HÁROM HÍRES FÉRFI ÖSSZEHASONLÍTÁSA

     

 

 

 

 

 

Előszó

 

 

z ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó - hangsúlyozza a régi közmondás. Jómagam is beharangoztam valamit, s íme, most valóra is váltom múltkori elhatározásomat: az akkor kiválasztott három híres nő után ezúttal összehasonlítok három híres férfit is. Mint ahogy azt az írásom fölött ékeskedő szimbólum is jelzi - itt és most férfiakról lesz szó. Ahogy történelmi, művészeti ismereteinkből tudjuk: az ősi kultúrákban a Nap a férfi szimbóluma volt, a Hold pedig a nőé. A napimádat a vallásokban a legmagasabb tiszteletet fejezte ki Isten és  a Teremtés felé. 

 

"Ahogy telt az idő az emberiség életében a Nap mindig ugyanazt az ábrázolást kapta és ugyanolyan erősséggel bírt a mindennapokban.

A Nap, az éltető energia központja, a fény, az idő, a hő változás és melegség, a hatalom, a tudás, a remény legfontosabb tényezője. A Nap kifejezi a tudatosságot és a vitalitást, mely a férfi egyik legfontosabb tulajdonságai közé tartozik.

Sok helyen az uralkodást jelentette, ezért elő szeretettel ábrázoltatták magukat királyok és fejedelemségek is Nap képekkel körbe véve, lefestetve. A Nap mindennapi lenyugvásával és felkelésével az időt is segített meghatározni. A férfi energiákat oly szinten lehet érteni a Nap alatt mint, hogy védelmezést ad, biztonságot, a melegsége által értelmet ad, és fejlődésre sarkall.

A fénye áramlása által erőt birtokol, ami értékelésre késztet, a fénye ragyogása által új lehetőségeket és bizalmat ad az életre." - írja Nagy Noémi az egyik internetes honlapon, mely ezoterikus tanulmányokat közöl.( https://spiritan.hu/nap-hold-szimbolum)

 

Nos, az alábbi glosszámban csupa olyan férfi kerül terítékre, akik tulajdonságaikkal, jellemvonásaikkal és cselekedeteikkel teljes mértékben igazolják a fentieket. Valamennyien Napként ragyognak és íróik jóvoltából elnyerték a halhatatlanságot ama irodalmi művekkel, melyeknek főszereplői.

 

 

Már akkor, amikor a hölgyek jellemzését befejeztem, eldöntöttem: úgy illik, hogy a törékeny, mélyen érző és sorsukat önerővel megváltoztató asszonyok - Anna Karenína, Bovaryné, Effi Briest -  után olyan férfiakról szeretnék írni, akik teljesen más irányban és területen, de a saját maguk életén és sorsán változtattak. 


Mégpedig gyökeresen, rendkívül szimpatikus és pozitív módon - férfiakhoz illő elszántsággal, energiával és önbizalommal, testi és lelki erejük maximális bevetésével. Ha valaki jellemnemességből, állhatatosságból, kitartásból, szívósságból, a maga nemében példátlan akaraterőből óhajt követendő személyiségeket kijelölni magának akkor bennük meglelheti a megfelelő példákat. Természetesen másik hármat is választhattam volna, mint akik itt következnek, de hát minden választás azzal jár, hogy egyesek bent maradnak, mások meg kimaradnak. 

   

 

 

A három kiválasztott

 

Nem lehet azon csodálkozni, hogy a nagy karrierje és esküvője előtt álló fiatal francia hajóstiszt Edmond Dantes és a széles látókörű, nagy műveltséggel és befolyással bíró magyar főúr, a polihisztor típusú mérnök-természettudós, Sándor Mátyás, valamint és a közgazdasági, jogi ismereteit ravaszul és kreatívan felhasználó amerikai bankár-könyvelő, Andy Dufresne alakja, rendkívüli személyisége megfogta az írókat. Nem lehet meglepődni azon, hogy fordulatos élettörténetük megindította az elmúlt századok jótollú íróinak (Dumas, Verne, King) egyébként is gazdag fantáziáját. 


S persze nem véletlen az sem, hogy mindez a filmesek kíváncsiságát is fölkeltette már Dumas regényének befejezése (1844) után száz évvel. S azért nem előbb, mert a filmet előbb fel kellett találni (Amire még jó fél évszázadot várni kellett...).Az első két regény esetében többször is megpróbálkoztak a különböző adaptációkkal, de a harmadik alapanyag eddig még csak egy változatot ért meg.) 

 

 

Ám nagyon fel kell tűrnie azt a bizonyos inget annak a rendezőnek, aki ezt überelni akarná... Mindhárom hallatlanul kalandos, elképesztő és izgalmas sztori, tehát szinte kiáltanak a filmes magvalósítás után. Az ízig-vérig romantikus, megindító történetek mindegyike nagyon sokban, több elemében és vonatkozásában  hasonló. De ugyanakkor sokban el is tér egymástól. Ezért is roppant alkalmas az összehasonlításra.

 

Négyen a híres gróf  filmes megformálói közül: Richard Chamberlein, Jim Cavaziel, Gerard Depardieeu és Jean Marais. 
                                                                        
                                                                        
                                                                         

                                     

(Eddig egyébként hét változatot készítettek e a lenyűgöző kalandregényből a filmesek. Nagyjából húsz évente belefognak egy újabb adaptációba. Ki-ki eldöntheti, hogy melyik áll szívéhez a legközelebb...

      

 

 

Különbségek és egyezések a téma, terjedelem, forma, stílus terén


 

Kezdjük a formai elemekkel, az irodalmi alapanyaggal. A leghosszabb a három kötetes Monte Cristo grófja, mely Csetényi Erzsi magyarításában gyermekkorom meghatározó, lélekemelő olvasmányélménye volt. Még a sok egyéb csodálatos könyv közül is kiemelkedve, és az maradt mára is. Mindannak ellenére, hogy a rendkívül kifinomult ízléssel és lényeglátó irodalmi érzékkel rendelkező Szerb Antal nem éppen hízelgően nyilatkozott róla: "nagyon érdekes és izgalmas olvasmány, bár irodalmi értéke csekély."

   

Ezzel személy szerint  nem értek egyet, hiszen a mai ember számára is sok olyan bölcs és megfontolandó gondolatot tartalmaz, melyeket semmiképpen nem árt megszívlelni, s tőlünk telhetően alkalmazni is saját életünkben. S mindezeket az elveket, utalásokat nem szájbarágóan didaktikus formában megfogalmazva, hanem a cselekménybe szervesen beágyazva, a megszokott jellegzetes dumasi mesélőkedvvel és élvezetes stílussal tárja elénk az író. Aki ily szépen, magával ragadóan tudott írni - arra jómagam nem mondanám azt, hogy csekély irodalmi értéke van a munkájának. Mint ahogy azt maga Petőfi is állította, akit lenyűgözött a dumasi írói stílus és képzeletteremtő erő. Hogy csak hármat ragadjak ki hirtelen a nagy francia író ma is megszívlelendő bölcsességeiből:     

"Szerencsétlenség kell ahhoz, hogy kiaknázzuk az emberi értelem titkos képességeit." avagy  

"a rossz gondolat szülőanyja rendszerint az elferdült lelki alkat, mert az ember természeténél fogva borzad a bűntől. A civilizáció viszont sajnos olyan mesterséges vágyakat is adott nékünk, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy olykor a jó ösztöneinket elfojtsuk s így rosszra vezetnek bennünket." vagy: 
"Isten korlátozta  földi halandói tevékenységét, de korlátlan vágyakat oltott beléjük."

                                 

A harmonikus családi életről, az egymást segítő szeretetről, az irgalmasságról, a politika, a karrierizmus ártalmairól, a kábítószerek veszélyeiről, a becsület,  a tisztesség értelméről, a boldogság örök kereséséről, az ármánykodás, az intrika mérgező hatásáról és még sok minden másról is szól ez a regény. Talán még meggyőzőbben, még nagyobb művészi erővel, mint Dumas egyéb alkotásai, például a Három testőr vagy a Fekete tulipán, melyek ugyancsak remekművek. 

 

Jókai bevallotta, hogy a nagy francia író indította regényírásra. Petőfinek pedig - akit fentebb említettem - romantikus szívéhez természetesen utat találtak művei. Annak idején ki tudja milyen fordításban - csodálattal adózott meseszövésének, igazságszeretetének: "Oly szépnek festi az életet, hogy az ő mesevilágában az ember édesnek érzi a bánatot, a szegénységet, vagy akár a vérpadot is."  


Amikor végére érünk a több mint ezer oldalnak - az az érzésünk, hogy ebből bizony egyetlen sor sem húzható. Ennél rövidebben nem lehet kifejteni egy ártatlanul bebörtönzött ember szabadulásának, majd dúsgazdag gróffá, széles körben elismert tekintélyes polgárrá, bölcs tudóssá válásának, valamint bosszúállásának következetesen, színesen végigvezetett históriáját. 


Azt a sokszálú sztorit, mely szorosan összefonódik a korszak emberi életpályákat befolyásoló, családokat szétzúzó történelmi, társadalmi eseményeivel, akárcsak a másik két írásműben. Úgy érezzük, hogy e széles társadalmi tablót bemutató, családok élettörténetét végigkísérő, ezernyi kalandot, sok különleges helyszínt, tájat felsorakoztató nagy regény veszítene hatásából és erejéből, ha rövidebb lenne. 

A napóleoni időszakban mindenki pusztítandó ellenség volt a királypártiak szemében, aki a császárt a rajongásig támogatta, istenítette és éljenezte. (Ez a történelmi háttere Dumas regényének. S végső soron ez a jellegzetes francia konfliktus - a bonapartisták és a királypártiak ellenségeskedése, a képmutatás és köpönyegforgatás - okozza Edmond Dantes   súlyos egyéni, emberi drámáját, ártatlanul bebörtönzését és hosszú raboskodását is. 


Az osztrák-magyar monarchiában - kissé később - ugyancsak mindenki esküdt ellenség volt, aki az önállóságot követelte. (Ez pedig a Verne-regény központi magja, egyben Sándor Mátyás gróf egyéni küzdelmének, élete drámájának, meghurcoltatásának oka és alapja.) A 40-es, de főleg a vietnámi háborút előkészítő 50-es évek Amerikájában pedig az igazság kiderítése helyett inkább annak eltussolása játszott központi szerepet. 

 

Különösen azokban az ügyekben, ami a politikában bármilyen zavart kelthetett, a politikai vezetést pedig a leghalványabban is negatív színben tüntette volna fel. Ld. például az UFO-ügy! (amikkel kapcsolatban még mai is sokat titkosítanak.) A látványos eredmények felmutatása, a politikai sikerek és a bűn elleni hadakozás bármi áron történő, képmutató demonstrálása az igazságszolgáltatásban is éreztette hatását. Ez pedig King novellájának tulajdonképpeni háttere. 


Az 50-es évek Amerikájában előnyösebb, kifizetődőbb és fontosabb volt inkább gyorsan, hatásosan intézkedni, kivívni a győzelmet, az elismerést. Fontosabb volt az ügyeket hamar lezárni, mint aprólékosan babrálni az akták, nyomozati anyagok minden apró részletével, pedig - mint tudjuk - a részletekben lakozik az ördög. Ennek a szemléletnek, politikai szinezetű intézkedésnek vallotta kárát - az ellene meghozott elhamarkodott, kapkodó bírói ítélettel -  Andy Dufresne is Stephen King novellájában. Amiből a nála sokkal többet markoló és elmondó filmadaptáció is készült.

    

  
Node térjünk vissza az írásművek szerkezetéhez és terjedelméhez! Az oldalszámot nézve a Monte Cristonak mindössze harmada a Verne regény  Vázsonyi Endre-féle magyar nyelvű átdolgozása, a Sándor Mátyás. (Képünkön az ő szerepét remekül alakító Bujtor István látható a magyar-francia koprodukcióban készült filmsorozatban. Akinél ideálisabb színészt erre a szerepre aligha választhattak volna!) 




Gyanítom, hogy francia nyelven (Mathias Sandorf) talán hosszabb. (A Robinson is kétszer olyan nagy terjedelmű eredetiben, mint magyarul. Mindezekhez képest meglepően rövid Stephen King írásműve, ami tulajdonképpen egy novella, még csak kisregénynek sem nevezhető a maga 150 oldalával. Eredeti címe az ártatlanul elítélt és leültetett bankárt fogva tartó fegyintézet nevének és a szabadulását segítő, filmszínésznőt ábrázoló poszternek az összefűzéséből állt össze: Rita Hayworth és a Shawshank Redemption. Nem tévedünk, ha szabadon így fordítjuk a durva, szadista, közönséges őreivel együtt rideg és visszataszító fegyintézetet: "rosszcsontok megváltása". 



Ennek az elbeszélésnek első magyar fordításában (Nagy Attila magyarításában) és a hazai filmforgalmazásban reá ragasztott "A remény rabjai" cím egyébként fölöttébb találó. Mégpedig azért, mert többféle értelmezést is megenged. Utal egyrészt az itt senyvedő foglyok kilátástalanul szörnyű lelkiállapotára, megrögzült szokásrendszerére, másrészt a börtönlakók helyzetére, az intézetben betöltött hierarchiájára is. Elsősorban azonban a főszereplőnek és néger barátjának belső, titkolt vágyát, rég óhajtott szabadságuk utáni sóvárgását, reményét kívánja ezzel a különös birtokos szerkezettel kifejezni. 


E szörnyű fegyintézetben évtizedek óta raboskodók sorsának különös iróniája abban rejlik, hogy minél tovább tartják őket benn, annál jobban hozzászoknak, hozzáragadnak ahhoz az életvitelhez, melytől ott kinn, a civil életben képtelenek elszakadni, megszabadulni. Angus Larcombe - mai újságíró - találóan jegyezte meg az Egyesült Államok börtönviseltjeinek efféle furcsa helyzetéről és lelkiállapotáról: "Egyesek a börtönben is szabadok lehetnek, míg mások a kinti világban is rabnak érzik magukat - életszemléletüktől függően." 


Szerencsére Dufresne még viszonylag "kevés időt" töltött ott bent ahhoz, hogy meggyengüljön a kitartása, elapadjon, elfogyjon a saját szabadulásához, megszökéséhez fűzött reménye. "Hát, ez megcsinálta, mi csak mondogattuk, de ez megcsinálta!" -  harsogták örömmel a rabtársai, amikor tudomást szereztek pazarul végrehajtott szökéséről.


Nemcsak, hogy kevesebb ideig volt lakója a fegyintézetnek, mint mások, de türelmes, hallgatag egyénisége, személyisége, intellektusa is gyökeresen különbözött rabtársaiétól. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a legnagyobb titokban tervezett és végrehajtott szökésével példát tudjon mutatni  fogolytársainak. Nagy mázlija, hogy ő még nem jutott át azon a holtponton, ahonnan már nincs többé visszatérés a normális emberi életbe. 

 

Nem úgy, mint idős könyvtáros kollégája, aki 50 évi elzárás után csak öngyilkossággal tudta  magát megszabadítani attól a traumától, mely szabadon bocsájtásakor ólomsúllyal nehezedett rá. Szegény öreg - érdekes módon - akkor került a legrosszabb hangulatba, akkor esett a leginkább kétségbe, amikor éppen kiengedték...

             

Egyezések és különbségek a cselekményben, valamint a tartalomban

   

Mi az, amiben kísértetiesen hasonlít - sőt megegyezik - a három sztori és mik azok a motívumok, apró részletek, amikben különböznek?

 

Mindegyikben egy gyorsított jogi eljárással, ártatlanul elítélt fiatal férfi bebörtönzéséről, kegyetlen meghurcoltatásáról van szó. Ki rövidebb, ki jóval hosszabb raboskodás után meg is szökik aztán a börtönből. Mindhárman különböző módon, de érdekes, hogy a víznek (eső, tenger, vízesés, szennyvízcsatorna) mindegyikük szabadulásában szerepe van. Talán nem járok messze az igazságtól, ha feltételezek itt némi utánérzést. A két francia író ugyanis olvashatta, ismerhette egymás műveit, King pedig mind a kettőét...) 

A 35 éves Sándor gróf 1860-ban egy igazságos szabadságharcot készített elő - illetve a korábban elbukottnak a tüzét kívánta újra felszítani - titkos szervezkedésével, melynek másik két vezetője is főrangú barátai közül került ki. A lázadók egymás között galambpostával küldött üzenetekkel tartották a kapcsolatot. Ennek következtében - egy véletlenül elcsípett levél alapján mindhármójukat halálra ítélték. Elfogásuk és elítélésük tehát - mai ésszel, történelmi távlatokból szemlélve - igazságtalannak minősíthető (pláne, hogy ocsmány, aljas árulás juttatta őket csendőrkézre.) S mivel hazájuk függetlenségéért fogtak össze, így nemhogy bűnt nem követtek el, hanem az össznépi fejlődést, a haladást szolgálták összeesküvő tervükkel. 



Ily módon ártatlanul kerültek börtönbe, ártatlanul ítéltettek el, s égre kiáltó bűnt éppen azok követtek el, akik kivégezték a két leghűbb barátot, a szökés közben elfogott Szathmárt és Báthoryt. Egyedül Sándor Mátyásnak sikerült az olasz halászok segítségével megszöknie és elbujdosnia üldözői elől. Amiben hipnotikus képességei is segítették őt. Az ártatlanság, a gyorsított eljárás ugyancsak jellemző a marseille-i Edmond Dantes esetére is: a királyi ügyész - saját karrierje érdekében - mihamarabb börtönrács mögé akarta dugni a 19 éves forrófejű"összesküvőt", aki - tudtán kívül - épp az ő apjának vitte volna Párizsba azt a levelet, mely Napóleon ("a nyugat Mohamedje") visszatérését készítette elő 1815 februárjában. 



Természetesen őt is besúgás alapján, s szintén összeesküvés vádjával tartóztatta le a hatóság, akárcsak az említett magyar grófot és társait, s hamarosan a tengeri szigeten magasodó If várának tömlöcébe hurcolták. Az ügyész - jó jogászhoz illő fondorlattal és előrelátással - még a kezébe került levelet is elégette, hogy semmiféle bizonyíték ne maradjon. A harmadik esetben egy amerikai, Main-állambeli bíróság akart gyors eredményt felmutatni, sikert kreálni a múlt század első felében egy elsietett eljárásával. 



Rövid idő alatt elítélték és börtönbe csukták - holott a nyomozás számos hibát, súlyos tévedést tartalmazott: 1947-ben úgy ítélték kétszeres életfogytiglanra a huszonéves portlandi bankárt felesége, s annak szeretője lelövéséért, hogy még a gyilkos fegyvert sem (!) tudták azonosítani és felmutatni. (A város neve érdekes módon azonos az író, King születési helyével.) A bizonyíték mindössze annyi volt a magánéleti válsággal küszködő fiatal alelnök ellen, hogy a szomszédok hallották a házaspár dühös veszekedését. Továbbá megtalálták a válni nem akaró férj nyomait a tett helyszíne közelében az udvaron és a kapu előtt, a holttestek mellett azonban nem.

    
Mindhárom történet cselekményében a bosszúállás játszik főszerepet. Ennek elhatározása, folytonosan a főhősökben élő szándéka és totális megvalósítása vezérfonalként húzódik végig mindkét regényen és novellán. Erre a fonálra fűzik fel íróik - mesteri módon -  a cselekmény egyéb mozzanatait, epizódjait, ki többet, ki kevesebbet. Természetesen King a legkevesebbet, hiszen az ő írásművének jóval kisebb terjedelme s mai korban játszódó, sajátos témája sem követeli meg ezt. Írója sem szándékozik seregnyi eseményt  felvonultatni, ami egy romantikus regényben még megengedett, ám itt szükségtelennek és fölöslegesnek bizonyulna. 



A bosszú indítéka, tüze és hajtóereje működtette tehát mindhárom bebörtönzött rabot. Ez tartotta őket életben éjjel s nappal a sivár, bűzös falak között, ez volt legnagyobb energiatartalékuk. A bosszúállás teljes stratégiája fejben már itt, e börtönfalak között megszületett bennük. Annak kivitelezéséhez azonban feltétlenül meg kellett szökniük.  "Vagyok, mint minden ember: fenség." - írja Ady. S hogy ők is, mind a hárman továbbra is fenségek maradhassanak, ahhoz be kellett bizonyítaniuk embertársaik előtt bosszúállásuk jogosságát, érvényre juttatni mindenki előtt tervük, cselekedetük feltétlen igazságát. Életerős, célratörő, gerinces, szívós, igazi férfiakhoz méltó következetességgel és kitartással véghez is vitték tervüket mind a hárman! 



Természetesen mindegyikük másképpen, amit egyrészt a kor magyaráz, amiben a történet játszódik, másrészt a főhős,  a férfi személyisége, foglalkozása, világnézete és sok egyéb. Senki sem csodálkozhat azon, hogy egy ártatlanul börtönben sínylődő, életereje teljében lévő rabot folyamatosan a mielőbbi szabadulás és bosszúállás szándéka foglalkoztat évekig a rácsok mögött. Hogy ez tölti el gondolatait, ez tartja benne a lelket, a világtól elzárt, sötét cellájában a legkegyetlenebb börtönviszonyok között a hideg, zord, levegőtlen, bűzös cellában, ahonnan még az ég egy darabját sem láthatja. S mindehhez társul ártatlanságának biztos tudata, hogy a legaljasabb árulás, csalás eredményeként sínylődik ott és pusztul el, ahol van.



Ez a tudat, a bosszúállás megrögzött szándéka tartja életben mindhármójukat, hiszen azzal az élelemadaggal, amit ott belüknek néki az ajtó alatt, az nem lett volna elég életben maradásukhoz. Igaz, hogy a pisinói vagy az If várbörtön és egy modern amerikai fegyintézet "komfortosságát" tekintve azért akadt "némi" különbség. Ám a lényeg: a sötét magánzárka bűzös, penészes falai, a rabra zuhanó végtelen, nyomasztó magányérzet, az elviselhetetlen semmittevés őrjítő szorítása mindhármójuk esetében azonos volt. "Amikor rádcsukódik a rács, akkor fogod fel tulajdonképpen, hogy itt vagy s egy pillanat alatt szertefoszlik az életed. Magadra maradsz, hogy az örökkévalóságig ezen elmélkedj!"- mondja narrációjában a Remény rabjai c. filmben Red, a néger, aki barátságába fogadta  Andy--t. 

 

Az ő bosszúja valójában akkor már teljessé vált, amikor szabaddá vált, s a korrupt börtönigazgató összes kicsalt pénzével, valamint annak piszkos üzelmeiről leadott dokumentumok precíz elpostázásával  megalapozta szabad és boldog életét. (Egyébként King számos más könyvében is szerepet játszik a bosszúállás, mint elégtétel: pl. a Dolores-ben egy megalázott, elkeseredett asszony a kegyetlen alkoholista férje elleni passzív, bizonyíthatatlan gyilkossággal, a Carrie-ben pedig egy gyengéd érzelmeiben vérig sértett diáklány kinetikus energiájával áll bosszút az ellene elkövetett testi-lelki szenvedésekért.)  

Dufresne a másik két férfihőstől eltérően már a börtönfalak között gyakorlatban is elkezdhette - aprólékos, minden ízében titkos és ravasz könyvelői munkájával - igazságosztó hadjáratát. Amely aztán a szabadulása után a bankok felkeresésével fejeződött be. ("Isten előbb ítél, mint gondolnád!" - hirdette az igazgatói széfet eltakaró bibliai idézet, minek láttán sejthettük, hogy Andy terve már itt és ekkor realizálódott.) A bosszú kitervelése és végrehajtása nála is nagyjából annyi időt vett igénybe mint kettőjüknél, ám annak kezdete kissé "eltolódott", előbbre jött az övékéhez képest. 


Kiszabadulása utáni civil életét  önmaga bőséges kárpótlásával nyitotta: hanyageleganciával átvette húsz éves, ravaszul szakszerű munkájával megkuporgatott, kilenc bankban szétterített járandóságát, majd a legnagyobb elégedettséggel elvonult - szándékának megfelelően - a Csendes óceán partjára. Érdekes ez is: a tengernek, a hatalmas óceánnak - mint jelképnek - mindhárom történetben szerepe, jelentősége van

    

  

Az emberi  bosszúállás célja, értelme...

 

Elérte-e, teljesítette-e maradéktalanul célját valóban Andy Dufresne? Hiszen eljutott szabad emberként arra a helyre, amiről álmodott, s ott várta legjobb barátját, hogy nagy vállalkozásukat nyélbe üssék, s ezzel megalapozzák hátralévő boldog életüket. Tudjuk, hogy ehhez minden adva van. A film - nézői előtt - mégis nyitva hagyja a kérdést, mert ennek konkrét megvalósulását nem látjuk, csak gondoljuk, amikor a stáblista végigfut előttünk. Higgyük azt, hogy így sikerült! ("Amit elkövettem valaha, azért már ezerszer megbűnhődtem, sőt azért is, amit nem, azt hiszem, megérdemlem azt, hogy szabadon és nyugalomban éljek, az emlékektől megszabadulva." - mondja barátjának a börtönudvaron Andy.) 



Itt tehát a filmváltozatban nem látjuk - ellentétben Monte Cristo és Sándor Mátyás történetének végével a regényben is - gondos, precíz munkával eltervezett és megalkotott  művüket. A mesés birtokot, elképesztő vagyont és örökséget, illetve a szigetbirodalmat. Ami potenciálisan nagy biztosíték arra, hogy önmaguk és barátaik, hozzátartozóik földi boldogsága teljesen felhőtlen lehessen a hátralévő életükben. Monte Cristo bosszúhadművelete - Andyével ellentétben - szabadulása után még évekig tart amíg valamennyi egykori börtönbejuttatóját, elárulóját aprólékos, körültekintő és megfontolt módszerekkel emberileg, erkölcsileg és egzisztenciálisan tönkreteszi, felfedi előttük kilétét. S eléri azt, hogy mindenki megbűnhődjön, aki valamilyen bűnt követett el vagy ellene, vagy más ellen. 



S nem feledkezik meg azokról sem, akiknek hálával tartozik becsületességükért, jellemességükért. Apjukként rendezi el sorsukat s alapozza meg adományokkal a jövőjét mindazoknak, akik ezt megérdemlik ismerősei, barátai közül. A"Fehér Krisztus" szökésével korábban már önmagát megváltotta, s akkor, amikor kiszabadult ő is éppen 33 éves volt, mint a bibliai Jézus - keresztre feszítésekor. Most a keresztényi irgalmasságot igyekszik gyakorolni. 



Úgy gondolja, lelkiismerete szerint úgy érzi: a bosszúállás maga, bár elégedetté tette ugyan, de nem tette boldoggá. Így tehát ezután azokat próbálja boldogítani jótéteményeivel, akik a legtöbbet szenvedtek, őmellette és hozzátartozói mellett mindig is kitartottak, s így megérdemlik azt. Rájött arra, hogy őt az öntörvényű igazságszolgáltatás gyakorlása, évekig rá háruló kérlelhetetlen nyomása nyugtalanná és boldogtalanná tette. Belátása szerint sokszor túl is ment a határon a bosszúállásban. Úgy érzi, gonosszá vált, holott ennek éppen ellenkezőjére számított az évekig tartó tervezgetése során. 



Benne is felmerül az a gondolat, amit  jó kétszáz év múlva mi is megfontolhatunk: vajon a jogos bosszúállás egyenlő-e az igazságszolgáltatással avagy két különböző dolog?) Dantes megnyugvást, kielégülést remélt és várt arra az időre, amikor majd teljesen indokolt bosszúhadjárata után, leszámolva árulóival végre megpihenhet jól megérdemelt birtokán. Amiért - mindig is úgy érezte és gondolta - éppen eléggé megszenvedett és megküzdött. Ám amikor bosszúsorozatát alaposan és tervszerűen végrehajtotta, sem közben sem utána nem tapasztalta ezt a korábban remélt nyugalmat. 



Mint említettem: elégedett volt, hiszen "művét" sikeresen bevégezte, ám nem volt nyugodt és boldog! Sőt, ennek ellenkezője következett be: "Úgy éreztem magam, mintha tűzfelhő volnék, amelyet csak azért hajszolnak a szélviharok, hogy felégesse az elátkozott városokat." - mondja egykori menyasszonyának keserűen, bosszúja bevégzése után. "Enyém  a bosszú és az igazságszolgáltatás egyedül" - mondotta Isten, és ezt most utólag meg kell fontolnia, s el kell gondolkodnia azon, hogy helyesen, Isten törvényeinek megfelelően cselekedett-e? Meg kell fontolnia magában - néki is, Sándor grófnak is, Dufresne-nek is. 



Valóban feltétlenül muszáj megölni bűneikért ezeket az aljas gonosztevőket, ocsmány árulókat? Mert végső soron elég lett volna az, ha a világ előtt megszégyeníti, a törvény előtt rájuk bizonyítja szörnyű aljasságukat, kegyetlenségüket, árulásukat, s bűnös meggazdagodásukat, ha örökre elszegényíti, földönfutóvá teszi őket. Mert szégyenben élni - ez a legnagyobb büntetés. Nap mint nap szembesülni az emberek megvetésével, a társadalomból való kitaszítottsággal. 


Megküzdeni a szégyenérzettel és lelkiismeretfurdalással - ez sokkal nagyobb büntetés valaki számára, mint egyszerre megölni őt. Pontosan úgy van ez, mint amikor a halálbüntetés helyett valakit életfogytiglani börtönre ítélnek.  Dantes ezt a dilemmát oly módon igyekezett feloldani magában, hogy vagyonának egy részét - a bosszúja beteljesítése után - jótékonykodásra, mindazok megsegítésére fordította, akik azt megérdemlik.


Ugyancsak effajta nyomasztó érzésekkel tusakodik Sándor gróf (addigra már Antekirtt doktor) is. Akinek szintén sikerült leszámolnia egykori aljas elárulóival, és ugyancsak boldog idillt teremt ő is szeretteinek, elveszettnek hitt, majd megtalált lányának és barátainak egy eldugott szigeten, melyet saját munkája és tervei alapján teremtett meg. Tehát ő is az emberbaráti szeretetet, a jótékonykodást állította hátralévő életének szolgálatába. Mégsem érzi azt egyikük sem, hogy valójában igazságot szolgáltatott volna. Jót tettek, szeretetet gyakoroltak mindketten mindazokkal,  akik azt megérdemlik, de az igazságot nem tudtak úgy igazában szolgáltatni.  A két gróf rájön arra, hogy a végtelen bölcsesség, a dolgok megnyugtató elrendezése egyedül Isten kezében van. 



Valójában földi igazságszolgáltatásra még Isten sem képes, nemhogy az ember. Isten is "csak" az égire, ama "harag napján". Az igazságot itt, e földön mindenkinek önmagában kell meglelnie, megteremtenie, amiben őt Isten csak támogathatja, segítheti. "Sem boldogság, sem boldogtalanság nincs e földön, a kettőt legfeljebb csak összehasonlítani lehet" - jegyzi meg gróf Monte Cristo, akinek egykori menyasszonyával erőszakosan szétszaggatott szerelmét már soha nem sikerül egybeforrasztani. 



Ebben a tekintetben több filmadaptáció eltér a dumasi befejezéstől, ami erősen vitatható. Az eltelt hosszú idő kíméletlenül felfalta az érzelmi tartalékokat, őrlőfogaival szétdarabolta a vágynak és vonzódásnak még azokat a megmaradt morzsáit is, amelyek az első években még megvoltak. S ez a magyarázat, indoklás sokkal inkább elfogadható, hihető szellemileg-lélektanilag is, mint az, hogy egykori menyasszonyával való kapcsolat újra "felmelegíthető." 



Bizony 14 év az hosszú idő, húsz is nagyon sok egy börtönben, amit Andynek-nek kellett leülni. Neki talán annyival könnyebb volt a sorsa hogy nem kellett elveszítenie ezután már senkit; asszony, család, gyermek nem várta vissza szökése után. A leült időt illetően még Sándor Mátyás járt "legjobban", akinek 48 órán belül sikerült a villámhárítón megszöknie társával. A szabadulása utáni évtizedekben azonban gyötrő önvádakkal, a múlt árnyaival  kellett  együtt élnie: ártatlanul meghalt felesége kísértette, aki  - véletlenül - az ellene tervezett merénylet áldozata lett, még annak idején, amikor a lázadókra vadászott a csendőrség. 



Lehet-e ilyen érzésekkel - mint amik Sándor grófban dúltak - boldog valaki - még akkor is, ha tiszta a lelkiismerete? Lehet-e boldog valaki úgy, ha tudja (mint Dantes) hogy egykori szerelme, múltbeli jegyese ugyan másé lett, de most is reménykedik, vágyik utána, tiszteli és elismeri minden eddigi tettét? De csak tiszteli őt, s már nem tudja szeretni! (Reménykedik, mert "Isten értelmünkbe oltotta azt az őrületet, melyet reménységnek nevezünk.") 


Lehet-e boldog valaki, akinek életét, karrierét, intim magánéletét a politikai, hatalmi szándékok egyszer kíméletlenül szétszakították, örökre tönkre tették, de néki sikerült a szabadságát önmaga erőfeszítése árán újra visszaszerezni? A szabadságát igen, ám a régi életét azt ki fogja, ki tudja vajon visszahozni? És egyáltalán - érdemes-e azt már ugyanúgy visszahozni, újra teremteni?  Csupa olyan gyötrő kérdés, melyre a jövő adhat feleletet. 

    
 

 

Különbségek a szökés megtervezésében és kivitelezésében

 

Mint említettem - mindhárom történet egy már- már hihetetlen ügyességgel végrehajtott szökésről (is) szól. A kiszabadulás elemei, végrehajtása azonban - a kortól, a főhősök egyéniségétől, a börtönök felépítésétől, elhelyezkedésétől, az ott uralkodó szokásoktól stb. függően - más és más. Andynek "egy folyónyi szaron kellett átúsznia ahhoz, hogy kint legyen" - jegyzi meg Red a narrációjában. Kreativításának, ügyességének minden elemét bevetette ahhoz, hogy alagutat fúrjon (ugyanúgy, mint Dantes) de ő már "modernebb módszerekkel" dolgozott: egy színésznő poszterét használta fel arra, hogy maximálisan elterelje a figyelmet a lyukról.  


Őt az is segítette szökése kivitelezésében, hogy többek között Edgar Allan Poe zseniális elvét alkalmazta. Ami szerint  az elveszett tárgyakat, személyeket azért nem találják meg a nyomozók, mert nem a bűnöző, az elrejtő észjárásával és lelki alkatával gondolkoznak, hanem a magukéval, s ezért a fától nem látják az erdőt. (Ezt az elvet érvényesítette Andy könyvelői munkájában az igazgatói szobában, a cellájában és a börtön udvarán egyaránt.) 


Lényegében a börtönőröknek ugyanez a begyöpösödött  gondolkodásmódja tette lehetővé Dantes szabadulását is: idős rabtársa, Faria abbé hulláját "cserélte ki" a saját élő testével: ő maga bújt bele abba a zsákba, amit az őrök az abbé sírboltjának szántak. Amit aztán a börtön "temetőjébe", a tengerbe vetettek. Sándor Mátyás viszont a természeti adottságokat és erőket (vihar, villámlás, vízesés) és hatalmas testi erejét használta ki vakmerő szökéséhez. A vakmerőség, a mindenre elszántság, a kockázat teljes vállalása, a rendkívüli ügyesség mindhármójuknál nagy szerepet játszott.              
        
      

Ja, és a börtönépületek! Mind a három ma is áll, ha nem is abban a formában és állapotban, mint ahogyan annak idején. (A fenti képen az If vára magasodik a tenger fölé.) Ezek tehát valóságosan létező objektumok, ám hogy a főhősök tényleg léteztek-e, vagy csak íróik agyából pattantak ki - az bizonyíthatatlan. De ez talán mindegy is. Az írói fantázia és a rendkívüli, páratlan írásművészet olyannyira élővé, eleven alakká tette őket, hogy nincs is értelme ezután kutatni. S ha már a fantáziálásnál tartunk - hadd játsszak el én magam is a gondolattal: mi lett volna, ha...




Kissé humoros summáció


Ha Dantest nem fogják el vőlegény korában - talán boldog öregkora lett volna, mint becsületben megőszült egykori hajóskapitánynak. Talán nyugodt, békés, zavartalan életet élt volna élete utolsó szakaszában  Mercedes asszonya oldalán, kicsi, vagy népesebb családja körében. Bár jóval kevesebb vagyonnal és szerényebb életkörülmények között, mint így most - mesés vagyona teremtette grófként - de az eltelt húsz év kalandjaitól, feszültségeitől, életveszélyes helyzeteitől, bosszúszomjától, rossz emlékeitől mentesen, és az őt ért megaláztatások nélkül. 

 

 

Lehet, hogy tán eseményekben, fordulatokban szegényebben (tán unalmasabban is) de sokkal  nyugodtabban, békésebben teltek volna közép-, és öregkorának évei szeretett családja körében, mint így - tehetetlenül átélve aljas árulásának, elfogásának és sanyarú börtönéveinek, szökésének szenvedéseit. (S ugyanez érvényes Mátyás gróf életére  is.) Ja, de akkor ez a regény csak legfeljebb egy kötetes lehetett volna (bár a Sándor Mátyás regény is csak egy kötetes.) Ha a technika már akkor oly fejlett lett volna, mint ma - a leveleket e-mail-ben, vagy messenger-üzenetben küldhették volna el... Így aztán sem ő, sem Mátyás nem került volna fogságba. 


Ha netán Sándor grófot is elcsípik szökése közben az üldözői - úgy, mint társait - úgy kivégzése után árulói maradtak  volna életben, s nem ő maga. Ám ez esetben barátai, lánya élete és sorsa maga a keserűség és gyötrelem lett volna hátralévő éveikben, egészen halálukig. S ha nem sikerül Andy szökése a szennyvízcsatornán keresztül - még elképzelni is rossz, hogy hátralévő rabsorsa milyen pokoli lett volna a Shawshank-ban. 

 

 

Szóval: ha mindezek  - ellentétben a regényekben, illetve novellában történtekkel -  így alakultak volna, akkor viszont szegényebbek lennénk három remek irodalmi alkotással. Illetve ha a fenti feltételezések szerint, másként bonyolódik a cselekmény - akkor három színtelen, sótlan, száraz, szegényes, mondanivalótlan, kalandoktól mentes és jóval rövidebb élettörténet állna előttünk. S nem úgy, ahogyan azt Verne, Dumas és King zseniális fantáziája és elméje azt megálmodta annak idején. És persze akkor szegényebb lenne az emberiség eme irodalmi  alkotások filmadaptációival is. 

 

Amelyek hol nagyszerűen, hol  közepesre sikerültek - attól függően, hogy mikor milyen kaliberű alkotógárda nyúlt hozzá az alapműhöz, illetve kezdett hozzá a forgatáshoz - úgy tíz-húsz évenként, ahogyan az a klasszikus irodalmi alkotások megfilmesítésénél szokásos. No, meg szegényebbek lennénk három ízig-vérig és talpig férfi hőssel is, akikre felnézhetünk. És ha a regények és a novella, meg a filmek sem születtek volna meg soha - akkor ez az írás sem jöhetett volna létre... 
           
E három rendkívüli, karakán férfi példája is bizonyítja: vannak az irodalomnak és filmművészetnek búvópatakként újra meg újra felbukkanó, ismét újra folydogáló örök és elpusztíthatatlan témái. Olyanok, amelyek módosult formában újjáélednek, és ismét élő vízekként éltetnek, gyönyörködtetnek bennünket. Finoman szólva azt is mondhatjuk: a nagy írók mindig is tanultak és tanulnak egymástól, bizonyos motívumokat átvesznek elődeiktől, de így van ez a művészet egyéb területein - például a zenében is. Ezt nevezzük utánérzésnek. Ami nem baj, hogy létezik, lényeg, hogy a hozott elemekkel ki mit csinál, ki mit művel, tesz azzal, illetve alkot belőle! 


Hát nem érdekes, hogy Erkel operájában éppen az esküvőjéről hurcolják el a börtönbe a fiatal Hunyadi Lászlót? Vagy az, hogy számos olyan mű született a 20. és 21. században is, melynek cselekménye, vagy egyes részletei véletlenül (vagy nem véletlenül) hasonlítanak e három bemutatott alkotás bizonyos motívumaihoz? Hogy mást ne is említsünk, mint az egyik legnagyobb bestsellert, a Pillangó-t, Charriere letehetetlen regényét, mely elképesztő s hihetetlen kalandsorozatával ugyanúgy kiáltott a megfilmesítés után, mint az itt felsoroltak. Ráadásul ez aztán tényleg egészen végig megtörtént, valóságos eseményeket dolgoz fel. 


S hogy miért bukkannak fel újra ezek  a témák? Talán azért, mert az ember örök szabadságvágya mellett olyan megszívlelendő tanulságokat, gondolatokat, érzelmeket s mindannyiunkhoz szóló mondanivalót hordoznak e témák által inspirált művek, melyek az embert minden korban izgatják és foglalkoztatják. A múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt. E témák művészi formába öntéséhez, a hősök erőteljes megjelenítéséhez és ábrázolásához azonban mindig is szükség volt, van és lesz is alkotókra, írókra. 


Méghozzá olyan  olyan remek írókra - jelen esetben három kiváló férfiemberre - akik élvezhetően, hatásosan, színes és élményszerű stílusban tudják tálalni, megfogalmazni, papírra vetni ezeket a történeteket. A művészi alkotó erőnek ez alkalommal tehát olyan érdekes, különleges esetével találkozunk itt, amikor három nagyszerű férfi - tollának, tehetségének és fantáziájának hatalmával - három nagyszerű férfit teremtett meg. Akik aztán a filmeseknek is hálás alanyoknak, illetve témáknak bizonyultak.       
                

  




Az írónak soha nem külső, hanem belső írói eszközei a meghatározóak.