BEVEZETÉS
Még az is lehetséges, hogy a fent élő ismeretlen idegen lények - nevének és alakításainak emlegetése mellett - talán hang-, és képfelvételeit is le tudják játszani ott. Akármilyen magasságból is egy általunk még nem ismert technikai eszközükön. De azt sem zárhatjuk ki, hogy legutóbbi ittjártukkor magukkal vittek néhány Latinovits-CD-t és DVD-t, melyek a nagy művész hangját és filmjeit örökítik meg.
A lényeg azonban, hogy nagy magyar színészünk, előadó-, és filmművészünk - aki íróként is remekelt - így kétszeresen is halhatatlanná vált 2002-ben. Azt már 1976-ban bekövetkezett tragikus halála után tudtuk, hogy művészként, emberként egy rendkívüli egyéniség, egy kivételes művész távozott közülünk és földi munkálkodása alapján halhatatlanná is lett. Ezúttal pedig már a fizikusok bolygóként is megjutalmazták a halhatatlansággal, amikor már 26 éve nem volt közöttünk.
Ha élne, éppen a mai napon, szeptember 9-én lenne 82 esztendős.
Építészmérnökként diplomázott - de a mi nagy szerencsénkre - nem a
tervezőasztal fölé hajolt, nem az épületek tervezését választotta fő hivatásának, hanem 24 évesen másképp döntött. 1956-ban inkább - hajlamainak, érdeklődésének, hivatástudatának megfelelően - a színházi deszkákra lépett. Az ezután következő két évtizedben zseniális színpadi alakításokkal, pódiumprodukciókkal és filmszerepekkel aratott óriási, és megérdemelt sikereket.
Az évek során ismert és jelentős író-, és művészegyéniséggé vált, aki - a
korabeli kritikák szerint - olyan színházi alakításokkal kápráztatta
el a közönséget, amikor a nézőtéren szinte megállt a levegő - félelmetes
és kivételesen egyedülálló, izgalmas alakításai alatt. Szenvedélyes, totalításra törekvő, szuggesztív színészi játéka addig nem ismert meglepetést, hatalmas művészi élményt és katarzist szerzett a színházlátogató közönségnek. Ilyen volt- többek között - a IV. ,Henrik címszerepe is (képünkön)
Pirandello drámájában.
Aztán a
körszínházi Cipolla megformálása Thomas Mann Mario és a varázsló-jában,
Csehov Ványa bácsija, filmen pedig az Örkény őrnagya, Krúdy Szindbádja. Vagy az Ötödik pecsét ördögien gonosz, kimértségével, csendes kegyetlenségével, a verés filozófiájának kibontásával és irónikus fanyarságával félelmetes nyilas
parancsnoka (ami legutolsó filmszerepe volt, mintegy búcsúzásként pár hónappal halála előtt.)
A szép és
kifejező magyar beszédet ma is fontosnak tartó, azt nagyra értékelő színházbarátok,
irodalom-, és verskedvelők (sőt kollégák!) szemében (fülében) etalonként, örök példaként és mintaként
maradtak meg prózai-, és versfelvételei. Csodálatos, helyenként döbbenetes erejű, egyedülálló dinamizmussal és kifogástalan artikulációval előadott - hatvanas és hetvenes években készült - hangfelvételein többek között Ady, József Attila, Nagy László,
Karinthy, Arany, Kassák és más nagy költők verseit szavalja, gondolatait tolmácsolja. Rajongásomhoz hű maradva s
pénztárcámat nem kímélve - sikerült szerencsére még a bakelitlemezek
hőskorában, a 80-as, 90-es években összegyűjtenem szinte valamennyit.Majd később – amikor CD-n, DVD-n
is egyre inkább hozzáférhetők lettek versmondásai – ezekre is lecsaptam. Sőt, filmes alakításainak is
szinte mindegyike sorra megjelent DVD korongokon. S ami még nagyobb szerencse,
s egyben maradandó élményem marad örökre: közelről
láthattam munkája, művész alakítása közben őt is, és színészkollégáit néhány gimnáziumi osztálytársammal együtt 1966 májusában szülővárosomban, Székesfehérváron.
LATINOVITS MUNKA KÖZBEN ÉS MAGÁNÉLETÉBEN
És hogy hogyan, miként is történt mindez? Következzen a sztori, melynek minden egyes szaváért garanciát vállalok:
Ebben a szép tavaszi hónapban néhány napig Várkonyi Zoltán, az akkori
korszak neves rendezője a belvárosban forgatta az Egy magyar nábob című
legendás filmjének három külső jelenetét. (A kiváló rendező felbátorodva a Kőszívű ember fiai filmváltozatának előző évi nagy sikerén - azonnal hozzáfogott két újabb Jókai-regény adaptációjának munkálataihoz.
Először az Egy magyar nábob, majd még ugyanebben az évben a folytatásához, a Kárpáthy Zoltán-hoz. Mindkettővel a legmagasabb színvonalat hozta, ami akkori hazai filmgyártásunkban csak lehetséges volt. S azidőben még nem kellett szponzorok hadát és több milliót megszerezni egy-egy jó film megvalósításhoz. Mégis készültek nagyszerű alkotások, melyekhez a hatvanas évek színészeinek színe-javát sikerült megnyernie a rendezőnek - mint például e film esetében is...) De térjünk vissza magára a forgatásra:
A belvárosi István király
székegyház mögött húzódó szűk és rövidke Kossuth utcában történt a forgatás. Az ide kivonuló stáb több snittet, jelenetet is felvett ezen a helyszínen. Az utcának van egy kiszélesedő része (ld.
felső képen) s ez tökéletesen alkalmas volt arra, hogy ott a postakocsik szépen
megálljanak, s az utasok azokból kiszállhassanak. Körülötte pedig jövő-menő,
sétáló emberek (persze korabeli kosztümökben) s a francia nyelvű cégtáblák „képezték” a regénybeli, 19. századi Párizs forgalmát és illúzióját ami a filmen teljesen egy korabeli utcakép hatását keltette. (tessék csak megnézni a filmben!)
Persze a rendezővel beszélgetni, vagy csak épp autogrammot
kérni tőle, vagy bármelyik ott dolgozó művésztől - annak valószínűsége egyenlő volt a
lehetetlennel. A forgatás helyszíne ugyanis hermetikusan el volt zárva a
kíváncsiskodók (mint pl. mi) és az arra járó-kelő fehérváriak elől. Akkoriban, a hatvanas években olyan
fegyelmezett, szigorú és szoros munkarendben folyt a kellékek ideszállítása, a díszletek felépítése, az utca berendezése, a felvétel megtervezése, előkészítése és maga a forgatás, ami így, ilyen módon ma már
elképzelhetetlen lenne.
Emlékszem rá, hogy milyen jeles eseménynek számított, s milyen büszkeséggel töltötte el a helyi lakosokat, hogy éppen itt veszik fel egy Jókai-film felvételeit. (mert a beavatottak már napokkal előre tudták, a többiek később jöttek rá...) Szájról szájra járt a városban, s így hamar elterjedt a hír: már hamarosan hozzák a forgatáshoz szükséges kellékeket, díszleteket, járműveket, s a nélkülözhetetlen technikai eszközöket. A még beavatottabbak azt is tudták és terjesztették, hogy hamarosan érkezik a stáb is, no meg maguk a színészek, hogy megkezdődjön a filmforgatás.
Közbeszéd tárgya volt a városban, utcán, fodrásznál, iskolákban, piacon és munkahelyeken, hogy kik szerepelnek majd a filmben, hiszen a lakosság azidőben jól ismerte a szóba kerülő népszerű művészeket. Részben a televízióból, részben színházból (a helyi Vörösmarty Színház tájelőadásain is gyakran szerepeltek fővárosi, sőt vidéki színészek) és a mozivásznakról is. Részletesen taglalták a bennfentesek, hogy a díszletező munkások, erre képzett szakemberek óráról órára hogyan alakítják át az utca képét, az úttestet, a járdát, az üzletek feliratait stb.
Egy-két napig teljesen megközelíthetetlen volt maga a forgatásra kijelölt
helyszín. Pláne az ott jövő-menő, ügyködő, fáradt, vagy kevésbé fáradt szereplők, a technikai személyzet, a mesteremberek, az egész stáb nyüzsgő, serénykedő kavalkádja. Csodálkozva bámultuk a helyszín melletti, külső utcákban várakozó lovaskocsikat, a körülötte álló, akkori ruhákban pompázó színészeket, statisztákat, akik a jelenésükre, bevonulásukra várakoztak a járdán. A forgatási helyszínhez vezető utcaszakaszokat azok
torkolatánál és több felől, minden irányból teljesen lezárták.
A helyszíntől távolabbi épületeket - melyek egész más stílusúak voltak - oly módon takarták el a jelenet hitelességének és korhűségének a kedvéért, hogy egy sötétzöld színű díszletelemet húztak két közelebbi épület közé egy emelet magasságban az utca fölé. Ezzel azt a hatást keltve, mintha ott egy átjárófolyosó kötné össze a két házat (ami látható is a filmben.) Szinte
elbarikádoztak mindent a környező utcákban, például a fent látható sétálóutcát is teljesen lezárták a forgatás ideje alatt. Azoknak az épületeknek - melyek "belógtak" a kamerák látószögébe - a lakóit szórólapokon értesítették: nehogy ablakot nyissanak a felvétel ideje alatt, ami a filmben még öt percet sem tett ki.
(Persze a forgatás, a szokásos ismétlésekkel együtt jóval többet.) Úgyhogy csak bekukkantani lehetett itt-ott egy-egy
résen. Mi azonban elég "kreatívak" voltunk ahhoz, hogy megtalálhassuk azt a helyet, ahol
bekukucskálhattunk, ahol másoknál is többet láthattunk, és teljesen észrevétlenek maradhattunk bámészkodásunk közben.
Básti (Wesselényi báró) és Latinovits (Szentirmay gróf) jelenete az említett kávéház teraszán, ami a Bazilika oldalsó fala és az akkori Városi Tanács épülete között helyezkedett el. Ez a terasz ott van ma is. (Egyébként a templom másik oldalsó fala melletti szűk kis sikátorban forgatták néhány évvel korábban az Alba Regia című háborús filmet is. Ebben Gábor Miklós egy orvost, Tatjana Szamojlova szovjet színésznő pedig szerelmét, az orosz kémnőt alakította.)
E belvárosi
helyszínen leforgatott, fent említett Várkonyi-film egyik jelenete az Eszéki család megérkezése volt a párizsi postakocsi-állomásra. Ami csupán pár percet vett igénybe, ám az előkészületek, díszletezés, üzletek és a tér burkolatának, arculatának átszabása az napokig eltartott. Az elfüggönyözött négylovas postakocsiban a családfő és felesége mellett ott ült a Flórát alakító, akkor 39 esztendős Ruttkai Éva -
tüneményes, sugárzó szépségében és tehetségének teljében. (Nyugodtan írhatjuk azt, hogy
tehetségének teljében volt, hiszen ő már négy évesen gyermekszínészként
színpadon állt, így tehát akkor már 35 éve volt a pályán.)
Szentirmay (Latinovits) csak messziről, a kávéház terasza mellől nézi, amint a postakocsi London felől éppen Párizsba érkezik. S látja, ahogyan a kocsiból kiszálló családot az oda siető - később árvízi hajósként elhíresült - Wesselényi szívélyesen köszönti. Ekkor még nem tudjuk - csak sejtjük - hogy igencsak megtetszett neki, így távolról is a szépséges hajadon: Flóra. Merengve figyeli egy ideig a lányt, majd elfordul és visszamegy az asztalhoz. (A fenti filmjelenetben éppen ezt a pillanatot látjuk.)
Az asztalhoz leülve aztán várja, hogy visszaérkezzen hozzá a báró, és tovább folytassák a megkezdett eszmecserét. S az éppen depresszióban szenvedő gróf néhány perc múlva
készséggel el is fogadja Wesselényi esti vacsorameghívását, ahol aztán személyesen
is találkozik az Eszéki családdal.
Egy másik - a regényben már másnap játszódó - jelenetet szintén itt, ezen a középkori kövekkel kirakott belvárosi utcákból kiöblösödő kis téren filmesítettek meg. Nevezetesen azt, amikor - a családdal történő előző esti lokálbéli megismerkedése után - másnap délelőtt a Szentirmay Rudolf grófot megformáló, akkor 35 éves vígszínházi színész - Latinovits Zoltán odasétál a postakocsihoz. Elhúzza az ablakfüggönyt, s betekint a reá mosolygó fiatalasszonyra. Itt már udvariasan, és már sokkal jobb hangulatban búcsúzik el az éppen hazafelé induló Flórától és a család tagjaitól
A mellékelt fenti képen a Szentirmay-házaspárt láthatjuk a filmváltozat egy későbbi jelenetében. Párosuk a regényben, illetve filmen ugyanolyan ideális és békés volt, mint a két színész magánéleti együttléte a valóságban. Ami azonban nem jelentette azt, hogy időnként - temperamentumukból, természetükből adódóan - néha ne került volna sor egy-egy összeütközésre, veszekedésre, ami után aztán annál édesebb volt a kibékülés. Két olyan ember kapcsolatát, akiket egymásnak teremtett a sors - ezt ők maguk is vallották - nem bolygathatták meg ugyanis némi felszínes torzsalkodások.
De hadd folytassam az imént megkezdett élménybeszámolót. Az említett forgatás helyszínéhez közeledve lélegzetünket visszafojtva figyeltük tehát egy kis résen át középiskolás osztálytársaimmal - a belvárosi bazilika oldalánál észrevétlenül megbújva - a délutáni filmfelvételeket. Csodálkoztunk, hogy minden üzlet felirata, cégtáblája, kirakata még aznap délelőtt francia nyelvűre "változott".
De hadd folytassam az imént megkezdett élménybeszámolót. Az említett forgatás helyszínéhez közeledve lélegzetünket visszafojtva figyeltük tehát egy kis résen át középiskolás osztálytársaimmal - a belvárosi bazilika oldalánál észrevétlenül megbújva - a délutáni filmfelvételeket. Csodálkoztunk, hogy minden üzlet felirata, cégtáblája, kirakata még aznap délelőtt francia nyelvűre "változott".
Az utcát sok-sok négyzetméternyi területen keményfakockákkal burkolták le a díszletező munkások, nehogy megsérüljenek az aszfalton az oda behajtó, múzeumból kölcsönzött postakocsik kerekei. Természetesen a film megtekintésekor ebből semmit nem lehet észrevenni. Az abban látható jelenet mindössze annyit "árul el", hogy postakocsik és gyalogosok jönnek-mennek egy macskakövekkel kirakott 19. századi kicsike párizsi téren.
Az"álomszínészpár" - ahogy Szigethy Gábor találóan jellemezte párosukat később - akkor már úgy a magán-, mint a közéletben, szakmában elválaszthatatlan volt egymástól. Sok filmben és színházban közösen játszottak maguk és a közönség nagy boldogságára és örömére. Még a szinkronszerepeikben is együtt voltak különböző filmekben, egymás mellett szinkronizáltak, ahol éppen férj-feleség szerepről volt szó.
Például a Keleti Márton rendezte Szerelmi álmok című szovjet-magyar filmben, ahol Ruttkai a - Liszt kegyeit kereső és azt meg is találó - kijevi hercegnőnek (Ariadna Sengelaja) Latinovits pedig férjének (Igor Dmitrijev) a kicsapongó, szabados szellemű hercegnek a magyar hangja volt. (Utószinkront azért kellett készíteni, mert mindkét szerepet orosz színész játszotta.)
Soraiból sugárzik a rendkívüli felelősségtudat, művészi hitvallásának ereje. Minden leírt gondolatából, kifejtett nézetéből, állásfoglalásából az tükröződik, hogy mindenben - a színészi, rendezői munkában, a versmondásban, az irodalmi alkotásban, a színészi együttműködésben és munkában, a kollegiális magatartásban, a művészi megformálásban - egyaránt magasra tette a mércét. S nem kétséges, hogyha esetleg csak az építészetnél marad, netán azt választja hivatásának a színészet helyett - abban is maradandót tudott volna alkotni.
A Ruttkaival eltöltött csaknem két évtizedes kapcsolata, együtt élése azonban - mint említettem - nem volt mentes a súrlódásoktól, torzsalkodásoktól, magánéleti és szakmai konfliktusoktól, veszekedésektől. "Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban." - nyilatkozta visszaemlékezéseiben Ruttkai. (Azonnal eszembe jut az Ady-Léda kapcsolat: "Vijjogva, sírva, kergetőzve / Két lankadt szárnyú héjamadár." - írta Ady az ő és szerelme kapcsolatáról, torzsalkodásairól - amely sokban eltért, de sokban hasonlított is a színész-házaspár életéhez, kettejük egymás közti viszonyához. Erről akár egy újabb tanulmányt is lehetne írni... S talán az sem véletlen, hogy éppen Ady-t szavalta a legnagyobb átérzéssel Latinovits...
A művésznő-élettárs (hivatalosan nem esküdtek meg) emlékezetében, napló-soraiban alapvetően boldognak, felhőtlennek maradtak meg az együtt töltött évek. Végtelen szomorúsággal töltötte el Ruttkait párjának halála. Tíz évvel élte túl szerelmét. Mindvégig meggyőződése volt, hogy "Zoltán nem lehetett öngyilkos, hiszen olyannyira szerette az életet."
Node térjünk vissza még egy-két mondat erejéig a fehérvári filmforgatáshoz. Legkitartóbb, legérdeklődőbb barátaimmal még késő délután is kiszöktünk az utcára, hogy megleshessük a harmadik, esti felvételt is. Ebben Chataquéla, az Európa-szerte ünnepelt afgán táncosnő (Tordai Teri) - a már említett Szentirmay gróf (Latinovits) korábbi nagy szerelme - érkezik meg párizsi vendégszereplésére postakocsival ugyanoda, arra a kis térre, ahová előző nap az Eszéki család.
A rajongó tömeg sziporkázó tábortűzzel, óriási ovációval, üdvrivalgással fogadja a művésznőt, aki valószínűleg olyan népszerűségnek örvendhetett azidőben, mint a mai popénekesek. S aki innen a közeli mulatóba megy aztán bemutatni különleges, extatikus, erotikus táncát. (Aminek filmfelvétele persze már nem itt, hanem műteremben készült. Ott találkozik össze néhány percre az egykori szerelmespár. Az alábbi képen ez a jelenet látható.)
Megjegyzem, nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy Latinovits ebben a városban forgatott, hiszen a "Fény a redőny mögött" című - egyébként gyengécske - kémfilmet is a város határában lévő Szőlőhegyen, a Fanta-villa nevű kisvendéglőben, és az akkori Könnyűfémmű gyár egyik csarnokánál vették fel. S természetesen késő este, hogy az ott dolgozók munkáját ne zavarják. Bár volt ott rendszeresen éjjeli műszak is, de nem az egész üzem területén.
Így a forgatást a gyár "pihenőben lévő", éppen termelést nem folytató, munkások nélküli gyárrészlegeire és irodáira korlátozták. Akkoriban mindenki arról beszélt városszerte, hogy a színészek a szerelőcsarnok domború, palával és kátránypapírral borított tetőzetén futkároztak, kúsztak, mászkáltak négykézláb - ahogy a menekülési jelenetek azt megkövetelték. Ugyanis ott folytak a sötétben, reflektorok mellett a felvételek, amik nem is voltak éppen veszélytelenek.
ÉLET-, ÉS PÁLYAKÉP
Az akkoriban már nagy és felkapott sztárnak számító művész, Latinovits egyébként a mozifilmeken, a kamerák előtt hatalmas színészi tehetségét sajnos nem élhette ki túlságosan. 1959-76-ig - ami tulajdonképpeni pályájának időtartamát jelentette - a véle forgatott 45 filmből csak nyolc-tíz volt az, amiben ténylegesen rangjához méltó szerepet kapott. Azaz: nagyjából úgy minden hatodik filmje volt az igazi, ahol valóban megmutathatta igazi tehetségét. (Ezek közé tartozott mindenképpen a Szindbád, az Ötödik pecsét, az Isten hozta őrnagy úr.)
Ezeken kívül vagy 21 tévés produkcióban is alakított kisebb szerepeket, ezek nagy része kalandfilm volt. (mint pl. a Dunai hajós.) De játszott együtt színházban és filmen Haumannal, Majorral, Sulyok Máriával (például a III. Richárdban) aztán Sinkovits-sal, Dayka Margittal, Őze Lajossal, Márkus Lászlóval, Pécsi Sándorral, Cserhalmi Györggyel, Venczel Verával, Domján Edittel, és persze Ruttkai Évával, meg még az akkori korszak sok nagy színészével. Meg dolgozott együtt számos - általa nagynak, és általa "kevésbé nagynak" tartott rendezővel, akikkel nem sikerült a harmonikus munkapcsolatot közösen megteremteniük...
Világviszonylatban is ritkaságnak számít azonban, hogy mindössze húsz éves színészi pályafutásával, az akadémia elvégzése és színészdiploma nélkül is (!) halhatatlanságra tudott szert tenni kiváló művészi alakításaival. Mind a színházi deszkákon, mind pedig a kamerák előtt. A legmagasabb állami kitüntetések közül azonban életében csak az Érdemes Művész díjig "jutott el". Szép gesztust jelentett a Gundel-famíliának, a Latinovits örökösöknek és a művészetét szerető, értékelő, becsülő nagyközönségnek, amikor 1990-ben az akkori kormány poszthumusz Kossuth-díjjal ismerte el kimagasló színészi- és előadóművészi munkásságát.
Miért tört derékba oly hamar ez a nagyszerű színészi és írói pálya, miért ért oly tragikusan véget ez a fiatal élet? Több oka is volt ennek. A két világégés között, 1931-ben a híres fővárosi vendéglátós Gundel Károly lányának, Katalinnak - Latinovits Oszkárral kötött érdekházasságából született Zoltán apátlan gyermekkorából magával hozta rendkívüli érzékenységét, exhibicionizmusát, maximalizmusát, a szürkeséggel történő meg nem békülést, ("én nem leszek a szürkék hegedőse" - Ady".)
Gyermekkorából (mellékelt képünkön úgy 8-10 éves lehet) magával hozta még a másik nemmel szembeni gátlásosságát, alacsony ingerküszöbét, és sok minden mást, amiért könnyen és felelőtlenül rásütötték az "összeférhetetlen" címkét. Idegen édesapja, még a két világháború között települt át Dalmáciából - egy korábban jól élő és gazdálkodó ősi, neves földbirtokos családnak, a Latinovicz-nak (jelentése: latin fia) leszármazottjaként. Magyarországra áttelepülve Oszkár a Baranya-megyei Madaras községben vásárolt magának egy kastélyt. Ahonnan az ifjú, jó svádájú, snájdig - Gundel Imre szerint filmszínész-külsejű, mai szóval: macsó típusú - agglegény fel-felruccant a fővárosba. Még a Zeneakadémiát is elvégezte, pedig a főváros nem volt éppen közel a déli országrészben fekvő falutól. A família egykori több ezer holdas birtokának - mely igencsak jövedelmezett a háború alatt, amikor gabonát és más terményeket szállítottak a hadseregnek - akkorra már csak híre-hamva volt meg. A Latinovitz (később Latinovits) famíliának minden tagja tele volt már akkorra váltókkal és adósságokkal. A fiatal Oszkár kölcsönökért nyúzta a gazdag ismerős-vendéglőst, Gundelt.
Ellentétben két féltestvérével ( Freinreisz Károllyal, és Freinreisz - később Bujtor Istvánnal - képeinken)) akik már évekkel később születtek. Anyjuknak a sikeres orvossal, Freinreisz István belgyógyásszal kötött második házasságából született a két fiú, Zoltán öccsei. (egyikük 15, másikuk 11 évvel volt fiatalabb Zoltánnál.) Szerencsére nékik nem kellett az "apanélküliséggel", az apai szeretet kínzó hiányával megküzdeniük, mint féltestvérüknek, Zoltánnak egész életében, aki soha nem tudta megbocsájtani apja árulását. Érdekes, hogy István - tán megirigyelve idősebb bátyja színészi sikereit - ugyancsak a színészi pályára lépett és öt éves
különbséggel "követte" őt filmen, majd színházban jobbnál jobb alakításaival. Onnantól kezdve pályája szinte párhuzamosan haladt Zoltánéval, sok filmben (pl. Égi bárány, Csend és kiáltás) együtt is játszottak.) Kollégái tanácsára apai dédanyai ükapja után vette fel a Bujtor művésznevet. A másik két testvér megtartotta apja nevét. A legfiatalabb, a '46-ban született, "kisöcsikének" becézett Freinreisz Károly sikeres rockzenész lett, Zoltán pedig sikeres, ünnepelt színész, aki méltó helyet vívott ki magának. Ma már hazai színművészetünk legnagyobbjaival egy sorban emlegetjük Jászai Mari, Bajor Gizi, Somlay Artúr, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és mások mellett. Színészi tehetségét testvérei művészi kvalitásaival összehasonlítani értelmetlen, hiszen tulajdonképpen művészi pályájuk során egyikük sem kapott mindig és folyamatosan rangjukhoz, tehetségükhöz méltó szerepeket. Zoltán inkább a drámai, erőteljesebb karakterek megformálásában vált közismertté és elismertté, s nem a vígjátéki, ún. "könnyedebb" szerepkörben, mint István. Holott - ahogyan néha, alkalom adtán bizonyították - mindegyikben tudnak (tudtak volna) igazán hitelesek lenni, ha több lehetőségük lett volna rá.
E három zseniális testvér példája is bizonyítja, hogy a létező tehetség és az adódó lehetőségek, alkalmak ennek kibontására - sokszor nincsenek arányban, egyensúlyban a művészvilágban. A harmadik testvér, Károly - pályáját ismerve - soha nem kívánta más műfajban zenei tehetségét kamatoztatni, mint a rock-, és pop műfajában, ő ebben vált elismert, élvonalbeli zenésszé. Ki tudja - ha erre alkalma adódott volna rá - talán világjáró szaxofonművész is lehetett volna belőle. Ám ő ebben bizonyított és lett sikeres itthon különböző zenekarokban - évtizedeken át.
De térjünk vissza Latinovits gyerekkorához:
De térjünk vissza Latinovits gyerekkorához:
Lényegében a Városliget színes forgatagában, a vendéglátóipar nyüzsgésében nőtt fel a kis Zoltán (amiről könyvében is beszámol) de apa nélkül, csonka családban. S ez bizony még később is nagyon megviselte. A válás után, különösen a negyvenes években az elvált apa egyre inkább nem találta helyét, elvesztette kapcsolatait is az idegen fővárosban. Ahogyan felmenő családtagjai, rokonai egymás után elhunytak - különálló kastélyában egyedül élve fokozatosan elmagányosodott, egyre jobban elzüllött, magára maradt, megkeseredett.
Egykori zeneakadémista tudását, széleskörű műveltségét és diplomáját felhasználva fővárosi bárokban zongorázott. (Ami alapjában még nem lett volna baj, hiszen Cziffra György is így kezdte, presszókban zongorázott, s aztán világhírű zongoraművésszé vált. De őbenne volt elszántság, erő, kitartás, szorgalom, ami Latinovits Oszkárból hiányzott. Pedig az ő élete is tele volt drámai fordulatokkal, tragikus családi eseményekkel, megpróbáltatásokkal.)
Ahogy az idősödő Latinovits apa egyre mélyebbre süllyedt és iszákossága, rossz híre miatt nem igen alkalmazták már zenészként sehol - mindenféle alkalmi (segéd) munkákból élt. Kazánfűtőként is dolgozott, ahol baleset érte. Egy vascsőben megbotlott és sérülése oly súlyosnak bizonyult, hogy később ennek folytán lesántult és bottal járt. (Bár lehet, hogy el is hanyagolta a seb rendszeres kezelését.)
Teljes magára maradottságában, elhatalmasodó betegségében, depressziójában, alkoholizmusában egy hirtelen agyvérzés végzett vele. Zoltán ekkor 23 éves volt, s a temetés után (1954-ben) kereste fel a madarasi Latinovits-kastélyt (képünkön) ahol először szembesült apja hatalmas könyvtárával, kottáival és hangszereivel. Itt még jobban megerősödött benne: mit is veszített azzal, hogy atyja elhagyta, nem törődött vele s gyermek-, és ifjúkorát nélküle kellett leélnie.
LATINOVITS ÚTJA, IGAZSÁGA, HALÁLÁNAK KÖZVETETT ÉS KÖZVETLEN OKAI
Amikor aztán az ötvenes években a színész-szakmát választotta - apja hiányán kívül rendkívül nehezen tudta feldolgozni, szublimálni a középszerűséget, a szakmai lezserséget is, amit tapasztalt. Nem tudta elviselni, tolerálni a korabeli színházi viszonyokat, amelyek inkább a színvonaltalanságnak, a slendriánoknak kedveztek, mint azoknak, akik teljes szívükkel-lelkükkel a színházért éltek. Latinovitsnak nagyon szúrta a szemét (ld. Ködszurkáló című könyve)) az a színházi struktúra, az a szellemi nívó és mentalítás, mely a középszerűeket a tehetségek fölé akarta emelni. (Gondoljuk csak meg: vajon változott-e azóta ezen a téren valami?...)
Ő kimondta, sőt le is írta: "Ha valaki Balassit, vagy Petőfit szaval - annak Balassivá, Petőfivé kell válnia." Hétköznapi életét nem tudta külön választani a művész életétől. Mindez a probléma-halmaz szinte időzített bombaként előre kódolta tragikus halálát. Megoldhatatlan, feldolgozatlan sérelmeivel terhes egyénisége, majd ezekből kialakuló betegsége görgette, kergette a szomorú végkifejlet felé.
Még legnagyobb alakításaival sem tudta magából kimosni az évek alatt reá zúdított, egyre inkább halmozódó szennyet, melyet a rosszindulatú támadások, hadakozások raktak le benne és személye körül. A vitriolos kritikáiról hírhedtté vált Molnár Gál Péter (aki könyvet is írt róla, megjegyzem sokkal rosszabbat, mint Hegyi Béla, vagy Szigethy Gábor) sokszor támadta, epés megjegyzéseivel, írásaival meglehetősen unszimpatikus módon bírálta, kifogásolta egyik-másik alakítását, különösen az utolsó színházi szerepeiben nyújtott művész teljesítményét.
Freinreisz (későbbi művésznevén Bujtor) István, Latinovits Zoltán és Freinreisz Károly, a három fiútestvér egy vidám televíziós showműsorban 1966-ban. (A You-tub -ról előhívható.) István és Károly az orvos apának, Freinreisz Istvánnak, a legidősebb, Zoltán pedig az egykori, hazánkba települt földbirtokos atyának, Latinovits Oszkárnak a gyermeke. Édesanyjuk azonos: Gundel Katalin.
Freinreisz (későbbi művésznevén Bujtor) István, Latinovits Zoltán és Freinreisz Károly, a három fiútestvér egy vidám televíziós showműsorban 1966-ban. (A You-tub -ról előhívható.) István és Károly az orvos apának, Freinreisz Istvánnak, a legidősebb, Zoltán pedig az egykori, hazánkba települt földbirtokos atyának, Latinovits Oszkárnak a gyermeke. Édesanyjuk azonos: Gundel Katalin.
Összeütközései, konfliktusai akkor csúcsosodtak ki igazán, amikor - sajátos, öntörvényű rendezőként is - Veszprémben bemutatkozott Gorkíj és Németh László drámáival 1971-73-ban. Voltak, akik már akkor elismerték tehetségét, rendezői kvalításait ezen a téren is. De emellett rengeteg ellenséget is szerzett magának - sajátos, egyéni értelmezésű rendezéseivel és szerepfelfogásával, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan természetével, hangos kirohanásaival, indulatainak fékezhetetlenségével, önkontrolljának elvesztésével, mindig maximumot követelő keménységével, meg nem alkuvásával, kompromisszumra való képtelenségével - ott is, és másutt is. (A művészi sors érdekessége, hogy féltestvére, Bujtor István ugyanebben a dunántúli városban játszott és rendezett évekkel később.)
Az értetlenség, a kisszerű, pitiáner, intrikus támadássorozat - ami ellen joggal háborodott fel - nagyon megviselte egyre zaklatottabb idegrendszerét és magánéletét. 45 éves korára elért egy olyan szituációig, eljutott - részben külső, részben belső okok által vezérelve, részben személyisége sajátosságai miatt - egy olyan megfáradt, belenyugvó szellemi-lelki állapothoz, amelyben, és amikor tulajdonképpen nem önkezével vetett véget életének, hanem passzív belenyugvással hagyta, hogy a folyamatosan reá szakadó körülmények végezzenek vele.
"Úgy tett, mint ahogy Hamlet Ophéliája: azzal idézte elő pusztulását, hogy nem tett ellene semmit" - mondta Müller Péter, akinek saját szájából hallottam ezt a megfogalmazást egy előadóestjén. S akivel fiatal korában, még az 50-es években Versényi Ida magániskolájában - ahová mindketten jártak - kötöttek szoros barátságot. Vagy ahogyan gyóntatója, Jelenits István piarista szerzetes fogalmazott: "magával rántotta a halál, mint kimerült úszót az örvény."
A fenti lépeken: Ophelia "öngyilkossága" a Hamletben.
Alatta Ruttkai és Latinovits a Rómeó és Júliában. Ez a szerep a hatvanas években nemcsak nagy sikerüket hozta meg a Vígszínházban, hanem a művésznő döntő elhatározását is: elhagyja férjét, Gábor Miklóst és Latinovitsot választja élete párjának.
A fenti lépeken: Ophelia "öngyilkossága" a Hamletben.
Alatta Ruttkai és Latinovits a Rómeó és Júliában. Ez a szerep a hatvanas években nemcsak nagy sikerüket hozta meg a Vígszínházban, hanem a művésznő döntő elhatározását is: elhagyja férjét, Gábor Miklóst és Latinovitsot választja élete párjának.
Utolsó heteiben (1976 nyarán) már súlyos idegrendszeri problémákkal küszködött, depressziója miatt kórházi kezelésre szorult. Igaz, időnként el-eltávozott a kórházból, de rendszeres orvosi megfigyelés alatt állt. Június első napjaiban a fővárosi Kútvölgyi úti kórházban egy írásbeli üzenetet hátrahagyva, erősen gyógyszeres, eufóriás állapotban Balatonszemesre utazott. Visszafelé jövet (június 4-én este) az állomástól nem messze fel akart ugrani a kanyarban lassító, az állomáshoz közeledő vonat lépcsőjére. (Úgy, ahogyan gyerekkorukban is mindig szoktak.!) Ezúttal azonban elvétette az ugrást - amin nem is lehet csodálkozni akkori állapotát figyelembe véve - és a kocsik közé zuhant.
Nagybátyja, Gundel Imre, valamint Ruttkai Éva is megerősítette ezt a teóriát. Zoltán akkor és ott nem akart öngyilkos lenni! Ebben az esetben ugyanis a mozdony elé vetette volna magát. Ruttkai leánya, Gábor Júlia is megerősítette a "baleset - verziót". Ennek igazságát támassza alá az is, hogy kollégájának, barátjának, Cserhalmi Györgynek olyan levelet írt aznap, amely egyértelmű bizakodásáról, optimizmusáról ad számot: telefonált, szervezte ügyeit, készült fellépéseire stb. Egy ilyen levelet nem ír az, aki öngyilkosságot fontolgat magában.
Aki életét ki akarja oltani - az búcsúlevelet ír, s minden idegszálával arra készül. (Ahogyan azt például Anna Karenina is tette végső kétségbeesésében és szégyenében, majd a mozdony elé ugrott.) S a fentieket erősíti, támasztja alá még továbbiakban az is, hogy Latinovits nevelőapja, Freinreisz István orvos évekkel korábban egyszer azt mondta sógorának: "Ne félj, Imre, Piki soha nem lesz öngyilkos. Ehhez nemcsak elhatározás, hanem bátorság is kell. És az nincs meg benne ehhez!"
E nagy művész élete, halála, pályájának megszakadása számunkra is tanulságul szolgálhat. Mint Déry Tibor is írta: "egyfajta egészséges kompromisszumra - mely az élet egyik legnagyobb értéke - mindenkinek szüksége van, bármilyen szakmát is űz valaki. Nem elvtelen megalázkodásra, hanem olyan megegyezésre, amellyel én és ellenfelem is előnyhöz jut." Sajnos, ezt nem tudta megérteni nagy írónk, Márai sem az emigrációban, amikor öngyilkos lett (ő tényleg az lett) mert nem látott különbséget a behódolás, a kompromisszum és a megalázkodás között.
Pedig van különbség e kettő között. Mégpedig lényegi különbség, mindegyik mást jelent, más a célja s az indítéka is. "Pikikém, néked, mint nagy tehetségnek, a zsenialításoddal együttjáró nyugtalanság ésszerű, céltudatos és következetes fékezésére lenne szükség!" - mondta a kórházban unokaöccsének Gundel Imre, aki nagyon aggódott Zoltán egészségi állapotának romlása miatt. Ezért is kereste fel őt a pszichiáteri osztályon, ahol a színészt kezelték.
Sajnos, erre a fékezésre - a fent leírt okok miatt - Latinovits képtelen volt. Így az ország szegényebb lett egy csodálatos, egyedülálló, művész hitet és reményt sugárzó egyéniség további alakításaival. Szomorú halálával megfosztott bennünket kivételes tehetségének újabb és újabb bizonyításától, okos és tárgyilagos megnyilatkozásaitól, sajátos kommunikációjától, írásművészetétől, melyekben még ma is gyönyörködhetnénk, melyeket még ma is olvashatnánk, tapasztalhatnánk soraiban vagy szóbeli megfogalmazásaiban.
Barátja, Juhász Ferenc - akinek verseit is oly elementáris erővel és érzékenységgel szavalta - lényegében erre a gyötrő fájdalomra és dühítő hiányérzetre utalt, amit kortársaiban hátrahagyott halálával. Közvetlenül a temetése után 1976 júniusában írott, nekrológként is értelmezhető verssoraival a legnagyobb megrendüléssel, dühös indulattal, fájdalommal vegyes felháborodással, a tőle megszokott stílusban búcsúzott tőle, s egyben üzent is néki. A kínosan hosszú, de döbbenetes erejű remek versből négy sort idézek:
"Ne üvölts hát a Földgolyóban szétdagadt Ősz
| Bohóc-Virág. |
| Veled a Földgolyó a külső hártyahéjig megőszűlten viselős: |
| Rongy Szomorúság." |
Ismerünk olyan színészi pályákat, amik nemhogy húsz, de ötven-hatvan évig is tartanak, s az ily hosszú pályát befutó művészek sikert sikerre aratnak megszakítás nélkül. Vannak színészek, akik nyolcvan (!) éves korukban is színpadon állnak, s olyan véleményeket is hallottunk már (maguktól művészektől is) hogy a színésznek lételeme a játék, s ha elhagyja a színpadot - akkor tulajdonképpen megszűnik élni. Így - ezek tudatában kijelenthetjük: akár most is játszhatna, filmezhetne Latinovits (ahogy Estwood vagy Hopkins is teszi) ám az ő sajátos alkata, habitusa, szomorú élettörténete, kompromisszumok iránti képtelensége és sok egyéb mindezt megakadályozta.
Ha szétnézünk manapság kis hazánkban a színházi világban és a művészi közélet terén - azt tapasztaljuk, hogy a Latinovits által felvetett, sérelmezett, erősen kifogásolt, kritizált és részletesen kifejtett, le is írt problémák sajnos nem oldódtak meg azóta sem. Sőt itt-ott még súlyosbodtak is. (Ld: Verebes István színész-rendező könyveit!) Művészi életünk belterjessége és fővároscentrikussága lényegében azóta sem változott. És ez az, ami az egyik legnagyobb gondja hazai művészvilágunknak, kulturális életünknek. Ami Latinovits halála óta ugyan gazdagodott, jobban kiterjedt, kiszélesedett az ország különböző régióiban, de még korántsem azon a színvonalon és hatékonysággal, amilyen szükséges lenne egy 21. századi, kulturált európai országban.
És ez mindenképpen aránytalanságot, beteges, egészségtelen, természet-, és művészetellenes alkotómunkát és közéletet eredményez, és sok-sok igazságtalanságot szül - éppen a fenti okokból. S amit a művészeken kívül sajnos a közönségnek is fájón kell elviselni. S ebben a legrosszabb, hogy a kultúra nem jut el az ország lakosságának minden rétegéhez, ami nagy baj. De a színészek tömegeinek számára is hátrányos ez az aránytalanság. Egyes, kiemelt, futtatott művészeket felkapnak, s agyondolgoztatnak, éjjel-nappal működtetnek.
Vannak, akik párhuzamosan, több színházban is akár öt-hat darabban, egyszerre több filmben is főszerepet játszanak, énekelnek, táncolnak, sőt még rendeznek is (nem beszélve a filmről, televíziós megjelenésekről.) S közülük sokan agyonhajszolttá válnak, megbetegszenek, tönkre mennek, sőt vannak, akik mindezek miatt tragikus balesettel, öngyilkossággal fejezik be földi létüket, pályafutásukat, néhányan egészen fiatalon.
Ugyanakkor százával vannak országszerte kollégáik, akiknek évente csak elvétve akad egy-egy főszerep, legtöbbször csak mellékes, vagy epizódalakítás. És ha valóban tehetségtelenekről van szó - akkor még rendben is lenne, de legtöbbször nem így van.
(Hirtelen eszembe jut, hogy már az ötvenes években is megfigyelhető volt ez a színházi jelenség, amire ide illik egy Szendrő-anekdota. Amikor Szendrő József 1958-60-ig színigazgató volt Debrecenben - akkor került oda két évre Latinovits is - az egyik fiatal, kezdő, tehetségtelen színész-kolléga, aki mindig csak nyúlfarknyi szövegeket kapott, így fordult a népszerű direktorhoz:
- Igazgató Úr, nem lehetne meghosszabbítani egy kissé a szerepemet, hogy többet mondhassak a színpadon?
- De, lehetne rajta hosszabbítani, de akkor azt már nem maga játszaná!
Egyesek (talán ha negyven-ötven színész, illetve rendező) agyon, sőt túlzás nélkül mondhatnám: halálra dolgozzák magukat, mások pedig háttérbe szorulnak. Olyanok is akadnak, akik évekig nem jutnak szerephez, feladathoz, munkához. Ezt nem lehet a "sok az eszkimó, kevés a fóka" hasonlattal egyszerűen elintézni és bagatellizálni, ennek sokkal mélyebb és másfajta okai vannak.
És eme okok arzenáljában legkevesebb a jelentősége annak, hogy valakinek kisebb, vagy nagyobb a tehetsége. Hogy valójában rendelkezik-e azokkal a képességekkel, amellyel mondjuk Júliát hatásosan, katartikus művészi erővel el tudja játszani, vagy pláne: elénekelni (!) mert létezik már musical-változata is a műnek. Tehetség az vagy van, vagy nincs, a kimagasló tehetségek pedig - mint mondjuk Latinovits volt - csak erősítik ezt a szabályt.
Ráadásul őt sem foglalkoztatták érdemének és tehetségének megfelelően, olyan arányban, és mértékben amely komplex művészi képességeinek, rangjának megfelelt volna. ("Az ember tragédiája", Madách remeke például kimaradt pályájából, pedig adva volt az örök Éva, akivel ezt eljátszhatta volna. Talán ha még tovább él, akkor ez is teljesül...)
A minőség és mennyiség effajta összevetését úgy alakításai összességében értem. Mert azt nem tagadhatjuk, hogy ahol arra az író, a nemes alapanyag, a színvonalas, veretes szöveg, a nyelvezet és az értékes, magvas mondanivaló (no meg a rendező) arra lehetőséget és módot adott néki - ott Latinovits mindig kimagaslót produkált. Legyen az Németh László, Molnár Ferenc, Shakespeare vagy akár Victor Hugo darabja. Vagy ha a filmes szerepeit nézzük: Örkény, Sántha, Krúdy, Gárdonyi vagy Jókai alapműve, melyből az adott adaptáció készült.
Semmiképpen nem azért létezik és működik kis hazánkban manapság is a kiemelt, többet foglalkoztatott művészek klikkje, mert nékik "nagyobb" a tehetségük, mint azoknak, akiket kevesebbet foglalkoztatnak. ("A tehetséget egyébként sem rőffel mérik" - ahogy azt Buxtehude találóan mondotta.)
Aki azt a hamis alapképletet hiszi el, hogy kis hazánkban vagy akárhol a nagyobb tehetség éppen azért kap több lehetőséget és munkát, mert sokkal tehetségesebb kollégáinál, a kisebb tehetségű meg azért, mert képességeit figyelembe véve nem bíznak benne - az nagyon téved! S hogy azért osztanak rá egy kiemelt, sokat foglalkoztatott színészre valamilyen szerepet, mert senki más nem tudná helyette azt eljátszani - az bizony alaposan téved!
Mert lehet, hogy másik három is el tudná játszani (még az is előfordulhat, hogy jobban) ha kapna rá lehetőséget, ezt azonban addig nem tudhatjuk, míg nem bizonyíthat! Nem a kisebb vagy nagyobb tehetség az, ami (aki) itt a szó szoros értelmében meghatározza a döntéseket, ami alapján elkészül a szereposztás, aminek súlya van. Semmiképpen és távolról sem ez a meghatározó, sajnos - hogy finoman fogalmazzak. Még ma sem!
A szerepek kiosztásában, odaadásában, a rendezők személyének kiválasztásában még ma is inkább és erősebben az. ún szereposztó dívány (vagy egyéb sima bútordarab) vagy még rosszabb esetben: a pártállás és a kapcsolatok kibogozhatatlan rendszere játszik döntő módon szerepet. Sokkal inkább, mint az az igény, hogy előadás egyre magasabb színvonalú legyen, hogy érvényesüljön az eredetiségre, újszerűségre törekvés, a minőség elsőrendűsége, előbbre sorolása, vagy nem utolsó sorban a közönség szellemi nevelése. És igaz ez akkor is, ha akár nő, akár férfi a színház igazgatója.
EPILÓGUS
Latinovitsnak mindenben tulajdonképpen igaza volt, amit a hazai művészi közélet akkori valóságáról, annak jellemzéséről saját életében, saját jelenében leírt, nyilatkozott vagy akár baráti társaságban mondott. Minden életében mondott vagy leírt állítása, értékítélete ma is megállja a helyét. Maga az idő is igazolta őt abban a tekintetben, amit a művészi alkotómunka szépségéről, hitelességéről, hatásáról és erejéről írt, illetve mondott. Isten nyugosztalja Őt, emlékét pedig őrizze - többek között - a 132874-es bolygó is a végtelen égbolton.
Őrizze és jelképezze a maga örök valóságában és mozgásában mindazokat az eszméket, gondolatokat, érzéseket, melyeket nagyszerű alakításaiban - színházban és filmen - bemutatott, ábrázolt, vallott és megjelenített. S óvja meg számunkra - tanulságul, okulásul, maradandó élményt szerezve még utódainknak is - mindazokat a gondolatait, érzéseit amelyeket szavalataiban prófétai hangján propagált, könyveiben leírt emberről, emberi kapcsolatokról, állatokról, természetről, életről, halálról, szerelemről és szeretetről, "az ember szépbe szőtt hitéről". Tartsa meg nékünk örökre mindazt, amit élete és pályája során kimondott az igazságról szabadságról, hatalomról, elnyomásról, emberségről, az élet örök szépségéről.
Őrizze, hirdesse és demonstrálja örökbecsű művészetét a sok-sok hangszalag, lemez, színházi filmfelvétel, illetve mindazok az alakítások, amik rögzítésre kerültek az éppen akkor korszerű, és azidőben használatos technikai eszközök jóvoltából. Őrizzék kivételes személyiségét, egyéni hangját, hanghordozását és hangsúlyozását, kiejtését a vers-, és prózafelvételeit hordozó bakelitlemezek, kazetták, valamint terjessze azokat a CD és DVD korongok sokasága.
Továbbá őrizzék és propagálják egyedülálló művészetét szerezzenek mindannyiunknak katartikus élményt a filmszalagokról és DVD korongokról ma is megtekinthető zseniális filmszerepei, alakításai. Amiket - hála Istennek, valamint a technikának, az ember kreatív tudásának - örökre megőriznek, újra és újra lejátszhatóvá, élvezhetővé tesznek az egykori felvételeit reprodukáló, korszerű és egyre tökéletesebben működő technikai eszközök.
S tekintsen le reánk vigasztalásul a mennyei magasságból a róla elnevezett fénylő kisbolygó, amelytől nem messze egy másik is kering: a 132875-ös, amit pedig hűséges élettársáról és színészkollégájáról, Ruttkai Éváról neveztek el 2012-ben. Így vált nevük és művészetük halhatatlanná, örök életűvé az egész Univerzumban, földön és égen egyaránt.
*
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése