei értékrenddel, politikai éleslátással és empátiával  bíró személyiség mint amilyen ő volt - milyen további lehetőségeket látna a maga számára itthon? Hol találna teret, ihlető környezetet  ahhoz, hogy további művészi fejlődését biztosíthassa magának? Vajon  lelne-e segítőtársakra, támogatókra (úgy szellemi, mind anyagi értelemben) ebben a mostani politikai, közéleti, művészeti csatározásoktól szenvedő országban? Értő közönségre, előadókra és hallgatótáborra bizonyosan!

 

Jól érezné-e magát ebben a mindent  - még a kultúrát is - keresztül-kasul átpolitizáló hazai közéletben, ahol jog és erkölcs már minden téren szétválik? Ahol a hatalomhoz dörgölőzők teljes védelmet és büntetlenséget élveznek, s ahol már nincs sajtószabadság és hiteles tájékoztatás, nincs egyenlő elbírálás és független bíróság? Ahol az emberi és művészi értékeket és elért eredményeket  pártállás szerint rangsorolják, s az állami elismeréseket és kitüntetéseket nem az adott teljesítmény és annak színvonala alapján "osztják", hanem más "egyéb" szempontok szerint.

 

Ahol a rádió és televízió programjainál nem a nívó, hanem a nézettség dönt, s ahol mindenben a versenyszellem és az anyagiasság dívik, s ahol mindenkit egymás elleni vetélkedésre ösztönöznek és biztatnak. Ahol lassan már nem a tehetség számít az egyetemi felvételnél, hanem az apuka pénztárcájának térfogata, bankszámlájának nagysága és jól kiépített kapcsolatai. Ahol a kisemberek normális élethez való joga legtöbbször alul marad a helyi kiskirályok érdekeivel szemben. Ahol szabadon garázdálkodhatnak, büntetés nélkül megúszhatják az állatkínzók, a pedofilok, a gyermekeiket és feleségeiket bántalmazók.

 

És ahol szabad kezet kapnak a lelkiismeretlen, notórius fakivágók, akik mindig meg tudják indokolni: miért pont éppen azokat a fákat kellett eltávolítani. Jól érezné-e magát ma Bartók és Kodály itt, ahol  a rablások, gyilkosságok bemutatásából a híradókban show-műsort csinálnak? (S amelyekben éppen a legnagyobb bűnöket nem látjuk és halljuk...) Jól éreznék-e magukat itt, ahol középkorú milliárdosok élnek, "mint Marci Hevesen" (holott nem is hívják mindegyiket Marcinak!) ugyanakkor meg  családok százai rongyokkal tüzelnek télen, mert nincs pénzük normális tüzelőre? 

 

Jól éreznék-e magukat ma e példamutató ikerpár tagjai, Bartók és Kodály ebben a miliőben, ahol országunk vezetői nem a tiszta, szép magyar beszédben, a toleranciában, nem  egymás megbecsülésében, szeretetében, a tisztességben, a nép és kultúra iránti szolgálatban  mutatnak példát, hanem a mellébeszélésben, az elkendőzésben, a  csalásban, a közvagyon magántőkévé alakításában és a korrupcióban? Ezekre a kérdésekre válaszul Szász Istvánnak a Népszava 2015. aug. 1-i mondatait idézem ide az alábbiakban akinek minden szavával tökéletesen egyet értek. S azért választottam ezt, mert jómagam nem tudnám ennél jobban, ennél stílusosabban e kérdésekre adott válaszomat leírni:

 
„Csak annyit: ha Bartók ma itt élne, valószínűleg újra megváltaná Amerikába a hajójegyét. Ha pedig már az Újvilágban lenne, aligha jönne haza ebbe a hitvány, demokráciát eláruló, Horthyt rehabilitáló világba. Ide, semmiképpen."

 

Hát ennyit a bartóki és kodályi értékrendről, pozitív érdekeikről, céljaikról és szándékaikról és ennyit a mai hazai viszonyokról, a mai politikai vezetés értékrendjéről és érdekeiről. Ismerve és értékelve élettörténetüket, bátor kiállásukat, emberi, erkölcsi tartásukat, szilárd és egyenes jellemüket valamint elkötelezettségüket választott hivatásuk, alkotóművészetük iránt - határozottan állíthatom, hogy akkor - abban az adott korszakban, amelyben ők éltek - mindketten megmaradtak "embernek az embertelenségben." Ami egyértelműen megmutatkozik és kihallik zenei  alkotásaikból, sőt egész életművükből. 

 

Kodály halála után 1967 áprilisában Juhász Ferenc költő meleg szavakkal búcsúzott  a zene, a népdalgyűjtés  mesterétől, az iskolai énekoktatás megújítójától :

„Most, hogy meghalt érzem szikrázó hiányát ennek a szikár és nagyszerű embernek mint a tiszta télnek, csupa-pára és csupa-vegetáció életünkben, érezzük dermesztő hiányát ennek a tűzszárnyú Küldöttnek, létünk deres magányában, mert szerénytelenségünkben és könnyelműségünkben oly természetesnek, egyszerűnek és törvényszerűnek vettük, hogy van, hogy él, hogy a miénk, hogy magyar.....

Műve goethei méretű,nemcsak arányaiban, jelentésében is monumentális(…….) nem hagyta magára  népet sorsára bízva és bánatára, de népet fölemelve maga emelkedett föl aranylegyező-szárny –vitorlákkal a nép tiszta énekéig.”

 

És ha most élnének itt, közöttünk - ma is hasonlóan gondolkodnának, döntenének és cselekednének mindketten. Az azóta megváltozott társadalmi és történelmi helyzetben is mindegyikük megtalálná a maga útját, eszközeit és lehetőségét arra, hogy szilárd értékrendjüknek, elveiknek megfelelően cselekedjenek, illetve reagáljanak a hazai és a nemzetközi élet és politika eseményeire. Sőt, állíthatom: barátságuk, közös működésük is ugyanolyan töretlen lenne ma is, mint azelőtt.  

 

Mindezek igazolására álljon itt befejezésül Kodály bölcs és merész megállapítása, amivel a  háború után rendezett első Bartók-ünnepségen reagált az ott elhangzottakra. Amikor az egyik szónok méltatta barátja emberi-, és művészi nagyságát, s befejezésül megjegyezte: "Ha Bartók ma élne, kiemelkedő tagja lenne a Magyar Kommunista Pártnak" - akkor a nézőtéren Rákosi Mátyás mellett helyet foglaló Kodály felállt székéből és a következőt mondotta:    

 

"Drága barátom emlékére mondom, nincs párt a földön, amely magának követelhetné Bartók Bélát."

 

 


 

 

 

 

 

 

 

 

Forrásmunkák, segédanyagok, irodalom:

 

Virág Barnabás: Kodály koncepció (Bács Tudástár - Parlando f. irat 2015/3) 

Barsi Ernő-Szabó Ernő: A pataki kollégium zenei krónikája (Zeneműkiadó, Bp.1984.)

Muzsikus-anekdoták (Márkus János válogatása.  Rózsavölgyi és tsa. Kk. Bp. 2009.) 

BMC. Bp. Zenei Inf. Közp.  -  Bartók Béla  

Csáth Géza: A muzsika kertje (Magvető Kk. Bp. 2000.) 

Eősze László: Kodály Zoltán életéne krónikája - napról napra ( Zeneműkiadó, Bp. 1977.) 

Keresztury Dezső: Helyünk a világban (Tanulmányok  - Szépirodalmi Kk. Bp. 1984.)

J.A Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma (Madách / Európa - 1977.)
 
ifj. Bartók Béla: Apám életének krónikája - napról napra a (Zeneműkiadó, Bp. 1981. 
 
Juhász Ferenc: Mit tehet a költő?  (Szépir.Kk. Bp, 1967.)
 
Doráti Antal: Egy élet muzsikája (Zeneműkiadó, Bp, 1981. 
/ford: Gergely Pál.)

Alan Walker -_ Lina Schmalhausen: Liszt Ferenc utolsó napjai (Park Kk. 2002. / ford: Fejárvári Boldizsár.)

Szirányi János: Bartók Béla (Kossuth Kk. 2011.  Világhíres zeneszerzők sorozat 20.)

Kodály Zoltán: 333 olvasógyakorlat (Editio Musica, Bp. 1961.)

Pándi Marianne: Hangversenykalauz I-IV. (Zeneműk. Bp. 1972.)
 
Így láttuk Bartókot (Szerk: Bónis Ferenc - Püski Kk. Bp. 1995.)

 
 Várnai Péter: Oratóriumok könyve (Zeneműkiadó, 1972.)
 
 
Továbbá: interneten hozzáférhető cikkek, tanulmányok, életrajzok, wikipédiák stb.Ezekre  fenti írásomban utaltam azokon a helyeken, ahol idéztem belőlük.


 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése