HITCHCOCK, A RÉMÜLETKELTÉS MESTERE

                                                                                                                                                                                                                                     



                                        

 

 

 

 

                                                                                  " Legyetek  igazságosak és irgalmasok                    

                                                                                                                  felebarátaitok és minden teremtmény iránt, aki itt él
                                                                                                                         és alázatosan járjatok Istenetekkel."                                                                                                                                                                                                                                       

          

ont ötven esztendeje annak, hogy a nagy angol filmrendező, Alfred Hitchcock (1899-1980) elkészítette egyik legnagyobb filmjét, a Madarak című alkotását a tengeren túl, ahol akkor már több mint húsz éve tartózkodott, s forgatta jobbnál jobb hangosfilmjeit. A sort 1940-ben a Manderley-ház asszonyával nyitotta a hollywood-i stúdiókban Laurence Olivierrel és Joan Fontaine-vel  a főszerepben. Érdekes, hogy ez az egyetlen olyan mozija, amelyet a szigorú - s nem is mindig művészi szempontok szerint mérlegelő - amerikai Filmakadémia szakmai zsűrije, az Oscar-díj Bizottság valamilyen elismerésre méltatott. 

 

A tíz jelölésből azonban kettőt a produceri és az operatőri munkáért ítéltek oda a filmnek, még véletlenül sem a rendezői kvalitásaiért..Tegyük hozzá: a rendező egész életében készített mintegy 30 néma és 60 hangos nagyjátékfilmje közül messze nem a legjobb hitchcocki alkotásról van szó. Volt ennél sokkal jobb előtte és utána is, ami méltán megérdemelte volna az arany szobrocskát (pl. a Psycho, a fent jelzett Madarak, a Szédülés és még sorolhatnánk.) Maga a rendező is elégedetlen volt vele, ám soha nem vágyott ilyenfajta díjazásra vagy nagy csinnadrattával járó elismerésre. Az ő számára sokkal fontosabb volt mindig is az alkotómunka öröme és a nézői siker. 

A Madarak azonban - szerintem - az említett másik kettő mellett Hitchcock legjobban sikerült, mai szemmel nézve is érdekes, izgalmas, tanulságos sőt páratlanul lenyűgöző alkotásai közé sorolható. Ráadásul még rendelkezik a remekműveknek egy igencsak fontos tulajdonságával: nagyon is van kortalan, így aztán korunkhoz is szóló, aktuális mondanivalója, felhívó ereje. 

 

 

 

 

 

Tagadhatatlan, hogy izgalmas horrorfilm, de több is annál! Maga a "horror" - egy latin szó, jelentése szó szerint: rémület, iszony, iszonyat. A "thrillis" viszont angolból borzongás-nak fordítható. A thriller borzongat, a horror elborzaszt - mondhatnánk leegyszerűsítve. 

 

E fogalmakról, s az ilyen jellegű filmek fontosságáról maga a rendező egyszer így nyilatkozott: "Azért járunk moziba, hogy az élet tükörképét ott viszontlássuk. De milyen életét? Nyilvánvaló, hogy nem a saját életünkét - vagy éppen a sajátunkét, leheletnyi különbséggel - és ez a különbség érzelmileg felkavaró elemekből áll, amelyeket az egyszerűség kedvéért borzongásnak (angolul: thrillis) hívunk. Az embernek természetéből eredően szüksége van az ilyen "felkavaró élményekre" különben eltunyul, vagy elpuhul. A horrorfilm azonban más. Sokszor pontatlanul olyan filmeket is neveznek így, melyben a szadizmus, a kegyetlenség, a bestialítás és perverzió áll a középpontban. Egy film lehet borzongató, de ne legyen borzasztó." 

 

Vajon mit szólna a nagy rendező, ha ma élne és megnézné pl. a Fűrész-sorozat valamelyik filmjét. Gyanítom, hogy végig sem tudná nézni - akárcsak én - a benne lévő szadista, erőszakos, rettentő attraktív jeleneteket, melyekben emberek kínzását, darabolását kell a mit sem sejtő nézőnek végigszenvednie. (ha történetesen nem kapcsolja ki közben a tv-jét, vagy DVD lejátszóját.) Na, ez az ami már túlzás, sőt félreértelmezése a horror műfajának. 

 

A horrorfilm ugyanis - bármily furcsán hangzik - nem azzal kelti a legnagyobb feszültséget, félelmet, rettegést a nézőben, amit konkrétan, szemtől szemben megmutat. Nem a vérfürdővel, az ölés, az áldozat kínzásának, fizikai-lelki terrorjának folyamatos sulykolásával - hanem éppen azzal, amit nem mutat meg, csak sejtet. No, ennek a módszernek volt igazi mestere Hitchcock! 

 

 

Pont arról van szó - férfi-szemmel nézve - mint a szexualitásnál: egy teljesen meztelen nő egy férfi számára sokkal kevésbé tud izgató lenni, mint egy áttetsző hálóingben, alsóneműben megjelenő, lábából egy pici darabot felvillantó hölgy: aki sokkal többet sejtet, mint amennyit megmutat, illetve láttat! S ezáltal izgalmat, feszültséget kelt, növeli a pulzusszámunkat, vérnyomásunkat, azonnal ráébreszt bennünket férfilétünkre, előhívja férfiösztöneinket. Akár egy olyan horrorfilm-jelenet, ahol a gyilkost magát nem, csak a kés árnyékát látjuk (mint pl. a Psicho-ban) vagy egy lépcsősort, amin vontatott lassúsággal ballag fel valaki a félhomályban. Amit ezerszer láttunk már, s mégis képes izgalmunkat fokozni.  

 

 

A napjainkban készült horrorfilmek, pszichodrámák, thrillerek, pszichothrillerek (melyek ötvözik a borzongást az elborzasztással) és az egyéb kevert műfajú (pl. sci-fi-horror, akció-horror, erotikus thriller stb.) filmek dömpingjében alig találunk hitchcocki nívójú alkotást. Olyant mely a feszültség megteremtésének, fokozásának, fenntartásának és főként a rémület, a félelem felkeltésének oly hatásos, raffinált módszereivel és mesteri eszközeivel  gazdálkodna, mint ahogyan, s mint amilyenekkel ő dolgozott már az 1930-as években a némafilmes korszakában is. (A Frank Darabont rendezte Köd vagy a Péntek 13. Marcus Nispel-től pl. az "alig akad" kategóriába tartoznak nem sok társukkal együtt... Mindegyikük az emberben ott lakozó sötét erőkkel szembesít bennünket sokkoló eszközökkel.) 

Természetesen sokan próbálták az azóta eltelt fél évszázadban észrevétlenül vagy észrevehetően utánozni Hitchcock sajátos horrorfilmes, thrilleres megoldásait. Sokan voltak olyanok is, akik meg sem próbálták ezeket másolni, mivel jól tudták előre, hogy a nagy rendező utánozhatatlan. Ők tették okosan. Az ő filmjei ugyanis erősen kötődtek a forgatókönyvekhez, amelyekben minden mondatnak, bejegyzésnek súlya és jelentősége volt. Azonkívül az igényesen kiválasztott szereplőkhöz, s nem utolsósorban az ugyancsak nagy gonddal, stílusosan megválasztott, megkeresett helyszínekhez. 

 

Így, ebből következik, hogy egy más alapanyag már semmiképpen  nem lehet alkalmas arra, hogy abból bizonyos hitchcocki eszközöket, fogásokat felhasználva filmet alkosson valaki. (A Psichot például sokszor újra elkészítették más rendezők is azóta. Ezek között akad, aki kockáról kockára lemásolta az eredeti alkotást...) A nagy angol rendező az Észak-Kaliforniában játszódó Madarak esetében is sokat tusakodott, mire kiválasztotta a női főszerepre a gyönyörű fotomodellt, Natali Hedrent. 

 

Akinek akkor négyéves kislánya sem gondolta volna akkor, hogy ő is filmszínésznő lesz, s jó 30 év múlva Melanie Griffith néven aratja sikereit. A férfi főszerepet is alapos megfontolás után osztotta Rod Taylorra. Mindkét döntés telitalálatnak bizonyult. Nála tehát rögtönzésnek, hirtelen jött "intuícióknak", rapszodikus ötletelgetésnek helye nem volt. 

Legsikerültebb filmjeiben a sakkjátszma logikai rendjét követte szigorúan. Ahol minden lépésnek megvan az értelme, szándéka, következménye és jelentősége - mind a rendezésben, mind a színészi játékban, mind a világítás, hangeffektusok, zene, zörejek elhelyezésében, mozdulatok, szavak, párbeszédek megtervezésében. Talán furcsa a rendcsinálás egy olyan rendezőnél, aki vajmi keveset segít élni nézőinek. Mint ő is hangsúlyozta:  

 

"Filmjeimmel nem élni akarok segíteni nézőimnek, hisz a magam számára is nehéz az élet. Amit tehetek: megosztani lidércnyomásaimat a nézőkkel, s ezen a módon óhajtok segíteni nekik önismeretük, lelki életük fejlesztésében, feltérképezésében, egyre pontosabbá válásában." 

 

De hát miket akart megosztani nézőivel Hitchcock? Részben gyerekkorától vonszolt lelki problémáira, részben a 20. században ekkor már egyre inkább elhatalmasodó világjelenségekre, embereket, tömegeket veszélyeztető, irritáló eszmék térhódítására. A fokozódó fegyverkezésre, a technikai robbanás civilizációra ható káros hatásaira stb. gondolhatott itt a rendező. 

 

Ám gondolhatott más emberek súlyos, és többeket is veszélyeztető lelki problémáira, gonosz indulataira is. Mert ahogy a saját gondjait, múltból magával hurolt és jelenbeli nyomasztó érzéseit érzékelte, úgy látta meg a másokét is. Mert Hitchcock ismerte az embereket, kiterjedt baráti-, ismerősi körrel rendelkezett, gazdag, színes társadalmi, családi életet élt, jól ismerte mindenki gondja-baját, problémáit.  Az őt kínzó kételyek, gondok azonban egyben motorját is adták alkotó munkájának, impulzív energiává válhattak abban, hogy ezeket a film nyelvén megfogalmazhassa.    

       

   

A kérdés tehát: miben is állt Hitchcock sajátos alkotói módszere? Milyen speciális filmes eszközöket használt a feszültség megteremtésére, a félelem felkeltésére, majd annak a nézőkben történő feloldására? Hogyan tudta elérni, hogy ne unatkozzunk legjobb horrorfilmjei egyetlen jelenete alatt sem, sőt fojtottan várjuk azt, hogy mi lesz ebből, mi következik ezután, s mikor csap le a "bomba". 

 

 

Hogyan s mivel tudta elérni, hogy még a leghétköznapibb párbeszédek, legbékésebb életképek, legbanálisabb jelenetek alatt is azt érezzük: itt hamarosan valami baj lesz, valami robbanni fog. De még nem tudjuk, hogy mi az, csak sejtjük. (Mint pl.  A kötél című filmben, ahol a társaság beszélgetése alatt végig ott van a hulla a szobában egy zárt ládában. Ám erről senki sem tud, a társaság tagjai nyugodtan beszélgetnek, cseverésznek egymással, esznek-isznak, kedélyesen évődnek egymással.)

 

Hogyan s mi módon tudta elérni azt, hogy megrettentse, megijessze filmjei koncentrált szemlélőit olyan jelenetek beiktatásával, amikor a figyelmes néző azt érzi, hogy akkor is történik valami, amikor nem történik semmi? Mivel tudta székéhez szögezni a nézőt a film kezdetétől a végéig? Milyen eszközöket használt annak az atmoszférának, képi-  és hangulati miliőnek a megteremtésére, amely alkalmas arra, hogy a néző végig izguljon a hősért vagy a hős ellen, pillanatról pillanatra? 

 

 

Hogyan érvényesítette ezeket a cselekmény vezetésében, a színészi játék irányításában, az egyes jelenetek megkomponálásában?  Nohát, mindehhez, mindezeknek a filmes megvalósításához kellett az a fajta zsenialítás, átgondolt, tervszerű koncepció és eredetiség, ami egyedül rá volt jellemző a filmezésnek ebben a műfajában. 

   

Az izgalom, a feszültség, angol szóval: suspenze (bizonytalanság,izgatott várakozás) volt az ő horrorfilmjeinek központi motívuma, ez az ő találmánya volt,  amit számtalan jelenetben alkalmazott. Jól tudta, hogy a legnagyobb izgalmat, feszültséget azáltal ébresztheti, ha bizonytalanságban tartja a nézőit arra nézve, hogy a továbbiakban mi történik majd a szereplőkkel. S hogy valami meglepő, meghökkentő biztosan történni fog - erre utalva már a film első harmadában néhány - ott és akkor még jelentéktelennek tűnő - előjelet küld a néző felé. 

 

Ilyen előjel pl. a Madarak-ban a következő: a város utcáján siető Melanie fölött váratlanul feltűnik egy nyugtalanul röpdöső sirály-raj, s a madárkereskedő üzlethelyiségébe betérve ugyancsak váratlanul és megmagyarázhatatlan módon elszabadul egy madár. A késleltetett feszültség egy újabb példája (egy másik filmjében) mikor a szereplő ül az asztalnál, s az asztal alatt látunk egy fel nem robbant bombát. 

 

 

Vagy a Kötél c. filmjében az egész film alatt ott van a megfojtott ember, a hulla egy lecsukott ládában, miközben a szobában partit tartanak, esznek, isznak stb. A suspenze megmutatása tehát meglehetősen hangsúlyos az ő filmjeiben, ami azonban mindig egy magasabb cél elérése érdekében történik. 

 

Nagy jelentőséget tulajdonított a rendkívüli helyzetekbe került átlagos emberek viselkedésének megmutatására, mert meggyőződése volt, hogy ilyenkor tárul fel legjobban az emberi lényeg. Ennek a feltárulkozásnak a legapróbb rezdüléseit - művészi elvei szerint legjobban a kamera tudja igazán megmutatni. S hogy ezt valóban hatásosan meg is tudja jeleníteni a filmen - ahhoz nemcsak jó rendezőnek kellett lennie, de egy fontos tulajdonságot is bírnia kellett, ami sajnos sok mai filmrendezőből hiányzik: ez az abszolút filmérzék. 

 

Mint ahogy sok kiváló zeneszerzőnek nem volt vagy nincs abszolút hallása, úgy sok mai rendezőnek sincs abszolút filmérzéke, ami ellenére még remekműveket is tud alkotni egy olyan operatőr vagy forgatókönyvíró társaságában, akiben viszont ez a képesség létezik. Mit is jelent ez konkrétan? A formai és tartalmi elemek tökéletes egyensúlyának, egységének, a kép, a hangulat, valamint a gondolat és mondanivaló összhangjának létrehozását. S mindezzel rendelkezett Hitchcock, mely a Madarak-ban is kimutatható.

    

    

Stephen King és Edgar Allan Poe (ők aztán igazán jól tudhatták) szerint minden lényeges dolog kezdete a gyerekkorba vezethető vissza. S hogy ők éppen olyan műfajú és témájú regényeket, novellákat írtak, s hogy Hitchcock éppen a horrorfilm kategóriájában alkotta a legjobb filmjeit - bizony volt közük az őket érő gyermekkori élményeknek is. Az angliai baromfikereskedő (hát nem érdekes? Hitchcock jelentése magyarul szó szerint: "kakashurok") a fiát, Alfit egyszer egy írásbeli üzenettel a rendőrőrsre küldte, ahol az ügyeletes bezárta őt egy cellába, csupán heccből egy fél órára, sőt még meg is fenyegette: "Így járnak a rossz fiúk!"

 

Ez az emlék sokáig elkísérte a serdülő ifjút, még a rákényszerített jezsuita fiúiskolába is, ahol meglehetősen szigorú vallásos nevelésben részesült. A rideg, kegyetlen, zárt világban bűntudata is tovább erősödött, s emiatt tanulmányi eredményei is rosszak lettek. Ellentmondásos családi nevelésének nyomasztó emlékei, káros hatásai visszaköszönnek filmjeiben. 

 

Anyja féltékenységében szinte elvadította őt barátnőitől (ld. Madarak: Mitch és anyja viszonya) 23 éves koráig semmiféle kapcsolata nem volt a női nemmel, mindaddig alkoholt sem látott, s életrajzából anyjának még a nevét sem sikerül kideríteni. Egész életében izmosodott benne az a szándék, hogy ő igenis megmutatja: többre és másra képes, így először a mérnöki, később grafikus pályára lépett - ahonnan már közel volt a film világa, különösen azután, hogy a londoni egyetemen művészettörténetet is hallgatott. A rendőröktől viszont egész életében viszolygott, irtózott, így nem véletlen, hogy filmjeiben állandóan visszatérő motívum az üldözés, ami jelentős helyet foglal el művészetében - szűkebb és tágabb értelemben egyaránt. 

 

Mindez azt eredményezte, hogy már némafilmes korszakában a bűnügyi film művelésére állt be, ahonnan már csak egy lépés volt, hogy  életének eddigi élményeit továbbra is közvetve felhasználva a horror (latin szó, jelentése: rettegés, félelem) elemeit beépítse önálló alkotásaiba. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ebben a műfajban ne tudott volna reagálni kora égetően fontos gondjaira, problémáira, mint ahogy azt a Madarak-ban is tette. (No, lám én magam is hogy késleltetem címben jelzett témám alapos kifejtését, tán azért, hogy fokozzam a feszültséget (?) tehát rám is hatott Hitchcock művészete...)

                                              

    

      

Szóval: az említett suspenze alkalmazásán kívül Hitchcock a sorozatos madártámadások "adagolásával" éri el a legnagyobb hatást a Madarak-ban. Jól tudja, hogy mindkét eszköznél az időnek fontos szerepe van: a madarak lecsapása akkor és ott, abban az időpontban jelentkezzen, amikor arra és ott a legnagyobb szükség van a dramaturgiai, érzelmi hatás elérése érdekében. Jól tudja, hogy akár a méregnél - itt is a dózist folyamatosan és fokozatosan kell emelni, különben már az első bevételnél a beteg (itt a néző) elpusztul, sőt maga a film is, mert a továbbiakban már nézhetetlenné, érdektelenné válik.

 

Így azonban - a dózis emelésével - a film és a néző is életben marad, csak éppen egyre fokozódó izgalmi állapotba kerül a feszültség növelésével. Ha az "ártatlan" röpdöséseket, körözéseket nem számítjuk akkor összesen öt alkalommal csapnak le a madarak - egyre nagyobb számban - a békés, hétköznapi életüket élő lakosokra. A film 30 jelenetéből tehát mindössze 5 foglalkozik a madarak támadásával, illetve azok következményeivel. Minden következő támadás jellege,ereje, intenzítása más és nagyobb az előzőnél, a madarak erőszakossága, gonoszsága, veszélyessége egyre nő az egyes lecsapások során.  

 

 

 

 

 

A banális, sablonos történet (Melanie és Mitch ismerkedése, szerelmi vonzódása, az asszonyokkal és a kislánnyal történő ismerkedés, az öbölparti kisváros hétköznapjai stb.) idilli hangulatába rondítanak bele agresszív támadásukkal a csiripelő, vijjogó, karmoló madárseregek. 

Hitchcocknak - rémületes mondavalója kifejtéséhez nem keselyűkre volt szüksége, hanem a természet legártatlanabb lényeire, akiket még Szent Ferenc is kegyeibe fogadott: apró verebekre, sirályokra, varjakra, vörösbegyre - akik kivájják az emberek szemét. Ezeket tartotta a legalkalmasabbnak, leginkább felhívó erejűnek ahhoz, hogy a leghatásosabban rámutasson a reánk leselkedő veszélyekre. Hitchcock pont azért választotta a madarakat főszereplőinek, hogy éppen a korlátlan szabadság és élet bajnokai, a végtelen égbolt urai tiltakozzanak és támadjanak itt a korlátlan szabadság és élet, a végtelen égbolt csorbítói és beszennyezői ellen. 

 

A filmben persze részben idomított, részben preparált, részben animált madarakat használt. Hangjukat szintetizátorral gerjesztették a technikusai, tulajdonképpeni filmzene sehol sincs, csak két helyen van bejátszott zenerészlet (Melanie zongorajátéka, iskolai karének) aminek persze fontos dramaturgiai, ellenpontozó szerepe van. A könnyed, napfényes, impresszionista beütésű, halk zongoradarab hangulatával éles ellentétben van az a beszélgetés, ami a szobában folyik éppen. Mitch egy olyan ügyéről beszél, amikor védence megölte feleségét, mert a tv-ben ő mást akart nézni, mint az asszony, s ezen összekaptak. 

 

Az ilyen abszurd összetételek is jellemzőek Hitchcockra, s oly meghökkentőek, mintha valaki egy temetésen mondjuk táncra perdülne, vagy egy udvari bolond a szentmise alatt fenékre esne. S  ha  már  a hangoknál  tartunk: a magyar változatban gondosan meghagyták az eredeti hangeffektusokat és zörejeket, csak a beszédet szinkronizálták, ami több mint kitűnő,  egyszerűen  csodálatos ( Piros Ildikó, Fülöp Zsigmond, Schubert Éva és Szabó Éva főszereplésével ) de a többiek is mind, még az epizódszereplők szinkronjai is remekül "eltalált" hangok. 

A filmben mintegy 40 percig nem történik "semmi". Illetve akkor is történik valami, mint arra utaltunk - csak nem madártámadás (szereplők bemutatása, párbeszédek, autózás, duma, etyepetye, közben előjelek stb.) Az első nagy erejű (bár még kisebb károkat okozó) támadás az udvari gyerekzsúron esik meg, majdnem a film közepén - amit természetesen a korábbi jelenetek már előkészítenek, sejtetnek az ún. suspenze motívumokkal: az utcai madár-gyülekezéssel, a csónakázó Melanie megcsípésével, a tanítónő ajtajához csapódó sirállyal. 

 

Amikor az udvarról a házba menekülnek a gátlástalan madarak elől - akik a játékaikat, léggömbjeiket, lampionjaikat, megterített asztalukat tönkretették, feldúlták  -  ismét egy szép, megható jelenet következik. A teljesen megrémült gyerekek szipákolva, sírdogálva bújnak a felnőttekhez, akik nyugtatgatva őket, féltő gonddal kötözgetik sebeiket, hozzák rendbe ruházataikat.  Két reszkető kislány - mint riadt fiókák  a védelmet biztosító fészekből - az ajtóban álló Mitch és Melanie teste között kilesnek, szemeikben félelemmel és riadt várakozással: vajon jönnek-e újabb rajok ismét? 

Tekintetükből leolvashatjuk, hogy még néhányan bizony ott keringenek, köröznek az udvar felett, s bizonyára készülnek az újabb lecsapásra. Úgy 3 percre rá be is következik a második támadás, ez már a Brenner-család házában, egy békés délutáni kávézgatás közben, amikor a madársereg a legváratlanabb pillanatban viharos gyorsasággal elözönli az egész nappali szobát. Melanie ül a kanapén. Csak közeli, ijedt arcát látjuk, szemhéja lassan felnyílik, szeme kitágul, s rémült tekintetéből leolvashatjuk: valamit felfedezett! A következő képen már ott is tollászkodik az előhírnökként csipogó kis veréb a kályha előtt, s akkor mint a szélvész surran elő az egész csapat utána, könyörtelenül birtokukba véve a szobát. 

 

S honnan sereglenek elő félelmetes sivítással? A kéményen keresztül ki a kandallóból! A kihívott seriff elbagatellizálja az egész ügyet: bizonyára a fény, vagy a gyerekek ijesztgetése háborította fel őket, s azért támadnak...Rá 5 percre Mitch anyja a farmra megy, ahol az előző madártámadás szörnyű következményeivel szembesül: betört ablakok, fenekestül felfordult lakás és a halott farmer holtteste kivájt szemekkel. Úgy tíz perc nyugalom következik: Lídia és Melanie békés, meghitt párbeszéde, ami alatt a két asszony közelebb kerül egymáshoz, s ennek végén Melanie az iskolához megy, hogy hazahozza Cathyt. 

 

Hitchcocki fogás, némi humorral fűszerezve: az iskolaudvaron gyülekező madárcsapatot mintha Melanie frissen bevetett mezőt idéző hamvaszöld színű kosztümje ingerelné fel arra, hogy megkóstolják, mint egy zsenge, friss, zöld tavaszi vetést - egyre többen jönnek és jönnek, s vajon hová szállnak le? Az udvari mászókákra, hintaállványokra - mintegy sugallva, hogy hamarosan éppen azok használóira, a gyerekekre fognak vadászni. Szemeikben, merev várakozásukban gonosz figyelmeztetés: "Most még játékszereiteket vesszük birtokba, de hamarosan benneteket is!"  

Melanie izgatottan szívja cigarettáját, s már azon morfondírozik: hogyan lehetne a tanítás után hazatérő gyerekeket megmenteni a támadástól, s akkor alsó kameraállásból kapja el a felvevő.: látjuk halálra rémült arcát - közben az osztály ablakán át kiszűrődve halljuk az iskolásgyerekek karénekét, melyhez egy másik szólamot képez a gyülekező madarak károgása, vijjogása. 

Az érlelődő agresszivítást előlegező drámai eseménysor itt is szöges ellentétben áll a felhőtlen, tiszta, ártatlan gyermeki léttel, s annak minden megnyilvánulásával, melyhez a bűn, a rosszindulat, a vadság egyáltalán nem férhet hozzá. A békés, gondtalan élet és az ezt suttyomban, alattomban elpusztítani szándékozó sötét erők egy időben jelennek meg képben és hangban egyaránt. 

 

A jó pedagógiai érzékről tanúskodó "Lássuk, hogy viselkedtek riadó idején!" felszólítás csak addig hat a gyerekekre, amíg a madarak el nem kezdik frontális támadásukat. Az iskolából kifutó, ijedt gyerekek félelmétől és sikítozásától azok még inkább megvadulnak, s akit és ahol csak érnek tépnek, csipkednek, ruháikat szaggatják, hajukba kapaszkodnak, szemeiket keresik, a kisebbeket, ügyetlenebbeket, lassabbakat még el is ejtetik. Melanie autóval menekíti néhányukat, sokan megsérülnek, s vérző sebekkel, feldúltan térnek haza. 

Jó 10 percre rá a helybeliek a kocsmában vitatják a madarak dühödt akcióit. Az egyre fokozódó, egyre feszültebb hangulattal, kiabálással, felfokozott idegeskedéssel, vádaskodással mintegy ellenpontot képez, szinte nyugtatólag hat a tengerparti öböl háttérben többször megjelenő idilli panorámája. Ki rémülten, ki poénkodva, ki félrészegen a Bibliát idézve fejti ki véleményét az eseményekről - s akkor egyik percről a másikra egy sirály lecsapása következtében elszabadul a pokol. 

 

A madárcsípéstől megriadt benzinkutas kezéből kiesik a slag amiből a kifolyó benzin azonnal tócsában szétterül a járdán, s az ott álló és éppen cigarettára gyújtó sofőr a kiabálástól ("Ne dobja el, ne dobja el!") megrettenve, zavarában elejti a kezére égő gyufát, ami persze pont a  kifolyó benzinre esik, s bumm! A következő képen már a szó szoros értelmében madártávlatból látjuk a gyorsan terjedő tüzet, a madarak elégedett vijjogással szemlélik "művüket", a pánik kitörését, az eszeveszett rohangászást, a káoszt. 

 

Megint egy fantasztikus hitchcocki jelenet: Melanie egy telefonfülkébe rohan be, hogy Mitchet hívja. Kétségbeesetten tántorog,  dülöngél, kapaszkodik a szűk fülkében, melynek ajtaját a sok madár eltorlaszolja, s már-már felborítja. Üvegtábláit csőrükkel verdesik, itt-ott betörik az egyre erőszakosabb szárnyasok, mintha kárörvendő vijjogással ezt rikogatnák: "No, lám, most te vagy kalitkába zárva és mi vagyunk idekint!" A hamarosan megérkező férfi az utolsó pillanatban tudja kimenteni a halálra rémült lányt a több helyen már bezúzott fülkéből.  

 

Mitch otthon deszkákkal szögeli be a ház nyílászáróit - felkészülve a madarak következő inváziójára, ami hamarosan be is következik - ezúttal az utolsó és legnagyobb, még a villany is elalszik a házban. Az ijedtség, riadalom képi ábrázolását úgy éri el a rendező, hogy hol a szereplők ijedt, megrettent arcát, hol a már telilyuggatott ajtókat, befeszegetett ablakdeszkákat láttatja velünk felváltva, gyors egymás utánban. Most már mindhárom szereplőt alsó kameraállásból szemlélhetjük, a kívülről behallatszó szörnyű vijjogástól, surrogástól megriadt, félelemtől megfeszült testükkel, remegő arcukkal. 

 

 

 

 

 

S amikor a madarak elhallgatnak Melanie elemlámpával megy fel a padlásszobába, ahol a tetőt megbontó madársereg iszonyú támadásba lendül ellene, ami csaknem az életébe kerül. A férfi és anyja csak kínnal, keservvel tudják megmenteni őt a gyilkos madárkarmoktól, szétszaggatott ruhában, sokkos állapotban vonszolják le a lépcsőn a nappaliba. Úgy döntenek, hogy mind a négyen autóba szállnak, hogy San Franciscoba vigyék a súlyosan megsebesült, teljesen össze-vissza csípkedett, szerencsétlen nőt. Az autórádió ekkor tudósít a megmagyarázhatatlan madártámadás-sorozatról, a hír végén e szavakkal: "A madarak több helyen és több hullámban is  támadtak."

 

Az öt lecsapás, támadás - következményeivel együtt - tehát nagyjából egy óra alatt játszódik le, a film 40. percétől a 100. ig, az utolsó negyed óra a kórházba készülődéssel, a házból történő kimeneküléssel telik el. Olyan mintha "lassított felvételt" látnánk, hiszen minden lépésnél vigyázniuk kell a rájuk figyelő madárseregre, ami teljesen ellepi az udvart. Úgy látszik azonban, hogy a négy ember egymásba kapaszkodása, egymást óvó szeretete, gondoskodása megszelidítette a nemrég még agresszív lényeket - s sértetlenül kiengedik őket a kapun. Ezzel a képpel zárul a film - nyitva hagyva a további fejleményeket. 

      

    

 

 

 

Vajon mire utal ebben az alkotásában Hitchcock a madarak megvadulásának, emberekre veszélyes, erőszakos, tőlük szokatlanul  agresszív támadásának bemutatásával? Az, aki jelképes értelmet vél felfedezni mindebben - az jó irányban gondolkodik. Mivel Hitchcock soha, sehol nem konkretizálta egyetlen interjúban sem, hogy mit akart kifejezni a madarak támadásaival - így a néző az akkori korszak legfőbb politikai, társadalmi problémáira, gyújtópontjaira visszatekintve, vagy a film történetének, a szereplők életének lélektani boncolgatásával igyekszik megfejteni  maga számára a film "jelentését". 

 

Nemes Károly filmesztéta egyértelműen úgy véli: a rendező a 60-as évek hidegháborús viszonyai között potenciálisan fenyegető atomháború veszélyeire hívja fel a figyelmet a madarak durva, megváltozott viselkedésével. Az atomháború az emberiség frontális támadása önmaga ellen, vagy ahogyan Konrád György mondotta a napokban a televízióban:"Ha elindul a nukleáris háború akkor az önmagát semmisíti meg, mert nincs győztese. "Hitchcock egy Maurier-regényben megírt valóságos eseményt  továbbgondolva egy fikcióval (madárinvázió) a maga vizuális eszközeivel figyelmeztet arra, hogy a természet, az élővilág egyensúlya kaotikusan felborulhat, ha az atomenergia olyanok kezébe és irányítása alá kerül, akik a tudományos és békés célok szolgálata helyett erőfitogtatásra használják azt fel. 

 

A reaktorok baleseteinek súlyos következményeit előre látva megjósolta: a természetben, a légkörben a sugárzással olyan láncreakció indulhat meg, ami beláthatatlan és visszafordíthatatlan következményekkel jár. Az autórádióból hallott hír (a madarak több helyen is hullámban támadtak) erre utalhat. A rendező tehát a teljességgel hihetetlen lehetséges bekövetkeztét érzékelteti a film nyelvén. A másik értelmezési verzió: az emberiség a környezet örökös szennyezésével évszázadok óta a csúcsragadozó szerepét "játssza" azzal, hogy saját fajtáján óhajt uralkodni, ahelyett, hogy saját fajtáját és az őt körülvevő természetet szolgálná. Ahelyett, hogy egymást boldogítaná - egymás leigázására törekszik, s ennek következményei bumerángként üthetnek vissza rá. (A kocsmai jelenetben el is hangzik egy spicces polgár szájából: "Én mondom, egyedül az ember az, aki egyre nehezebbé teszi az életet a földön.") 

Egy harmadik értelmezés szerint a rendező - humorával és játékos fantáziájával - egyszerűen csak elképzelt  egy ma még  lehetetlen helyzetet: mi lenne, ha a madarak eddigi élettere áttevődne máshová s így természetes viselkedésük alapjaiban megváltozna, s végiggondolta ennek esetleges következményeit; így hát ne keressen senki semmiféle mögöttes tartalmat a madárinvázió mögött. 

Az elképzelés egyébként sok mai horrorfilmnek, thrillernek is kiinduló alapja, gondoljunk csak a zombifilmek sokszor unalomig ismételt, legtöbbször minden művészi megvalósítást nélkülöző véres jeleneteire. Elismerve a fantázia sokszínűségét és páratlan gazdagságát - jómagam azt vallom, hogy a valóság sokkal rémisztőbb dolgokat produkál a képzeletnél s az emberben megbúvó sötét erők sokkal ijesztőbbek, veszélyesebbek és ártalmasabbak lehetnek az emberekre és életükre, s ezt Hitchcock is jól tudta. 

     

A negyedik verzió tehát - ami számomra a  film sokadik nézése után is a legelfogadhatóbb, s az előbbieknél sokkal általánosabb, komplexebb magyarázat: a sorozatos, egyre erősebb és vadabb madártámadások a történet szereplőinek belső szorongásait, fájdalmait, lelki defektusait, indulatait, illetve azok súlyos következményeit hívatottak kifejezni. A film képi nyelvén megmutatni, vízuálisan kivetíteni. 

 

 

Ennek a filmnek ugyanis minden szereplője valamitől szenved: Mitch az unalomtól, élete értelmetlenségétől, Melanie a gyerekkori traumáktól, a társtalanságtól, Lydia, az anya a magánytól ("nem beszélget velem senki.") férje elvesztésétől, fojtó hiányától, s attól, hogy kislányát, Cathyt nem tudja ennyi idősen már megérteni, megfelelően kezelni, hiszen úgy él mellette, mintha nagymamája lenne. 

Ezenkívül még az anya állandóan attól is retteg, hogy fia, egyetlen támasza, egy nő miatt majd egy szép napon  magára hagyja. Aztán, folytatva a sort: Annie a tanítónő évek után is társtalanul gyötrődik attól, hogy egykori szerelme, Mitch becsapta és elhagyta, ám ő még most is ragaszkodik hozzá. S amikor ezt elpanaszkodja újdonsült barátnőjének épp akkor vágódik neki a bejárati ajtajának egy sirály, s leli halálát a küszöbön. Pontosan ott, ahol másnap az ő  összemarcangolt holttestét találják meg.

A párhuzam teljesen nyilvánvaló: korábban a rendező az ember és a madár életének szenvedése terén mutatott azonosságot a vágás alkalmazásával - most pedig kettejük halála között: halálunkban azonosak vagyunk, csak a sírban vagyunk egyenlők. S végül Cathy sem boldog és elégedett abban a családi légkörben, ahol mindenki csakis a saját maga problémájával van elfoglalva, s úgy igazán nem törődik vele senki. Ezért is örül olyan kitörően, ujjongva Melanie ajándékának, a kalitkás szerelemmadaraknak. 

   

    
   

 

 

A film tehát számomra a szeretetről szól, egymás megbecsülésének, az egymásra figyelésnek, az önzetlenségnek rendkívüli fontosságáról. Arról, hogy ezeknek a hiánya milyen nagy bajokat okoz. De ugyanígy a szeretetről szól "A Ragyogás", vagy "A köd" is - ha maradni akarunk a horrornál és Amerikánál. 

 

 

A szeretetről szól tehát a Madarak, de meglehetősen általános értelemben, hiszen ez az érzés egy kontinensektől független, az emberre mindenhol és minden korban meghatározó, irányító, életünket legjobban befolyásoló érzés. De csakis az emberre jellemző? Nem! Minden élő teremtményt áthat a vonzódás, a vágy egymás iránt! "És odajött az oroszlán, lefeküdt Isten lábához és kimutatta szeretetét." -  olvashatjuk az apokríf Jézus evangéliumban. 

 

Látszólagosan vagy valóságosan nyugodt hétköznapjaink örömei és felhőtlen pillanatai mellett mindannyian szorongunk, félünk valamitől: ki az anyagi vagy lelki nélkülözéstől, ki a múlttól, ki a jelentől, ki a jövőtől, ki a mások ellen elkövetett kisebb vagy nagyobb csalásaitól, hazugságaitól, bűneitől; ki a betegségtől, ki az öregségtől, ki annak közeledésétől, a reá törő fájdalomtól.

 

 

Ki attól gyötrődik, hogy szenvedélyének rabja, ki attól, hogy szenvedélyek nélkül színtelen az élete, ki attól, hogy neki a földi javakból kevesebb jut, mint másnak,  ki attól, mert neki több jut, mint másnak, ki azért, mert unalmasnak tartja az óvodáját vagy az iskoláját, ki azért, mert nosztalgiával vegyes szomorúsággal megy el volt iskolája mellett. 

 

Ki azon kesereg, mert olyan munkahelye van, amit nem szeret, ki meg azon, hogy ő semmilyen munkát sem talál. Ki a magánytól szenved, ki a rokonok sirámaitól, ki az új asszonyától, ki meg a régitől, ki az egészségét félti, ki a feleségét; ki a munkahelyi légkör miatt nyugtalankodik, ki meg az időjárási frontok miatt. Kit a laboredményei zavarnak, kit meg a vizsgaeredményei, ki a bankszámlája miatt aggódik, ki meg a törlesztőrészlete miatt (micsoda különbség!) ki a hétköznapoktól tart, ki meg az ünnepnapoktól  - és így tovább.

 

"Az élet mellett ott van a halál,/ A boldogságnál a lehangolás,/ A fénynél árnyék, kétség és remény." - mondja büszkén Lucifer.) Ám a szeretet akár egyedül is képes lehet ezeket a kínzó szorongásokat, égető nyugtalanságokat ellensúlyozni, meghátrálásra késztetni, vagy leküzdeni. A művészet is hatalmas erő lehet mindebben, mert közvetetten is csodálatos eszköznek bizonyulhat számunkra, hogy segítségével győződjünk meg a szeretet rendkívüli fontosságáról. (S ezért is hasznos, ha figyelmesen nézzük Hitchcock madarait...) 

 

A gyűlölködés, a rosszindulatú bántások, a féltékenység, az egymástól érkező apró jelzések semmibevétele, a közömbösség; a szánalom, a segítség, a támogatás folyamatos megvonása, a szeretni nem tudás vagy nem akarás szörnyű károkat, bajokat okoz. (Nem okozhat, hanem okoz is.) A szeretet, az óvó, aggódó tekintet, a törődés, a gondoskodás, a megbecsülés hiányának lelki üresség a következménye. S ez a kínzó üresség nemcsak azoknál jelentkezik, akik ennek elszenvedői, hanem azoknál is, akik ezt előidézték másoknál közömbösségükkel, nemtörődömségükkel. 

Mert a kiüresedett emberi lélek olyan, mint az otthagyott, üres lakás - folyamatosan amortizálódik. Negatív energiák törnek be a pozitívaktól megfosztott, azokat nélkülöző helyekre, vagy sötét erők szabadulnak el, melyek egyéb más kitörési utakat, tévösvényeket keresnek és találnak. Na, ez az amitől viszont tényleg tartanunk, félnünk kell, s épp ezért muszáj tennünk is ellene! A felnőttek közti torzsalkodásoktól, a felnőttekben dühöngő belső lelki problémáktól, az őket sújtó testi és lelki kielégítetlenségtől, diszharmóniától a gyermekek szenvednek a legtöbbet, ők a legnagyobb vesztesei szüleik, közvetlen hozzátartozóik boldogtalan életmódjának. A felnőttek sokszor reájuk, szegényekre zúdítják minden gondjukat, bajukat, mert ők vannak a legközelebb hozzájuk. 

A Madarak-ban is ezt láthatjuk: az öt madártámadásból kettő kifejezetten és célzatosan a gyerekekre irányul, hogy ezt a sajnálatos és szomorú tényt képileg is ábrázolja, hangsúlyozza a film s ezzel  valamennyiünket elriasszon tőle. Elgondolkoztasson, elszomorítson, részvétre és persze változásra is késztessen bennünket! "Az életüket akarták a madarak." - jegyzi meg szomorúan Melanie." (Az ártatlan gyermekek kiszolgáltatottsága, sebezhetősége, szüleik elkövetett bűnei miatti sajnálatos áldozatvállalásuk motívuma felbukkan negyven évvel később Stephen King-regényeinek filmadaptációiban is. 

 

Két tipikus példát mondanék erre - a már fent említett  "A Köd" és az  "Évszázad vihara" c. horrort.) Nem tehetem meg, hogy ne vonjak párhuzamot az utóbbi film és a Madarak között. (Aki még egyiket sem látta - ugorja át ezt a bekezdést!) Ebben a Stephen King-adaptációban egy félig isteni, félig ördögi lény, aki a városka minden bűnét jól ismeri - ultimátumot ajánl fel a lakosoknak: békén hagyja őket, nem olvassa tovább fejükre összes múltbeli bűneiket, nem bünteti tovább őket, és elmegy a városból, ha sorshúzás útján eldöntik: kinek a gyermekét viheti el magával! 

 

Az édesanyák a templomban összegyűlnek, egy zsákból a megegyezés szerint kavicsokat húznak, amelyek közt egy fekete, a többi mind fehér. Egyiküknek, aki a feketét húzza - a megegyezés szerint azonnal el is viszi óvodás kisfiát - bárhogyan is őrjöng és tiltakozik fájdalmában az édesanyja - a mágikus, misztikus erőkkel bíró Andre Linoge. 

 

Felszáll véle a mennyekbe, s a város ezzel örökre megmenekül...Félelmetesen kegyetlen, torokszorító, de csodálatosan megkomponált jelenet ez - amiért (is) feltétlenül érdemes megnézni ezt a filmet. Éljünk tehát bűntelenül, szeressük és becsüljük meg egymást, hogy semmiképpen ne alakuljanak ki olyan elszomorító drámai helyzetek, ne következzenek be afféle szörnyű tragédiák, amikről nap mint nap tudomást szerzünk - sajnos, hazánkban is. 

 

Soha ne vonja meg szeretetét anya a lányától, fia a szüleitől, testvér a testvérétől, nagyszülők az unokájuktól, a házastársak egymástól, lakótárs a szomszédjától, főnök a beosztottjától és fordítva, eladó a vevőtől, gazdi a kutyájától vagy macskájától, s akkor az is hűségével fogja azt viszonozni. Mert viszonozni csak azt lehet, ami érzelmeket kelt bennünk, az ürességet csak elszenvedni lehet, viszonozni nem. Vagy mégis? de ez már a bosszú útjára vezet, ami a lehető legrosszabb irány, mert újabb és újabb dühöt és konfliktusokat ébreszt. 

 

Lám, amikor Mitch a három nővel egymásba kapaszkodva, a félelemtől reszketve, egymást segítve, támogatva, óvó és féltő szeretettel  együtt menekülnek a lesben álló madártömeg szorításában - az előbb még teljesen megvadult, tetőt bontó szárnyas sereg szinte sorfalat képezve, megszelidülve enged utat a kapun kihajtó autónak. Mint ahogyan Mozart operájában a szerecsenek és a vadállatok, akik táncra perdülnek a szeretetet árasztó fuvolaszótól. Mert a szeretet képes úrrá lenni a gyűlölködésen, a rosszindulatú támadásokon, a fenyegetettségen is. 

Ahhoz, hogy a békés életet nap mint nap újjáteremtsük - mindenki a maga eszközeivel és lehetőségeivel - nélkülözhetetlen a szeretet. Nélkülözhetetlen annak állandó jelenléte, annak gondozása és karbantartása. "A szeretet megsokszorozza erődet, mindentől megvéd, még arra is képessé tesz, hogy egy kis vitorlással átszeld az óceánt!"-mondta Thor Heyerdahl, a nagy tudós-világutazó. Néki ezt el is hihetjük, hiszen ő meg is tette. 

          

 Azt is el tudom fogadni, ha az itt felsoroltakon kívül valaki egy más, egyéb, ettől eltérő értelmezést ad a történetnek, vagy vél kihallani a filmből. De azt is el tudom képzelni, hogy akad, aki semmilyen értelmezést, jelentést nem fűz hozzá, csupán érdekesnek és izgalmasnak találja ezt az ízig-vérig hitchcocki alkotást. Ám ez sem baj. Néki mindössze azt üzenhetem, amit a poénekre mindig kész rendező mondott egyik forgatásán Ingrid Bergmannak, a nagy svéd színésznőnek, aki egy alkalommal nem talált semmilyen motívumot színészi játékához: "Ne is törődj vele, ez nem baj, hiszen végtére is - ez csak egy film..."

Felhasznált irodalom:

                         

Charlotte Chandler: Ez csak egy film (Jokerex - 2005.)

Nemes Károly:Alfred Hitchcock (Múzsák k. 1985.)

Bán - Magyar - Nemeskürty:A tizedik múzsa (Minerva -1978.)

Stúdió 81-84. (RTV - Minerva - 1986.)

Filmesztétika (Tankönyyvkiadó Budapest, 1973.)

Film Színház Muzsika  - 1974. 45. szám.)