2021. január 16., szombat

G I N O S T R A


 

 

  

AJÁNLÁS

 
 
zívbe markoló, izgalmas, emlékezetes, maradandó élményt nyújtó, nagyszerű film. Akik az olyan alkotásokat szeretik, amiknek van szívhez, lélekhez és korunkhoz  szóló hangsúlyos mondanivalója, és azonosulni tudnak a főhősök érzelmeivel és gondolataival - azoknak melegen ajánlom. Azoknak feltétlenül, akik szimpatizálni tudnak a szeretet, a jóság, a humánum megőrzéséért munkálkodókkal, és ugyanakkor unszimpátiát, gyűlöletet táplálnak mindazokkal szemben, akik készek mindezt bármikor szétzúzni és lerombolni. De ajánlhatom azoknak is, akiknek kétségeik vannak afelől: vajon ez vagy a másik oldal győzedelmeskedik-e gyakrabban a földön? S talán e film megtekintése után eloszlanak kétségeik, módosul a véleményük és ennek folytán erősödik hitük a szeretet összetartó erejében.    

 

Természetesen úgy próbálom felhívni mindenkinek a figyelmét - aki olvassa e sorokat - hogy a film meséjét (pláne a végét) nem óhajtom elárulni véletlenül sem. Csak annyit közlök róla az alábbiakban, amennyi elég ahhoz, hogy az iránta való érdeklődést kiváltsa, s amennyivel ennek a 2002-ben, eredeti helyszíneken, hármas koprodukcióban forgatott alkotásnak különleges, egyedi jellegét bizonyíthatom. Bár ez az alkotás is az ún, "nyomozós" (de nem krimi) filmek kategóriájába tartozik - ám azoknak a jól bevált, sokszor unalmas sablonjait, kliséit igyekszik kerülni, azok paneljeivel nem dolgozik. Ehelyett viszont nagyon is sok meglepetést, meghökkentő fordulatot tartogat a néző számára. 

 

Két és fél órás hossza (amiről a DVD dobozáról tájékozódhatunk) már előre sejteti, hogy tempója is - az ilyen jellegű filmeknél megszokottnál - jóval lassúbb, egyesek számára talán néhol vontatottnak tűnhet. Ám én védelmembe veszem: időt hagy a nézőnek egyrészt az előtte pergő jelenetek átélésére, a csak sejtetett, de be nem mutatott előzmények felfogására, átgondolására, a történetnek csak jelzésszerűen elárult mozaikjainak összerakására is. 

 

Ami azt is jelentheti, hogy az alkotók nem tekintik kiskorúnak nézőiket, hagyják elgondolkodni őket agysejtjeiket kissé megdolgoztatva, hagyják spekulálni a látottakon, illetve az események kezdetein, csíráin. Hagynak bennünket  tűnődni azokon a tényeken, amikből az egész sztori szükségszerűen kibomlott, s most itt áll előttünk a maga kegyetlen valóságában.  

 

A történet eredete  ugyanis évekkel korábbra nyúlik vissza. Az FBI-ügynököt (Matt Benson) most éppen azért költöztetik hosszabb időre családostul (Jessy, a feleség, s Tina, a lányuk) a Tirrén-tenger egyik kis szigetének szuperbiztos villájába, hogy onnan - mintegy főhadiszállásáról - tartsa szemmel az egész környéket. (Természetesen melléadva tucatnyi jól felfegyverzett testőrt is, akik a filmben csakis akkor  bukkannak elő a láthatatlanságból, amikor óhatatlanul szükség lesz majd rájuk,  védelmükbe kell venniük Matt-ot, illetve családját.) 

 

 A  TÁJ  ÉS  AZ   ELŐZMÉNYEK

 

Szicília fölött északon hét apró sziget fekszik egymás szomszédságában elszórva a tengerben, melyek közös neve: Lipari-szigetek. (Ezek egyikén magasodik ama bizonyos villa, melybe az amerikai  nyomozó beköltözik családjával.)  Mindegyik szigeten - egymástól különböző működőképességgel, aktivitással - alvó, morgolódó, s időszakonként kitörő vulkánok találhatók. 

 

Így aztán a Benson család duplán is egy-egy tűzfészek közvetlen közelébe kerül, ami már önmagába véve is hallatlanul izgalmassá és különlegessé teszi ezt a küldetést. Egyrészt a maffia itteni szervezetének, embereinek testközelébe, mintegy vonzáskörzetébe,  másrészt a fortyogó, kitörni készülő vulkán tőszomszédságába. Tehát a szó szoros értelmében: két tűz közé kerül a család.

 

A legaktívabb közülük a legészakibb fekvésű Strombolin (alsó kép) működő vulkán. Ennek szomszédságában telepszik le a Benson-család. A villa ablakából és teraszáról rendkívül jó rálátás nyílik a közeli horizonton füstölgő, krákogó, néha tűzesőt permetező vulkánra, így a család tagjai szinte félelmetes, izgalmas mozielőadásként, egyfajta "show-műsorként" szemlélhetik a tüzes hegy minden megnyilvánulását. A viszonylag "alacsony", 926 m magas hegyet - mely gyalogosan is, kis erőfeszítéssel akár pár óra alatt megmászható - Giovanni, az ottani rendőrtisztviselő így jellemez a filmben: "Ha délről jössz, olyan, mint egy terhes asszony. Ha pedig északról - akkor meg olyan, mint egy szakállas öregember." Egyébként nevének jelentése magyarul: miénk. 

 

 

Benson fontos és titkos feladatául kapja, hogy árgus szemmel figyelje: miként reagálnak megérkezésére, nyomozási akcióira, mozgására a település lakói. Legfőbb feladata: derítse fel a szicíliai maffia ott működő titkos szervezetének felépítését és üzelmeit, melyeknek már egész családok estek áldozatul eddig is, ahogyan az már e bűnszervezet kétszáz éves történetében megszokottá vált. Hiszen aki tud, vagy sejt valamit, az veszélyes ellenség! Azt azonnal likvidálni kell, örökre el kell tüntetni - mert így működik biztonsággal az egész hálózat mechanizmusa.

 

Tehát a minden áron való közös védelem, a szívós belső összefogás, az összezárás mindazokkal szemben, akik veszélyeztetik a kábítószer zavartalan, belterjes terjesztésének, az ezzel kapcsolatos pénzmozgásoknak a gördülékeny végrehajtását. Erre utal már  a maffia valódi neve, cinikus vezérszólama is: Cosa nostra is (a mi ügyünk) Többek között az a család is e széles körben kiterjedt bűnszervezet áldozata lett, amelynek egyik tagját, a még gyermek Ettorét - mint életben maradt tanút - az ügynök örökbe fogadja. 

 

 

A NYOMOZÁS

 

Innen, az örökbefogadástól indul a film. Nem nehéz kitalálni, hogy mi is ezzel Benson legfőbb szándéka: azt reméli, hogy a fiú majd nyomra vezeti őt, és megkönnyíti a banda fejének kézre kerítését. Mert hiszen a végső cél mégiscsak ez: elfogni és leültetni a helyi kábítószerkereskedő-hálózat főnökét. S hogy mi módon történik ez a filmben, s hogy sikerül-e, avagy nem, ezt sem árulhatom el. (Az alábbi képen azt a villát láthatjuk, ahol a Benson-család lakik. Ide hozzák magukkal a kisfiút is - negyedik családtagnak.)

 

 

 

S hogy az ügy felgöngyölítése, felderítése még bonyolultabb és nehezebb legyen - mindezt egy forrongó vulkán kráterétől pár száz méterre kell az ügynöknek  elvégeznie. És - ha török, ha szakad - mindenáron eredményt produkálnia. Mesteri az az operatőri (Maurizio Calvesi) és rendezői munka (Manuel Pradal) ahogyan a morgó, fortyogó, kitörésre bármikor kész vulkán tőlünk független változásait, viselkedését párhuzamba állítja a szereplők belső lelki forrongásának, aggódásának, kétségeinek, rettegésének, félelmének és konfliktusainak, bemutatásával. 

 

Felfogásom szerint a film arra a megfigyelésre, filozofikus meglátásra utal, művészi eszközeivel arról kíván meggyőzni bennünket, hogy az emberi lélek természetét, annak jelenségeit alapvetően ugyanazok a - sokszor ismeretlen - törvényszerűségek irányítják, mint amelyek a külső természet jelenségeit, változásait, azok erőit és energiáit mozgatják.

 

A forrongó vulkánról, félelmetes kráteréről, majd a  későbbi jelenetekben az izzó, hömpölygő lávafolyamról készített - láthatóan nem számítógépes trükkökkel, hanem egy az egyben bemutatott -  lenyűgöző képsorokkal és a szereplők lelki gyötrődésének, változásainak párhuzamos egymás mellé rendelésével, azok művészi igényű ábrázolásával az alkotók alapvetően ezt a hitet kívánják bennünk egyre erősíteni. 

 

Hogy mindkettőbe - úgy az emberi szervezetbe és tevékenységekbe mint a természeti jelenségekbe - előre kiszámíthatatlan momentumok is beavatkozhatnak a sok-sok kiszámítható mellett. Olyanok, amiket előzőleg nem is sejtettünk, s éppen ezért sem megelőzni, sem tervezetten kivédeni ezeket nem vagyunk képesek. Ezek az előre nem látható, kiszámíthatatlan jelenségek, események és történések mind szerepet játszanak mind a természet, mind az ember változásában.

  

 

Ha az ember kellőképpen tudna védekezni minden reá törő veszedelemmel, rosszindulattal, erőszakkal és bűnnel szemben - akkor sokkal kevesebb fájdalom, szenvedés, éhezés, nélkülözés, gyűlölet, háborúskodás, igazságtalanság lenne ezen a Földön. Ha az ember több lehetőséggel, energiával és tudással bírna, amikkel a bajokat előre láthatná és ezáltal megelőzhetné - akkor életminőségét, emberi kapcsolatait jelentősen tudná javítani. De hát az ember mindennel szemben nem képes felvenni a harcot, mindent nem tud kivédeni, még a legnagyobb jóindulattal és jóakaratával sem. 

 

(Különösen akkor, ha gyermekként gyenge és erőtlen, bűntelen és sérülékeny.) De felnőttként is mindenki esendő, támadható, ha nem is mindenki egyformán, ugyanolyan arányban. S főként akkor van igazán vészhelyzetben valaki, ha elhagyatott vagy védtelen, s ekkor, ezidőben rontanak rá ordas módon, brutálisan, erőszakosan és kegyetlenül.


 EGY  CSEPP  FILOZOFÁLÁS

 

Az ember tehát nem tudja mindennel szemben megvédeni magát. Egyrészt azért, mert ehhez sem végtelen tudása, sem végtelen hatalma, sem végtelen energiája nincs. Mindezekkel csakis Isten rendelkezik. Másrészt pedig azért, mert maga az ember - már a kezdet kezdetén, a Teremtés idején - bűnben, s a gonosszal együtt született. S azóta is jó és gonosz, Isten és Sátán együtt él az emberrel (és az emberben.) Ezért van jelen földünkön évezredek óta folyamatosan - hol eredményesebben, hol kevésbé hatékonyan - a bűn, a kegyetlenség, a könyörtelenség, a vadság, az aljasság, az erőszak, a terrorizmus számtalan formája.

 

 

És ezért vannak a háborúk, amelyekben az emberi öldöklés már egészen megszokottá és gépiessé válik. Sokan azt kérdezik: ha van, akkor miért engedi mindezeket az Isten? Hitem és felfogásom szerint a választ így fogalmazhatom meg: a bűntetteket, a háborúkat az ember "csinálja". A bűnre, a gyilkolásra vezető sorozatos rossz döntéseit is ő, az ember hozza meg. S az ezeknek megfelelő, mindebből következő cselekedeteit is ő maga viszi végbe. Isten a jó, az erkölcsös mellett a gonosz, a bűn működését is lehetővé tette (ha ugyan nem is segítette) az egész univerzumban, így ezen belül a földön is. S az ember számára azóta is folyamatosan és szabadon biztosítja a kettő közti választást: lásd, melyikkel mire mész! 

 

S ugyanezt a választási lehetőséget és működési szabadságot a Teremtő az élő és az élettelen természet számára is biztosítja. És éppen ezért a természet belső erőit ugyanúgy számunkra előre kiszámíthatatlan, előre nem látható folyamatok IS vezérlik, s ugyanolyan megfoghatatlan, előre beláthatatlan okok IS befolyásolják, mint ahogyan az emberi természetet, az emberi cselekedeteket. Vagyis: nem tudjuk kifürkészni  Istennek, mint vezérlő hatalomnak reánk, és a természetre vonatkozó döntéseit, intézkedéseit. 

 

Csak rendületlenül hihetünk benne, hogy minden esetben jól, helyesen és jót cselekszik (Was Gott, tut das ist wohlgetan - énekli a kórus Bach 12. kantátájában.) Ezt teheti és teszi Isten, mi pedig annyit tehetünk - ami nem kevés! - hogy a magunk részéről, a magunk véges tudása és képessége, az univerzum fölötti véges hatalmunk felhasználásával hozzátesszük a magunk cselekedeteit, amiket a magunk hite és gondolkodása szerint viszünk végbe.     

 

Mármint itt és most a jelenben. Mert igazán csak a jelen számít, ez alapozza meg, ez készíti elő a jövőt. Amiről nékünk csakis sejtéseink lehetnek, biztos tudásunk nem, s ami nem befolyásolhatja azt, hogy minden tőlünk telhetőt tegyünk meg a magunk részéről rövidre szabott földi létünkben. Tehát a jövőt nem, csakis a jelent láthatjuk be. Mint ahogy azt sem tudhatjuk előre: mi, emberek egy-egy jövőben bekövetkező eseményre majd hogyan reagálunk abban az adott esetben, ami majd elérkezik. 

 

Miképp döntünk akkor és ott, miképp cselekszünk akkor és ott jellemünk, hitünk, véges tudásunk szerint. S az isteni, vezérlő hatalom minden időben segíti az embert, ha az a jó mellé áll, ha annak érdekében cselekszik - de nem segíti akkor, ha a gonosz mellé áll, s annak érdekében munkálkodik. Mert abban az esetben - amiről már maga tehet - már menthetetlenül a gonosz, az ördög veszi át az irányítást az ember felett.

  

Mert mit is mondott bíráinak emlékezetes 15. századi védőbeszédében Jeanne d'Arc, az orleans-i szűz? 

"Az életet ígértétek nekem, de hazudtatok. Ezt akarjátok elvenni tőlem, s ebből is tudhatom, hogy a ti tanácsadótok az ördög, az enyém pedig az Isten." 

S hogy kinek volt igaza, ennek a fiatal, 19 esztendős okos és igazságra törekvő parasztleánynak - aki magasan felette állt bíráinak mind szellemi, mind erkölcsi tekintetben - vagy az inkvizíciónak, azt már régen eldöntötte az idő, eldöntötte a történelem.

 

Őt is tűzhalálra ítélték gonosz bírái - méghozzá aljas, primitív és embertelen módon - mint ahogyan az ördöggel cimboráló maffia itteni, felbérelt merénylői tették ezzel a szerencsétlen, védtelen családdal. S amelyből egyedül csak a kisfiú, Ettore tudott  véletlenül megmenekülni. Így cselekedtek a családi ház, a Greco-család felrobbantói, akik semmivel sem különbek a volt középkori inkvizíció hóhérainál. 

 

S akik ugyancsak a gonosz mellé állva igyekeztek és igyekeznek még utána is gyűlöletet kelteni családok, viszályt szítani családtagok között - a maguk hatalmának és további működésének fenntartása érdekében. Ahol és amiben nem számítanak semmit az emberi életek, nincs kegyelem, nincs erkölcs - csakis az övék: a pusztítás, a gyilkolás, a hatalom, a kapzsiság erkölcse. (Mindez azért is jutott eszembe, s azért vontam effajta párhuzamot - mert itt, e filmben és Jean d'Arc esetében is - persze más történelmi helyzeteben - tűzhalálról, valamint a gonoszság és a jóság harcáról van szó. )
 
 

Nemcsak a film szereplőit gyötrik kétségek afelől: mikor melyik - a jó vagy gonosz - mellé álljanak, s hogy mikor melyikük sugallatát fogadják el. Bennünk, nézőkben is kétségek támadnak a látott képsorokat szemlélve. Nemcsak e film szereplőinek vannak itt dilemmáik magatartásuk, viselkedésük, tetteik helyes voltát, megbízhatóságát, erkölcsösségét illetően. 

 

De nékünk is, ahogy a film jeleneteit szemléljük. Bennünket nézőket is erősen elgondolkodtatnak a filmben látott események: vajon meddig mehetünk el az igazságszolgáltatás útján? Egyáltalán: létezhet-e igazságszolgáltatás ott, ahol lehetetlen bármiféle módon kárpótolni egy gyermeket, aki családját elvesztette?

 

Továbbá: van-e jogunk  megölni - nagy fájdalmunk közepette - egy másik embert, mert azt reméljük: ezzel némileg csökkenthetjük szenvedésünket?  Egy olyan aljas és elvetemült maffiózót, aki nálunk ezerszer több bűnt elkövetett már életében. S e bűnöket részben miellenünk, részben pedig szeretteink ellen követte el, s régen rászolgált volna már a valódi büntetésre. 

 

Adódhat-e olyan szituáció, amikor nincs más választási lehetőség, mint az, hogy ezt megtegyük? S azért, mert úgy érezzük, vagy véljük: ezzel szolgáltatunk valójában igazságot, nem várva arra, hogy a törvény kezére jut valaha (vagy soha.) Szabad-e életkortól függetlenül, de az ellenünk elkövetett bűntett okán bárkivel szemben önbíráskodni? Szabad-e, jogunkban áll-e bárkivel szemben önhatalmúlag ítélkezni, azt végre hajtani, példát statuálni - még ha a legelvetemültebb gyilkos is az, akivel szembe fordulunk?

 

 

Pláne akkor, ha tudva tudjuk: bármikor megölne minket is, és hozzátartozóinkat is, ha arra - bosszúból, nyereségvágyból - akár a legcsekélyebb lehetősége, alkalma lenne, hogy mindezzel önmagát mentse a büntetés alól?  S van-e egyáltalán tévedések, súlyos hibák és vétkek nélkül létező ember ezen a földön? S éppen ezért: van-e joga átvenni bárkinek is - Isten helyett - az igazságszolgáltatás szerepét? 

 

Van-e bármiféle joga a bosszúállásra, vagy a végső döntés, ítélet meghozatalára és végrehajtására? Mint ahogy Ettore, a 11 éves olasz kisfiú mondja e filmben az amerikai nyomozó-ügynöknek: "Nekem az nem elég, hogy börtönbe juttatja a tetteseket! Majd én leszámolok velük!

 

A fiú is, s a nyomozó is úgy érzi: joguk van ölni, mert ezzel hozzájárulnak a maffia embernyomorító és pusztító hatalmának csökkentéséhez, a velük való leszámoláshoz. A szörnyű összefonódások hathatós szétszakításához, s ezzel a kábítószer-kereskedelem megfojtásához. Vagyis: jogosnak érzik a bosszúállást. S végül, talán a legfontosabb kérdés, mely már régóta foglalkoztatja a maffia ellen harcoló rendőri szervezeteket: lehet-e hatékony, megsemmisítő csapást mérni egy ilyen kiterjedt, ennyire szívós bűnszervezetre?  

 

 

 A  FILM  LÉGKÖRÉRŐL, ATMOSZFÉRÁJÁRÓL

 

Ebben a filmben van két olyan jelenet (persze nem árulom el, melyik: azok kedvéért, akik még nem látták) ami beszédesebb, hatásosabb, félelmetesebb, kegyetlenebb és megrázóbb a szitává lőtt gépkocsiknál, a felrobbantott lakásnál, s a bennük meghalt emberek látványánál is. Azoknál a szörnyű és dermesztő jeleneteknél, amiket az imént említett filmtípusokban oly sokszor láthattunk már, és láthatunk manapság is. 

 

Az igazi, mesteri rendezők ugyanis nagyon jól tudják: mi az, amit közvetlenül meg kell mutatni, s mi az, amit csak sejtetni kell, szimbolikusan jelezni, érzékeltetni. S véleményem szerint Pradal is közéjük tartozik, érzéke van ahhoz, hogy e kettő között választani tudjon. 

 

 
 
 
E film egész légköre - ugyan nem pesszimista végkicsengésével, de  részben sikeres, részben sikertelen akcióival - csak növeli kétségeinket. Lehet-e fellépni hatásosan, végérvényesen egy olyan kiterjedt, szívós szervezet (jó hasonlat volt a filmesek részéről korábban a számtalan csáppal bíró polip) ellen, amelynek karjai, régóta benyúlnak már mindenhová? Rátelepszenek az olasz polgárok mindennapi életére, az egész kultúrára, oktatásra, erőteljesen beszivárognak a politikába - ahogyan azt láthattuk már pl. a Keresztapa és a Polip című filmekben is. 
 
 
Lehet-e hatásosan harcolni egy olyan eleven és szívósan működő, mindent begabalyító, bekebelezni akaró undorító testtel, melynek - mint a hétfejű sárkánynak - újra és újra kinőnek levágott fejei? Hiszen mindig vannak, akik a rendőrség által kiiktatottak, nem egyszer 200 évre (!) börtönbe zártak helyébe lépnek, s átvállalják előző főnökük szerepét - a maffia írott és íratlan szabályai szerint. 

 

Vajon meg lehet-e jelentősen gyengíteni, esetleg teljesen megsemmisíteni, örökre szétzúzni ennek a speciálisan itáliai, veszélyes bűnszövetségnek mindent felemészteni akaró struktúráját? Melynek igazi veszélyessége a kábítószer terjesztésének és fogyasztásának megállíthatatlan terjedésén, ártatlan emberek fenyegetésén, megölésén túl abban áll, hogy behálózni, uralni kívánja egy ország egész gazdasági életét, kormányzását. S mint tudjuk: ahol a bűnözők diktálnak - ott a gonoszság, az erőszak veszi át terepet. 

 

Mint minden igazi művészi alkotás - ez is elgondolkodtat, sok-sok ilyen és hasonló kérdést szegez nékünk (értünk és ellenünk) bűnösség és bűntelenség, megfontoltság és bosszú, élet-halál-szeretet, problémakörében. Vagyis a világunkat, életünket érintő legalapvetőbb kérdésekben - anélkül, hogy végső megoldást, és döntő választ adna ezekre. Mert mint tudjuk: "a kérdések sokkal fontosabb, mint maguk a válaszok."- ahogy Donald Walsh írja. 

 

S a művészetnek nem is célja, hogy kész recepteket, válaszokat, megoldásokat nyújtson. Hanem az, hogy szuggesztív erővel, hatásosan, meggyőzően, művészi eszközökkel, bennünk katarzist elérve ábrázoljon egy történetet, emberi sorsokat, karaktereket, szituációkat. Felhívja a figyelmet arra, amivel szemben fel kell háborodnunk; a magunk területén és erejével, a magunk lehetőségeivel szembe kell szánnunk, fel kell lépnünk. S egy művészi alkotás képes is erre, feltéve, ha olyan magas szinten teszi és műveli ezt, mint ahogyan ennek a filmnek az alkotói is e szóban forgó alkotásukban.

 

Véleményem szerint ez a film sokkal félelmetesebben, sokkal riasztóbban és sokkolóbban érzékelteti, szemlélteti számunkra az olasz maffia igazi társadalmi és erkölcsi veszélyességét, életellenességét, mint akár a KERESZTAPA, vagy a rendkívül (és méltán) népszerű POLIP sorozat. Melyeknek művészi értékeit, izgalmasságát, feszültségteremtő erejét és hatását természetesen nem kérdőjelezem meg. 

 

Itt, ebben a filmben azonban egy kisgyermek "szemüvegén" keresztül érzékelteti velünk a rendező ennek az ártatlan családok életét sem kímélő, szívós hálózatnak félelmetes és gigantikus erejét, semmit sem kímélő szadista és kegyetlen voltát. Ami csak még hatásosabbá, még félelmetesebbé teszi az egész film alaphangulatát.

 

Ez a film az ártatlan gyermek aspektusából sokkolóban érzékelteti az a fenyegetettséget, mellyel  ártatlan emberi életekre támad a maffia. Tehát nem ismer se Istent, se embert, csakis a hatalmas pénzek bármi áron történő megszerzését, gyűjtését és növelését, a hatalom átvételét és megtartását minden felett. 

 

Az a cinikus és képmutató védekezés ugyanis, hogy a maffia gyermekekre nem támad - s amit már a Polip-ban is hallottunk - csak mese. Mert igenis: támad, s ha arról van szó, és érdekei úgy diktálják: akár öl is, ha netán úgy "adódik." Miért, a kábítószer iskolás gyermekek közti osztogatása, a "beetetés" az talán nem az ölés, a lassú meggyilkolás, az élet elorozásának egyik raffinált formája?

 

 A  FILM  ERÉNYEIRŐL, MŰVÉSZI  ESZKÖZEIRŐL

 

A film nagy erénye, hogy minimális akciójelenettel, fegyverdörgéssel, üldözéssel, szinte csakis az emberi lelkekben és a vulkán fortyogó belsejében lejátszódó folyamatok bemutatásával és "összehozásával" operál. És jól teszi, mert ezzel és ezáltal döbbenetes, felkavaró hatást gyakorol reánk: képes mély rokonszenvet és ugyanakkor kemény ellenszenvet kiváltani, képes ökölbe szorítani a kezünket. Hitchcock munkái óta tudjuk: a sejtetés, a háttérben megbúvó, vélhető események pár szavas tudatosítása, szinte mellékes jelzése, az ún. balladai homály még titokzatosabbá, még félelmetesebbé, izgalmasabbá teheti egy film atmoszféráját. És ezekkel az elemekkel itt is él a rendező.

 

 

Valamire éppen csak utalni (persze tudni kell azt, hogy hogyan!) az sokkal hatásosabb lehet, mint egy az egyben, frontálisan megmutatni valamit. Nem kell ahhoz patakokban folyni a vérnek, széthullott emberi testrészek látványával sokkolni és riogatni a nézőt, hogy valóban sokkhatást érjen el a rendező. A "kevesebb: több" - elve itt is szépen érvényesül. 

 

Éppen elég pl. az, amit ennek a kisfiúnak az arcáról számtalanszor leolvashatunk, amit megriadt tekintetéből, kétségbeesett, tétova, suta mozdulataiból sejthetünk. S amit a nyomozó elmélázó arcáról, az asszonyok félelmet tükröző szemeiből láthatunk - többek között.  S mivel a lelki folyamatok ebben a filmben  lényegesek - ezért a színészi játéknak a szó szoros értelmében: itt nagy szerep jut.


A Tarantino-filmekből ismert Harvey Keitel most is remekel rezzenéstelen arcával, takarékos gesztusaival is a lehető legkifejezőbb. AndieMacDowell (képen) a Zöld kártya játékos, bohókás szerelmese (ott Depardieu partnereként) után itt sokkal komolyabb és intelligensebb. De ugyanolyan zseniálisat alakít romantikus, empatikus, szépséges - egy férjét végül is megértő - nyomozófeleségként. És persze az Ettorét játszó Mattia de Martino is nagyszerű a szerepében, igazán szerethető (de nem kifejezetten egyidős a karakterével, kicsit idősebb.) Asia Argento érdekes, misztikus, bájos, sejtelmes arcával igazán megnyerő, bár számára az apáca karaktere - aminek meg kell felelnie - sok lehetőséget a titokzatosságon kívül nem ad néki a színészi játékra. De ennek megfelel, s végül is emlékezetes marad számunkra a szerepében ő is. 

 

A remek forgatókönyv (azt is a rendező jegyzi) melyben jól megírt, nem bőbeszédű, de hatásos dialógusok, arányosan elosztott, izgalmasan felépített külső és belső jelenetek váltakoznak - nagyszerű lehetőséget kínál a fent említett emlékezetes színészi alakításokra.  Feltétlenül említésre méltó Carlo Crivelli roppant érzékeny, nem harsogó, a jelenetek érzelmi töltetének pontosan megfelelő, rendkívül kifejező zenéje is.

 

MÉG EGYSZER, S BŐVEBBEN A HELYSZÍNRŐL

 

S még egy-két apróság: az egész film lényegében két egymás melletti szigeten játszódik, a többiről csak említést tesznek a szereplők. A Szicília mentén lévő Tirrén-tengerben fekvő Panareán (ahol a nyomozó lakik családjával egy lávától védett, már említett betonbiztos, hófehér hatalmas villában) és a tőle nem messzire lévő Strombolin zajlanak az események. 

 

Az utóbbin  egy 2500 éve folyamatosan aktív vulkán működik, bár kitöréseit abba a kategóriába sorolják, melyek ritkán okoznak pusztítást. A film forgatásának évében (2002-ben) is aktív volt, a 2019-es kitörésekor - amikor egy halálos áldozat is volt - a lávafolyam elérte a tengert, ahogyan az már többször is előfordult. 

 

A szigeteken ma is él egy kutyafajta a Cane Corso Kennel, amelyet a Ginostra őrzőjének is neveznek. (Néhányat itt, a filmben is láthatunk.) Rendkívül szívós, kemény és bátor, kiváló területvédő, ugyanakkor gyengéd, hízelgő és ragaszkodó is. Rómában már az i.e 55-ben megjelent, s onnan került ide délre, ezekre a szigetekre. Nagyszerű nyájőrző, s nem kétséges, hogy érzékeny ösztönével - mint a lovak a földrengést - a vulkán kitörését megérzi és előre jelzi. 

 

A nevezett szigeteken néhány utcából álló apró települések sorakoznak - kicsi, kertes házakkal, kunyhókkal. A két "legnagyobb" település - amelyekben a családi házak kertjeiben és udvarain mezőgazdasággal, állattenyésztéssel is foglalkoznak  - a Strombolin (magyarul: kúphegy) terül el. Ezeknek a falvaknak a neve:  Stromboli és Ginostra. Itt néhány tucat öszvéren, szamáron, kutyán és lovon kívül nagyon kevés ember lakik, az összlakosság létszáma nincs még 400 fő sem. A film - mint fent taglaltam -  egyaránt kifejezi az emberi és a valóságos természet "lelkivilágát, érzelmeit", párhuzamosan figyelemmel kísérve mindegyik viselkedését, változásait.

 

Így aztán a film a vizualítás, a rendezés, a forgatókönyv sajátosságaival, a kísérőzene és a színészi alakítások erejével komplex módon mutatja be természet és ember e különleges helyszínen és speciális körülmények között történő együtt élését, egymásra hatását. Az alkotógárda tagjai - ki-ki a maga művészi eszközeivel -   együtt, egymást segítve egyfajta szintézisét adják ember, természet, település, az ottani titkos bűnözői hálózat és emberi kapcsolatok egyfajta természetrajzának, azok bonyolult viszonyának és egymásra hatásának. 

 

Nekem személy szerint tetszett a film, vagy ahogy manapság mondani szokták: bejött. Megfogott, megragadott az az egyéni művészi stílus és módszer, ahogyan és amivel az alkotók roppant fontos és időszerű mondanivalójukat filmre vitték. Illik szólni a hangról, a magyar szinkronról is. 

 

Az 5.1-es hangsávban hitelesek, jól beépítettek, arányosan elosztottak a természet zörejei, állathangok, kutyaugatás, szél-, mennydörgés, esőzúgás stb. és kitűnően illenek a karakterekhez, a lelkiállapotokhoz a kiválasztott magyar szinkronszínészek: Horányi László (Keitel) Ráckevei Anna (Jessie) és a kisfiút, Ettorét szinkronizáló Stukovszki Tamás. De a mellékszereplők magyar hangjai, illetve hangalakításai is mind kitűnőek.

 

 

EPILÓGUS

 

A magam részéről kissé meghökkentem - de komolyan azonban nem vettem - hogy a film az interneten nem éppen elismerő, ha nem is ledorongoló kritikákat, kommenteket kapott. De mostanában már kezdem megszokni, hogy filmfórumokon, filmeket elemző, értékelő oldalakon sokszor homlokegyenest más, és szélsőséges véleményeket olvashatunk. Abban a filmvilágban, ahol egyes alkotások 5-6 Oscart is kaphatnak - ami túlzás -mások meg egyetlen egyet sem, nem véletlen, hogy egymástól teljesen eltérő kritikák, elemzések, megítélések születnek. 

 

Könnyen előfordulhat, hogy az én soraimra, értékelésemre is csak hümmögnek, vagy legyintenek egyesek, mások meg esetleg bólogatnak, egyet értenek. Vagy mások - enyhén szólva: egyáltalán nem osztják véleményemet, értékelésemet, és dühösen reagálnak... S én mindezt el is fogadom akkor, ha már megtekintették a filmet... Az internetes oldalakon, fórumokon is előfordul, hogy lehúznak, pocskondiáznak nagyszerű filmeket, s nem egyszer közönséges, durva jelzőkkel illetik azokat, sőt még nézőiket is.

 

Vagy  unalmas, mondanivaló nélküli értéktelen alkotásokat meg  felmagasztalnak, mert mozgalmas, pergős, lendületes azoknak minden jelenete. Holott ez szempont lehet egy akciófilmnél, kriminél de nem biztos, hogy szempont egy drámai vagy  romantikus alkotásnál. Van, aki azt várja egy filmtől, hogy pergős, akciódús, vagy mindenáron "szórakoztató" legyen, még ha nem is mond semmit. Mások meg azért szólnak le egy filmalkotást, mert magvas, mély és magasztos mondanivalója van, de lassúbb tempójú, kevésbé mozgalmas jelenetekkel bír, vagy egyáltalán nincsenek is benne effajta jelenetek. 

 

Gondoljunk a hatvanas-hetvenes évek ún. "művészfilmjeire" - Antonioni, Chabrol, Truffaut vagy a magyar Gaál István, Kósa Ferenc, Makk Károly netán Tarr Béla! egyes filmjeire, melyekben alig-alig - vagy egyáltalán nem - találunk mozgalmas, pörgős jelenetet, mégis csodálatos, emlékezetes alkotások. A Ház a sziklák alatt vagy a Sodrásban című filmekben egyetlen mozgalmas, lendületes jelenet sincs - mégis a legszebb, legértékesebb filmek közé tartoznak, amelyek születtek a filmtörténetben. Vagy Tarr Béla  filmjeit említhetném, amelyekben a jelenetek vánszorgó, lassú és vontatott menete, sokszor egyenesen állókép-jellege, az arcok, szobabelsők, tájak, helyszínek hosszú perceken át történő pásztázása a legjellemzőbb. Ám ennek ott, ezekben a filmekben értelme, célja, jelentősége van - s éppen a mondanivaló kifejtése érdekében.

 

Egy filmet nem az alapján kell elsősorban megítélni, hogy milyen tempót diktál, mozgalmasságával mennyire tartja ébren a néző figyelmét, hanem azzal, hogy milyen hatásos művészi eszközökkel tud  lebilincselni bennünket. S ezek közé tartozik persze az is, hogy hogyan, milyen arányban él a statikus és mozgalmas jelenetekkel. Hogy valóban annyit és ott adagol-e belőlük a rendező, amennyi a mondanivalójához, témájához feltétlenül szükséges. Avagy nem, és akkor elveti a sulykot, és az alkotásának szerkezete szétesik, mert az öncélú eszközök bevitele nem segíti, sőt gátolja egy jó film létrejöttét

 

Szerintem egy  filmet komplexül kell megítélni, értékelni. Minden együtt számít: rendezés, forgatókönyv, operatőri munka, színészi alakítás, jelmez, díszlet, hanganyag, helyszínek megválasztása, statikusság, mozgalmasság megfelelő jelenléte, technika, trükkök stb. Szóval, hogy minden együtt működik-e, képes-e együtt katarzist kelteni. Ha ezt nem éri el, nem tudja kiváltani - akkor nem nevezhető értékes alkotásnak.  

 

Az internetes  Filmkatalógusban  rendszeresen 1-5-ig pontozzák a hozzászóló nézők a filmeket. Itt, ennek az oldalnak a fórumán a Saul fiát és ezt a filmet is a kommentelők csak gyenge közepesre értékelték. Ám egy olyan film, mint mondjuk a Torinói ló, vagy a Sodrásban is csak "jó közepest" kapott sok néző pontjainak  átlagát számítva. 

 

Ami - négy ilyen csodálatos, kimagasló, remek filmről lévén szó - számomra elfogadhatatlan. Ha sokkal több szavazat, illetve vélemény futna be - talán akkor még elfogadhatóbb lenne, de amikor előfordul, hogy 40-50 néző "pontoz", s ez alapján jön ki egy átlag  - akkor ez erősen megkérdőjelezhető. (Mert lehet, hogy tízszer ennyien látták magát az adott filmet, akik  nem óhajtanak véleményt nyilvánítani, vagy nem is tudnak erről a pontozási lehetőségről. ) 

 

Tehát, ahogy fentebb írtam: nem szabad komolyan venni...Így aztán még inkább, juszt is ragaszkodok fentebb leírt véleményemhez. A kommentelő értékelők adott pontszámait pedig úgy tekintem, ahogyan a statisztikai adatokat, átlagokat lehet, vagy szabad tekinteni. Innentől pedig Kedves Olvasóimra bízom, hogy ezt a filmet - megtekintése után - vajon hány ponttal értékelik, s milyen jelzőkkel illetik...





Felhasznált segédanyagok: 


FILMKATALÓGUS (internetes oldal)

GINOSTRA (rendezte: Manuel Pradal, 2002.)

G.B Shaw: Színművek (Magyar Helikon - 1965. Szent  Johanna - ford: Ottlik Géza:)

Stromboli , Maffia (Wikipédia.)







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése