2015. január 3., szombat

EGY ECHTE NYOMOZÓPÁROS ÉS ESETEI

 

 

 

 

 

BEVEZETÉS   (MUNKAMÓDSZERÜK   SAJÁTOSSÁGAI)


                            
  
A címben szereplő jelző (echte = eredeti, valódi)  nemcsak a színvonalas, sokak által kedvelt krimisorozat két detektívére, főszereplőjére, Stephan Derrickre és hűséges munkatársára, Harry Kleinre érvényes. Találó ez a kifejezés hozzállásukra is, amellyel az eléjük kerülő ügyeket minden esetben egyfajta sajátos, echte németes megfontoltsággal, határozottsággal, ügybuzgósággal, rendkívüli precizítással, valamint rend-, és hivatásszeretettel oldanak meg. A szimpatikus bajor rendőrnyomozó-páros valamennyi megkapott ügyének kibogozásában, a tettesek elfogásában s az igazságszolgáltatás kezére juttatásában elsősorban az értelem, a logikus gondolkodás játszik szerepet. 
 
Mint a páros szentek - mindig együtt járnak nyomozni, felgöngyölíteni, kibogozni, kideríteni a bűnös cselekedetek indítékait, felfedni azok szerteágazó szálait. Szorgosan kutatva az emberi kapcsolatokban megbúvó sötét titkokat, azokat a susmusokat, amelyekkel bűnös üzelmeket és tevékenységeket igyekszenek fedezni a könnyű megélhetést, munka nélküli életmódot kereső, bűn útjára lépő vagy tévedő személyek. Szorgalmasan kutatják, és ki is derítik mindazokat az okokat, tényeket, körülményeket, mozzanatokat,  amelyek előbb-utóbb - sajnos - minden esetben valamilyen bűnügybe torkollanak. 
 
Jól összeillenek. S ha személyiségük, mentalitásuk, munkatempójuk nem is teljesen azonos, de - jól passzol egymáshoz. Az egyes epizódok során csak nagyon ritkán fordul elő, hogy valamiben nem értenek egyet, vagy ellentmondanak egymásnak. Ilyenkor Klein - a csöppet sem meghunyászkodó, de a békességet jobban szerető beosztott - a legnagyobb nyugalommal tartózkodóan emeli fel kezét és így reagál: "Jó, legyen így, te vagy a főnök!" És ezután ismét visszatér az a jól megszokott nyugalom, harmónia és békés együttműködés, ami a legnagyobb ügyszeretet és buzgalom által ösztönzött szimpatikus duójuk tevékenységét  leginkább jellemzi. 

A nyugodt, méltóságteljes munkatempó, a megfontoltság és rend következetessége, a rutinos emberismeret, a pontos környezetmegfigyelés, az áldozatok, elesettek iránti részvét és szánalom hatja át nyomozói munkájukat. Mély humanizmusuk azonban soha nem csap át egyfajta szentimentalizmusba, de mindig mély érzelemmel, megértéssel viseltetnek a szenvedő emberek iránt. Akik között sok olyan férfi, nő vagy gyerek akad, akik nem konkrétan magának a gyilkosságnak válnak áldozataivá, hanem szenvedő alanyai annak a problematikus, kritikus helyzetnek, amelyben maga a gyilkosság megtörténik. Sokszor már annak következtében is, hogy annak közelében, annak környezetében élnek. 

Minden gyilkossággal szemben egyértelmű utálatot, gyűlöletet és felháborodást tanúsítanak, Minden bűnöző számukra unszimpatikus, egyértelműen negatív, társadalomra veszélyes figura. Olyanok mind, akik ellen a legnagyobb szívóssággal, kitartással harcolniuk kell. Ugyanakkor hiányzik belőlük az ezekkel az elemekkel szemben tanúsított indulat, kemény és drasztikus fellépés. Még a legdörzsöltebb, legagresszívebb és legveszélyesebb gonosztevőkkel szemben is kesztyűs kézzel bánnak (habár a fegyver mindig ott van a markukban, ha szükség van rá.) 
 
A rámenősség, a határozottság és szívósság azonban egyetlen ügy felgöngyölítésénél sem hiányzik. A legritkább esetben fordul elő, hogy dühös indulatból, felháborodásból túllépik hatáskörüket azzal, hogy fizikailag bántják valamilyen módon a velük szembe kerülő bűnözőt. A kivétel erősíti a szabályt alapján egyszer-egyszer azért Derrick megrángatja valakinek a zakóját (ha jó oka van rá) vagy behúz egy alapos jobb egyenest az őt "rohadt zsarunak" tituláló fickónak. Az érzelmesebb lelkületű Klein-ben pedig akkor kezd ágaskodni az indulat, s akkor kezd viszketni a tenyere, ha egy fiatal lánynak vagy gyereknek kel a védelmére egy-egy gazemberrel szemben. 
 
Ám elsősorban nem ez a jellemző viselkedésükre. A különböző bűnügyek indító okainak, a gyilkosságokat előidéző motívumoknak a  megtalálása, józan, megfontolt, türelmes és hideg fejjel való kikövetkeztetése  áll izgalmas munkájuk középpontjában. Ennek sikere minden esetben a müncheni rendőrkapitányság gyilkossági csoportjának főfelügyelője, Stephan Derrick és annak beosztottja, Harry Klein biztonságosan és jól működő szürkeállományának köszönhető.  
  
 

A nyomozásoknak effajta lassú és megfontolt (s talán kissé egyoldalú) módszere miatt sokan unalmasnak, vontatottnak tartják ezeket a filmeket. S talán kissé idejét múltaknak is - összehasonlítva a mai akciódús (sőt talán túlságosan is akciódús) bűnügyi sorozatokkal. A Derrick-filmek ugyanis egyáltalán nem bővelkednek a látványos, mozgalmas és pörgős jelenetekben. Nem jellemzi ezeket a "többet tüzelnek, mint töltenek" elve. Nem "gyönyörködhetünk" sűrű lövöldözésekben, robbantásokban, kaszkadőr-showkban, pirotechnikai bemutatókban, üldözéses autóversenyekben. (Van olyan epizód, amelyben csakis akkor látunk autót, amikor a két nyomozó beszáll, illetve kiszáll a szolgálati BMW-jükből, mert valahová éppen mennek információkat gyűjteni, avagy valahonnan éppen jönnek újabb adatokkal gazdagodva.) 
 
 
A Derrick-filmekben - tekintettel arra, hogy harminc-negyven éve készültek - nem a mai divatos akciófilmes elemek keltik az izgalmat. Nagy ritkaság, ha egy-egy epizód lendületet kap már az elején és pörgősre, üldözősebbre sikerül, szinte kiríva ezzel a többi közül. (A 281 epizód között talán csak néhány akad ilyen. Ezt állíthatom, hiszen valamennyit láttam, sőt egyiket-másikat többször is.) A szabadtéri, utcai, erdei, falusi, vidéki, tóparti jelenetek kis száma a jellemző. Sokkal többet "járhatunk" városi környezetben: lakásokban, bárokban, szállodákban, éttermekben, kávézókban, irodákban, munkahelyeken, vasútállomáson, repülőtéren, városok épületeinek belső, zárt helyszínein. (Unos untig láthatjuk pl. a rendőrségnek - Derrickék munkahelyének - folyosóit, irodáit, ebédlőjét.) 
 
 
A mozgalmas cselekmény, a külső helyszínek gyakori váltakoztatása, a szabad tereken való tartós tartózkodás helyett a két nyomozó németesen precíz észjárása, ültő helyükben történő beszélgetéseik, elmélkedéseik hol akadozó, hol meglóduló lendülete adja a sorozat lényegi elemét, ez fog meg bennünket leginkább. Folyton arra figyelünk, az tart feszültségben bennünket, hogy mikor, milyen irányban és hogyan indul be, majd utána merre tart lépésről-lépésre kibontakozó következtetéseik folyamata.  S erre aztán hogyan mozdulnak tovább a gyakorlatban, mi lesz a bűnözőkkel folytatott sakkjátszma következő lépése, s végül mikor adják be a mattot. 
 
 
Mindkettőjükre - de különösen Stephan Derrickre - jellemző a pontos, megbízható, sok-sok tapasztalaton alapuló megfigyelés, emberi tapasztalat, az emberek tulajdonságainak, indítékainak, mögöttes szándékainak tanulmányozása. "A mi szakmánkban az emberek megfigyelése ér annyit, mint az elméletek." - mondta a főfelügyelő az egyik epizódban. S ez a megfigyelés mindkét nemre érvényes - még akkor is, ha Derricknek a saját filmbeli magánéletében elvétve akad egy-egy kapcsolata nőkkel, asszonyokkal s azok is rosszul sülnek el. Filmbeli felesége szinte csak úgy létezik, mint Columbonak, bár azé soha, Derrické viszont egyszer-egyszer azért megjelenik, ha éppen koncertre mennek együtt. De a férjet onnan is elhívják telefonon valamilyen ügyhöz.
 
 
Lényeges szerepet játszik ugyanis nyomozói munkájából adódó lekötöttsége, munkához való ragaszkodása s ezzel összefüggő rapszodikus életmódja, akárcsak Herry-nek. Egy-egy véletlen alkalommal - őt is, akárcsak Kleint, mint ez az egyik epizódból vett jelenet is igazolja - megérinti őket egy-egy fuvallata a szerelemnek, hol az egyiküket, hol a másikukat. Egy-egy halvány, potenciális lehetősége valamilyen kibontakozó kapcsolatnak. Ami bizonyítja, hogy egyikük sem érzéketlen a női nem vonzó szépségei iránt. Ám a fenti okok mindig megakadályozzák, hogy ezekből komolyabb, hosszabban tartó viszony alakulhasson ki. Számára (számukra) az egyetlen életcél, ami szüntelen mozgatja és életben tartja őket: az adott bűnügy kiderítése, a tettesek leleplezése, majd rács mögé juttatása.  

  
 
 ÖSSZEHASONLÍTÁSUK  EGYÉB  NYOMOZÓKKAL
 
 
A nyomozás e sorozat minden egyes epizódjában legnagyobbrészt a két rendőr fejében zajlik. Erről szerzünk aztán tudomást párbeszédeikből, játékukból, s a képek, jelenetek ehhez csak egyfajta díszletként szolgálnak. A legérdekesebb az, hogy éppen milyen nyom az, amin elindulnak, mit találnak, amiből kibontakozik az egész nyomozás. S ha történetesen nincs nyom (mert ritkán ez is előfordul) akkor kezdik felderíteni az áldozat adatait, kapcsolatait, viszonyait s azokból aztán kibogozzák az ügyet. Magát  a tettest, annak személyét, arcát soha nem látjuk itt előre (ellentétben a Columbo-filmekkel, ahol minden esetben már az elején ismerjük a gyilkost, s magát az általa elkövetett gyilkosságot is, annak előzményeivel és lefolyásával.) 
 
A DERRICK-ben azonban csakis a film végén tudunk meg mindent, legfőképpen a gyilkos személyét és indító okait. S így a párossal együtt "járjuk be" addig a nyomozás helyszíneit, szereplőit, a szóba jöhető kapcsolatokat, mellékszereplőket stb. Bár akkor is érdekes tud lenni, ha egy-egy filmet már másodszor nézünk meg, amikor a tettes ismeretében kalandozunk végig a nyomozáson, elképzelve: mi hogyan indultunk volna el Derrickék helyett a nyomozás fonalán?
 
Vagy az is könnyen előfordulhat, hogy több év után már nem emlékszünk a tettes személyére, csak szórványosan egy-egy jelenetre, s ezért is érdekes lesz újból azt megtekinteni. Ha az elektronika fejlődése hozta kriminológiai eszközöket leszámítjuk - mert azért száz év alatt csak van itt is előrelépés - a müncheni detektív-párosunk lényegében ugyanazzal a módszerrel dolgozik, mint múlt századi angolszász kollégáik, a két gentleman-agglegény Sherlock Holmes és Dr.Watson. Legfőbb erejük nékik is a rugalmas gondolkodásban rejlik. 
 
 
Úgy is mondhatnánk - némi poénkodással: a fej azóta is mindig kéznél van... Holmes - aki, ha lehet még magasabb intelligenciájáról, rendkívüli megfigyelőkészségéről, tudós alkatáról és elmélyült hegedűjátékáról volt híres - filmjeiben homlokára teszi mutatóujját, vagy időnként megszívja pipáját a megfeszített fejtörés közben. Holmes zenei érdeklődésében csaknem azonos Derrickkel: mindketten imádják a klasszikus zenét: Bachot, Mozartot. 
 
A német nyomozót zongorázni is halljuk egyszer, gyakran jár operába, az angol detektív viszont nagy érzékenységgel és átéléssel játssza (persze csak amatőr szinten) Bach hegedű-szólószonátáit. Ezzel akar kikapcsolódni intenzív agymunkájából, vagy kémiai kísérleteiből. A zenében jelenlévő és általuk kedvelt harmónia nyomozói munkájukban is érvényesül. Ami elsősorban az ok-okozati összefüggések következetes, szisztematikus feltárásában, a megkezdett és lezárt ügyek kompakt egységében, munkájuk "esztétikai" sajátosságaiban mutatkozik meg.



Holmes tehát homlokára helyezi mutatóujját, ha erősen gondolkodik vagy hirtelen rájön valamire. Ezzel szemben Derrick felemeli ujjait (csak nagy néha gyújt rá egy cigarettára) és határozottan rámutat a lényegre. Avagy két tenyerét összezárja, majd szétnyitja azokat, s élénk taglejtésekkel, mutogatásokkal nyomatékosítja szavait, ha valakivel beszél. Ők is ugyanúgy páros szentek módjára jönnek-mennek London és a környező városok utcáin, teszik a dolgukat mint utódaik az Isar-menti városban. Talán annyiban különböznek tőlük, hogy ők magánnyomozókként működnek (így jóval többet is keresnek) s szinte kivétel nélkül a felső tízezerhez tartozók piszkos ügyeit vállalják el. 
 
S ha lehet, még nagyobb zsenialitással és még tévedhetetlenebbül járnak utána mindennek. Holmes még a nagyítóját is mindenhová magával viszi, hogy az ablakpárkányon szabad szemmel nem látható sérüléseket is szemügyre vegye. Mindkét páros rámenősen, szorgalmasan, kitartó ügybuzgalommal, sikeresen derít fényt a gyilkossági ügyek indítékaira, s ad pontos magyarázatot azok hátterére. (Igaz, Holmesék száz évvel korábban és teljesen más társadalmi közegben, mint Derrick és Klein.) Magánéletük azonban ugyanúgy rejtve marad a nézők előtt, mint londoni kollégáiké. 
 
Annyit tudunk csak róluk, hogy tulajdonképpen mindkettő agglegény és hébe-hóba azért lehajtanak egy-egy pohár sört, ami nem befolyásolja egyiküket sem a szolgálati kocsi balesetmentes vezetésében. Stephannak néha feltűnik egy-egy alkalmi barátnője, akivel közösen elmennek  színházba, operába. Klein pedig a nagyon bájos fiatal hölgyek láttán láthatóan elérzékenyül, sőt elkábul (amit meg tudok érteni) de egyikükkel sem kezd mélyebb kapcsolatot. Néki még a lakását, hobbijait sem ismerjük, azt sem tudjuk, hogy hol lakik - főnökének viszont néha megcsodálhatjuk roppant választékos ízléssel berendezett lakosztályát, ahol természetesen klasszikus zenét hallgat szolíd hangerővel. (Amit szintén nagyon meg tudok 
érteni.) 
 
 
 
Miközben az elméleti tervezés után a gyakorlatban is elkezdenek nyomozni és "kiszállnak" a helyszínekre - elgyönyörködhetünk egy-egy luxuslakás ízléses enteriőrjében vagy egy átlagos német munkás ugyancsak átlagos hajlékában, egy tágas irodahelyiség pazar kényelmében, egy szalonképes vendéglő vagy egy kevésbé meghitt és ízléses bárhelyiség, lebuj, nyilvánosház, esetleg egy kocsma sajátos miliőjében. Belecsöppenhetünk egy repülőtéri, pályaudvari nyüzsgésbe, olykor egy szállodai, éttermi forgatagba. Vagy szippanthatunk egy keveset egy üzem, iskola, valamiféle kábítószertanya vagy maffiózó-ingatlan éteri légköréből. 
 
  
Legtöbbször egy foto, egy telefonhívás, egy friss, eddig ismeretlen nyom, egy újabban felbukkanó személy ösztönzi őket gondolkodásuk átértékelésére, felülvizsgálatára, megváltoztatására, újabb következtetések levonására, s készteti őket indulásra, sürgeti őket bevetésre. Ilyenkor végigkísérhetjük a párost autós útjaikon, s vezetés közbeni párbeszédükből képet nyerhetünk további szándékaikról. Mindig pontosan tudatják velünk - sokszor kissé didaktikusan -  mi lesz a következő lépés a bűnözőkkel vívott sakkjátszmájukban, ami mindig váratlan és szokatlan szituációkat hoz el számukra, s természetesen a mi számunkra is. S hogy ezekben a váratlan helyzetekben hogyan találják meg a megfelelő megoldást, ami előbbre viszi az ügyet - hát jórészt ez múlik mindkettőjük intelligenciáján s békés, nyugodt természetükön. 

  

                 
 
 
 
 
 
 
 
 
  RENDEZŐI, ALKOTÓI FOGÁSOK, JELLEGZETESSÉGEK
 
 
E filmeknek vissza-visszatérő jelenetei azok, amikor perceken keresztül csak ül és beszélget a két, gondolkodásában is összeszokott, hűséges munkatárs a derékszögben egymáshoz passzított hivatali íróasztaluknál,sablonosan berendezett, típusbútokkel felszerelt rendőrségi irodájukban. A belső építész még véletlenül se változtat semmit az ottani bútorok elhelyezésén, a zöldre mázolt irodaajtókon. Az asztali lámpa, a kávéfőző, a hűtő az ásványvízzel, a székek, az ablakban nyugvó cserepes virágok és a kis öntözőkanna hajszálpontosan mindig ugyanott vannak és mindig ugyanazt a célt szolgálják.
 
A két jóbarát, összeszokott, hűséges kolléga a kapitányság jól bevált, kiváló munkaereje beszélgetés közben kávéját kortyolgatja, s az is előfordul, hogy bekapnak egy virslit mustárral. Stephan kifogástalanul szabott nyakkendős öltönyében, Harry pedig kigombolt nyakú, zakójára kitűrt, 70-es évekbeli divatnak megfelelő ingpulóverében egy mappát éppen becsukva vagy kinyitva a telefonja mellett szorgoskodik. S annak ellenére, hogy ez a jelenet egy-egy filmen belül akár többször is visszatér - mégis izgalmas tud lenni, mert nem a megszokott díszletre és magára a jelenet mértéktartó, szegényes, egyszerű eszközeire figyelünk, hanem arra, hogy miről beszélgetnek, mit találnak ki megint, hová készülnek, mit fognak tenni, hogyan akarják elkapni a tetteseket, milyen akció fog indulni, mikor és hogyan. 
 
Olyan ez pontosan, mint amikor pl. a Ballada a katonáról című (50-es években készült) háborús filmben végig szinte semmi mást nem látunk a filmvásznon, mint utazást. Megy a vonat, robog szüntelen, s a kiskatona meséli élményeit. Látszólag tehát mindig ugyanaz történik - mégsem unalmas ettől a film, mert a történet, a sztori közvetlenségével, mély emberségével, érzelmi erejével és gazdagságával kiváltja szimpátiánkat, együttérzésünket - egyszóval képes megfogni bennünket. Empátiát vált ki belőlünk, hat érzelmeinkre, szívünkhöz szól, megindít. Vagyis ezzel köt le bennünket igazán, nem a látvány, a mozgalmasság erejével. De a vonat egyhangú, unalmas robogása mégis kell hozzá: az éppen úgy zakatol, folyik és árad, mint maga a történet, maga az élet, amit ez a fiatal baka tár elénk itt, ebben a szovjet filmben. Hol sírva, hol mosolyogva, hol éppen boldog és emlékező sóhajtással. 

    
Horst Tappert retouched.jpg


Horst Tappert - Derrick megszemélyesítője. A szemüveg és a pisztoly talán a zsebében lapul.                                                                                   

Ahogyan a Derrick-sorozat egyes epizódjait nézem még mostanában is - ott is úgy érzem, hogy ezekben is a sztori, a szemünk láttára, fülünk hallatára kibontakozó történet az, ami érdekessé, izgalmassá, feszültté teszi az egész filmet, s nem annak filmes megalkotása. Ezzel nem azt állítom, hogy rossz lenne az operatőri munka, a rendezés vagy a színészi játék. Sőt, nagyon is jók, de a maguk sajátos módján jók és megfelelők: a maguk eszköztelenségével, egyszerűségével, céltudatosságával hatnak. De egyikben  sem ezek a hangsúlyosak. E filmek semmihez sem hasonlítható atmoszféráját, izgalmát - a legkülönbözőbb sztorijaik ellenére is mindig azonosan egyenletes színvonalát és stílusát - elsősorban nem a filmeseknek, hanem a forgatókönyvírónak, az általa jól megírt, fordulatos történeteinek köszönhetjük. 
 
A gondolati, stílusbeli egység ezzel, ezáltal végig biztosított, hiszen valamennyi epizód írója, dramaturgja az összes epizódban ugyanaz, s az egymást váltó rendezők is mind kivétel nélkül ezt a koncepciót erősítik, szolgálják tevékenységükkel. Az összehangolt, harmonikus művészi munka így aztán hatásos, színvonalas, izgalmas produkciót eredményez minden esetben. A jól átgondolt, nyugodtan, méltóságteljesen pergő epizódok időtartama soha nem lépi túl az egy órát, s ez az időbeli sűrítés is okozza, hogy mindig feszültté, izgalmassá tudnak válni. 
 
Itt hamar ki kell derülni mindennek: előzménynek, a bűntett lefolyásának (amit legtöbbször már előre megismerünk a tettes felfedése nélkül!) a következményeknek, a nyomozásnak, az előzmények visszapergetésének, az egyes karakterek bemutatásának, azok sokszor egész mély elemzésének, s végül az elfogásnak, az ügy lezárásának. Tehát "sietni kell", hogy mindenről számot kapjon a néző maximum 60 percen belül. A Derrick-szériának van egy sajátos, minden krimisorozattól különböző, jól meghatározható filozófiája, aminek lényegét maga a főfelügyelő fejti ki, summázza - mintegy rezonőrként - az egyik epizódban:
      
"A gyilkosságok száma a jövőben még csak növekedni fog. Az erőszak, a gyilkolás, a bűnözés vágya ugyanis az emberi természetben mélyen gyökerezik, ezt  örököltük az őstermészettől. Megszűnni tehát soha nem fog. Ösztöneinken ellenben úrrá tudunk lenni megfelelő kultúrával, intelligenciával, erkölccsel, amiket szintén magunkkal hoztunk és élnek bennünk évszázadok óta. Vannak, akik ma is úrrá tudnak lenni ősi ösztöneiken, de vannak, akiknek ez nem sikerül. Belőlük lesznek a gyilkosok. 
 
A gyilkosságot soha nem szabad elfogadnunk azon az alapon, hogy annak vágya úgyis bennünk lakozik, s ezért a gyilkolás ellen nem tudunk tenni semmit. S az emberek nagy része nem is fogadja el ezt az elvet. Mert minden gyilkosság napvilágra kerülése, minden gyilkos elfogása, a gyilkos személy pökhendisége mélységes undort és felháborodást vált ki a becsületes, normális emberek részéről. És ez igazolja annak elfogadhatatlanságát."   




Képtalálat a következőre: „Derrick képek”

 
Minden egyes sztori, ami feldolgozásra kerül jellegzetesen, németesen precíz, jól felépített és életszerű. Az egyes epizódok az ottani társadalmi rétegek sajátos élethelyzeteit, emberi kapcsolatait, szociológiai természetét és viszonyait igyekszenek háttérként felvázolni. Az azokban gyökerező bűneseteket, majd az utánuk következő nyomozati cselekményeket bemutatni. Teljesen más a bűn "választott" fajtája és annak végrehajtása a felső tízezer intelligens elkövetőinél, egy cserbenhagyásos gázolásnál, egy sztriptízbár dörzsölt zsarolóinál vagy egy csehó törzsvendégei esetében,  egy üzemi környezetben, egy alkoholista házaspár, vagy egy vállalkozó, egy féltékeny feleség vagy férj gyilkos dühénél. S teljesen más egy kábítószer-kereskedő leszámolásánál, vagy egy kasszafúrás esetében. 
 
S így természetesen más-más megközelítést, kezelést, módszert is kíván ezek felgöngyölítése a két nyomozó részéről. Valamennyi bemutatott ügy képes azonnal felkelteni érdeklődésünket, kiváltani izgalmunkat, maga a gyilkosság pedig a bűnözőkkel szembeni olthatatlan ellenszenvünket. A kiváló író alapanyagából - remekül megalkotott eseteinek, jól felépített dialógusainak, életteli, hiteles figuráinak a felhasználásával - igazán könnyű volt izgalmas, érdekes, tanulságos filmeket készíteni. 
 
Amihez persze hozzájárultak az egyéb detektívfilmekben nem oly megszokott és tapasztalható megkapó színészi alakítások is. S hadd tegyem hozzá: nemcsak a főszereplők, de a jól megválasztott mellékszereplők részéről is. Akik között egy-egy epizódban olyan rangos német színészek is feltűnnek, mint Klausjürgen Wussow, Horst Buchholz, Maria Schell, Thomas Holtzmann, a Sándor Mátyás sorozotból ismert szimpatikus páros: Sissy Hofferer és Jacques Brauer, továbbá Christiane Hörbiger, Klaus Maria Brandauer, vagy Lilli Palmer

 
 
A   SOROZAT   STÍLUSA,   HANGULATA,   SZÍNVONALA
 
Az akkurátusan, de igen magabiztosan és rutinosan mozgó főfelügyelő habitusa, vérmérséklete és jelleme meghatározza minden egyes epizód semmilyen más krimihez nem hasonlítható stílusát. Lassan, de biztosan csorog egy-egy történet, sok az azonosan, ugyanúgy visszatérő motívum, ami miatt néhány ismerősöm unalmasnak, vontatottnak tartja ezeket a filmeket, viszonylag rövid, ötvenperces időtartamuk ellenére is. Velük szemben is szeretném megvédeni ezeket az alkotásokat. Nem unalmasak, ha valaki fojtottan a sztorira figyel, s ezeket a mindig rendszeresen felbukkanó motívumokat stílusjegyeknek könyveli el. Minthogy azok is, mert ezek az apró elemek különböztetik meg a német Derrick-filmeket az angol, amerikai, olasz, francia vagy magyar krimiktől. 
 
Például az Eötvös Csöpi-történetektől. Amiket mások meg azért tartanak unalmasnak, mert mindig a Balatonon játszódnak, s mindig ismétlődnek bennük a vízi, légi és szárazföldi üldözési jelenetek. Pedig azoknak meg éppen ezek a fontos stílusjegyeik. A Piedone-filmeknek meg a sűrűn jelentkező bunyók, verekedések, bútoraprítások, durranó pofonok. Az egykori Angyal-filmeknek pedig az, hogy a legkeményebb verekedéseknél sem csúszik félre Simon Templar nyakkendője. S frizurája is minden  olyan minden bunyó után, mintha most lépett volna ki a fodrászüzletből. 
 
Akik eme stílusjegyek alapján unnak bizonyos filmeket, azok a slágereket is szörnyen unhatják, azért, mert tele vannak mindig ugyanazokkal a szerelmes kifejezésekkel. Ahelyett, hogy arra figyelnének: hogyan variálódik bennük  a dallam, a harmónia immár évszázadok óta a legváltozatosabb formában. Vagy: akik eme visszatérő, ugyanúgy jelentkező mozzanatok miatt unják ezeket a filmeket - hasonlatosak ahhoz az emberhez, aki úgy vélekedik: nem utazom el a Karib -tengerhez, minek menjek oda, hiszen ott is ugyanaz a Nap megy le és föl, mint ami itthon van...) 
 
Hát igen, ugyanaz a Nap van a tenger fölött is, meg otthon is, ez kétségtelen, de másféle környezetben és miliőben. Mint ahogy ezeknek a filmeknek is mindig más a sztorijuk - a bennük lévő sok-sok azonos elem, és emellett újaknak is a felhasználásával. A filmekben is, és az utazásoknál is arra kell figyelnünk, hogy a megszokott elemek miféle másfajta alapra rakódnak rá, mennyire másfajta cselekményen belül, másfajta történetben jelentkeznek,  s ezeken kívül még  maga az újabb történet mikor, miféle új színekkel, új ötletekkel gazdagodik. Hagyományos, megszokott elemek és újabbak így jelentkeznek tehát - mind az életben, mind pedig a Derrick-filmekben is. 


Derrick rendőri munkájának, egyéni nyomozásának tempója (melyhez fiatalabb barátja kitűnő érzékkel asszisztál) a "lassú víz partot mos" taktikájával jellemezhető. Ez a munkatempó érvényesül az esetek döntő többségében, csekély kivétellel, ahol elejétől a végéig valamilyen okból felgyorsul az eseményeknek és a nyomozásnak a menete. (Mint pl. a "Halott madár nem énekel" című epizódban, ami egy rosszhírű sztriptíz-bár aljas bűnlajstromát hozza napvilágra.)  Ezeknek a filmeknek szinte "márkavédjegye" a két nyomozó tevékenységének sajátos, méltóságteljes nyugodtsággal folydogáló menete. Ez az, ami teljesen egyedi hangulatot kölcsönöz nékik, s erről szinte szél ellen azonnal felismerhetők. Ha valamelyik epizód megtekintésébe netán a közepén vágnánk bele, ahol a nyomozók pont nincsenek a képen - akkor is rájönnénk, hogy éppen egy Derrick-filmet látunk. 
 
 
 

 
Ez a sajátos mentalítás minden esetben előrevetíti, s utólag igazolja is egyrészt nyomozásuk sikerét. Másrészt pedig azt, hogy itt éppen ezzel, és ezáltal keltenek a nézőben feszültséget. A nyomozás nyugodtan folydogáló jeleneteinek (ami jellemző a bűnesetek lassú kibontakozására is) az izgalmát éppen ezzel és így tudják elérni. Minden esetben a gyilkossághoz vezető szálak, előzmények, az azzal kapcsolatba hozható személyek felkutatásával kezdik a munkát. ("Minden gyilkosságnak van előélete" - mondja rendkívül találóan a bajor főfelügyelő.) 
 
 
S talán ez az egyedi atmoszféra az - amit minden egyes epizódban azonos szinten, azonosan magas színvonalon tudnak megteremteni - a legspeciálisabb ismérve ennek a sorozatnak. Annak ellenére, hogy - az író, s a két főszereplő kivételével - a rendezők és operatőrök gyakran váltották egymást a sorozat készítése folyamán.  Jómagam éppen emiatt kedvelem ezeket a filmeket, tehát sajátos atmoszférájuk miatt. 
 
 
E sorozat egyes epizódjai - lassan pergő cselekményükkel, németes embertípusaival, jellem,- és környezetrajzaival, kisvárosi vagy falusi zsánerképeivel, szociológiai "tanulmányaikkal", teljesen hiteles alakjaikkal, azok lélektanilag indokolt tetteivel, életszerű eseteik feltárásával, az etikai tanulságaik közvetett (vagy néha szájbarágós) levonásával számomra mindig élményt nyújtanak. S nemcsak élményt adnak, hanem sokszor további elmélkedésre is késztetnek. És amelyik film engem további elmélkedésre késztet - az csakis jó és értékes lehet       
 
 

A gyilkossági csoport vezetője mindig barátságos, jól öltözött, friss és jókedélyű. Higgadt és mértéktartó, mindig okos és bölcs indokokon alapuló nyomozása során soha nem jön ki a sodrából. Talán csak jobb keze, Klein egyszer-kétszer, mert fiatalabb lévén kissé türelmetlenebb. De ő sem szertelen és kapkodó, s szakmai tudásban semmiben sem marad el kollégájától, csupán hivatali rangjában. Mint néha kiderül: érzelmesebb figura mint hűséges társa (egyszer még bele is szeret a gyámolításra szoruló, rendőri védelem alá kerülő fiatal lányba.) 
 
Főnöke - nős ember lévén - azért ennél óvatosabb, józanabb és visszafogottabb, habár ugyan nem langyos, savanyú alkat, s még némi - ha nem is harsány - humora is van, amit a rossz fiúk nem éppen díjaznak. Kleinnek viszont - aki jóval langyosabb, egykedvűen szürke, de céltudatos hivatalnok - szinte semmi humorérzéke nincs. Mindkettőjükre azonban a mélységes humánum, az áldozatokkal, a károsultakkal szembeni részvét a jellemző. Ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy a bűnözőkkel szemben a legcsekélyebb megértést is tanúsítanák. 
 
Mindezek ellenére nem az erőszakos megoldások hívei, a fegyvereknek csakis a végső bevetésnél van számukra jelentősége. De ott sem  a likvidálás, a megsemmisítés, hanem a tettesek elfogása a lényeg. Így aztán saját lényükkel és eredményes tevékenységükkel cáfolják meg azt a meglehetősen kategorikus állítást, miszerint a zseniális logika csakis akkor ér valamit, ha az fizikai erőszakkal párosul.  (Jómagam egy alkalommal láttam azt, hogy a főfelügyelő az öklét használta, akkor is csak azért húzott be a bűnözőnek egy jól irányzott jobb egyenest, mert "rohadt zsarunak" titulálta őt mérgében.) 


Sem Derrick, sem pedig Klein nem nevezhető hiba, tévedés, rossz tulajdonság vagy kétkedések nélküli embereknek. Ezeknek a  filmeknek nem fehér és fekete hőseik vannak, hanem nagyon is életszerű személyiségei. (Még a mellékalakok is.) Az echte nyomozópáros egyike sem szent vagy valamiféle félisten, tévedés nélküli mesebeli hős, hanem nagy szakmai rutinnal, mély humánummal rendelkező hétköznapi emberek. Olyanok, akik nagy következetességgel és határozottsággal végzik munkájukat. Amit van úgy, hogy szeretnek, van úgy, hogy nem - de mindig teljes odaadással visznek végbe és sikerrel zárnak le. (Többnyire napokon belül.) 
 
Pozitív hősök ők, akik hibáikat megfontolva, buktatóikon, tévedéseiken elgondolkodva, de mindig előre tekintve és szívósan haladnak kijelölt céljuk felé. Maga Derrick is sokszor kétkedik, töpreng, tusakodik magában: vajon helyes lesz-e az a lépés, amit tesz, vagy éppen tenni készül? Talán ezért is sikerül mindig eredményt felmutatnia, hiszen minden nyomozása során igyekszik megtalálni a megfelelő megoldást. Nem egyszer ellentmondásos érzések is kavarognak benne, amik nemhogy gátolnák, hanem inkább még segítik is őt nyomozói munkájában. "Az a dolgom, hogy rosszat feltételezzek az emberekről, amikor nyomozok. De én emiatt nagyon utálom magamat." - fejti ki  az egyik epizódban.

Ugyanennek a "csendes" módszernek a hatékonyságát igazolják a detektívtörténet egyéb brilliáns elméi is (nemtől és kortól függetlenül) személy szerint például Miss Marple, Herculet Poirot, Colombo hadnagy, Philipp Marlowe vagy a már említett Holmes is. (Egy kívételével mind magándetektív.) Bizonyára véletlen, hogy éppen Derrick lett ennek a müncheni főhekusnak neve, ami darut jelent, munkatársának pedig Klein, ami viszont kicsi-t. (Mondjuk, ez alkatilag illik is rá...) Magyarra fordítván a neveket Daru István és Kis Károly lenne a titulusuk... 
 
 
Az igaz, hogy éppen Derrick valóban egy daru szintjéről, ugyancsak felülről, fölényesen kezeli a bűnözőket, főként a gyilkosokat, akik az ördögi erőket képviselik - amit többször is kifejt a nézők előtt egy-egy ügy során. Humora és poénkodása velük szemben meglehetősen gunyoros, szarkasztikus, lenéző. Ám ha mindez nem így volna, akkor nem is tudná őket legyőzni, ami viszont éppen a legfőbb célja. Ha barátkozna, bratyizna velük - akkor soha nem tudná rájuk bizonyítani aljas tetteiket, s nem lenne képes rács mögé juttatni őket, ami ugyancsak legfőbb szándéka és lelkiismereti ügye. ("Legfőbb elvem, hogy minél kevesebbet hibázzak" - mondja az egyik epizódban.) 
 
Asszisztensével teljes egyetértésben, ideális összhangban, egy hullámhosszon működve mindig és minden esetben az emberek normális, hétköznapi létének megvédése, bűnözőktől való megszabadítása, az erőszak megfékezése és a gyilkos indulatok visszaszorítása a legfőbb szándékuk. S ezt meglehetősen csekély hibaszázalékkal - a kivétel erősíti a szabályt alapján - minden epizódban meg is valósítják. (Hármat kivéve.) Igazságérzetünk megerősítése és fenntartása, a legfőbb emberi és erkölcsi értékek megőrzése és védelme, a szeretet, jóság és tisztesség fontossága és győzelme áll minden egyes epizód középpontjában. 
 
Lehet, hogy éppen ezek miatt is kedvelték, és kedvelik még ma is nagyon sokan a világon (száznál több országban vetítették.) Rajongott érte még maga II. János Pál pápa is. Mint ahogy a Wikipédia - mely azért nem mentes apró hibáktól - arról is tájékoztat bennünket, hogy a sorozat összes (281) epizódjának Herbert Reinecker (Tappert fiatalkori jó barátja) írta a forgatókönyvét. Az író az alábbi képen a soraiból életre kelt két echte nyomozó között néz büszkén (van is mire) a fényképezőgép lencséjébe. A képet a Mandiner Blog oldalról vettem le. Itt jelent meg bizonyos Gasper 2008-as elemzése a Derrick sorozatról. Érdemes azt is elolvasni, s netán összehasonlítani az általam írottakkal...




Az író tehát maradt végig ugyanaz, viszont a rendezők gyakran váltották egymást 1974 és 1998 között. (A legtöbbször Helmuth Ashley, Theodor Gradler és Zbynek Brynych nevével találkozhatunk a rendezők között. Egyszer-kétszer maga Horst Tappert neve is felbukkan rendezőként is néhány epizód végén. (Például az egyik legkeményebb filmet is ő rendezte, ennek címe volt: Az érzelmek pusztulása.) A két főszereplő - a 2008-ban 85 évesen elhunyt Horst Tappert és a ma 73 éves Fritz Wepper azonban mindvégig hűségesen megmaradt, kitartott a sorozat majd negyedszázadig (1974 -98.)  tartó forgatása alatt. 
   
S ugyancsak ragaszkodott mindvégig az alkotógárda a zeneszerzőkhöz, s a zenéket bejátszó muzsikusokhoz is. Többek között John Leslie Humpries-hez - aki a főcímzene (szignál) dallamát komponálta. (S nem az egyébként kíváló Duval agyából pattant ki, mint azt az interneten sok helyen tévesen találjuk.) Ennek magyar nyelvű  változatát vitte sikerre dal formájában Korda György, majd parodisztikus, vicces "átiratban" Galla Miklós is előadta műsoraiban. Előfordul azonban, hogy egy-egy epizódban a teljes zene, s nemcsak a szignál fűződik Les Humpries (alábbi képpáron a felső) nevéhez. 
 
De hűségesek maradtak egy másik zeneszerzőhöz, Rolf Kühnhöz is az alkotók. (Aki később a Tetthely sorozatnak a szignálját is elkövette.) Ez a kitűnő dzsesszmuzsikus végig ott dolgozott, bábáskodott a Derrick-filmek zenéinél. Valószínű, hogy az egyes zenei bejátszásokat, kiválasztásokat is ő "intézte", ám magát a szignált nem ő komponálta, mint az sok helyen ugyancsak tévesen szerepel. Sokat köszönhetnek még Frank Duval-nak (alábbi alsó képen) és  zenekarának is. Aki ugyan nem "nyakló nélkül" és rendszeresen, de szívesen írt kísérőzenéket az egyes epizódokhoz. 
 
Amikor felhangzik egy-egy Frank Duval (alsó képen) kompozíció, vagy annak egy-egy motívuma az egyes jelenetekben - az még ma is jelentősen "feldobja" az egész filmet. Hangulatos, szép és érzéki fülbemászó dallamaival, egyéni hangzású gitár-, és  billentyűs szólóival mindig jól illeszkednek ezek a zenék jellegükben is az adott epizód cselekményéhez, karakteréhez. (Pl. A halál angyala; Kalina melódiája; Thébai dal; A döntés; Halál rendelésre; A kísérlet című epizódokban.) 


Képtalálat a következőre: „John leslie Humphries”
                                       

Képtalálat a következőre: „Frank duval”

   
A kezdeti időszakban még túl sok volt a zene a jelenetek közben is, nem is mindig a legmegfelelőbbet választották ki a zenei szakértők, s így a legkülönbözőbb közzenék hangzottak fel, sokszor zavaróan még a párbeszédek alatt is. (Még Milvát is hallottam énekelni egy-egy epizódban, aki bizony többet érdemel - rangos előadóként - minthogy egy filmben háttérzeneként szólaljon meg.) Ám a közzenék egyre inkább fogytak, s a későbbi epizódokban csak tényleg a legindokoltabb helyeken hangzott fel egy-egy bejátszott, halk zene. Csak ott alkalmazták ezeket, ahol annak valami jelentősége volt, ahol a jelenet hangulatát igyekeztek azzal alátámasztani. 
 
Ami viszont végig és állandóan felhangzik - mintegy védjegyeként vagy emblémájaként a sorozatnak - az a jellegzetes "derricki" melódia a cím alatt. A végén ez már nem ismétlődik, hanem a stáblista alatt mindig az a zene "igyekszik" visszatérni, amely az adott film történetére, tartalmára utalt, s a jelenetek alatt itt-ott felhangzott. Itt aztán találkozhatunk olyan ismert, neves zeneszerzők filmmelódiáival is, akik egyéb, más sorozatokban is dolgoztak. (Pl. Eberhard Schoener, Helmuth Trunz vagy Hans Hammerschmidt dallamaival - aki később a Klinika zenéjét is komponálta. S  még Dieter Bohlen-nek, az egykori Modern Talking együttes frontemberének neve is feltűnik néha a zeneszerzők között.) 

   

MELLÉKZÖNGÉK   ÉS   ELEMZÉSÜK
 
Nem hallgathatjuk el a híres, közkedvelt főfelügyelő alakítójának magánéletét, múltjának fénylőbb vagy  sötétebb foltjait sem. Horst Tappert 1973-ban már számos kiemelkedő filmes-, és színházi alakításán túl volt, amikor 50 évesen aláírta szerződését a csaknem 300 részes sorozatra. Akkor bizony még kevesen tudták világszerte (talán hazájában többen) hogy jó negyven évvel korábban háborús katonaként a Waffen-SS divízió tagja volt. (az alábbi kép 19 éves korában készült.) 
 
 
 
 
S bár állítólagos háborús bűnösségét a dokumentumok nem igazolták - a sorozatot 2013-ban, mindezek napvilágra kerülése után sok országban egy időre levették a tv-adók műsoráról. Ám addigra már milliószámra keringtek a Derrick-filmek DVD-n (ha nem is az összes) az egész világon, így nálunk is. Egy időben még újságok mellékleteként is beragasztottak jónéhányat.
 
 
Szerény véleményem szerint egy ember személyiségét és tevékenységét - egy művész esetében is - soha nem csakis a múltjában meglévő (vagy állítólagosan meglévő) sötétebb foltok szerint kell értékelni, illetve megítélni, hanem elsősorban aszerint, hogy honnan milyen irányba haladt, jellemi-, és világnézeti fejlődése honnan hová jutott el élete során. Egy adott pillanatban az addig megtett életútja szerint, s amikor már elhunyt akkor egész életének áttekintése alapján kell őt és tevékenységét mérlegelni, megítélni! Aszerint, hogy egész élete, személyisége és életműve milyen értéket képvisel, egész életében születésétől haláláig mit tett. 

Vannak személyiségek, akik életük során olyan értékeket teremtettek, hoztak létre, amelyek csakis saját életükben jelentettek mások számára is elvi vagy gyakorlati hasznot. Személyiségük, emberi példájuk, alkotásaik, egyéb tevékenységük mások számára olyan intenciókat, útmutatásokat, erkölcsi, életvezetési tanácsokat, tanulságokat, támpontokat jelentettek, summáztak, amik "csakis" addig voltak használhatók embertársaik részére, ameddig ők maguk éltek. Haláluk után teljesen más vetülete lett életüknek és munkásságuknak, elhunytuk után akár egy-két évtized is elég volt ahhoz, hogy más megvilágításba kerüljön alkotói vagy művészi munkásságuk. 
 
Azaz: személyiségük, munkásságuk nem lett maradandó az emberiség számára. Ettől azonban ideig-óráig még hasznosnak bizonyulhattak, a maguk területén érvényesek lehettek. De csak akkor és addig. Ám ma már sajnos nem.  S hogy miért csak addig? Mert közben olyan változások következtek be a történelemben, gazdasági viszonyokban, amiket ők sem vártak, amikre ők sem számítottak. Ilyenkor szokták mondani meglehetősen közhelyesen: a történelem "túllépett" rajtuk. Erről azonban már nem ők tehetnek.

 
Akadtak viszont a múltban, léteznek a jelenben és lesznek bizonyára  a jövőben is olyan  személyiségek - és ez kétségtelenül jelentősebb - akik olyan gondolatokat, és mindig is érvényes életigazságokat fogalmaztak és fogalmaznak meg műveikben, olyan elveket formáltak meg, dolgoztak ki tevékenységükkel, amik bármely korban - így még ma is - érvényesek. Olyanokat, amik túlélik a történelem viharait, eszmei átértékeléseit, világnézeti módosulásait. Ezen kivételes, különleges egyéniségeknek volt érzékük, tehetségük ahhoz, hogy kikezdhetetlen, megfellebbezhetetlen, maradandó átfogó, komplex módon tudják megfogni, megragadni az egyetemes lét általános kérdéseit, az emberi együttélés mindig érvényes és működőképes alapszabályait, igazságait. 
 
A nagy zeneszerzők, nagy írók, nagy alkotó-, vagy  előadóművészek, nagy tudós egyéniségek, nagy politikusok, népvezérek mind ilyenek voltak. Akik persze becses tevékenységük mellett számos negatív, elítélhető emberi tulajdonsággal is rendelkeztek. Ha valakinek az emberi minőségét, jellemét és tetteit múltbeli tévedései, hibái fényében (illetve homályában) értékeljük - akkor soha nem lehetne senkit példaképnek, követhető személyiségnek tekinteni! 
 
Akkor soha senkiről sem lehetne sem szobrot, sem festményt, sem emléktáblát, emlékművet állítani, utcát vagy teret elnevezni, de még könyvet sem lehetne senkiről írni. (Holott éppen, hogy kell könyvet írni személyiségekről - de úgy, hogy árnyaltan megírni jó és rossz, pozitív és negatív jellemi és egyéb tulajdonságaikat, s akinek esetleg van: vétkeit is!) Vagy eme, e fenti értékelés alapján életében nem lehetne sehol senkit sem alkalmazni művészként, engedélyezni, lehetővé tenni alkotói tevékenységét. Ilyen alapon a művészet, vagy a tudomány akár meg is szűnhetne, hiszen az emberek (s főként a művészek) sehol a világon nem rendelkeznek olyan jellemi tulajdonságokkal, mint a szentek, angyalok vagy félistenek. És nem is kell, hogy rendelkezzenek! 

 
Ha az embereket nem a rájuk jellemző összes pozitívumaik és negatívumaik kiemelése és elemzése alapján értékelnénk - akkor megszűnnének az igazodási pontok, irreálissá válna továbbhaladásunk, hamissá válna jelenünk és jövőnk egyaránt. Mint ahogy ma is sokszor megbicsaklik, eltorzul, hamissá válik az értékítélet, ha eszerint cselekszünk. Aki nem gondol ilyen esetekben az isteni útmutatásra - ne ítélj, hogy ne ítéltess! - akkor bizony rossz irányba téved. 
 
Senkinek a tényleges bűnösségét - ha van ilyen - nem akarom ezzel védeni. Ha valóban elkövetett valaki valamit embertársai ellen - az alól sem akarom felmenteni. Csupán tényként leszögezem: hiteles adatok szerint a háború alatt a Wehrmachtnak például 18 millió tagja volt, az említett szervezetnek (melybe Tappert is, sőt Reinecker is szolgált) majd egy millió, s elképzelhetetlen az, hogy abban és ott mindenki egyaránt, egyformán háborús bűnös lett volna. 
 
Az igaz, hogy annak a több százezres tömegnek is felelőssége van (és nem kicsi) akik éljenezték Hitlert már 1933-tól, és különösen 36-ban, és karjukat lengették a magasba. Mert bizony minden a fejben kezdődik el - sőt ez esetben meg a karokban - és sokan akadtak megtévedtek is. Ám az igazi bűnösök nem ők voltak. Nem bizony, hanem azok a mindenre kész, jellemtelen, szadista alakok, emberbőrbe bújt farkasok, vadállatok, akik a szörnyű rémtetteket végrehajtották. (Akár parancsra, akár anélkül!) S azok, akik ezekben a szörnyű cselekedetekben, emberirtásban aktívan  vagy passzívan, közömbösen vagy belenyugvóan segédkezet nyújtottak, vagy a legcsekélyebb ellenállás nélkül asszisztáltak hozzá. S ezáltal kisebb vagy nagyobb erővel szekértolókká váltak.

   
A tisztánlátás tehát azt követeli meg tőlünk, hogy különítsük el, ne vegyük egy kalap alá az emberi hibát, a tévedést, a botlást, a felelősséget valamint a bűnrészesség és a bűnösség fogalmát, mert mind-mind mást jelent. Különbözik egymástól az önkéntesség vagy az agitálás alapján elvállalt tevékenység, s megint más a rávezetés, a megtévesztés. Gondoljunk csak arra, hogy valójában hányan léptek volna be önkéntesen 1945 után nálunk a TSZ-ekbe, ha nem indul el a rábeszélés, agitálás. S mennyien léptek be valójában olyanok, akiket orrba-szájba megagitáltak, megvezettek, megtévesztettek vagy netán megfélemlítettek - s ennek alapján homlokegyenest mást tettek, mint amit előzőleg gondoltak. 
 
Vagy - hogy itthoni vizeken maradjunk - ahogy az úgynevezett három per hármasok-nál  sem lehet ma mindenkit egy kalap alá venni, egyformán értékelni, ugyanabba a kategóriába besorolni! Mert köztük is rengeteg volt a megfélemlített, erőszakkal beszervezett egyén - a sok önkéntes "jelentkező", a sok pénzért, titokban, sőt örömmel jelentgető mellett. 
 
 
Különbözik egymástól annak az útnak, eszmének vagy vallásnak a vállalása, ami valakinek a korábbi jelleméből következik vagy annak a vállalása, ami az egész eddigi egyéniségével ellentétben áll. Hogy mindezekben tisztán lássunk: feltétlenül ismernünk kell az adott személyiség egész életét és egyéniségét. S ezek mind más-más elbírálást követelnek meg tőlünk. Ezen elveket kell alkalmaznunk, ha reálisan értékelni akarjuk például Horst Tappert (1923-2008) magyar kollégájának, Páger Antalnak (1899-1986) a személyiségét, életútját és tevékenységét is. 
 
 
A 40-es években már ünnepelt (majd a 60-as években másodvirágzását élő) népszerű művész - akit érvényesülésében fasisztoid körökkel barátkozó felesége is segítette - mindig is nyíltan vállalta zsidógyűlöletét. Igaz, hogy meglehetősen dörgölőzőtt a mindig fennálló hatalomhoz, még Szálasival is lekezelt egy ízben, s szívesen vállalt szerepeket antiszemita filmekben is - ez azonban nem jelenti azt, hogy háborús bűnös lett volna. Az orosz bevonulás után Argentínába menekült, s hosszú huzavona után, a hivatalos politika, ismerősei, művésztársai és rajongói könyörgésére kilenc év múlva, családja nélkül tért csak haza. Sokan voltak már akkor is (még kollégái közt is) akik nem szimpatizáltak vele s ma is vannak, akik ellentmondásosnak gondolják egész személyiségét. 
 
Egyik leghűbb barátja és kollégája, Kállai Ferenc 2007-ben  így summázta véleményét Págerről, egy évekkel halála után készült portréfilmben: "Nagy tehetségű színész volt, körülötte pedig a történelem kotyvasztotta az ördögkonyháit, s őt különböző szituációkba helyezte - mind privát, mind közéleti tevékenysége, mind pedig világlátását illetően. Besorolta őt egy huzatba, ami kivitte őt az országból, messzi, ahol soha megnyugodni nem tudott. Holott az ország szerette és joggal, s végül haza is hozta őt."  
 
Egyéni véleményem szerint mind Páger, mind Tappert és még sok-sok hasonló sorsot, történelmi helyzetet megélt művész jellemét és tevékenységét magánemberként csakis olyan valakinek van joga megítélni, netán elítélni, bűnösnek tekinteni - aki volt már hasonló körülmények közt, s élt hasonló történelmi szituációban. Ez nem jelenti azt, hogy ne marasztalnám el Págert - bármily nagy színész is volt - pl. antiszemitizmusa  miatt, ami nyilvánvaló, bizonyítható volt. Ám ő soha nem jelentett fel senkit, tettlegesen, aktívan nem  működött közre zsidók deportálásában, mint ahogyan kortársai között ezt sokan megtették. 
 
Léteztek olyanok, akiknek múltbeli tevékenységében - Págeréhez hasonlóan - büntetőjogilag mindeddig nem találtak semmit, ami a velük szembeni eljárást megindokolná. Addig pedig jómagam is azt mondhatom: más a jogi és más az erkölcsi felelősség vagy vétek, esetleg erkölcsi bűn kategóriája. Mind más. És igazat kell, hogy adjak magának Págernek, aki 87 évesen így nyilatkozott a médiának: "Bűnt soha nem követtem el, embernek soha nem ártottam. Tévedni annyit tévedtem, amennyit minden ember tévedhet."          

 
A mai német társadalom a saját történelmük során elkövetett háborús bűnöket egyértelműen és egyöntetűen elítéli, súlyos bűnnek tartja, de ugyanakkor különbséget tud tenni a fent felsorolt fogalmak közt is. Mindez lehetővé tette a német nemzet számára  azt, hogy már régen szembe tudott nézni és el  (nem pedig le) tudott számolni a múltjával - ellentétben a magyar társadalommal, illetve annak politikai vezetésével. Így aztán ennek értelmében, s ennek alapján ott minden a helyére került, mert a történelmi dokumentumok józan belátásra s a fenti fogalmak tisztázására ösztönözték az embereket. 
 
Meg is lehet nézni, hogy mindez hogyan hatott náluk az ország fejlődésére. Itt viszont a háború után még majd hetven évvel is viták (sőt gyilkos, indulatos viták) ellentmondások, zavar, káosz van ezen a téren. (Illetve ezen a téren is.) S ennek megfelelően nemcsak saját múltunk, de más népek történelmének helyes megítélése is zavaros, nem egységes még hivatalos szinten sem. Holott az összes korabeli, hiteles dokumentum, adat nékünk is rendelkezésünkre áll. De hát - úgy látszik a két nép habitusa, vérmérséklete, öntudata, önérzete stb. lényegesen eltér egymástól. 

 
Tudjuk azt, hogy igen híres művészeket - köztük a zseniális dirigenst, az akkor még huszonéves Herbert von Karajant is a nagy tekintélyű birodalmi propagandaminiszter, Gobbels segítette előbbre jutni pályáján. Sőt állami karmesterré való kinevezését maga a Führer írta alá! A náci párt tagja és ünnepelt sztárja volt, ez azonban nem azt jelenti, hogy vér tapadt volna a kezéhez, vagy aktívan, tevőlegesen részt vett volna a nácik rémtetteiben. 
 
S nem jelenti azt sem, hogy mindezek ellenére, illetve mindezek mellett ne sorolnánk ma is a világ legnagyobb karmesterei közé mind őt, mind pedig azokat, akikről még itt az alábbiakban néhány szóval megemlékezek. Amikor kinevezték a berlini Saatsoperbe a másik nagy maestro, Furtwengler vetélytársává lépett elő. Aki ugyanúgy, mint Richard Strauss, a birodalmi zenei kamara elnökeként ugyancsak vezényelt a vezérkar és Hitler előtt. (Még Beethoven kilencedik szimfóniáját is.) 
 
A szegregációt, sőt egyenesen a népirtást célul kitűző náci párttal való szimpatizálás, illetve rendezvényeiken való részvétel ugyan nem éppen dicséretes és pozitív dolog volt tőlük. Ám ettől még egyikük sem vált háborús bűnössé vagy Hitler jobbkezévé. Nagy túlzás lenne ezeket a nagy művészeteket akár távolról is egy kalap alá venni mondjuk Hitlerrel és vezérkarának egyéniségeivel, vagy a mészáros Mengele doktorral, vagy akár a nácikat kiszolgáló személyzet bármelyik tagjával. S mindezt azért, mert körükben muzsikáltak, fejtették ki művészi tevékenységüket, amelyben nyoma sem volt a náci elveknek, a fajgyűlöletnek, kirekesztő politikának. Sem az előadott művekben, sem pedig előadásukban. Melyek előtt egyikük sem éltette sem szavakban, sem más módon Hitler személyét, elveit és politikáját . 
 
Korábban is nagyon sokan vallottak kirekesztő, fajgyűlölő elveket írók, zenészek, művészek, színészek közül. Ám ha mindezek csak az elmélet szintjén maradtak - legfeljebb téves, elferdült felfogásnak, súlyos hibának, kisebb vagy nagyobb lázításnak tekinthetők, nem pedig bűnnek. (S más kérdés az, hogy az ő privát magánéletükben ez a felfogásuk és magatartásuk később aztán milyen defektusokat, lelkiismereti problémákat okozott, vagy nem okozott, s mindez hogyan hatott későbbi életükre és családjukra.) 
 
 
Mert lehet, hogy "bizonyos fokig" a fent említett személyiségek előkészítették a nemzeti szocializmus Hitler által hangoztatott fajelméletének kialakulását, "übermensch" politikáját, a hatalom akarásának dicsőítését valamilyen szinten. Mint például Wagner vagy Nietcshe írásban, és nyíltan is hangoztatott antiszemita nézetei is. (S hogy miért éppen Wagnert említettem meg - az kiderül a későbbiek során, amikor az egyik Derrick-epizód részletes elemzésére majd rátérek.) 
 
Ám azért, hogy ezek a nézetek, gondolatok, elvek később a vezető náci politikusok "kezében" egy gyilkosan veszélyes, ütőképes rendszerré, tömegeket megmozdító, megszédítő, bódító erővé váltak, s nemzetjavító, fejlesztő programjukhoz egyfajta indoklásul szolgáltak - nem lehet ezeket a művészeket, írókat személy szerint bűnösnek tekintetni. A kirekesztés, a mai "divatos" szóval rasszizmus gyökerei ugyanis már korábban is világszerte - így a német történelem korábbi évszázadaiban is - jelen voltak. Így Wágner nélkül  is itt-ott szárba szökkentek, növekedtek, terjedtek. S nemcsak az ő korában, de még halála után is, hol így, hol úgy. Olyannyira, hogy aztán az 1930-as évekre, számos egyéb más ok miatt úgy megerősödtek, oly nagy tért nyertek és hangot kaptak, hogy végül a Harmadik Birodalom vezérideológiájává váltak. 
 
Bizonyos fokig tehát felelősnek, akár vétkesnek is tekinthetők ők és mások is, hiszen terjesztették szóban és írásban az effajta a nézeteiket. (Egyébként magában Wágner zenéjében a zsidógyűlölet egyáltalán nem mutatható ki. Ha operái témaválasztásában vagy szövegében valamiféle antiszemitizmus lenne, akkor a náci vezérek nem vették volna le a műsorról egymás után a német komponista dalműveit.) Azonban a fent taglaltak miatt elvetni, elítélni, vagy megkérdőjelezni e személyiségek zsenialítását, művészi tevékenységét és nagyságát enyhén szólva  ostobaság és  szűklátókörűség lenne. 
 
S ugyanígy az lenne, ha Tappert felett is hasonló okok vagy indokok alapján pálcát törnénk. Ha valójában volt bűne, már megszenvedett érte, hiszen szörnyű kínok között, hosszan tartó rákos betegségben hunyt el tíz évvel a sorozat befejezése után, 2008-ban, 85 éves korában. (Színészkollégája, a Kleint alakító párja, Fritz Wepper - aki a háború alatt született - túlélte őt, jelenleg 74 éves.) S talán idős korában, tengerparti házában betegeskedve Tappertnek okozott bizonyos lelkiismereti konfliktust fiatalkori botlása, ha egyáltalán annak nevezhetjük... S bizonyára Isten megbocsájtott néki, hiszen az Ő szeretete és kegyelme kozmikus, totális és végtelen, s arányában, egymás mellett mérlegeli a földi ember hibáit és erényeit, minden tettét, cselekedetét és alkotását. Együtt és egyaránt.  




 
 
 
 
EGY   DERRICK-EPIZÓD   A   SOK  KÖZÜL
 
Hogy a Derrick-filmek sajátos légkörét, stílusát, értékeit, etikai tanulságait érzékeltessem - egyetlen epizódot emelnék ki a sorozatból, ami az összes közül számomra a legnagyobb élményt jelentette. (Sejthető, hogy azért, mert egy híres klasszikus zenei alkotás részletei szerepelnek benne.) Ebben az alkotók egy kivételes, nem mindennapi esetet filmesítettek meg, ami ettől függetlenül akár a valóságban is megtörténhetne. 
 
Előfordulhatna adott körülmények között bármikor, hiszen a maga mivoltában annyira nem extrém vagy szürreális, sőt: nagyon is életszerű. Ismét tapasztaljuk itt - ezúttal művészi feldolgozásban - hogy az élet bármilyen furcsa, hihetetlen szituációkat is létre tud hozni a véletlen körülmények összeállásakor. Olyanokat is, amiket nem hinnénk el addig, amíg saját szemünkkel nem látjuk, magunk meg nem tapasztaljuk, vagy nem vagyunk efféléknek részesei. (Örömteli részesei vagy netán szenvedő alanyai.) 
 
A kiválasztott, alábbiakban taglalt epizód ugyanakkor illusztrálja fenti véleményemet is: e sorozat legfőbb erényét mindig a sztori, a forgatókönyv írójának köszönhető történet kibontása  jelenti. Ez a film egy baleset miatt tolószékbe kényszerült fiatal egyetemista lánynak, Mandy Waldhausnak és a baleset vétkesének, Arno Beck-nek meglehetősen furcsán alakuló kapcsolatáról számol be. Végigkövethetjük, hogyan viszonyulnak aggódó szülei (főként az édesapa) egyetlen lányuk megváltozott viselkedéséhez és érzelmeihez, s akik persze a nézővel együtt csak a film végén tudják meg mindennek az okait. 
 
Az eset kibogozása során nyomon követhetjük azt is, hogyan alakul a bírósági tárgyalás után, illetve az elítélt börtönbüntetése alatt és azután a két család további sorsa. Ha valaki eddig még nem látta, s még csak ezután óhajtja megtekinteni a sorozat "Tévedésből elkövetett gyilkosság" címet viselő epizódját (Der Mord, der ein Irrtum war) - az ne olvassa tovább e sorokat! Nyugodtan pörgesse végig az alábbi bekezdéseket - egészen a záró csoportképig.  Az alábbi bekezdésekből ugyanis világosan feltárul az egész történet előzményekkel, bűnesettel, gyilkossággal, lélektani rugókkal, tettessel és minden egyébbel egyetemben. 
 
Ha viszont már látta valaki a sorozatnak eme epizódját, vagy meg sem akarja nézni (mert ez is elképzelhető) akkor nyugodtan olvassa tovább. Egyébként - ha úgy gondolja - ügyesen át is ugorhatja bárki a gyilkos nevét, a következő bekezdésekben, mert az egész elemzésemnek úgy sem ez a lényege, hanem az eset szokatlanságának, lélektani vonatkozásainak, erkölcsi aspektusainak bemutatása. (Lám, ebből is látszik, hogy mekkora szabadságot adok blogom olvasóinak. Még azt is, hogy egyáltalán semmit ne olvassanak el...) Jöjjön tehát a film sztorijának felvázolása:      
 
 
 
Arno Beck, a fiatal, művelt, intelligens, szimpatikus - s mint később kiderül mély érzelmekre is képes - müncheni férfi öt évvel ezelőtt egy szerencsétlen napján teljesen véletlenül (igaz ittas állapotban) autójával elütötte a szabályosan közlekedő, vétlen, tizenéves diáklányt, Mandy-t, aki a baleset következtében deréktól lefelé lebénult. Azóta egy alkalmazott segítségével nap mint nap tolókocsival jár be az egyetemi előadásokra. A néhány napja börtönből szabadult férfit felesége - bevásárlásból hazatérve - lakásukban holtan találja. Megállapítják, hogy a szerencsétlen embert egy közelről, közvetlenül szívébe leadott pisztolylövés ölte meg.
 
A rendőrség az elhunyt feleségétől megtudja: férjét bizonyára az a kis "bestia" ölte meg, aki annak idején, öt évvel ezelőtt a tárgyalás után az összesereglett újságírók előtt megfenyegette őt: mihelyt kiszabadul, megöli. Az asszony ezt nem felejtette el évek alatt sem, s azóta is gyűlöli a lányt e kijelentéséért és mindig tartott is tőle, hogy ígéretét egyszer be is fogja váltani. Derrickék persze ezen a szálon (eme feltételezés alapján) indulnak el. Waldhausék igényesen, fényűzően berendezett nagy házában körülnézve feltűnik nékik a lakás falán a sok remek bekeretezett, kinagyított fénykép, melyek mind a lányt ábrázolják. Ám ezekről a felvételekről ránézésre senki nem mondja meg, hogy itt olyan valaki mosolyog ránk, akit ilyen súlyos baleset ért. 
  
"Leányunknak 18 évesen minden reménye szertefoszlott ezzel a balesettel. Valóban megfenyegette Becket, de a továbbiakban ez a gondolat segített néki, hogy nem menjen teljesen tönkre. S az apjának is az volt a véleménye, hogy ez helyes. Mármint a fenyegetés fenntartása, a tudat, hogy ezt a jövőben valamikor megteszi majd - az apja szerint is az ő önbizalmának utolsó része, amihez ragaszkodnia kell."- mondta Derricknek az édesanya. 
 
De vajon miért is, mi okból, kinek csináltatta Mandy ezeket a portrékat? Derrick erre a kérdésre is választ kap, amikor felkeresi a fotostúdiót, ahol megtudja: a lány egy speciális széken ült, hogy ne lehessen látni azt, hogy mozgássérültté vált. Az áldozat feleségétől pedig azt is megtudja, hogy ezt bizony  Beck részére készíttette, s fel is kereste ezekkel a kórházi kezelése után az asszonyt. Be is küldette véle a börtönbe a fotókat: nézegesse csak gyakran, van rá ideje, mit tett vele a férje! Mert lehetett volna belőle ilyen termettel akár balerina vagy akár színésznő is.
Az adatgyűjtések során megerősödik a nyomozópáros gyanúja, amikor a lány nem hivatalos vallomást tesz előttük: "Én öltem meg Becket, de önre vár a feladat, hogy kiderítse, hogyan!" 
 
 
 
 
Ennek viszont ellentmond, hogy a lány korábban sírva, zokogva reagált a gyilkosság bejelentésére, s szobájába zárkózva irtózatos hangerővel nekiállt hallgatni Izolda szerelmi halálát Wágner operájából. Vajon miért éppen ezt? - vetül fel a nézőben azonnal a kérdés. Talán valami nagy, tragikus szerelem bújik meg itt a háttérben?  A két nyomozónak azonban annál inkább kételyei támadnak minél inkább erősítgeti Mandy a vallomását. "Van itt valami, amit mi nem tudunk!" - mondta Derrick Kleinnek. Mert mindketten halványan sejtenek valamit. "Lehet, hogy ő tette, de nem saját kezűleg. Lehet, hogy tudja, ki lőtte le, de nem szeretné, ha ez kiderülne?" 
 
És hogy választ nyerjenek kérdéseikre - szívósan folytatják tovább a nyomozást, melynek utolsó fázisában már nagyon szorul a hurok, kezd bezárulni a kör. Amikor már bizonyossá válik, hogy a gyilkos csakis itt, ebben a szűk családi környezetben keresendő - a lány már nem bírja tovább magába tartani, és sírva fakad. Kibuggyan belőle az előző napok minden zűrzavaros eseménye, nem sejtett megrázkódtatása, ami nagyon felzaklatta őt. Minden, ami váratlanul reá tört, amit ártatlan, fiatal lánylelkének át kellett élnie, s amiről a szülők eddig természetesen semmit sem tudtak: a  nyomozók előtt bevallja, hogy Beck a kiszabadulása utáni napokban telefonon könyörögve többször zaklatta és kérlelte őt. 
 
Találkára hívta, hogy feltétlenül beszélni akar vele. Az iskolából kihívatta, kitolta őt a kerekes székén a közeli parkba, ahol zavartalanul beszélgethettek. Itt teljesen összetörve, meggyötörve vallotta be neki: évek óta nincs nyugalma, háborog a lelkiismerete. Különösen azóta, hogy a lány Becknével beküldette hozzá a börtönbe az elkészült fotókat, amivel aztán minden nap arra emlékeztette: hogyan tette tönkre az ő életét - egészségileg, egzisztenciálisan és erkölcsileg egyaránt. Közben azonban ő is, végig a cellájában folyamatosan érezte, hogy a reá kiszabott és letöltött büntetése nem fogja sohasem megnyugtatni. 
 
És ezért kellett ahhoz fordulnia, aki ellen vétett. Férfiemberhez nem éppen méltón, szánalmas állapotban, keservesen rimánkodott: csakis ő segíthet rajta egyedül, csak ő képes kisegíteni ebből a gödörből, ahová került. "Csak nem azt akarja mondani, hogy kiszálljak a tolókocsimból és én hajoljak le magához, én segítsem föl magát, tényleg ezt akarja?" - kérdezte tőle Mandy, és sajnálkozva, zavartan a lelki tusáját vívó, jó húsz évvel idősebb férfi szemeibe nézett. 
   
S ebben a pillanatban, ebben a hirtelen egymásra pillantásban villámcsapásként megszületik a szerelem első látásra: a halálosan szenvedélyes, a mindent elárasztó nagy érzés  a két sokat szenvedett ember között, és menten egymás karjaiba omlanak. Ekkor már mind a ketten biztosan érzik és tudják: az egymás elleni gyűlöletük és acsarkodásuk helyett csakis a kölcsönös szeretet, a szerelmes odaadás oldhatja fel bennük a régóta bennük morajló és kavargó érzelmeket. Rájönnek egy pillanat alatt, hogy mindegyikük gyűlölte eddig a másikat, mert mindegyikük a másikat hibáztatta azért, hogy testi-lelki szenvedéseitől nem tud, nem képes szabadulni. 
 
Felismerték, hogy ezt a fajta gyűlöletet, haragvást csakis azzal tudják megszüntetni, ha egy teljesen ellenkező előjelű érzelemmel "helyettesítik, cserélik fel." A gyűlöletet a szeretettel, a haragvást a szerelemmel, egymás féltésével. Ettől az érzelemtől, csakis ettől az érzéstől születhetnek újjá, szabadulhatnak meg évek óta tartó lelki gyötrődéseiktől. Már magától ettől a felismeréstől szárnyakat kapnak: Mandy képzeletében már meg is jelenik, hogy ez a hatalmas érzés talán arra is képessé teszi, hogy felálljon a tolókocsiból és odalépkedjen Arnold ölelésre tárt karjai közé. 
 
(Ezek a lány által vizionált  képsorok kissé elhomályosítva, lassítva játszódnak le a nézők előtt.)  S miközben ezt a jelenetet egy lassított felvételen látjuk, fokozatosan felerősödik, egyre erősebben harsog a Trisztán örökbecsű, magasba szárnyaló, végtelennek tűnő melódiája (Talán ez az a mozzanat, amivel vitatkoznék - annak giccses megoldásai miatt - mégis szükség van rá, hogy megfelelő indoklást nyerjen ezáltal mindaz, ami ami a továbbiakban történik, s amit ekkor - természetesen - még nem tudunk. 
 
Mintha mindkettőjük lelkéből törne elő, áradna egyre szélesebben, zúgó tengerárként ez a végtelen melódia: a szerelem érzésének elhatalmasodása - pontosan úgy, ahogyan az megszólalt a lány otthoni hanghordozójából, miután magából kikelve a szobájába menekült. Olyan erős késztetéssel és vonzalommal repülnek itt - ebben az elképzelt jelenetben - egymás karjaiba, mintha csak bájitalt kóstoltak volna, mint ahogyan egykor Trisztán és Izolda
 
 
 
 
(A film alkotói talán ezzel a zenével szándékoztak egyfajta párhuzamot vonni a hajdani és a mai történet között.) Ez a távoli napsugarakat csak szórtan beengedő, árnyas ligetben lejátszódó szerelmi kettős mintegy előrevetíti a nézőnek: itt valami halálosan, tragikusan végződő szerelem veszi most kezdetét. De miért és hogyan következik ez be? (Erre is természetesen később kapunk majd választ.)

   
A történet fordulata azt sugallja, hogy a férfit régóta nyomasztó, kibírhatatlan és kínzó lelkiismeretfurdalást, valamint a lány részéről az őrjítő bosszúszomjat, haragvást és gyűlöletet csakis a szerelmi vágy és várható beteljesülése, annak hirtelen rájuk zúduló, mindkettőjüket elborító hullámai oszlathatják szét mindkettőjükben. Vagyis a gyűlöletet nem annak fokozásával és szításával, hanem csakis annak legnagyobb ellenszerével, a szeretettel kísérelhetik meg legyőzni. Maga a szerelmi érzés itt, ebben az esetben tehát a negatív indulatok, a haragvás, a bosszú, a gyűlölet legyőzését hivatott szolgálni! 
 
Pontosan ugyanúgy, ahogyan azt a régi középkori legendában a házasságtörő szerelmespár, Trisztán és Izolda is megpróbálta. Ők is, ott és akkor a szerelmük erejével óhajtottak úrrá lenni a korabeli véres intrikákon, a kegyetlen öldökléseken. Így akartak felülemelkedni a gyűlölködéseken, a szüntelen torzsalkodáson, viszályokon, féltékenységen, melyben képtelenek voltak élni. Szeretettel, szerelmi szenvedélyükkel óhajtották feloldani, elviselhetővé tenni a háborús viszonyok gyűlöletes légkörét. A választott zene tehát abszolút nem véletlen, hanem nagyon is tudatos: a cselekmény meglepő fordulatának hatásos zenei aláhúzására szolgál.
 
 
Az angol lovag és ír hercegnő párosa, a tragikus véget ért  középkori szerelmespár belátta, hogy bensőséges kapcsolatuknak abban a korban, abban a miliőben nincs jövője csakis a víz kegyetlen, halált osztó közegében. Csakis együtt, a halhatatlan szerelemben, közösen a teljes megsemmisülésben, majd a számukra elrendelt közös és örök életben találhatják azt meg. Csakis ott, lelhetik meg a nékik ideális megoldást arra, hogy szerelmesekként együtt lehessenek. Jövőjük számukra, kettőjüknek csakis ott lehet. Igaz, halottként, de együtt. Ez a tér, idő és lehetőség - amit önként jelöltek ki saját maguknak - adatott meg az ő számukra. Akárcsak később a veronai szerelmespárnak,  Rómeónak és Júliának.
 
Ami persze az akkori társadalom közállapotairól, közhangulatáról, erkölcsi színvonaláról és torzsalkodó, gyűlölködő emberi kapcsolatairól  is sokat elmond nékünk - mind az egyik, mind a másik szerelmespár esetében és történelmi környezetében. S amelyben egyfajta társadalomkritika is megmutatkozik. Mindezt átgondolva és vakmerően vállalva a biztos halált, egymás ölelő karjaiban, a viharos tenger morajló hullámai között - önkezükkel vetettek véget fiatal életüknek. Akárcsak Rómeó és Júlia, akik viszont mindezt olasz földön határozták el és vitték végbe.  
 
Az itáliai szerelmespár a szárazföldön, szervezetüket szétromboló gyilkos mérgekkel, a cornwall-i lovag és kedvese pedig együtt a tenger végtelen víztömegébe, a hullámsírba vetve és temetve önmagukat. Mint ahogy azt a kiváló festő-, és grafikusművésznő, Macskássy Izolda alábbi selyemkollázsa is megragadó erővel ábrázolja az alábbi alkotásán. Izzó, lángoló szívük még a hullámok robajló, és őket örökre összefűző, ölelő sötétkék  taraján is áttüremlik; végtelen szerelmük itt is forrongó szenvedélye szorítja össze napfényként tündöklő, tengerben örökre egymáshoz zárt arcukat, testüket és lelküket:  




   
Mandy és Arnold számára is egyedül ez a szerelmes egymásra találás, beteljesülés jelenthette volna a megoldást. Ez lett volna az egyetlen, ami mindkettőjük számára a szabadulást jelentette volna: kettejük intim kapcsolata eltörölhette volna az őket nyomasztó múltat, s mindez biztosíthatta volna békés, szerelmes, szép jövőjüket egymás mellett. Még a viszonylagos korkülönbséget is elsöpörhette volna annak a szerencsétlen élethelyzetnek a különlegessége, amit a kiszámíthatatlan véletlen, egy közlekedési balesetben őket összehozó sors teremtett, rendezett meg nekik évekkel ezelőtt, akkor, ott az utcán. 
 
A továbbiakban mindkettőjük számára kellő érzelmi muníciót biztosíthatott volna kapcsolatuknak az a különleges és egyedi varázsa, hogy ebben az esetben itt egy vétkes és egy áldozat kapaszkodik egymásba. És ez az egymásba kapaszkodás, ez a váratlan, égből jövő megoldás, a gyűlöletnek a szeretetbe történő átfordulása jelenthette volna mindkettőjük számára a megváltást
 
Mindezt a lehetőséget azonban azonnal elvágja, a szó szoros értelmében  örökre megöli egy "tévedésből" kilőtt pisztolygolyó. S ami még súlyosabbá, a lány számára még inkább feldolgozhatatlanná fogja tenni a jövőben  ezt a keserves élethelyzetet: kiderül az, hogy szerelmét a saját édesapja lőtte le! S ezzel együtt azt az újonnan támadt reményét is megölte, ami végre évek után eljött a számára. Tulajdonképpen - bármily furcsának is tűnik - azt állapíthatjuk meg, hogy az anya helyesebben viselkedett itt a lányával szemben, mint az apa! 
 
Az asszony, Mandy édesanyja, aki semmit nem tett ebben az ügyben, csak izgatottan, kezeit tördelve, semmit nem tervezve, tétlenül várta, hogy mi lesz Beck kiengedése után - jobban szerette a lányát, mint az apa. Többet tett ezzel a némaságával és háttérbe húzódásával a lányáért, a lánya érdekében, mintha bármit is tett volna! És pedig azért, mert - ellentétben a semmit nem tevő anyával - az apa mindenképpen lánya helyett akart cselekedni, az anya viszont ilyen szinten nem akart és nem is avatkozott bele lánya életébe.  
 
Az apa - lánya előzetes megkérdezése és beleegyezése nélkül - óhajtotta "rendezni" azt a számlát, amit annak idején a bírósági tárgyalás után nyújtott be lánya a férfinak. De időközben már ez a "számla összetépődött" semmissé vált, a körülmények megváltoztak és megváltoztatták a számla kiegyenlítésének szükségességét is. (amiről maga az apa nem tudott, ám ez őt nem menti fel csak bizonyos fokon magyarázatul szolgál a számára.) 
 
S most, ezen a ponton válik világossá a néző előtt is, hogy miért erősítgette ez a szerencsétlen leányzó korábban azt, hogy "én öltem meg őt." Mert akkorra fejében már a valóság és fantázia szinte összemosódott. Már maga is elhitte, hogy a tárgyalás utáni fenyegetőzése teljesen egyet jelentett a tett végrehajtásával. Azóta ugyanis mindenki előtt (különösen saját családtagjai előtt) nyilvánvalóvá lett gyilkos szándéka, és csupán formális kérdéssé vált az, hogy szándékát ki fogja végre hajtani, véghez vinni. 
 
A családban annyira a levegőben lógott évek óta már ennek a  lehetősége, hogy teljesen esetlegessé, sőt érdektelenné vált az, hogy a lány gyilkos elhatározását éppen ki váltja majd egyszer valóra, ha ténylegesen megteszi. Mert bárki is megtenné azt - azzal csakis Mandy-nak segítene, helyette cselekedne. S ez a tett  Beck esetleges gyilkosának - bárki is legyen a családban, vagy azon kívül - megbocsájtható bűnének fog számítani, hiszen ennek a szerencsétlen, béna lánynak az érdekében cselekedne.  
 
 
Kísértetiesen hasonló - de persze nem azonos -  szituáció alakult itt ki ebben a Derrick-filmben, mint a "Karamazov testvérek"-ben, Dosztojevszkíj regényében, ahol a  kezdetektől benne volt a levegőben a családapa meggyilkolásának vágya és szándéka. (Egyébként látunk efféle helyzetre még más példákat is - egyéb Derrick-epizódban is.) S ott, abban a 19. század végi történetben e levegőben rezgő, szinte kitapintható és mindig jelenlévő gyilkos energiának és tettrekészségnek csak egy megfelelő lelkületű egyéniségre kellett "rátalálnia", hogy a gyilkosság bekövetkezhessen. Mai, divatos szavakkal azt mondhatnánk: csak egy merész vállalkozó kellett annak a szándéknak a gyakorlati kivitelezéséhez, amire tulajdonképpen mindenki vágyott az öreg Karamazov környezetében. 
 
Kellett hozzá egy olyan könnyen befolyásolható személyiség, akiben a gyilkos szándék, a környezetben rezgő, ott izzó gyilkos energia a tettrekészség bátorságával egy alkalmas szituációban összetalálkozott és realizálódott. Azaz: az elhatározása tetté vált. A gyilkosság egy olyan gyenge jellemű egyén kezében manifesztálódott, aki szinte médiumként hajtotta végre tettét. Ráadásul még az illető úgy is gondolta, hogy ezzel egyszer és mindenkorra megoldja, megszünteti a robbanásig feszült helyzetet, s még hálásak is lehetnek neki ezért a családtagok és az embertársai. (Nem nevezem meg ezt a személyt, hátha van még, aki nem olvasta ezt a nagyszerű regényt...) 
 
Jelen esetünkben - ebben a filmben - leginkább Mandy és a szülei kívánták a legjobban - mintegy önbíráskodásként - elvenni Beck életét. Azok, akik tudták, hogy a baleset minden reményétől örökre megfosztotta lányukat, derékba törte terveit. A lány tehát a gyilkosság kiderülésekor már tudta: valaki helyette megtette azt, amit ő mindig is akart - ám fogalma sem volt arról, hogy vajon ki? A sofőr, az anyja, az apja vagy a házvezetőnő, aki legalább annyira szerette őt, mint ők mindannyian? Vagy azok közül valaki, aki az újságból értesült nem titkolt szándékáról?  
 
Amikor korábban az apja bejelentette néki, hogy jó magaviselete miatt öt év után kiengedik Beck-et, a lány dühösen kifakadt: "Ő nyugodtan élhet most már tovább és elfelejtheti azt, ami történt. És velem mi lesz? Én így maradok, ahogy vagyok? Ő csak néhány évet kapott én pedig életfogytiglant!"- emlékezett a lány a korábbi napok átélt érzéseire, amikor Derrickkel beszélgettek még a nyomozás korábbi szakaszában. Majd így folytatta: "Apámhoz mindig is különleges kapcsolat fűzött. Amikor apámmal megtudtuk, hogy Beck kiszabadul - mindketten egyszerre és kimondhatatlanul, egész testünkben remegni kezdtünk."

    
A nyomozás legvégső stádiumában a  sarokba szorított családfő nem tudott mit tenni: bevallotta tettét - mentve alkalmazottját, aki már készült helyette magára vállalni a gyilkosságot. Így tehát - ahelyett, hogy megoldotta, megjavította volna - tönkretette egyetlen lánya életét az általa fatális véletlennek mondott cselekedetével. Túlzásba vitt szülői "szeretetből" eme tettével (remélve, hogy lánya szerepét átvéve beváltja annak ígéretét)  éppen az ellenkező eredményt érte el. Akkor lőtte le Beck-et, amikor annak már az égvilágon semmi "értelme" nem volt, amikor az már teljesen "fölöslegessé", sőt mondhatnám egyenesen "károssá" vált - ha szabad ezekkel a fura kifejezésekkel élni egy gyilkosság kapcsán. 
 
A film zárásaként el is nyeri ezért méltó büntetését - illusztrálva és igazolva azt, hogy egy másik ember életét senki nem veheti el, soha és semmilyen indokkal és senkinek az érdekében! Derrick egy kemény és egyértelmű Nem-mel válaszol az apa félig kérdésnek fogalmazott kérlelésére: "ezt megérthetik Önök!?" S ezen felül a túlbuzgó apa büntetését tetézi még az is, hogy lánya felháborodva elfordul tőle. S hogy vajon örökre-e, azt a film nyitva hagyja - Mandy szomorú szemével a kertbe révedő, siralmas tekintetével. Ezzel a szomo  rú, szívbemarkoló jelenettel búcsúzik ez a különleges kriminológiai, lélektani, etikai szituációt feldolgozó film. 
 
S most már búcsúzom a Kedves Olvasótól jómagam is - a következő írásom megjelentetéséig. Talán csak még annyit: ha ezek után valaki megnéz egy Derrick-filmet az csuda lesz. S hogyha esetleg nem néz meg egyet sem - az is. Köszönöm szíves figyelmét Mindenkinek.  


Képtalálat a következőre: „Derrick képek a filmből”


 A Derrick-sorozat két nyomozóját megszemélyesítő német színészek "magyar hangjukkal": Szabó Ottóval és Gálvölgyi Jánossal.









       

                                                                                                      *
                                                   

                                        

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése