ÁLLATI EMBEREK - EMBERI ÁLLATOK

 

 

 

                                                                         "Eredj a hangyához, te rest, nézd meg az ő útjait, és légy bölcs!"
                                                                                                                                                             (Példabeszédek - 6/6.)

 

 

 

                                                       

 

 

 

BEVEZETÉS

                                                                           

agyon  aktuális és szívhez szóló témával jelentkezem ezúttal. Bár az érzelmek kifejtésétől nem kívánok tartózkodni, azért mindent megteszek annak érdekében, hogy írásom végső kicsengése inkább felhívó erejű legyen, mint szentimentális. Előre még nem tudom, hogy fog ez sikerülni. De talán a közvetlen, szűk környezetünkben, vélünk egy fedél alatt élő, egy levegőt szívó állatokkal való együttélésünk is hozzásegít ahhoz, hogy  szándékomat maradéktalanul meg tudjam valósítani.                                            

 

Eddigi tapasztalataim szerint úgy hiszem, sőt úgy gondolom, hogy az állathoz elsősorban érzelmi alapon kell viszonyulni. Véle szemben - ugyanúgy, mint az emberrel - az empátia a legfontosabb. Utána jöhet a tudomány, a szakszerűség. Mert bizony rögtön az elején le kell szögezni: az állat tartása nem csupán etetést, almozást, cirógatást, simogatást jelent.

 

                                         

 

                                                                               

Szoktatni, gondozni, szocializálni, oktatni, sőt nevelni kell őt. Fel kell vállalni, el kell viselni minden fáradtságot, ami esetleges betegségei, gyógykezelése, orvoshoz vitele ró mireánk. S ha úgy kívánja őnagysága - babusgatni, ápolgatni és játszani is kell véle, ha az éppen szükséges    

 

e mindenek előtt: alapvetően és feltétlenül szeretni kell az állatot! Ami lényegében azt jelenti, hogy el kell fogadnunk jó és rossz tulajdonságait egyaránt - egyrészt. Másrészt meg mindent meg kell tennünk azért, hogy szépen fejlődjön, jól, kellemesen éljen nálunk, s bizalommal, szeretettel legyen irántunk. Ahogyan jó esetben tesszük embertársainkkal is,  akiket igazán szeretünk. 

 

 

Mert az igaz szeretet soha nem azt jelenti, hogy  társunknak - akivel együtt élünk - csakis a csakis a jó, értékes, ránk nézve kellemes jellemi tulajdonságait fogadjuk el, vesszük tudomásul. Hanem emellett a rosszakat is. Ami persze nem azt jelenti, hogy teljesen egyet kellene értenünk minden egyes tulajdonságaik meglétével (ha jó, ha rossz) s ne törekedhetnénk azok kijavítására, vagy kijavíttatására. ("Évek óta formáljuk egymást..." - énekelte egykor színpadon is Szikora Robi az ERGO együttes élén.) 


 

Mert az nem igaz, hogy mindent úgy kell hagyni, ahogy van. A "jó pap is holtig tanul" igazsága szerintem itt is érvényesül. De ez távolról sem azt jelenti, hogy a házastársaknak életük végéig folyamatosan zsörtölődniük kell egymással. Ha a szeretet létezik, erős, és kölcsönös is, akkor igenis javíthatnak egymáson veszekedések nélkül is, s mindez megvalósulhat anélkül is, hogy egymás torkának ugranak.

 

 

Bizonyos fajta vitára szükség van, hasznos is lehet, hiszen az hozzátartozik a kommunikációhoz, s energiát is kölcsönözhet. Ám veszekedni, marakodni nem tanácsos, mert az idegölő, mindkettejüknek csak rossz napokat okoz, és csakis energiavesztéssel jár. Persze elkerülhetetlen, hogy néha - enélkül is - rossz napjaink legyenek, de direkt nem érdemes sem magunkat, sem pedig a társunkat önsorsrontó módon sanyargatni. Mindezek alól az állatok sem kivételek - bár minőségileg teljesen mások, mint az ember - az ő hangulatuk sem mindig egyforma, lehet ugyanolyan hullámzó, mint az emberé. A "jóban-rosszban együtt vagyunk" sok száz évi tapasztalata, megfigyelése e tekintetben is igaz. 


 

személyiség magja, alapvető lényege, a kialakult szilárd jellem attól még érintetlen maradhat, ha néhány rossz tulajdonságot lefaragunk meglévő undorító tulajdonságaink tárházából. Ha módosítunk rossz szokásainkon, vagy ha - lehetőség szerint - megszüntetjük azokat. Még házastársak között is előfordulhat, hogy bizonyos kérdésekben életük végéig sem tudnak megegyezésre, dűlőre jutni - amellett, hogy egyébként szeretik egymást. (Poénkodva, kissé pikánsan úgy fogalmazhatnék: ha másban dűlőre tudnak jutni, akkor el lehet viselni, hogy vannak oly kérdések, amikben meg nem...) 


 

A szeretet ugyanis nem jelenti, nem jelentheti a mindenben egyet értést, a mindenben teljesen azonos platformot, a teljesen azonos gondolkodást. De még a teljesen együttgondolkodást (?) sem. (Tudja fene, hogy ki találta ki ezt a furcsa szót: de szerintem a valóságban ilyen cselekedet nem létezik. Az egymás meghallgatása, a másik érveinek elfogadása vagy megvitatása az lehetséges, sőt szükséges - de "együtt gondolkodást" én nem tudok elképzelni. 

 

 

Együtt játszást, együttes étkezést, együttes tervezést, együtt főzést, bevásárlást vagy munkálkodást azt igen, ezt azonban nem.) Az egymás mellett élőknek, különösen a házastársaknak csakis a lényeges, az élet, az életvezetés alapvető (életbevágó) kérdéseiben kell teljesen azonos hullámhosszon lenniük, s akkor minden rendben lesz.

                                     
 

 

SZERETET  ÉS  OPTIMIZMUS AZ  ÁLLATTAL SZEMBEN

 

 

 

indez - amit a szeretetről itt, most kifejtettem - érvényes az állatokkal való kapcsolatunkban is. Azzal a nem csekély különbséggel, hogy ők beszélni nem tudnak. (Vitás ügyeinket tehát nem tudjuk dialógusokban megbeszélni, megvitatni velük.) De kommunikálni igen! Nagyon érzékeny érzékszerveik, megfigyelésük, testbeszédük nekik is van, akárcsak az embernek. Vélük azonban egészen  másfajta kommunikácót kell alkalmaznunk, más bánásmódot kell bevezetnünk és kialakítanunk zökkenőmentes, nyugodt együttélésünk érdekében, mint amit az ember és ember közti kapcsolat megkíván. 


 

Aki nem szereti igazán a reá bízott, vagy önként vállalt állatot az hiába várja el tőle, hogy a gazdi nevelésére, oktatására, szoktatására, napirendjére vonatkozó utasításait betartsa, illetve megtartsa. Mert az állat mindenképpen megérzi, hogy milyen érzésekkel közelednek feléje, hajolnak le hozzá: jó, vagy rosszindulattal, szomorúan, haraggal, indulattal, borúlátó módon, vagy jóérzéssel, szelíden, barátsággal, optimizmussal. Aki állat tartására, nevelésére adja a fejét csakis optimista szemlélettel s nagy szeretettel közeledjen házi kedvence felé! 

 

 

Függetlenül attól, hogy milyen fajú, fajtájú, nemű állat is legyen az. Máskülönben nem tudja megteremteni véle ideális, emberhez és állathoz méltó harmonikus kapcsolatát. Az optimista nézőpont, a gazda részéről legalább olyan fontos, mint a szeretet és az empátia. S ha jól meggondoljuk e három csakis együtt ér valamit, csakis együtt erősítheti egymást. Szerintem ez a három az, ami az állattartás alapja. 



 

e mit is jelent az optimista szemléletmód egy állattal való kapcsolatban? És vajon milyen a pesszimista? Röviden a következő a kettő közti különbség: aki pesszimista - az azt vallja, hogy az állat ugyan sok szeretet, ragaszkodást ad, de nagyon sok idegeskedést, lemondást, küszködést jelent. És még sokba is kerül az etetése, az állatorvosi kezelések, gyógyszerek stb. S ez a gondolkodásmód sokakat megakadályoz abban, hogy állatot tartsanak. 

 

 

(Vagy ha már egy véletlen okból hozzá került állatot kell gondozni valakinek, akkor meg ez a szemlélet megkeserítheti kettőjük viszonyát.) Az ilyen beállítottsággal bíró ember (gazda) többnyire így összegzi viszonyát az állathoz: sok szeretetet ad ugyan az állat, de nagyon sok gonddal, küszködéssel, idegeskedéssel jár annak tartása. 


 

S mit vall az optimista ember? Ő homlokegyenest ellentétesen gondolkodik. Azt vallja, hogy az állattal való együttélés ugyan sok küszködéssel, lemondással idegeskedéssel jár - de ezzel össze sem hasonlítható az, amit csakis ő tud, ő képes adni, a véle való együttlét tud nyújtani nékünk szeretetben, ragaszkodásban, hűségben. Vagyis az állattartással járó élmény, szeretet és ragaszkodás (ami ideális esetben kölcsönös) többszörösen is "megéri" azt, hogy valaki állattal foglalkozzon. 

 

 

Azaz: az állattartás, gondozás és nevelés személyiségünk, lelki életünk számára (és az állat számára is) sokkal nagyobb, sokkal több haszonnal, élménnyel jár, mint amennyit esetleg veszítünk azzal és azáltal, hogy időnket lefoglalja, energiánkat elveszi vagy mérgelődünk vele. Hogy idegeskedünk azon, mikor milyen baja lehet, vagy lesz, mibe kerül az élelme, alma, gyógykezelése stb. 


 

Az optimista állatbarát azt tartja, hogy bármennyi megterhelést, kínlódást, aggódást is ad egy állat tartása - anyagi, idegi, szellemi, lelki és fizikai téren - azért bőségesen kárpótol bennünket az ő kis életének, fejlődésének, mozdulatainak megfigyelése, intim pillanatainak átélése. Kárpótol bennünket az állattal közös programok megtervezése, a játékok, a tanulási, szoktatási folyamatok kigondolása. Hogy sok örömet okoz kis házi életének, házi életmódjának, szokásrendszerének kialakítása és figyelemmel kísérése. Hogy mindez  kárpótol bennünket mindazért, hogy napirendjükhöz folytonosan (és sokszor bizony unottan) alkalmazkodnunk kell. 



 

ert bizony - ne tagadjuk - sokszor unalmas hetvenkettedszer is ugyanabban az utcában, ligetben végigsétálnunk vele, sokszor ugyanazokkal a kutyákkal, illetve gazdáikkal szembetalálkozni, és sokszor ugyanazokat a mondatokat elismételni velük. De hát mit tegyünk? A saját magunk emberi, hétköznapi élete is számos unalmas pillanatot, percet, momentumot rejt magában amit el kell viselnünk. És az is előfordul, hogy vita van a családban: ki vigye le vagy ki sétálni, ki szolgálja ki, ki adja be a gyógyszerét stb. 


 

De hát mit tehet erről az a szegény kiskutya? Őt el kell látni, gondozni, nevelni kell, néki minderre szüksége van! Mindezek együttes megélése, együttes végrehajtása kárpótol bennünket azzal a szeretettel és ragaszkodással, amit hűséges ebünk áraszt felénk. Fáradozásainkat feledteti az ő semmihez sem hasonlítható szeretete, ragaszkodása, hűsége, adott esetben még aggódása is gazdája iránt. De azt hiszem az esetek nagy többségében egy gondos és lelkiismeretes gazdi - akit a szeretet, az adni akarás vezérel - nem is mérlegel, amikor állattartásra adja a fejét. 

 

A szerető gazdi az nem gyárt ideológiákat, elméleteket. Nem kategorizál, hanem egyszerűen kedveli, szereti az állatot, gondjaiba veszi őt.  S azután annak haláláig a tőle telhető módon mindent megtesz annak érdekében, hogy jól érezze magát az a kis állatka  az otthonában. Mindkét fajta beállítottság (az optimista és a pesszimista) szemléletmód meghatározza az adott ember állattal szemben tanúsított magatartását, véle való viszonyát, közös mindennapjaik hangulatát, vele való érzelmi, intellektuális, szociális és mentális kapcsolatát.

   


 

 

 

napjainkban  egyre szaporodó kutyaiskolák örömmel töltenek el mindenkit. Ám ezek csakis a kiképzők és a szerető gazdik együttműködése által érhetik el céljukat. Azoknak a gazdiknak az együttműködése által, akiknek nem az a fő szempontjuk, hogy az ott tanult fogásokat, kunsztokat a vendégeiknek, barátaiknak bemutassák és kutyájukat minduntalan előttük szerepeltessék. Hanem az, hogy kedvencük kutyához méltó életét, mindennapjait gazdagabbá, vidámabbá, változatosabbá tegyék. 

 

 

Mélyen elismerem Csányi Vilmos etológus kiemelkedő munkásságát, amit mind könyveiben elméletileg, mind pedig a gyakorlatban, saját életében kutyáival elért. S meggyőződésem, hogy ő sem tudott volna oly nagyszerű tudományos megállapításokra jutni, s éveken át vállalni velük a fáradságos kísérleteket ha nem imádja oly nagyon az állatokat, különösen a kutyákat. 


S ez egy újabb indok arra, hogy mi is megszívleljük jó tanácsait, amiket azok nevelése érdekében javasol. E pár sorból talán már kiviláglik, hogy az alábbiakban semmiképpen sem tudományos szakcikket vagy etológiai tanulmányt szándékozok írni, hanem másféle aspektusból kívánom "megfogni", megvilágítani ezt a fontos kérdést. Jóérzésű, (állatbarát vagy emberbarát) ismerőseim, barátaim is - akikkel gyakran beszélgetek erről a fontos ügyről - megerősítenek abban, hogy feltétlenül kell erről írni. Mégpedig felhívó erővel.

   

 

 

 VÁLTOZÁSOK  ÁLLAT  ÉS  EMBER  VISZONYÁBAN

 

 

 

indenek előtt le kell szögeznem: az állat és az ember kapcsolata mára teljesen megváltozott. Mégpedig sajnos nem előnyére, hanem hátrányára. Ez a normális, természetes és nyugodt harmónia - mely állat és ember közt évszázadokon át fennállt - azért zavarodott meg, mert a ma élő ember önértékelésében, történelemszemléletében s következésképpen az ember és ember egymás közötti viszonyában is nagy bajok vannak. 

 

Meggyőződésem, hogy mindez egyenes következménye annak, hogy már a múlt század második felében - de különösen az ezredfordulót átlépve - magának az embernek a mindennapi élete, sorsa, jövője került veszélybe. S azóta minden egyre bizonytalanabb - s ezt a bizonytalanságot sajnos, mi emberek még igyekszünk fokozni is azzal, hogy szabadjára engedjük rossz tulajdonságainkat. 


Mohóságunkat, önzésünket, kényelemszeretetünket, hanyagságunkat, gyűlölködésünket, fennhéjázásunkat, közömbösségünket, stb. Részben a gazdasági-, és pénzvilág megingása, az óriási technikai fejlődés, az automatizálásnak köszönhető munkanélküliség s az ebből következő megélhetési nehézségek miatt bizonytalanodott el férfi és nő egyaránt. (S talán kicsit el is romlott.) Az ember elbizonytalanodása, határozatlansága aztán világszerte labilissé teszi a gazdasági, politikai vezetést, melyben sokszor döntésképtelenséget tapasztalunk. 

 

A bizonytalan gazdasági, politikai fejlődés és az ember erkölcsi elveinek lazulása kölcsönösen hatnak egymásra, gyengítik egymást. Aminek következménye a fejlődés megtorpanása, megingása - ha nem is visszafejlődése. Mindezeket látva a hétköznapi emberek felfogása, hangulata, életszemlélete többnyire nem éppen az optimizmust árassza. S ha mindez még nem is a káosz felé hat, de bizonyos erkölcsi nézetek, törvények további fellazulását vagy elvetését eredményezi. 


z eddigiekben - még a nehezebb döntési helyzetekben is - határozottan cselekvő ember most határozatlannak, bizonytalannak mutatkozik. Hezitál,  tétovázik. (Már majdnem egy másik szót írtam le, ami szintén t-vel kezdődik, de nem teszem, mert nem illik e téma nemes, magasztos jellegéhez...) A sok-sok tétovázás, szorongás, rettegés aztán sok esetben a gyermekekre is kihat fejlődő idegrendszerük, sajátos kis antennájuk révén. 

 

És persze az állatokra is, mert noha beszélni nem tudunk velük és ők sem mivelünk - ám sajátos jelrendszerük révén azért kommunikálunk egymással. E válságos helyzetet - mint említettem - az ember eddigi és újonnan keletkezett negatív tulajdonságai, s az erkölcsi értékek fellazulása is eredményezte. "A válságos helyzet a jót, rosszat egyaránt kihozza az emberből." - mondja az egyik szereplő Tennessee Williams drámájában. 



udós hazánkfia, a hírnevessé vált Gábor Dénes már az 1950-es években felhívta a figyelmet eme válságos helyzetre. Megírta, hogy nagyon észnél kell lennünk, hiszen a haladás veszélyei nem kisebbek, mint a hátramaradásé. Egyik írásában kifejtette: "Az óriási technikai fejlődés, a túlnépesedés nagy veszélyeket rejt magában. Meg kell szelidítenünk a tigrist, mert az embernek fontos az, hogy hasznosnak érezze magát, megóvja önérzetét és lelki egyensúlyát és hogy megteremtse a harmóniát új környezetével."  

 

 

De hogyan érezheti magát hasznosnak manapság egy munkáját becsületesen ellátó ember, aki családját alig tudja fizetéséből eltartani, s még egy normális lakást sem képes vásárolni magának akár több évtizedes munkaviszony után, nemhogy házat. Ugyanakkor azt látja, hogy nála jóval fiatalabbak többmilliós palotákban laknak, márkás autókban száguldoznak s mindezeket nem keserves munkából, hanem ügyeskedésekből, üzletelésekből, pénzügyi manőverekből "hozták össze". (És még akkor nagyon finoman és illedelmesen fogalmaztam...) 

 

Nem csoda, hogy sok embert felháborít, irritál, ha szembesül azzal, hogy  egyes emberek munka nélkül meggazdagodnak, mások meg elszegényednek. Holott semmivel sem értéktelenebbek ők sem, mint tehetős embertársaik, sőt! Bertrand Russel így ír: "A  tudomány az idő során nem nevelte nagyobb önfegyelemre az embert, nem ruházta fel több jóindulattal, nem tanította meg arra, miképp egyeztesse indulatait a nézeteivel." Egyetértve ezzel, hozzáteszem: a művészet, a vallásos hit viszont igen! 

 

Elismerve a tudomány hasznát és nagyságát egyéb téren - csakis a művészet élvezete, tanulmányozása, annak gyakorlása és persze a hit, az Istenbe vetett bizalom képes arra, hogy az ember önismeretét, tisztánlátását, belső harmóniáját megteremtse, illetve helyreállítsa, ha ő is akarja. És ettől  megjavul(na) az állatokkal való természetes és élő kapcsolata is. A művészet és a vallás gyakorlása, Istenben, az ember erejében, erkölcsi, szellemi nagyságában való hit, a türelem, a szeretet magunk és mások iránt megóv bennünket attól, hogy az irigység, a gorombaság és az előítéletek elhatalmasodjanak rajtunk. 


 

oha ne higgyük, hogy az anyagi javakban dúskálók boldogabb emberek azoknál, akiknek jóval kevesebb jut a földi javakból! Akiknek csak minimális jut az ingó és ingatlan vagyonokból, az élet múlékony élvezeteiből. A boldogság fogalma nem azonos a jóléttel! Nem egyenlő a bőséges táplálkozással, az anyagi javakban, az ingóságok és ingatlanok megszerzésének örömével, birtoklásával és használatával.

 

Lehet valaki ezek nélkül is, de ezekkel együtt is boldog vagy akár boldogtalan. A "pénz önmaga nem boldogít, csak annak az anyagi oldala" - féle cinikus kijelentések alapján élők egyszer csak azt veszik majd észre, hogy tévedtek. S tévedésükkel együtt ott állnak majd akkor boldogtalanul, megkeseredetten - vélt, annak hitt barátaik és szeretteik által elhagyatva. És olyan barátaik és szeretteik által is elhagyatva, akiknek korántsem ez volt és sohasem lesz ez az életelvük. 



 

"boldogok a lelki szegények" mondat krisztusi kinyilatkoztatását senki ne értse félre! Nem arra vonatkozik ez a jelzős szerkezet, hogy azok élnek igazán boldog magán-, és közösségi életet, akik lelkiekben szegények, egyébként meg anyagiakban gazdagok. Ellenkezőleg! Azokra az emberekre vonatkozik ez, akik gazdag lélekkel bíró, azaz lelki, lelkis emberek, de ugyanakkor anyagi javakban, élelemben, ruházatban, vagyontárgyakban stb. meg nélkülöznek - azaz szegények. 

 

A bibliai idők szókincsének, kifejezéskultúrájának megfelelően ezt a szószerkezet (lelki szegények) úgy értették akkor, és ma is úgy kell értenünk, hogy lelkiekben gazdag szegény emberek. (Lelkis szegények, gazdag lélekkel teli - szegények!) Olyan anyagi javakban szegények, akiknek emellett a legfőbb tulajdonságuk a lelki gazdagság, a lelki nemesség, a szeretet, a törődés, adni tudás stb. Tehát az első szón (lelki) van a hangsúly, az jellemzi az embert. 

 

Ezek olyan emberek, akiknek legfontosabb vezérelvük, hogy műveltek, tanultak legyenek. Mások iránt mindig szeretetet, megbecsülést, előzékenységet, jóindulatot, segítőkészséget tanúsítsanak. Vagyis legfőbb szándékuk, természetes igényük - mely viselkedésüket, magatartásukat megszabja - hogy mindig jólelkűek és adakozóak legyenek. Ezzel és ezáltal a krisztusi tanítást követik mindennapjaikban. 

 

 

Ez számukra a legfőbb parancs, az előttük álló legfőbb példa és útmutatás. Csakis így érzik jól, megelégedetten magukat a világban. Számukra nem az anyagi jólétben való tobzódás és hivalkodás az életük tartalma, és nem is az a célja, hogy ezt mielőbb elérjék. Azaz jólelkű emberek, jólelkű, érzelmekben gazdag szegények -  lelki szegények.



 

agy magyar írónk, Jókai nem tagadta meg fantáziáját akkor sem, amikor találó címeket adott regényeinek. Hogy kellőképpen kifejezze sajnálkozását saját kora anyagi javaktól, pénztől, kincsektől elvakult, sőt bűnözésre is hajló gazdag, birtokos, úri móddal hencegő rétege iránt - a következő, nagyon eltalált címmel írta meg egyik művét: Szegény gazdagok. (E jelzős szerkezettel az író a sajnálatra méltó gazdagokra utal.)

 

Olyan módos emberekre,  akik a fényűző gazdagság iránti sóvárgásukban, az  úri életmód felé kacsintgatásukban, telhetetlenségükben elvesztették lelki életük minden szépségét. (Ha ugyan volt nékik valaha ilyesmi.) Itt tehát ebben a jelzős szerkezetben a szegény szó teljesen más értelmet nyer. A fent taglalt szerkezetben megjelölt szegény szó főnévből itt melléknévvé, minőségjelzővé válik: a szánnivaló, sajnálatra méltó, és semmiképpen sem követendő szóval helyettesíthető. 

 

Ellentétben a lelki szegények-kel, akik semmiképpen sem szánni valók, sajnálandók, és éppenhogy követendő példaként állíthatók embertársaik elé. Jókainál, itt,  e regényének tartalma, felfogása tekintetében a szegény sajnálatra méltót, szánni valót jelent. A Bibliában viszont a szegény szerényen élő, anyagiakban nem dúskáló embert. A lelki szegények nem sajnálatra méltók, hiszen örömmel tölti el őket az, hogy ők a krisztusi törvények (keresztény elvek) szerint élnek. Ők így gondolkodnak és főleg: ennek megfelelően, így cselekednek. Mint ahogy maga Jézus Krisztus (szó szerint: felkent keresztény) sem volt szánni, sajnálni való, hiszen egész életében, sőt még azután is az emberek szeretete övezte. 

 

 

 

A KRISZTUSI  ELVEK  SZEREPE AZ EMBER-EMBER, VALAMINT AZ EMBER-ÁLLAT VISZONYÁBAN

 

 

 

megváltó Krisztus (Emberfia) emberi mivoltában, véle szemben - főként elszenvedett fájdalmai és kínhalála iránt -  természetesen  mély részvétet lehetett annak idején, és lehet ma is érezni. Sőt: a hívő embernek egyenesen természetes és kötelező, erkölcsi parancs így érezni, Őt és magasztos tanításait tisztelni, elfogadni, átérezni és főként elveit követni. De egy ateista ember is érezhet és tanúsíthat iránta effajta érzelmeket. De lehet elvetni tanításait, nem hinni benne, és nem élni elvei szerint - mint ahogyan sokan teszik. így és tanúsítanak effajta érzelmeket.  

 

 

Ők a hitetlenek, a vallástalanok, a megváltás tényét tagadók, illetve a más valamiben hívők. És ebből következően: másképp hisznek az életben, és saját életüket is másképpen élik meg, s nem szövik át életüket, napjaikat a krisztusi elvek, tanítások. Mindezeket az embereket is megérti és megértette Jézus, soha nem ítélte el a másképp gondolkodót, a másképpen élőt, azokat, akik nem követték őt. Ám a hívőket mindig erősítette,  biztatta és intette: "Kövessetek! Ne féljetek!" De nékik sem ígért, s ma sem ígér földi mennyországot, vagy Kánaánt itt e földön.

"Jézus nem ígér boldogságot és megnyugvást, gondtalanságot, elégedettséget, s nem ígéri az élet gátlástalan élvezetét sem itt, sem a túlvilágon. Éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy erre célzott, amikor azt mondta: Nem békét hozok. Ami pedig a földi életre vonatkozik, éppen csak annyi, hogy az ember fenntartsa magát, és ezzel sem kell törődni. Egy az, ami kell: dolgozzatok Isten országán és a többi odahajíttatik nektek. Aki az Isten országán dolgozik nem az igazságszolgáltatás, hanem a könyörület jegyében áll. Nem ítél, hanem szeretet. Nincs szó bűnről, hanem eltévelyedésről. Aki az egyetlen azonosságot felismeri, az igazságot ismeri fel, az igazság pedig felszabadít." ( Hamvas Béla)

 

 

Tehát: nem kell feltétlenül mindenkinek egyet érteni  az isteni, a jézusi elvekkel (mindkettő azonos, és egységben áll) nem kötelező ezeket követni, ám mindezeket támadni, elítélni, a jézusi cselekedeteket leszólni - és így tovább - azt nem szabad, ez súlyos hiba. Szánni, megvetni, elítélni őt soha senkinek nem szabad! Szánni, megvetni, elítélni csak azokat lehet, akiknek súlyos hibái, bűnei vannak. Akik bűnösek, rosszindulatúak, gonoszok embertársaik, valamint az állattok iránt, s nem is képesek ezen változtatni. 




 

 

 

Jézus azonban mindennek teljesen az ellentéte volt!  Olyan ember volt ő, aki reá testált, atyjától kapott, reá ruházott feladatát, hivatását vállalta és teljes mértékben teljesítette is. És emiatt - nékünk, keresztény hívőknek - minden időben legfőképpen szeretnünk kell. Mind spirituális, mind emberi tekintetben: cselekedeteit, tanításait, emberekhez való viszonyulását figyelembe véve egyértelműen szeretnünk kell őt! 

 

 

Aki hisz az ő áldozatvállalásában, keresztre feszítésének megtörténtében, megváltásában, elfogadja  tanításait és aszerint éli életét, továbbá  hisz az Ő feltámadásában - annak egyetlen útja van: szeretni őt mindhalálig! S nemcsak azért, mert megérdemli és hálásak vagyunk Néki, hanem azért is, mert ezzel a szeretettel önmagunk, magunk hitét és életét is erősítjük. 

gyedüliként vállalta és teljesítette Krisztus az emberiség megváltását, saját megvádoltatásával, elítéltetésével, megkorbácsoltatásával, senkiéhez sem mérhető szenvedésével és kínhalálával. Ennél többet - sem istenileg, sem emberileg - nem tehetett. Mindvégig szegénységben, de hatalmas lelki gazdagságban élt kevéssel több, mint három évtizednyi földi életében. Mindenkin segített, akinek arra szüksége volt, akin csak tudott, aki csak kérte. S így, ezzel a következetes, szeretetteljes emberi-isteni-angyali természettel is halt meg, ezzel az eltökélt, öntudatos küldetéstudattal hagyta el a földi világot.

 

 

S így is, ugyanezzel az elszántsággal, megújult szellemi-lelki erővel és magas hőfokon izzó szeretettel, megkezdett művét töretlenül folytatva támadott fel halottaiból aztán néhány nap múlva. Lelki gazdagsága, szerény, visszafogott, önzetlen életvitele, szegénysége és adakozókészsége kísérte végig rövidre, de jelentősre szabott földi útján, mely mindössze harminchárom évet ölelt fel. S ugyanez az életmód és egyedülálló lelkesedés jellemezte Őt feltámadása utáni életében is.


 

Erős, elszánt és tiszta jelleme, önfeláldozásra kész énje, optimista szemlélete, hatalmas szíve és jóságos lelke kísérte őt végig azon a pályán, amit atyai feladatul, "programul" kapott Istentől. S ugyanezt tartotta meg mennyei Atyja mellé kerülve, annak jobbján is, égi szerepében is, mint korábban a földön, azon a pályán, amelyen mindvégig minden földi lény (növény, állat, ember) iránti rendkívüli érzékenysége, jósága és segítőkészsége jellemezte Őt. 

 

 

Teljes egészében betöltötte szerepét, teljesítette, véghez vitte életművét és hivatását azon a pályán, aminek egyenes és szerves folytatásaként foglalta el méltó helyét aztán Atyja mellett. S azóta is vélünk van, vélünk marad az idő végezetéig. Éppen ezért: aki Őt követi - arra csakis a lelki gazdagság, és ugyanakkor a földi szegénység lehet jellemző. 


Mai követőinek lelki szegény állapotát tehát - az akkori, régies szóhasználattal ma úgy kell értelmeznünk: lelkiekben gazdag szegények. Nem pedig úgy: szegényes lelkületűek, azaz lelkületükben szegények. Hanem éppen ellenkezőleg: olyan szegények, akiknek a lelki életük gazdagsága, minősége, a szeretetközpontúság a legjellemzőbb személyiségjegyük, mint ahogy ezt fentebb már fejtegettem.  

 

 

És mindettől lesz életük, a hívő emberek élete örömteli, boldog, kiegyensúlyozott és védett. (Mint ahogy a zsoltárok is kifejtik: "Nékem Isten a szeretet, az oltalom, a pajzs.") S el is fogják nyerni méltó helyüket a mennyek országában. S azért  nyerik el, mert földi életüket nem az anyagi felhalmozás, a becstelenség, a törtetés, a bűn irányítja nap mint nap. Nem a gazdagokhoz, a gazdagsághoz vonzódás, a hatalomhoz való törleszkedés, az elvtelen lojalítás szabja meg viselkedésüket,  hanem a krisztusi elvek megtartása, a jóság és szeretet vezérelte magatartás és cselekvés.  


 

a mind több ilyen lelki szegény ember (nem pedig lelketlen gazdag) élne közöttünk ma is - az bizonyára azt eredményezné, hogy előnyére és mindenki örömére változna meg az a kontaktus, mely eddig ember és ember között fennállt. Az a fajta kontaktus, emberi viszonyulás ami e téren manapság, korunkban - sajnos - jellemző. S ha ennek a kapcsolatnak a jellege, színvonala megváltozik, attól természetesen előnyére változnak, gazdagodnak az emberek állatok iránti érzelmei, és nem utolsó sorban vélük szemben tanúsított magatartásunk, viselkedésünk is. 

 

Mert szilárd meggyőződésem, hogy azért vannak manapság nagy bajok és problémák az állat és ember közti életmódban, viszonyban, mert az ember és ember között is megbomlott a harmónia. S hogy ez miért van? Válaszom egyértelmű: mert az emberiség nagyon elszakadt az isteni, jézusi törvényektől, azok szellemiségétől! Az út és módszer tehát egyértelmű: először az embereknek kellene önmaguknak minőségi értelemben megváltozniuk, visszatérniük az isteni törvényekhez. 

 

 

 

mi egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyszerre, máról holnapra mindenkinek templomba járó, vallásos, áhitatos embernek kell lennie! Az isteni törvényeket betarthatja a hitetlen, ateista ember is, sőt az lenne a jó, ha betartaná. A hívő és a hitetlen embert ugyanis (szerintem) nem az különbözteti meg egymástól, hogy az egyiküknek "be kell tartania" az isteni törvényeket, a másikuknak meg nem. Hanem alapvetően az, hogy a egyikük minden tekintetben elfogadja Isten létét, mindenhatóságát, segítségét, földi életben játszott vezérlő szerepét (és ennek szellemében éli le az életét) a másikuk viszont nem. 

 

 

Az alapvető, ősi, isteni törvényeket azonban mindenkinek be kellene tartania, mert akkor eljutunk oda, hogy a vallásos embernek nem szabad lopnia, szüleit gyűlölnie, mert ő hívő, az ateistának viszont szabad, mert reá ez nem vonatkozik...Egyébként manapság azért is van nagy baj, mert ez is szerepet játszik sokunk gondolkodásában. Summa summárum: ha az emberek valamennyien e fent említett törvények szellemében élnének és cselekednének - nagy változás állna be a világon. S akkor - de csakis akkor teljesen másképpen viszonyulnának egymáshoz az emberek, s akkor jelentősen nagyban javulna a viszony az ember és állat között is. 

 

 

Akkor egyből másképp bánnának az emberek kutyával, macskával, lóval, bogarakkal, madarakkal sőt a vadállatokkal is. És elgondolkodnának az emberek azon, milyen szenvedéseken kell átmennie pl. egy kisegérnek, akit  csapdával, egérfogóval csalnak a pusztulásba. Holott ő sem azért lopózik be lakásunkba, mert gyűlöletet, ellenszenvet érezne irántunk, s direkt ki akarna velünk szúrni azzal, hogy mindent megrágcsál.

 

 

 

 

 

 

Egyszerűen azért téved be pincébe, kamrába, spájzba, padlásra, mert élelmet keres, enni akar, élni akar ő is, akármilyen más élőlény. S nem úgy kell harcolni ellene, a kis "betolakodóval" (vagy akár más rágcsálóval, kellemetlenkedő rovarral szemben) hogy etetjük, befogadjuk őket háziállatnak, hanem ha egyéb más, kíméletesebb eljárást választunk a házunkból való elűzésükre. S nem hagyjuk szegényt napokig szenvedni egy egérfogó testébe vájó drótjai között, míg ki nem múlik! Javaslom mindenkinek: olvassa el Szabó Lőrinc versét (Egy egér halálára) melynek sorait nem lehet elérzékenyülés nélkül végigkövetnünk, vagy Szép Ernő állatokról szóló költeményeit - s akkor bizonyára megváltozik viszonyunk az állatokhoz is. 

 

 

 

„És napokon át, vagy hetekig, vagy talán még tovább

hadakozott szomjasan, éhesen a törhetetlen drótdárdákkal, a

befelé forduló tőrökkel, amelyek

mozdulatlanul őrizték neki a változhatatlant. Kis fogai

harapdáltak még a szalonnabőrbe,

amelyből keserűen és előre

testileg ette a halált….” (Szabó Lőrinc, 1932.)

 

 

 

 

Mert nem szabad, nem emberséges a magunk kényelme érdekében szadista módon közelítenünk azokhoz az állatokhoz, amelyek jelenléte számunkra idegesítő, zavaró, kellemetlen. Kegyetlenség, lelketlenség bántanunk, kínoznunk, szenvedtetnük szegényeket, amikor nékik eszük ágában sem volt bennünket soha bántani. S ha lett is volna, akkor is aljasság a természettől kapott előnyünkkel, felettük érzett hatalmunkkal oly módon visszaélni, testi erőnket és fölényünket arra felhasználni, hogy őt ezzel kínhalálra ítéljük.

 

 

Mert éppenséggel ki lehet zavarni a nyitott ablakon a lakásba tévedő rovarokat, legyeket egy ruha erős lengetésével, suhogtatásával is - s nem kell azonnal indulatosan légycsapóval agyonütni szegényeket, vagy ragadós légyfogón szenvedtetni őket. Hiszen  az összeset úgy sem tudjuk (s nem is kell!)  nékünk megsemmisíteni, a szemtelen szúnyogokat, legyeket sem, hiszen  minden élőlényre szükség van a természet egyensúlyának fenn- maradása szempontjából! 

 

 

Mert más kérdés, hogy egyes élőlények  jelenléte számunkra esetleg kellemetlen, zavaró, netán undorító lehet, s más kérdés, hogy hasznot hoznak-e a mindennapi életünkbe, avagy nem. Mert ha nékünk nem is hoz, vagy nyújt valamelyik éppen hasznot - a nagy egész természetnek mindegyik hoz, a nagy Univerzumban valami haszna, jelentősége, szerepe mindegyiknek van, s mi  is mindannyian a nagy egész természetnek részei vagyunk. 

 

 

 

 

 

 

Így ennek vagy annak a fajnak a kipusztításával eltűnésével mi is valamilyen módon kárt szenvedünk, ha nem is azonnal, de hosszabb távon. Amikor pl. a múlt század 50-es éveiben  Kínában elszaporodtak a verebek, s nékik tulajdonították a sok gabona elpusztítását, az állami diktatorikus, despota vezetés  - Mao Ce-tung víziójának megvalósításaként -  elrendelte: minden egyes  kínai állampolgár köteles bizonyos számú verebet lelőni! 

 

 

(A felnőttek légpuskával, a  gyerekek meg csúzlival likvidálták a  verebeket faluszerte.) Ám néhány hónap múlva - sok millió veréb elpusztítása után -  csodálkozhattak azon, hogy egyes rovarok - melyeket addig a verebek mind megettek - most igencsak elszaporodtak. A természet -  a fennálló egyensúlyának  erőszakos megbontására - erőszakkal, egyensúlytalansággal reagált!       

  

 

ÁLLAT  ÉS  EMBER  EGYÜTTÉLÉSE MAI VILÁGUNKBAN

 

 

 

 

indaz az öt jelenség (feltétel) - amit a fenti bekezdésekben felsoroltam - egymással szoros összefüggésben van - egyik a másikból következik. Ha mind az öt feltétel jelen van és érvényesül, egyik a másikhoz kapcsolódik, illeszkedik - akkor mindez szép eredményt fog hozni mindannyiunk életében. S akkor minden szépen működik, harmonizál az ember és állat viszonyában. Ha pedig egyik sincs jelen mindennapi életünkben - akkor bizony a vélünk együtt élő, vagy környezetünkben létező állatok isszák meg mindennek a levét, s viselik ennek kárát. Akkor sem nékünk nem lesz jobb életünk, sem pedig nékik. 

 

Úgy is fogalmazhatnék: szegény ártatlan, gyámoltalan kis állatok szenvedő alanyaivá, sőt némelyek áldozataivá is válnak sok esetben annak a fajta rendetlenségnek, erkölcsi, politikai, eszmei káosznak, ami most a 21. században az egész világon - így természetesen kis hazánkban is uralkodik. Meggyőződésem, hogy - mindezen okok miatt  - főként az utóbbi évtizedekben bomlott meg az ember belső harmóniája, nyugalma, az utóbbi időben lettek egyre közömbösebbek, egyre mogorvábbak, egyre ellenségesebbek az emberek egymáshoz. 


  

   

z előző századokban is voltak háborúk, csatározások, volt szegénység,  nélkülözés, nyomor. Mégis  jobban szerették egymást az emberek, nagyobb segítőkészség, empátia uralkodott közöttük, mint ma. Ha például a szegény falusi emberek belső lelki élete régen nem lett volna rendben - akkor hogyan tudták volna oly remekül végezni a munkájukat mind a földeken, mind otthon, mind pedig az állatok kezelésében, tenyésztésében? 

 

 

Ha nem lett volna ott megfelelő helyén hit és tudás, munka és szórakozás, magány és együttlét, öltözködés és tisztálkodás, becsület és esendőség, betegség és gyógyulás, gyász és humor, szerelem és család, evés és ivás, harag és kibékülés - akkor mi adott volna ihletet, inspirációt a bámulatos szőttesek, hímzések, faragások, bútorok csodálatos motívumainak megalkotására?

 

 

Ha nem élt volna oly magától értetődő harmóniában egymás mellett több nemzedék - akkor bizony az állatokat sem szerették, sőt tisztelték volna annyira. Ha nem lett volna oly egység, megértés ember és természet között, ha az állatok és emberek egymás közti kommunikációjában, viszonyában gond lett volna - akkor miből született volna meg a népművészet? És városainkban is hogy születtek volna azok a szebbnél szebb utcák, épületek, festmények, szobrok, amik még ma is állnak és gyönyörködhetünk bennük mind a mai napig?

 

  

 

ert - mint tudjuk - művészet csakis örömben, öröm által születik. Az lehet, hogy előtte és utána vannak konfliktusok, bajok, fájdalmak, tragédiák, nélkülözések az alkotó életében, s ezeket még bele is viszi a műbe. Ám akkor, amikor maga az alkotás megszületik, létrejön, a munka fázisában  az embert örömérzés kell, hogy áthassa. Enélkül nem tud alkotni. Boldogtalanságból nem születik semmi, csak újabb baj és keserűség.  

 

Örömtelenségből, mély depresszióban nem keletkezhettek volna azok a szebbnél szebb népdalok, regék és balladák amik ma is ragyogó gyémántokként szemléltetik a hajdani falusi ember és természet örök harmóniáját. Miből keletkeztek volna a tüneményes népmesék, melyek - hasonlóan a dalokhoz - tele vannak állatszereplőkkel, az ember és állat felhőtlen együttlétének, színes kontaktusának, önzetlen barátságának ezernyi bizonyítékával? Ez az egykori összhang az idő során valahogy szétesett - de bízom abban és hiszek benne, hogy  nem visszahozhatatlanul, s nem helyrehozhatatlanul.  

  

z állatvilággal, a növényzettel - egy szóval földi környezetünkkel -  megromlott viszonyunkra utalnak mindazok a jelenségek, amikről nap mint nap értesülünk a különböző médiák tudósításaiból. Ez az eltorzult viszony, ez a szeretettelen állapot megbontja azt a harmóniát, amely Isten és teremtményei (növény, állat, ember és  Teremtőjük) között a kezdetektől fogva fennállt. És fenn is kellene, hogy álljon továbbra is mindig - ha akadnak is problémák bőven - az öröklét, valamint a Teremtés egységének jegyében. (Ennek az egységnek a szerepére és fontosságára a továbbiakban még fogok utalni.) 

Egyes emberek állatok iránti ellenszenvét, undorát mutatja, hogy durva megjegyzésekkel illetik az állattal sétáló idős nénit vagy a kutyával kolduló, kéregető szegény hajléktalant. Pedig ha átéréznék azt, hogy mit is jelent egy élet csapásai által megnyomorított embernek a társául hozzá szegődő hasonló sorsra jutott, magányra és éhségre kárhoztatott  melegséget adó szegény eb - már másképpen fordulnának feléje. Az ilyen emberen és állat(élet) társán elsősorban ez segít, nem pedig az eléjük vetett néhány fémpénz. 

 

A megértés, az empátia! Ahogyan az egyik internetes videón láthattuk a minap: egy csapat zenészfiú megállt a hajléktalan előtt és néhány perces zenéléssel "dobták fel" a lépcsőn kuporgó, elgyötört ember hangulatát. Arcán földöntúli boldogság és hála jelent meg, amikor a fiúk által összegyűjtött pénzt az öreg kalapjában átadták, majd elköszöntek tőle és szépen továbbmentek. 



 

ki még nem érezte át, hogy mit jelent egymásnak az állat és ember kölcsönös szeretete - az nézze meg őket egyszer, hogyan, milyen módon sétálnak együtt az utcán! Látni mindegyikük nézésén, tekintetén, testtartásán, nyugodt (vagy nem nyugodt) mozgásán, mozdulatain, egymás felé fordulásukban, hogy melyikük mit jelent a másik számára. Hogy mit jelent egy hűséges társ egy állat képében, aki nem acsarkodik, irigykedik. 

 

 

Aki nem azon gondolkodik, hogy pénzzel, hatalommal és fegyverrel fölényt szerezzen magának, s háborúval döntse el: ki az erősebb, ki a félelmetesebb, ki a leigázhatatlanabb. Sok-sok ember viszont mit tesz? Van, kinek gyűlöletét már az is jelzi, hogy nem tudja elviselni az állat jelenlétét sem lakásban, sem  folyosón, sem utcán, sem egyéb közterületen, sem autóban vagy villamoson. Vannak akiket még a szaguk vagy hangjuk is zavar. 

 

Az a szerény véleményem, hogy akit a kutya ugatása, a macska nyávogása, a kakas kukorékolása, a csiripelő madár éneke, vagy a tücsök cirpelése idegesíti - azt már az emberi hang és szó is zavarja. Amikor kutyasétáltatás közben szembe jönnek a járókelők - az ilyen embert a kutya annak nézéséből, elejtett megjegyzéséből már megérzi. (A testbeszédet nemcsak az ember "hallja meg", hanem az állat is.) Az efféle emberre  még a kutya is más szemmel néz, nemcsak az ember. 

 

 

Másképpen tekint és közelít a becstelen, a tisztességtelen emberre, mint az önmagával tisztában lévő, becsületes és lelkiismeretes emberre. Ha valaki szeretettel, jóindulattal, tisztelettel közelít egy ebhez - azt az állat ugyanígy fogadja. Ha azonban valakinek a szemében és mozdulataiban megérzi a rosszindulatot, a képmutató, gonosz lelkületet - arra vicsorog, morog, ugat, azzal nem haverkodik. Az a bizonyos bibliai elv, miszerint "ha kővel megdobnak - dobd vissza kenyérrel" - az hívő emberek közt érvényesülhet a gyakorlatban. Azonban kutya és ember között soha. Ennyiben is más az ő lelkiviláguk, viselkedésük, mint az emberé...

 

 

 

 

e álljon itt egy érdekes történet ennek illusztrálására: 
Egyszer Popper Péter (fenti képen otthonában) pápai író-olvasó találkozóján  elmesélt egy sztorit, ami remekül rávilágít ember-állat viszonyára, s a fentiekben vázoltakra. Poppernek volt egy barátja, akivel régóta jó viszonyban voltak. Összejártak, beszélgettek, közös programokat szerveztek, szóval jóban voltak. S akit - amikor hozzájuk érkezett - a tanár úr kedvenc kutyája mindig barátságosan, hízelegve fogadott. Még az ölébe is felugrott - simogatásra, barátkozásra felkészülve, vagy jólesően elnyúlva előtte a szőnyegen.

 

 

Ám amikor ez az illető vezető beosztásba került - teljesen megváltozott, kifordult önmagából képmutatóvá és anyagiassá vált. Még sikkasztott is és egyéb stikliket követett el. Ez az ember sokáig nem jelentkezett, majd hosszú idő után egy napon ismét betoppant hozzájuk. És milyen meglepetés érte? A kutya már az előszobában nekiugrott, dühös morgással és ugatással, kegyetlen tekintettel nézett fel rá.

"Mi történt ezzel az ebbel?" - kérdezte rémülten az egyetemi tanártól egykori barátja. "- Ezzel semmi! - válaszolta Popper. Biztos veled történt valami. Bizonyára rossz ember lettél, ezért haragszik rád!

 

A pár éve elhunyt, sokat megélt, világlátott, széleskörűen művelt, kiváló pszichológus szavait ezen az előadáson is szinte itta a hallgatóság. Ámult-bámult elmélyült világlátását, filozófiai, lélektani, emberi mélységeket feltáró mondanivalóján. A neves egyetemi tanár kutyáját is elhozta magával az autóban, amivel városunkba érkezett. A zsúfolt teremben mindenki azt várta, hogy az eb majd ott ül vagy fekszik gazdája mellett, amikor beszél a hallgatóságához. 

 

 

Ám nem így történt. A kutya, amikor néha unni kezdte a meghívott, szimpatikus egyetemi tanár előadását - amit valószínűleg már sokszor hallott - felállt és szépen körbesétált a teremben. Ügyesen beslisszolt a széksorok között, az ott ülők lábai előtt méltóságteljesen elhaladt. S ahogyan ezt az utat többször is megtette - tapasztalva a hallgatóság néma és koncentrált figyelmét - szépen visszaült a gazdája mellé. 

 

Majd ezt a körsétát még az előadás alatt  - ami jó két óráig tartott - még jó néhányszor megtette. Aztán végül rájött, hogy a hallgatók nem az ő kedvéért jöttek el ide ily nagy számban, mert sétái közben senki nem méltatta különösebb figyelemre. Pláne nem nézett senki a szemébe, hiszen mindenki tudta: a kutya azt már támadásnak ítéli meg és morogni kezd. 

 

 

Így aztán az ember és az állat egyaránt a békés egymás mellett élés mellett döntve csendben, nyugalomban végigülte az előadást, mely mindenki számára maradandó élménnyel és számos tanulsággal szolgált. S hogy senkire nem morgott, nem ugatott rá a tanár úr kedvence az azt bizonyítja, hogy ott és akkor csakis jó emberek jöttek össze...  

 

Popper így foglalta össze ars poeticáját: "Egész életemben borzasztóan szerettem volna hitetlen lenni. Nagyon sokat megtettem érte - nem sikerült." Ismerve Popper meglehetősen hányatott életét, munkásságát, eszmerendszerét, emberek és állatok iránti szeretetét - nem is csodálkozhatunk rajta, hogy ezt nem tudta elérni. Aki a virágot vagy az állatot nem szereti annak az embernek a külső és belső harmóniáját kellene rendbe hozni. Amihez mindenek előtt a saját erőfeszítésére lenne szükség. Segítséget sok minden és sok mindenki adhat néki - ám a megoldást saját magának kell meglelnie. 

 

 

 

anapság sajnos az sem ritka, hogy megunt állatokat tesznek ki autóból az út szélére. (Milyen lelke lehet az efféle embernek?) Az utcákon sok ezer kóbor eb csatangol, akiknek valamikor volt gazdájuk! Ezek a szomorú szemű, fázó, remegő, összeragadt, vedlett, kopott bundájú és piszkos szőrű,  boltok, parkolók és buszmegállók körül csellengő, kétségbeesett ebek és cicák menedék és gazda után - vagy minimum csak élelem után - sóvárognak. "A kóbor kutya nem egy fajta - az ember alkotta! Aki megetet egy éhes állatot, az a saját lelkét táplálja." - olvashatjuk a "Mentsvár az állatokért" szervezet honlapján. 

 

 

De ha már közömbösek egyes emberek vélük szemben - legalább ne bántanák őket, mert ez még a közönynél is több kárt okoz nékik. Az ember leül a tv elé és mit hall? Vándorcirkuszosok vascsővel verték az oroszlánokat (miért??) olyan brutálisan, hogy a fogaik eltörtek, begyulladtak, egyiküket meg is kellett műteni és megmenteni a szájüregét a pusztulástól. Másnap meg egy újabb sokkoló hír: egy dél-amerikai tukánt úgy megvertek, hogy félbetört a csőre és most protézist ültetnek be néki, hogy normálisan tudjon táplálkozni.

 

De szinte minden nap bombáznak bennünket efféle szörnyűségekkel, s csak néha jut egy-egy örvendetesebb hír: mint például az, hogy megmentettek egy ütközéskor kamionrácsba szorult egerészölyvet, vagy egy aknába esett kiskutyát, csatornába szorult manátuszokat. De sajnos, ezek ritkábban fordulnak elő a sok elszomorító eset mellett. Sok helyütt az országban kutyákat, macskákat kínoznak, lovakat, marhákat tartanak alultápláltan, sanyarú körülmények között. Vagy méltatlanul, kegyetlenül elhelyezve utaztatnak teherautókban madarakat, hüllőket, kisebb emlősöket országokon át. Sőt: jól szervezett társaságok csempésznek át a határon kisebb vagy nagyobb kutyákat. 

 

Mint a napokban hallhattuk a tv-ben: hazánkban évente mintegy negyvenezer! kiskutyát csempésznek át külföldre, főleg Angliába, ahol igen jó kereslet van rájuk. Útlevelüket meghamisítják, chip-eket raknak négy hetes, anyjuktól elválasztott kölykökre, s mindezt csupán a haszonszerzés, a nyerészkedés céljából. Ezeket a szívtelen embereket egyáltalán nem érdekli, hogy az állat nem egy árucikk, egy tárgy, vagy játékszer, amit egyik helyről a másikra lehet dobálni vagy utaztatni. Ő is egy élőlény, akinek szeretetre, mozgásra, egy állandó, megszokott gazdával való meghitt együttlétre, gondozásra, nevelésre van szüksége. 



 

gyon sok olyan ember él közöttünk, aki egyszerűen nem tud a mások örömének örülni, csak a sajátjának. Nem fogja fel azt, hogy a legnagyobb öröm, ha valakivel jót tehetünk, s ezért semmilyen ellenszolgáltatást nem szabad várni, hiszen az már önmagában a jó cselekedetben benne rejlik. És ez erősen megmutatkozik az efféle ember állatokkal való kapcsolatában is. 

 

 

Nemrég a városunkban elveszett egy kutya. Aki megtalálta a messzire elkóborolt ebet - bálakötéllel kikötötte egy oszlophoz. Szegény persze nyüszített, morgott ott magára hagyatottan, s minden arra járót meg is ugatott és szólított a maga staffordi nyelvjárásában. Ez egy fotón fel is került a facebook-ra, annak rendje és módja szerint, amit aztán sokan megosztottak. Miután jelentkezett a kutya gazdája még aznap éjjel vissza is vitték hozzá a megrémült állatát.

 

 

Azonban itt még nem ért véget a sztori: a heppi end-del záruló végkifejletbe némi keserűség is vegyült. Szomorúan kérdezem meg: miért kellett a kutyát visszaszolgáltató embernek pénzt követelnie a gazdától azért, mert a néhány utcával odébb lakó embertársának egy kis idő ráfordításával visszaadta ezt a szerencsétlen, kétségbeesett állatot? Miért nem tudott önzetlenül örülni annak, hogy ismét minden rendeződött, megnyugodott kutya és gazdája között és kész? Miért nem tudtak mindannyian együtt örülni ennek?

 

Sajnos, az is hazánkban fordult elő az egyik városban, hogy elvetemült, gonosz alakok éles drótdarabokkal, apró szögekkel preparált húsdarabokat szórtak el valahol a fűben, hogy az arra sétáló kutyák azt felegyék és szörnyű kínok közt pusztuljanak el, mint ahogy sok esetben ez meg is történt. Ezek az ördögi aljassággal rendelkező, rossz indulatú egyének így, ilyen módszerrel óhajtják drasztikusan megoldani a kutyák számának csökkentését. Holott ezt nem nekik kell megoldani és főleg nem így! Erre már megvan a megfelelő módszer: az ivartalanítás. 

 

 

Ehhez viszont az állatgazdák megfelelő hozzáállása is szükséges lenne. S ha ez történetesen hiányzik - emiatt ne az állatot büntessük és ítéljék szenvedésre, hanem  igazságos törvényekkel a gazdáikat kellene arra késztetni, hogy ne sajnálja a pénzt kutyájuk ivartalanítására. És ha semmiképpen nem tudják ezt megoldani, akkor ne fogadjanak be kutyát. Vagy ha már megszületett és csak nyűgnek tekintik, még a menhely is jobb megoldás - ahonnan esetleg szerető gazdák elvihetik - mint az, hogy éhezzen, szenvedjen, s csak gyűlöletet kapjon az a szegény állat.

 

alószínű azonban,  hogy a hozzáállást sokan úgy értelmezik, hogy nem állnak hozzá. Különben nem növekedne a menhelyeken illetve az utcákon a kóbor macskák, kutyák száma. Pedig ha nem sikerül erre minden gazdát rábírni - akkor "előbb-utóbb térdig kutyában meg macskában fogunk járni" - mondta Csányi Vilmos etológus. Nem tudok én magam se jobbat javasolni: akinek nincs pénze, vagy sajnálja az oltásokra, ivartalanításra, chipre, állatorvosra azt az összeget - adja be kutyáját valahová. Vagy ajándékozza oda olyannak, aki örömmel befogadja, mint hogy végigszenvedje szegény a kóbor állat keserű sorsát. 

 

Tudom, hogy nem mindenki saját hibájából jutott oda, ahová - de ennyi unatkozó, maga alatt lévő, magával kezdeni mit sem tudó ember még soha nem volt ebben az országban. Nékik van idejük arra, hogy ilyen fondorlatos és szadista terveket - mint amilyenről fent írtam - kieszeljenek és kivitelezzenek. S bár a gonoszság kialakulása ellen talán tudunk valamit tenni - ám a gonosz tettek végrehajtását megakadályozni sajnos nem áll módunkban.  

 

 

"Az emberi gonoszság és elmebaj gyógyíthatatlan" - írta Anatole France még 1908-ban. Mit írna ma? Ama fenti ominózus esetben is egy városi lakótelepen találták meg a fűben a gyilkos kutyaeleségeket - így lehet, hogy éppen az ablakán dobta ki valaki.    

     

 

AZ ÁLLAT  ÉS AZ  EMBER  MEGJELENÉSE  FÖLDÜNKÖN

 

 

 

mikor hajdanában az Úr ugyanazon a napon, a hatodikon teremtette a szárazföldi állatokat, majd utána az embert - eleve úgy gondolta, hogy az állatok majd hasznára és kényelmére lesznek az embereknek (mint ahogy ez be is bizonyosodott az évszázadok során.) Ezért is tartotta magát tervszerűen ehhez a sorrendiséghez. S azóta az is nyilvánvalóvá vált, hogy e két élőlény (sőt a harmadik is) milyen hatalmas energiát tud egymásnak adni. 

 

 

 

Nap, mint nap bebizonyosodik, hogy milyen kölcsönös szeretettel tudnak viseltetni egymás iránt. S milyen gazdagságot tudnak egymásnak nyújtani, egymás életét felvidítani, gyönyörűséget, kellemes élményeket adni egymásnak! Csak gondoljunk bele egy percre: ha nem lenne egyetlen állat, vagy növény sem a világon - milyen sivár, értelmetlen lenne az emberi élet! Azt is mondhatnám: kibírhatatlan lenne. 

 

 

 

 

 

 

Hogy hány éve is történt maga a Teremtés? Azt nem tudjuk és talán soha nem is fogjuk pontosan meghatározni. De talán ez nem is oly fontos. Mert ez olyan lenne, mintha nagy jelentőséget tulajdonítanánk pl. annak, hogy hány órakor indult el mondjuk a waterloi csata és akkor vajon sütött-e a Nap, vagy esett az eső. Érdekel ez valakit? Sokkal fontosabb az, hogy Napoleont ott legyőzték, és mi volt ennek az oka. 

 

 

Így a Teremtésnél is az a fontos számunkra, hívő emberek számára, hogy egyszer Isten azt megcselekedte, ennek folyamatát pontos tervezéssel és műgonddal véghez vitte. Hiszen az idő, mint olyan - akkor, a Teremtés idején még nem úgy, és nem olyan formában létezett, nem úgy "működött", mint ma. Helyesebben: más értelmet nyert akkoriban, amikor a Biblia fejezeteit papírra vetették. 

 

 

Egész más idősíkokkal, idő-intervallumokkal "dolgozott" írásaiban Mózes, vagy Pál apostol, más időket értelmeztek, használtak a keresztrefeszítés szemtanúi, lejegyzői (bár sokban azonos állásponton voltak) s egész más időket, időpontokat határoztak meg a századokkal későbbi bibliaírók is. De azért Kepler, a nagy fizikus, csillagász-tudós 1596-ban évre, sőt napra és órára is kiszámította, hogy tulajdonképpen mikor kezdődött el maga  a Teremtés folyamata. 

 

 

Arra a következtetésre jutott, hogy Kr. előtt 4977-ben, április 27-én (!) vette kezdetét a gigantikus nagy mű. A káoszból ekkor született meg a rend, ez volt a teremtés első napja. Így éppen e pillanatban, amikor e sorokat írom - már a Teremtés után vagyunk 6997 évvel. Ami egy kicsit talán megmosolyogtató, hiszen ennyi év távlatából ily pontos számítást már  nem lehet végezni (magam is szkeptikus vagyok e tekintetben.) 

Mint említettem az akkori naptári időszámítás másképpen működött. Az "egy napos" intervallum nem 24 órás időtartamot jelenthetett, hanem akár több millió évnyi, hosszú időszakaszt. Hogy a Teremtő pl. a 6. napon teremtette az állatot és az embert - mint az a Bibliában áll - ezt semmiképpen sem úgy kell érteni, hogy a ma értendő és használatos hajnaltól éjfélig - azaz: egyhuszonnégy óra alatt - végezte be Isten mindezt. Még a Biblia sem határozza meg (és ez nem is feladata) hogy maga a teremtés pontosan mikor, hány éve kezdődött és hány óra, nap vagy hét alatt ment végbe.. ("Kezdetben vala...").S mereven gondolkodik az az ember is, aki mai, 24 órányi időtartamokra gondol a Mózes által felsorolt teremtési "napok"-at olvasva.


 

 

UNIVERZUMRÓL, TEREMTÉSRŐL,  EVOLÚCIÓRÓL

 

 

 

miben a vallás és a tudomány egyet ért: a világegyetem, szebb nevén az Univerzum mindig is volt és lesz is. Sőt, a vallás, a hit még ezen is túlmegy. Azt állítja: az isteni energia már a földi lét születése (a teremtés) előtt is jelen volt, amikor csakis a fizikai valóság, az élettelen realítás "létezett."  És az isteni energia mindig is létezni fog az idők végezetéig, mert mindenképpen lennie kell egy minden és mindenki felett álló, mindent  átfogó, mindenkinél intelligensebb erőnek, mindenre kiterjedő hatalomnak, mely összetartja  a kezdetektől fogva az örökkévalóságig az egész világot. 

 

 

Amiben viszont eltérnek az álláspontok az a következő: a teológia azt állítja, hogy a földi élet a teremtés teljes megvalósítása, illetve a Teremtő jelenléte nélkül soha nem indulhatott volna meg (vagy el.) A tudomány pedig - ezzel homlokegyenesen - azt szögezi le: a földi élet megjelenése, megszületése megtörténhetett, bekövetkezhetett a véletlen útján, külső beavatkozás nélkül is. S azóta is a természet, az Univerzum egy önszabályozó mechanizmusként működik. 

 

 

Az egész univerzumon belül maga a földgolyó úgy 4 milliárd éves, és ezen - szerintem - szakaszosan, folyamatosan alakult ki az élőlények sokasága. Hogy ez mennyire bonyolult kérdés elég arra gondolnunk, hogy egy marék földben akár 10.000 különböző baktériumfaj is létezhet. És akkor még hol vagyunk a nagyobb élőlényektől! Amikor az összes élőlényt megteremtette az Úr - joggal gondolhatta, hogy eme nagy művét már tovább überelni nem tudja, s így aztán megpihent. A történelemtudomány és az antropológia a vallással ellentétes álláspontot képvisel a tekintetben, hogy az élővilág mikor és hogyan alakult ki. Vagyis a kezdőpontban térnek el egymástól az állásfoglalások. Abban, ahogy az élettelenből - élő alakult, illetve lett.

 

 

Magát az evolúciót, azaz az élőlények folyamatos, szüntelen fejlődését viszont ma már az egyház, a pápa is összeegyeztethetőnek tartja magával a teremtéssel. (Tehát egyik a másikat nem zárja ki.) Persze azzal a feltétellel, hogy az élőlényeket feltétlenül meg kellett alkotnia, teremtenie Istennek. S azok csak azután fejlődhettek tovább. S ezeket, sőt az egész fizikai világot azóta is és ma is, meg a jövőben is Isten tartja óvó tekintete, irányítása, felügyelete, mindenre kiterjedő segítő tevékenysége  alatt. Enélkül ugyanis már régen összeomlott, megsemmisült volna a világ (ezt én magam is így hiszem.)

 

 

S hogy miért? Mert az emberiség évezredek óta olyan pusztítást végez rajta, amit egy nála intelligensebb lény, energia összetartó ereje nélkül semmi nem tudná ellensúlyozni. (Fogalmazzunk finomabban: az emberiség pusztít, rombol is - a szüntelen építő tevékenysége mellett.)     

 

tudomány szerint tehát mindez  külső irányítás nélkül történt. Az élettelenből az élő keletkezése, megjelenése a vallás, a hit szerint (és szerintem is) mindenképpen egy felsőbb, isteni beavatkozással, cselekvéssel történhetett meg.  Oly módon, hogy egy bizonyos ősrobbanás után ez az ősóceánban (őslevesben) indult el az élővé válás folyamata. Évmilliókon át (a kvantumrészecskék fizikai törvényei szerint)  a fejletlenebb élőlényekből alakultak ki szépen az egyre fejlettebb és fejlettebb élőlények. Node úgy, hogy magát az élettelent, majd az első legkezdetlegesebb élőt is meg kellett teremteni! 

 

 

Persze a három élőlény aztán  függetlenül fejlődött egymástól: a kezdetleges, fejletlen növényekből az egyre fejlettebbek és fejlettebb növények, a kezdetleges állatokból az egyre fejlettebb állatok. És az ember? A tudomány szerint az állatvilágból emelkedett ki oly módon, hogy az állatnak (majom) és az embernek volt egyszer egy közös őse. Ez volt a majomember, amiből - miután kialakult az ősember, majd az értelmes  ember (homo sapiens) - szépen kihalt ez a faj. Nagyjából 3 milliárd éve kezdődött meg ez a folyamat. A földgolyó hosszú-hosszú ideig hűlt le, majd megszilárdult, és azon a teljes lehűlés után alakult ki az ősóceán. 

 

A vallás, a Biblia viszont ezzel ellenkezőleg Isten kezétől, hatalmától származtatja a földet is, és az eget is, majd a rajta megteremtett első élőlényeket egyaránt. Vagyis teljes mértékben tagadja azt, hogy egymásból alakult volna ki a két legfontosabb élőlény: az állat és az ember. Magyarán megmondva a darwini majomember létét, létezését is tagadja. Isten "hatalmi szóval", fensőbbségi akarattal minden élőlényt - úgymond egyszerre teremtette meg. (Nem úgy, hogy mindhárom élőlényfajtát: növényt, állatot, embert egyszerre, hanem egyenként egyszerre, egy "élesvágással": az összes kezdetleges, fejletlen növényt egyszerre, aztán az összes kezdetleges, még fejletlen állatot egyszerre, s az első embert (Ádámot) egyszerre. 

 

 

A "kezdetleges, fejletlen szóval már utaltam arra, hogy az Isten által elsőnek teremtett lények persze még nem olyanok voltak akkor, mint a maiak. Vagyis a fejlődést, az evolúciót a vallás sem tagadja! Azt azonban igen, hogy egyik állatfajból alakult volna ki egy másik - úgymond a majomemberből pl. az ősember. (Aminek aztán különböző fejlődési fokozatai voltak.)


  

zzel szemben azt állítja, hogy az élőlények párhuzamosan, egymás mellett fejlődtek tovább. Ám ennek sem mond ellent az, hogy ennek során, az évmilliók folyamán egyes fajok kihaltak, mások meg tovább fejlődtek, megmaradtak. Attól függően, hogy hogyan tudtak megélni. A leglényegesebb kérdésben - a teremtésben - azonban évezredek óta az egyházak, a teológia tartja az álláspontját (szerintem helyesen) a tudomány meg ezen a ponton teljesen ellentmond neki. 

 

Maga a teremtés, Isten léte és irányítása az egész Univerzum felett - számomra is - sokkal hihetőbb, logikusabb, meggyőzőbb, egyfajta megcáfolhatatlan rendszert mutat és árul el nekem, mint az a kevés és nem eléggé meggyőző lelethalmaz, ásványok, tetemek, csontvázak stb. melyek felszínre kerülnek itt-ott. Amelyek nem bizonyítják egyértelműen azt, hogy az ember az állatvilágból fejlődött volna ki. Persze semmiképpen sem úgy kell értelmezni a Teremtést sem, hogy az ég és Föld megteremtése után a következő napon már tovább folytatódott a teremtés folyamata. Lehet, hogy a kezdet és az első nap között is volt hosszabb "szünet" és az elkövetkező "napok" is átmentek, átfolytak egymásba. 


 

z Isten által teremtett első, kezdetleges élőlényekből fokozatosan, évmilliókon át fejlődtek ki az egyre magasabb szintet képviselő állati és növényi lények s terjedtek szét a szárazföldön és vizekben. Isten tehát az alapozó munkát végezte el. Az élet gyökerét teremtette meg, ezért is nevezik művét teremtésnek. S természetesen az ember megteremtése után (ami Kepler számításai szerint jó 7000 évvel ezelőtt, Krisztus születése előtt 4977 évvel történt) maga az ember is tovább fejlődött. 

 

 

És természetesen - mind anatómiailag, mind szellemileg, intellektuálisan és viselkedésében - azóta rengeteget változott, alakult, fejlődött (hol előnyére, hol hátrányára.) Azért megjegyezném: a kepleri idő túl kevés, hiszen hogy "férnének bele" akkor az evolúciós folyamatba pl. a dinoszauruszok, amelyek vagy 60 millió éve haltak ki...) Summa summárum: ma, a 21. század elején léteznek elméletek, melyek állítják, hogy a dínók már a teremtés előtt kihaltak, tehát őket gyakorlatilag nem Isten teremtette, mert maga a teremtés egy kihalt, kihűlt földi állapotban indult. 

 

 

 

 

 

 

Talán ez volt az a meteorbecsapódás utáni kihűlt állapot...(?) A "talán" kifejezéssel részben utalok rá, hogy ezekben a nagy kérdésekben én magam is kétségeket fogalmazok meg, s nem mondhatom el, hogy mindenben tekintetben  biztos és határozott vagyok. Az előzőekkel ellentétes állítások például azt vallják: a dínók az özönvíz után haltak ki, vagyis ugyanúgy együtt éltek jó ideig az emberrel párhuzamosan, mint a többi állat és növény, melyeket Isten teremtett. (Sokan bizonygatják: mennyi utalás van a Bibliában jelenlétükre.) 

 

 

Ám ez ellentmond a  meteorbecsapódás miatti kihalásuknak, mert ez esetben akkor mindennek ki kellett volna egyszerre halnia a földön. Vagyis: ha hívő emberként elfogadjuk, hogy minden lényt Isten teremtett, akkor nem lehetett ezen  földön  az Úr által nem teremtett, Tőle függetlenül létre jövő "magától kialakult" és lefolyt korábbi dínókorszak,  s utána nagy sokára,  a kihalásuk után meg a teremtés - az összes többi lénnyel! Ez képtelenség. Mert két - időben egymástól távol eső, különböző időben létre jövő "élőlényhalmaz" - nem lehetett!
 

 

A vallás - bármilyen felekezetről is van szó - azt a leghatározottabban állítja, illetve vallja: az élővilág Isten beavatkozása, közvetítése nélkül, csupán önmaga okaként, önfejlődéssel soha nem jöhetett volna létre.  És jómagam is ezt vallom, ebben hiszek. Ha csak egyetlen sejt szerkezetét tekintjük át - annak hihetetlen bonyolultsága rávilágít arra, hogy ez csak úgy, véletlenül, "magától" soha nem alakulhatott ki. Ehhez szükség volt egy olyan tervezésre és megvalósításra, amelyre a világon sem ma, sem azelőtt senki sem képes, csakis egy mindenható, mindent tudó intellektus. Egy mindenen túl tevő és túl mutató energia. Ez nem más, mint a Teremtő, az Úr, az Isten.


 

A két álláspont (a tudományé és a vallásé) már az előző században közeledett egymáshoz, hiszen a pápák közül először 1950-ben XII. Pius, majd később II. János Pál is igazolható tudományos megközelítésnek tartotta az evolúciót. Maga XVI. Benedek is azt mondta, hogy "az emberek és a világ eredetét és fejlődését magyarázó elméletek nem állnak ellentétben a vallással, de számos kérdést válasz nélkül hagynak." E kérdésekben  legtovább Ferenc pápa, a most hivatalban lévő egyházfő ment el. 

 

 

Véleménye szervesen illeszkedik elődei kijelentéseinek sorába: "a világ teremtése nem a káosz műve, s az eredetét nem valami másra kellene visszavezetni, mivel közvetlenül egy felsőbb vezérlő elvből származtatható, mely a szeretet segítségével alkot. Az evolúció és a teremtés nincs egymással ellentmondásban, hiszen az evolúció működésének a feltétele azoknak a lényeknek a megteremtése, amelyek továbbfejlődnek." Vagyis a kezdet kezdetében, az önmagától létrejött élővilág kérdésében a vallás, a hit ellentmond a tudományos meghatározásoknak, tanoknak. Ám a teremtés megtörténte utáni fejlődésben, az evolúcióban már egyet ért a tudomány álláspontjával az egyház.

   

 

vallási felfogás középpontjában az áll, hogy a három különböző élőlény (növény, állat, ember) továbbfejlődése egymás mellett párhuzamosan történt. Isten külön, egymás után teremtett növényt, állatot, majd pedig embert, amik aztán a maguk tempójában, sajátos ütemében és természetük szerint fejlődtek, szaporodtak tovább. Szépen elosztva a megfelelő napokra végezte el a teremtés aktusát az Úr - ahogyan azt a Bibliában olvashatjuk, mintha egyre magasabb nívójú élőlényt akart volna létrehozni. A tudomány viszont - ezzel ellentétben - az állatvilágból származtatja az embert. S ez a magyarázata arra, hogy miért kellett több millió év az értelmes (a cromagnoni ember) kifejlődésére. 

 

 

 

EMBER,  ÁLLAT  EGYÜTTÉLÉSE,  FEJLŐDÉSE

 

 

 

mivel az ember az állattól származik - állítja a tudomány, teljes ellentétben a vallással (és velem) -  ezért sokan ezzel magyarázzák, hogy vadabb, erőszakosabb, gonoszabb tulajdonságainkat állatinak nevezzük. Továbbá bizonyítéknak látják azt, hogy külsőnkben, belső anatómiai felépítésünkben ezért vagyunk (állat és ember) hasonlóak egymáshoz. Holott - hívő emberként vallva - magam is azt mondom: ebben nem hiszek. Hasonlóságaink bármely tekintetben - amiről később még részletesen írok - amiatt és azért vannak, mert évezredek során egymás mellett éltünk. (Mint ahogyan ma is látható, hogy a gazda kezd hasonlítani kutyájára, ha hosszabb ideig együtt él vele...)  



 

teremtésünk óta eltelt sok ezer év alatt állat és ember békés egymás mellett élésben, egymást segítve, egymásnak számtalan örömet, szeretetet szerezve élte dolgos mindennapjait, úgy a hétköznapokban, mint az ünnepnapokon. S tekintettel arra, hogy  a Teremtő az embert porból és sárból a saját képére teremtette (a növényt és az állatot viszont nem) így alapjában véve kezdettől fogva különbözik az állati lénytől, meg persze a növénytől - külső kinézetében, mozgásában, viselkedésében, táplálkozásában, érzékelésében, kultúrájában, kommunikációjában, értelmi szintjében és lelkületileg is.


 

És annak okából, hogy egymás után történt a három különböző élőlény teremtése - háromféle metódust, három különböző "technológiát" alkalmazott az Úr. S már csak ezért is van oly nagy alapvető különbség közöttük. Ami azonban nem jelenti azt, hogy egyben-másban nem volt már akkor is, és ma is az állat és ember közt némi hasonlóság, sőt egyezés! Külső kinézetünkben  ("karosszériánkban") teljesen eltérünk egymástól, de biológiai rendszerünkben, anatómiai felépítésünkben nagyon is hasonlítunk.

 

 

Hogy miben? Ugyanúgy van májunk, vesénk, szívünk, beleink, végtagjaink, gyomrunk, nemi-, és légzőszerveink stb. (csak ezek méretei mások) ugyanúgy van kiválasztásunk és anyagcserénk. Továbbá van egy sor lelki jelenségünk, lelki tulajdonságunk is, amik kisebb vagy nagyobb eltérésekkel ugyan, de megszabják viselkedésünket, magatartásunkat és kapcsolatainkat más élőlényekkel. A kérdés ezek után az: mit tanítsunk gyermekeinknek, unokáinknak ezekről az alapvető dolgokról? 

 

Elsősorban azt tanulják meg, amit a történelem oktatás hangsúlyoz. Majd aztán - ahogyan egyre jobban belemélyed a gyermek az irodalom,  a művészettörténet, a vallás és egyéb más tárgyak tanulmányozásába - akkor önmaga fogja majd szépen eldönteni, hogy melyik mellett teszi le voksát. A tudomány megállapításait fogadja el, vagy  - vagy a vallásnak, a Bibliának hisz? 

 

 

Amíg kicsi a gyermek és felteszi a kérdés: mi hogy volt? - legokosabb, ha mindkettőt feltárjuk előtte: ez a tudomány álláspontja - ez pedig a vallásé! De röviden! Felnőtt emberré érve önmaga fog világosan látni, s önmaga fogja eldönteni: hívő emberként éli tovább életét - avagy nem. Mindenki a saját megszerzett tudása, élettapasztalata és hite alapján fog dönteni. Nem ítélem el azokat, akik a fent leírt véleményemmel nem értenek egyet, s esetleg azzal vádolnak: tudománytalan minden állításom, s tanárember ugyan hogy írhat ilyeneket. 

 

 

Persze, hogy tudománytalan az okfejtésem, hiszen nem a kézzel fogható tényekre,  bizonyítható adatokra, perdöntő dokumentumokra épül, hanem a hitre, Isten mindenhatóságának, igazságának és végtelen tudásának az elismerésére. És hívő ember nem is gondolkodhat másképp. Őt azzal támadni, hogy tudománytalan tételeket hangoztat, az éppen olyan furcsa, mint a tudós  

 

ok ezer évi együttélés és közös munkálkodás után aztán elszaporodott az állatvilág, s természetesen elszaporodtak az emberek. Beköszöntött a ma látható és tapasztalható állapot, melyben - ahogyan sajnos ma is látható - elterjedt, sőt burjánzott vélük együtt az erőszak, a bűn is. Mondanom se kell, hogy ebben elsősorban az ember, és nem az állat jeleskedett. ("Látta az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.")

 

Erre erősen megharagudott és úgy döntött: elpusztítja az addigi népességet. De nem teljesen - és ez megint az Ő sajátos szeretetfelfogását tükrözi - hanem biztosítja az ember és állat továbbélését egy csakis reá jellemző megoldással. Arra az elhatározásra jutott, hogy "könnyeibe fojtja a világot és újat teremt helyette."Az akkor már majd ötszáz éves Noét és családját arra kérte: építsenek bárkát, amire felfér vélük együtt a világ állatfajainak két-két képviselője, s a beszállásuk után negyven napos vízözönt bocsájtott a földre.  

 

Ez a számítások szerint Kr.e 2370 körül kezdődhetett (vagyis kb. 4383 évvel ezelőtt)  és - mint fent említettem - 40 napig tartott. Noé ekkor úgy 600 éves lehetett, mivel az akkori számítások szerint kb.950 (!?) évig élt. Ezek a hozzávetőleges adatok mindig is pontatlanok lesznek. Napra pontosan semmit nem lehet e tekintetben kiszámítani, hiszen azidőben 3 hónapból állt egy év. S megint más beosztások voltak a későbbi időszakokban. Így tehát Noé valójában "csak" kb 240 éves korában hunyt el - a mai időmértékekkel mérve. Azidőben egyébként az emberek életkora - különösen azoké, akik isteni kegyelemben részesültek valamilyen okból - sokkal magasabb volt, mint ma. 

 

  

Közbevetés - zárójelben:

(Elgondolkodtam azon, s meglódult a fantáziám: mi lenne, ha a vízözön ma történne itt hazánkban és Isten egy jól menő nagyvállalkozót kérne fel a bárka megtervezésére és ácsolására, és az ehhez szükséges pénzforrást is biztosítaná a számára? Valószínűleg az, hogy az emberiség megmenekülne a vízözöntől, mert a vállalkozásra kapott összeg nagy része a különböző offshore-cégek számlájára vándorolna, a többi eltűnne kormánybarát alvállalkozók kezén, és így a bárka sohasem készülne el. 

 

Azonkívül az állatokat sem sikerülne párosával összeszedni, mert széleskörű vita lenne azon: ki melyik háziállatát adja fel a bárkára. Továbbá a 132. népszavazás sem döntené el, hogy melyik párt lógója kerüljön fel eme vízijármű jobb vagy bal oldalára, s mennyi reklámfelület jusson ott a kormánypárti, és mennyi az ellenzéki médiának. És ha netán félig meg is épülne - a zöldek és az állatvédők tüntetést rendeznének - részben az eddig kivágott fák, részben pedig az állatok nem megfelelő elhelyezése érdekében.) 

 

 

Node a képzelet világából térjünk vissza témánk józan kifejtéséhez! 

 

 

 

 

ontosan negyven napos (mármint akkori időszámítás szerint 40 napig tartó) szüntelenül hulló eső, özönvíz után  -  amit  Isten ugyanolyan figyelmeztetésnek szánt, mint az eddigieket és az utána következőket - Noé fiainak és menyeinek köszönhetően újra elkezdett sokasodni az emberiség. A megmentett állatok révén pedig az állatvilág. Az Úr ezután az emberiség rendelkezésére bocsájtotta eleségül a föld növényeit és állatait. (Azt azonban nem szabta meg, hogy százalékos arányban melyikből mennyit egyenek...) 

 

Tehát nem tiltotta meg az állatok táplálék céljából történő megölését, illetve azt, hogy mennyit fogyasszanak a termesztett és mennyit használjanak el a vadon élő növényekből, füvekből. Jóhiszeműen akkor még nem gondolta, hogy az emberek ezeket a földi kincseket a következő évezredekben mértéktelenül és esztelenül fogják tékozolni. S mára oda jutnak el, hogy az állatok és fák védelmét legtöbb esetben alárendelik az éppen folyó beruházásoknak, útépítéseknek, felújításoknak. A csatornázásoknál, vezetékezéseknél sokszor halljuk indokként: "Muszáj volt kivágnunk a fasort, mert így kevesebbe kerül a kivitelezés." A jelenben lehet, hogy olcsóbb - de ha a jövőbe tekintünk: tényleg nyertünk ezzel? 

  

 


 

ár a legősibb időktől fogva a közösségek ünnepélyes szertartásainak szerves része volt a különböző állatáldozatok felmutatása. (felső kép) Ami aztán a későbbi vallásokban is helyet kapott. llyen volt pl. Mózes idejében a húsvéti bárány elrendelése. Az egész keresztény ideológia lényege az áldozatvállalások hierarchiája, egyfajta láncolata, melynek egyaránt fontos szeme, része a növény, az állat, az ember és maga az Isten.  

 

 

Maga az állat, a növény - sőt még az ember -  megölése, elpusztítása a vallás, a hit misztériumában sokszor  alárendelődött a magasztos, népek létérdekét, jövőjét szolgáló isteni koncepciónak (szó szoros értelmében: magasabb) terveknek, céloknak. Ha az Isten előre és pontosan végiggondolt tervei, feladatai éppen úgy kívánták az embertömegek megmentése érdekében - akkor bizony nem számított egy-egy állat, vagy akár sok állat élete, egy-egy város elpusztítása. Akkor és ott kellett, kellettek az áldozatok. Gondoljunk  S hogy miért? Mert fontosabb volt az Isten szempontjából a nagy emberiség létének, hitének, erkölcsi tisztaságának megőrzése, azaz: valamilyen távolabbi, magasztosabb cél teljesítése, annak biztosítása és szolgálata.  És ez végigvonul a vallás egész, több évezredes történetén - a teremtéstől egészen máig. 

 

 

Gondoljunk arra, hogy - az isteni célok szolgálatában, mai kifejezéssel élve: annak elkerülhetetlen veszteségeként, áldozataként  - hány millió élőlény semmisülhetett meg pl. az özönvíz, sáskajárás során, vagy egyéb isteni ítéletek alkalmával. Lám, az ifjú Mózes is annak idején a beláthatatlan pusztában történő menekülése közben kénytelen volt leölni és elfogyasztani szeretett tevéjét, különben éhen pusztul, s nem tudta volna beteljesíteni mennyei ura által reá szabott grandiózus feladatát, ami a következő évtizedekben reá várt. Néki is - mint más fontos feladatot teljesítő prófétának (Ézsaiás, Jeremiás, Dániel, Jónás stb.)  - szükségképpen életben kellett maradnia, hogy népét kimentse a rabszolgaságból, elhozza számukra a fontos törvényeket, s megmentse nemzetségét a jövő számára.    

 

 

 

 

 

(Nyulassi József pápai fafaragó-népművész alkotása, amit az időjárás viszontagságai tönkre tettek, ezért fel kellett aprítani. Így a helybéliek és az átutazó turisták csak néhány évig tudták megcsodálni e e fából készült cethalat.) 

 

 

Avagy hogyan szolgálta a megváltás ügyét az Úr - egyszülött fiának feláldozásával. De később, hosszú távon gondoskodott mindezeknek a pótlásáról, a termények, állatok, emberek felszaporításáról, fiának feltámasztásáról, a későbbi igazságszolgáltatásról stb. Mint ahogy később maga Krisztus is, atyjához hasonlóan cselekedett a borital vagy a kenyér, a hal felszaporításával, egy egész embertömeg jóllakatásával, számtalan jótéteményével.  Isten tehát mindig és minden tekintetben nagy távlatokban gondolkodott, végtelen időt és teret átfogó tevékenységrendszert    működtetett  és valósított meg, s valósít meg ma is.

 

Vallási áldozatként a különböző felekezetek (így a keresztények is) legtöbbször négylábú állatot (bárányt, kecskét, birkát, később a rómaiak bikát)) döftek le, és égettek el a szabad ég alatt Isten hatalmának tisztelegve. Az Úr egyik igaz emberétől, Ábrahámtól az ószövetségi eseménysor egyik fontos fordulópontján már nem állat-, hanem emberáldozatot kért: saját fiát. 

 

Ám amikor megbizonyosodott arról, hogy képes lenne a mindenható iránti hitének bizonyságául megölni gyermekét - égi hangján leszólt hozzá, s megállította már lesújtani kész karját. Így aztán Izsák életben maradhatott, hogy ivadékai útján folytathassa azt a művet, amit sok-sok nemzedék számára tervezett az Isten itt, e földön. Ő viszont már saját fiát áldozta fel teremtménye, az emberiség megváltása érdekében. Ezért kellett Jézusnak megszenvednie és meghalnia a kereszten. 

 

 

Amivel áldozatot és új életet hozott a híveinek. Az ember viszont Istenfélő, Krisztust követő, halandó földi emberként szolgálja a Teremtőjét, amiért halála után elnyeri majdan az örök életet. ("Orczád verítékével egyed a te kenyeredet / átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.") 

   

 

NÖVÉNY,  ÁLLAT,  EMBER  EGYMÁSRA UTALTSÁGA

 

 

 

növény az állatnak áldoz, akinek étkül szolgál, az állat pedig feláldozza magát az embernek azáltal, hogy eleségül szolgál néki, s ezzel tulajdonképpen Istennek, akinek az ember a képmása. Ezt az áldozati kört a szeretet hatja át és tölti be, melynek fényében mindenki mindent a szeretet jegyében tesz. Mert ugyan ki tagadná, hogy a szeretet ma is áldozatvállalásra, örömteli, de szenvedésekkel is járó tettekre készteti az embert? 

 

Az ember kölcsönös szolgálatba, barátságba (a barátság jelentése: pásztor) fogadja az állatot is, védi és gondozza a növényzetet, s mindhárman - azzal együtt, hogy szüntelenül egymást segítik és szolgálják a szeretet jegyében - mindannyian szolgálják teremtőjüket, Istenüket is. Aki viszont ugyancsak a szeretet jegyében irányítja és szolgálja valamennyiüket. A szeretet, a megbecsülés irányította mindenkor az állatáldozatokat felmutatókat is: mindig is arra törekedtek, hogy az állatnak ebben a szertartásos tevékenységben minél kevesebb szenvedést okozzanak. 

 

A mai ember számára is okulásul és útmutatásul szolgál mindez: a keresztény elvek, a szeretet parancsa arra int és figyelmeztet bennünket, hogy az általunk tenyésztett állatok megölésekor - akiket eleségül szánunk magunknak - mind a gondozásukban, ellátásuk során végig, mind pedig a háztartási és a nagyüzemi feldolgozásuk előtt a legkevesebb fájdalmat, szenvedést okozzunk nekik! Az állat húsának megevése, amit szükségszerűen meg kell, hogy előzzön annak megölése - összhangban van a teremtés és létfenntartás misztériumával. 

 

Az Isten ugyanis a növényeket és állatokat azért teremtette, hogy azok egy részét tápláléknak használja fel harmadik teremtménye, az ember. "A húst megehetitek, de ne az őt elevenítő vérrel együtt! Mert a vért azt számon kérem minden állattól és embertől, mert abban van a ti éltetek. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert." - mondta az Úr a népnek, majd szövetséget kötött az emberrel és minden véle lévő élő állattal, hogy soha többé nem lesz özönvíz a földnek elvesztésére.         

zek után vizsgáljuk meg közelebbről: milyen hasonlóságok és különbségek alakultak ki állat és ember között több ezer éves közös együttélésük során? (Persze csak a leglényegesebb vonásokat érintve.) Melyek azok a lelki, jellemi tulajdonságok, vonások, amikben hasonlítunk egymásra (sőt azonosak vagyunk) s melyek azok, amikben különbözünk tőlük? Külső felépítésünket, anatómiai tulajdonságainkat illetően már tettem említést az eltérésekre és különbségekre. Megegyezünk még abban is, hogy igyekszünk védekezni - amennyire csak lehetséges - az időjárás viszontagságaival szemben. 

 

 

A hidegtől, forróságtól, széltől, a különböző csapadékoktól óvjuk magunkat, amennyire csak tudjuk. Az állatok például vastag szőrt, bundát - egyesek akár kettőt is - viselnek, illetve cserélnek. Nékik ezt "gyárilag" biztosítja az őstermészet, az embereknek viszont ezt külön meg kell szerezniük - a férfiaknak kemény munkával, a nőknek kedveskedéssel, nem egyszer könyörgéssel...

 

Abban is megegyezünk az állatokkal, hogy lakhelyünket, hajlékunkat bizony mindenkinek hosszú ideig tartó, figyelmes tevékenységgel kell felkutatni, előteremteni, felépíteni. Kinek ilyet, kinek olyat - ám az ember az mohóbb ezen a téren is: néki nem elég egyetlen ingatlan, sokan birtokolni szeretnének hármat-négyet, s vannak, akiknek ez sikerül is. (Arra viszont már nem tenném le a nagy esküt, hogy mindezt egyéni küszködésük árán és a munkájukkal szerzett jövedelmükből teszik. 

 

 

Országunkban ugyanis olyan paloták épülnek, emelkednek mindenfelé (nem mindig a legízlésesebbek) hogy az ezekre fordítandó összeg csak akkor gyűlhetne össze, ha annyi ideig élne az illető, mint mondjuk Noé...Igaz, néki korántsem voltak ilyen életcéljai, elvei - szerénységet, mértékletességet bizony tanulhatna tőle a mai ember. 

   

 

ha már a munkánál tartunk, akkor feltehetnénk a kézenfekvő kérdést: dolgoznak-e vajon az állatok is? Tréfásan talán így válaszolhatnék: persze, hiszen akkor hogyan terjedt volna el az a szólásmondás, hogy "dolgozom, mint egy állat." Ám itt most nem arra akarok kitérni, amikor az ember a földművelésnél dolgoztatta, vagy ma is dolgoztatja a lovat, ökröt, Indiában a fakitermelésnél az elefántot. Hanem arra gondolok, amikor például a vadon élő állatok önkéntesen, saját élelmük, lakhelyük előteremtéséért , vagyis közvetlen  megélhetésükért munkálkodnak. Láttatok-e villásfarkú fecskemadarat, amikor százszor oda és visszarepül, hogy fiókáinak eleséget hozzon, amikor azokat eteti, vagy fészket épít és fáradhatatlanul hordozza ahhoz az építőanyagot? És sokszor  akár ezerszer fordul oda-vissza egy-egy sárdarabért, gallyért vagy fűszálért?

 

 

Vagy a szorgalom mintaképeit, a méhet, a hangyát, hörcsögöt, vakondot, szarvasbogarat hogy milyen kitartóan dolgoznak a létfenntartásukért? Vagy a macskát, amikor órákig mosakszik, hogy példásan szép, tiszta legyen? (S még szappanra, törülközőre sincs szüksége, hogy szőre oly fehér legyen, mint a frissen esett hó.) 

 

A szorgalom, önuralom tekintetében sokat tanulhatnánk az állatoktól, s akkor bizonyára kevesebb drámai, netán tragikus szituáció alakulna ki ember és ember között. És akkor is, ha nem lennénk oly irigyek, aminek gyakorlásában az állatok messze elmaradnak tőlünk. Mert bizony rájuk nem jellemző ez a tulajdonság, még akkor sem, ha fennmaradt efféle szólásmondás: "irigy kutya, bújj a lukba!", ami ugyan népi megfigyelésen alapulhatott, de lehet, hogy csak némely kutyafajtára volt érvényes, és nem mindegyikre. 

 

 

Ugyanígy a bosszúállás, a konokság sem az ő jellemüket "színesíti", hanem az emberét. Mindkettő ördögi tulajdonság (akár a gonoszság) s a konokságot nem szabad összetéveszteni a határozottsággal, a megfontoltsággal, ami viszont speciálisan emberi jellemvonás (már akinél van.) 

 

Emberben, állatban egyaránt ott lappang a kíváncsiság, a felfedezés öröme csak hát ugye nem ugyanarra vagyunk kíváncsiak. A két és négylábúak a földet túrják, élelem vagy kisebb állat után kutatva, utcasarkokat szaglásznak, a macska padlásra, háztetőre szökik, az ember pedig a végtelen kozmoszt, a könyveket, az ásványkincseket, a férfiak a nőket, a nők a férfiakat, vagy az azonos neműek egymást kutatják - merő kíváncsiságból. 

 

Humorérzék tekintetében a csimpánzok járnak az élen, még a nevetséges szituációkat is felismerik.  S ha már  a humornál tartunk - említsük meg Nino Manfredit,  a híres olasz komikust, aki váltig állította, hogy színészi alakításaiban mindig hasznosította az állatok megfigyeléseiben tapasztaltakat. "Amikor megkapok egy szerepet rögtön arra gondolok, hogy az a figura melyik állat. S annak mozdulatait, tulajdonságait beépítem, bedolgozom alakításomba. Legutóbb, amikor egy nagyon tevékeny, sürgő-forgó családapát játszottam - a hangya mozgását, fejtartását, rohangászását utánoztam." Érdekes.

 
 

hogy van-e valamilyen kultúrájuk az állatoknak? Van. Például egyes csimpánz-csoportok esőtáncot járnak a vihar kezdetén, a japán makákók a hideg ellen hőforrásba ülnek stb. A nigériai termeszek olyan várakat építenek, amelyekben megoldják a fűtés és hűtés kérdését is. De vannak olyan termeszek, akik gombákat termelnek élelemnek. Egyes hangyák pedig hernyókat fognak ugyanebből a célból és speciális termekben etetik őket. Ők azok, akik állítólag jól számolnak, az elefántok az aritmetikában jeleskednek, a varjak pedig jól felismerik az ok-okozati összefüggéseket. Ám az elvont gondolkodás csakis az emberre jellemző, az állatra nem. 

 

 

Viszont az öntudatról megemlíthetjük: a bálna, a gibbon vagy a szarka például a tükörben felismeri önmagát - ahogy a kutatók állítják. A delfint, polipot - ha elveszti kicsinyeit - lelki bánat, depresszió szállja meg. Van olyan madár,  tintahal, amelyik különböző szavakat használ különböző tárgyakra, személyekre. És hát az érzékszervek! A kutyák sokkal jobban hallanak, szagolnak, a madarak hallása, látása pedig szintén jobb, mint az emberé. (A sas több km-ről! meglátja a nyulat, melyre rajtaütésszerűen lecsap.) Az eszközök használata nem csak ránk jellemző - például a hollók, varjak, delfinek, polipok, no meg a majmok is sokféle tárgyat, eszközt használnak munkára, játékra. A csimpánz például köveket használ kalapácsnak, a sirály csalival pecázik stb. 

 

 

s mit tudunk mondani az emlékezés, képzelet az álmodás képességéről? Mindegyikkel találkozunk az állatoknál is, persze fejletlenebb formában, mint az embernél. A kutatók szerint a mókusoknak kiváló memóriájuk van: pontosan tudják, hogy mely rejtekhelyre ásták el tartalékaikat, pedig több száz van nekik. A háziállatoknak parancsokat lehet adni, amire emlékeznek és ismét aszerint cselekszenek, a hollók az alakzatokat, a csimpánzok pedig a képeket és számokat jegyzik meg jól. 

 

 

Gyakran hallani macskánál nyávintást, morgást, nyüszögést, kutyánál pedig vakkantást, kummogást amikor alszik. "Ha álmodik csontokról és ebédről, /gondolkozom, milyen a kutya-álom?"- kérdi Kosztolányi. Ők is visszaemlékeznek egy-egy helyzetre, szagra, személyre - de csak rövid ideig: ami kellemesen érintette őket akkor, arra később is jókedvvel reagálnak, s ami ellenkezőleg arra meg morgással, távolságtartássa

 

 

A kutyák macskák - az emberhez hasonlóan tudnak remélni, utálni, haragudni és megbocsájtani, természetesen nem azon a szinten és úgy, ahogy mi. És persze a képzelet, a fantázia az emberben messze gazdagabb, fejlettebb, hiszen ez a bonyolult gondolkodáshoz elengedhetetlenül szükséges nálunk. Őnáluk viszont - szűkebbre szabott életterükben, szellemi alkotás hiányában - nem oly fontos ennek a jelenléte.

 

 

 

 
asonlóan az állatokhoz: a félelmet, szorongást, a tikkasztó meleget vagy a kemény hideget egyaránt nehezen viseljük el. Ám az évezredek során megszokottá vált vadászösztönünk az merészen ott él még ma is bennünk, akárcsak állattársainkban. Belső természetünk is ugyanígy rögzült és alapjában véve változatlan maradt - emberben, állatban egyaránt. Amit például Shakespeare megírt a drámáiban saját korában, s részben saját koráról - az ugyanúgy megvan, ugyanúgy érvényes, él és hat ma is. Az emberek ugyanúgy acsarkodnak, helyezkednek, örülnek, gyászolnak, gyűlölnek, szeretnek, kerítenek, féltékenykednek, intrikálnak, szeretkeznek, ölnek, ármánykodnak, mint azelőtt, csak a keretek, formák változtak.  

 

 

Igaz, az jó lett volna, ha az idő során egyes negatív tulajdonságainkat jobban levetkőzzük magunkból, vagy magunkról  - s ez az embernél fontosabb lenne, mint az állatnál! Ha az emberiség fele annyi gondot fordított volna erre, mint a technika fejlesztésére, tökéletesítésére - már nem itt tartanánk. Bár a technika meg kell az emberiség túléléséhez, hiszen előbb-utóbb más lakhelyre kell költöznünk az univerzumban, s ehhez megfelelő járműre is van szükségünk. Szóval nem egyszerű kérdés ez...

 

 

S ha már a repülésnél vagyunk: a  szabadság vonzalma - amely szorosan összefügg a repülés iránti óhajunkkal - állatnak, embernek egyaránt régi, nagy vágya, ám az eszközeik, lehetőségeik a madaraknak sokkal tágasabbak, jobbak ehhez. Az ember kénytelen az ő testalkatukat utánozva gépeket tervezni, alkotni, hogy átrepülhesse azokkal az óceánt, s becserkéssze a világűrt. Ezzel szemben a vércse megállás nélkül száll át a Földközi-tenger felett, az albatrosz pedig akár napokon át egyfolytában repül. 

 

"Az emberek maguknak akarják az egész nagy földet. A kopár szirteket és ingoványokat, mocsaras tavakat meghagyhatnák nekünk, szegény madaraknak, hogy valahol  mi is békességben éljünk." - mondja a Nils Holgersson egyik madárszereplője. Igaz, ez a regény mese, s itt még azért nem tartunk - de az emberiség sajnos nagyon is sokat tesz annak érdekében, hogy az állatfajok életterét a környezet szennyezésével és önző szándékainak megvalósításával erősen megnyirbálja. 

 

 

 

A madár az megteheti, hogy akkor repül, amikor csak akar, az ember viszont csakis olyankor, ha ezt anyagilag fedezni tudja. De repülhet esetleg akkor is, ha például bírálja a főnökét... ("Szökünk a sötétség elől, falakon átrepülünk / Ezek mi vagyunk, /A szabadság vándorai " - énekli Demjén Ferenc csodálatos számában az ember állatokat utánzó, de nagyon is reá jellemző örök vágyáról.

     

 

ÁLLATI  ÖSZTÖNÖK, A GONOSZ JELENLÉTE

 

 

 

mberek és állatok egyaránt évezredek óta hordozzuk természeti, állati ösztöneinket és ezek - túlzottan sokszor is! - felülkerekednek bennünk. A teremtéskor belénk plántált nemi-, és létfenntartási vágyunkat az állatoknál jobban (ám sajnos, nem eléggé) tudjuk korlátozni. Mi ugyanis fejlettebb tudatunknál, intelligenciánknál fogva előre látjuk ugyan testi vágyaink szabályozatlanságának súlyos következményeit, ám a kísértések leküzdésében, elodázásában bizony sokszor bizonyulunk erőtleneknek. Azt, hogy hová vezet, ha ösztöneinknek nem maradunk urai, ha azonnal engedünk kívánságaink beváltásának, ha szabad folyást engedünk az "ördög csábításának". 

 

 

S minél inkább nem tudunk eme korlátozásoknak eleget tenni, eme hajtóerőnek gátat szabni, az ördög csáberejét jelentősen gyengíteni - ami az élet egyik legnehezebb feladata - annál inkább közelítünk az állati, de sokkal inkább ördögi viselkedéshez. Nem egyszer agresszívvé válunk és előjönnek belőlünk olyan tulajdonságok, melyek már nem is állatinak, hanem sokkal inkább ördöginek nevezhetők. 

 

Mivel már az Édenben jelen volt a sátán (kígyó képében) s az Isten továbbra sem tiltotta meg a gonosz jelenlétét és működését - így ugyanúgy hatottak reánk, munkáltak bennünk már akkor és ott, és azóta is, és munkálnak bennünk ma is annak sajátos jellemvonásai. Sokan próbálkoztak már ördögűzéssel, ám ez szerintem csakis a naív fantázia kategóriájába tartozik. Még filmen is hatásosan el lehet játszadozni ezzel a témával, de magát a kiűzetést a valóságban megvalósítani nem lehet. Mert aki ezzel próbálkozik - ahhoz hasonlít, aki saját kezűleg a vizet vagy levegőt, vagy akár egy tál levest alkotórészeire akar bontani, vagy egy kész épületből ki akarja szedni a homokot, vizet, a meszet. 


  

Minden élőlényben a kezdet kezdete óta különböző módon és valamilyen formában jelen van, benne lakozik az ördög. (Sátán, Mefisztó stb. néven ismeretes.) És amíg világ a világ - benne is lesz. És itt most ne arra a hosszú farkú, fekete patás, hegyes szarvú, vasvillás ördögre gondoljunk, aki a mesékben szerepel és parolázik a szegény emberrel. Hanem magára az ördögi szellemre, ami mindenáron elnyomni igyekszik a jót bennünk.

 

Minden áron el akarja nyomni a jóra törekvésünket, szüntelenül megkérdőjelezve annak fontosságát. Erősebbnek akar lenni az ugyancsak bennünk lakozó isteni szándéknál, isteni és emberi törekvéseinknél és vágyainknál. S bizony előfordul számtalan esetben, hogy ezt a célját sokszor el is éri, s ideig-óráig ugyan, de sikerül is neki úrrá lenni felettünk. (Tolsztoj remek kisregénye, Az ördög pontosan erről szól.) 

 

A démon (más szóhasználatban: devla) szelleme, sötét lelkivilága, ravaszsága, mindig rosszra hajlásával és egyéb sajátos tulajdonságaival - ismétlem - a kezdet kezdetétől fogva hatott reánk. Akár az állatok, akiknek ilyen-olyan jellemvonásai, viselkedési formái hosszú együttélésünk során ugyancsak nyomot hagytak bennünk. Belénk ivódtak -mind a  pozitívak, mind a negatívak egyaránt. Ám a sátántól csakis a rosszat vettük át, és vesszük át ma is, S hogy miért? Mert tőle egyebet nem lehetett, és nem is lehet ma sem.


 

s ha már bármely ponton, bármely vonatkozásban is szimpatizálunk véle - akkor már a kezében vagyunk. Amikor például jól berúg valaki - akkor először majom, róka, majd farkas, végül pedig disznó módjára, annak természete szerint viselkedik. És ebben is ördögi manipulációt sejthetünk, mert ő ember, állat felett is tud hatalmat gyakorolni, közöttük akár közvetítő is lenni - ha akar. Állati természetet imitáló magatartásunkkal ilyen és hasonló esetekben az ő sátáni irányítása, közvetítése szerint cselekszünk, s ilyenkor tulajdonképpen nem is az állat, hanem az ő sötét jellemét öltjük magunkra. Mint egy színész a maszkját. Azaz ördögök leszünk egy időre és nem emberek. 

 

Mert mit is mond a főördög a beosztottjának a nagy Tolsztoj meseszerű, de mondanivalójában nagyon is valóságos színművében? "Igyák csak az emberek a pálinkát, mert amíg isznak - addig mindig a kezünkben lesznek." És nem ördöginek nevezhető-e az a cselekedet is, amikor valaki saját szüleit veri vagy öli meg, vagy amikor tinídzser lányok halálra rugdosnak egy taxist? (S teljesen mindegy, hogy milyen okból, hiszen efféle esetekben ok, vagy magyarázat az lehet, de mentség az semmiképpen!) 

 

 

Vagy azok az ominózus esetek, amikor szülők verekednek egymás közt, az iskolákban tanár ver diákot, diák tanárt, netán szülő a tanárt - amik mostanában ha nem is napirenden, de hetirenden vannak. (Már csak az a variáció nem fordult elő, hogy a tanárok verekedjenek egymás között, s remélem, ez nem is fog...) 

  

e kérdezhetnénk akár azt is: nem ördögi inspirációra hallgat-e az az anya, aki megöli saját gyermekét? Hiszen az állatra messze nem jellemző, hogy saját kölykét elpusztítja. Sem az efféle - ivadékával szembeni - gyilkolási hajlam, sem az efféle esztelen, önző, indulatos cselekedet nem sorolható az állati vonások közé. Sőt az állat minden körülmények és nehézségek között védelmezi óvja, menti kicsinyeit akár élete árán is! (Már hallottunk olyan esetet is, mikor a vadászok közeledésekor a rókacsalád végveszélyben volt. S akkor az anyaróka hirtelen kiugrott a többiek közül, s gyors, cikkcakkozó futásával magára terelte a puskások figyelmét. Addig pedig  kölykei szétszaladtak - ezzel mentette meg az életüket, miközben őt  lelőtték.) 

 

Ma meg nap mint nap halljuk, hogy kiskorút bántalmaznak, vagy hol itt, hol ott ölnek meg egy gyermeket. Ha hihetünk a statisztikáknak - mert szörnyű még leírni is: nem biztos, hogy minden eset napvilágra kerül - hazánkban évente harminc 14 év alatti kiskorú lesz gyilkosság áldozata. (Nagyon sok, de az egy is sok!) S akkor még nem beszéltünk a családon belüli és családon kívüli erőszakról, iskolás gyerekek közötti garázdaságokról, zaklatásokról, megfélemlítésekről stb. amikbe ugyan senki nem hal bele, de a sértettek életét rövidebb vagy hosszabb időre tönkreteszik ezek az esetek. 

  

 

 

an úgy, hogy a leányanya azzal védekezik: félelmében fojtotta meg újszülött gyermekét, mert mi lesz, ha rájönnek? De gyakorló anyától is lehetett hallani: attól félt, hogy nem lesz miből eltartani, felnevelni az újszülöttjét. Szerény véleményem szerint nem lehet olyan keserű élethelyzet, megoldhatatlan konfliktus - bármily nagy szegénység is van az országban - amit azáltal lehetne "megoldani" vagy feloldani, hogy félelemérzetből egy ártatlan lény életét valaki elveszi. 

 

 

Még olyan indoklást is hallottunk már, hogy anyai szeretetét bizonygatta valaki, s ezzel indokolta tettét, amikor súlyos beteg gyermekét megfojtotta (!) mert nem akarta azt, hogy tovább szenvedjen szegény. Mert  nem akarta, hogy súlyos kínlódásban élje le hátralévő életét, és néki ezt végig kelljen néznie...

 

Igaz, hogy ezek nagyon szélsőséges esetek, de akkor sincs senkinek joga és hatalma egy másik élet felett ily módon dönteni! Mert ahogyan azt Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezető lelkésze legutóbb kifejtette: "a törvény hatálya alól még a szeretet sem adhat senkinek felmentést." Aki pedig a félelemmel indokolja tettét - attól megkérdezném: attól nem retteg, hogy egész életében - bárhol és bármerre jár - kísérteni fogja hol tette, hol gyermeke képe, hol pedig lelkiismeretének örökös háborgása? És előállhat az a helyzet is később, hogy már nem az elkövetett tettének rémképeitől fog félni, hanem magától a félelemtől fog félni, szorongani. 

 

És bizony ez az érzés, ez az állapot csakis romboló, elembertelenítő hatást gyakorol majd rá, s egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed - még ha bűnbocsánatot is gyakorol - ebben a lelki kataklizmában: szüntelenül arra fog gondolni, hogy önkezével elvette egy emberi lény életét, ami mindennél fontosabb és értékesebb.   

 

 

Egyet értek Horváth Teri színésznő véleményével, aki minden áron az élet magasrendűsége mellett vallott és állt ki. Amikor szegény sorsáról, életéről, nélkülözéseiről kérdezték, s arra is utalt az érdeklődő újságíró, van-e olyan élet helyzet, kínlódó, szomorú sors, amikor létjogosultsága lehet a gyilkosságnak, vagy az öngyilkosságnak - a művésznő válasza így szólt:  "A legnyomorultabb, legmocskosabb élet is többet ér a halálnál." 



 

int említettem: az állat saját utódját nem öli meg. Más egyedeket azonban igen - ám ez a ragadozó állatok törvénye, ami ellen ő nem tud tenni, erre ő rá van kényszerítve, különben éhen hal. Ezt a természet ősi rendje, a természetes kiválasztódás vezérelve és gyakorlata követeli meg. Tulajdonképpen ezt a kiválasztódási mechanizmust kellene segíteni a szakszerű vadászatnak is - ami azonban korunkban szintén eltorzult. Ma már nem vadászás folyik, hanem ilyen-olyan társaságok részéről sajnos nagyon sokszor gyilkolászás. S ezeknek legfőbb célja nem az, hogy az értéktelenebb, gyengébb egyedet szakszerű terepszemle után kilőjék, hanem a trófeákkal való dicsekvés, s nem ritkán a vadhússal történő nyerészkedés. 

 

Természetesen nem akarok általánosítani, csupán azt állítom, hogy sok esetben azok vadásznak, akiknek nem kellene, azok akiknek van erre anyagi fedezete, azok, akik bizonyos kapcsolataik révén ezt megtehetik. És ezek száma sokkal több annál, ami az állatállományban még nem okozna kárt, több a megengedettnél, szükségesnél. Vagyis röviden: nem csak vadászok űzik a vadászatot. Hol vagyunk már attól a Fekete István állatregényeiben leírt bensőséges kapcsolattól, ami ember és állat, vadász és erdei-mezei állat viszonyát és gondozását elsősorban meghatározta? 

 

 

Hol vagyunk attól, amit humánus vadászatnak lehet nevezni? Ma már  nemcsak az orvlövészekkel van a probléma, hanem az orvul, titokban elkövetett, ürügyül szolgáló vadászati randalírozásokkal, a rongyrázásként megrendezett milliárdos "vadászati világkiállításokkal",  amit elsősorban nem a szakszerűség, a hozzáértés vezérel, hanem az úri passzió, amit azok gyakorolnak, akiknek erre lehetőségük nyílik. Ezzel persze önmaguknak hasznot, élvezetet és szórakozást biztosítanak, az állatállománynak viszont csakis károkat és felesleges pusztítást okoznak.

   

   

ovább taglalva az állat, valamint az ember tulajdonságait - feltétlenül meg kell említenünk a következőt: az állatnak - ugyanúgy, mint  az embernek - igenis van belső, lelki élete, s következésképpen lelki tulajdonságai is. Mindenki előtt nyilvánvaló, s főként a lónál, kutyánál tapasztalható a hűség, sőt a féltékenység jelenléte. Elég megemlíteni Lassie-a skót juhászkutya esetét, aki több ezer km-ről tért vissza gazdájához az érzelmes, de igazat elbeszélő regények és filmek kedvelőinek nagy-nagy örömére. 

 

 

A kutyát nem véletlenül alkalmazza az ember őrző, védő szolgálatra, a mai, lakásban élő jó eb is azonnal morog, ugat, ha az ajtó előtt akár a legkisebb motoszkálást hallja. S aki még nem látott versenyparipát száguldani - az nem tudhatja, milyen fantasztikus összeforrottság, egység és összhang uralkodik ló és lovasa között a közös cél elérése érdekében. 

 

Az egymáshoz szokást, illetve a féltékenység érzetét más esetek is igazolják. Ha a gazda a saját kutyája vagy macskája színe előtt egy másik állatot megsimogat, dédelget - akkor ő azonnal  ránéz, s hozzá közeledik. Mintha azt mondaná: engem is! Ha több állat van körülöttünk s az egyiknek enni adunk - persze, hogy odajő a többi is és követelőzik, ha éhes, ha nem - merő önérzetből. 

 

 

Az a hatalmas odaadás, segítőkészség abban is megmutatkozik, ahogyan a kutya az ember kíváló partnerének bizonyul bűnüldözésben, a kábítószerkereskedelem visszaszorításában. S ha már a "bűnnél" tartunk: követ-e el az állat ilyent? Egyértelműen mondhatjuk: nem! A gyengébb állatok megölése az erősebb állatok "jóvoltából" nem bűn, hanem természeti szükségszerűség, vagyis a ragadozó nem gyilkol, hanem élelmet szerez. 

 

Ezt a szót leírva eszembe jutott: a minap felfedeztem egy érdekes cikket, melyben arról írtak, hogy bizonyos esetekben egyes állatok öngyilkosságra is képesek. Szívszaggató történeteket  olvashatunk itt magukat partra vető bálnákról, sínre feküdt macskáról, egy magát bánatában vízbe vető, betegségben elgyengült újfoundlandi kutyáról, aki többször is megkísérelte tettét, míg végül hagyta magát elsüllyedni. (Akárcsak Ophélia a Hamletben.) 

 

 

A legérdekesebb azonban a borsótetvek öngyilkossága: ők, amikor közeledni látják a katicabogarat, képesek felrobbantani magukat úgy, hogy sokszor a katicák is áldozatul esnek ennek. A kutatók ezeket öngyilkos merénylőknek hívják s megjegyzik, hogy az állatok öngyilkossága - hasonlóan az emberéhez egy következmény, az adott körülményekre adott válasz: a stressz annyira károsítja a testet és lelket, ami az adott szervezet teljes összeomlásához vezet. 

 

 

z igaz, hogy a macska, a kutya el-elcsen egy-egy falatot suttyomban az asztalról. De a cica az tapasztalatom szerint talán ragadozó őseinél fogva lopósabb, sőt lustább is nála. (De azért a kutya se veti meg a sumákolást - ha nem is ez a fő jellemvonása - s igen figyelni kell, hogy a szemetesvödörből ne lopikázzon, vagy az utcán eldobott ételmaradékot fel ne kapja.) A mi kandúrunk, Mucúr - kiről fentebb egy fotót is mellékeltem) például válogatás nélkül minden egyéb állat és ember porcióját megvámolja itthon. Az utcai járdára lehullott ötezres sokkal nagyobb biztonságban hever ott, sokkal később tűnik el onnan, mint az asztalunkon hanyagul ott felejtett kenőmájas szeretett cirmosunk jóvoltából. 

 

 

Mert bizony végtelenül szemtelen, torkos, pákosztos, de elsősorban nem ezért szeretjük. Ugyanakkor oly félénk, ijedős, hogy egy nejlonzacskó zörgésétől is megijed és elszalad. (Bezzeg nem félt odafönt a padláson, amikor négy napot töltött ott éjjel-nappal, gomolygó porban, hidegben, a titkokat rejtő sötétben kalandvágyát kiélvezvén - majd nyakig pókhálósan, szűk egy hét után leballagott a padláslépcsőn...)  

 

S szívesebben iszik a kád megnyitott csapjából ellentétben kisebb nőstény cirmosunkkal és kutyánkkal - hogy érezze a kiszolgálás és nyújtózkodás passzióját. Ezzel részben fittyet hány az itt elfogadott szokásrendszernek és etikai normáknak, s pökhendi módon szembe helyezkedik az uralkodó közízléssel, hiszen a másik két nálunk élő állat - akárcsak mi - jobban szeret az edényből inni.

 

És ha az ívás szóba jött, azt is megemlítem, hogy az egyik alapvető különbség állat és ember közt, hogy az előbbi csakis akkor iszik, ha szomjas...) A róka, a menyét néhány tyúkot eloroz az ólból, a vaddisznó dézsmálja a kukoricást meg néha a veteményeket - ám ezek az esetek nem tartoznak a bűntető törvénykönyv paragrafusai közé. S itt említsük meg a becsületet, az őszinteséget - ami úgy an blok - az állatra inkább jellemző, mint az emberre. A képmutatást, sunyiságot inkább a macskáknál tapasztalhatjuk, az önzés is inkább rájuk jellemző: a fotelben megszokott helyére nem engedi oda az embert, sőt ha a helyére ül valaki addig nyomakodik, édeleg és karmolászik, amíg ki nem túrja onnan. 



 

z állat és ember szoros összetartozását, egymásra utaltságát bizonyítja az is, hogy egy idő után gazda és kutyája kezdenek egymásra hasonlítani bizonyos tulajdonságaikban, no meg sokat tanulnak egymástól. Szacsvay László, a kiváló színművész  - aki saját szeretett vizslájával, Báróval együtt szerepelt az Életképek c. filmsorozatban - állítja: a kutya rákényszeríti az embert arra, hogy ne hagyja el magát (ezt magam is bizonyíthatom...) "Rengeteget kapnak vissza az emberek a kutyától, akik mindent megértenek, csak mi nem értjük meg, hogy ők mit akarnak." 

 

 

 

 

 

Azért ehhez hozzátenném - némileg vitatkozva a művész úrral: a jó gazda a kutyája tágra nyílt szeméből is tud olvasni. A még jobb gazda még a csukott szeméből is. Abból például azt, hogy éppen aludni akar és hagyják békén... A népszerű művész végül így summázza véleményét a kutyatársadalomról: "létezik a kutya - meg a vizsla."S hogy ezek a tapasztalatok nem újkeletűek - arra nézve had idézzük Clairvauxi Szent Bernát szavait a X. századból: "Aki engem szeret az szereti a kutyámat is." 

 

Sokáig lehetne még fejtegetni a kutya és gazda viszonyát - de talán  még Müller Péter érdekes megállapítását tenném e csokorba: "Ha egyszer a kutyád elmondhatná mi mindent lát, érez, hall és szagol benned - beleértve lelkiállapotodat, bajaidat, még tán a jövődet is  - többé nem kéne pszichológushoz menned. Továbbá párkeresőknek tanácsolnám: figyeljék meg esetleges jelöltjeiket, hogyan bánnak az állatokkal. Mennyire tudnak kutyául? S mennyire hallgatnak rájuk? Mennyire érti néma beszédüket, jelzéseiket. Mennyire ismerik az érzéseiket, üzeneteiket, ősi tisztaságukat s az embertől tanult ravaszságaikat." 



 

gyancsak nagy kérdés az is: vajon mennyit vett át  az évezredek során, s vesz át ma is az állat az emberi - az ember pedig az állati tulajdonságokból? És mikor és mennyit vesz át egyik a másikától azokból az ördögi tulajdonságokból, amelyek tőlük ugyan idegenek, de mégis ott vannak mindegyikükben (állatban és emberben egyaránt) valahol mélyen szunnyadva, értelmi és érzelmi kontroll alatt? 

 

 

Mert bizony - mint korábban utaltam rá - a teremtéskor (sőt Lucifer "személyes véleménye szerint" már előtte is) jelen volt és azóta is jelen van a sátán az univerzumban. Ezért bizonyára hatott - ellenszenves, visszataszító lénye és modora ellenére is - emberre és állatra már az Édenben is,  és azóta is. 

 

És ők hatottak-e a sátánra? Bizonyára nem, s nem is engedte volna azt, hogy őrá bármilyen módon hatni lehessen, pláne meggyőzni valamiről, hiszen ő kezdettől a tagadás szelleme volt, s mindenben a konokság, az öntelt, gőgös magatartás jellemezte - természetesen az Úrhoz is ilyen stílusban szólt. ("Te szülted őket, mint árnyát a fény,/De mindörökké fogva élek én" - mondta nagyképűen az angyalokra mutatva, amikor az összhangzó értelem hiányát vetette Isten szemére.) A fő kérdés még ma is az, hogyan tudja megvédeni önmagát - mind az állat, mind az ember - hogy ezek az ördögi tulajdonságok csupán szunnyadjanak ott, de ne vegyék át a vezérszerepet, s zúgó árként ki ne törjenek onnan? 

 

A legideálisabb eset persze, amikor mindketten (állat és ember)  csakis a pozitív tulajdonságokat veszik át egymástól, adják át kölcsönösen a másiknak, a negatívakból, pláne az ördögi tulajdonságokból pedig minél kevesebbet! Ha az ember a kutyájától, macskájától, tengeri malacától, aranyhörcsögétől, akváriumi halától, falun tenyésztett háziállataitól nem az agresszivítást, a támadókészséget, az erőszakosságot, a vad indulatokat veszi át hanem annak jámborságát, a szeretetéhségét, a ragaszkodását, tanulni vágyását, kíváncsiságát, a gyöngédségét - akkor nincs semmi baj. Sőt mindenki csak több lesz, épül, szépül, és gazdagodik általa. 


 

 

a viszont, sajnos, gyakran tapasztaljuk azt, hogy az állattól (különösen a vadállattól) elsősorban a rosszindulatot, az erőszakosságot, a kegyetlenséget, a legönzőbb, mindent lehengerlő ösztönöket - vagyis a vadságot veszi át az ember, megtetézve a benne munkáló, mélyből előtörő ördögi, sátáni erőkkel is. És akkor bizony feltartóztathatatlanul előnyomul, vezérszerepre tör benne a rosszra való hajlam. Akkor aztán megbomlik a harmónia, az összhang test és lélek közt, kóros folyamatok indulhatnak el, megindulhat akár a káros sejtburjánzás is a szervezetben ami betegségekhez, s akár halálhoz is vezethet. 

 

 

Vagy elkezdődik a kacsintgatás a bűn útja felé. Ami egyre vonzóbbá és szimpatikusabbá válik, kitör burkából az ellenségeskedés hajlandósága. S ha ez a vágy elhatalmasodik - akkor az embert megszállja  az öldöklés, a népirtás a területfoglalás, hódítás szelleme, ahonnan már csak egyetlen lépés a háború kirobbanása. És ehhez, ebben nemtelen, embertelen eszközül - a történelem során már sokszor -  az ember felhasználja az állatokat is, akik végképp nem tudnak beleszólni az egészbe.  És hogy miféle állatokat? Csak néhány példát említenék erre:

 

efántokat előszeretettel használtak fel már az ókori hadvezérek is. Hannibál serege vélük együtt kelt át a hegyeken, s ugyan hogy meg nem kérdezte tőlük senki: akarnak-e a nagy hadvezérrel menni hosszú útjára, avagy nem.... A rómaiak és karthagóiak a csatákban alkalmazták őket, Nagy Sándor csapata pedig nem egyszer nézett szembe az indiai  ellenfél 200! elefántjával. Szegény lovakat a szó szoros értelmében mindig belelovallták már a legrégibb időkben is a harci küzdelmekbe, csatákba, ütközetekbe. 

 

 

Ők szegények rendszeresen visszatérő "vendégeik" voltak a háborúknak - a "kivénhedt csataló" és a "harci mén" kifejezések nem véletlenül maradtak fenn a szóhasználatban. (A trójai faló az nem ebbe a kategóriába tartozik...) A sivatagi háborúkban - ahogy azt az Arábiai Lawrance című filmben is láthattuk - púpos tevéken nyargaltak a homokfelhőben rohamozó csapatok. 

 

 

 

 

 

Szegény tevéknek ugyan mi közük volt a háborús konfliktusokhoz és azok fegyveres "megoldásához"? Az égvilágon semmi. S még akkor nem szóltunk arról, hogy a római császárok milyen szadista, öntelt mosollyal, kéjes örömmel szemlélték a halálra ítélt gladiátorok, rabszolgák párviadalát...Miközben a szerencsétlenek - parancsszóra és kényszer hatására - hol egymást aprították, hol az oda beterelt vadállatok, oroszlánok tépték szét őket. 

 

 

Vagy éppen a szegény, szerencsétlen állatok múltak ki a harcosok kardjától, tőrétől - ahogyan azt a Gladiátor című filmremekben (Ridley Scott alkotásában) szemlélhetjük. Az emberiség (helyesebben a fővezérek!) valahogyan mindig belezuhantak, sőt még ma is beleesnek abba a tévhitbe, hogy bizonyos konfliktusok csakis háborúskodással oldhatók meg. 

 

ztán, amikor végre vége lesz a nagyüzemi gyilkolásnak és sok ezer, sőt sok millió halott, özvegy és árva marad utána - akkor döbbennek meg igazán a háborúskodó ellenfelek. Akkor jönnek rá a saját népeiket egymásnak uszító vezetők: az országaik egymás közti viaskodása még sem oldott meg semmit. Sőt, rosszabb lett a helyzet, mint volt. Hogy a háborúskodó katonák lelkivilágát és életszemléletét hogyan változtatja meg a megszokottá váló öldöklés - arra a művészi alkotásokban is számos példát látunk. 

 

 

Hogy az az örökös közelharc mardosó bűntudata, az ártatlan polgári lakosság gépies lemészárlása, s az azt követő békeidőben hogyan munkálnak tovább ezek a folyamatok az egykori katonák emberi kapcsolataiban, lelkivilágában, magánéletében  - arról hatásos, katartikus művészi filmalkotások győznek meg bennünket. A halál ötven órája (rendezte: Annakin) a Ryan közlegény megmentése (r: Spielberg) az Apokalipszis most (r: Copolla) a Drezda (r: Roland Richter) A látogatók (r: Kazan) vagy a Született július 4-én (r: Stone) című filmek kitűnően illusztrálják mindezt. 

 

A háborúban  - amikor elszabadul a pokol - már senki sem gondolkodik. Mindent felülmúl az őrület, mindent elborít az emberi és földi apokalipszis. Ekkor, ezen a ponton megszűnik az ember önköntrollja és józansága, megzavarodik normális gondolkodása, megváltozik értelme és ítélőképessége, elhomályosodik tiszta tekintete, elvadul a lelkülete - azaz végképp kifordul önmagából, emberi mivoltából. És ekkor már végképp nem hasonlít sem emberre, sem állatra csakis az ördögre. 

 

 

Az ördögre, melynek egyedüli célja semmi más, csak a rombolás, a pusztítás, a rossz, a gonosz cselekedet kegyetlen szadizmusának élvezete, öröme és tora. Akkor aztán bekövetkezik, megállíthatatlanul árad és elhatalmasodik az, amiről Radnóti így írt: "izzó ágyúcsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt, / s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan."

ondolatmenetemet folytatva ismét e rangos magyar költőhöz fordulok. Aki soraival bizonyítja: eme jelenség bizony nem emberi, de nem is állati, hanem ördögi erők műve. A "Töredék"- ben nem azt írja a háborúról, hogy abban elállatiasul az ember. Hanem "elaljasul", leszáll alulra, a mélybe, a poklok fenekére. És ez az az állapot, ami sem állatnak, sem embernek, csakis az önmagából kifordult ördögi embernek felel meg, csakis az ő vad ösztöneit elégíti ki. Normális, értelmes, békét akaró, szeretetben élni vágyó emberek irtóznak és undorodnak ettől. 

 

 

S hogy miért? Mert iszonyú nagy tömegeik ilyenkor mindig az ártatlan halottak, vagy az árvák, özvegyek, síró anyák, éhezők, nyomorgók, menekültek sorsára jutnak. S ezeknek a háború okozta élményeknek, traumáknak, tragédiáknak az utóhatása évtizedek múlva is megmutatkozik, jelen lesz az emberek,  lelkivilágában. Kivert kutyák, gazdátlan, kóborló állatok kilátástalan sorsára jutnak gyermekek, unokák, feleségek, menyasszonyok, akik elvesztették hozzátartozóikat.  És akik közül sokan  - gyengébb jellemüknek, természetüknek megfelelően nehezen, vagy egyáltalán nem tudják megnyugtatóan kezelni lelki sérelmeiket. Ne feledniük kell, hanem méltóan elengedni elvesztett szeretteiket. 

 

 

Úgy is fogalmazhatnék: az ember a háborúskodás folyamán  - az ördög jellemét magára öltve, elszabadulva önmagától, saját magából kifordulva - így juthat végül állatinál is rettenetesebb sorba. Embertársait pedig ugyancsak oda, a szörnyű szenvedések sorsára,vagy a teljes megsemmisülés útjára taszítja. 

 

Emberi, állati, ördögi tulajdonságok - Isten vezérlő hatalmától elszakadva, azt semmibe véve - így folyhatnak át egymásba, így keveredhetnek össze. És hogy ez a káosz be ne következzen az csakis magán az emberen múlik: ha korlátokat, gátakat, erkölcsi normákat állít maga elé - akkor nem fog erre az útra lépni. Ellenkező esetben akár észrevétlenül is rácsúszhat erre a lejtőre, melyen képtelen megállni, s többé már nem lesz ura önmagának. 

 

 

Ha az ember belső lelki egyensúlyát és önkontrollját megtartja - azzal önmagát tartja meg. És akkor nem fog sem az állat negatív tulajdonságaival, sem az ördög természetével birkózni. S így békében élhet önmagával, társaival, a természettel és az állatvilággal egyaránt.    

 

 

ómagam azt hiszem és vallom: ha még többen élnének, ha még többet és jobban élnének a mindennapokban a művészet lélekemelő, megtisztító erejével - akkor bizony visszanyerhetné az emberiség e modern korban  megbillent lelki egyensúlyát, optimizmusát és önmagába vetett hitét. Ismétlem: élnének vele és általa - nem pedig külső dísznek, függeléknek, a sznobizmus egyfajta gyakorlati megvalósításának, függönynek vagy háttérnek használnák, mint ahogyan ezt sokan teszik. 

 

 

A művészet (akár az állatok)  nem egyfajta járulékos díszletként szolgál számunkra, amivel ki-ki villoghat, ki-ki elűzheti unalmát,  agyoncsaphatja idejét, amit ki-ki kénye-kedve szerint használhat, amikor arra ideje szottyan, hanem létszükséglet. A művészet olyan, mint a gyermek: elsősorban nem szórakozásra, időtöltésre való, hanem életünket gazdagítja, tudásszomjunkat növeli és bizonyos fokig kielégíti, csodálatos élményeket nyújt és szerez még akkor is, ha passzívan viszonyulunk hozzá. Hátha még aktívan élünk vele!

 

 

Olyan éltető energia, amely élni segíthet bennünket, emberi mivoltunkat biztosítja. Ronda germanizmussal kifejezve: ezért lett annak idején "kitalálva" az egész. A kezdettől fogva ezzel, ezáltal üzen egyik ember a másiknak, ezzel teszi jobbá egyik ember a másiknak az életét. művészetben rejlő, hozzánk szóló üzenet ugyanazon a fenséges hangon szólít meg bennünket, mint a hit: szeretettel, megértéssel fordulni minden élő felé! 

 

 

Az állatnak soha nem volt és nincs is szüksége a művészetekre, mert az ő életmódja, boldogulása, gondolkodása és lelkivilága - némi hasonlósága ellenére is - alapvetően eltér az emberétől. (Az, hogy a kutya nyugodtan elhasal és akár fél óráig is elhallgatja a zenét az nem ezt jelenti, hogy érti és értékeli azt, hanem jobb hallása révén nagyon érdekesnek fogja fel a feléje áradó hangözönt. A juhászkutya füle hallja meg a legtöbb hangot.) Nem véletlen, hogy Isten e két lényt - az embert és állatot - külön-külön teremtette meg - másféle szándékkal és feltételekkel. 

 

Ezért tartom nagyon mesterkéltnek azt, amikor az ún. cirkuszművészet jegyében állatokat idomítanak (inkább erőszakolnak rá) arra, hogy emberként viselkedjenek. Amikor a porondon az idétlen medve motorozik, a púpostevék körbe-körbe járnak, a kecses fóka labdával egyensúlyoz, vagy a végtelenül stramm állatnak, a tigrisnek muszáj átugrania a tüzes karikán - az épp olyan szánalmas, furcsa és természetellenes, mintha az ember lóherét legelne a réten, vágtázni kezdene az országúton, vagy négykézláb nyúlra vadászna a bokorban. 

 

 

Legjobban tesszük, ha meghagyjuk őket természetes közegükben, s az állatkerti ketreceket, kifutókat is csak akkor "ajánljuk fel" nékik szociális bérlakásnak, ha ott megfelelő levegőt, mozgási lehetőséget és életteret, s főként táplálékot tudunk nékik biztosítani. Ha pedig háziasítani óhajtunk tengerimalacot, macskát, kutyát, halat stb. akkor azzal ugyanúgy kell bánni, mintha egy családtag lenne, s ne úgy élje le az életét, mintha egy cellába zárt rab lenne. (A legsiralmasabb példa, amikor 30-40 kilós kutyát tartanak egy panelházban, aki alig fér ki a liftajtón, amikor leviszik sétáltatni.)

   

 
 

égül - megköszönve kedves olvasóim türelmét és érdeklődését - így summázom véleményemet állat és ember kapcsolatáról: 
Az ember magasabb intelligenciája, gazdagabb lelkivilága és értelme lehetővé és szükségessé tette azt, hogy még az ősi időkben megteremtse magának a művészetet, a vallást, a hitet, a különböző eszméket, hogy ezzel emelje minél magasabb szintre, s ezzel gazdagítsa a saját életét. S ha mindezt önmagától megvonja - folyamatosan állati sorba süllyed. Márpedig ezt nem akarjuk, nem igaz? Az ember csakis az ezáltal megszerzett fölényével tud irányító szerepet vállalni az állatok felett, csakis ezzel a fölényével (a művészetének és hitének erejével)  tudja fenntartani és megőrizni emberi mivoltát, állatokkal való harmonikus kapcsolatát. 

 

S ez egyet jelent a Teremtőnkhöz fordulással, hitünk felerősödésével, hiszen maga a művészet is isteni adomány. A művészet az, ami a legtágabbra nyitja ki fülünket, hogy meghallhassuk az Isten által teremtett világ csendjét. S ebben a csendben felfoghassuk a mindannyiunk érdekében, mindannyiunkhoz szóló legfontosabb égi üzenetet: a szeretetnek, a jóságnak, az összetartozásnak, a megértésnek és megbocsájtásnak az örök parancsát. S ha ennek szellemében cselekszünk, ha így tekintünk és hajolunk minden élőlény - növény, állat, ember - felé e földi világban akkor bizonyára helyreállhat az emberiség állatvilággal való ideális viszonya. 

 

S akkor megvalósul az a harmónia, ami valójában üdvös és kívánatos mind az emberek mind pedig az állatok részére. S akkor létrejön, illetve újra visszatér az az idill, mely évezredekig jellemezte ezt az állapotot: helyre állhat az Isten és teremtményei közti rend. ("Állatok s kalászok rendje ez / nehéz, de mégis szigorú szolgálati szabályzat." - írja Radnóti csodálatos versében.) S ha ide eljutunk - továbbra is az a harmónia uralkodik onnantól fogva köztünk, ami a régebbi időkben oly magától értetődő és természetes volt. Ha ezt újra meg tudjuk teremteni azzal bizony csökken az ember félelemérzete, szorongása, veszélyérzete is.



 

inden állat hálás tekintetéből azt kell kiolvasnunk, hogy gyámoltalanságukban, hozzánk viszonyított fejletlenségükben, kisebb méretükben és erejükben, kevesebb értelmükben és lehetőségeikben, élelmezésükben, gondozásukban reánk vannak szorulva. Hogy nékik elengedhetetlenül szükségük van a mi védelmünkre, óvó tekintetünkre,  minden rossztól való megóvásukra. 

 

 

Szükségük van a mi ápolásunkra, szeretetünkre kis állati életük legvégső határáig, létük oltalmára, fejlődésük gondos és értő módon történő biztosítására, előmozdítására. Hogy biztos garanciát lássanak bennünk arra, hogy mindezt mi akarjuk, óhajtjuk, hogy minderre képesek vagyunk, ahányszor csak reánk néznek, élelmet kapnak tőlünk, játszanak, sétálnak velünk vagy tanulnak tőlünk. (Mint ahogy mi is tanulunk tőlük.)

 

 

És hogy ők mindezekért határtalan hálával vannak irántunk, és szeretnek bennünket a legönzetlenebb szeretettel, ami csak létezik a világon. Ha mi nem gondoznánk,  ha nem táplálnánk, nem óvnánk őket a hidegtől, forróságtól, az időjárás viszontagságaitól - akkor elpusztulnának. Éppen ezért a legnagyobb embertelenség lenne, ha vélük szemben bármilyen módon is visszaélnénk sajátos helyzetünkkel, korántsem azonos súlycsoportunkkal, magasabb értelmi szintünkkel, az övékével összemérhetetlen fejlettségi kategóriánkkal, bármiféle kimondott, vagy kimondatlan fölényünkkel - akármilyen állattal szemben is! 

 

 

Szükségük van reánk, akik többet tudunk, többet látunk a világból, s ezért mindig megtaláljuk a legjobb módszereket arra, hogyan tegyük az ő életüket is teljesebbé a maguk állati méltóságát szemünk előtt tartva. S ezáltal a miénket is szebbé, gazdagabbá tudjuk tenni. Ezért tőlünk, a "csúcsragadozótól" (óh, de borzalmas kifejezés) várják a védelmet, ápolást, eleséget, gondozást, felügyeletet, barátságot, bizalmat - egy szóval: szeretetet. 

 

Ember és állat viszonyában mindig az embernek kell az irányító, a vezérszerepet vállalnia. S ezzel együtt mindazt az örömet, küszködést, felelősséget, sőt bűntudatot is, amit akkor érzünk, ha vélük szemben valami rosszat elkövetünk. ("Ember és állat viszonyában, úgy véljük, mindig az ember a hibás." - írta Déry Tibor, akinek tündéri kis kutyája, Niki léte és ragaszkodása is bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy e magvas igazsághoz eljusson.) Az univerzum békés fennmaradásának érdekében minden élőlényre egyaránt szükség van (helyesebben: lenne.) Nem szükségünk, hanem szükség van. Nem másért, hanem azért, hogy az élővilág természetes rendje a jövőben is fenn maradhasson. 



 

e ez nem azt jelenti, hogy valamiféle álhumanizmus jegyében direkt etessük a galambokat (pláne kiflivel, pizzával, pogácsával, amitől felpuffadnak) s mindenféle maradékot dobáljunk a majmok, elefántok, medvék ketrecébe. Vagy ha reánk veszélyt jelentenek akkor se irtsuk a csótányt vagy a patkányt, hanem hagyjuk tovább szaporodni azokat. (Mert az is álhumanizmus.) Vagy netán befogadjunk minden egyes kóbor macskát, lődörgő kutyát harminc négyzetméteres lakótelepi lakásunkba. 

 

De azt sem jelenti, hogy természet elleni merényletet vagy főbenjáró gyilkosságot követünk el azzal, ha agyoncsapjuk a vérünket éppen szívni készülő méhet, szúnyogot. Vagy bűnt követnénk el, ha netán lecsapunk egy döglegyet, darazsat, amelyik az ebédlőnkbe tévedt és cudar jókedvében éppen a süteményünk fölött kering. (Mert lehet, hogy éppen saját, vagy gyermekünk életét mentjük ezzel, hiszen a kukákból felrepülve egy légy magával hozhat olyan kórokozót, ami súlyos betegséget okozhat. Bár ha úgy adódik ki is lehet kergetni a lakásból, ami sokkal emberségesebb megoldás. Ám lehet, hogy visszajön...) 


 

zt viszont igenis jelenti, hogy szigorúan tilos - sőt életveszélyes - minden szíre-szóra, nyakló nélkül, kegyetlenül és brutálisan, csupán önző anyagi és terjeszkedési érdekeink céljából ész nélkül pusztítani, ölni a növény-, és állatvilágot! Ez egyenesen embertelenség, sőt, hogy stílusos legyek: állattalanság. Nils Holgersson - aki egy varázslat árán egyaránt beleláthatott az emberek szívébe és az állatok lelkébe - akkor változik vissza ismét emberré, amikor megmenti a ludakat a levágástól. 

 

 

Ember és állat egymásra utaltságát, méltóságuk megtartását, tiszteletét, egymás iránti szeretetük, ragaszkodásuk fontosságát meghatóan, szívhez szólóan ábrázolja ez az északeurópai meseregény. (Selma Lagerlöf svéd írónő asszonyi lelkének, kezeinek és szellemének alkotása.) És kevés olyan filmadaptáció van a világon, ami ilyen hűséggel ábrázolja ezt a csodálatos gondolatot egy másik műfaj (a rajzfilm) eszközeivel. 

 

 

Ezért is választottam egy jelenetet éppen ebből a filmből záróképnek tanulmányom alá. S végül hadd idézzem a Prédikátor Salamon könyvéből azt a néhány sort, ami bizonyára a Nobel-díjas írónőnek is ihletet szolgáltatott műve megírásakor: 
    

 "Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is. És ugyanazon egy lélek van mindenikben; s az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál." 

                                                         

                                                                                                    *




Az internetes oldalakon kívüli  felhasznált forrásmunkák, irodalom:

Selma Lagerlöf: Nils Holgersson  csodálatos utazása (Móra Ferenc kk.1962. ford: Beke Margit)
Déry Tibor: A napok hordaléka (Szépirodalmi Kk.1982.) 
Csányi Vilmos: A kutyák szőrös gyerekek (Libri Kiadó, Bp.2012.)
Ó- és Újszövetségi Bilblia (ford: Károlyi Gáspár. Magyarországi Rf. Egyház, Ev. egyház és a Szabadegyházak szöv. kiadása, 1959. Budapest.)
Madách Imre: Az ember tragédiája (Szépirodalmi Kk. Bp. 1972.)
Radnóti Miklós. Összes versek és műfordítások (Szépirodalmi Kk. Bp. 1970.)
Müller Péter. Szeretetkönyv (Alexandra, 2006.)
Popper Péter: A kő, a víz és a kutya (Saxum, 2011.)
Kosztolányi Dezső: Összes versek (Szépir.Kk.1984.)
3. évezred EXTRA - képes magazin (2010. tavasz.)