MÁGLYÁRA VETETT VIRÁGSZÁL

 

 

PROLÓGUS

 

 

zen a napon, május 30-án - amikor alábbi írásomat közzéteszem - éppen 590 éve, hogy a rouen-i főtéren magasba csaptak a rőzselángok a megkötözött Jeanne'dArc fiatal teste alatt, hogy elevenen elégessék őt. Több, mint fél ezer esztendeje annak, hogy  a nagy látványosságra összesereglett tömeg nagy része megdöbbenve és kétségbeesett szánalommal teli részvéttel, de bénán és tehetetlenül szemlélte azt, hogyan válik a tűz mindent elemésztő martalékává egy  fiatal leánytest. Nem tehettek mást, mint könnyeik és mély fájdalmaik közt dermedten nézték: hogyan semmisül meg szemeik előtt a francia nép egyik jótevőjének, fölszabadítójának földi porhüvelye, akit az akkori egyház és inkvizíciós bírósága eretneknek, boszorkánynak kikiáltva tűzhalálra ítélt.

 

Mivel az alabárdos, marcona őröktől - akik körbevették a tömeget - közbelépni lehetetlen volt, így csak félelemtől reszketve, elborzadva és kábán nézték hogyan hamvad el a tűzben a kíméletlen lángnyelvek között fiatal honfitársuk. Aki a bibliai Józsefhez hasonlóan sokat szenvedett az őt ért igazságtalanságok miatt egész életében. Mindkettőjüket – időben egymástól nagyon távol, de szándékaikat, céljaikat illetően nagyon is közel – a képzeletük, látomásaik vezérelték, s mindezek alapján népük szebb és jobb sorsát igyekeztek előmozdítani. És szenvedéseik közepette is örömmel és boldogsággal tejesítették küldetésüket.

 

A nagy különbség kettejük között abban állt, hogy József idős korában, 110 éves népvezérként, természetes halállal halt meg a fáraó által adományozott "kenyérosztó" név alatt. S nem oly szörnyű kínok között, mint a sajnálatosan rövid életű Johanna. Akit ugyanúgy szintén megszólított az ő  Istene a középkorban, mint ahogyan eme bölcs férfiút az övé a bibliai időkben. Józsefet ősi Istene szólította meg, aki felé fiatal legényként nyugtalansággal és szomjúsággal közeledett, s aki a következőt ígérte néki: "Nem lesz hiába szenvedésed és nyugtalanságod. Sok lelket megtermékenyít, hívőket szerez, akik számosan lesznek, mint a tenger fövenye. Egyszóval: áldás leszel."

 

És az isteni jóslat, ígéret be is igazolódott: mind József, mind pedig évszázadokkal később Johanna valóban áldásnak bizonyult saját népe számára. Az igazság kimondásának, kiharcolásának bajnokaivá, a szabadság szószólóivá és megteremtőivé váltak hitükkel és cselekedeteikkel. Mindegyikük abban a korban, melyben élt - hite és meggyőződése szerint  folytatta mindvégig hivatását. S harcaik, munkálkodásaik, törekvéseik közben egész életükben tulajdonképpen boldogok voltak. Életük harmóniában, vállalt feladatuk, hivatásuk gyakorlásával  telt  el.  

 

Programjuk véghez vitelével, céljaik elérésével nevet, dicsőséget szereztek önmaguknak, hivatásuknak és  népüknek egyaránt. E két jelentős, haladó egyéniség, korukat és népüket előbbre vivő karakter legfőbb jellemvonásaikban, törekvéseikben tehát azonosak voltak, céljaik megegyeztek. Még akkor is, ha más korban valósították is meg azokat. Józsefet is boldogította  az a tudat, hogy népének és népével jót tett, és Johannát is örömmel töltötte el mindez. Akit ugyan halála után avattak szentté és boldoggá - de  az volt ő már egész életében is, annak ellenére, hogy nagyon rövid, de annál tartalmasabb földi életet szánt néki a Teremtője.

 

  

AZ  ELHIVATOTTSÁG   BOLDOGSÁGA

 

Az alkotókat, valamint a jobbat és szebbet akaró vezéregyéniségeket eltöltő boldogság úgy tűnik, hogy az alkotás, a teremtés, a nemes, nagyívű és pozitív cselekedet egyik sajátossága. Ami mindig jelen van, és ott munkál az alkotókban, teremtőkben -alkotásuk, teremtésük közben. Lehet, hogy előtte és utána talán nem (és bizony sokszor nem) de közben igen!  

 

Mint ahogyan Johanna (Jeanne d'Arc, az orleans-i szűz) a franciák 15. századi legendás alakjává nőtt nemzeti hőse, mártírja is boldog volt mindaddig, amíg népének megmentése érdekében, látomásai szerint, és Isten nevében cselekedett pontosan felismert  hivatása, küldetése szerint. Már tizenévesen jelentős és nagy hatású, népe sorsát rendkívüli mértékben előmozdító, roppant értékes és egyben különleges személyisége, egyedi jelensége volt középkori hazájának.

 

Egyszerű, fiatal hajadonként, ártatlan, gyenge (de lélekben és akaratban roppant erős) kis lotaringiai virágszálként indult el a falujából, Domrémy La-Pucelle-ből, Franciaország észak-keleti részéből, hogy rendkívüli  pályáját befussa. S véleményem szerint három éves tevékenysége alatt ez a lány többet tett saját népéért, mint a nagy Napóleon húsz éves működése alatt századokkal később, ugyanezen a földön. 

 

 

Akinek azért megvoltak a maga pozitív értékei is. Ám kettejük tevékenysége között az volt a lényegi különbség, hogy Bounaparte tábornok, majd császár - szemben Johannával - mindenek előtt saját hatalmi érdekeit szolgálta Európa térképének átrajzolásával, s nem a francia nép sorsának megjavítása töltötte el őt a legnagyobb lelkesedéssel.  A lotharingiai szűz viszont szívós kitartásával és rendíthetetlen hitével pár hónap alatt dicsőséget szerzett nemcsak személyének, de népének is -  az igazság és a szabadság szolgálóleányává, majd bajnokává avatva önmagát. 

 

Azért választottam a Duchesse de Lorrainne - Lotaringia hercegnője - nevet viselő virágszálat írásom fölé, egyfajta kezdőképnek, mert - bár ő maga  hercegnő ugyan nem volt - nemesi címet azért kapott királyától. A"Franciaország virága" címet. (A jobb oldali képen falujának címere látható, melyben ugyancsak virág szerepel, ez azonban  liliom.)

 

 

E rendkívüli  (mai szavakkal úgy mondanánk: agilis teenager hajadon nagy hatású, erős lelki és szellemi kisugárzással bíró vezérré nőtte ki magát az egységért küzdő, akkor meglehetősen széttagolt Franciaországban. Olyan kivételes és erős jellemként hívta el magára a közfigyelmet, akit mindvégig látomások, hangok vezéreltek jobbító szándékainak küzdelmes, harcos útján, s mindvégig Isten iránti rendületlen hite irányította minden lépését.

 

Portréjának érzékeltetésére lent a Christian Duguay rendezte film-adaptáció címszereplőjét, Leelee Sobiesky filmbeli képét mellékeltem. Fent pedig egy Jeanne D'Arc-ról készült középkori miniatűr festményt, melyen arcképét igyekezett a korabeli festő ábrázolni. A hasonlóság nagyon szembetűnő. 

Részben ezért, de csodálatos alakítása miatt is ideális választás volt erre a szerepre ez a fiatal amerikai színésznő. 16 évesen játszotta el az 1999-ben készült remek film főszerepét, tehát a film végén még fiatalabb is volt, mint a valódi Johanna a történetben...) Elsősorban az ő alakítása miatt - de az alkotás egyéb erényei miatt is - életem legnagyobb filmélményei közé soroltam azonnal ezt a három órás mozit ahogyan végignéztem. Ami pontosan annyit vállalt magára, amennyi szükséges ahhoz, hogy megértsük és átérezzük ennek a rendkívüli középkori jellemnek, jelenségnek a csodálatos szerepét és jelentőségét. Hogy megfejthessük konfliktusait, cselekedeteinek célját és értelmét De erről még elemzésem végén majd visszatérek, amikor e film erényeiről ejtek néhány szót.  

 

S hogy Johanna számára ez a boldogság, ez a népe sorsát megfordító hírnöki küldetés és feladatvállalás igazán mit is jelentett - csak az foghatja fel annak teljes misztikus mélységében,  aki széles távlatokban gondolkodik és nagy empátiával érez egy-egy emberi sors iránt. Aki árnyaltan tudja - saját korukba helyezve - értékelni és megítélni a nagy egyéniségeket, megérteni elveik, szándékaik és tetteik lényegét. (Mint ahogyan maga Jeanne d'Arc is érzett, értékelt, gondolkodott és cselekedett.)

Csakis az ilyen módon szemlélő láthatja, érezheti át - évszázadok távolából - annak rendkívüli nagyságát és fenségét: miféle értékrendet is képviselt és követett ez a tanulatlan, romlatlan, tömegeket mozdítani és mozgatni képes törékeny, de szívós lány, akit egyedül a hite éltetett és irányított. Mégpedig az igazhite, mely  távol állt bármiféle számítástól, önző, vagy pláne anyagi-, politikai érdektől, karrierizmustól.

Az ő esetében, konfliktusában  egyértelműen egy saját maga által vallott igaz hit, az  isteni küldetéshez történő ragaszkodás állt szemben az akkori katolikus egyház vallási felfogásával, amely egyáltalán nem egyezett meg az övével. S ez már csak azért is érdekes, mert maga a szűz is született katolikus volt. Hát akkor hogy is van ez? 

 

Johanna hitében azok az elvek, érzések, álltak a középpontban, melyeket azelőtt csaknem 1500 éve maga Jézus fogalmazott meg tanításaiban, s amelyre annak idején az emberiség megváltója egyházát óhajtotta alapozni: önfeláldozó szeretet, az elesettek, szegények, betegek gyámolítása, a szegény tömegek felemelése, oktatása és szabadságuk biztosítása, a szerény és önzetlen életmód megteremtése,  önnön egyéniségünk fel nem adása, önmagunk által választott hivatásunk  teljesítése.

 

Ezzel szemben az egyház - az eltelt századok során "a hit védelme érdekében" vívott keresztesháborúival, a csatákban és a rengeteg inkvizíciós ítéletben  ezrek legyilkolásával, az egyházi vagyonok gyarapításával, papi testületeinek mértéktelen felduzzasztásával, az egyházi tisztségviselők - enyhén szólva - nem éppen krisztusi életmódjával, a világi politikával való összefonódásával csak azt bizonyította: elvei és gyakorlata mennyire eltértek, eltorzultak a krisztusi tanításoktól.

 

Jellemző volt mindez Johanna korában is. Igaz, hogy azóta a másképpen gondolkodókkal szemben tapasztalt szigorúság és kegyetlenkedések folyamatosan alább hagytak és megszűntek - ám a templomokat, egyházakat ma sem egyértelműen és mindenütt a Szentlélektől és a Teremtőtől eredő szellemiség hatja át. Nem egyedül és kizárólagosan az az engesztelhetetlen, szenvedélyes hit, ami a Megváltó és Atyja egész földi és égi tevékenységét áthatotta. S nem mindenütt azok a krisztusi elvek, tanítások érvényesülnek – elvben és gyakorlatban egyaránt – amiket ők hirdettek, fontosnak és lényegesnek tartottak. 

 

Járulékos, nem kívánatos elemként a szószékre ma már sok helyen beszűrődik, befurakodik a politika, amelynek egyébként a templomban semmi helye nincs. Éppúgy nincs ott helye, mint akár az óvodában, iskolában vagy a színházban. Az előbbiek ugyanis magával a neveléssel, az utóbbiak pedig magával az előadott darabbal, színészi teljesítménnyel, a művészi produkcióval kell, hogy politizáljanak (szerintem) nem pedig direktben. S nincs szükség arra, hogy  lojalításukkal tüntessenek a színpadról, a szószékről vagy a katedráról hirdetett kormánypropagandájukkal.

 

 

Úgy is fogalmazhatnánk: a szó és tett egységének tömegek által tapasztalt és látott hiánya miatt az embereknek fokozatosan megcsappant a bizalmuk az egyházak iránt. Úgy általában, világszerte. És ezt itt és most nem elemzem felekezetek szerint. Csupán csendesen annyit jegyeznék meg: egyikben kevésbé, a másik felekezetben pedig erősebben tapasztalható ez a bizalomvesztés. Aminek egyik oka talán lehet az is, hogy melyik egyház, felekezet, gyülekezet milyen viszonyban áll a politikával, az éppen fennálló államszervezettel, az éppen regnáló hatalommal.

 

 

 

Kérem, hogy senki ne vádoljon azzal, hogy tagadom az egyházak, a templomok vagy a politika létét, fontosságát, jelentőségét és szerepét, mert ez félremagyarázás lenne. Erről szó sincs! Mert mindegyikre igenis szükség van: a jól működő egyházra és a jól működő politikára egyaránt. Úgy  is fogalmazhatnék: arra, amelyik értékes, amelyik távol áll az érdekektől, 

 

Arra, amelyik betölti azt a szerepét, amire hivatott. Amit kezdettől fogva vállalnia kell: az emberek Isten iránti bizalmának és szeretetének erősítésére, segítségének, kegyelmének és végtelen tudásának elfogadására, a néptömegek életének megszépítésére, javítására, optimizmusának, életszeretetének erősítésére, az egymás közti szeretet és megbecsülés, a tiszta, erkölcsös, egyszerű és szerény életmód hirdetésére tett fogadalmát. Arra, amelyik elősegíti, hogy az emberek békében éljenek egymás mellett, és ne acsarkodva, gyűlölködve, egymást ellenségnek tekintve nézzenek egymásra.  

 

 

Arra az egyházra és politikára van feltétlenül nagy szükségünk a 21. században is, amelyik az igaz hitet, szeretetet és optimizmust propagálja és gyakorolja. Azt, amire Jézus építette egyházát annak idején. Amelyik következetesen azt a felebaráti szeretet hangsúlyozza, amelyik nem fér össze a számítással, az előítéletekkel és a bosszúállással. Mert a "Szemet szemért, életért életet" - elvének alkalmazása csakis oda vezethet - mondotta Gandhi - hogy előbb utóbb valamennyien megvakulunk." 

 

Ha a történelem során nem  ez a téves cél vezérelte volna számtalan esetben mind az egyház, mind a politika képviselőit - sok szörnyűségtől, háborútól, áldozattól mentesült volna az emberiség. Ha a politika és a szellemükben eltorzult, eredeti hivatásuktól eltávolodott egyházak  nem adtak volna teret az ellenségeskedésnek, a tévhitek megerősödésének és ezek pusztító erejének - akkor sok jelentős, korszakalkotó egyéniség maradhatott volna életben, és munkálkodhatott volna tovább az emberiség, a kultúra, a tudomány üdvére és hasznára.

 

Ha az egyházak össze tudták volna egyeztetni a tudomány tételeit és a Biblia tanításait a fizikai, természeti valóság törvényszerűségeit és a hitvilág nem kibékíthetetlen elveit, a Teremtés és az evolúció egymásnak nem ellentmondó folyamatait  - amire manapság már szép példákat láthatunk - akkor számos mártír, máglyára vetett értékes élet szabadulhatott volna meg az inkvizíció kínzásaitól, halálos ítéleteitől, jobb esetben: börtöneitől. S ha 590 évvel ezelőtt az akkori egyházak nagyobb megértéssel, empátiával, hitének, küldetésének méltányos elfogadásával éltek volna Johannával  szemben - s nem visszaéltek volna tévesen felfogott hatalmukkal - ennek a szegény lánynak sem kellett volna megalázottan, meggyalázottan  fiatalon elpusztulni.

 

Mindezt átérezve, átlátva és átgondolva érthetjük csak meg igazából Johanna igaz hitének, küldetésének lényegét. Végigszenvedett rövid kis életét ismerve érthetjük meg és érezhetjük át óhaját és köszönetét, amelyekkel földi lététől búcsúzott a máglyán: hogy valójában miért is mondott ő köszönetet az égieknek. A legenda sokszínűségét igazolja az is, hogy nagyon sokféle módon, más és más aspektusból magyarázzák a megégetés előtti, alatti és az utána eseményeket. Adrien Harmand történész például így írja le a történteket: 

 

„Johannát felemelik a máglyára. Kérésére elmennek elhozni számára a Saint-Sauveur plébánia nagy keresztjét, amit sírva, szorosan átölelve szorít magához. Csak akkor engedi el, amikor hozzáerősítik a magas farakás fölé emelkedő cölöphöz. Amíg megkötözik, szüntelenül dicsőíti Istent és a szenteket, könyörög hozzájuk, elsősorban Szent Mihályt szólongatva.” 

 

Az alábbi festményen - amelyhez hasonló rengeteg készült - nem látunk semmiféle keresztet, de feltételezhetjük, hogy maga mögött szorítja azt a kezében. Vagy ez még azt a jelenetet ábrázolja, mielőtt elkérte volna a keresztet. Más legendák szerint valaki az ott heverő fadarabokból összeeszkábált kis keresztet nyújtott fel neki. (Hogy így volt-e, nem tudni biztosan, de annyi bizonyos, hogy a keresztet a lelkében akkor is ott hordozta, amikor meghalt.)

 

Feltekintve az égre - utolsó sóhajával egy  köszönöm-öt rebegve halt meg a legszörnyűbb kínok között. Ez a köszönöm – amit ő Isten felé küldött végső üzeneteként – egyértelműen igazolta az ő emberi nagyságát és egyben mély katolikus hitének erejét. Ez a jelenet így válik a maga egyszerűségében és természetességében igazán hitelessé és megrázóvá, s ez a filmnek az egyik legszebb pillanata.

 

 

Igazolta mindezzel, hogy az ő vallása – egy tanulatlan, írástudatlan kis pórleánynak a hite - milyen végtelenül magas értéket képvisel. Hogy az mennyivel többet ér az őt halálba küldő egyházi méltóságok képmutató hiténél. Azokénál, akik a per során megkérdezték tőle: „Honnan tudod, mivel bizonyítod azt, hogy valóban Szent Katalin szólott hozzád, és kért fel néped vezetésére?” 

 

Pedig nékik aztán – mint Isten állítólagos földi szolgáinak – azt aztán igazán tudniuk kellett volna: a hit ott kezdődik, ahol a tudás véget ér. Mert  bizony: más a tudás és más a hit. Ez azonban semmiképpen nem jelentheti azt, hogy kibékíthetetlen ellenségeknek kellene ezeknek lenniük, melyeknek érdekében netán ölre kellene menni, vagy pláne háborúzni. 

 

HITRŐL, TUDÁSRÓL, VAKHITRŐL, IGAZ HITRŐL

 

A hit és  a tudás - mivel ellentétesek egymással - fel nem cserélhetők! Nem helyettesíthetők egymással, bár voltak a történelemben idealista filozófusok, akik megpróbálták a kettőt "összebékíteni", a hitet a tudás helyébe  állítani. (megjegyzem: ez is egy tévhit volt.) A hit  mindaddig hit, amíg a benne lévő feltételezéseket, elképzeléseket tudományos érvekkel nem bizonyította  senki, vagy nem is akarjuk (vagy nem is kell) azokat bizonyítani. 

  

De meg is fordíthatjuk: ha már nem tudjuk feltételezéseinket tudományosan alátámasztani - akkor továbbra is csakis hihetünk benne, s az mindaddig hit marad. A tudományok is használják a hipotéziseket, amik mindaddig a hit talaján maradnak, amíg nem bizonyították be azokat. Persze a tudósok azért mindig arra törekszenek, hogy ezek mielőbb bizonyosságot nyerjenek. Vagyis a hit és a tudás két különböző dolog! 

 

Mind az emberi hit, mind pedig az emberi tudás egy-egy életfolyamat, megélt életsors, fordulatok, konfliktusok, kiszámítható és kiszámíthatatlan életesemények, élethelyzetek és történesek, sok-sok tapasztalat és tudás következményeként alakul ki mindenkiben. Mind az igaz hitnek, mind a megszerzett, vagy megszerezni akart  igazi tudásnak az a legfőbb jellegzetessége,  hogy abban  valamilyen pozitív érdek hajt bennünket - mások, vagy magunk, vagy mindkettő érdekében. Azzal mindig az életünket, sőt mások életét is jobbá, szebbé, gazdagabbá óhajtjuk tenni, a köröttünk levő világot szebbé tenni. 

 

 

Ezzel szemben a tévhit, a vakhit - mint azt már maga a kifejezés sejteti - egyfajta olyan hit, melyet fegyverként kíván valaki használni mások ellen. Sőt, még ennél is tovább megy: más emberek, embercsoportok vagy emberi fajok elpusztítására, megsemmisítésére használja fel. Ennélfogva csakis negatív érdeket szolgálhat, s legtöbbször véres csatározásokhoz, háborúkhoz vezetnek. 

 

 

A vakhitek, tévhitek,  téveszmék akkor kezdenek a legveszélyesebbek, legkönyörtelenebbek lenni, amikor valakik (különösen vezető testületek) hatalmi, politikai érdekeik szolgálatába állítják, erőszakos, sőt háborús céljaik eszközéül használják fel azokat, sőt: tetteiket előzőleg vagy utólag ezekkel próbálják magyarázni, indokolni. (Legszélsőségesebb és legszörnyűbb  példa erre Hitler fajelmélete, s ennek  realizálása, következménye a gyakorlatban: több millió ember elpusztítása, halálba küldése a második világháború során.)

 

  

JOHANNA  SZEMÉLYISÉGE, ÉRTÉKEI ÉS ÉRDEKEI

 

Johanna tanulatlansága, analfabétizmusa, műveletlensége ellenére, született intelligenciája, okossága révén mégis többet tett népéért, mint annak korabeli szűklátókörű, tehetetlen, korrupt, önző  és képmutató  uralkodói és egyházfői. Az ő személyes értékei - és mindazok az értékek, amikre önmaga előtt felesküdött, amelyek mellett kiállt, s amikért harcolt - távol álltak mindenféle számító, aljas és piszkos érdektől. Az ő egyedüli érdeke az ember pozitív érdekeinek egyik legnemesebbikeként tört utat magának tetteiben. És ez nem más volt, mint saját hazájának megmentése, népének és területének egyesítése. Emberi, sőt történelmi értéke és érdeme, továbbá ez az egyetlen, fent említett érdeke méltó volt egyéniségéhez és szerepéhez. 

  

 

Az orleans'i szűz oly nemes és értékes személyiség volt, amilyen évszázadonként egy, ha születik. E törékeny és ugyanakkor energikus leányzó merész kiállása, következetessége és kérlelhetetlensége, igaz hitének, nézeteinek, szándékainak bátor védelme, tettekben is felvállalt váteszi szerepe olyan teherbíró képességet mutatott, amit még a korabeli harcedzett férfiak is megcsodálhattak abban az időben, és megirigyelhetnének akár ma is. Mindössze 3 év leforgása alatt (!) 1428-1431-ig zajló aktív tevékenysége és mozgalma  olyan - századokra kiható és követendő - példaként szolgált a világtörténelemben, amely akkor páratlannak számított. 

 

És sokaknak szolgál ma is példaképül szókimondó, nyílt, őszinte szabadelvű személyisége, amelyben jól megfért egymás mellett küldetés-vállalásának komolysága és laza, gyengéd humorral átitatott stílusa. Mindezen tulajdonsága miatt, és hogy végig megmaradt egy végtelenül közvetlen, szerény, egyszerű, műveletlen lotaringiai parasztlánynak - barátai, bajtársai és szegények szemében egy  nagyon is szerethető nőszemélyként tisztelték. 

 

Szinte bámulatos és hihetetlen volt, ahogyan az erős, harcedzett férfiakat rohamra vezette a csatákban és a várostromokban. Nékünk, magyaroknak erről mi más jutna eszünkbe, mint az egri nők lelkesültsége és merészsége. Azoknak a magyar asszonyoknak és lányoknak a halált megvető  bátorsága és cseles ötletekben bővelkedő fellépései - akik jó száz év múlva Jeanne után - hasonló aktivitással vetetették bele magukat a csata forgatagába, jelentősen hozzájárulva a túlerővel szembeni győzelemhez. Azzal a "csekély" különbséggel, hogy nálunk Egerben sokkal több volt a hölgy a harcosok között, hiszen a várban egész családok is laktak, férj, feleség sok esetben együtt volt jelen és dolgozott az ostrom előkészületeinél és lefolyásakor.

 

Johanna hadijelentéseit - analfabéta lévén - úgy diktálta le, s szignálta azt  kesze-kusza aláírásával, majd küldette el hol az angoloknak, hol  az ostromlott városok népeinek, hol pedig a békekötés érdekében Jó Fülöpnek, Burgundia  hercegének.  Bár megtanulhatta volna a betűvetést  de "öntudatosan" nemet mondott az őt megmenteni akaró, súlyos beteg burgundiai hercegnőnek, Madame de Beaurevoir-nek, aki megígérte néki: megtanítja írni-olvasni. Mindez már azért sem valósulhatott meg, mert az őt felkaroló, jótékony főrangú  asszony ezután nem sokkal tüdőbajban meghalt. Így Johanna továbbra is élete végéig írástudatlan maradt. Az alábbiakba egy ilyen - általa lediktált és elküldött - leveléből mellékelek egy részt:      

 

„Burgundia hercege, Imádkozom önért — könyörgöm és alázatosan esedezem, — hogy ne háborúzzon többé a szent Francia Királysággal. Szedje fel az embereit gyorsan erről a szent királyságnak ama helyeiről és erősségeiből, és a szelíd francia király nevében mondhatom, az Ő tisztelete által Ő készen áll, hogy békét kössön önnel.” Levele Jó Fülöphöz, Burgundia hercegéhez, 1429. július 17.;

 

 

 

  

Mindent alá rendelt annak, hogy mennyekből érkező  égi felhívását, küldetését, az isteni parancsot maradéktalanul teljesítse, ezért évekre elhagyta domrény-i házukat és családját. Szülei és testvérei - később értesülve szándékainak komolyságáról, nagyszerű haditetteiről - fokozatosan elismerték küldetése jelentőségét és rendkívüli kitartását. Egyedül édesapja nem tudta teljesen elfogadni mindezt, mert lánya szenvedélyes hazaszeretete megfertőzte fiát is, aki nővére után ment és végül hősi halált halt mellette. 

 

 

Csekély hibával, negatív vonással rendelkező, egyértelműen pozitív női jellemként "írta be" nevét a történelem aranykönyvébe. (És ezt a kitételt, hogy "írta be"  - itt és az ő esetében  - valóban csak képletesen kell értenünk...Olyan kivételes karakternek - akár karizmatikus politikusnak is tekinthetjük - aki zászlaja alá és elvei mellé ezreket és ezreket tudott  felsorakoztatni. Mindenkit elbűvölt, amikor őt mindig megóvó és szerető fehér harci paripáján a harcosokat vezetve elindult a csatába. (fenti kép.)  Tömegeket lelkesített, vezérelt és irányított, akik rajongva követték őt. S akinek képességei, haladást képviselő igazsága és kisugárzó ereje tekintetében nyomába se léphetett az akkori férfi hatalmasságok egyike se. 

 

 

 JOHANNA  ELLENFELEI

 

 

Életében sem jellemben, sem szellemben, sem erőfeszítésben, sem támogatottságban, sem kiállásban nem ért fel vele az őt utóbb eláruló, s megvédeni nem hajlandó akkori  király (akit éppen ő segített korábban a trónra) sem pedig a mézes-mázos stílusú, de ugyancsak képmutató Pierre Cauchon francia püspök (a miniatúrán középen) aki 11 évvel Johanna máglyahalála után hunyt el. S akinek legfőbb, és egyértelműen önző érdeke a világi és egyházi hatalom fenntartása, annak további szoros összefonása és megszilárdítása volt. 

 

Aminek érdekében meglehetősen simulékony, gerinctelen magatartást tanúsított. Önzése, hatalomféltése, egyházi intézményének görcsös megvédése, egymásra utaltságuk a királyi hatalommal pedig abban és akkor csúcsosodott ki igazán, amikor elítélte és máglyára küldte, tűzbe vettette a "franciák virágszálát."

 

S mi más lehetett az akkori királynak is (VII. Károly) a legfőbb érdeke,  mint saját uralmának, helyzetének megtartása és megszilárdítása? Ezért még alapjában véve nem kellene őt elmarasztalnunk. Ám azért már igen, hogy aljas módon elárulta ezt a szegény, jóindulatú, jó szándékú leányt, aki őt trónra segítette. Mint minden hatalmát féltő vezető - ő is ódzkodott attól, hogy e népvezérré vált lánnyal valamiféle szövetségre lépjen - inkább segítette annak elfogását. 

 

Bármily sokszor is találkoztak (1429-31 között) és  a királyi udvarban beszélgettek, vagy  vitatták az angolokkal való következő összecsapás terveit - a király lány iránti kezdeti bensőséges, baráti  viszonya soha nem színeződött át a szerelmi vonzódás bármiféle halvány árnyalatával. Pedig az akkor 26 éves dauphin (trónörökös) és a 16 éves lány között "elvileg" lehetett volna valami. De gyakorlatilag semmiképpen nem, mert Charles már akkor is csak a könnyűvérű, üresfejű fehérnépek iránt érdeklődött. És Jeanne sem nézett rá soha másmilyen szemekkel, mint királyára (koronázása 1429 nyarán volt) néz valaki. A többi férfi között is mindössze harcostársai és közeli, igaz barátai akadtak "csupán".     

 

Az 1717-ben megörökölt trónörökösi címmel hercegként élő, aztán koronázás nélkül hét évig uralkodó majd 1429-ben hivatalosan is megkoronázott VII. Károly, más néven: Charles (élt: 1403-1461) bizonyos kormányzási, vezetői és szervezési erényei mellett meglehetősen  jellemtelen tetteivel is beírta nevét a százéves háború történetébe. S bár a "győzedelmes" melléknévvel aposztrofálják őt a francia történelemben, s az angol hódítók kiűzése is az ő 32 évig tartó uralkodása alatt történt - mindez nem egyedül és kifejezetten az ő érdeme volt.  Ehhez már jelentősen hozzájárultak azok a belviszályok is, amik folyamatosan gyengítették az angol birodalom erejét akkoriban. Mindent összevetve: sokkal értéktelenebb személyiségnek bizonyult Johannánál - mind emberi, mind etikai, mind pedig történelmi értelemben.         

    

A fentiekből is következik, hogy - ugyanúgy, mint az emberek - a királyok sem voltak egyformák a történelem során jellemüket, erényeiket, gyengeségeiket, szándékaikat, eszközeiket, vezetési taktikájukat illetően. Ma is vannak az országot vezetők, a hatalom birtokosai s gyakorlói  között a népért kiálló, jóságos, humánus, karizmatikus vezető egyéniségek, s léteznek köztük az elnyomást előszeretettel alkalmazó diktátorok is. Mint ahogy régen, a történelem során is uralkodtak igazságos királyok és kegyetlen, véreskezű zsarnokok egyaránt. Ám a hatalomhoz mindegyikük ragaszkodott. Ez magától érthető volt, s érdekükben is állt - mert mitől uralkodó valaki, ha nem ettől - s  mindig is hatalmuk, birodalmuk megerősítése volt igazi szándékuk. 

 

Abban azonban különböztek, hogy miféle eszközökkel éltek, milyen módszereket vetettek be a kormányzás és hatalmuk megszilárdítása érdekében. Hiszen azt nem tagadhatja senki, hogy jellemi tulajdonságaik, erényeik, műveltségük, intelligenciájuk, szigorúságuk vagy gyengeségeik emberi tartásuk, néphez való viszonyuk tekintetében azért volt "némi különbség" mondjuk Jagello Ulászló és Szent István, Mátyás király és VIII. Henrik, Nagy Péter és  Rettegett Iván, vagy Mária Terézia  és fia, II. József személyisége és tevékenysége között.

 

De térjünk vissza Johanna személyéhez. Hogyan is tudott volna ez az erőteljes lelkületű és szellemű, szabadelvű - nő létére a harcban  rendkívüli fizikai erővel bíró, de ugyanakkor törékeny  lány - együtt működni egy olyan jellemmel bíró, minden ellenvéleményt letipró személyiséggel, akinek erkölcsi-, és szellemi értékrendje, istenképe, vallási felfogása és hatalmi érdekei homlokegyenest különböztek az övétől. Aki Istent - önmaga és egyháza számára akarta "kisajátítani". Aki a másféle, általa vallott és hangoztatott nézetektől eltérő gondolatoktól, eszméktől jobban félt, mint magától az ördögtől. 

 

Akinek felfogása abban összegződött, hogy "az inkvizíció arra való, hogy lenyesse az egyház fájáról a vadhajtásokat, majd átadja a világi hatalmaknak, hogy égessék el azokat." Cauchon ezt az ártatlan fiatal lányt is egy ilyen "vadhajtásnak" tekintette, akit rögeszméjével együtt kíméletlenül el kell távolítani. Akit meg kell semmisíteni, el kell pusztítani az egyház tisztaságának megőrzése érdekében.

 

 

Maga az inkvizíció - mely olyan nagyságokat idézett be és hurcoltatott meg különböző perekkel, mint Galilei, Giordano Brunó, Szervét Mihály, Husz János, Savonarola vagy a a zseniális festőművész Greco -  egészen a 18. század végéig fennállt. Mindenkit eretneknek nyilvánított, aki szóban vagy írásban más nézetet hangoztatott és vallott, mint ami annak idején az egyház "hivatalos" álláspontjának számított. 

 

Ritka kivételnek számított, ha valakit az elítéltek között börtönbe és nem máglyára küldtek. Az esetek nagy százalékában szörnyű kínzásoknak vetették alá a szerencsétlen, fogva tartott eretnekeket, s ebben (mint a fenti képen látható) a szadista, kegyetlen eszközök bevetésében a spanyol inkvizíció járt az élen.

 

De ezen a téren nem nagyon válogattak az eszközökben, s nem sokkal voltak finomabbak, humánusabbak vagy megengedőbbek a franciák, vagy a bosszúálló angolok sem. Többek között az eretnekség bűne és saját elveinek fenntartása miatt kellett 1431. május 30-án a roueni főtéren szörnyű kínok között a máglyatűzben elevenen elégnie Jeanne d'Arc-nak is. Akinek szívét  - a szemtanúk leírásai alapján - nem tudták a lángok megsemmisíteni. Hamvait aztán összeszedték és újra elégették, majd a Szajnába szórták. 

 

A király árulásával és ravasz tőrbecsalásával  az inkvizíció karmaiba juttatta a szűzet. Nagyon szép, felemelő jelenete volt a filmnek (Szent Johanna, 1999.) ahogyan szinte tudatosan elfogói elé ment Johanna. "Ez az, amiről beszéltem" - mondta barátjának, John-nak. mintha csak Jézust láttuk volna, ahogy lefogóinak karmaiba vonult, amikor tudta: hamarosan elfogják, hiszen ez így volt megírva. 

 

Johanna története pedig így volt megírva: el kellett, hogy fogják, mint ahogy Jézust annak idején el kellett az írás szerint. A bibliai Isten fiának elfogása és keresztre feszítése egy lépcsőfoka volt az isteni tervnek, mely a bűnös nép megváltását célozta, s végül oda vezetett. Johanna elfogása, elítélése és máglyára vetése pedig a francia népet váltotta meg szenvedéseitől. Ha nem is azonnal, de az ő küzdelme és áldozata is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy népe, országa pár év múlva szabaddá vált! 

 

De néki akkor meg kellett halnia, mert a királynak és a püspöknek is a karrierje akkor ezt diktálta. A király a 19 éves leány  elfogatásával a papi testület ítéletének szolgáltatta ki őt, s amikor már a per zajlott, csak távolról kísérte figyelemmel az eseményeket, és semmit nem tett a megmentése érdekében. Tudta, hogy a lány nem  fog tágítani soha attól a meggyőződésétől, hogy végig az Isten nevében és tanácsai szerint járt el. 

 

Tehát minél inkább, hétről hétre ez vált hangsúlyossá a per során,  és nem a boszorkányság vádja - annál biztosabbá  vált az ő helyzete a trónon. Ha ugyanis netán az derül ki, hogy a sátánnal cimboráló boszorkány ez a lány - az ő megkoronázása több, mint nevetségessé, sőt semmissé vált volna. (Mert az azért mégiscsak furcsán nézett volna ki, hogy ő egy boszorkány segítségével jutott a királyi hatalomhoz.)

   

Pedig korábban - a győztes csatái után - még képmutató módon nemesi címmel is jutalmazta a leányt. S e nemesi címnek megkülönböztetésül egy hirtelen ötlettő vezérelve a "Franciák virága" nevet  adta. Amit  Johanna egyébként sosem használt. S később  az is csak egyfajta "lelkiismereti gesztus" volt Charles részéről, amikor jó húsz év múlva a pápához fordult: vizsgáltassa felül a szentszék döntését. Amiben - jó szándéka mellett - megint csak egyfajta érdek húzódott meg. Hírnevét ugyanis beárnyékolta, hogy koronáját egy elítélt eretnek segítségével szerezte, s nem akarta, hogy ez a bélyeg továbbra is rajta maradjon.  

 

Ennek a újabb eljárásnak köszönhetően Johannát 1456. július 7-én ártatlanná nyilvánították. A király öt évvel ezután hunyt el 58 éves korában. Akkor már súlyos gyulladások kínozták lábán és a torkában, s attól való félelmében, hogy meg akarják mérgezni, a szó szoros értelmében halálra éheztette magát.

 

Jeanne d'Arc históriájában és legendájában is - mint sok hasonló tragikus, sorsdöntő  eseményben -   szemléletesen és elevenen néznek egymással farkasszemet, majd csapnak össze, viaskodnak és harcolnak egymással az ellentétes emberi értékek és érdekek. Amik - különböző színtereken, más és más formában és hatásfokkal - a történelem során, sőt napjainkban is számtalanszor torkollnak drámai konfliktusokba vagy tragédiába.   

 

A püspök elképzelése, terve a királyi-, és az egyházi hatalom megerősítését, összefonódását, a békés egymás mellett éléssel  történő "kéz kezet mos" politikáját célozta. Ehhez szerette volna megnyerni  a nép körében már szinte bálványként tisztelt és hőn szeretett, nagy népszerűségnek örvendő, több csatát is megnyert Johannát.  

 

Ő azonban mindehhez még távolról sem volt hajlandó asszisztálni. Következetesen vallott hitét, a szegény nép körében elért szeretetét és befolyását nem akarta bevetni mindezen célok érdekében. Kifejezetten csakis országát, népét óhajtotta szolgálni, s nem a hatalom és a vagyonok összefonódását. Szolgálni akart, s nem elvtelen kompromisszumokat kötni. ("Azt hiszem, meg is halnék, ha nem tudnék másokat szolgálni." - mondotta.)

 

 

Határozottan szembeszállt a püspökkel - aki kevélységgel, önteltséggel, konoksággal vádolta őt. Bátran ellentmondott neki, s továbbra is ragaszkodott saját hitéhez, látomásaihoz. Bizton és megrögzötten állította (még a per során is)  hogy őt  az ország akkori védőszentjei: Szent Katalin, Mihály és Margit szólították meg őt az égből, s kérték meg hazája megvédésére. (A felső képen éppen azt a filmbeli jelenet látjuk - Peter O'Toole remek alakításában - amikor a  a püspök sorozatos kérdés-zuhatagára mindig egyértelmű válaszokat adott a lány. S ezzel nehéz helyzetbe hozta mind magát, mind a püspököt. Következetes válaszaival, határozottságával ugyanis egyre közelebb sodródott halálos ítéletének meghozatalához. 

 

Határozott véleményének hangsúlyozásával már korábban is nem egyszer szembeszegült még magával  a királlyal VII. Károllyal is, s ehhez mindvégig ragaszkodott. Minden egyes bátor szókimondása, nyílt kiállása, keménysége, látomásaihoz való kötődése, engesztelhetetlensége, hitének következetes megvallása ugyanakkor csak egyre erősítette  tömegbefolyását, szimpátiáját  saját népe körében. De ugyanezzel mind csak egy egy-egy újabb rőzseággal gyarapította azt a máglyát, amit ellenségei folyamatosan raktak, készítettek elő számára és ellene hónapokon át... 

 

Szorgalmasan és szívósan szervezkedtek és gyűlölködtek ellene.- Féltékenykedve és megirigyelve Johanna - Istennek köszönhető - népszerűségét, látványos harci győzelmeit, bátor kiállását az ország egységesítéséért vívott harcában. Melyek mindegyikében csak az egyház elleni támadást, saját hatalmuk gyengítését vélték felfedezni. 

 

A széthúzó országban, ahol az éhínség és nyomor már elviselhetetlen volt - a világi és egyházi hatalmasságok attól féltek, hogy Jeanne ténykedése egy újabb  parasztlázadást robbant ki, ami még jobban meggyengítette volna a birodalom  gazdasági és politikai erejét. (A fenti vívott kifejezés még szó szerint is igaz volt, hiszen Jeanne d'Arc fiúsra nyírt rövid hajával, s férfiöltözékben a Szent Katalin által adományozott karddal lovagolt és küzdött fehér lován az ostromlók között.)  

 

Ellenfeleinek szervezkedése, támadása, majd az ennek eredményeként összehívott ún. "boszorkányper" (holott nem is az volt) látványos megrendezése erős és ütőképes volt: egy szerencsétlen, fiatal  leányt sújtott halálos ítélettel, aki csak népe haladását, fejlődését kívánta elősegíteni. A köznép - sőt a külföld által is - élénk figyelemmel kísért tárgyalás - 1431 elejétől egészen  május végéig tartott. 

Minden erejüket latba vetették a vádlók, hogy rákényszerítsék a lányt arra: vonja vissza meggyőződését, szakadjon el attól a hitétől, miszerint isteni útmutatások, intenciók alapján cselekedett hazája érdekében. Hogy mindezt elérjék - megszégyenítették, meggyalázták, kínozták a fenti képen látható börtönépületben. Ami ma is áll, s napjainkban múzeumként működik.

 

Az angolok bábjaiként viselkedő francia egyházi-, és inkvizíciós személyek és papi testület vezették le az egész tárgyalási procedúrát és hozták meg a végső ítéletet. S ami a legnagyobb galádság volt: a lány kivégzését (a piszkos munkát) rábízták az angolokra. Az idegen nemzetiségű hóhér - aki erősen  az oszlophoz kötözte szegény leányt, majd fáklyájával begyújtotta a máglyát - a legenda szerint reszketett, lelkiismeretfurdalás gyötörte, s félt attól, hogy ezért majd Isten megbünteti őt. 

 

"Az egész inkább a politikáról, mint a vallásról szólt" - írta könyvében Daniel Hobbins történész. A nagy szaktekintélynek számító történész-író soraiban kifejtette, hogy a lezajlott bűnvádi eljárás és per - amelynek lezárásaként 12 pontban találták bűnösnek a lányt - maga az igazságszolgáltatás kiforgatásának mintapéldája volt. Hiszen ha Jeanne „Isten akaratából" harcolt az angolok ellen és segítette trónra VII. Károlyt, és rábizonyítják, hogy boszorkány, akkor a király elveszíthette volna a legitimációját. Többször is maguk elé idézték Johannát, aki váltig erősítette, hogy néki egyedül Isten a tanácsadója, s néki tartozik engedelmességgel.

„Te gonosz leány, ha Isten lenne a tanácsadód, nem szabadítana meg ettől?" – kérdezték a bírái. Mire Johanna ezt mondta: „Az ő útjait mi nem ismerjük. Isten akarata az, hogy a tűzön át térjek meg hozzá; mert én az ő gyermeke vagyok, ti pedig nem vagytok méltók rá, hogy köztetek éljek. Ez az utolsó szavam hozzátok.” (Ez Shaw drámájában szó szerint így szerepel.)

 

 

Szűk látókörű szemléletükkel nem látták be ezek a magukat Isten földi szolgáinak tartó egyházi személyiségek, hogy a lány halálra ítélésével csak még inkább növelik a néptömegekben (sőt az utókorban is) az iránta érzett rokonszenvet és szeretetet. S egyben az egyházzal szembeni ellenszenvet és gyűlöletet is felerősítik ezzel az aljas és képmutató kivégzési móddal. 

A per során nem vághatták szemébe, hogy erősödő harci sikereivel és a nép körében szerzett népszerűségével már az egyházi és földi hatalmasságok vagyonszerzésének útjában áll, azt akadályozza. Az egység megteremtése ugyanis a nép számára üdvös lett volna – a királyi hatalom és az egyházi hatalmasságok számára viszont egyenesen hátrányos. Mert nép számára  csakis úgy lehet adni, magát az ország egységét megteremteni, a hódítókat elűzni,  ha az ő saját hatalmukat is megnyirbálják, ha ők maguk is lemondanak annak további gyarapításáról. Naná, hogy ezt nem akarták! Ám azzal nem vádolhatták meg Johannát, hogy harácsoló, hatalmi érdekeiknek gátat szab az ő egész tevékenysége.

 

Nem mondhatták nyíltan azt: „Útunkban állsz, mert mi még az angolokkal is hajlandók vagyunk egyezkedni, csakhogy hatalmunk fenn maradjon!” (Mint ahogy így is történt.) Helyette olyan vádpontokat vágtak a fejéhez, mellyel minderről elterelték a figyelmet képmutató módon. Az egész eljárás, tárgyalás tehát csak egy figyelemelterelési hadművelet volt: megvádolták a lányt, hogy Isten nevében cselekszik, holott valójában hatalmukat féltették, mert látták és érzékelték szerte az országban, hogy cselekedeteivel az áhított szabadságot, igazságot szolgáltatja a népnek. (És még mondja valaki, hogy ma, a 21. században nem aktuális Johanna példája, pere és cselekedetei, az ő kiállása. Dehogynem, nagyon is aktuális, és időszerű!)

 

Nem fogták fel az akkori vádlói, hogy elítélésével és megégettetésével legendás alakját még inkább felnagyítják majd a világ szemében. Hogy  mindezzel csak testi valóját, földi porhüvelyét semmisíthetik meg - lelkét és szellemét azt nem. Hiszen az halhatatlan maradt, s nem látták be, hogy erőteljes személyisége továbbra is hatni fog mindazokra,  akik a haladásért, a nyílt szókimondásért, a hit, a lélek és a szellem szabadságért harcolnak azóta is évszázadokon át. 

     

S ezáltal ez a lány így válhatott szimpatikussá, szerethető, követhető, eszmei mintává már saját századában is. Hogy hazánk történelméből csak két eklatáns példát említsek: Dózsa Györgyöt és Kinizsi Pált. Előbbinek sorsa - céljai és fő szándékai mellett - még abban is egyezett a fiatal szűzével, hogy őt is tűz-halálra ítélték a magyar főurak. 83 évvel Johanna kivégzése, halála után - mintha überelni akarták volna a lány kivégzésének embertelen kegyetlenségét és szadizmusát -  a legravaszabb, legbrutálisabb módon izzó vaskoronát tettek a vastrónhoz kötözött eleven, szerencsétlen férfi  fejére, majd darabokra szaggatták, és így pusztult el szörnyű kínok között. ("De szellemét a tűz nem égeté meg" - írta Petőfi jól ismert versében.)  

Utóbbi pedig - aki Johanna halálának évében született - Mátyás királyunk törökverő bajnokaként 62 évesen halt meg egy ostromban, s ugyanolyan harci eszközökkel és ugyanakkora lelkesedéssel, vehemenciával aprította az ellenséget, mint elődje, az orleans-í szűz. (S nem véletlen, hiszen családi címerében is ott volt a kard, mint láthatjuk.)

 

„Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe." - írta Bonfini hiteles jegyzeteiben. Sem az ő legendájuk, sem Johannáé nem halványult el semmit századok elmúltával sem - mind a mai napig. Kossuth Lajos - aki aztán igazán meg tudta őt ítélni hadvezéri szempontokból - a következőkben magasztalta:

"Mióta írott történelem van, Jeanne d'Arc az egyetlen személy mindkét nemből, aki egy nemzet katonai erejének legfőbb parancsnoka volt tizenhét éves korában."

 

Amikor Ady a 20. század elején Párizsban járt - felkereste és csodálattal bámulta meg azt a szabadtéri aranyszobrocskát, amit a hős francia leányról emeltek ottani tisztelői. Ez a gyönyörűen megmintázott szobor különösen a fiatalok, diákok, egyetemisták körében örvend nagy népszerűségnek ma is, hiszen igazából ők azok, akik fel tudják fogni ennek a nagy formátumú egyéniségnek a szerepét és jelentőségét. 

 

De ezzel szemben minden korban voltak, és ma is vannak, akik megkérdőjelezik a lány nagy tetteit. Kétkedésüket fogalmazzák meg korszakalkotó jelentőségéről és megpróbálják profanizálni, bagatellizálni egész személyiségét. Akkor is voltak, és ma is akadnak ilyen személyiségek - még a magasan kvalifikált entellektüellek között is. Ady azonban felháborodott ezeken a primitív, felszínes, és sokszor rosszindulatú, gunyoros ítéleteken és véleményeken, és a sajtó hasábjain védelmébe vette e legendás személyiséget az ostoba állításokkal szemben:

"Ami már szokott és szomorú dolog, hogy a politika is kizsákmányolta ezt az ügyet, melyet Thalamas, egy egyetemi tanár  indított el rosszindulatú állításaival. Aki olyanokat állított - egyet értve a mai Franciaország múltromboló fiók-Voltaire-jaival:  csak a nép fantáziája szőtte az egész legendát, s hogy az angoloknak a légy is többet ártott ennél az ostoba parasztlánynál...A diákok erre Jeanne d'Arc lovasszobrához vonultak és tüntetően ibolyabokrétákat, krizantémokat és rózsákat hullattak a szobor elrácsozott kőaljára.

 

 

A francia diáknegyed forrongása miatt a kormány bűnösnek mondta ki a professzort, s vidékre helyezte le őt. Amikor annak idején a kis szobrot felállították - a  szobrász követelte: adják vissza, hogy befuttassa arannyal. Nem adták, s ő visszalopta éjnek idején. És most aranyos fényben csillog a Place de Rivolin Jeanne d'Arcnak, a dicsőséges szűznek kicsi szobra. Mert ő nincs útjában a haladásnak, mint ahogy nincs mondjuk Kinizsi Pál sem."(Budapesti hírlap, 1904. dec. 4.)

 

 

 

 EGY MÁSIK HALHATATLAN SZŰZ

 

 

Ma is igazat kell adnunk Ady-nak. Az alkotásukban, munkájukban boldog, kiegyensúlyozott, hivatásukat megélő és kiteljesítő emberek  mindig példává, mintává, megbecsülhetővé válnak saját népük, családjuk és más normális emberek előtt. Azok viszont - akiket mindössze, csakis egoista, önös, önző érdekeik hajtanak  - ne számítsanak sem szeretetre, sem pedig megbecsülésre. Sem önmaguktól, sem pedig másoktól Épp ezért, eme előbbi okokból tekinthető - Szent Johanna mellett még - szép és kiemelt példának minden szempontból a bibliai Mária is. Akit maga Ady is magasztalt verseiben, tanulmányaiban és újságcikkeiben. S aki ugyanúgy egyfajta isteni küldetést vitt végbe és teljesített élete során, mint a franciák ikonjává, szentjévé vált mártírja az orleans-i szűz évszázadokkal később.

 

Bár Názáreti Máriának nem kellett szörnyű kínok között, megalázottan fiatalon meghalnia, mint Johannának. De éppen elég szenvedést és fájdalmat jelentett számára mindazt látnia: hogyan múlik ki az ő szeplőtelenül fogant fia kimondhatatlan szenvedések között a keresztfán. És mégis - mindezek ellenére - földi és túlvilági élete is boldog volt. Úgy is fogalmazhatnék: boldoggá lett. Boldogsága azonban sem a földön, sem a mennyben nem a földi, hétköznapi értelemben vett boldogság volt, ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb érzés és lelkiállapot volt. Itt e földön először is azért érezte boldognak és áldottnak magát, mert a kis Jézust világra hozta, megóvta kis gyerekkorában ellenségeitől, minden reá leselkedő rossztól,  és felnevelte őt.

 

 

A továbbiakban pedig fia megváltó szerepének tudatosulásával és hitével, fia személyes áldozatának megtapasztalásával és végigkövetésével   - anyai   tehetségével, képességeivel és érzelmeivel mindvégig teljesítette  hivatását, amire ő megszületett. És miközben ő anyai szerepét tökéletesen teljesítette, Jézus számára is szabadságot és lehetőséget biztosított - egészen pici gyermekkorától kezdve - megváltó szerepének gyakorlására és kiteljesítésére. Hűséges élettársával, Józseffel együtt mindketten teljesítették - nagy boldogsággal és szeretettel -  amire az Úr és angyali kara elküldte és felhatalmazta őket. Amikor pedig Mária boldogsága még teljesebbé vált: mennybe menetele után  viszontláthatta szeretett  fiát, és az Úr oldalán megdicsőülten, malaszttal teljesen élhetett tovább.

 

János apostol - akinek Jézus a kereszthalála előtt eme szavakkal  bízta gondjaira  szülőanyját: "Íme, az anyád!" - állította, hogy Mária nem volt boldog. A Tolcsvay László - Müller Péter - Müller Péter Sziámi alkotóhármas Mária evangéliuma című rockoperájának zárójelenetében a következő hangzik el: 

 

„Testvéreim, ti azt mondjátok,

Boldog volt Mária.  

Mert boldognak akarjátok látni,

Hogy ne kelljen emlékeznetek

A bűnre,

Amely boldogtalanná tette őt.

Ó nem, Testvéreim!

Mária nem volt boldog

Félt az emberektől, 

Sírt, ha a fiára gondolt!

A köntösből talán

Kimoshatod a vért,

De nem oldja semmi

A lélek rettenetét.

Nem lelt ő örömöt

Már a földi létben:

Ezt láttam, ahányszor

Máriára néztem.”

 

Ezt monologizálja János a rock-operában. Ám én a magam részéről hozzátenném a következőket: az apostol a saját nézőpontja szerint, egyéni felfogása, személyes sajnálata, "meglátása" szempontjából ítélte meg, s jellemezte Mária lelkiállapotát. ("Ezt láttam, hányszor Máriára néztem.") Úgy és aszerint értékelte az asszony lelkiállapotát, ahogyan ő látta a fiát sirató anyát akkor, nap mint nap. Ám mi – napjainkban, több, mint kétezer év távolából - másképp hisszük, képzeljük és gondoljuk el, másképp határozzuk meg, s így másképp is ítéljük meg az ő akkori lelkiállapotát. Amihez persze nagyban hozzájárulnak az azóta megjelent történeti leírások, szubjektív, vagy kevésbé szubjektív értelmezések és a magunk bibliaértelmezései is.  

 

Mária szavai, Jézussal folytatott utolsó földi párbeszéde alapján jómagam mégis azt hiszem, hogy Őt igenis boldogság töltötte el. Mégpedig azért, mert a leendő megváltót világra hozta, és minden téren biztosította, segítette (Józseffel együtt) hogy a megváltás, majd a feltámadás teljes mértékben megvalósulhasson véle és általa. Vagyis elégedettség és öröm kellett, hogy eltöltse amiatt, hogy tulajdonképpen tevékeny részese volt maga is a megváltás misztikus eseményének, históriájának. Hogy kiválasztottként a legnagyobb boldogsággal megszülhette, világra hozhatta azt az "égi s földi királyt", akinek   személye és halála nélkül ez a korszakalkotó - az új szövetséget, s a majdani keresztény egyház megalapozását előkészítő  - isteni misszió és szenvedéssel teli áldozatvállalás nem jöhetett volna létre, nem valósulhatott volna meg. 

 

 

Mária pontosan annak szellemében élte át a boldogság érzését, amiként azt egyszülött fia, Jézus is megfogalmazta azt, és ahogyan azt hirdette tanítványainak is: „Boldogíts és úgy légy boldog!” S ugyan ki tagadhatná, hogy Mária igenis boldogított – nemcsak fiát, hanem mindenkit, akivel csak találkozott. És aki mindenkit boldogítani tudott – az nem lehet boldogtalan! Az igaz, hogy sokat szenvedett, szörnyű fájdalmakat élt át életében, de a krisztusi elvek értelmében igenis boldog volt, hiszen másképp hogyan mondhatta volna fiának, amikor elbocsájtotta: „Ne köszönd, Jézus / magamért tettem / a semmiből, egy vágyból embert teremtettem / Köszönöm, Jézus, hogy anyád lehettem.” 

 

Majd így bocsájtja el: „Indulj csak trónusodra föl, / Fennen tündökölj!”  Vagyis örömmel töltötte el Őt,  hogy fia elindulhatott a megváltás, majd a feltámadás útján, s Ő mindebben segíteni tudta - szellemileg, lelkileg, erkölcsileg egyaránt; örömmel töltötte el az a tudat, hogy képes volt, ereje volt őt elengedni. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele: ezáltal tulajdonképpen földi értelemben elveszítette egyetlen gyermekét, de hozzásegítette őt ahhoz, hogy egyedülálló és kivételes mennyei feladatát betetőzhesse. Ezzel zárja szavait János is:

 

„S bár asszony volt Mária,

törékeny, földi ember,

Veszíteni úgy tudott, mint az Isten.”

 

Summam summárum: Mária tehát nem  földi, hétköznapi értelemben volt boldog, hanem spirituális, vallási értelemben. A hit, a megváltás dimenziójában érzett boldogságot, akárcsak a máglyára küldött és ott elégetett Johanna is, aki szintén köszönetet mondott. De ő az Istennek, hogy feladatát, küldetését teljesíthette, véghez vihette - akárcsak egy más területen és feladatkörben, mint a másik szűz: Mária. Aki számára -  ezzel mintegy "előlegeződött" megmutatta arcát  már itt a földön az a fajta boldogság, ami mennybe menetele után köszöntött rá és jött el számára magasztossága majdani korszakában, az Úr oldalán, az asszonyok között.

 

 

Farkasfalvy Dénes és Max Thurian szavait hívom segítségül azért, a Szent Család rendkívüli és kivételes erkölcsi, emberi, bibliai és spirituális értékeit érzékeltessem. Azokat a hitbeli, spirituális, morális értékeket és törekvéseket, amelyek szellemében egy pozitív, évezredekre kiható magasztos érdeket szolgáltak mindannyian:  az egész  emberiség megmentésének, megváltásának érdekében cselekedtek.

 

 

"Mária  a keresztény teológia szerint a kereszt alatt ismét anyjává válik a feltámadt  Jézusnak, vagyis lelki értelemben újra megszüli. Szerepe mindenképpen központi a megtestesülés, a megváltás révén és egyben alárendelt is Jézus Krisztusnak, aki a kánai mennyegzőn, első csodatételekor már előrevetíti a kereszt óráját: Még nem jött el az én órám. Majd a keresztről, szenvedései közt sóhajtva így szól le hozzá: Asszony, nézd ő a te fiad. Jánoshoz fordulva pedig: Nézd, ő a te anyád!"

 

Ami egyértelműen azt jelenti: "attól az órától házába fogadta  őt a tanítvány" - ahogy azt olvashatjuk János evangéliumában. Innentől kezdve tehát Mária eddigi anyai feladata kiegészül egy újabbal: Isten megtestesült igéjének a szolgálatával. Mégpedig olyan egyre  erősödő hittel, amelyben az Anyaszentegyház jelképévé válik és neve az egyházzal összefonódik. A kereszt lábánál létrejött az új szövetség, amelyben Isten népéből Isten családja lesz. Az Egyház önmaga megtestesülését és e megtestesülés titkának folytatását látja Máriában. Annak a titoknak a folytatását, mely Mária méhében vette kezdetét."

 

A fentieket válaszolhatnám mindazoknak, akik esetleg azt kérdezhetik: ugyan hogyan lehetett boldog az az anya, aki saját fiát látta a megaláztatás, megszégyenítés és keresztre feszítés útján végighaladni,  s végül ott előtte  meghalni? 

S vajon hogyan lehetett mégis alapjában véve boldog maga az Isten, aki  egyszülött fiát áldozta fel, "hagyta", hogy megkínozzák, majd keresztre feszítsék, ahol aztán meghalt? (Igaz, kezdettől fogva hitte és tudta is, hogy képes lesz őt feltámasztani halottaiból.) A mindezekre adott válaszomat az alábbiakban kibővítem Traurausch Liza interneten is megjelent igehirdetésével, amelyben - a következőket fogalmazza meg:   

 

"Jézus megaláztatása,  kínszenvedése, kínhalála az ő atyja számára (s minden igazán érző akkori ember számára) is mérhetetlen szenvedést jelentett - de mindennek meg kellett történnie. És így kellett megtörténnie. Jézusnak mennie kellett korbácsoláson, töviskoronán  keresztül, amíg oda nem tette két véres kezét atyja elé: Bocsáss meg nekik! Isten törvénye, miszerint a bűn és a büntetés elválaszthatatlanul összekapcsolódik, össze van kötve - csak ebben csak így érvényesülhetett. 

 

Isten fiának le kellett jönnie a mennyből és áldozatot kellett hoznia, másképpen az emberiség bűneinek megváltása nem jöhetett volna létre. Az ítélet végre hajtatott, a törvénynek elég tétetett. "Én Istenem, miért hagytál el engem?" - kérdezi a keresztfán Jézus. Hát ezért - mert a törvény szent, visszavonhatatlan, megmozdíthatatlan és örök. De Isten szeretete nagyobb a törvénynél, s Isten közé tette saját véres szívét, az Ő Egyszülött fiát. És így  kellett, muszáj volt szenvednie Krisztusnak. Aki választ vár utolsó szavaira: Mért hagytál el engem? - erre most - kétezer év eltelte után - így válaszolhatnánk: ÉRTÜNK! A bűnnel teljes emberiségért! Értem! És éretted! Hogy is írja Lukács evangéliuma? "Így kellett lennie, így kellett szenvednie Krisztusnak és feltámadnia harmadnapon."  (Az igehirdetés szavai itt bezárva.)

 

Mária, Isten és az akkori időben élő hívő emberek tehát azért voltak, azért lehetettek szenvedéseik mellett  boldogok (mint erre fentebb utaltam) mert szemtől szemben megtapasztalták, hogy megvalósult maga az egész  megváltás. Vagyis  létre jött és mindaz megtörtént, aminek meg kellett történnie, és emellett rendületlenül hittek mindannyian a feltámadásban, ami vigaszt jelentett számukra. Leginkább pedig akkor vált boldogságuk teljessé, mikor Mária  - földi létét és feladatait befejezvén és teljesítvén - testestül-lelkestül felszállt a mennybe - fia dicsőségébe. 

 

Nemcsak őt töltötte el boldogság és erős hit, hanem férjét, Józsefet is, akire az Úr rábízta Máriát.  Eljegyezte őt, s így lett aztán e szent családnak a feje. Szeretett asszonyához hasonlóan  ugyancsak mennyei küldetését teljesítette az oldalán. S bár testi kapcsolatba nem került vele - mindvégig meleg szeretettel ragaszkodott hozzá.  E kis család oltalmazása, védelme örömet, boldogságot jelentett mind önmagának, mind hozzátartozóinak, mind pedig  környezetének, embertársainak. 

 

Az egész család annak szellemében és hitében  élt, amit a Teremtő és a Szentlélek plántált át reájuk. Magatartásukat, viselkedésüket annak az életbölcsességnek az elvei határozták meg, amire később cseperedő, felnőtté érő fiuk, Jézus tanította, biztatta híveit, tanítványait:  "Boldogíts és úgy légy boldog!" Így  élete, majd túlvilági megdicsőülése is ugyanolyan boldog volt Józsefnek. Ez az önzetlen, szelíd, szerény ácsmester nemcsak jegyesével, Máriával egyezett meg egyszerűségében, jámborságában, hitének erősségében és felvállalt hivatásának teljesítésében, hanem a későbbi történelem során fellépő és cselekvő orleans-i szűzzel is. 

 

Igaz, hogy életük, tetteik más színtereken és másféle célok érdekében zajlott, de mindannyiuk értékrendje ugyanolyan magas szintű volt. Az általuk képviselt, felvállalt magas rendű erkölcsi, emberi értékek nem az ő saját, önző vágyaik, céljaik elérésére, hanem végső soron népek, néptömegek életének, jobb sorsának megteremtésére irányultak. Mindezek  megőrzésében, igaz hitükben és cselekedeteikben  ugyanolyan állhatatosságot, szilárdságot és kitartást mutattak mindhárman. József mintának állhat  minden édesapa előtt - mint az önzetlen szeretetnek, a végtelen odaadásnak, az áldozatvállalásnak örök példaképe. Aki mindenkor felismert képességeinek tudatában, belső lelkiismerete, belső vezére szerint, s küldetésének megfelelően cselekedett.

 

Akárcsak Szent Johanna tette azon  a területen, ahol népe, hazája fennmaradása, védelme volt a tét. József számára pedig - akár Mária számára - talán még ennél is több: az egész emberiség megváltása, Isten tervének, azaz az Új szövetségnek a létrejötte; az, hogy ebben ő segédkezzen, hogy ezt a maga módján előkészítse, támogassa. Ezért József - családja megvédésével, megmentésével  - a szeretet és önfeláldozás jegyében - vállalta a sok-sok  megaláztatást. Elviselte a rosszindulatú megjegyzéseket, a sokszor reá zúduló alaptalan vádakat, amivel sokan sújtották őt. S mindezek ellenére boldogan teljesítette atyai kötelességeit és küldetését.  

 

 

 

Vállalta a csodálatos nevelőapa szerepét a világ előtt annak felemelő voltával, szépségével és szenvedéseivel együtt. Mária oldalán élt mindvégig, s együttélésüket folyamatos, hűséges és kölcsönös szeretet, tisztelet, valamint a közösen vállalt feladat megértése, elfogadása és szentsége jellemezte. Holott József valójában nem is volt valódi apja a kis Jézusnak, mégis ugyanúgy gondozta, ápolta és szerette, mintha igazi, édes fia lett volna. Az ő óvó, gondos nevelése, iránymutatása is hozzájárult ahhoz, hogy a Megváltó valóban azzá vált, amivé lett: szegények, hívők gyámolítójává, tanítójává, prófétájává és  gyógyítójává.

  

Ezért e csodálatos nevelőapa  későbbi szentté avatásával is maga az igazság, becses személyének és nemes tetteinek méltó megbecsülése érvényesült, éppúgy, mint Jeanne d'Arc esetében. Akinek perújrafelvételében előző ítélete megsemmisítésében, rehabilitálásában, majd szentté avatásában is bebizonyult: az igazság  - ha később is - mindig győzedelmeskedik. És - habár utólag - mindig igazolódnak, hogy valójában mik is az igazi erkölcsi és emberi értékek. Azok, amiket az emberiség, vagyis mindannyiunk érdekében meg kell becsülnünk, amiket követnünk és alkalmaznunk kell egész életünkben.

 

 

 AZ  A  BIZONYOS  1999-ES FILM...

 

Nem óhajtom hosszan elemezni a fent már jelzett Christian Duguay rendezte 1999-es kanadai játékfilmet, mely Johanna életsorsát dolgozza fel. S nem is akarom összehasonlítani  a többi filmadaptációval, melyek a fim elmúlt majd másfélszáz éves történetében vászonra kerültek és a szűz történetével foglalkoztak, hiszen ehhez látnom kellett volna az összes többit. Ami lehetetlen vállalkozás lenne, hiszen a csaknem 60 rövid-, és hosszabb mozifilm többsége nem is került moziforgalmazásba. 

 

 

Ha hinni lehet a Wikipédiáknak – a legeslegelső olyan film, mely az ő személyével foglalkozott  1898-ban készült francia rövidfilm volt. Ám az első igazán sikert aratott alkotás a Theodor Dreyer  rendezte némafilm 1928-ban. A legutolsó pedig egy  2017-es alkotás, mely kifejezetten a szűz gyermekkorát mutatja be. 1999 jelentős év volt az életrajzi adaptációk történetében: ekkor ugyanis egyszerre két olyan alkotás is napvilágot látott, amely ugyanazzal a címmel: Szent Johanna – az orleans-i szűz – került moziforgalmazásba. Előbbi Milla Jovovich, utóbbi pedig Leelee Sobieski címszereplésével.

 

 

Én magam ezt az utóbbit választottam ki és láttam. És  talán szerencsém is volt, hiszen amíg az előzőről csupa elmarasztaló kritikát olvastam, ez utóbbi számos díjat söpört be, és nagy közönségsikert aratott. Miután DVD-ről sikerült a ragyogó magyar szinkronnal ( Németh Borbála, Nagy Ervin, Cseke Péter, Fülöp Zsigmond stb.) kifogástalan minőségben többször is megnézni, nem is lepődtem meg a pozitív fogadtatásán. 

 

Először is: az egész film a legapróbb jeleneteivel is hitelesen zúdítja ránk a középkor embertelenül fojtó légkörét, az akkori Franciaország legsötétebb korszakába engedvén betekintést.  E korszak legzavarosabb, legtragikusabb időszakába, a százéves háború néhány sorsdöntő évébe vezeti el nézőit. Mégpedig úgy, hogy teljesen átérezzük annak minden szörnyűségét, az angolok erőszakos beözönlését és rátelepedését az ország egészére.  Nincs lényegtelen, epizódszerű vagy kevésbé fontos jelenete ennek a filmnek, mindegyiknek jelentősége, szerepe, helye van a história egészében. 

 

 

Legnagyobb pozitívuma, hogy mindenben megfelelő arányt tud és képes tartani: kellő időt fordít a kis Johanna gyerekkorának, elméje, hite kialakulásának és erősödésének, a  harcias eseményeknek, a püspök és a lány konfliktusának, a király és Johanna párbeszédeinek, a pernek, a tárgyalás egyes fokozatainak, a börtönjeleneteknek, a pompázatos reims-i koronázási szertartásnak (fenti képen) a király és a püspök konfliktusa kibontásának, elmérgesedésének, a királyi palotában játszódó jeleneteknek, a szent kard átvételének. Azaz a háborús és békés enteriőröknek arányos, megfelelő idejű bemutatására, megkapó és látványos szemléltetésére. 

 

 

És mindez az arányérzék érvényesül például a börtönjelenetekben is, ahol a rendező semmit nem hangsúlyoz túl. Inkább sejtet és érzékeltet, mint direktben megmutat - ami a jó rendezőket szokta jellemezni. És ugyanez érvényesül a díszletek, jelmezek megjelenésében is (amelyekben néha tetten érhető azért a takarékosság, de mindez még nem zavarja a korhűséget és illúziót.)   

 

Megfelelő közelségbe hozva ábrázolja – de nem túlzásokba esve – a 15. századi széttagolt országban élő szegény népre nehezedő súlyos elnyomás terheit is: a szabadságuktól való megfosztottságot, az éhínséget, a vidéki-, és városi lakosok szörnyű nyomorát, a kegyetlen adóbehajtásokat,  az egyházi-, és világi urak hatalmi játszmáit, cselszövéseit, területszerző praktikáit. Mindazokat a fortélyokat, amiket vagyonuk megtartása és megmentése érdekében alkalmaznak.  Megcsap bennünket az iskolázatlan, tehetetlen néptömegek kilátástalansága, szerencsétlen francia nép nyomora. Érzékeljük az éhezés, a nincstelenség, a kiszolgáltatottság, a hidegben szenvedő gyermekek, családok, öregek  testi-lelki és szellemi és nyomorúságát, amivel a hatalmasok politikai játszmáik közben mit sem törődtek akkor.

 

S ezzel a jól bemutatott, hiteles történelmi háttérrel állítja előtérbe Johanna személyét. Ebben a korabeli miliőben jelenik meg és lép fel a fiatal „lotaringiai szűz” – ahogy a nép szája elnevezi – férfiaknak való fegyverzetében, páncélöltözékében. Felvértezve és győzelmet győzelemre aratva - az igazságért, hazája egységéért és szabadságáért harcolva. A film egyik legnagyobb erénye ennek a folyamatnak rendkívül izgalmas, szuggesztív bemutatása. 

 

Hogy hogyan válik – mint hernyóból és bábból a szárnyaló lepke - az ártatlan, istenfélő, jámbor és ájtatos kis gyereklányból pár év alatt megalkuvást nem ismerő bátor harcos, majd nemzeti hős, országának mártírja. Pontról-pontra, fokról-fokra végigkísérhetjük: hogyan lesz Johanna önként vállalt tetteinek sodrában és azok következményeként  egyre józanabbul, megfontoltabban, ravaszabbul és politikusabban gondolkodó hadvezérré, ezreket feltüzelő és lelkesítő karizmatikus népvezérré. Kifogástalan és mintaszerű ennek a folyamatnak a bemutatása a vizualítás jól alkalmazott eszközeivel. Amelyben  a legkisebb mellékszereplő is rangos, kiváló alakítást nyújt. 

 

Olyan vátesszé válik előttünk a kis Johanna, akinek karaktere hihetetlenül  magával ragadó erővel, hónapról hónapra, győzelemről győzelemre egyre nagyobb hatást és vonzást gyakorol a tömegekre. És nem utolsó sorban a várostromra készülődő harcosokra is. A harcok közben előttünk - mint ahogyan "teher alatt nő a pálma" - egyre erősebb, izmosabb, jelentősebb, tekintélyesebb, magabiztosabb lesz. 

 

Megragadó, ahogyan a naív, de erejében, hitében, hivatásában biztos gyenge parasztleány odalovagol a hadsereg elé. S magasba emelve  zászlaját így kiált oda az ezrével felsorakozó katonákhoz Orleans falai előtt: „Acélozzátok meg szíveteket barátaim, nemes királyunk ma fényes győzelmet fog aratni. Mert bennünket az ég királya vezérel, mindannyian Isten kezében vagyunk. Még azok is, akik ezt másképp gondolják!” 

 

És eme gyenge leányhang hallatára a katonák hatalmas éljenző és lelkes üdvrivalgásban törnek ki. Majd ezt követően a csata során sokan életüket és vérüket áldozzák  a szent célért: az egységes és igazságos országért. Szépen megkomponált jelenet, amikor az egyik csatában erős nyíllövés éri Johannát is, utána kihúzatja testéből a nyílvesszőt. Mire megjelenik a mennybolton Szent Katalin és újból erőt sugároz fiatal szervezetébe és lelkébe. S ezután még elszántabban, még nagyobb hévvel harcol tovább. (A filmben ez Orleans-nál történik, valójában Johanna a párizsi ostromnál sérült meg.)

 

 

És itt jegyzem meg: a film másik nagy erénye, hogy a csaták, várostromok, közelharcok megjelenítésében erőteljes, dinamikus és mégis mértéktartó tud lenni. A néhol alkalmazott technikai trükkök nem lógnak ki, mondhatnám: észrevétlenek. A hadműveletek apró részleteibe sem köthetünk bele, nem találkozunk logikai vagy technikai bukfencekkel, bakikkal. (Összehasonlítva például az Egri csillagok filmes ostromával: az ostromlók falakra mászása, majd a létrák dőlése a lenti tömegre élethűbben, izgalmasabban vannak megkomponálva, felépítve; a hatalmas létrákra mászás kockázata, veszélyessége sokkal nyilvánvalóbb itt, mint Várkonyi filmjében.)  

 

Az egymást kaszáló katonák kegyetlensége, vad élet-halál harca nem ismer határt, de azok sohasem horrorisztikus jellegűek. Kemények, vadak ugyan, de mindig megmaradnak stílusosnak. A harci jelenetek - bármily kegyetlenek is - nem csapnak át a szadizmusba. Nem láthatunk levágott fejeket, testrészeket, kiszúrt szemeket, hiszen a néző jól tudja: amennyire akkor és ott, a középkorban a páncélöltözet gátolta a harcost- ugyanannyira  védte is a testét. 

 

 

Ezért, és így hitelesek tehát a harci, ostromló jelenetek is.  Nem tobzódnak és tocsognak azok a vérben kegyetlen öldöklésekben de a rendező mégis át tudja éreztetni a nézővel: itt bizony nem babra ment a játék, nagy és közvetlen volt az életveszély, hatalmas volt itt a tét. Láttatja velünk: mennyire ölre ment a harc, s mindenkinek pillanatokon múlt az élete, s bárki bármikor meghalhatott a csata hevében. 

 

A közelképeknek, a fegyveres harc forgatagának, a falak ostromlásának, a nyílzápornak, a számszeríjnak, lovasrohamoknak képi megvalósításában remek az operatőri munka. S nem túlzottan harsog, de nagyon jól illeszkedik a csatajelenetek alá a kísérőzene. Különösen hatásos, amikor Párizs városának bevételénél a Panis Angelicus (angyali kenyér) című vallásos ének csendül fel. És ki másnak lehet a szerzeménye, mint francia zeneszerzőnek: Cesar Franck-nak. (A mű címével mintegy jelezve: az angol megszállók itt éheztetik a város népét, akiknek elsősorban kenyérre lett volna szükségük.)   

 

Ez a film érzelmesen (de nem szentimentálisan) mutatja be, hogy nemcsak a szegényekben, de a legmagasabb körökben élőkben  is rokonszenvet ébreszt a lány rendíthetetlen hite, őszintesége, bátor kiállása, erős etikai érzéke, egyenes jelleme. Ami az események folyamán természetesen egyfajta fejlődésen megy át: lelkiállapota, érzései, gondolatai módosulnak az események folyamán, de alapvető karaktere, magabiztossága, rendíthetetlensége, hite és keménysége végig jellemzi  tetteit és szavait. Ennélfogva nem válik karaktere sablonossá, végig egyre színesebb, árnyaltabb színekkel gazdagodik – és többnyire előnyére. 

 

Még érett, 19 éves felnőttként is végig ott rejlik benne a kislányos rettegés és félelem a még nem ismert, jövőben reá váró esetleges (vagy biztosan reá váró) tragédiával szemben, ugyanakkor meg hadvezérként, harcosként a bátorság, sőt vakmerőség jellemzi, de soha nem megy esztelenül fejjel a falnak

 

 

Persze, hogy előbukkan a félelem és rettegés szegénykében, fiatal kis élete védelmében a börtönben, a per után, amikor már tudja: mindennek vége. Látnoki képességeivel szinte előre látja, megsejti elárulásának közeledtét, a jövőben reá váró szörnyűségeknek az eljövetelét már akkor,  amikor visszatérve szülőfalujába rövidesen újra eltávozik onnan – így búcsúzik édesapjától: „Most félek elmenni, nagyon félek” És apja, aki neheztel rá engesztelhetetlen harci szenvedélye és küldetésének konok vállalása, továbbá bátyja halála miatt, s nem is bocsájt meg neki, mégis ezzel indítja útnak: „Te bátran fogsz viselkedni, mert te Johanna vagy, az erős d’Arc-nak a lánya!” 

 

Kétségei, félelmei hamarosan be is igazolódnak: a burgundi hercegnő saját érdekei szerint akarja felhasználni Johannát, amire persze nem hajlandó. (itt tűnik fel a filmben Shirley Mc Laine – tőle nem szokatlan módon - remek színészi alakítást nyújtva, ha csak néhány percre is a súlyos beteg Madame Beaurevoir hercegnő megformálásával.) Itt, ebben a párbeszédben hangzik el: „Isten szándéka szerint meg kell mérettetni Károly királyt is, és Johannát is.” (Hozzáteszem: melyben a király végül könnyűnek, Johanna pedig nehéznek találtatott.) A hercegnőt, amikor meghal - Johanna búcsúztatja halálos ágyán: Szűz Máriához imádkozik, hogy vigyázzon a jólelkű asszonyra ott fenn.

 

 

S amik ezután a sikertelen „beszervezési kísérlet" után vissza vannak még, azok valóban a film legszebb, legkatartikusabb jelenetei közé tartoznak: a per lefolytatása, melyben engesztelhetetlenségével Johanna egyre inkább sodródik a végzete felé. S itt remekel igazán a püspök alakításában Peter O’Toole, aki – ha nem is élet legnagyobb, de biztos, hogy egyik legnagyobb színészi teljesítményét produkálja hideg és kegyetlen, pengeéles kérdéseivel, részvétlenségével és néha érdektelenségével. Mindez persze a jól megírt forgatókönyvnek is köszönhető. 

 

S végül hadd emeljem ki magának a zárójelenetnek, a lány máglyára vitelének és elégetésének megragadóan szép, szomorú jelenet-sorát. Melynek végén Istennek mond köszönetet a sokat szenvedett, de küldetését híven teljesítő Johanna. S amelyben éppen ezt köszöni meg a  Teremtőnek: azt hogy teljesíthette hivatását, amire született. 

 

 

 

És ha valaki eddig a jelenetig nem jött volna rá, miért is volt ideális választás Sobiesky erre a szerepre - ezek a záróképek bizonyára meggyőzik őt is arról: ez a fiatal színésznő  mélyen átérezte ennek a kegyetlen halálnemmel sújtott, tűzhalálban elhamvadt lánynak minden szenvedését, szándékait és jellemét. Teljesen  azonosulni tudott testi-lelki- szellemi szinten egyaránt ezzel a félezer éve élt leánnyal, Johannával. 

 

Ezután még néhány filmet forgatott, majd 2012-ben úgy döntött: végleg visszavonul a filmezéstől. Nyilván volt erre valami nyomós oka. Lehet azon elmélkedni: miért tette, s hogy jól döntött-e, de nem érdemes. Annyi bizonyos, hogy az orleans-i szűz megformálásával aranybetűvel írta be nevét a filmtörténetbe. S mint ahogyan  Chopin, vagy Liszt műveit is több zongoraművész eljátszotta már, és ezután is el fogja játszani csodálatosan -  így előfordul, hogy Szent Johanna szerepét is több színésznő is csodálatosan meg tudta, és képes ezután is megformálni a maga módján - úgy színpadon, mint filmen. És ebben benne van az is, hogy maga a főhős egy csodálatos nőszemély, egy kivételes karakter, aki lehetőséget ad egy remek színészi alakításra. Az ilyenre szokták mondani: hálás szerep. 

 

Lehet, hogy egyszer megnézem: hogyan játszotta el Milla Jovovich, vagy mások az orleans-i szűzet. Ezt sem zárom ki. De  egyenlőre - a maga egyszerű, őszinte, naív bájával, gyengéd, törékeny nőiességével, ugyanakkor férfias keménységével, határozottságával, végtelen testi-lelki-szellemi sokszínűségével, végig rendíthetetlen hitével és bátorságával - Sobiesky számomra  a megtestesült, ideális Johanna. Aki el tudja hitetni velem, meg tud győzni arról: mennyire igaza volt ennek a lánynak, s mennyivel különb volt mindazoknál, akik őt megvádolták, meggyalázták, elítélték és máglyára küldték.

 

 EPILÓGUS

 

A máglyahalálra ítélt francia virágszál úgynevezett rehabilitálása, úgy is fogalmazhatnék: utóélete akkor kezdődött, amikor  édesanyja, Isabelle és a főinkvizítor Jean Brehal közbenjárására a  perújrafelvételt kezdeményeztek. Aminek eredménye az lett, hogy 1456 júniusában Jeanne-t mártírnak mondták  ki, a megdicsőült Pierre Cauchont pedig eretneknek nyilvánították, minthogy bűnösnek ítélt egy ártatlan lányt világi vérbosszú hajszolásában. 

 

Az udvar 1456. július 7-én ártatlannak nyilvánította. 1909-ben boldoggá, majd 1920-ban szentté nyilvánították Jenne d'Arc-ot. (alsó képen.) Születésének 600. évfordulója alkalmával, 2012-ben a római pápa buzdításában példaként állította híveinek őt, hogy "az emberek teljes mértékben bízzanak Isten akaratában, Jézus jegyében határok nélkül tegyenek tanúbizonyságot az egyház mellett, és hogy az ima legyen a mindennapok vezérfonala."

 

Az  igazság tehát  - ha később is - mindig győzedelmeskedik. És - habár utólag - mindig igazolódnak, hogy valójában mik is az igazi erkölcsi és emberi értékek. Azok, amiket az emberiség, vagyis mindannyiunk érdekében meg kell becsülnünk,  követnünk és alkalmaznunk kell egész életünkben.

 

Igazolódik és helyére kerül továbbá az is, hogy kik voltak ténylegesen azok a személyek, akiknek gondolatai és cselekedetei mindezeket a nemes, fontos és nélkülözhetetlen értékeket hordozták és szolgálták. S idővel bebizonyosodik az is: kik szolgálták csupán  saját maguk érdekeit a tetteikkel, s kik segítették valójában az össznépi haladást, sőt az egész emberiség gazdagabb, szabadabb és békésebb életét. Igazolódik, helyére kerül és bizonyítást nyer tehát minden.  Sajnos, legtöbbször csak hosszú idő elteltével és utólag. 

 

S hogy az utókor kiket ismer el igazán, kiket tart példaképeinek a múltbeli tetteik, gondolataik, alkotásaik, életművük  alapján - azt ékesen mutatják és igazolják a kiemelkedő személyiségekről készült művészi ábrázolások. Továbbá azok az irodalmi, zenei alkotások, filmek, amelyek őket helyezik a középpontba,  amik róluk szólnak. 

 

Jeanne d'Arc alakja és tettei a legnagyobb zeneszerzőket ihlették meg (pl. Csajkovszkíj, Verdi, Honegger)) a legnagyobb költőket, írókat ösztönözték méltató, magasztaló, dicsőítő soraik megfogalmazására és megírására. Mint például Adyt is, akit fent idéztem. Mindezen kívül megszámlálhatatlan szobor, festmény, metszet örökíti meg a szűz portréját az egész világon - Stockholmtól  egészen San Franciscoig.

  

Legtöbb nagy embernek, mártírnak sajnos csak akkor jut ki a dicsőségből, értékeinek méltatásából, a főhajtásból és tiszteletből, amikor már régen leégett, elhamvadt a máglya. Amikor már nyoma sincs annak a tűznek, vagy  annak a kardnak, puskagolyónak, kötélnek, amivel kioltották az igazságtalanul elítélt életét. Amikor már elégettetett a mártír, vagy meghalt egyéb más, számára kijelölt kivégzési forma következtében az igazság szószólója, s a kivégzett népvezér földi maradványai vagy vízben, vagy földben, vagy levegőben szóródtak széjjel.

 

Minden egyes máglya – melynek lángjai azóta is magasba szöknek – emlékeztessen bennünket erre a mérhetetlenül megalázott, igazságtalanul elítélt, szerencsétlen fiatal leányra, aki három év alatt megfordította hazája sorsát. Aki egész rövidre szabott kis életében csak jót cselekedett. Aki életének minden érzésével, tettével, hitével, igazmondásával bátor kiállásával hozzájárult ahhoz, hogy halála után pár évvel végleg sikerült kiűzni a francia népnek az angol hódítókat hazájukból, s egy ideig aztán nyugalom és viszonylagos béke lett Franciaország földjén. Arról ő már igazán nem tehetett, hogy ez sokáig nem tartott, s ismét felújultak a pártharcok, vallás-, és polgárháborúk, forradalmak dúltak és gyengítették hazája erejét még évszázadokon át.

 

Mert ekkor már Jeanne d’Arc tűzben elhamvadt testrészei, a lotaringiai virágszál elégett szirmai folyóvízzé átváltozva, a Szajna vízében éltek tovább. Táplálva azt a folyómedret, azt a környező földet, melyből ez a gyönyörű virág egykor vétetett és kihajtott. És azóta is ott alussza örök álmát annak a folyónak a vízében, melynek habjai ott hömpölyögnek el pont annak a városnak a falai között, melyeket egykor ő védett meg seregével a betolakodóktól, az éhínségtől. 

     

 

Hamvai annak a folyónak a vízében élnek tovább, amelyik azon a városon, Párizson folydogál keresztül, melynek egyik terén most ama bizonyos arany lovas szobra áll. És aminek talapzatán mindig van friss virág. Mert róla aztán igazán elmondhatja mindenki – aki idejön, felnéz reá, s oda virágcsokrát lehelyezi: virágot a virágnak.

 

Ennek a szép, értékes középkori virágszálnak tűzben elhamvadt földi maradványai tehát egy folyó vízében élik tovább halhatatlan életüket. Johanna sorsában, halálában és halhatatlanságában a három őselem: a tűz, a víz és a föld így és ilyen módon fonódik már össze örökre. De csakis elhamvadt testrészei váltak vízzé e különös metamorfózis által. Mert szelleme és lelkülete – egyértelmű utat mutatva és sugározva minden igazságra és szabadságra törekvő embernek - ma is úgy lobog, ég és lángol, mint az a tűz, mely annak idején őt elpusztította. Pontosan 590 évvel ezelőtt május 30-án a délelőtti órákban.  

 

 

 

 

Felhasznált irodalom, segédanyagok stb:

 

Szent Johanna – amerikai-kanadai film (R: Christian Duguay – 1999.)  

Shaw: Színművek (Magyar Helikon – 1965.)

Ady Endre publicisztikai írásai (Szépir. Kk. 1987.)

Petőfi Sándor összes versei (Szépir. Kk. 1972.)

Minden fellelhető internetes írás, cikk, wikipédia az internetről

stb. stb. stb.