Praefatio
Mikor azt gondoljuk, hogy minden rendben van körülöttünk - lehet, hogy éppen akkor már tornyosulnak is a viharfelhők felettünk. S amikor úgy gondoljuk, hogy minden összeomlott, elveszett - lehet, hogy már akkor (talán észrevétlenül is) jelen vannak a csírái annak a változásnak, amitől holnaptól már kezdenek jó irányba fordulni a dolgaink.
Mikor azt gondoljuk, hogy minden rendben van körülöttünk - lehet, hogy éppen akkor már tornyosulnak is a viharfelhők felettünk. S amikor úgy gondoljuk, hogy minden összeomlott, elveszett - lehet, hogy már akkor (talán észrevétlenül is) jelen vannak a csírái annak a változásnak, amitől holnaptól már kezdenek jó irányba fordulni a dolgaink.
Hogyan is
fogalmazta meg E.T.A. Hoffmann, a nagy német író és zeneszerző -
aki felvillanyozó erővel hatott rám gimnazista koromban, és hat rám ma is - ezt
a kettős életérzést? Hogyan summázta sajátos életfilozófiájával, optimizmusával
ezt a lelkiállapotot, ami végigkíséri életünket, s szüntelenül
ott munkál bennünk, mindennapjainkban:
"Amikor Till Eulenspiegel fölfelé ment a hegyen, mindig vidám volt, mert már előre örült, milyen jó lesz majd, amikor megint lefelé visz az út.
A lejtőn viszont szomorú volt, mert mindig ott bujkált benne a félelem: vajon fogja-e bírni még, mikor a következő emelkedőn kell majd felkapaszkodnia. Mi baj érhet még vajon, hogy olyan felhőtlen ma a kedvem? - morgott magában - amikor felfelé ment. És ez a rám szakadó szomorúság most, ez megint miféle örömöt ígér? - kérdezte önmagától, amikor a lejtőn lefelé haladt."
A lejtőn viszont szomorú volt, mert mindig ott bujkált benne a félelem: vajon fogja-e bírni még, mikor a következő emelkedőn kell majd felkapaszkodnia. Mi baj érhet még vajon, hogy olyan felhőtlen ma a kedvem? - morgott magában - amikor felfelé ment. És ez a rám szakadó szomorúság most, ez megint miféle örömöt ígér? - kérdezte önmagától, amikor a lejtőn lefelé haladt."
A régi kínai mondás szerint "a túláradó boldogságot rendszerint nagy szenvedés szokta követni." És ha ez igaz így, akkor "fordítva" is igaznak kell lennie. Hiszen ha a szenvedés elmúltával nem jönne el ismét a túláradó boldogság állapota - akkor nem lenne mit követnie az újabb szenvedésnek, vagy kellemetlen, rossz helyzetnek. Amit aztán ismét felemelkedés követ, és így tovább, és így tovább, váltakozva, hol így, hol úgy - egész életünk során. Pontosan éppúgy, ahogy Hoffmann is állította.
Ez a fenti életbölcsesség olvasható a Szép asszonyok egy gazdag házban c. regényben, ott bárki megtalálhatja. De idézhetném az emberi sorsnak, a kiszámíthatóságnak és kiszámíthatatlanságnak nem mindenkinél egyenlő (sőt senkinél sem egyenlő) arányban jelenlévő voltáról Monteverdi egyik madrigálját, melyben ezt éneklik: "Sorsom, mint ajkamra toluló énekem / hol sír, hol pedig nevet."
Mindannyian Isten gondoskodó hatalmában vagyunk. Ő teremtett Mindannyiunkat, s azóta is tanít és kormányoz bennünket. Ha jót akarunk magunknak és embertársainknak, s békében akarunk élni önmagunkkal - higgyünk Benne rendületlenül! Higgyünk egyedülálló tehetségében, jóindulatában, jóakaratában, kegyelmében és helyes irányításában, azaz gondoskodásában és mindenhatóságában. Higgyünk abban folyamatosan és hajlíthatatlanul, hogy életünkben kegyelmi időszakokra és válságos pillanatokra egyaránt szükségünk van - ezt maga a Teremtő is így véli - azért, hogy mindenből okulhassunk és tanulhassunk. Jóból és rosszból egyaránt.
S helyesebben gondolkodunk, magunkat kíméljük vele, ha így és eszerint fogjuk fel jelenünket és jövőnket, Ha ebben a felfogásban éljük hátra lévő napjainkat, mintha csak magát az életet csupa kellemes, élvezetes, szórakoztató események összefüggő láncolatának feltételeznénk, ítélnénk meg. Mert az soha, semelyikünknél nem lesz és nem is lehet ilyen és effajta teljes egészében. S nem is lenne jó, ha így lenne. Mert a folyamatosan jelen lévő, túláradó életöröm, extatikus életérzés - bármily furcsán hangzik - éppen úgy károsíthatja a személyiséget, a jellemet, mint a folyamatos szenvedés.
Vagyis egyik szélsőség sem jó, ha túl sok van belőle valaki életében. Még a mesés gazdagságban és feneketlen luxusban fürdőző és tobzódó királyi méltóságok élete sem ilyen. Sőt: ne gondoljuk, hogy attól, amiben ők dúskálnak - - attól lesz élvezetes és boldog az ő magánéletük Gondtalannak lehet, hogy gondtalan lesz - de hogy csak ettől lesz boldog - azt kétlem...
Ha a fentiek szerint szemléljük, fogjuk fel létünket, a jó és rossz szüntelen váltakozását várjuk el attól - ettől inkább színesek, változatosak, tartalmasak lesznek napjaink, mintha csakis a jót, a kellemes eseményeket várjuk, feltételezzük fojtottan mindig. (Vagy pláne - mint az igazi pesszimisták: mindig a rosszat.) S ettől az életfelfogástól vértezzük fel magunkat a jóra és rosszra egyaránt, tesszük edzetté magunkat elfogadható és elfogadhatatlan, várható és kevésbé várható, kiszámítható és kiszámíthatatlan fordulatok iránt egyaránt.
A pesszimista ember azt
gondolja: mindig csak a kiszámíthatatlan, előre sose látható rossz események fognak
életében bekövetkezni, s ez ellen ő maga nem tud tenni semmit. Legjobb példa
erre, ha kirándulni készül és azt mondogatja: úgyis esni fog az eső, nem lesz
ebből a túrából holnap semmi. „Na, nem megmondtam!” – olvashatjuk a pesszimista
ember sírfeliratán – mint ahogy a viccben szoktuk hallani. És mi lenne ezzel szemben
az optimista ember sírján?
Talán ez: „Egész életem értékes és szép volt,
mindazon rossz mellett, amik akadtak azért szép számmal. De az előző feledtetni
tudja az utóbbit.” A pesszimista mindig a rosszra készül, az optimista mindig a
jóra: „Holnap megyek visszakérni a barátomtól a neki adott kölcsönt, de megint
biztos, hogy nem adja meg, mint múltkor!” S mit mond magában az optimista: „Bizonyára
már ő is elgondolkodott azon, hogy ilyen hosszú ideig kiszúrt velem, s holnap
meg fogja adni a pénzemet!”
Az optimista ember harmonikusabban éli az életét,
nyugodt szívvel hal meg, mert tudja: mindig a hite, optimizmusa, jó érzése
táplálta, s barátaihoz, ismerőseihez, hozzátartozóihoz is derűlátóan,
szeretettel közeledett. A pesszimista ezzel szemben morgolódva, zsörtölődve,
mindig a rosszabbra gondolva, azt elképzelve - nyugtalanul éli le földi életét, s nyugtalanul
is hal meg.
Úgy hagyja itt e földi világot, ahogy élt: borúlátón, pesszimistán,
elégedetlenül, s egyáltalán nem úgy, mint az optimista, ki úgy érzi és gondolja: tőle telhetően
mindent megtett, amire saját képességei indították. A pesszimista nem hiszi,
hogy képességeit ki tudta teljesíteni földi életében, az optimista viszont igen.
És úgy búcsúzik, mint Dsida Jenő (1907-38) akinek a következő olvasható a
házsongárdi temetőben levő sírján, amit magam is láthattam 1972-ben, amikor Kolozsváron jártam:
S e felfogással felkészülve és felvértezve élhetnénk le egész életünket is: hogy mindig megtalálhatjuk a harmóniát, az örömet - ha úgy akarjuk. ha hiszünk a Megváltó segítségében és erejében! Ha felkészülünk a testileg, lelkileg túláradóan örömteli és drámai eseményekre, tökéletesen megoldott feladataink sikerélményeire és melléfogások keserűségeinek átélésére, telitalálataink ujjongó boldogságára és tévedéseink utáni bosszúságaink elviselésére egyaránt. És hát persze: az emberek is különbözők (sőt az állatok is) nem is lenne ideális, ha egyformák lennénk. Van, akitől kisüt a Nap, ha belép egy helyiségbe, s van olyan is, akitől akkor süt ki, ha kimegy onnan...
A fenti idézetben Eulenspiegel (vagy eredeti, flamand nyelven Ulenspiegel = tükör) morgolódva, de vidám szívvel fejtette ki az élet lényegét: jó és rossz, emelkedés és zuhanás, csüggedés és
nekibuzdulás, elszakadás és összekapcsolódás, születés és halál, betegség és felépülés, elválás és újratalálkozás, tragédia és komédia, gonoszság és kegyesség, szerencse és szerencsétlenség egymást követi, egymást váltja szüntelenül életünk során. És mégis vidám és optimista volt és maradt egész életében - annak ellenére, hogy meglehetősen sokszor járt a halál közvetlen közelében is.
És rengeteg elszomorító élethelyzetet, szenvedést és tragédiát látott és tapasztalt már egészen pici gyermekkorától kezdve. A kettősség kézenfogva - vagy néha kézeleresztve, majd újra összeölelkezve - folyamatosan együtt jár és működik egész életünkben. Ennek hatása alól senki nem vonhatja ki magát."Legédesebb percünkbe is vegyűl / Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak, / Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág, / S így hervatag." - hangzik Éva ajkáról a Tragédiában. Egy másik híres "Éva", Horváth Teri színművésznő szépen megírt könyvében e kettősségről így ír:
"Ahol hegyek vannak, ott völgyeknek is kell lenniük. Biblikusan fogalmazva: hét bő esztendőt hét szűk esztendő követ. Egyik a másikat feltételezi. Tartalékolnunk kell magunkban annyi energiát, hogy a szűk esztendőkben kivárjuk a bővebbeket."
Explicandum
Mit tehetünk, s mit nem ?
Mint egyszerű földi halandók a magunk részéről mindig és mindenkor tegyünk meg mindent, ami adott egészségi állapotunkból, testi-, és szellemi energiánkból, tehetségünkből, anyagi-, és erkölcsi adottságainkból telik. Ám soha ne feledjük: nem tőlünk függ, hogy ezekből ki, mikor, mennyivel rendelkezik. Egyedül Isten az, aki eldönti: melyikünk milyen "munícióval" érkezik, pottyan ide rövid-, vagy hosszú lejáratú földi életébe. S az is Tőle függ, hogy életünk melyik szakaszában, egy-egy adott élethelyzetünkben mikor mennyit tudunk ebből a magunk számára hasznosítani.
Vajon mennyi marad meg nékünk ebből a magunkkal hozott szellemi és testi energiából a megélt éveink boldog pillanatai, szerencsés és kevésbé szerencsés történései, betegségei, küzdelmei, viharai után? Mennyire amortizálódik mindez az élet viszontagságai, megpróbáltatásai közepette? Vajon ennek a fent említett muníciónak az épségét mennyire kezdik ki az élet nem várt negatív eseményei, konfliktusai? Mennyire rombolják mindazok a kellemetlen, rosszindulatú alakok, távolról sem színes egyéniségek, akiknek eleve szándékukban állt, hogy nékünk keresztbe tegyenek ott, ahol csak lehet? Mindez előre kiszámíthatatlan, eltervezhetetlen, amire teljesen felkészülnünk: lehetetlen.
Életünk kiszámíthatóságának és kiszámíthatatlanságának rapszodikus ingadozásaira elég, ha csak három irodalmi példát hozok fel. Gondoljunk Daniel Defoe nagyszerű regényére, az "ellen-Robinsonra" - a börtönben született Moll Flanders kalandos élettörténetére! Hányszor váltakozott életében a zuhanás és emelkedés, csüggedés és földöntúli boldogság, csalódás és hála, nyomor és gazdagság, öröm és szívettépő fájdalom. S ugyanez a váltakozás érvényesül Copperfield Dávid vagy Égető Eszter históriájában. Az ő alakjukat, sorstörténetüket az angol Dickens és a magyar Németh László tolla tett halhatatlanná.
Ők is a Teremtőtől kapott testi, lelki és szellemi adottságaikkal (persze a hármat nem egyenlő arányban és mértékkel alkalmazva) igyekeztek irányítani és megélni földi pályafutásukat. Amibe azonban minduntalan beleszólt, belenyúlt, belezavart, belerondított koruk hazug erkölcseinek minden szennye és mocska. Annak a kornak egész levegője, eszmerendszere, vallási bigottsága, gazdasági nehézségei, speciális konfliktusai, valamint alá és fölérendeltségi viszonyai amelyekben illetve amelyek között akkor éppen élték az életüket.
Vajon mennyi marad meg nékünk ebből a magunkkal hozott szellemi és testi energiából a megélt éveink boldog pillanatai, szerencsés és kevésbé szerencsés történései, betegségei, küzdelmei, viharai után? Mennyire amortizálódik mindez az élet viszontagságai, megpróbáltatásai közepette? Vajon ennek a fent említett muníciónak az épségét mennyire kezdik ki az élet nem várt negatív eseményei, konfliktusai? Mennyire rombolják mindazok a kellemetlen, rosszindulatú alakok, távolról sem színes egyéniségek, akiknek eleve szándékukban állt, hogy nékünk keresztbe tegyenek ott, ahol csak lehet? Mindez előre kiszámíthatatlan, eltervezhetetlen, amire teljesen felkészülnünk: lehetetlen.
Életünk kiszámíthatóságának és kiszámíthatatlanságának rapszodikus ingadozásaira elég, ha csak három irodalmi példát hozok fel. Gondoljunk Daniel Defoe nagyszerű regényére, az "ellen-Robinsonra" - a börtönben született Moll Flanders kalandos élettörténetére! Hányszor váltakozott életében a zuhanás és emelkedés, csüggedés és földöntúli boldogság, csalódás és hála, nyomor és gazdagság, öröm és szívettépő fájdalom. S ugyanez a váltakozás érvényesül Copperfield Dávid vagy Égető Eszter históriájában. Az ő alakjukat, sorstörténetüket az angol Dickens és a magyar Németh László tolla tett halhatatlanná.
Ők is a Teremtőtől kapott testi, lelki és szellemi adottságaikkal (persze a hármat nem egyenlő arányban és mértékkel alkalmazva) igyekeztek irányítani és megélni földi pályafutásukat. Amibe azonban minduntalan beleszólt, belenyúlt, belezavart, belerondított koruk hazug erkölcseinek minden szennye és mocska. Annak a kornak egész levegője, eszmerendszere, vallási bigottsága, gazdasági nehézségei, speciális konfliktusai, valamint alá és fölérendeltségi viszonyai amelyekben illetve amelyek között akkor éppen élték az életüket.
Vagyis az Istentől kapott energiakészletük nem mindig és nem minden esetben volt elegendő az őket körülvevő, őket is befolyásoló gonoszsággal, váratlanul rájuk törő nehézségekkel szemben. Erkölcsi-, szellemi-, és lelki erejük, nem mindig és nem minden esetben tudott győzedelmeskedni a bajok felett. Különösen akkor, amikor azok valamelyikéből csak csekély mértékben rendelkeztek.
Így járt például Moll Flanders, a börtönben született angol lány is (a fenti metszet őt ábrázolja.) Anyjától a nyomorúságot, a szegénységet és a bűnözési hajlamot is örökölte. Amit aztán igyekezett "kicsiszolni" abban a társadalmi közegben, amelybe bekerült. (Ahová "a bűn mindig benyitott, éspedig a szükség ajtaján, nem pedig a hajlam ajtaján.")
Így járt például Moll Flanders, a börtönben született angol lány is (a fenti metszet őt ábrázolja.) Anyjától a nyomorúságot, a szegénységet és a bűnözési hajlamot is örökölte. Amit aztán igyekezett "kicsiszolni" abban a társadalmi közegben, amelybe bekerült. (Ahová "a bűn mindig benyitott, éspedig a szükség ajtaján, nem pedig a hajlam ajtaján.")
Az ő számukra is (és bizonyos fokig a mi számunkra is) kiszámíthatatlan, hogy ezt a kapott energiakészletet hogyan és mikor s mennyire tudjuk saját egyéniségünkkel, jellemünkkel még tovább bővíteni, növelni, fejleszteni majd életünk során. Ami viszont már tőlünk függ: ezzel az eszköztárral, ezzel a kapott energiaforrással saját magunk, a saját életünk folyamán hogyan gazdálkodunk, mit, hogyan fecsérelünk el belőle.
Mit, hogyan, s mire használunk fel ezekből az értékes kincsekből, azaz hogyan éljük saját, "különbejáratú" életünket. Amihez persze ragaszkodunk, és ragaszkodnunk is kell - hiszen tudjuk azt, hogy Isten haragszik azokra, akik ezt nem teszik. Haragszik ugyan rájuk, de nem bünteti vagy sújtja azokat az embereket, akik önmaguk sorsán rontanak, illetve önkezükkel támadnak saját életük ellen. Mint ahogyan Voltaire is fejtegeti a Candide című kalandregényében - egy sokat szenvedett asszony szájába adva a következő gondolatokat:
Mit, hogyan, s mire használunk fel ezekből az értékes kincsekből, azaz hogyan éljük saját, "különbejáratú" életünket. Amihez persze ragaszkodunk, és ragaszkodnunk is kell - hiszen tudjuk azt, hogy Isten haragszik azokra, akik ezt nem teszik. Haragszik ugyan rájuk, de nem bünteti vagy sújtja azokat az embereket, akik önmaguk sorsán rontanak, illetve önkezükkel támadnak saját életük ellen. Mint ahogyan Voltaire is fejtegeti a Candide című kalandregényében - egy sokat szenvedett asszony szájába adva a következő gondolatokat:
"Százszor is el akartam emészteni magam, de hát szerettem az életet. Ez a furcsa gyengeség talán leggyászosabb hajlandóságunk: mert hát van-e butább dolog egyre hordanunk azt a terhet, amelyet bármikor eldobhatnánk; borzadunk létünktől, s mégis ragaszkodunk a léthez.; egyszóval simogatjuk azt a kígyót, amelyik egyre mar bennünket, mígnem aztán egy szép napon a szívünket is megeszi?" (Mintha csak Hamlet monológját olvasnánk - ő is ugyanezen és ugyanígy morfondíroz Shakespeare szavaival.)
Az élet szeretete, annak javítása vagy rontása
Hát igen, szeretjük az életet. De hát hogyan is éljük "különbejáratú" életünket? Ehhez bizony nagy mértékben hozzájárul az élvezetekhez való viszonyunk is. Hogyan s mi módon éljünk ezekkel, hogyan s mi módon viseljük el a csábításait, mennyit, mikor és hogyan használjuk belőlük? Mert bizony van az élvezeti cikkeknek (édességeknek, alkoholnak, drognak stb.) csábereje, mégpedig meglehetősen erős és szívós: az, hogy fogyasztásuk jólesik - akkor, amikor éppen éri a szervezetet. És itt rejtőzik annak ördögi tulajdonsága! Fogyasztás közben még nem jelentkezik annak romboló hatása, az egyénre és környezetére való veszélyessége - csupán azután, nem egyszer évek múlva, ha nem tudja valaki azt abba hagyni.
Ami rosszul esik - arról nem nehéz lemondani. Ám ami jól - arról nehéz aztán igazán! Egy meleg nyári időben elfogyasztott pohár hideg sör vagy fröccs - az tagadhatatlanul jól esik, ha felhajtjuk. Ez még nem baj, az igazi probléma ott és akkor kezdődik, amikor valaki nem tud megállni ennél, és önmaga vagy barátai unszolására még egyet és még egyet megiszik. Aminek már korántsem biztos, hogy ugyanolyan hatása lesz, mint az elsőnek. és innentől indul, kezdődik rendszeres ivászatnak a folyamata, időszaka. Ami már egyértelműen veszélyes, rántja oda az embert az újabb és újabb pohár elé.
S míg az alkohol esetében még megtehetjük, hogy egy-egy pohárral kipróbáljuk, s majd aztán letesszük, a drog esetében ezt senkinek nem ajánlom! Az emberi szervezet erre teljesen másképp reagál, mint a szeszre. Felelőtlen és bizonyíthatatlan elméletet hangoztat az, aki azt állítja: a könnyű, "zacskós" drogok vagy füves cigaretta kipróbálása után lesz valakiben annyi erő, hogy nem fog az erősebb, keményebb drogokhoz nyúlni. Mert nem lesz! A gyakorlat, az élet nem ezt bizonyítja. Igenis hozzá fog nyúlni, tovább fog menni - akár teenagerként, akár felnőttként próbálkozik vele. De főleg akkor, ha testileg, erkölcsileg, lelkileg éretlen személyiség teszi ezt.
A drog (akár a diszkódrog is!) ezerszer veszélyesebb és ördögien fondorlatos, hatással bír, mint akármilyen fajta alkohol! Hogyan és mi módon adagoljuk magunknak, használjuk tehát az élvezeti cikkeket? Eszközként-e, avagy célként? Itt is igaz a latin közmondás:"Minden túlzás árt!" (Kivétel a drog, a kábítószer, melynek már a kipróbálása is árt!) Az élvezetekhez való viszonyunkat elsősorban az szabja meg, hogy ki milyen személyiséggel, jellemmel rendelkezik.
A krémes, a csokoládé a bor, a whiski, a 60 fokos pálinka, az energiaital, a diszkódrog és az LSD mind élvezeti cikk. De hatását, veszélyességét, kockázatát tekintve mindegyik más kategóriába tartozik! Hatása, veszélyessége, szervezetre, szellemre és lélekre történő kártékonysága különböző és lényegesen eltér egymástól. Valaki megihat akár két liter bort, ha bírja szervezete - annak veszélyessége a kábítószer egyetlen grammjához képest is csekély. A legtöbb élvezeti cikk esetében a rászokás, a függőség kialakulása és rögzülése az, ami a legnagyobb kockázatot jelenti: a függőség kialakulása minden élvezeti cikknél, minden cselekedetnél negatív irányban mozdítja el a személyiséget, azaz: romboló erővel rendelkezik.
Az élvezeti cikkek közül a legveszélyesebb az alkohol, a dohányzás és az egyéb kábítószerek. Ezek arzenálja és terjedése sajnos egyre inkább nő - ahelyett, hogy csökkenne. Ami meglehetősen károsan befolyásolja az egyének és embertársaik életét egyaránt. S amikkel szemben leginkább úgy védekezhetünk, ha ki se próbáljuk azokat. Az utcán se megyünk neki készakarva a falnak, a fának vagy a villanyoszlopnak. Nem megyünk át készakarva a piros lámpán sem gyalog, sem járművel, mert a normális ember inkább türelemmel vár, vagy kikerüli az útjába kerülő objektív akadályokat.
Mindenfajta kábítószer legnagyobb veszélyét éppen az jelenti, hogy az, aki rászokik az bizony nehezen - de leginkább sehogy sem - tud azoktól szabadulni. És ha nem - akkor egyre nagyobb erővel jő a leépülés, hiszen az emberi szervezetet sokáig büntetlenül rombolni nem lehet! A normális emberi szervezet nem arra találtatott ki, nem arra van "berendezve", hogy mérgekkel bombázza valaki annak sejtjeit, szöveteit, idegeit. A legjobban, legerősebben megépített ház is megroggyan, vagy teljesen összedől, ha bombát dobnak rá felülről, vagy ha villám sújtja azt.
Ha az ember önmagához őszinte - akkor magának is jót akar, és másoknak is. Ha viszont hazudik még magának is - akkor először önmagának, majd utána másoknak is valami rosszat fog tenni. Ennek meg egyenes következménye lesz, hogy előbb vagy utóbb valamilyen kábítószerhez nyúl, mert nem fog tisztán látni sem önmagában, sem önmaga körül. Ergo: önmagával kerül ellentmondásba, s ez aztán lelkiismeretét furdalni kezdi.
A krémes, a csokoládé a bor, a whiski, a 60 fokos pálinka, az energiaital, a diszkódrog és az LSD mind élvezeti cikk. De hatását, veszélyességét, kockázatát tekintve mindegyik más kategóriába tartozik! Hatása, veszélyessége, szervezetre, szellemre és lélekre történő kártékonysága különböző és lényegesen eltér egymástól. Valaki megihat akár két liter bort, ha bírja szervezete - annak veszélyessége a kábítószer egyetlen grammjához képest is csekély. A legtöbb élvezeti cikk esetében a rászokás, a függőség kialakulása és rögzülése az, ami a legnagyobb kockázatot jelenti: a függőség kialakulása minden élvezeti cikknél, minden cselekedetnél negatív irányban mozdítja el a személyiséget, azaz: romboló erővel rendelkezik.
Az élvezeti cikkek közül a legveszélyesebb az alkohol, a dohányzás és az egyéb kábítószerek. Ezek arzenálja és terjedése sajnos egyre inkább nő - ahelyett, hogy csökkenne. Ami meglehetősen károsan befolyásolja az egyének és embertársaik életét egyaránt. S amikkel szemben leginkább úgy védekezhetünk, ha ki se próbáljuk azokat. Az utcán se megyünk neki készakarva a falnak, a fának vagy a villanyoszlopnak. Nem megyünk át készakarva a piros lámpán sem gyalog, sem járművel, mert a normális ember inkább türelemmel vár, vagy kikerüli az útjába kerülő objektív akadályokat.
Mindenfajta kábítószer legnagyobb veszélyét éppen az jelenti, hogy az, aki rászokik az bizony nehezen - de leginkább sehogy sem - tud azoktól szabadulni. És ha nem - akkor egyre nagyobb erővel jő a leépülés, hiszen az emberi szervezetet sokáig büntetlenül rombolni nem lehet! A normális emberi szervezet nem arra találtatott ki, nem arra van "berendezve", hogy mérgekkel bombázza valaki annak sejtjeit, szöveteit, idegeit. A legjobban, legerősebben megépített ház is megroggyan, vagy teljesen összedől, ha bombát dobnak rá felülről, vagy ha villám sújtja azt.
Ha az ember önmagához őszinte - akkor magának is jót akar, és másoknak is. Ha viszont hazudik még magának is - akkor először önmagának, majd utána másoknak is valami rosszat fog tenni. Ennek meg egyenes következménye lesz, hogy előbb vagy utóbb valamilyen kábítószerhez nyúl, mert nem fog tisztán látni sem önmagában, sem önmaga körül. Ergo: önmagával kerül ellentmondásba, s ez aztán lelkiismeretét furdalni kezdi.
S hogy ezt elviselhesse - elkábítja magát, hogy legalább addig is megfeledkezzen erről a belső vívódásáról. (S ha jól meggondoljuk - már az is a kábítószerezés egyik fajtája, hogy hazudik önmagának, mert a valóságot hazugságával eltakarja. Elhomályosítja maga előtt, és persze mások előtt is. s ha droghoz folyamodik - azzal mindezt csak fokozza.)
Tehát a legeslegfontosabb ezen a világon: őszintének lenni magunkhoz és másokhoz is. Ez az alapja mindennek - s csakis ez vihet jó irányba bennünket, ennek ellenkezője viszont szükségszerűen a rossz irányba. Az emberek sokfélék - de a legfontosabb szempontot figyelembe véve két nagy csoportra különülnek el: az egyik csoportba tartozók mindig és mindenkor rendületlenül őszinték, a másik csoport tagjai viszont nem.
Tehát a legeslegfontosabb ezen a világon: őszintének lenni magunkhoz és másokhoz is. Ez az alapja mindennek - s csakis ez vihet jó irányba bennünket, ennek ellenkezője viszont szükségszerűen a rossz irányba. Az emberek sokfélék - de a legfontosabb szempontot figyelembe véve két nagy csoportra különülnek el: az egyik csoportba tartozók mindig és mindenkor rendületlenül őszinték, a másik csoport tagjai viszont nem.
Aki egyszer őszinte, egyszer nem - az semmiben sem különbözik attól, aki egész életében hazudik. Az csak bizonytalanságot, zavart kreál önmagában és önmaga körül. Azaz: valaki vagy őszinte, vagy nem - köztes megoldás ezen a téren nincs. Vannak olyan emberek, akik álarcot viselnek, van aki naponta többet is - és a reggeli felkelés előtt azon morfondírozik magában, hogy vajon melyiket húzza fel aznap...
Az ember legnagyobb ellensége nem a másik ember - hanem önmaga lehet leginkább. Persze az igaz, hogy a másik ember rosszindulata, gonoszsága, betartása súlyos gondokat okozhat nékünk. Lelkünket, szellemünket, idegeinket károsíthatja, sőt még anyagilag is károsíthat bennünket. S bizony az is előfordulhat, hogy úgy bánt valaki bennünket, hogy teljesen ártatlanok vagyunk. Nem bántottuk őt és nem vétkeztünk véle szemben - s mégsem tudunk védekezni rosszindulatú piszkálódásai, bántása, támadása ellen. Ez bizony egy nagyon keserves és mélybe húzó állapot. De ha mindezeket saját magunkkal szemben követjük el, azaz önsorsrontó, önpusztító életet élünk - az még nagyobb gondokat generálhat.
Mai, elgépiesedett, technicizált világunkban - ahol még a buszra várakozás néhány percét is beszélgetés helyett a legtöbben mobilozással töltik - a legnagyobb veszélyt az ember számára nem embertársa feléje irányuló gonoszsága jelenti. Nem annak bosszúállása, rosszindulata, aljassága, oktalan támadása, valamint a sokszor ellene forduló gépek okozzák az igazi veszélyt számára hanem saját téveszméi és a kábítószerek. Azok amikkel rendszeresen él, amiket használ, amiktől képtelen szabadulni.
Mai, elgépiesedett, technicizált világunkban - ahol még a buszra várakozás néhány percét is beszélgetés helyett a legtöbben mobilozással töltik - a legnagyobb veszélyt az ember számára nem embertársa feléje irányuló gonoszsága jelenti. Nem annak bosszúállása, rosszindulata, aljassága, oktalan támadása, valamint a sokszor ellene forduló gépek okozzák az igazi veszélyt számára hanem saját téveszméi és a kábítószerek. Azok amikkel rendszeresen él, amiket használ, amiktől képtelen szabadulni.
De ez nem újkeletű probléma. Megvolt ez már az előző évszázadokban is. Ami viszont azt igazolja, hogy az ezek iránti hajlam, az ezekhez történő vonzódás valahogy hozzátartozik az emberi természethez magához. S az már egyénileg változó, hogy ki mennyire és hogyan tudja kikerülni az innen érkező kísértéseket. Az emberek jelentős része ki tudja kerülni, hála Istennek és önmagának. Ám, ha már valaki beleesett, belekeveredett a téveszmék és kábítószerek szörnyű hálójába akkor onnan hogyan tud kievickélni?
Ebben már bizony a származás, gyermekkor, családi háttér, jellem, lelkivilág, intellektus és sok minden egyéb is szerepet játszik. Mint ahogy Vásáry Tamás egyik előadásában mondta: "Hogy Schubert rövid felnőttkora nem volt jó, mert nagy magányban, csalódásokban, betegségekben és szenvedésekben telt el - azt tudjuk. De mitől van az, hogy ennek ellenére mégis csodálatos műveket írt az alatt a pár évtized alatt? Ez azért van, mert a gyermekkora viszont nem volt rossz!" S mi lesz azzal az emberrel, akinek gyermek-, és ifjúkora meg még a felnőttkora is rossz? Azaz bajban, nyomorúságban, szenvedésben, bizonytalanságban telik el. No, ott aztán ezek a tényezők a lehető legrosszabb következményekkel járnak, s a legnagyobb tragédiákat eredményezhetik..
A Bűn és bűnhődés című regény főhősét, Raszkolnyikovot, a fiatal egyetemistát is például egy súlyos téveszméje vitte bele a bűnbe. Ám ha korábbi élete gondtalanul, a saját maga megelégedésére telt volna el, ha sikerült volna megteremtenie a többi emberrel a megfelelő jó, harmonikus, meleg emberi viszonyt - akkor ezek az embertársait is veszélyeztető téves nézetek nem alakulhattak volna ki benne.
Ez a diszharmonikus, elégedetlen, közömbös és szeretethiányos emberi viszony és az ebből következő rendezetlen, zilált életmód bátorította, ösztönözte, késztette a szörnyű kettős-gyilkosság elkövetésére. Arra, amit aztán utólag önmaga is egy szerencsétlenül, idétlenül végrehajtott cselekedetének tartott. Magát, az őt rossz irányba vivő, általa dédelgetett téveszmét azonban még akkor, szörnyű tette elkövetése után sem tudta megtagadni. Képtelen volt még akkor is annak lehetetlenségét, káros voltát bárhogyan is elismerni. Ráadásul az egyik monológjában szűk, nyomorúságos lakhelyével, egyedüllétével még magyarázza is téveszméje, fixa ideája kibontakozását, mintegy elfogadtatva, igazolva, mentegetve annak létjogosultságát.
S ezzel mintegy önmagát, saját magatartását és tetteit is fel próbálja menteni az általa hangsúlyozott elveinek indoklásával. Amik egyébként társadalmilag rendkívül veszélyesek, de ennek ellenére ő azokat önmaga és a társadalom szempontjából is egyaránt helyesnek, szükségesnek, elfogadhatónak és teljesen megfelelőnek tartja. S meggyőződése, hogy akkor tenne rosszat, ha nem ezek szerint élne és cselekedne.
"Az alacsony és szűk szoba szűkíti az agyat és a lelket. Behúzódtam, mint pók, a zugomba. Akkor és ott vert gyökeret bennem a rögeszme." Sajnos, ez a téveszméje oly erőteljesen élt benne, hogy még bűntettének bevallása, majd bírósági elítélése után sem tudott tőle megszabadulni. S még börtönévei alatt sem tudta, (s nem is akarta) kivetni magából.
Saját önpusztító élete bizonyítja, hogy a magába zárkózott, önmarcangoló, más információkat, véleményeket konokul elvető egyén mindenképpen tévhitekbe sodródik. Aki még csak megfontolás tárgyává sem teszi, nem ütközteti az övével ellenkező nézeteket - s csak azért, mert másfélék és eleve elítéli azokat - az menthetetlenül beszorul önmaga nézeteinek szorító kuckójába. Az ilyen egyénre szoktuk mondani: beszűkült. S csak idő kérdése az, hogy mikor árt másoknak is megrögzött konokságával, s abból egyenesen következő tetteivel. Amelyek közül a legrosszabb, amire vetemedhet: hogyha valamilyen bűnt követ el.
A bűn iránti vonzódás, a bűntett megtervezése, végrehajtása ugyanúgy függ a bűnös ember sorsától, mint a személyiségétől. Mert az bizony igaz, hogy a bűnt (Raszkolnyikov esetében a baltás gyilkosságot) mindig is maga a személyiség cselekszi, viszi végbe, de születésétől fogva a tett pillanatáig tartó, addig zajló életében ott vannak és munkálnak azok az okok és motívumok, s alakulnak ki azok az érzelmek, melyek őt egyszer a jövőben bűnös emberré fogják tenni.
A bűnös ember - bármilyen bűnt is követ el - alapvetően sajnálatra méltó. A bűnösnek ezért még Isten is megbocsájt. Kérdés az, hogy vajon önmaga meg tud-e bocsájtani önmagának, kellőképpen megbánja-e elkövetett tettét? Vagyis: ténylegesen bűnhődik-e. S főként: mennyire sajnálja azt az embertársát, akinek elvette az életét? Mennyire sajnálja áldozatának hozzátartozóit? S nem utolsósorban: mennyire ítéli el önmaga is utólag bűnös cselekedetét, amellyel felborította a társadalom megszokott rendjét, s véle káoszt teremtett önmagában és önmaga körül?
A bűnös ember tettével egyetérteni természetesen nem kell, azt egyenesen és határozottan el kell ítélnünk! De magát a tettét megérteni bizonyos fokig lehet. Amiatt is kell sajnálnunk őt, mert bűnével kétségbeesetten kapaszkodik valamibe. Mint elveszett ember - segítséget vár valahonnan. Ha máshonnan nem tud segítséget szerezni, hát a bűn végrehajtásával próbálkozik. Onnan várja a megváltást, hátha azzal és attól megenyhül. Bűntettével nemcsak az égre kiált - hanem embertársai felé is!
Az is lehetséges, hogy valaki - akiben potenciálisan ott van a bűn elkövetése - soha nem követi el bűnös tettét, hogyha sorsa (gyermek-, és ifjúkora) éppen másképpen alakul. S az is lehet, hogy bűnös cselekedete után ő örülne a legjobban az összes ember között - ha nem követte volna el szörnyű tettét... Tettét, amivel azonban mindenképpen felhívja valamire a figyelmet. Mert mit is írt Ady? "A bűn mindig egy jajkiáltás / A Sors felé, hogy mért nem marad / Az ember mindig tiszta s szabad, / Vadba beoltott, nemes rózsaszem."
A Varázshegy című regény egyik szereplőjét, Naphtát, a démoni filozófust is egy téveszme szédíti meg. Mégpedig alaposan és hatásosan. Az "erős egyéniségek diktatúrája", s annak megrögzött propagálása viszi bele az öngyilkosságba. Kétségtelen, hogy ezzel Mann - akárcsak a Mario és a varázsló-ban - a készülődő, gyilkos fasizmus fenyegetésére, óriási veszélyeire és következményeire hívta fel a figyelmet írásművészetében. A huszadik században sokak mellett talán néki sikerült az irodalomban a legerőteljesebben kifejteni az erőszakos téveszmék, a gyilkos indulatok emberre gyakorolt káros, pusztító hatását.
A magyar szellemi élet nagyjai is felismerték a téveszmék emberpusztító hatását, és elismerték Mann írásművészetét, mellyel mindezt oly érzékletesen és megrendítően ábrázolta. Köztük Bálint György, aki ezt írta a Varázshegyről: "Ennél nagyszerűbbet és időtállóbbat Európa polgári kultúrája aligha fog létrehozni."
A téveszmék elhárítása legelőször az értelem, a meggyőzés, a nyílt vita síkján történhet. Vagyis a kölcsönös kommunikáció elengedhetetlen! Még akkor is, ha a téveszmék kialakulásának megvannak az erős gyökerei az illető korábbi életszakaszaiból. Ezért is folytat hosszú, kemény vitákat a regényben a miszticizmusra, a tömegek primitívségére és ösztönösségére építő Naphta a rend és a világosság képviselőjével, Settembrini úrral, az olasz szabadkőműves-demokratával. Akinek személyében - úgy gyanítom - önmagát jelképezi, s akinek eszmerendszerében saját humanista nézeteit summázza a német író. Egyszóval saját személyes gondolatait, állásfoglalását adja e szereplőnek (mint rezonőrnek) a szájába.
Minden embernek szüksége van a másikra, a másik embertársának véleményére! Szüksége van a másik embertársával való együttműködésre, szeretetük megélésére, "kicserélésére", hiszen "senki sem különálló sziget". Mert mit is ír József Attila (fenti képen nővérével) évtizedekkel az orosz regény megszületése után az emberi kapcsolatok fontosságára utalva? "...hiába fürösztöd önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat."
S nem véletlen az sem, hogy éppen ő köszöntötte és üdvözölte - még versben is - az 1937-ben magyar földre látogató Mann-t, mintegy saját szellemi-lelki rokonságát is vállalva és hirdetve ezáltal. A hibás nézetek, elferdült, tévutakra vezető emberellenes gondolatok az információk gazdagításával, kölcsönös kapcsolattartással, véleménycserék szabad áramlásával - továbbá a sokoldalú tudással, a műveltséggel és az istenhit gyakorlásával - idejekorán kiküszöbölhetők.
Raszkolnyikovból például ezek is hiányoztak. S bár ő maga műveltnek tartotta magát - tulajdonképpen nem volt az. Csak felszínes tudással, felületes valóságképpel rendelkezett. A maga zárt világának - saját maga számára is sötét és nyomasztó voltának - kialakulásában saját gyengeségén kívül a hideg és félelmetes, autokrata cári orosz birodalom jelenléte, szörnyű diktatorikus nyomása is szerepet játszott. E minden tekintetben szellemi, erkölcsi, mentális elnyomásra törekvő hatalmi rendszer viszonyai is jelen voltak és munkálkodtak abban, hogy Raszkolnyikov eljutott abba a tudati állapotba, amely a bűnbe sodorta.
Ebben már bizony a származás, gyermekkor, családi háttér, jellem, lelkivilág, intellektus és sok minden egyéb is szerepet játszik. Mint ahogy Vásáry Tamás egyik előadásában mondta: "Hogy Schubert rövid felnőttkora nem volt jó, mert nagy magányban, csalódásokban, betegségekben és szenvedésekben telt el - azt tudjuk. De mitől van az, hogy ennek ellenére mégis csodálatos műveket írt az alatt a pár évtized alatt? Ez azért van, mert a gyermekkora viszont nem volt rossz!" S mi lesz azzal az emberrel, akinek gyermek-, és ifjúkora meg még a felnőttkora is rossz? Azaz bajban, nyomorúságban, szenvedésben, bizonytalanságban telik el. No, ott aztán ezek a tényezők a lehető legrosszabb következményekkel járnak, s a legnagyobb tragédiákat eredményezhetik..
A Bűn és bűnhődés című regény főhősét, Raszkolnyikovot, a fiatal egyetemistát is például egy súlyos téveszméje vitte bele a bűnbe. Ám ha korábbi élete gondtalanul, a saját maga megelégedésére telt volna el, ha sikerült volna megteremtenie a többi emberrel a megfelelő jó, harmonikus, meleg emberi viszonyt - akkor ezek az embertársait is veszélyeztető téves nézetek nem alakulhattak volna ki benne.
Ez a diszharmonikus, elégedetlen, közömbös és szeretethiányos emberi viszony és az ebből következő rendezetlen, zilált életmód bátorította, ösztönözte, késztette a szörnyű kettős-gyilkosság elkövetésére. Arra, amit aztán utólag önmaga is egy szerencsétlenül, idétlenül végrehajtott cselekedetének tartott. Magát, az őt rossz irányba vivő, általa dédelgetett téveszmét azonban még akkor, szörnyű tette elkövetése után sem tudta megtagadni. Képtelen volt még akkor is annak lehetetlenségét, káros voltát bárhogyan is elismerni. Ráadásul az egyik monológjában szűk, nyomorúságos lakhelyével, egyedüllétével még magyarázza is téveszméje, fixa ideája kibontakozását, mintegy elfogadtatva, igazolva, mentegetve annak létjogosultságát.
S ezzel mintegy önmagát, saját magatartását és tetteit is fel próbálja menteni az általa hangsúlyozott elveinek indoklásával. Amik egyébként társadalmilag rendkívül veszélyesek, de ennek ellenére ő azokat önmaga és a társadalom szempontjából is egyaránt helyesnek, szükségesnek, elfogadhatónak és teljesen megfelelőnek tartja. S meggyőződése, hogy akkor tenne rosszat, ha nem ezek szerint élne és cselekedne.
"Az alacsony és szűk szoba szűkíti az agyat és a lelket. Behúzódtam, mint pók, a zugomba. Akkor és ott vert gyökeret bennem a rögeszme." Sajnos, ez a téveszméje oly erőteljesen élt benne, hogy még bűntettének bevallása, majd bírósági elítélése után sem tudott tőle megszabadulni. S még börtönévei alatt sem tudta, (s nem is akarta) kivetni magából.
Saját önpusztító élete bizonyítja, hogy a magába zárkózott, önmarcangoló, más információkat, véleményeket konokul elvető egyén mindenképpen tévhitekbe sodródik. Aki még csak megfontolás tárgyává sem teszi, nem ütközteti az övével ellenkező nézeteket - s csak azért, mert másfélék és eleve elítéli azokat - az menthetetlenül beszorul önmaga nézeteinek szorító kuckójába. Az ilyen egyénre szoktuk mondani: beszűkült. S csak idő kérdése az, hogy mikor árt másoknak is megrögzött konokságával, s abból egyenesen következő tetteivel. Amelyek közül a legrosszabb, amire vetemedhet: hogyha valamilyen bűnt követ el.
A bűn iránti vonzódás, a bűntett megtervezése, végrehajtása ugyanúgy függ a bűnös ember sorsától, mint a személyiségétől. Mert az bizony igaz, hogy a bűnt (Raszkolnyikov esetében a baltás gyilkosságot) mindig is maga a személyiség cselekszi, viszi végbe, de születésétől fogva a tett pillanatáig tartó, addig zajló életében ott vannak és munkálnak azok az okok és motívumok, s alakulnak ki azok az érzelmek, melyek őt egyszer a jövőben bűnös emberré fogják tenni.
A bűnös ember - bármilyen bűnt is követ el - alapvetően sajnálatra méltó. A bűnösnek ezért még Isten is megbocsájt. Kérdés az, hogy vajon önmaga meg tud-e bocsájtani önmagának, kellőképpen megbánja-e elkövetett tettét? Vagyis: ténylegesen bűnhődik-e. S főként: mennyire sajnálja azt az embertársát, akinek elvette az életét? Mennyire sajnálja áldozatának hozzátartozóit? S nem utolsósorban: mennyire ítéli el önmaga is utólag bűnös cselekedetét, amellyel felborította a társadalom megszokott rendjét, s véle káoszt teremtett önmagában és önmaga körül?
A bűnös ember tettével egyetérteni természetesen nem kell, azt egyenesen és határozottan el kell ítélnünk! De magát a tettét megérteni bizonyos fokig lehet. Amiatt is kell sajnálnunk őt, mert bűnével kétségbeesetten kapaszkodik valamibe. Mint elveszett ember - segítséget vár valahonnan. Ha máshonnan nem tud segítséget szerezni, hát a bűn végrehajtásával próbálkozik. Onnan várja a megváltást, hátha azzal és attól megenyhül. Bűntettével nemcsak az égre kiált - hanem embertársai felé is!
Az is lehetséges, hogy valaki - akiben potenciálisan ott van a bűn elkövetése - soha nem követi el bűnös tettét, hogyha sorsa (gyermek-, és ifjúkora) éppen másképpen alakul. S az is lehet, hogy bűnös cselekedete után ő örülne a legjobban az összes ember között - ha nem követte volna el szörnyű tettét... Tettét, amivel azonban mindenképpen felhívja valamire a figyelmet. Mert mit is írt Ady? "A bűn mindig egy jajkiáltás / A Sors felé, hogy mért nem marad / Az ember mindig tiszta s szabad, / Vadba beoltott, nemes rózsaszem."
A Varázshegy című regény egyik szereplőjét, Naphtát, a démoni filozófust is egy téveszme szédíti meg. Mégpedig alaposan és hatásosan. Az "erős egyéniségek diktatúrája", s annak megrögzött propagálása viszi bele az öngyilkosságba. Kétségtelen, hogy ezzel Mann - akárcsak a Mario és a varázsló-ban - a készülődő, gyilkos fasizmus fenyegetésére, óriási veszélyeire és következményeire hívta fel a figyelmet írásművészetében. A huszadik században sokak mellett talán néki sikerült az irodalomban a legerőteljesebben kifejteni az erőszakos téveszmék, a gyilkos indulatok emberre gyakorolt káros, pusztító hatását.
A magyar szellemi élet nagyjai is felismerték a téveszmék emberpusztító hatását, és elismerték Mann írásművészetét, mellyel mindezt oly érzékletesen és megrendítően ábrázolta. Köztük Bálint György, aki ezt írta a Varázshegyről: "Ennél nagyszerűbbet és időtállóbbat Európa polgári kultúrája aligha fog létrehozni."
A téveszmék elhárítása legelőször az értelem, a meggyőzés, a nyílt vita síkján történhet. Vagyis a kölcsönös kommunikáció elengedhetetlen! Még akkor is, ha a téveszmék kialakulásának megvannak az erős gyökerei az illető korábbi életszakaszaiból. Ezért is folytat hosszú, kemény vitákat a regényben a miszticizmusra, a tömegek primitívségére és ösztönösségére építő Naphta a rend és a világosság képviselőjével, Settembrini úrral, az olasz szabadkőműves-demokratával. Akinek személyében - úgy gyanítom - önmagát jelképezi, s akinek eszmerendszerében saját humanista nézeteit summázza a német író. Egyszóval saját személyes gondolatait, állásfoglalását adja e szereplőnek (mint rezonőrnek) a szájába.
Minden embernek szüksége van a másikra, a másik embertársának véleményére! Szüksége van a másik embertársával való együttműködésre, szeretetük megélésére, "kicserélésére", hiszen "senki sem különálló sziget". Mert mit is ír József Attila (fenti képen nővérével) évtizedekkel az orosz regény megszületése után az emberi kapcsolatok fontosságára utalva? "...hiába fürösztöd önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat."
S nem véletlen az sem, hogy éppen ő köszöntötte és üdvözölte - még versben is - az 1937-ben magyar földre látogató Mann-t, mintegy saját szellemi-lelki rokonságát is vállalva és hirdetve ezáltal. A hibás nézetek, elferdült, tévutakra vezető emberellenes gondolatok az információk gazdagításával, kölcsönös kapcsolattartással, véleménycserék szabad áramlásával - továbbá a sokoldalú tudással, a műveltséggel és az istenhit gyakorlásával - idejekorán kiküszöbölhetők.
Raszkolnyikovból például ezek is hiányoztak. S bár ő maga műveltnek tartotta magát - tulajdonképpen nem volt az. Csak felszínes tudással, felületes valóságképpel rendelkezett. A maga zárt világának - saját maga számára is sötét és nyomasztó voltának - kialakulásában saját gyengeségén kívül a hideg és félelmetes, autokrata cári orosz birodalom jelenléte, szörnyű diktatorikus nyomása is szerepet játszott. E minden tekintetben szellemi, erkölcsi, mentális elnyomásra törekvő hatalmi rendszer viszonyai is jelen voltak és munkálkodtak abban, hogy Raszkolnyikov eljutott abba a tudati állapotba, amely a bűnbe sodorta.
Ezek mind alaposan hozzájárultak az egyetemista alapvető jellemének, természetének kialakulásához - következésképpen magának a gyilkosságnak az elkövetéséhez. Impulzív személyisége és élénk érdeklődése ellenére meglehetős információszegénységben szenvedett. Nem egyszer mély depresszióban, érzelmi nilhilben élt. Önmagával, önmaga által önnönmagába zárkózott.
Tipikusan abba az embertípusba tartozott, aki akkor is egyedül érezte magát, akkor is az egojával foglalkozott (azaz magányos volt) amikor éppen valamilyen társaságban volt. Holott az ember számára éppen az ego túlhangsúlyozása lehet a veszélyes, az okozhat bajokat. A jogik azt állítják, hogy a világban addig van boldogtalanság, amíg az ego útján járunk. Vásáry Tamás karmester-zongoraművész hangsúlyozta egyik előadásában:
"Az egonk szüntelenül bajokat okoz számunkra. Lelkünk karbantartása, művelése viszont megoldja a problémáinkat. Érdemes tehát őhozzá fordulnunk! Az ego - és ezt Szepes Mária is említi - olyan burok a lelkünkön, szellemünkön mint a tojáson a héja. A fejlődéshez nélkülözhetetlen, de később fel kell törni, le kell választani. Mert ha ez nem történik meg, a benne kifejlődö ego elpusztítja önmagát."
Raszkolnyikovot is egójának túlértékelése, abszolutizálása vitte tévútra, tette tönkre. Mások véleményét többnyire megvetette, s ráadásul Istenben sem hitt. (Annak ellenére, hogy néhány esetben emberbaráti segítséget nyújtott elesett családoknak és polgártársainak.) És ha nincs állandó igazodási pont, nincs tartás, ragaszkodás egy igaz, a szeretetet hirdető eszméhez, parancshoz, ha nincs meg a hétköznapi élet fegyelme, az érzelmi élet biztonsága - akkor menthetetlenül felborul minden, kikerülhetetlenül jő a káosz.
Mint ahogy maga az író, Dosztojevszkíj is felvázolja ezt könyvének utolsó lapjain megfogalmazott víziójában. Ám a férfinak - a sors által igazságtalanul és kegyetlenül vert Szonja iránt - lassan, de biztosan kibontakozó kölcsönös és megingathatatlanul erős szerelme valódi reménysugarat hoz fogoly-életébe. Az író így, és ezzel bizakodását villantja fel a megtévedt, egojától megszédült, eltévedt fiatalember jövendő sorsa iránt. "Sápadtak voltak mind a ketten és soványak, de a beteg, sápadt arcokon már ott ragyogott az új jövő, az új életre támadás hajnala."
A téveszméket és a kábítószereket bizony az ember önmaga fordítja önmaga ellen. S az ezekhez vezető utat is ő maga tapossa ki magának. A téveszmék megjelenése, kialakulása és végül rögzülése egy ember életében mindenképpen valaminek a következménye. A fent felsorolt tényezők - mely Raszkolnyikov életére is jellemzőek voltak - rövidebb vagy hosszabb időn át kikezdik az illető személyiségét. Lassan, de biztosan amortizálják életkedvét, csökkentik optimizmusát, gyengítik lelkierejét és munkaképességét. Eltorzítják emberi kapcsolatait, elsilányítják hétköznapjait, kuszává, kaotikussá teszik életvezetését.
S ha az illetőben nincs elég ellenállás ahhoz, hogy mindezekkel szembeszálljon, valamiből nem tud energiát nyerni ezek leküzdésére - akkor folyamatosan sodródik a rossz irányba. Észrevétlenül és folyamatosan téved ilyen vagy olyan mellékösvényre, olyanokra, amikre korábban esze ágában sem volt lépni. Mindezek együtt befolyásolják, sőt megakadályozzák azt, hogy megfelelő harmóniában éljen valaki a világban önmagával és másokkal.
S ez a már kialakult, megizmosodott helyzet aztán újabb és újabb téveszmékhez vezeti őt. Amik aztán még inkább labilissé, határozatlanná, gyűlölködővé, ellenségessé teszik őt. Az okok és következmények láncolatán keresztül így a téveszmék az egyént önmaga ellen irányítják. S így egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed nemcsak mentálisan, de szellemileg és erkölcsileg is. Azaz: tulajdonképpen saját gyengesége, önzése, jellemtelensége, lustasága, erőtlensége, ellenállási képtelensége a negatív dolgok iránt sodorja őt a téveszmék és kábítószerek felé. S amikor már ott tanyázik ezek szövevényében - tulajdonképpen jól érzi ott és abban magát. S ez a legveszélyesebb az egészben. Ezért nem tud visszafordulni.
Aki a könnyebb ellenállás irányába "megy el"; folyton a körülményeket, másokat igyekszik hibáztatni saját gyengesége helyett, mindig a mások tévedéseit hangoztatja, azokat kárhoztatja sanyarú sorsa miatt, szüntelenül mások hibáit látja meg a sajátja helyett - az egyenes úton jár a téveszmék, kábítószerek felé vezető ösvényen. Vagyis: önmaga vétkezik önmaga ellen. (És most zárjuk ki azokat az extrém, de sajnos valós eseteket, amikor valakinek az italába csempészik bele a drogot, mint azt manapság is tapasztaljuk. Bár nagy odafigyeléssel ezt is meg lehet akadályozni.)
De minek terjesztik? - kérdezik sokan. Ha nem terjesztenék - akkor nem lenne fogyasztás sem! Ezt azonnal megcáfolom: ha egyes emberekben nem lenne erre igény, ha minden ember olyan tevékenységekkel kötné le magát, ami értelmes és hasznos magának és másoknak egyaránt - akkor kínálhatná a terjesztő ahogyan akarja. Uszulgathatná akár erőszakkal is éjjel és nappal - akkor sem lelne vevőre. Mert kereslet nélkül a kínálat nem jár semmiféle eredménnyel. Ha nincs igény - nincs piac. Ám amíg az emberekben újra és újra igény termelődik erre, ha benne és körülötte megvannak az igény kifejlődésének a gyökerei - addig hajtani is fog az a gyökér. Addig piacra fog találni a terjesztő is.
Vagyis: minden belülről indul el. Így tehát ameddig az effajta szándék, igény kialakulását nem tudjuk megakadályozni, valami egyébbel ellensúlyozni - addig sajnos lesz kábítószerfogyasztás. És persze terjesztés is, ami egyeseknek milliós üzleteket jelent. És sajnos, ma még azt látjuk - ha szétnézünk a világban - hogy radikális eredményt nem tudunk elérni ezen a téren, sem itthon, sem pedig külföldön. A harcot mindenütt felveszik ellene - bár nem mindenütt a legjobb megoldásokat és módszereket választják - több csatát meg is nyernek véle szemben, magát a háborút azonban nem.
A háborút, magát ugyanis csakis akkor tudjuk megnyerni, illetve azt befejezni véle szemben - ha a gyökerénél ragadjuk meg a problémát, s nem tűzoltó munkát végzünk. A tűzoltó - igaz, sokszor életeket és milliókat ment - de ő "csak" magát a lángot oltja el. Azt nem tudja megakadályozni, hogy ne keletkezzen valahol is tűz, s ez nem is az ő feladata.
A kábítószer és a téveszmék elterjedését is - ehhez hasonlóan - azzal lehetne leghatásosabban meggátolni, ha azt el tudnánk érni, hogy magában a személyiségben, annak életében soha ne gyulladjon ki a tűz. Még érthetőbben: ne legyen a személyiség korábbi vagy mai életében gyúlékony anyag. Mert igazi kár, igazi tűz csak akkor keletkezhet, ha van minek meggyulladni. Ha felhalmozódik a gyújtóanyag - akkor elég egy szikra és már ég is! S onnantól kezdve aztán tényleg és valóban csak tűzoltó-munka indulhat el.
Mert mi is lenne valójában az igazi, radikális eredmény? Ha megszűnne az emberben minden olyan késztetés, hajlam, indíték - ami arra ösztönzi, hogy éljen a téveszméi és a kábítás lehetőségeivel. Hogy semmiféle örömöt, vagy sikerélményt ne jelentsen néki az, amikor esetleg él ennek a lehetőségével. Hogy ne kerüljön olyan szituációba, amelyben téveszméi terjesztésével társadalmi körben sikert arat, meggyőz azok létjogosultságáról másokat is, vagy hogy a kábítószer használatával könnyebbséget, súlytalanságot érez. Mert ebben az esetben úgy fogja érezni, úgy fogja hinni: mindez elég néki ahhoz, hogy átbucskázzon az élet nehézségein. (Mert ha így hiszi: az megint csak egy téveszme!)
Az igazi megoldás az lenne, ha az egyénnek megszűnne a legcsekélyebb, legminimálisabb ösztönzése is arra, hogy engedjen a kábítószerek csábításának. Hogy ne legyen meg az egyénben még az irmagja se annak, amiből egyáltalán kisarjadhatnak azok a téveszmék, amik magának és környezetének előbb, vagy utóbb bajokat fognak okozni. Hogy legyenek olyan dolgok az életében, amik folyamatosan lefoglalják, foglalkoztatják őt, pozitív irányba viszik, s akkor sem idő, sem lehetőség nem lesz még téveszmék kialakulására sem.
"Az egonk szüntelenül bajokat okoz számunkra. Lelkünk karbantartása, művelése viszont megoldja a problémáinkat. Érdemes tehát őhozzá fordulnunk! Az ego - és ezt Szepes Mária is említi - olyan burok a lelkünkön, szellemünkön mint a tojáson a héja. A fejlődéshez nélkülözhetetlen, de később fel kell törni, le kell választani. Mert ha ez nem történik meg, a benne kifejlődö ego elpusztítja önmagát."
Raszkolnyikovot is egójának túlértékelése, abszolutizálása vitte tévútra, tette tönkre. Mások véleményét többnyire megvetette, s ráadásul Istenben sem hitt. (Annak ellenére, hogy néhány esetben emberbaráti segítséget nyújtott elesett családoknak és polgártársainak.) És ha nincs állandó igazodási pont, nincs tartás, ragaszkodás egy igaz, a szeretetet hirdető eszméhez, parancshoz, ha nincs meg a hétköznapi élet fegyelme, az érzelmi élet biztonsága - akkor menthetetlenül felborul minden, kikerülhetetlenül jő a káosz.
Mint ahogy maga az író, Dosztojevszkíj is felvázolja ezt könyvének utolsó lapjain megfogalmazott víziójában. Ám a férfinak - a sors által igazságtalanul és kegyetlenül vert Szonja iránt - lassan, de biztosan kibontakozó kölcsönös és megingathatatlanul erős szerelme valódi reménysugarat hoz fogoly-életébe. Az író így, és ezzel bizakodását villantja fel a megtévedt, egojától megszédült, eltévedt fiatalember jövendő sorsa iránt. "Sápadtak voltak mind a ketten és soványak, de a beteg, sápadt arcokon már ott ragyogott az új jövő, az új életre támadás hajnala."
A téveszméket és a kábítószereket bizony az ember önmaga fordítja önmaga ellen. S az ezekhez vezető utat is ő maga tapossa ki magának. A téveszmék megjelenése, kialakulása és végül rögzülése egy ember életében mindenképpen valaminek a következménye. A fent felsorolt tényezők - mely Raszkolnyikov életére is jellemzőek voltak - rövidebb vagy hosszabb időn át kikezdik az illető személyiségét. Lassan, de biztosan amortizálják életkedvét, csökkentik optimizmusát, gyengítik lelkierejét és munkaképességét. Eltorzítják emberi kapcsolatait, elsilányítják hétköznapjait, kuszává, kaotikussá teszik életvezetését.
S ha az illetőben nincs elég ellenállás ahhoz, hogy mindezekkel szembeszálljon, valamiből nem tud energiát nyerni ezek leküzdésére - akkor folyamatosan sodródik a rossz irányba. Észrevétlenül és folyamatosan téved ilyen vagy olyan mellékösvényre, olyanokra, amikre korábban esze ágában sem volt lépni. Mindezek együtt befolyásolják, sőt megakadályozzák azt, hogy megfelelő harmóniában éljen valaki a világban önmagával és másokkal.
S ez a már kialakult, megizmosodott helyzet aztán újabb és újabb téveszmékhez vezeti őt. Amik aztán még inkább labilissé, határozatlanná, gyűlölködővé, ellenségessé teszik őt. Az okok és következmények láncolatán keresztül így a téveszmék az egyént önmaga ellen irányítják. S így egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed nemcsak mentálisan, de szellemileg és erkölcsileg is. Azaz: tulajdonképpen saját gyengesége, önzése, jellemtelensége, lustasága, erőtlensége, ellenállási képtelensége a negatív dolgok iránt sodorja őt a téveszmék és kábítószerek felé. S amikor már ott tanyázik ezek szövevényében - tulajdonképpen jól érzi ott és abban magát. S ez a legveszélyesebb az egészben. Ezért nem tud visszafordulni.
Aki a könnyebb ellenállás irányába "megy el"; folyton a körülményeket, másokat igyekszik hibáztatni saját gyengesége helyett, mindig a mások tévedéseit hangoztatja, azokat kárhoztatja sanyarú sorsa miatt, szüntelenül mások hibáit látja meg a sajátja helyett - az egyenes úton jár a téveszmék, kábítószerek felé vezető ösvényen. Vagyis: önmaga vétkezik önmaga ellen. (És most zárjuk ki azokat az extrém, de sajnos valós eseteket, amikor valakinek az italába csempészik bele a drogot, mint azt manapság is tapasztaljuk. Bár nagy odafigyeléssel ezt is meg lehet akadályozni.)
De minek terjesztik? - kérdezik sokan. Ha nem terjesztenék - akkor nem lenne fogyasztás sem! Ezt azonnal megcáfolom: ha egyes emberekben nem lenne erre igény, ha minden ember olyan tevékenységekkel kötné le magát, ami értelmes és hasznos magának és másoknak egyaránt - akkor kínálhatná a terjesztő ahogyan akarja. Uszulgathatná akár erőszakkal is éjjel és nappal - akkor sem lelne vevőre. Mert kereslet nélkül a kínálat nem jár semmiféle eredménnyel. Ha nincs igény - nincs piac. Ám amíg az emberekben újra és újra igény termelődik erre, ha benne és körülötte megvannak az igény kifejlődésének a gyökerei - addig hajtani is fog az a gyökér. Addig piacra fog találni a terjesztő is.
Vagyis: minden belülről indul el. Így tehát ameddig az effajta szándék, igény kialakulását nem tudjuk megakadályozni, valami egyébbel ellensúlyozni - addig sajnos lesz kábítószerfogyasztás. És persze terjesztés is, ami egyeseknek milliós üzleteket jelent. És sajnos, ma még azt látjuk - ha szétnézünk a világban - hogy radikális eredményt nem tudunk elérni ezen a téren, sem itthon, sem pedig külföldön. A harcot mindenütt felveszik ellene - bár nem mindenütt a legjobb megoldásokat és módszereket választják - több csatát meg is nyernek véle szemben, magát a háborút azonban nem.
A háborút, magát ugyanis csakis akkor tudjuk megnyerni, illetve azt befejezni véle szemben - ha a gyökerénél ragadjuk meg a problémát, s nem tűzoltó munkát végzünk. A tűzoltó - igaz, sokszor életeket és milliókat ment - de ő "csak" magát a lángot oltja el. Azt nem tudja megakadályozni, hogy ne keletkezzen valahol is tűz, s ez nem is az ő feladata.
A kábítószer és a téveszmék elterjedését is - ehhez hasonlóan - azzal lehetne leghatásosabban meggátolni, ha azt el tudnánk érni, hogy magában a személyiségben, annak életében soha ne gyulladjon ki a tűz. Még érthetőbben: ne legyen a személyiség korábbi vagy mai életében gyúlékony anyag. Mert igazi kár, igazi tűz csak akkor keletkezhet, ha van minek meggyulladni. Ha felhalmozódik a gyújtóanyag - akkor elég egy szikra és már ég is! S onnantól kezdve aztán tényleg és valóban csak tűzoltó-munka indulhat el.
Mert mi is lenne valójában az igazi, radikális eredmény? Ha megszűnne az emberben minden olyan késztetés, hajlam, indíték - ami arra ösztönzi, hogy éljen a téveszméi és a kábítás lehetőségeivel. Hogy semmiféle örömöt, vagy sikerélményt ne jelentsen néki az, amikor esetleg él ennek a lehetőségével. Hogy ne kerüljön olyan szituációba, amelyben téveszméi terjesztésével társadalmi körben sikert arat, meggyőz azok létjogosultságáról másokat is, vagy hogy a kábítószer használatával könnyebbséget, súlytalanságot érez. Mert ebben az esetben úgy fogja érezni, úgy fogja hinni: mindez elég néki ahhoz, hogy átbucskázzon az élet nehézségein. (Mert ha így hiszi: az megint csak egy téveszme!)
Az igazi megoldás az lenne, ha az egyénnek megszűnne a legcsekélyebb, legminimálisabb ösztönzése is arra, hogy engedjen a kábítószerek csábításának. Hogy ne legyen meg az egyénben még az irmagja se annak, amiből egyáltalán kisarjadhatnak azok a téveszmék, amik magának és környezetének előbb, vagy utóbb bajokat fognak okozni. Hogy legyenek olyan dolgok az életében, amik folyamatosan lefoglalják, foglalkoztatják őt, pozitív irányba viszik, s akkor sem idő, sem lehetőség nem lesz még téveszmék kialakulására sem.
És akkor, ez esetben eszébe sem jut pótszerekhez nyúlni. Hogy legyen számára önmaga által kijelölt hasznos, pozitív életelve, mely jó irányba hajtja őt. Ami megszabja, meghatározza cselekedeteit. Legyen életében egyfajta főcsapás, saját főútvonal, amit helyesnek, járhatónak, megfelelőnek tart, amelyen halad előre. S akkor nem fog mellékösvényekre tévedni.
Ám amíg létezik valami olyan jelenség, számára megoldhatatlannak tűnő súlyos stresszhelyzet, probléma-, illetve konfliktushelyzet az életében, amit csakis úgy tud elviselni, hogy elkábítja magát - addig mindig fennáll a veszély a kísértésre. Amíg nem kap semmiféle segítséget egyedül megoldani képtelen problémáira - addig nagyon is valószínű, hogy megszületik benne az igény gondjainak semmibe vételére, elterelésére. Arra, hogy kedve támadjon tévutakra sodródni, hogy közömbös legyen önmaga számára régóta hurcolt problémáinak garmadája. És inkább eltávolodik attól, minthogy valódi megoldást keressen rájuk, illetve ellenük. S addig újra és újra arra érez ösztönzést, hogy elterelje a figyelmét, s arra hogy a gondjai megoldása helyett elkábítsa magát.
Ebben a fent leírt élethelyzetben, szituációban arra érez inkább ösztönzést, hogy letérjen, rálépjen egy pillanatnyilag menekülésnek remélt, vigasztalónak gondolt ösvényre. Amiről akkor még egyetlen - szert kipróbáló - egyén sem tudja, hogy valójában az nem egy titokzatosságot, izgalmakat jelentő, járható, menekülő ösvényt, hanem a lassú pusztulását jelentő szakadékot jelenti számára. Amibe menthetetlenül bele fog zuhanni, ha efelé fordul, ha a menekülésnek ezt az útját választja.
Ez a szakadékba zuhanás ugyanis kezdetben még nem érzékelhető, csak később. (És ebben rejlik ennek legnagyobb veszélye.) S akkor már onnan bizony az esetek legnagyobb részében már nagyon nehéz visszafordulni. Mint ahogy a szakadékba zuhanó sem tud felfelé visszaugrani. Legfeljebb valami szerencsés véletlen folytán egy-egy kiálló faágban, gyökérben megkapaszkodni. Azoknak a keveseknek, akiknek ez sikerül - csak azért lehetséges, mert őket segítő kezek teljesen kiemelik abból a közegből, abból az életformából, amiben eddig vegetáltak.
Ha egy szenvedélybeteg fiatal átkerül egy olyan környezetbe, amelyben minden teljes egészében más mint az eddig megszokott miliőjében; ahol határozott kezek fogják vissza a tű, a kanál, a por megragadásától - az bizony nagy szerencse. Mint ahogy nagy szerencse a szakadékba zuhanásnál is az, hogy hirtelen találjon a zuhanó ember egy faágat, amibe bele tud kapaszkodni. És az kell hozzá, hogy ő is akarja a visszaút, a megfelelő hely megtalálását - azaz legyen ereje változtatni!
Találjon helyet, ahol értelmes célok várják a saját fennmaradása érdekében - ott és akkor sikerülni fog, de csakis akkor! A segítő kezek ugyanis csak akkor érnek valamit, ha együttműködésre találnak. Ha nincs meg a készség, a határozott szándék a segítő kéz elfogadására - akkor vége mindennek.
Tehát, ahogyan szokták mondani: itt is kettőn áll a vásár. A felajánlásnak az elfogadással össze kell érnie, össze kell kapaszkodnia, az erős kézfogásnak ténylegesen meg kell történnie. Ha ez nem jön létre, ha ez nem történik meg - akkor a kábítószerfüggő menthetetlenül sodródik egyre lejjebb és lejjebb magát és környezetét tovább rombolva - aminek a vége aztán teljes pusztulás lesz. Mint ahogyan ezt láthatjuk a Christiane F. (Az állatkerti vasútállomás gyermekei) című német filmben.
Ez a mozi az egészen fiatal berlini fiúk és lányok drogfüggővé válását mutatja be még az 1970-es években. Megkérdőjelezhető, illetve vitatható művészi eszközeivel együtt is - remekül példázza azt, hogy hová vezet, illetve hová nem vezet az az életforma, melynek egyetlen irányítója, célja a kábítószer élvezete. Hónapok alatt leépülhet valaki, ha nincs ereje leállni. Tizenéves lányokat láthatunk e film jeleneteiben meggyötört, idős nők magukba révedt tekintetével, ráncos, szürkés arcvonásaival, közömbösen, elcsüggedten ülni az aluljáró koszos lépcsőin.
Olyan teenagereket láthatunk ezekben a jelenetekben, akik néhány hónapja még életvidám tizenévesekként, de most húsz évet öregedett, testileg és lelkileg egyaránt meggyötört, búskomor nőkként, férfiakként görnyednek, szenvednek az elvonási tünetek nyomasztó súlya alatt. Akiknek szervezetét, idegrendszerét már kikezdte, személyiségét végérvényesen - vagy nagyon keveseknek: majdnem végérvényesen - tönkre tette a naponta magukba adagolt drog félelmetes ereje. Akik gyengének találtattak, hogy ellentmondjanak az ördög hívó, csábító szavának, a drog kétszínű kacsintásának.
A kevesek közé tartozó Christiane-nak sikerül a fenn taglalt okokból, nagy segítséggel szerencsésen kigyógyulnia. De barátai, sorstársai közül sokan áldozatául esnek a hernyó rémének. Aki rászokik - annál, onnantól fogva már nem a megbomlott, kiegyensúlyozatlan, megzavarodott élethelyzet diktál - mint a rászokás előtti időszakban. Hanem a tönkretett, lezüllött emberi szervezet biológiai igényei követelőznek a vérerek, a testnedvek, a normális működésükben megbomlott emberi szervek kémiájával.
Követelőznek, erőszakoskodnak a tönkretett, diszharmonikus fiatal szervezetnek további rombolásába hívó igényével annak a cellának a falán dörömbölve, amelynek koszos, bűzös padlóján rabként szenvednek a szokás megszállottai. Azok, akik nem nyugszanak addig, míg a szer nélkül kielégülést nem nyer amortizálódott testi-lelki alkatuk. Amelynek már nem tud gátat szabni eltompult agysejtjeik összessége, valamint elvesztésre ítélt, félredobott személyiségük egy-egy meggyengült, csonka darabkája. Vagyis számukra a visszaút egyszer és mindenkorra nemcsak láthatatlan, hanem valójában el is tűnt.
Kielégülést - a szer bevétele után - bizonyos fokig nyer ugyan szervezetük, rövid időre felderül beszűkült szellemi-lelki életük, de meddig? Csak ideig-óráig, mert kis idő múlva a felspangolt, majd újra alázuhanó szervezet újra és újra, és egyre erőteljesebben és szívósabban követeli a magáét: megint, és ismét, újra és újra a kábulat állapotába kíván jutni! Mert minél inkább felspangolunk, szélsőséges állapotba hozunk valamit - a szükségszerű alázuhanás onnan annál rosszabb, s annál rombolóbb következményekkel jár.
Tulajdonképpen arról van itt szó, hogy a Teremtő által megalkotott emberi szervezetet olyan természetellenes működésre készteti a drogfogyasztó, amire az képtelen. És a szervezet a működését már csakis egyes szervek pusztulása árán tudja végre hajtani. Ahhoz lehetne ezt hasonlítani, amikor egy maximum 150 km-es sebességre hitelesített autót arra késztetnénk, hogy 200-zal száguldjon. Vagy egy nádkunyhót megépítve azt várnánk, hogy az majd a hurrikánt, a tájfunt is át fogja vészelni. Könnyen kitalálható, hogy ez esetekben mi fog történni... Az ember biológiai szervezetével játszani, azt megerőszakolni, azt természetellenes állapotba hozni - nem lehet büntetlenül.
Itt is érvényes az, hogy valamit csak valamilyen áron lehet megvalósítani. (Amikor manapság pl. olyanon gondolkoznak egyes "tudósok", hogy embereket másoljanak, klónozzanak - az szerintem megint egy téveszme, tévút. S hogy miért? Mert valamit - mint fent említettem: csak valamilyen áron erőszakolhatunk meg. Valaminek a megerőszakolásában már eleve ott van a káros következmény. S a klónozással sokkal több problémát, újabb gondokat és veszélyeket zúdítunk a nyakunkba, mint amilyen "szédületes" eredményeket várhatunk naívan azoktól. Erre egy jó példát láthattunk a Sziget című SCIFI-filmben is.)
És azt, hogy ebből az ördögi körből a narkós nem tud kiszállni - azt alaposan, ravaszul és a végsőkig kihasználják a gyártók és terjesztők. Akik odáig merészkednek, hogy legtöbb országban már összefonódnak az államhatalom, az igazságszolgáltatás szerveivel és embereivel, a politikusokkal és a médiával. Jelszavuk: hagyjatok békén minket "pénzt keresni", s ebből - hálából - majd ti is kaptok. S hogy mindezek következtében fiatal életek, családok, egzisztenciák mennek tönkre - ez őket legkevésbé sem érdekli.
Láthattuk a Polip (La Piovra) című remekül sikerült olasz tv-filmsorozatban: hogyan telepedett rá a kábítószer-kereskedelem a szicíliai hivatalnokrendszer és gazdasági élet ottani szereplőire. Hogyan befolyásolta terveiket, működésüket. S hogyan sikerült - kit zsarolással, kit megvesztegetéssel, kit könnyebb rábeszéléssel - megnyerniük alantas ügyüknek, s így számos "jótékony segítőtársra", együttműködő partnerre találtak.
Láthattuk: hogyan építette ki, és tette egyre gördülékenyebbé a bankhálózat, az államhatalom a kábítószer terjesztőkkel titokban együttműködve a piszkos pénzek tisztára mosását. S hogyan alakította ki a maffia (eredeti jelentése: "a mi ügyünk") olajozott, jól bejáratott rendszerét. S hogyan használták fel egyre pofátlanabbul rendőrségi, állami vezetők ipari, kereskedelmi cégek, hamis, fiktív névvel ellátott szervezetek mindazokat a pénzeket, amik ebből származtak.
A mindent behálózó, mindenre rátekeredő maffia polipcsápjai mindent befontak, mindenhová befurakodtak: családok békés életébe, fiatal szervezetek idegrendszerébe, iskolákba, az igazságszolgáltatás hálózatába - lezüllesztve az egész társadalom szellemi, erkölcsi nívóját, elszürkítve, elaljasítva, elgyengítve az emberi jellemeket. Aljas képmutatás volt az is, amikor egyes maffiavezérek azt állították, hogy a gyerekeket tabuként kezelik. Mert ha éppen zsarolni, fenyegetőzni, megfélemlíteni akartak - nem riadtak vissza éppen kiskorúak elrablásától sem!
Az egyes epizódok végén hallható narráció ("Bármilyen hasonlóság valóságos eseményekhez vagy személyekhez: a véletlen műve.") - a maga iróniájával - sokkal kiáltóbb és egyértelműbb annál, mintha történetesen egyáltalán nem tájékoztatnának bennünket erről a film alkotói. (Egyébként a második évadtól ez a zárószöveg már el sem hangzik a magyar szinkronban.)
Minden néző előtt ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a filmben bemutatott események (vagy még ennél is kegyetlenebbek) igenis megtörténtek. S annál inkább szörnyű és valóságos bennük minden mozzanat. A figurák, karakterek hitelesek, a szereplők szándékai, tettei, cselekedetei, érzései teljesen valóságosak - csupán a nevük kitalált.
S a napjainkban zajló bírósági perek egyre inkább fényt derítenek arra is, hogy a kilencvenes években - épp e sorozat bemutatásának kellős közepén - az olasz intézményes élet képviselői egyfajta paktumot kötöttek a Cosa Nostra maffiavezéreivel.
Ez volt az olasz maffia történetének legvéresebb időszaka, melyről a Keresztapa is szól. Jómagam A Polip-ot hatásosabb, érzelemgazdagabb és hitelesebb művészi alkotásnak tartom, mint Copolla filmjét, mert nagyobb súlyt fektet a lelkekben, intellektusban zajló folyamatokra, a környezetrajzra. Erőteljesebben, nagyobb művészi hatással mutatja be számunkra a kegyetlen igazságot: ott, ahol a bűnözők diktálnak - onnantól a normális emberi életnek vége, a normális emberi értékek semmivé válnak, az ember etikai törvényei nem érvényesülhetnek többé.
Azóta a módszerek változtak, finomodtak talán valamit, kevésbé drasztikusak lettek. Maga az összefonódás ténye azonban megmaradt, bár átalakult. Talán más mederben, más területeken, de az alvilággal szövetkező állami vezetők manapság fehér gallérban és glasszékesztyűben, a politikai intelligencia raffinált és képmutató eszközeivel folytatják tovább ezt a történetet.
Helyesebben: hagyják a maga útján csörgedezni az itáliai maffia és kábítószer-kereskedelem Pó-folyóját. Ide kívánkozik Pollágh Péter újságcikke, mely a Magyar Narancsban jelent meg 2005-ben. Soraival rendkívül találóan, lényegre törően jellemzi a film kegyetlenül valóságos mondanivalóját és atmoszféráját:
"Bár a film a pénz útját kíséri végig, az akciók többsége egyfelől messze, másfelől nagyon is közel: az idegekben zajlik. A romlás virágait, s a félelmek uralásának kísérleteit láthatjuk – ezerszeres ismétlésben. Hangversenyeken, impozáns vacsorákon csodálhatjuk a sima modorú, nett bankvezetők, média-senkik, ügyészek, ügyvédek, politikusok, rendőrök, bürokraták önző kis játékait, lassú hálószövéseit. A hetvenezres kisváros társasági krémjét. Csupa fontos ember, ki egész nap ügyintéz, csacsog, s nagyritkán – amúgy mellékesen: gyilkol. Semmi nyílt szörnyűség, mégis lassan egyértelművé lesz: az egész, ami perverz itt. S hiába szürke a kockaházaktól a felöltőkig annyi minden; a vér az piros."
A társadalmi összefonódáson, a narkózás, a közömbösség, a kegyetlenség és bűnözés szétválaszthatatlanságán kívül a legnagyobb veszélye mégiscsak ennek az egész drogozásnak: az emberi szervezetre való hatása. A test és személyiség teljes leépülése, a kábítószeres egyén szociális környezetének lerombolása - akármelyik országban is történjék mindez. Az idegrendszer kívülről, mesterséges úton történő, erőszakos, drasztikus felspangolásának, a kis ideig tartó "utazásnak", az élettani folyamatok megkavart kémiájának, a belső szervek összezavart mechanikájának, durva megtévesztésének ára van mindenütt. Mégpedig súlyos ára.
A felajzást lassan, de biztosan megszokott, kábításra váró szervezet egyre inkább, egyre erősebben nem tud létezni másképp, csakis belőve. Ha ez nem történik meg - kíméletlenül, egyre hangosabban, sátáni erővel dörömböl a véráram útján szétterjedt ördögi akarat s kegyetlenül követeli a magáét. Igen ám, de hogy tudjuk azt elérni, hogy ne jöjjön létre, ne alakuljon ki mindez? Hogy senkinek az életében érdeklődés, kíváncsiság - vagy ami még rosszabb: hajlam és éhség ne bontakozzon ki, s az ne erősödjön meg a narkotikumok iránt? Hogy tudjuk azt elérni, hogy senki életében ne jöjjön létre olyan helyzet, szituáció, körülmény, ami őt magát a kábítás felé sodorja és hajtja?
Én magam a megoldás, a megelőzés lényegét a családi és iskolai nevelésben látom. Nagy és széles társadalmi összefogás itt sem segíthet, mert sok bába között elvész a gyerek. A sokat hangoztatott közös felelősségben, közös lelkiismeretben, közös megoldásokban nem hiszek. Pláne az együtt gondolkodásban - ami szerintem nincs, és nem jöhet létre.
Egymás mellett gondolkodás az van, de "együttgondolkodás" szerintem olyan nincs! (Két vagy több ember egy aggyal nem létezhet, nem tudja egyik ember a másik agyi működését befolyásolni, azonos "hullámhosszra" hozni, azaz: teljesen azonos módon, azonos formában működtetni. Ez lehetetlen. (Ugyanígy ha két ember egyfelé, egy irányba néz - az még nem azt jelenti, hogy mindketten ugyanazt is látják. Nem tudják elérni, megvalósítani, hogy ugyanazt lássák! A nézés és látás ugyanis úgy különbözik egymástól, mint a hallás és a hallgatás.
Ám amíg létezik valami olyan jelenség, számára megoldhatatlannak tűnő súlyos stresszhelyzet, probléma-, illetve konfliktushelyzet az életében, amit csakis úgy tud elviselni, hogy elkábítja magát - addig mindig fennáll a veszély a kísértésre. Amíg nem kap semmiféle segítséget egyedül megoldani képtelen problémáira - addig nagyon is valószínű, hogy megszületik benne az igény gondjainak semmibe vételére, elterelésére. Arra, hogy kedve támadjon tévutakra sodródni, hogy közömbös legyen önmaga számára régóta hurcolt problémáinak garmadája. És inkább eltávolodik attól, minthogy valódi megoldást keressen rájuk, illetve ellenük. S addig újra és újra arra érez ösztönzést, hogy elterelje a figyelmét, s arra hogy a gondjai megoldása helyett elkábítsa magát.
Ebben a fent leírt élethelyzetben, szituációban arra érez inkább ösztönzést, hogy letérjen, rálépjen egy pillanatnyilag menekülésnek remélt, vigasztalónak gondolt ösvényre. Amiről akkor még egyetlen - szert kipróbáló - egyén sem tudja, hogy valójában az nem egy titokzatosságot, izgalmakat jelentő, járható, menekülő ösvényt, hanem a lassú pusztulását jelentő szakadékot jelenti számára. Amibe menthetetlenül bele fog zuhanni, ha efelé fordul, ha a menekülésnek ezt az útját választja.
Ez a szakadékba zuhanás ugyanis kezdetben még nem érzékelhető, csak később. (És ebben rejlik ennek legnagyobb veszélye.) S akkor már onnan bizony az esetek legnagyobb részében már nagyon nehéz visszafordulni. Mint ahogy a szakadékba zuhanó sem tud felfelé visszaugrani. Legfeljebb valami szerencsés véletlen folytán egy-egy kiálló faágban, gyökérben megkapaszkodni. Azoknak a keveseknek, akiknek ez sikerül - csak azért lehetséges, mert őket segítő kezek teljesen kiemelik abból a közegből, abból az életformából, amiben eddig vegetáltak.
Ha egy szenvedélybeteg fiatal átkerül egy olyan környezetbe, amelyben minden teljes egészében más mint az eddig megszokott miliőjében; ahol határozott kezek fogják vissza a tű, a kanál, a por megragadásától - az bizony nagy szerencse. Mint ahogy nagy szerencse a szakadékba zuhanásnál is az, hogy hirtelen találjon a zuhanó ember egy faágat, amibe bele tud kapaszkodni. És az kell hozzá, hogy ő is akarja a visszaút, a megfelelő hely megtalálását - azaz legyen ereje változtatni!
Találjon helyet, ahol értelmes célok várják a saját fennmaradása érdekében - ott és akkor sikerülni fog, de csakis akkor! A segítő kezek ugyanis csak akkor érnek valamit, ha együttműködésre találnak. Ha nincs meg a készség, a határozott szándék a segítő kéz elfogadására - akkor vége mindennek.
Tehát, ahogyan szokták mondani: itt is kettőn áll a vásár. A felajánlásnak az elfogadással össze kell érnie, össze kell kapaszkodnia, az erős kézfogásnak ténylegesen meg kell történnie. Ha ez nem jön létre, ha ez nem történik meg - akkor a kábítószerfüggő menthetetlenül sodródik egyre lejjebb és lejjebb magát és környezetét tovább rombolva - aminek a vége aztán teljes pusztulás lesz. Mint ahogyan ezt láthatjuk a Christiane F. (Az állatkerti vasútállomás gyermekei) című német filmben.
Ez a mozi az egészen fiatal berlini fiúk és lányok drogfüggővé válását mutatja be még az 1970-es években. Megkérdőjelezhető, illetve vitatható művészi eszközeivel együtt is - remekül példázza azt, hogy hová vezet, illetve hová nem vezet az az életforma, melynek egyetlen irányítója, célja a kábítószer élvezete. Hónapok alatt leépülhet valaki, ha nincs ereje leállni. Tizenéves lányokat láthatunk e film jeleneteiben meggyötört, idős nők magukba révedt tekintetével, ráncos, szürkés arcvonásaival, közömbösen, elcsüggedten ülni az aluljáró koszos lépcsőin.
Olyan teenagereket láthatunk ezekben a jelenetekben, akik néhány hónapja még életvidám tizenévesekként, de most húsz évet öregedett, testileg és lelkileg egyaránt meggyötört, búskomor nőkként, férfiakként görnyednek, szenvednek az elvonási tünetek nyomasztó súlya alatt. Akiknek szervezetét, idegrendszerét már kikezdte, személyiségét végérvényesen - vagy nagyon keveseknek: majdnem végérvényesen - tönkre tette a naponta magukba adagolt drog félelmetes ereje. Akik gyengének találtattak, hogy ellentmondjanak az ördög hívó, csábító szavának, a drog kétszínű kacsintásának.
Követelőznek, erőszakoskodnak a tönkretett, diszharmonikus fiatal szervezetnek további rombolásába hívó igényével annak a cellának a falán dörömbölve, amelynek koszos, bűzös padlóján rabként szenvednek a szokás megszállottai. Azok, akik nem nyugszanak addig, míg a szer nélkül kielégülést nem nyer amortizálódott testi-lelki alkatuk. Amelynek már nem tud gátat szabni eltompult agysejtjeik összessége, valamint elvesztésre ítélt, félredobott személyiségük egy-egy meggyengült, csonka darabkája. Vagyis számukra a visszaút egyszer és mindenkorra nemcsak láthatatlan, hanem valójában el is tűnt.
Kielégülést - a szer bevétele után - bizonyos fokig nyer ugyan szervezetük, rövid időre felderül beszűkült szellemi-lelki életük, de meddig? Csak ideig-óráig, mert kis idő múlva a felspangolt, majd újra alázuhanó szervezet újra és újra, és egyre erőteljesebben és szívósabban követeli a magáét: megint, és ismét, újra és újra a kábulat állapotába kíván jutni! Mert minél inkább felspangolunk, szélsőséges állapotba hozunk valamit - a szükségszerű alázuhanás onnan annál rosszabb, s annál rombolóbb következményekkel jár.
Tulajdonképpen arról van itt szó, hogy a Teremtő által megalkotott emberi szervezetet olyan természetellenes működésre készteti a drogfogyasztó, amire az képtelen. És a szervezet a működését már csakis egyes szervek pusztulása árán tudja végre hajtani. Ahhoz lehetne ezt hasonlítani, amikor egy maximum 150 km-es sebességre hitelesített autót arra késztetnénk, hogy 200-zal száguldjon. Vagy egy nádkunyhót megépítve azt várnánk, hogy az majd a hurrikánt, a tájfunt is át fogja vészelni. Könnyen kitalálható, hogy ez esetekben mi fog történni... Az ember biológiai szervezetével játszani, azt megerőszakolni, azt természetellenes állapotba hozni - nem lehet büntetlenül.
Itt is érvényes az, hogy valamit csak valamilyen áron lehet megvalósítani. (Amikor manapság pl. olyanon gondolkoznak egyes "tudósok", hogy embereket másoljanak, klónozzanak - az szerintem megint egy téveszme, tévút. S hogy miért? Mert valamit - mint fent említettem: csak valamilyen áron erőszakolhatunk meg. Valaminek a megerőszakolásában már eleve ott van a káros következmény. S a klónozással sokkal több problémát, újabb gondokat és veszélyeket zúdítunk a nyakunkba, mint amilyen "szédületes" eredményeket várhatunk naívan azoktól. Erre egy jó példát láthattunk a Sziget című SCIFI-filmben is.)
És azt, hogy ebből az ördögi körből a narkós nem tud kiszállni - azt alaposan, ravaszul és a végsőkig kihasználják a gyártók és terjesztők. Akik odáig merészkednek, hogy legtöbb országban már összefonódnak az államhatalom, az igazságszolgáltatás szerveivel és embereivel, a politikusokkal és a médiával. Jelszavuk: hagyjatok békén minket "pénzt keresni", s ebből - hálából - majd ti is kaptok. S hogy mindezek következtében fiatal életek, családok, egzisztenciák mennek tönkre - ez őket legkevésbé sem érdekli.
Láthattuk a Polip (La Piovra) című remekül sikerült olasz tv-filmsorozatban: hogyan telepedett rá a kábítószer-kereskedelem a szicíliai hivatalnokrendszer és gazdasági élet ottani szereplőire. Hogyan befolyásolta terveiket, működésüket. S hogyan sikerült - kit zsarolással, kit megvesztegetéssel, kit könnyebb rábeszéléssel - megnyerniük alantas ügyüknek, s így számos "jótékony segítőtársra", együttműködő partnerre találtak.
Láthattuk: hogyan építette ki, és tette egyre gördülékenyebbé a bankhálózat, az államhatalom a kábítószer terjesztőkkel titokban együttműködve a piszkos pénzek tisztára mosását. S hogyan alakította ki a maffia (eredeti jelentése: "a mi ügyünk") olajozott, jól bejáratott rendszerét. S hogyan használták fel egyre pofátlanabbul rendőrségi, állami vezetők ipari, kereskedelmi cégek, hamis, fiktív névvel ellátott szervezetek mindazokat a pénzeket, amik ebből származtak.
A mindent behálózó, mindenre rátekeredő maffia polipcsápjai mindent befontak, mindenhová befurakodtak: családok békés életébe, fiatal szervezetek idegrendszerébe, iskolákba, az igazságszolgáltatás hálózatába - lezüllesztve az egész társadalom szellemi, erkölcsi nívóját, elszürkítve, elaljasítva, elgyengítve az emberi jellemeket. Aljas képmutatás volt az is, amikor egyes maffiavezérek azt állították, hogy a gyerekeket tabuként kezelik. Mert ha éppen zsarolni, fenyegetőzni, megfélemlíteni akartak - nem riadtak vissza éppen kiskorúak elrablásától sem!
Az egyes epizódok végén hallható narráció ("Bármilyen hasonlóság valóságos eseményekhez vagy személyekhez: a véletlen műve.") - a maga iróniájával - sokkal kiáltóbb és egyértelműbb annál, mintha történetesen egyáltalán nem tájékoztatnának bennünket erről a film alkotói. (Egyébként a második évadtól ez a zárószöveg már el sem hangzik a magyar szinkronban.)
Minden néző előtt ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy a filmben bemutatott események (vagy még ennél is kegyetlenebbek) igenis megtörténtek. S annál inkább szörnyű és valóságos bennük minden mozzanat. A figurák, karakterek hitelesek, a szereplők szándékai, tettei, cselekedetei, érzései teljesen valóságosak - csupán a nevük kitalált.
S a napjainkban zajló bírósági perek egyre inkább fényt derítenek arra is, hogy a kilencvenes években - épp e sorozat bemutatásának kellős közepén - az olasz intézményes élet képviselői egyfajta paktumot kötöttek a Cosa Nostra maffiavezéreivel.
Ez volt az olasz maffia történetének legvéresebb időszaka, melyről a Keresztapa is szól. Jómagam A Polip-ot hatásosabb, érzelemgazdagabb és hitelesebb művészi alkotásnak tartom, mint Copolla filmjét, mert nagyobb súlyt fektet a lelkekben, intellektusban zajló folyamatokra, a környezetrajzra. Erőteljesebben, nagyobb művészi hatással mutatja be számunkra a kegyetlen igazságot: ott, ahol a bűnözők diktálnak - onnantól a normális emberi életnek vége, a normális emberi értékek semmivé válnak, az ember etikai törvényei nem érvényesülhetnek többé.
Azóta a módszerek változtak, finomodtak talán valamit, kevésbé drasztikusak lettek. Maga az összefonódás ténye azonban megmaradt, bár átalakult. Talán más mederben, más területeken, de az alvilággal szövetkező állami vezetők manapság fehér gallérban és glasszékesztyűben, a politikai intelligencia raffinált és képmutató eszközeivel folytatják tovább ezt a történetet.
Helyesebben: hagyják a maga útján csörgedezni az itáliai maffia és kábítószer-kereskedelem Pó-folyóját. Ide kívánkozik Pollágh Péter újságcikke, mely a Magyar Narancsban jelent meg 2005-ben. Soraival rendkívül találóan, lényegre törően jellemzi a film kegyetlenül valóságos mondanivalóját és atmoszféráját:
"Bár a film a pénz útját kíséri végig, az akciók többsége egyfelől messze, másfelől nagyon is közel: az idegekben zajlik. A romlás virágait, s a félelmek uralásának kísérleteit láthatjuk – ezerszeres ismétlésben. Hangversenyeken, impozáns vacsorákon csodálhatjuk a sima modorú, nett bankvezetők, média-senkik, ügyészek, ügyvédek, politikusok, rendőrök, bürokraták önző kis játékait, lassú hálószövéseit. A hetvenezres kisváros társasági krémjét. Csupa fontos ember, ki egész nap ügyintéz, csacsog, s nagyritkán – amúgy mellékesen: gyilkol. Semmi nyílt szörnyűség, mégis lassan egyértelművé lesz: az egész, ami perverz itt. S hiába szürke a kockaházaktól a felöltőkig annyi minden; a vér az piros."
A társadalmi összefonódáson, a narkózás, a közömbösség, a kegyetlenség és bűnözés szétválaszthatatlanságán kívül a legnagyobb veszélye mégiscsak ennek az egész drogozásnak: az emberi szervezetre való hatása. A test és személyiség teljes leépülése, a kábítószeres egyén szociális környezetének lerombolása - akármelyik országban is történjék mindez. Az idegrendszer kívülről, mesterséges úton történő, erőszakos, drasztikus felspangolásának, a kis ideig tartó "utazásnak", az élettani folyamatok megkavart kémiájának, a belső szervek összezavart mechanikájának, durva megtévesztésének ára van mindenütt. Mégpedig súlyos ára.
A felajzást lassan, de biztosan megszokott, kábításra váró szervezet egyre inkább, egyre erősebben nem tud létezni másképp, csakis belőve. Ha ez nem történik meg - kíméletlenül, egyre hangosabban, sátáni erővel dörömböl a véráram útján szétterjedt ördögi akarat s kegyetlenül követeli a magáét. Igen ám, de hogy tudjuk azt elérni, hogy ne jöjjön létre, ne alakuljon ki mindez? Hogy senkinek az életében érdeklődés, kíváncsiság - vagy ami még rosszabb: hajlam és éhség ne bontakozzon ki, s az ne erősödjön meg a narkotikumok iránt? Hogy tudjuk azt elérni, hogy senki életében ne jöjjön létre olyan helyzet, szituáció, körülmény, ami őt magát a kábítás felé sodorja és hajtja?
Én magam a megoldás, a megelőzés lényegét a családi és iskolai nevelésben látom. Nagy és széles társadalmi összefogás itt sem segíthet, mert sok bába között elvész a gyerek. A sokat hangoztatott közös felelősségben, közös lelkiismeretben, közös megoldásokban nem hiszek. Pláne az együtt gondolkodásban - ami szerintem nincs, és nem jöhet létre.
Egymás mellett gondolkodás az van, de "együttgondolkodás" szerintem olyan nincs! (Két vagy több ember egy aggyal nem létezhet, nem tudja egyik ember a másik agyi működését befolyásolni, azonos "hullámhosszra" hozni, azaz: teljesen azonos módon, azonos formában működtetni. Ez lehetetlen. (Ugyanígy ha két ember egyfelé, egy irányba néz - az még nem azt jelenti, hogy mindketten ugyanazt is látják. Nem tudják elérni, megvalósítani, hogy ugyanazt lássák! A nézés és látás ugyanis úgy különbözik egymástól, mint a hallás és a hallgatás.
Az utóbbi ugyanis tudatos, figyelmes információszerzés és feltétlenül kapcsolatban van a gondolkodással! tudatos hallgatás mozgását tehát: hasonló módon gondolkodás az lehet, de együttgondolkodás - olyan nincs.) Különösen akkor veszélyes a helyzet, amikor már kialakult, eszkalálódott a baj. Ezért a konkrét, kis közösségekben, a családokban, majd az iskolában kell elkezdeni (megelőzni!) mindent. Ha ott, a gyökerénél nem tudjuk megragadni ezt a kérdést, egyre nagyobb lesz a baj, ahogy nő a gyerek.
A bizonytalan gyerekkel a bizonytalanság, a baj is együtt növekszik. S hogy ez el se induljon, s meg se erősödjön - fel kell nőni egy olyan szülői nemzedéknek, amelyik ezt akarja minden idegszálával. És itt, ezen a területen nem lehet azzal védekezni, hogy reggeltől estig keresem a pénzt, nem tudok a gyerekkel foglalkozni. Ha az embereket már a legkisebb koruktól - már a családban - úgy neveljük, olyan tudással, hittel, műveltséggel és érzelmekkel vértezzük fel, ami erős és határozott szellemmel és lelkülettel látja őt el - akkor erőteljesen és határozottan ellenáll majd a gonosz kísértésekkel szemben. Amitől eszébe sem fog jutni, hogy ilyen szereket használjon, mert egyszerűen nem lesz arra szüksége. (Ám ha közömbösséget, elhanyagoltságot, szeretetlenséget tapasztal már akkor és később is - akkor ott keresi saját életterét, élvezeteit - ahol tudja, vagy arra lehetősége van.)
Meggyőződéssel írhatom: annak a felnőtt embernek, aki gyermekkorában pozitív (de liberális) szellemben nő fel - az nem fog késztetést érezni a drogozásra, sem ifjú-, sem felnőtt korában. Akinek érett emberként mindig az a szándéka, hogy rendesen, célratörően, nyugodt lélekkel végigsétáljon az utcán - az nem fog fejjel nekimenni sem a falnak, sem az oszlopnak. S nem is lép szántszándékkal sem az autó elé, sem a gödörbe, sem a kutyapiszokba. Mert nem látja ennek értelmét.
Ő csak megy a maga útján határozottan, előre tekintve, tiszta tekintettel és lélekkel. De hogy ilyenné váljon, ilyenné fejlődjön valaki felnőtt korára - ahhoz életének korábbi korszakaiban is - néki is, meg másoknak is - mindent meg kell tenni. Vagyis legfontosabb szerepe ebben - éppúgy, mint másban is - a családi és intézményes nevelésnek van. De hatalmas jelentősége van még ebben a művészetekkel való kontaktusnak is, amit részletesen kifejtek "A művészet szerepe és jelentősége" című tanulmányomban, ami itt, a Szimfonia Blog-ban olvasható. (ez itt a reklám helye...)
Többen kérdezhetik: miért nem a természeti katasztrófákat említettem az első helyen abban a sorban, ami a legnagyobb veszélyt, bajt, szenvedést jelenti az ember számára? Azért, mert a földrengés, árvíz, szélvihar az emberiség összlétszámához képest viszonylag "keveseket" érint. Nem mindenkinek jelent egyformán közvetlen életveszélyt, kódolt tragédiát, előrevetített, potenciális szenvedést (ha mégannyira sajnáljuk is az azokban meghalt vagy megsebesült ezreket) mint ez a kettő.
A téveszmék és kábítószerek (minden kábító hatású szer!) rohamos terjedése és fogyasztása ugyanis azt eredményezte (és ebben áll a legnagyobb veszélye) hogy a világon minden egyes embert érint vagy érinteni fog ez a probléma - még akkor is, ha ő maga soha nem nyúl a droghoz. Ettől ugyanis potenciális veszélyben érezheti magát mindenki, a földrengéstől viszont "csak" azok, akik abban az övezetben laknak.
A kábítószerek ugyanis nem ismernek övezeteket, határokat csak pénzéhséget, bosszúszomjat és vad ösztönöket. Dr. Zacher Gábor híres toxikológus nagyon is találóan fogalmazott, amikor a kábítószer, a drog kipróbálását orosz rulettnek, halálos veszedelemnek nevezte. Igaza volt, amikor ezzel a fogalommal jellemezte a fiatalok próbálkozását. (S azzal se mondok újat, hogy a szeszes ital ma már sokkal nagyobb üzlet, mint a normális élelmiszer, szinte minden üzletben glédában áll az ital óriási választékban.) A természeti erőkkel szemben az emberiség előre felkészülni ma már bizonyos fokig azért tud, de maguk a katasztrófák bekövetkezése ellen még nincsenek eszközei. A téveszmék és kábítószerek ellen viszont tehetne, de sok esetben semmit sem tesz és ezzel még veszélyesebbé válik az egész.
S legeslegfőképpen miért ez a kettő jelenti a legnagyobb veszélyt? Azért, mert mindegyik drasztikusan eltávolít bennünket a valóságtól. Amikor valaki kábítószerhez (főként kemény drogokhoz nyúl) az lényegileg ugyanaz, mintha leugrana a tizedik emeletről. Ám itt lassabban ér földet, de a becsapódás annál nagyobb, döbbenetesebb, hatásosabb és kétszeresen is igaz lesz. Lehet, hogy csak évek múlva, de egyszer leér, és akkor bizony hatalmasat csattan. S ez a csattanás legtöbbször a biztos halálát eredményezi.
Abban is hasonlít a drogozó a leugróhoz, hogy ha már egyszer elrugaszkodott, akkor onnan visszafordulni nem tud! Az csak kibúvó és mentségek keresése, amikor azt mondja valaki: kipróbálja, hogy mégis milyen, aztán utána abbahagyja. Nevetséges és komolytalan kijelentés! Csak a legerősebb akaratú és jellemű, érett és határozott egyénnek sikerül elvonnia magát a szertől, miután kipróbálta. De az erős akaratú és jellemű ember viszont nem is gondol rá, hogy kipróbálja, mert ő mással köti le magát: értelmes célokra törekszik, értelmes feladatokat old meg. A kivétel erősíti a szabályt elve itt is érvényesül, amikor csupán nagyon nagyon keveseknek sikerül a rászokás után egy gyors elhatározással véglegesen tisztának maradniuk a további életükben.
Vannak - elenyészően kevesek - akik a kipróbálás, a szer megtapasztalása után azonnal elhatározzák, hogy ezen az úton nem haladnak tovább, ezekkel az eszközökkel nem élnek ezután. (Mint akik örökre leteszik a poharat.) S abba tudják hagyni. S még kevesebben vannak azok, akik már a rendszeres fogyasztás, rászokás után képesek egy éles vágással, keményen lemondani róla örökre. Igen, de ha már valaki eleve erős jellem és nemes tulajdonságokkal bír - az közelébe sem megy a szernek.
Mint ahogy azzal sem kacérkodik senki, hogy a toronyház tetejének szélén sétálgat. Ez is igaz lehet. De az is igaz lehet, hogy valaki a kipróbálás után olyannyira megijed a további következményektől, a rászokás potenciális veszélyeitől és ártalmaitól - hogy ennek a félelemnek a hatására teljesen megváltozik: ez az ijedtség olyan pszichikai erőt, motivációt gyakorol rá, hogy egyszeriben eltántorítja a további drogozástól. Egyszeriben kemény, határozott és elszánt lesz, s ettől fogva meghátrál és nem nyúl a szerhez. A reveláció ugyanis nem zárható ki az életünkből semmilyen téren sem, ám ez csak lehetőségként merül fel. Az azonban bizonyos - hogy egy hasonlattal éljek - hogy aki messzire elkerüli az utcai tömegverekedést, vagy nem megy ki a zuhogó esőbe - azt nem fogják pofonütni, hasbarúgni, s nem lesz csuromvizes a ruhája - a másik esetben.
A Monte Cristo-regény (Dumas műve) egy fejezetet szentel a kábítószerek értelmes, okos élvezetének taglalására. Igen ám, de! És itt jő a de: ahhoz, hogy ezt valaki módszeresen így végigvigye - ahhoz legalább olyan intelligensnek, műveltnek, megfontoltnak, türelmesnek és határozottnak kell lennie, mint Edmond Dantesnek! Akinek valószínűleg mindent legyőzni képes, kalandos élete is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen - bármikor bármiről lemondani tudó - erős jellemmé válhatott. A legnagyobb veszélyt az éretlen fiatalkorúakra jelenti a drog. Azokra, akik még nagyon távol állnak attól, hogy ilyen feltételekkel próbálkozzanak a droggal, majd leálljanak. Attól, hogy - Danteshez hasonlóan - az első kóstolást megtegyék (amit sokan heccből, kivagyiságból próbálnak ki, s amitől minden fiatal korút csak óva intenék!
Mert hogy a kemény (vagy nem kemény) drogok kipróbálására kinek a szervezete, idegrendszere hogy reagál, s a kipróbálás után lehet-e onnan visszafordulni - ahhoz jó példát szolgáltat a Derrick-sorozat egyik epizódja, A halál angyala. Tessék megnézni! Abban is láthatjuk, hogy a kemény drog kipróbálását egy normális, egészséges emberi szervezet és idegrendszer baltacsapásként érzékeli, vagy úgy érzi, mintha az ördög ugrott volna neki a nyakának és az fojtogatja. Ugyanez érvényes az alkoholizmusra, cigizésre, édesség iránti szenvedélyre is: hosszú idő beidegződése, rabsága (de legtöbbször már az első próba után is) leállni, lemondani ezekről nagyon nagyon nehéz, de nem lehetetlen.
Itt is, mint a betegségek esetén - sok függ az egyéni érzékenységtől, a szervezet ellenálló képességétől, jellemtől és minden egyébtől. Minél gyengébb valakinek az akarata, minél labilisebb személyiség - annál inkább el van veszve a droggal való első "ismerkedés" után. Igen keveseknek sikerül leállni (ez a legjobb kifejezés) de csakis azoknak megy ez, akik a fent leírt tulajdonságokkal bírnak, és mindig is érezték, hogy ez a káros szokás igazából nem nekik való.
Minden fajta kábítószer (beleértve az alkoholt, a dohányt is) abban egyeznek meg, hogy nem megoldják a problémákat, hanem elodáznak bennünket azoktól - azáltal, hogy elkábítanak. Tehát nem hozzásegítenek problémáink megoldásához, hanem éppen ellenkezőleg: megakadályoznak bennünket abban, hogy megoldjuk azokat, s éppen ezért nem is találunk megoldást. Eltávolítanak mind a bajoktól (azáltal, hogy nem veszünk róluk tudomást) mind azok megoldásától - csendes és sokszor észrevehetetlen rafinériával. A legfontosabb teendőnk: nem szabad engednünk, hogy ezek vegyék át a hatalmat felettünk. Ellenkezőleg: nékünk kell uralkodnunk rajtuk! Ha ezt nem tudjuk megvalósítani - akkor már egycsapásra önmagunk ellenségévé váltunk.
Az alkoholizmus (ami a szeszes italok mindennapos fogyasztásának megrögzött szokását jelenti, s ezzel átveszi az életvezető szerepet) megakadályozza az embert abban, hogy saját egyénisége, személyisége, érdeklődése szerint éljen. Ez is - mint minden betegség - az ember megbomlott lelki egyensúlyának vagy kapcsolati, kommunikációs zavarainak a következménye. S mint minden betegségnek - ennek is megvan a gyógyszere, a gyógyuláshoz vezető útja és módszere (erre később még rátérek.) E szenvedély megakadályozza, hogy a benne akár évtizedekig is sínylődő egyén kifejthesse csakis reá jellemző képességeit, s azok szerint munkálkodjon, dolgozzon önmaga és családja boldogulására.
És ami a legérdekesebb: aki ebben a szenvedélyben él - az tulajdonképpen nem is fogja fel az ő sajátos szenvedélyét akadálynak. Inkább áldásnak és élvezetnek. Olyan életmódnak, amiben langyosan el tud lubickolni, ami eltereli figyelmét meglévő gondjairól, problémáiról. Olyan életmódnak, amiben csak az az egyedüli probléma, hogy meg tudja-e még emelni az előtte lévő poharat... Ha akadálynak érzékelné ezt az életmódot, s nem élvezetes időtöltésnek, elterelő hobbinak - akkor már nem is inna tovább.
A bizonytalan gyerekkel a bizonytalanság, a baj is együtt növekszik. S hogy ez el se induljon, s meg se erősödjön - fel kell nőni egy olyan szülői nemzedéknek, amelyik ezt akarja minden idegszálával. És itt, ezen a területen nem lehet azzal védekezni, hogy reggeltől estig keresem a pénzt, nem tudok a gyerekkel foglalkozni. Ha az embereket már a legkisebb koruktól - már a családban - úgy neveljük, olyan tudással, hittel, műveltséggel és érzelmekkel vértezzük fel, ami erős és határozott szellemmel és lelkülettel látja őt el - akkor erőteljesen és határozottan ellenáll majd a gonosz kísértésekkel szemben. Amitől eszébe sem fog jutni, hogy ilyen szereket használjon, mert egyszerűen nem lesz arra szüksége. (Ám ha közömbösséget, elhanyagoltságot, szeretetlenséget tapasztal már akkor és később is - akkor ott keresi saját életterét, élvezeteit - ahol tudja, vagy arra lehetősége van.)
Meggyőződéssel írhatom: annak a felnőtt embernek, aki gyermekkorában pozitív (de liberális) szellemben nő fel - az nem fog késztetést érezni a drogozásra, sem ifjú-, sem felnőtt korában. Akinek érett emberként mindig az a szándéka, hogy rendesen, célratörően, nyugodt lélekkel végigsétáljon az utcán - az nem fog fejjel nekimenni sem a falnak, sem az oszlopnak. S nem is lép szántszándékkal sem az autó elé, sem a gödörbe, sem a kutyapiszokba. Mert nem látja ennek értelmét.
Ő csak megy a maga útján határozottan, előre tekintve, tiszta tekintettel és lélekkel. De hogy ilyenné váljon, ilyenné fejlődjön valaki felnőtt korára - ahhoz életének korábbi korszakaiban is - néki is, meg másoknak is - mindent meg kell tenni. Vagyis legfontosabb szerepe ebben - éppúgy, mint másban is - a családi és intézményes nevelésnek van. De hatalmas jelentősége van még ebben a művészetekkel való kontaktusnak is, amit részletesen kifejtek "A művészet szerepe és jelentősége" című tanulmányomban, ami itt, a Szimfonia Blog-ban olvasható. (ez itt a reklám helye...)
Többen kérdezhetik: miért nem a természeti katasztrófákat említettem az első helyen abban a sorban, ami a legnagyobb veszélyt, bajt, szenvedést jelenti az ember számára? Azért, mert a földrengés, árvíz, szélvihar az emberiség összlétszámához képest viszonylag "keveseket" érint. Nem mindenkinek jelent egyformán közvetlen életveszélyt, kódolt tragédiát, előrevetített, potenciális szenvedést (ha mégannyira sajnáljuk is az azokban meghalt vagy megsebesült ezreket) mint ez a kettő.
A téveszmék és kábítószerek (minden kábító hatású szer!) rohamos terjedése és fogyasztása ugyanis azt eredményezte (és ebben áll a legnagyobb veszélye) hogy a világon minden egyes embert érint vagy érinteni fog ez a probléma - még akkor is, ha ő maga soha nem nyúl a droghoz. Ettől ugyanis potenciális veszélyben érezheti magát mindenki, a földrengéstől viszont "csak" azok, akik abban az övezetben laknak.
A kábítószerek ugyanis nem ismernek övezeteket, határokat csak pénzéhséget, bosszúszomjat és vad ösztönöket. Dr. Zacher Gábor híres toxikológus nagyon is találóan fogalmazott, amikor a kábítószer, a drog kipróbálását orosz rulettnek, halálos veszedelemnek nevezte. Igaza volt, amikor ezzel a fogalommal jellemezte a fiatalok próbálkozását. (S azzal se mondok újat, hogy a szeszes ital ma már sokkal nagyobb üzlet, mint a normális élelmiszer, szinte minden üzletben glédában áll az ital óriási választékban.) A természeti erőkkel szemben az emberiség előre felkészülni ma már bizonyos fokig azért tud, de maguk a katasztrófák bekövetkezése ellen még nincsenek eszközei. A téveszmék és kábítószerek ellen viszont tehetne, de sok esetben semmit sem tesz és ezzel még veszélyesebbé válik az egész.
S legeslegfőképpen miért ez a kettő jelenti a legnagyobb veszélyt? Azért, mert mindegyik drasztikusan eltávolít bennünket a valóságtól. Amikor valaki kábítószerhez (főként kemény drogokhoz nyúl) az lényegileg ugyanaz, mintha leugrana a tizedik emeletről. Ám itt lassabban ér földet, de a becsapódás annál nagyobb, döbbenetesebb, hatásosabb és kétszeresen is igaz lesz. Lehet, hogy csak évek múlva, de egyszer leér, és akkor bizony hatalmasat csattan. S ez a csattanás legtöbbször a biztos halálát eredményezi.
Abban is hasonlít a drogozó a leugróhoz, hogy ha már egyszer elrugaszkodott, akkor onnan visszafordulni nem tud! Az csak kibúvó és mentségek keresése, amikor azt mondja valaki: kipróbálja, hogy mégis milyen, aztán utána abbahagyja. Nevetséges és komolytalan kijelentés! Csak a legerősebb akaratú és jellemű, érett és határozott egyénnek sikerül elvonnia magát a szertől, miután kipróbálta. De az erős akaratú és jellemű ember viszont nem is gondol rá, hogy kipróbálja, mert ő mással köti le magát: értelmes célokra törekszik, értelmes feladatokat old meg. A kivétel erősíti a szabályt elve itt is érvényesül, amikor csupán nagyon nagyon keveseknek sikerül a rászokás után egy gyors elhatározással véglegesen tisztának maradniuk a további életükben.
Vannak - elenyészően kevesek - akik a kipróbálás, a szer megtapasztalása után azonnal elhatározzák, hogy ezen az úton nem haladnak tovább, ezekkel az eszközökkel nem élnek ezután. (Mint akik örökre leteszik a poharat.) S abba tudják hagyni. S még kevesebben vannak azok, akik már a rendszeres fogyasztás, rászokás után képesek egy éles vágással, keményen lemondani róla örökre. Igen, de ha már valaki eleve erős jellem és nemes tulajdonságokkal bír - az közelébe sem megy a szernek.
Mint ahogy azzal sem kacérkodik senki, hogy a toronyház tetejének szélén sétálgat. Ez is igaz lehet. De az is igaz lehet, hogy valaki a kipróbálás után olyannyira megijed a további következményektől, a rászokás potenciális veszélyeitől és ártalmaitól - hogy ennek a félelemnek a hatására teljesen megváltozik: ez az ijedtség olyan pszichikai erőt, motivációt gyakorol rá, hogy egyszeriben eltántorítja a további drogozástól. Egyszeriben kemény, határozott és elszánt lesz, s ettől fogva meghátrál és nem nyúl a szerhez. A reveláció ugyanis nem zárható ki az életünkből semmilyen téren sem, ám ez csak lehetőségként merül fel. Az azonban bizonyos - hogy egy hasonlattal éljek - hogy aki messzire elkerüli az utcai tömegverekedést, vagy nem megy ki a zuhogó esőbe - azt nem fogják pofonütni, hasbarúgni, s nem lesz csuromvizes a ruhája - a másik esetben.
A Monte Cristo-regény (Dumas műve) egy fejezetet szentel a kábítószerek értelmes, okos élvezetének taglalására. Igen ám, de! És itt jő a de: ahhoz, hogy ezt valaki módszeresen így végigvigye - ahhoz legalább olyan intelligensnek, műveltnek, megfontoltnak, türelmesnek és határozottnak kell lennie, mint Edmond Dantesnek! Akinek valószínűleg mindent legyőzni képes, kalandos élete is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen - bármikor bármiről lemondani tudó - erős jellemmé válhatott. A legnagyobb veszélyt az éretlen fiatalkorúakra jelenti a drog. Azokra, akik még nagyon távol állnak attól, hogy ilyen feltételekkel próbálkozzanak a droggal, majd leálljanak. Attól, hogy - Danteshez hasonlóan - az első kóstolást megtegyék (amit sokan heccből, kivagyiságból próbálnak ki, s amitől minden fiatal korút csak óva intenék!
Mert hogy a kemény (vagy nem kemény) drogok kipróbálására kinek a szervezete, idegrendszere hogy reagál, s a kipróbálás után lehet-e onnan visszafordulni - ahhoz jó példát szolgáltat a Derrick-sorozat egyik epizódja, A halál angyala. Tessék megnézni! Abban is láthatjuk, hogy a kemény drog kipróbálását egy normális, egészséges emberi szervezet és idegrendszer baltacsapásként érzékeli, vagy úgy érzi, mintha az ördög ugrott volna neki a nyakának és az fojtogatja. Ugyanez érvényes az alkoholizmusra, cigizésre, édesség iránti szenvedélyre is: hosszú idő beidegződése, rabsága (de legtöbbször már az első próba után is) leállni, lemondani ezekről nagyon nagyon nehéz, de nem lehetetlen.
Itt is, mint a betegségek esetén - sok függ az egyéni érzékenységtől, a szervezet ellenálló képességétől, jellemtől és minden egyébtől. Minél gyengébb valakinek az akarata, minél labilisebb személyiség - annál inkább el van veszve a droggal való első "ismerkedés" után. Igen keveseknek sikerül leállni (ez a legjobb kifejezés) de csakis azoknak megy ez, akik a fent leírt tulajdonságokkal bírnak, és mindig is érezték, hogy ez a káros szokás igazából nem nekik való.
Minden fajta kábítószer (beleértve az alkoholt, a dohányt is) abban egyeznek meg, hogy nem megoldják a problémákat, hanem elodáznak bennünket azoktól - azáltal, hogy elkábítanak. Tehát nem hozzásegítenek problémáink megoldásához, hanem éppen ellenkezőleg: megakadályoznak bennünket abban, hogy megoldjuk azokat, s éppen ezért nem is találunk megoldást. Eltávolítanak mind a bajoktól (azáltal, hogy nem veszünk róluk tudomást) mind azok megoldásától - csendes és sokszor észrevehetetlen rafinériával. A legfontosabb teendőnk: nem szabad engednünk, hogy ezek vegyék át a hatalmat felettünk. Ellenkezőleg: nékünk kell uralkodnunk rajtuk! Ha ezt nem tudjuk megvalósítani - akkor már egycsapásra önmagunk ellenségévé váltunk.
És ami a legérdekesebb: aki ebben a szenvedélyben él - az tulajdonképpen nem is fogja fel az ő sajátos szenvedélyét akadálynak. Inkább áldásnak és élvezetnek. Olyan életmódnak, amiben langyosan el tud lubickolni, ami eltereli figyelmét meglévő gondjairól, problémáiról. Olyan életmódnak, amiben csak az az egyedüli probléma, hogy meg tudja-e még emelni az előtte lévő poharat... Ha akadálynak érzékelné ezt az életmódot, s nem élvezetes időtöltésnek, elterelő hobbinak - akkor már nem is inna tovább.
Ehhez azonban nagy dologra van szükség: az kell hozzá, mint a víz alá merülőnek. Megfogni saját haját és annál fogva húzni magát fölfelé, elrúgni magát nagy-nagy erővel, hogy feljusson a felszínre. A vízben fuldokló embertől azonban annyiban különbözik is, hogy azt más valaki ki tudja még onnan menteni. Az alkoholizmusából viszont mindenki csak saját maga elhatározásából és saját maga segítségével tud megmenekülni. Más ember ehhez legfeljebb, ha asszisztálni tud, a rokonszenves vagy ellenszenves megfigyelő szerepét tudja vállalni, vagy azt sem. De ugyanez érvényes mindenféle függőségtől való szabadulásra.
Ugyanez érvényes lényegében minden olyan szertől, és eszköztől történő elrugaszkodásnál, ami függőségben tartja az embert, amitől képtelen elszabadulni. Mindezek szétzilálják kapcsolatait (ha azelőtt egyáltalán voltak) kivéve azt a szűk kört, melyben italozását folytatja. Elsilányítják személyiségét, világlátását, gondolkodását, lelki és értelmi tulajdonságait. Az alkoholizmus lehetetlenné teszi a saját egyéniségünknek, képességeinknek megfelelő cselekvést. Elhomályosítja tudatunkat és életcéljainkat, folyamatosan és szisztematikusan rombolja azokat az utakat, lehetőségeket és eszközöket, amikkel mindezeket meg tudnánk valósítani, el tudnánk érni.
Az alkoholizmussal az egyén erős falat épít önmaga számára, amelyen képtelen áthatolni, hogy nemesebb céljait el tudja érni. Ott áll az útjában önmaga és az életcélja között. Az alkoholista ezzel a saját maga által épített fallal azt gondolja, hogy jót tesz magának. Még olyan is van, aki "gyönyörködik" ebben a falban. Azt hiszi, hogy ezáltal az életében felmerülő gondokat, problémákat majd ezen keresztül nem fogja és nem tudja látni. Később, amikor belemerül az ivás szokásába rájön arra, hogy nem is akarja látni a gondjait, s itt a legnagyobb probléma: vagyis alkoholizmusával menekül a gondok elől. S ha már nem is látja, következésképpen nem is fogja ezeket megoldani. S ahogy ez a fal a rendszeres italozás kialakuló, izmosodó szokásával mind vastagabb és erősebb lesz - úgy mond le az ember egyre inkább arról, hogy lebontsa azt.
E fal egyre növekvő szilárdsága mindinkább azt a hitet erősíti benne, hogy ezzel bizony nehéz lesz megpróbálkoznia és megbirkóznia. S ha egy-egy napra vissza is tartja magát az italtól - az elvonási tünetek csak erősítik benne azt az érzést, hogy tényleg nem tud ezekkel a gondokkal megküzdeni, tényleg nem tudja ezeket legyőzni. Egyre inkább elhalványodik benne az a korábban még homályosan, vagy egyszer-egyszer világosan fel-felbukkanó szándék, hogy - saját érdekében - mindenképpen le kell rombolnia ezt a falat. Így válik lassan, de biztosan önmaga ellenségévé. Olyanná, aki nem cselekszik, főként nem pozitív irányban cselekszik - hanem tunyul és kábul.
Mindenfajta függőség - így az alkoholizmus is - hínárhoz hasonló: rátekeredik minden csápjával az emberre, lehúzza őt a mélybe. Onnan csakis akkor tud valaki felfelé szabadulni, ha keményen és durván, határozottan és szilárd eltökéltséggel széjjelszakítja, darabokra töri annak minden szárát indáját, levelét - egyszóval minden olyan részét ennek az utálatos növénynek, amely befonja, megbénítja őt. Nem rugdalózni és ficánkolni kell a szorításában, mert akkor nincs szabadulás, hanem erőteljesen szét kell szakítani az egészet - egyszer és mindenkorra!
Hogy e fal szétrombolásához az alkoholista hozzá tudjon kezdeni - ahhoz át kell gondolnia egész eddigi életét. Gondolatban és tudatosan visszamenni ahhoz a pillanathoz, amikor, amitől el kezdett inni. Megvizsgálni az okokat, összefüggéseket, s feltenni magának a legfontosabb kérdést: hozott-e megoldást (nem enyhülést!) a gondjaira ez a szenvedély? Ha erre a kérdésre nemleges választ ad magának - akkor nagyot lépett előre. Amíg azonban igenlő a válasza, vagy tétovázik - addig nincs kitörési pont, ahonnan nekirugaszkodjon a szabaduláshoz.
Tehát mindenképpen mélyen bele kell gondolnia: akar-e önmagán segíteni, avagy nem! A kitörés csakis belső meggyőződésből indulhat el, s nincs igazuk azoknak, akik teljesen a vízben fuldokló ember állapotához hasonlítják ezt a jelenséget, ahol senki önmaga testét nem tudja a vízből kiemelni. (De más viszont ott igen!) Nem igaz, mivelhogy itt nem a test, hanem a lélek kiemeléséről, felemeléséről van szó. Ha ez megtörtént, még történhetnek ugyan visszaesések, de a már korábban kialakult belső meggyőződés elég ahhoz, hogy ismét visszatérjen a már megkezdett kivezető útra. S még az is előfordulhat, hogy eközben sérül az ember - valamilyen tekintetben.
Úgy érzi, hogy eddig megszokott, számára élvezetet nyújtó, jól működő, s néki megfelelő, kényelmes életmódjáról kell lemondania. S ez bizony hiányérzetet okoz benne. Szinte presztízsveszteségként éli meg, hogy megszokott kocsmájáról le kell mondania. (Az alkoholistára ugyanis az a legjellemzőbb, hogy oda jár, otthon ugyanis kevesen "mernek" rendszeresen inni.) Hogy máról holnapra esetleg meg kell válnia ottani ivócimboráitól, a helyiség sajátos, rózsaszínű légkörétől, igaznak hitt, bár hazug, gondoktól ravaszul elterelő hangulatától. S bizony, ez is visszahúzó csápként jelenik meg életében.
Ugyanez érvényes lényegében minden olyan szertől, és eszköztől történő elrugaszkodásnál, ami függőségben tartja az embert, amitől képtelen elszabadulni. Mindezek szétzilálják kapcsolatait (ha azelőtt egyáltalán voltak) kivéve azt a szűk kört, melyben italozását folytatja. Elsilányítják személyiségét, világlátását, gondolkodását, lelki és értelmi tulajdonságait. Az alkoholizmus lehetetlenné teszi a saját egyéniségünknek, képességeinknek megfelelő cselekvést. Elhomályosítja tudatunkat és életcéljainkat, folyamatosan és szisztematikusan rombolja azokat az utakat, lehetőségeket és eszközöket, amikkel mindezeket meg tudnánk valósítani, el tudnánk érni.
Az alkoholizmussal az egyén erős falat épít önmaga számára, amelyen képtelen áthatolni, hogy nemesebb céljait el tudja érni. Ott áll az útjában önmaga és az életcélja között. Az alkoholista ezzel a saját maga által épített fallal azt gondolja, hogy jót tesz magának. Még olyan is van, aki "gyönyörködik" ebben a falban. Azt hiszi, hogy ezáltal az életében felmerülő gondokat, problémákat majd ezen keresztül nem fogja és nem tudja látni. Később, amikor belemerül az ivás szokásába rájön arra, hogy nem is akarja látni a gondjait, s itt a legnagyobb probléma: vagyis alkoholizmusával menekül a gondok elől. S ha már nem is látja, következésképpen nem is fogja ezeket megoldani. S ahogy ez a fal a rendszeres italozás kialakuló, izmosodó szokásával mind vastagabb és erősebb lesz - úgy mond le az ember egyre inkább arról, hogy lebontsa azt.
E fal egyre növekvő szilárdsága mindinkább azt a hitet erősíti benne, hogy ezzel bizony nehéz lesz megpróbálkoznia és megbirkóznia. S ha egy-egy napra vissza is tartja magát az italtól - az elvonási tünetek csak erősítik benne azt az érzést, hogy tényleg nem tud ezekkel a gondokkal megküzdeni, tényleg nem tudja ezeket legyőzni. Egyre inkább elhalványodik benne az a korábban még homályosan, vagy egyszer-egyszer világosan fel-felbukkanó szándék, hogy - saját érdekében - mindenképpen le kell rombolnia ezt a falat. Így válik lassan, de biztosan önmaga ellenségévé. Olyanná, aki nem cselekszik, főként nem pozitív irányban cselekszik - hanem tunyul és kábul.
Mindenfajta függőség - így az alkoholizmus is - hínárhoz hasonló: rátekeredik minden csápjával az emberre, lehúzza őt a mélybe. Onnan csakis akkor tud valaki felfelé szabadulni, ha keményen és durván, határozottan és szilárd eltökéltséggel széjjelszakítja, darabokra töri annak minden szárát indáját, levelét - egyszóval minden olyan részét ennek az utálatos növénynek, amely befonja, megbénítja őt. Nem rugdalózni és ficánkolni kell a szorításában, mert akkor nincs szabadulás, hanem erőteljesen szét kell szakítani az egészet - egyszer és mindenkorra!
Hogy e fal szétrombolásához az alkoholista hozzá tudjon kezdeni - ahhoz át kell gondolnia egész eddigi életét. Gondolatban és tudatosan visszamenni ahhoz a pillanathoz, amikor, amitől el kezdett inni. Megvizsgálni az okokat, összefüggéseket, s feltenni magának a legfontosabb kérdést: hozott-e megoldást (nem enyhülést!) a gondjaira ez a szenvedély? Ha erre a kérdésre nemleges választ ad magának - akkor nagyot lépett előre. Amíg azonban igenlő a válasza, vagy tétovázik - addig nincs kitörési pont, ahonnan nekirugaszkodjon a szabaduláshoz.
Tehát mindenképpen mélyen bele kell gondolnia: akar-e önmagán segíteni, avagy nem! A kitörés csakis belső meggyőződésből indulhat el, s nincs igazuk azoknak, akik teljesen a vízben fuldokló ember állapotához hasonlítják ezt a jelenséget, ahol senki önmaga testét nem tudja a vízből kiemelni. (De más viszont ott igen!) Nem igaz, mivelhogy itt nem a test, hanem a lélek kiemeléséről, felemeléséről van szó. Ha ez megtörtént, még történhetnek ugyan visszaesések, de a már korábban kialakult belső meggyőződés elég ahhoz, hogy ismét visszatérjen a már megkezdett kivezető útra. S még az is előfordulhat, hogy eközben sérül az ember - valamilyen tekintetben.
Úgy érzi, hogy eddig megszokott, számára élvezetet nyújtó, jól működő, s néki megfelelő, kényelmes életmódjáról kell lemondania. S ez bizony hiányérzetet okoz benne. Szinte presztízsveszteségként éli meg, hogy megszokott kocsmájáról le kell mondania. (Az alkoholistára ugyanis az a legjellemzőbb, hogy oda jár, otthon ugyanis kevesen "mernek" rendszeresen inni.) Hogy máról holnapra esetleg meg kell válnia ottani ivócimboráitól, a helyiség sajátos, rózsaszínű légkörétől, igaznak hitt, bár hazug, gondoktól ravaszul elterelő hangulatától. S bizony, ez is visszahúzó csápként jelenik meg életében.
Azt kell mindenáron megértenie a függőségtől szabadulónak, hogy ami nála szörnyű hiányérzetet okoz - az saját személyiségére nézve káros. Ennek a felismerésnek kell a tudatáig eljutnia, ha még nem itta el annyira az eszét, hogy van ehhez elég tudata. Mert sokan emiatt nem tudják letenni a poharat, s változatlanul isznak tovább. Akinek viszont még maradt annyi esze, hogy ezt megértse - annak sikerülni fog kitörni a szesz szorításából. Ám e hínárból történő kiszabadulással - még ha sérülésekkel, lelki csorbulásokkal is jár - többet nyer valaki, mint amennyit veszít azzal, ha továbbra is vízben marad.
Olyan vízben, ami lehet, hogy langyos és simogató is tud lenni, de a legnagyobb veszélyeket rejti magában. Hogy életünk sokkal kiszámíthatóbb, beláthatóbb, s ne pedig kiszámíthatatlan legyen - ahhoz nem erre a meleg vízben való dagonyázásra, erre a butító függőségre van szükség, hanem éppen az ellenkezőjére: arra, hogy a magunk urai legyünk. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy leszámolunk mindenféle függőséggel, s kegyetlenül ellenállunk a függőségnek még a potenciális lehetőségével szemben is.
És erre nem az a megfelelő módszer, hogy holnaptól csak egy pohárral iszom, aztán fokozatosan arról is lemondok. Vagy radikálisan - vagy sehogy! A radikális - egyszer és mindenkorra történő lemondás módszerével persze szenvedést okozunk magunknak egy időre. Ám ez a bizonyos ideig tartó szenvedés a záloga annak, hogy a lemondás eredményes legyen. Ez az, ami a fokozatos lemondással járó úton (ahol mindig az italnak vagy ciginek és önmagunknak tett engedményekkel éljük napjainkat) nem vezet eredményre.
Olyan vízben, ami lehet, hogy langyos és simogató is tud lenni, de a legnagyobb veszélyeket rejti magában. Hogy életünk sokkal kiszámíthatóbb, beláthatóbb, s ne pedig kiszámíthatatlan legyen - ahhoz nem erre a meleg vízben való dagonyázásra, erre a butító függőségre van szükség, hanem éppen az ellenkezőjére: arra, hogy a magunk urai legyünk. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy leszámolunk mindenféle függőséggel, s kegyetlenül ellenállunk a függőségnek még a potenciális lehetőségével szemben is.
És erre nem az a megfelelő módszer, hogy holnaptól csak egy pohárral iszom, aztán fokozatosan arról is lemondok. Vagy radikálisan - vagy sehogy! A radikális - egyszer és mindenkorra történő lemondás módszerével persze szenvedést okozunk magunknak egy időre. Ám ez a bizonyos ideig tartó szenvedés a záloga annak, hogy a lemondás eredményes legyen. Ez az, ami a fokozatos lemondással járó úton (ahol mindig az italnak vagy ciginek és önmagunknak tett engedményekkel éljük napjainkat) nem vezet eredményre.
Vagy csak nagyon nagyon ritka esetben. Ami oly ritka, hogy talán nincs is. Az igaz, hogy a példa soha nem bizonyító erejű, csak illusztrál, ám én számtalan példát tudnék arra mondani, hogy valakinek harminc év után sikerült örökre leszokni a dohányzásról, s olyan embert is ismerek, akinek húsz év után az ivásról.
Ehhez azonban mindenképpen erős akarat, pozitív jellem szükséges, amiből természetesen következik a józan belátás. Ez az, ami a leszokásnak, a leszokás elkezdésének a legnagyobb, legerősebb motivációja és hajtóereje. Boldog az az ember, aki legyőzte önmagát, sikerült végleg leszoknia és bármilyen baráti, vagy nem baráti társaságban udvarias hárítással élve a következőt tudja mondani: "Köszönöm szépen, de én szeszes ital nélkül is jól érzem magam. Mindenkinek saját magának kell eldöntenie, tudnia, hogy igyon-e, vagy hogy mikor, mennyit igyon! Nékem nincs szükségem italra ahhoz, hogy jó közérzetem és derűs kedvem legyen."
A függőség belső kérdés. Teljesen lényegtelen, hogy konkrétan mi is okozza valakinél a függőséget. A probléma lényege az, hogy miért nyúl valaki olyan eszközhöz, vagy eszközökhöz, ami függőséget okozhat számára. Miért van néki arra szüksége, hogy kábítsa magát, tévutakra menjen? És ennek magyarázata mindig az ember életmódjában, társas kapcsolataiban, belső lelkivilágában van. S ha nincsenek társas kapcsolatai - akkor érdemes azt megvizsgálni, hogy miért nincsenek.
Ám azt ne felejtsük: az egyedüllét és a magány az merőben két különböző dolog! A magányosan élő ember még nem biztos, hogy rosszul érzi magát. Sőt! A magány bizonyos szinten pozitív is lehet, különösen akkor, ha az egyén magányosan önmaga kiteljesedésével van elfoglalva. Az egyedül léttől viszont mindenki szenved, hiszen az ember társas lény, valakire, vagy valakikre szükségünk van.
"A magány áldott állapot - az egyedüllét átkozott helyzet. Nyelvünk árulkodik: a magány az, amikor önmagam vagyok. Amikor lelkem magját élem. Egyedül akkor vagyok, ha nincs senkim - magányos pedig akkor, ha a legjobb társaságban, önmagammal vagyok. ha a lelkem a barátom." - írja Szeretetkönyvében Müller Péter. A magány többnyire pozitív eredményeket hoz, s még az egymás iránti megbecsülést is előmozdíthatja, ha tiszteletben tartjuk a másik ember, a társunk magányát - és ő is tiszteletben tartja a miénket. Az egyedüllét viszont többnyire csak keserűséget, szomorúságot okoz, könnyen veszedelembe sodorhat bennünket, nagy károkat okozhat.
Nem véletlen, hogy a drogosok nagy többsége azért nyúl a szerekhez, mert nem tudja elviselni társtalanságát, egyedüllétét, de bódulatában ideig-óráig ezt nem érzi. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy ezt a lépésüket helyesnek, adekvátnak kellene tartanunk. A szerek folyamatos megszerzése, majd az egyén bódulata ugyanis a többi, normálisan élő és gondolkodó embertársára is nagy veszélyt jelent, mert a bűnözés a kábítószerek fogyasztásával, illetve terjesztésével mindenütt karöltve jár. Az ő esetükben is az lenne a megoldás, ha szemléletükön, életfelfogásukon, s főként addigi életmódjukon változtatnának. Önmagukkal vagy segítséggel.
A legfontosabb ugyanis az, hogy valaki önmagát, társait, a világot hogyan szemléli, milyen viszonyban van velük. Ha ez a viszony valahol torzul, ha a harmónia megbomlik valahol, valami miatt - akkor az ember elkezdi keresni a tévutakat, a mentő megoldásokat, önmaga kábításának különböző módjait. Ha az egyén e megbomlott harmóniájának helyre állítására nem keres, vagy nem tud lelni igazi megoldást, sem tévutakat, ha nem menekül semerre - akkor ez a kiegyensúlyozatlanság menthetetlenül valamilyen testi, szervi, betegségben fog kulminálódni, megjelenni.
S hogy milyenben? Ez megint csak a sors kiszámíthatatlanságától, az illető szervezetének erejétől, ellenállásától, örökölt sajátosságaitól függ. És ez utóbbiak okozhatják azt is, ha valaki teljesen normális életvitellel, belső lelki harmóniájának hátterével együtt is esetleg megbetegszik. Mert ezt sem lehet kizárni. Mert a legnagyobb igazság, hogy minden ember és minden orvos más, minden élő szervezet különböző (bele értve a tipikus azonosságokat is) így más és más gyógyítást kíván. Ám ettől még az előbb említett állításom igaz: a hosszú ideig fenn maradó lelki kiegyensúlyozatlanság mindig testi betegségbe torkollik, ha azt nem orvosoljuk.
Az, hogy valaki évekig saját belső harmóniátlanságával, nyugtalan, pesszimista életvitelével, mentális zavartságával éljen együtt évekig, ezzel együtt tudjon tartósan létezni mindenféle káros következmények, saját és környezete magánéletének rongálása nélkül - az senkinek az életében nem fordulhat elő! Ezt megvalósítani senki nem tudja. Az, hogy ilyen súlyos, emésztő teherrel együtt tudjon létezni huzamos ideig a kellemetlen, sorsát rontó változások mindenféle jele nélkül - olyan nincs, az lehetetlen.
Ehhez azonban mindenképpen erős akarat, pozitív jellem szükséges, amiből természetesen következik a józan belátás. Ez az, ami a leszokásnak, a leszokás elkezdésének a legnagyobb, legerősebb motivációja és hajtóereje. Boldog az az ember, aki legyőzte önmagát, sikerült végleg leszoknia és bármilyen baráti, vagy nem baráti társaságban udvarias hárítással élve a következőt tudja mondani: "Köszönöm szépen, de én szeszes ital nélkül is jól érzem magam. Mindenkinek saját magának kell eldöntenie, tudnia, hogy igyon-e, vagy hogy mikor, mennyit igyon! Nékem nincs szükségem italra ahhoz, hogy jó közérzetem és derűs kedvem legyen."
A függőség belső kérdés. Teljesen lényegtelen, hogy konkrétan mi is okozza valakinél a függőséget. A probléma lényege az, hogy miért nyúl valaki olyan eszközhöz, vagy eszközökhöz, ami függőséget okozhat számára. Miért van néki arra szüksége, hogy kábítsa magát, tévutakra menjen? És ennek magyarázata mindig az ember életmódjában, társas kapcsolataiban, belső lelkivilágában van. S ha nincsenek társas kapcsolatai - akkor érdemes azt megvizsgálni, hogy miért nincsenek.
Ám azt ne felejtsük: az egyedüllét és a magány az merőben két különböző dolog! A magányosan élő ember még nem biztos, hogy rosszul érzi magát. Sőt! A magány bizonyos szinten pozitív is lehet, különösen akkor, ha az egyén magányosan önmaga kiteljesedésével van elfoglalva. Az egyedül léttől viszont mindenki szenved, hiszen az ember társas lény, valakire, vagy valakikre szükségünk van.
"A magány áldott állapot - az egyedüllét átkozott helyzet. Nyelvünk árulkodik: a magány az, amikor önmagam vagyok. Amikor lelkem magját élem. Egyedül akkor vagyok, ha nincs senkim - magányos pedig akkor, ha a legjobb társaságban, önmagammal vagyok. ha a lelkem a barátom." - írja Szeretetkönyvében Müller Péter. A magány többnyire pozitív eredményeket hoz, s még az egymás iránti megbecsülést is előmozdíthatja, ha tiszteletben tartjuk a másik ember, a társunk magányát - és ő is tiszteletben tartja a miénket. Az egyedüllét viszont többnyire csak keserűséget, szomorúságot okoz, könnyen veszedelembe sodorhat bennünket, nagy károkat okozhat.
Nem véletlen, hogy a drogosok nagy többsége azért nyúl a szerekhez, mert nem tudja elviselni társtalanságát, egyedüllétét, de bódulatában ideig-óráig ezt nem érzi. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy ezt a lépésüket helyesnek, adekvátnak kellene tartanunk. A szerek folyamatos megszerzése, majd az egyén bódulata ugyanis a többi, normálisan élő és gondolkodó embertársára is nagy veszélyt jelent, mert a bűnözés a kábítószerek fogyasztásával, illetve terjesztésével mindenütt karöltve jár. Az ő esetükben is az lenne a megoldás, ha szemléletükön, életfelfogásukon, s főként addigi életmódjukon változtatnának. Önmagukkal vagy segítséggel.
A legfontosabb ugyanis az, hogy valaki önmagát, társait, a világot hogyan szemléli, milyen viszonyban van velük. Ha ez a viszony valahol torzul, ha a harmónia megbomlik valahol, valami miatt - akkor az ember elkezdi keresni a tévutakat, a mentő megoldásokat, önmaga kábításának különböző módjait. Ha az egyén e megbomlott harmóniájának helyre állítására nem keres, vagy nem tud lelni igazi megoldást, sem tévutakat, ha nem menekül semerre - akkor ez a kiegyensúlyozatlanság menthetetlenül valamilyen testi, szervi, betegségben fog kulminálódni, megjelenni.
S hogy milyenben? Ez megint csak a sors kiszámíthatatlanságától, az illető szervezetének erejétől, ellenállásától, örökölt sajátosságaitól függ. És ez utóbbiak okozhatják azt is, ha valaki teljesen normális életvitellel, belső lelki harmóniájának hátterével együtt is esetleg megbetegszik. Mert ezt sem lehet kizárni. Mert a legnagyobb igazság, hogy minden ember és minden orvos más, minden élő szervezet különböző (bele értve a tipikus azonosságokat is) így más és más gyógyítást kíván. Ám ettől még az előbb említett állításom igaz: a hosszú ideig fenn maradó lelki kiegyensúlyozatlanság mindig testi betegségbe torkollik, ha azt nem orvosoljuk.
Az, hogy valaki évekig saját belső harmóniátlanságával, nyugtalan, pesszimista életvitelével, mentális zavartságával éljen együtt évekig, ezzel együtt tudjon tartósan létezni mindenféle káros következmények, saját és környezete magánéletének rongálása nélkül - az senkinek az életében nem fordulhat elő! Ezt megvalósítani senki nem tudja. Az, hogy ilyen súlyos, emésztő teherrel együtt tudjon létezni huzamos ideig a kellemetlen, sorsát rontó változások mindenféle jele nélkül - olyan nincs, az lehetetlen.
Mert az embert - annak szellemi, lelki, testi állapotát - ugyanúgy kikezdi, folyamatosan amortizálja, pusztítja lénye, élete harmoniátlansága, annak ártó, kártékony elemei, mint ahogy az eső, a fagy, a levegő és a karbantartás hiánya rombolja az épületeket, lakásokat, ahogy a természet ártó, kárt okozó elemei, katasztrófái pusztítják folyamatosan a növényeket, állatokat is. Amellett, hogy áldásos, progresszív tényezői meg segítik azokat, működtetik azokat, továbbá törekszenek új egyedek, új fajok létre hozására, megteremtésére. Isten mindenható segítségével és támogatásával.
A természetellenes, nem emberhez méltó élet - ha az sokáig fenn marad - mindenkiben és közvetlen életterében, emberi környezetében előbb-utóbb megbosszulja magát valahogy. A szenvedélybeteg, vagy a drogos ahelyett, hogy az igazi megoldást keresné saját problémájára - inkább elmegy a könnyebb ellenállás irányába. Ha valakinek végképp nem sikerül a saját megbomlott lelki egyensúlyát helyre állítani - akkor valamilyen szenvedélybe menekül, ott keres magának megnyugvást. És szenvedélye kiéléséhez, realizálásához minden esetben (kerül, amibe kerül) meg is találja a megfelelő eszközöket.
Mint ahogy fentebb említettem: nem érdekes, hogy ezek az eszközök konkrétan micsodák. A fő az, hogy függőségük fenntartásával lehetetlenné teszik az ember normális, egészséges életvitelét, akadályozzák, vagy megsemmisítik személyisége kibontakoztatását, értelmes céljainak megvalósítását. Valakinek szenvedélye lehet, függőséget, károkat okozhat akár a csokoládé, a sütemények minden napos majszolása, vagy akár a céltalan, netán öncélú vásárlás, plázázás is. Függőséget okozhat a napi, rendszeres kocsmába járás éppúgy, mint ha óránként rágyújt, vagy unalmát elűzve vásárol, plázázik, ha kell, ha nem. Vagy nem képes ideig-óráig kikapcsolni a mobilját, folyton csetel, e-mail-ezik beszél valakivel - ha van rá szükség, ha nem.
Lehet televíziós filmsorozatfüggőség, ékszerfüggőség, giccsőrület, sznobizmus, s előfordul, hogy valaki attól nem képes szabadulni, hogy szomszédait folyton kukkolja, vagy abajgatja. Vagy órákig lóg az internet szexoldalain, s nap mint nap bebarangolja az ott található porno-hegyeket. És ha ez egy napig is hiányérzetet okoz neki - már függővé is vált. Sokan azzal védekeznek: dehát tele van az internet ilyen fajta hivalkodó, tetszetős, izgató oldallal! Igen? A konyhában is ott áll a sok éles kés, a pincében is ott áll a balta, mégsem szúrjuk magunkat egyikkel sem hasba, s a kamrában sem azért van a balta, hogy levágjuk a kezünket vagy az ujjunkat vele. Az utcán robog a sok autó, vagy villamos, a sínen pedig a vonat - normális ember mégsem fekszik alája.
Tehát nem az eszköz az, ami függőséget okoz valaki számára, hanem maga a személyiségben rejlő diszharmónia, vagy magyarosabban: harmóniátlanság. Annak egyenes következménye lesz a függőség, ami valamiféle eszközben realizálódik, nyer konkrét, külső megjelenési formát. A belső kiegyensúlyozatlanság, célnélküliség, unalom, elkeseredettség vagy depresszió tehát mindig megtalálja a megfelelő ellensúlyait, eszközeit, kiélési lehetőségeit, menekülési útvonalait magának (még ha téves irányban is) valahol másutt, mintegy unaloműzésként.
Mint ahogy fentebb említettem: nem érdekes, hogy ezek az eszközök konkrétan micsodák. A fő az, hogy függőségük fenntartásával lehetetlenné teszik az ember normális, egészséges életvitelét, akadályozzák, vagy megsemmisítik személyisége kibontakoztatását, értelmes céljainak megvalósítását. Valakinek szenvedélye lehet, függőséget, károkat okozhat akár a csokoládé, a sütemények minden napos majszolása, vagy akár a céltalan, netán öncélú vásárlás, plázázás is. Függőséget okozhat a napi, rendszeres kocsmába járás éppúgy, mint ha óránként rágyújt, vagy unalmát elűzve vásárol, plázázik, ha kell, ha nem. Vagy nem képes ideig-óráig kikapcsolni a mobilját, folyton csetel, e-mail-ezik beszél valakivel - ha van rá szükség, ha nem.
Lehet televíziós filmsorozatfüggőség, ékszerfüggőség, giccsőrület, sznobizmus, s előfordul, hogy valaki attól nem képes szabadulni, hogy szomszédait folyton kukkolja, vagy abajgatja. Vagy órákig lóg az internet szexoldalain, s nap mint nap bebarangolja az ott található porno-hegyeket. És ha ez egy napig is hiányérzetet okoz neki - már függővé is vált. Sokan azzal védekeznek: dehát tele van az internet ilyen fajta hivalkodó, tetszetős, izgató oldallal! Igen? A konyhában is ott áll a sok éles kés, a pincében is ott áll a balta, mégsem szúrjuk magunkat egyikkel sem hasba, s a kamrában sem azért van a balta, hogy levágjuk a kezünket vagy az ujjunkat vele. Az utcán robog a sok autó, vagy villamos, a sínen pedig a vonat - normális ember mégsem fekszik alája.
Tehát nem az eszköz az, ami függőséget okoz valaki számára, hanem maga a személyiségben rejlő diszharmónia, vagy magyarosabban: harmóniátlanság. Annak egyenes következménye lesz a függőség, ami valamiféle eszközben realizálódik, nyer konkrét, külső megjelenési formát. A belső kiegyensúlyozatlanság, célnélküliség, unalom, elkeseredettség vagy depresszió tehát mindig megtalálja a megfelelő ellensúlyait, eszközeit, kiélési lehetőségeit, menekülési útvonalait magának (még ha téves irányban is) valahol másutt, mintegy unaloműzésként.
A fent felsoroltak persze nem mindenkinél egyformán ugyanolyan súllyal játszanak szerepet. Van aki egyszerűen rászokik valamire, amitől aztán nem tud szabadulni. (S ez a szabadulni képtelenség vagy jellemi-, akaratgyöngeségből, vagy családi helyzetéből, körülményeiből fakad - kinél így, kinél úgy.)
Egy remek orosz író szenvedélyéről és gyógyulásáról
Az egyén valamilyen tévúton, mellékösvényen, titkos vagy kevésbé titkos, nyíltan vállalt vagy éppen nem vállalt módon keresi megfelelő útját, helyét, eszközét szenvedélyének kiélésére. Mindaz, ami ezzel a fent taglalt diszharmóniával együtt jár, illetve ebből következik: az akarat gyengesége, a szívósságnak, a kitartásnak a hiánya, az egyén rosszul felfogott érdekei és céljai, az önismeret, önbizalom hiánya stb. egyenes úton vezetnek oda, hogy valaki előbb, vagy utóbb szenvedélybeteggé váljon. Egyfajta szenvedélybetegség a szerencsejátékok eszelős hajszolása is, amiről Dosztojevszkíj is ír saját tapasztalatait is felhasználva.
A nagy író azok közé az egyéniségek közé tartozott, akiknek ugyan volt értelmes célja és feladata (esetében az írás, amire sokszor megélhetési kényszere is hajtotta) s mégis szenvedélyes szerencsejátékossá vált. Életében és bonyolult lelkületében ugyanis voltak bizonyos hiányérzetei, epileptikus hajlamai (sőt rohamai) amiken úgy tudott úrrá lenni, azokat valahogyan ellensúlyozni, hogy a rulett-, vagy kártyaasztalhoz menekült.
Még külföldi kaszinókba is. És folytatta ezt akkor és azután is, amikor magánélete már révbe ért, s boldog és nyugalmas házasságban élhetett. S éppen ennek is köszönhette azt, hogy végleg megszabadult szenvedélyétől. De hogyan is?
Ő is - akár sokan mások előtte és utána - évekig kilátástalanul, kegyetlenül vergődött e függőség karmaiban, de aztán sikerült végül is kimenekülnie annak kínzó szorításából. Lehet, hogy ez soha nem sikerült volna neki - s így jó néhány remekművel szegényebb lenne most az emberiség - ha nem hozza össze a jó sors, az élet kiszámíthatatlansága Anna Grigorjevna Sznyitkinával. Akiben első feleségének hirtelen halála után két évvel (teljesen véletlenül) végre megtalálta élete igazi párját.
Ő is - akár sokan mások előtte és utána - évekig kilátástalanul, kegyetlenül vergődött e függőség karmaiban, de aztán sikerült végül is kimenekülnie annak kínzó szorításából. Lehet, hogy ez soha nem sikerült volna neki - s így jó néhány remekművel szegényebb lenne most az emberiség - ha nem hozza össze a jó sors, az élet kiszámíthatatlansága Anna Grigorjevna Sznyitkinával. Akiben első feleségének hirtelen halála után két évvel (teljesen véletlenül) végre megtalálta élete igazi párját.
És az ideális pár kifejezés itt, ebben az esetben valóban igaz volt, hiszen a 20 évesen gyorsíróként hozzá került fiatal diáklány a legmegértőbb, legsegítőkészebb, legodaadóbb házastársa lett az írónak. Hogyan is történt ez?
Az azidőben 45 éves Dosztojevszkíjt éppen hitelezői szorongatták, így gyorsan be kellett fejezni A játékos című regényét. Az ifjú és agilis lány segítségével ez igen "frappánsan" sikerült is: a mű is elkészült, s közben a szoros munkakapcsolatból szerelem, majd boldog frigy lett - ráadásul. Az élet ez esetben - az előre kiszámíthatatlan sors jóvoltából - összekötötte a kellemest a hasznossal, a szeretetet (szerelmet) a jótékonysággal. S az életelixír - amit Anna személyesített meg - serkentette az alkotói energiát mindkettőjükben, s nem is akármilyen mértékben!
Az írót és egyben újdonsült férjét rajongásig szerető fiatal lány önfeláldozó módon a saját hozományával rendezte annak összes adósságát. Házas éveik alatt aztán továbbra is írói asszisztense, kvázi alkotótársa maradt. Fjodor Mihajlovics oly gyorsan cikázó gondolatait, az események, eszmefuttatások gyors leírását Anna - már hajadon korában is diktálás után - gyorsírójelekkel lejegyezte.
Az azidőben 45 éves Dosztojevszkíjt éppen hitelezői szorongatták, így gyorsan be kellett fejezni A játékos című regényét. Az ifjú és agilis lány segítségével ez igen "frappánsan" sikerült is: a mű is elkészült, s közben a szoros munkakapcsolatból szerelem, majd boldog frigy lett - ráadásul. Az élet ez esetben - az előre kiszámíthatatlan sors jóvoltából - összekötötte a kellemest a hasznossal, a szeretetet (szerelmet) a jótékonysággal. S az életelixír - amit Anna személyesített meg - serkentette az alkotói energiát mindkettőjükben, s nem is akármilyen mértékben!
Az írót és egyben újdonsült férjét rajongásig szerető fiatal lány önfeláldozó módon a saját hozományával rendezte annak összes adósságát. Házas éveik alatt aztán továbbra is írói asszisztense, kvázi alkotótársa maradt. Fjodor Mihajlovics oly gyorsan cikázó gondolatait, az események, eszmefuttatások gyors leírását Anna - már hajadon korában is diktálás után - gyorsírójelekkel lejegyezte.
Majd este saját otthonában lemásolta, átette "normális" írásformára, hogy az író másnap átolvashassa és javíthassa, ha szükségesnek látja. S ezt a közös és szigorú alkotói módszert házasokként is tovább folytatták, és precízen, szisztematikusan betartották - akkor már természetesen közös lakásukban.
Ezzel a metódussal készült el sokkal gyorsabban, rövidebb idő alatt A játékos (s később még utána egyéb művek is) mintha maga az író azt azonnal papírra vetette volna. A tervek, gondolatok, eszmék írói megfogalmazása, a cselekmény menetének elképzelése, a jellemek megformálása, az "ötletelés", az írói intuíciók papírra vetése persze mindig Dosztojevszkíjé maradt.
Ezzel a metódussal készült el sokkal gyorsabban, rövidebb idő alatt A játékos (s később még utána egyéb művek is) mintha maga az író azt azonnal papírra vetette volna. A tervek, gondolatok, eszmék írói megfogalmazása, a cselekmény menetének elképzelése, a jellemek megformálása, az "ötletelés", az írói intuíciók papírra vetése persze mindig Dosztojevszkíjé maradt.
De a javítások, csiszolások, korrektúrák során Anna mindig teljes erőbedobással jelen és "kéznél" volt, fáradhatatlanul dolgozott, működött. Ugyanúgy, mint felbecsülhetetlen megérzéseivel, empátiájával, jótanácsaival: mikor, mit dolgozzon férje, hiszen rengeteg előadást, felolvasóestet, újságszerkesztést, közéleti szereplést is vállalt írói alkotómunkája mellett.
S emellett - feleségével együtt - rajongásig szerette családját, segítette anyagilag is rokonait. Tizennégy évi házasságuk alatt - a költő (Radnóti) szavaival - "fele gondra érett", urát mindenben segítette. Alkotó munkájában, betegségében mindvégig mellette állt, kitartó, türelmes, hihetetlen szívóssággal, akaraterővel rendelkező hűséges asszonyává vált. (Négy gyermekük közül csak kettőjük érte meg a felnőtt korát. Ljubov lányuk regényíró lett, s apja memoárját is megírta. De az irodalomtörténészek szerint jóval megbízhatatlanabb, kevésbé hiteles az ő munkája, mint édesanyjáé.)
A cári rendszerben nyomort, nélkülözést, családi tragédiákat is átvészelt házasságuk éppen azért lehetett ideális és boldog, mert közös erőfeszítéseik, istenhitük, egymás megértése, szeretete és segítése minden eléjük kerülő akadályt legyőzött. S ezzel hozzájárult mindkettőjük egyéniségének, személyiségének kibontakoztatásához. Egymástól különböző egyéniségük, lelkiviláguk, szellemiségük tisztelete, megbecsülése alapozta meg, hogy kapcsolatuk, együttélésük a nagy korkülönbség ellenére is mindvégig példamutató, tartós, szép és ideális lehessen.
"Én és az uram teljesen más alkotású, más természetű, más felfogású emberek voltunk, s mindig megőriztük saját egyéniségünket. Egyáltalán nem másoltuk, nem utánoztuk egymást. Nem akartam beleolvadni az ő lelkébe, sem ő az enyémbe, s így a jóságos uram meg én is - mi mindketten - lelkileg szabadnak éreztük magunkat." - írja Dosztojevszkaja emlékirataiban - 1915-ben - a nagy író halála után 34 évvel. S ugyanakkor még szerényen hozzáteszi:
"Az uram csodálatos bizalmat táplált irányomban és összes cselekedeteim iránt. Jóllehet mindaz, amit cselekedtem - nem haladta túl a közönséges korlátokat." Dehogynem! Tevékenységét, életét végigkísérve állíthatjuk: nagyon kevesen voltak a történelem során olyan írófeleségek akik annyit tettek férjük művészi alkotómunkájának kiteljesedéséért, műveinek, gondolatainak elterjesztéséért (Anna szavaival: "uram nemes és magasztos eszméinek megismertetéséért") mint éppen ő.
S emellett - feleségével együtt - rajongásig szerette családját, segítette anyagilag is rokonait. Tizennégy évi házasságuk alatt - a költő (Radnóti) szavaival - "fele gondra érett", urát mindenben segítette. Alkotó munkájában, betegségében mindvégig mellette állt, kitartó, türelmes, hihetetlen szívóssággal, akaraterővel rendelkező hűséges asszonyává vált. (Négy gyermekük közül csak kettőjük érte meg a felnőtt korát. Ljubov lányuk regényíró lett, s apja memoárját is megírta. De az irodalomtörténészek szerint jóval megbízhatatlanabb, kevésbé hiteles az ő munkája, mint édesanyjáé.)
A cári rendszerben nyomort, nélkülözést, családi tragédiákat is átvészelt házasságuk éppen azért lehetett ideális és boldog, mert közös erőfeszítéseik, istenhitük, egymás megértése, szeretete és segítése minden eléjük kerülő akadályt legyőzött. S ezzel hozzájárult mindkettőjük egyéniségének, személyiségének kibontakoztatásához. Egymástól különböző egyéniségük, lelkiviláguk, szellemiségük tisztelete, megbecsülése alapozta meg, hogy kapcsolatuk, együttélésük a nagy korkülönbség ellenére is mindvégig példamutató, tartós, szép és ideális lehessen.
"Én és az uram teljesen más alkotású, más természetű, más felfogású emberek voltunk, s mindig megőriztük saját egyéniségünket. Egyáltalán nem másoltuk, nem utánoztuk egymást. Nem akartam beleolvadni az ő lelkébe, sem ő az enyémbe, s így a jóságos uram meg én is - mi mindketten - lelkileg szabadnak éreztük magunkat." - írja Dosztojevszkaja emlékirataiban - 1915-ben - a nagy író halála után 34 évvel. S ugyanakkor még szerényen hozzáteszi:
"Az uram csodálatos bizalmat táplált irányomban és összes cselekedeteim iránt. Jóllehet mindaz, amit cselekedtem - nem haladta túl a közönséges korlátokat." Dehogynem! Tevékenységét, életét végigkísérve állíthatjuk: nagyon kevesen voltak a történelem során olyan írófeleségek akik annyit tettek férjük művészi alkotómunkájának kiteljesedéséért, műveinek, gondolatainak elterjesztéséért (Anna szavaival: "uram nemes és magasztos eszméinek megismertetéséért") mint éppen ő.
Férje halálakor még csak 35 esztendős volt, de soha nem ment azután újra férjhez. 37 évvel élte túl férjét, de hátralévő évtizedeiben utolsó lehelletéig a nagy író műveinek újabb és újabb kiadásával, hagyatékának gondozásával és múzeum alapításával foglalkozott.
A jellemében és erőfeszítéseiben tiszteletet parancsoló, hihetetlen energiával megáldott, intelligens, végtelenül szimpatikus, szerény, magabiztos, melegszívű, de reálisan gondolkodó asszony emlékiratait elolvasva feltűnhet számunkra, hogy legbensőbb magánügyeikről, házasságuk intim részleteiről, úgymond hálószoba-titkaikról egyetlen szót sem árul el. Ez egyrészt talán a korabeli orosz nők szigorú, szemérmes erkölcsével, pravoszláv hitével magyarázható. Másrészt a férje iránti kegyelet és alázatos tisztelet is indokolhatja mindezt.
De talán leginkább az, hogy olyannyira aprólékosan, minden részletre kiterjedően akarta leírni férje személyiségét, jellemvonásait, írói sajátosságait, közéleti, írói tevékenységét, családban betöltött szerepét, kettejük közös alkotói munkálkodását, hogy kizárólag csak ezekre koncentrált. Így aztán egyébre már nem jutott sem hely, sem idő.
A jellemében és erőfeszítéseiben tiszteletet parancsoló, hihetetlen energiával megáldott, intelligens, végtelenül szimpatikus, szerény, magabiztos, melegszívű, de reálisan gondolkodó asszony emlékiratait elolvasva feltűnhet számunkra, hogy legbensőbb magánügyeikről, házasságuk intim részleteiről, úgymond hálószoba-titkaikról egyetlen szót sem árul el. Ez egyrészt talán a korabeli orosz nők szigorú, szemérmes erkölcsével, pravoszláv hitével magyarázható. Másrészt a férje iránti kegyelet és alázatos tisztelet is indokolhatja mindezt.
De talán leginkább az, hogy olyannyira aprólékosan, minden részletre kiterjedően akarta leírni férje személyiségét, jellemvonásait, írói sajátosságait, közéleti, írói tevékenységét, családban betöltött szerepét, kettejük közös alkotói munkálkodását, hogy kizárólag csak ezekre koncentrált. Így aztán egyébre már nem jutott sem hely, sem idő.
Mindebből azonban az olvasó is láthatja, hogy mi is volt számára tulajdonképpen a lényeg, a cél és szándék, aminek érdekében tollat ragadott. S mindezt nagyszerűen (ha nem is tökéletesen) meg is valósította. Ha nem a kölcsönös bizalomra és szeretetre épült volna házasságuk - talán soha nem sikerült volna Dosztojevszkíjnek, magának a fent említett játékszenvedélyét, a rulett iránti olthatatlan vonzódását legyőzni.
Agglegényként bizonyára nem sikerült volna, s joggal feltételezhetjük: ez esetben számos műve nem készülhetett volna el. (Vagy rosszabb esetben csak gyengébb alkotások kerültek volna ki kezei alól...)
Annának, mint feleségnek azonban rafinált női eszközeivel, sajátos hitvestársi "pedagógiájával", indirekt meggyőző módszereivel sikerült örökre megszabadítania őt ettől a gyilkos, ezer meg ezer rubelt felemésztő függőségtől. De ehhez az író döntő lépésére, elhatározására is szükség volt! Arra, hogy át tudjon lendülni a holtponton. Felesége mindaddig, amíg csak bírta - küldte utána az "utánpótlást", a svájci és német játékkaszinókba, ahová Dosztojevszkíj rendszeresen elutazott. Mígnem az írót már lelkiismerete kezdte gyötörni saját önzése miatt. Végül már ezért is beleunt, megutálta az egészet és abba hagyta.
Ami fiatalabb korában vagy időnkénti társtalanságában efféle kábulatra, játékmániára késztette őt - az az Annával való boldog házasságában már nem létezett, szerte foszlott. Megszűntek a gyökerei, indítékai, okai annak, hogy valamilyen bódulatba, terméketlen szórakozásba meneküljön, s élete utolsó tíz évében már teljesen szakított ezzel az őrülettel. (Amikor ez a szenvedély - honvágyában, egyedüllétében - ismét elkapta hosszabb külföldi tartózkodása alatt mindketten érezték, hogy ez csak időleges és véget fog érni. Ennek ellenére évek teltek el, mire teljesen le tudott mondani róla, de sikerült!)
Tulajdonképpen rájött arra, hogy mindez már gátolja őt, belátta, hogy néki erre már nincs szüksége, ez őt már akadályozza magasrendű élethivatásában, elzárja őt az alkotástól. És ez a ráismerés döntő fordulat volt életében. Felesége segítsége, erőfeszítése nélkül, s ha nem boldog házasságban élt volna - végleg soha nem tudott volna szakítani szenvedélyével.
S így nem készülhetett volna el sem a Félkegyelmű, sem a Karamazov testvérek! S hogy a fiatal korából magával hurcolt szenvedélye mellett is azért mégis képes volt az alkotásra - azt bizonyítja, hogy tulajdonképpen mi is volt számára a döntő, ami életét meghatározta. Mi volt az, amit egyénisége igazi sajátosságának tartott, ami igazi értelmet, megvalósítandó feladatot jelentett számára?
Annának, mint feleségnek azonban rafinált női eszközeivel, sajátos hitvestársi "pedagógiájával", indirekt meggyőző módszereivel sikerült örökre megszabadítania őt ettől a gyilkos, ezer meg ezer rubelt felemésztő függőségtől. De ehhez az író döntő lépésére, elhatározására is szükség volt! Arra, hogy át tudjon lendülni a holtponton. Felesége mindaddig, amíg csak bírta - küldte utána az "utánpótlást", a svájci és német játékkaszinókba, ahová Dosztojevszkíj rendszeresen elutazott. Mígnem az írót már lelkiismerete kezdte gyötörni saját önzése miatt. Végül már ezért is beleunt, megutálta az egészet és abba hagyta.
Ami fiatalabb korában vagy időnkénti társtalanságában efféle kábulatra, játékmániára késztette őt - az az Annával való boldog házasságában már nem létezett, szerte foszlott. Megszűntek a gyökerei, indítékai, okai annak, hogy valamilyen bódulatba, terméketlen szórakozásba meneküljön, s élete utolsó tíz évében már teljesen szakított ezzel az őrülettel. (Amikor ez a szenvedély - honvágyában, egyedüllétében - ismét elkapta hosszabb külföldi tartózkodása alatt mindketten érezték, hogy ez csak időleges és véget fog érni. Ennek ellenére évek teltek el, mire teljesen le tudott mondani róla, de sikerült!)
Tulajdonképpen rájött arra, hogy mindez már gátolja őt, belátta, hogy néki erre már nincs szüksége, ez őt már akadályozza magasrendű élethivatásában, elzárja őt az alkotástól. És ez a ráismerés döntő fordulat volt életében. Felesége segítsége, erőfeszítése nélkül, s ha nem boldog házasságban élt volna - végleg soha nem tudott volna szakítani szenvedélyével.
S így nem készülhetett volna el sem a Félkegyelmű, sem a Karamazov testvérek! S hogy a fiatal korából magával hurcolt szenvedélye mellett is azért mégis képes volt az alkotásra - azt bizonyítja, hogy tulajdonképpen mi is volt számára a döntő, ami életét meghatározta. Mi volt az, amit egyénisége igazi sajátosságának tartott, ami igazi értelmet, megvalósítandó feladatot jelentett számára?
Mi volt az, ami szüntelenül ennek a feladatnak vállalására, megvalósítására, teljesítésére sarkallta őt - káros szenvedélyének bódulata mellett és felett is? Mi volt az, ami föléje kerekedett ennek, ami győzedelmeskedett az életében? Az önkifejezés vágya, az alkotás folyamatának öröme, s végső soron az, hogy műveivel segítsen az embereken. Hogy segítsen az embereknek abban, hogy jobb, nemesebb életet éljenek a krisztusi szeretet jegyében. (S amit leginkább a Karamazov testvérekből "olvashatunk ki". A legnagyobb teológiai, filozófiai mélységeket talán ebben művében érte el.)
És ha már az alkotásnál tartunk - érdemes feltenni a kérdést: vajon jobb, összefogottabb, jobban, alaposabban átgondolt, átjavított műveket írt volna-e a nagy orosz író, ha egyáltalán nem gyötörte, nem akadályozta volna ez a fékezhetetlen szenvedélye? S emellett ha rendszeresen nem szorongatják, sürgetik a hitelezők bizonyára még tovább javítgathatott, korrigált volna sorain - ahogy felesége is írja. Vajon gátolta-e jelentősen őt alkotói tevékenységében a rulettezés bódulata, az arra fordított, arra elfecsérelt sok-sok idő?
És ha már az alkotásnál tartunk - érdemes feltenni a kérdést: vajon jobb, összefogottabb, jobban, alaposabban átgondolt, átjavított műveket írt volna-e a nagy orosz író, ha egyáltalán nem gyötörte, nem akadályozta volna ez a fékezhetetlen szenvedélye? S emellett ha rendszeresen nem szorongatják, sürgetik a hitelezők bizonyára még tovább javítgathatott, korrigált volna sorain - ahogy felesége is írja. Vajon gátolta-e jelentősen őt alkotói tevékenységében a rulettezés bódulata, az arra fordított, arra elfecsérelt sok-sok idő?
Tudta-e pótolni később azokat napokat, heteket, amiket a játék őrületével rabolt el önmaga a saját alkotómunkája elől? Be tudta-e hozni azt az elvesztett időt - és persze a kétszeres értelemben is elvesztett pénzt - ami alatt, s amikkel nyélbe ütötte a külföldi, szenvedélyes újrautazásokat? Helyrehozta-e mindezt - anyagi-, és erkölcsi értelemben - hazatérte után, amikor aztán ismét belevetette magát félbehagyott írói munkáiba?
Behozta-e a szenvedélyével elpazarolt időt azzal, amikor aztán újra serényen hozzálátott az íráshoz? Pótolta-e a családi kassza könnyelműen eldorbézolt ezer és ezer rubeleit, amiket két kézzel szórt, majd újra és újra elveszített, ahelyett, hogy az alkotásban mélyedt volna el akkor is? Vagy ez a szenvedély nála - mint zseniális személyiségnél - egyfajta kikapcsolódás, erőgyűjtés volt?
S ily módon még talán hozzá is járult (?) ez a kieső időszaka ahhoz, hogy újult erővel folytassa alkotó tevékenységét? (Mint ahogy hozzájárult számos nagy író alkotóereje megsokszorosodásához a könnyelmű, kicsapongó élet, a nyilvánosházakban történő dorbézolás, ami után újra alkotni tudtak - ami azért Dosztojevszkíjre nem volt érvényes.) Ez is a nagy zsenik nagy titkai közé tartozik - hiszen őket nem lehet az átlagemberek mércéjével mérni és értékelni.
Ami erősít bennünket: az igazhit
A legfontosabb, hogy folyamatosan a magunk urai legyünk, mi, akik mindenkori őrséget, hatalmat és szabad felülbírálatot gyakorolunk káros szenvedélyeink, szokásaink felett. A magunk urai, felügyelői, nem pedig az alkohol, a cigaretta, a kábítószer pillanatnyi élvezetének a rabjai, kiszolgálói, a függőségek hálójának tehetetlenül vergődő pókjai. Olyan pókjai, akik e vergődés ellenére még kisebb vagy nagyobb élvezetet is találnak abban, hogy naponta akár többször is isznak, s ezzel elbódítják önmagukat.
Mert bizony itt van a kutya elásva: ezek a szerek - főként fogyasztásuk közben - bizony jól esnek, s aki ezt tagadja, az hazudik. Ám a másik igazság az, hogy csak ideig, óráig tart "jótékony" hatásuk, ám ezerszer nagyobb rombolást visznek végbe, mint amennyi élvezetet okoznak. S hogy még egy közmondással érveljek: "amit megnyerünk a réven - azt elveszítjük a vámon."
Rajtunk múlik, hogy melyiket választjuk, hogy miről mondunk le: hajszoljuk nap mint nap a pillanatnyi élvezetet, amellyel romboljuk elsősorban magunkat - avagy nemet mondunk ennek, s ettől megszabadulva fokozatosan felépítjük, illetve újraépítjük önmagunkat. Melyik út a helyes és megfelelő? Melyik út végén mi van? Mert egy útnak a helyességét, megfelelő voltát mindig az dönti el, hogy hová, merre vezet, mibe torkollik! Mint ahogy egy ember erkölcsi voltát is az határozza meg, hogy merre tart, milyen irányba, mifelé, merre megy - nem pedig az, hogy honnan jött.
A pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve. Az ördög minden földi élvezetben ott lakozik - a dohányban, az alkoholban, a drogban, a csokoládékban, az édességek százaiban, a szexben, a száguldásban, az internetes porno- -oldalak gyakori előhívásában és bámulásában (amire álszent módon mondhatjuk, hogy szégyellje magát az, aki ezeket az oldalakat és filmeket elkészíti és terjeszti) a hajnalig tartó dorbézolásban, a játékszenvedélyben, az önmagát felfaló luxusban. Nékünk, földi halandóknak mi a legfőbb feladatunk? Az, hogy mindezek felett irányítók, uralkodók legyünk mindenáron - ha jót akarunk önmagunknak és hozzátartozóinknak. Hogy az irányítást és uralkodást kezünkben tarthassuk ahhoz a legnagyobb segítséget attól kaphatjuk, aki a mi irányításunkat kezdettől a kezében tartja: azaz a megváltó Istentől.
Ő azonban csakis akkor képes ezzel a vezérlő hatalommal élni, csakis akkor tudja gyakorolni jóságon és szereteten alapuló hivatását, csakis akkor segíthet rajtunk, ha hiszünk benne. Ha lelkünk legmélyén is bizonyosak vagyunk megváltó, mindenható erejében, szándékában és abban, hogy minden teremtményét saját gyermekének tekint. A vallás gyakorlása, a hit tudatosulása, rögzülése a lélekben, Isten szerepének, feladatának felismerése és elismerése, értékelése, a vallás, a hit megélése, gyakorlása számos kérdést vet fel, melyekre megkísérlem az alábbiakban a válaszadást:
Azt mondják sokan, hogy a vallását gyakorló ember, aki templomba jár - az menekül Istenhez, mert Tőle várja azt, hogy helyette majd megoldja a problémáit. Mármint, hogy azért jár oda imádkozni, hogy saját feladatait átruházza a Mindenhatóra, átadja Istennek mindennapi gondjai, nehézséget jelentő feladatai megoldását. Azért imádkozik, hogy átplántálja saját felelősségét. Nagy tévedés! Senki nem azért jár oda, mert azt gondolja, hogy Isten holnap reggel kifizeti az adósságait, rendezi a csekkjeit, befizeti a villanyszámláját, meggyógyítja a gyomorfájását, megbékíti haragosaival, csökkenti a vérnyomását, állást szerez néki, megjavítja a rossz gyerekét vagy lecsendesíti szomszédját, anyósát, házsártos asszonyát avagy férjét.
Nem. A templomban megnyugvást, lelki békét kereső ember azért jár oda imádkozni, vagy éppen imádkozik otthon (mint jómagam) mert hisz abban, hogy Isten erőt, hatalmat, kitartást, elszántságot és türelmet ad néki ahhoz, hogy biztos lehessen benne: ő, maga, egyedül is meg tudja oldani a saját különbejáratú problémáit. Amíg az alkoholista ember menekül a kocsmába saját gondjai elől, s nem is akar velük foglalkozni, a vallásos ember ezzel ellentétben nem menekül, hanem éppen azért megy a templomba, mert ott energiát gyűjt, lelkierőt kér Istentől. Lelkierőt, amivel előbb vagy utóbb meg akarja és meg is fogja gondjait oldani.
Isten létében, akaratában, erejében és dicsőségében hinni lehet bárhol járunk, bárhol vagyunk, akár otthon, a négy fal között is, és életünkben számtalan lehetőségünk adódik arra, hogy ennek szellemében cselekedjünk. Van, aki saját lakásában imádkozósarkot rendez be magának térdeplővel, s nem is biztos, hogy aki minden vasárnap a templomban ájtatosan imádkozik az mélyebben vallásos nála. A hit ereje, annak megélése és gyakorlása tehát nem a helyszíntől függ, hanem a belső meggyőződéstől.
Amikor a 78 éves Müller Péter írótól megkérdezték egy interjúban, hogy kereszténynek tartja-e magát így válaszolt: "Mondjuk így: Jézus követőjének." Ebben a válaszban szerintem burkoltan benne volt az is, hogy a katolikus egyház intézményesített vallásgyakorlatában sok olyan új dolog jelent meg, formálódott át az évszázadok során, ami egyáltalán nincs összhangban Jézusnak a hit gyakorlására, terjesztésére irányuló eredeti elképzeléseivel, tanítási gyakorlatával, metódusával. S mindez meglehetősen idegen szerénységgel, alázattal teljes lényétől is.
Hogy csak egyet mondjak például: Jézus mindig a köztereken, szabadban tanított, beszélt, prédikált és hallgatóságát sosem különítette el származás, hit, faj vagy egyéb szempontok szerint. Mindenkit egyenlőnek, egyenlőként kezelt, aki hozzá fordult, aki tőle segítséget kért - annak egyaránt nyújtott is lelki vígaszt: "Mindannyian, akik az Úrnak nevét segítségül hívják - azok meghallgattatnak.")
Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy túl sok botrány robban ki eme egyház falain belül. Amiből sajnos az derül ki, hogy vannak olyan egyházi személyiségek, akik úgy gyakorolják papi hivatásukat, hitüket, hogy közben bűnös, etikailag nem megfelelő, Istennek nem tetsző módon élnek és munkálkodnak. És ez nemhogy a katolikus hittel, de a józan emberi erkölccsel sem egyeztethető össze. Vagyis: a papi tevékenységükben Jézus követőinek tartják (mutatják) magukat, de a valóságban egyáltalán nem azok.
Itt tehát a hit, a vallás megélése, gyakorlása, a magánélet, a hitközségi lét és a belső meggyőződés területén nincs rend. Az őszinteség helyett a képmutatás érvényesül, hiányzik tehát az összhang az elv és a tett között. Avagy legegyszerűbben, s éppen ideillően fogalmazva: az ilyen pap bort iszik és vizet prédikál. S ebben az esetben legjobban teszi, ha minél hamarabb lemond tisztségéről, s ez a legkevesebb, amit tehet. Mint ahogy Szent Ferenc mondotta: "aki nem tudja betartani a szüzesség fogadalmát - az ne vállalja a szerzetesi életmódot és senki sem fog rá haragudni." Akkor is baj van - bár közel sem ekkora - ha egy egyszerű honpolgár - hívőnek, katolikusnak tartja magát, templomba is jár, ám a mindennapi életében teljesen másképp él és nyilatkozik meg, mint amit a katolikus hit erkölcse, elvei tőle - mint hívőtől - megkövetelnek tőle.
Érzésem szerint az író fenti válaszában talán ez is benne foglaltatik a sorok, illetve szavak között. Ugyanakkor a lényegre tapintott: valóban a belső, mély meggyőződés és az annak megfelelő, Istennek tetsző mindennapi élet együtt jellemzi az igazán hívő embert. Vagy ahogy ő mondja: "a hívség, mert a hit és hűség egy: ne feledd!" - mondta az újságírónak. Véleményem szerint aki Jézus követőjének tartja magát (mint Müller is) - az biztos, hogy hívő ember, még akkor is, ha nem jár rendszeresen misére. Ha nem ismernénk az író eme vallomását, akkor is tudnánk ezt Róla: elég csak hallgatni bensőséges szavait, olvasni sorait, megnézni színpadi darabjait - például a Mária evangéliumát, vagy az Isten pénzét, amely Dickens Karácsonyi ének című írásának adaptációja.
Ez utóbbi színpadi musical éppen azt hangsúlyozza, hogy az ember önnönmagát, lelkivilágát itt e földi létben csakis önmaga tudja megváltoztatni, mástól ezt várni: naívság és képtelenség. Isten ehhez "csupán" a sugárzó energiáját tudja számára segítségül adni, ha hisz Benne, és ha az Ő elvei szerint hajlandó élni. Még a gonoszlelkű, fösvény londoni milliomos, Ebeneser Scrooge számára is esélyt ad arra, hogy megjavulhasson, s ezt ő maga is így véli, amikor a szellemalakra tekint: "Látta, hogy fénye magasan ragyogva lobog, homályosan sejtette, hogy valami összefüggés van a fény és a szelleme felette gyakorolt hatása között."
Ugyanis ha e szívtelen vénember - a szellemalakok sugallatára - önmagát nem győzi meg arról, hogy így nem élhet tovább - akkor nincs elhatározás, nincs megvilágosodás, nincs kiindulópont, s nincs elrugaszkodás a nagy fordulathoz. (Úgy történt ez nála is, mint Pál apostol esetében, akit egy isteni üzenettel járó megvilágosodás, egy fénylő ráébredés késztetett arra, hogy gyökeres fordulattal megtérjen, s így Saulusból - Paulussá változzék.)
Mert mit is mond a darab végén Scrooge, aki a szellemjárások után a gyűlölet, az önzés és mogorvaság megtestesült szobrából a szeretet, a jóság és adakozás megszállottjává válik? Mit is mond azután, hogy a szellemalakok kíséretével végigjárja, végiggondolja egész eddigi és jövőbeli életét? Mit is mond azután, hogy katartikus felismerése villámcsapásként éri őt is, és ráeszmél arra, hogy megkeseredett napjai örömtelibbek és gazdagabbak lesznek majd, ha szakít eddigi életmódjával? "Ha mi itt megváltozunk - megváltozik minden." - mondja alkalmazottjának, aki csodálattal és örömmel fogadja ígéretét, hogy beteg kisfiát meg fogja gyógyíttatni.
Ezzel a nagy változással, ezzel az éles fordulattal nemcsak saját maga, de környezete élete is a jövőben sokkal kiszámíthatóbbá, derűsebbé, kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá válik. Mintegy szelíd útmutatásként, példaként állítva elénk az uzsorás optimizmust sugalló, megható metamorfozisát - a kis Tim szavait idézve - az "Isten áldjon meg mindnyájunkat!" summázattal zárja le a nagy angol író a megható történetet.
A vallásos ember hosszú utat tesz meg addig, amíg hívő lélekké válik. Hosszú utat, ha ezt felvállalja, ha szívből óhajtja és egész lelkével kívánja. A kettő olyan viszonyban áll egymással, mint a muzsikus és a művész ember. "Nagyon sok kiváló zenész létezik ezen a világon, de nem mindegyik művész, csak aki vállalja a hosszú és keserves utat, s elszántan törekszik rá, hogy az legyen." - mondta Hegedűs Endre világhírű zongoraművész, akinek koncertjeit hallgatói szinte szakrális eseménynek érzékelik. Feleségével együtt mindketten hívő emberek. "Minden reggel a Szentírásból olvasunk fel. Erőt kapunk, biztatást, néha tanácsot, máskor választ kérdéseinkre vagy megoldást a gondjainkra." - vallotta egyik interjújában.
A problémáink megoldásához szükséges erőt és energiát kívülről kapjuk, és kérjük is ezt az imával - ám magát a megoldást nékünk kell átgondolnunk, megterveznünk és végbevinnünk. Energiát, kitartást, erőt őseinktől, szüleinktől, gyermekeinktől, hozzátartozóinktól, saját testünk rendszeres edzéséből is kapunk - de hát ők is (ezek is) valamennyien isteni teremtmények. És persze nem utolsósorban bőségesen kapunk energiát a művészetek tanulmányozásából is, ám maga a művészet is isteni láng hatására, égi sugallatra - bár igaz, hogy földi ihletésre és intuíciókra - létrehozott emberi alkotás. Tehát az energia - mint említettem - kívülről jön, de a megoldás titka az belül van. Hogy mindezt megértsük, belássuk és eszerint éljünk - ehhez elengedhetetlen az, hogy rendületlenül higgyünk Isten szeretetében, bizalmában, hatalmában, kegyelmében, megbocsájtásában és segítőkészségében.
Higgyünk tehát az Ő megváltó és mindenható erejében, de cselekednünk, problémáinkat, konfliktusainkat, gondjainkat elrendeznünk, megoldanunk mindenkor magunknak kell - önállóan erőnk, képességünk és önbizalmunk szerint. Mert mit is mondott az Úr - Madách soraiban? "Ádám! Elhagytál engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban." Az embert a tiltott gyümölcs meglopásáért ezzel és így büntette az Isten - mármint hogy további cselekvésében magára hagyta. (De azért távolról azóta is figyeli, figyelmezteti, ha rossz útra téved, rendszeresen jelzéseket küld számára.)
Mert az Ő szeretete azt jelenti, hogy vigyázó szemeit rajt tartja az emberen. Figyeli minden lépését ha éppen azt is mondotta: "elhagylak én is." Az Ő sajátos elhagyása tulajdonképpen csak térbeli és nem valódi elhagyás. Nem úgy kell érteni, hogy a továbbiakban nem törődik semmit teremtménye sorsával, s nem érdekli fejlődése, életének alakulása. Sőt, nagyon is érdekli és vigyázza! (Mit is ír róla Ady egyik istenes versében? "Nem nagyon törődik velünk / De betakar, ha nagyon fázunk.") Mert azáltal, hogy elhagyta Ádámot éppen azt tette számára lehetővé, hogy az ember önállóan, egyedül is megállhasson a saját lábán. Hogy megtalálhassa önmagát és kimunkálja a földi cselekvés számára legmegfelelőbb módjait és lehetőségeit.
Az Ő végtelen szeretetébe így fér bele ez a sajátos távoltartás, elhagyás. Az Ő végtelen szeretete azt jelenti: haragszik ugyan, de azért megbocsájtott az embernek az Édenben elkövetett bűnéért. Úgy haragszik, hogy továbbra sem fosztja meg teremtményét a segítőkészségétől, a szeretetétől. Isten tehát - legfőbb teremtményével szemben - az elengedés és megtartás finom eszközeivel és módszereivel élt. Ezeket érvényesítette akkor rajta és felette. És ezeket alkalmazza azóta is. "Was Gott tut, das ist wohlgetan." (Mit Isten tesz - az jól van úgy.)
Ezzel a csakis reá jellemző elhagyással, távolságtartással is jót cselekedett, jót tett az emberrel: hiszen magától emberi voltától fosztotta volna meg őt, ha nem biztosította volna ezzel a lépésével, s nem biztosítaná számára azóta is - a teremtés pillanatától fogva - az önálló cselekvés szabadságát, örömét, lehetőségét s nem utolsósorban: felelősségét. Oly módon, hogy az imént említett rendszeres jelzéseivel, figyelmeztetéseivel azért azóta is minduntalan véleményt nyilvánít a maga módján az emberiség számára: mikor cselekszünk helyesen és mikor teszünk rosszul.
Ez a kiűzetéssel járó büntetés már akkor is egyfajta figyelmeztetés, intenció volt a részéről: igenis, vegye tudomásul az ember azt, hogy ő nem Isten emberi tulajdonságokkal felruházva, hanem ember - bizonyos isteni jellemvonásokkal! Mert azáltal, hogy az Úr az embert a saját maga képére teremtette az csakis alaki, anatómiai, testi felépítésében, külsejében jelentett teljes azonosságot, a leglényegesebb belső tulajdonságaiban képességeiben viszont nem.
Az Úr tehát már jókor, idejekorán jelezte az embernek, hogy mit tartson szem előtt: mivel nem rendelkezik ugyanolyan tulajdonságokkal, jellemvonásokkal, s főként ugyanolyan képességekkel és lehetőségekkel, mint Ő - ne akarja mindenáron, s minden téren Őt utánozni, ne akarjon minden áron arra törekedni, mint amire Ő, mert ehhez sem kellő energiája, sem kellő képessége nincs és nem is lesz soha! Ez épp oly lehetetlen, mintha azt kívánnánk, vagy követelnénk, hogy az élő fa viselkedjen emberként, vagy az állat növényként. Ne higgye és ne gondolja azt az ember, hogy mindarra képes, mint amire Isten, mert ennek a tévhitének keserű csalódás és tehetetlen vergődés lesz a következménye. Vagyis: sem a halhatatlanságra, sem a minden téren, mindennek a tudására és birtokbavételére ne aspiráljon, mert azt nem tudja és nem fogja elérni.
Annak idején az isteni felszólítás, tiltás ellenére, de az ördög, a gonosz sugallatára az ember megdézsmálta a tudás fáját, ám a halhatatlanság gyümölcsét már nem tudta. Ennek eredményeképpen mind földi tudása, mind pedig a földi élete véges lett. Tehát korlátai lettek itt, e földi létben, s ezeket a korlátokat jó, ha tudomásul veszi, mert csakis ezeken belül cselekedhet. Ám ezeken belül rendkívül gazdag, évezredekre szóló feladatai vannak, amelyek boldogítani tudják őt, vagyis egy-egy embernek - ha van feladattudata - soha nem kell attól tartania, hogy saját egyéni életében unatkoznia kell.
Törekedjen a saját és mások boldogságának, a saját és mások földi életének minél ésszerűbbé, minél színesebbé, minél gazdagabbá tételére. Törekedjen arra, hogy mind ő, mind embertársai egészségesen, harmonikusan, ne anyagi, hanem lelki gazdagságban éljenek, kölcsönösen megértve egymást, békében, szeretetben. A paradicsomból való kiűzetés lényege és mára is érvényes üzenete tehát a következő volt: Ember! Ne a mindentudás elérésének, a halhatatlanságnak, a kényelmes, luxus életmód folytonos megteremtésének vágya vezérelje földi utadat, hanem a szeretet! Az előbbi esetében csak a szomorúság, elmagányosodás, bajok, konfliktusok, betegségek, halálesetek, tragédiák fogják utadat jelezni, ám ha az utóbbi táplálja és irányítja létedet és munkálkodásodat - akkor békés, boldog és harmonikus földi élet lesz osztályrészed - néked és embertársaidnak egyaránt.
Ezt az üzenetet, megszívlelendő feladatot bízta rá tehát Isten az emberre a kiűzetéskor. A harmóniára való törekvés szükségességét, amihez a szeretet és a Teremtőnkben való hit szolgáltatja az energiát. A törekvés tehát a fő, ebben áll az emberi lét alfája és omegája, ez a földi örömök legfőbb forrása, a földi élet lényege. Mert hogyan is fogalmaz Madách? " Az élet célja a küzdés maga." Csakis küzdéssel valósítható meg, érhető el az ember belső-, és az emberek egymás közti harmóniája.
S ha ezt az ember már elérte - akkor az éppen jelenben élők számára elérhető és megvalósítható legfőbb célt már meg is valósította, s ezekre aztán építheti a továbbiakat. A következő nemzedékeknek mindezeket már csak megtartaniuk, erősíteniük - indokolt esetben egyeseket akár el is vetniük - és újabb megvalósítandó célkitűzésekkel gazdagítaniuk kell. Amiket aztán őnékik, saját maguknak kell majd elérniük, megvalósítaniuk, és így tovább, és így tovább az idők végezetéig.
Isten az effajta, csakis Reá jellemző figyelmeztetésekkel igyekszik jóindulattal letéríteni az embert azóta is szüntelenül a rossz útról, s ezek által is mutat a helyes, a követendő irányba. Ez az, amiben hinnünk kell, ez az, amit el kell fogadnunk! A hitet, a reményt soha senki nem veheti el tőlünk és ez legalább olyan fontos, mint az önálló és határozott cselekvés, az önálló problémamegoldás a részünkről. Senki sem tudhatja előre - s ez jól van így - mennyi időt, hány évet mért ki számára a Teremtő. Ő tudja miért, de én úgy gondolom, addig biztosítja egy-egy földi lénye számára az életet amíg tervei vannak vele itt e Földön. ("Ha az Istenek megkíméltek bennünket - annak oka van." - mondja a földrengés után életben maradt parasztember a lányának a "Corelli kapitány mandolinja" című csodálatos filmben.)
Akiknek számára Isten még feladatokat szándékozik adni itt, e földi létben, mert hisznek Őbenne, s ők maguk is bíznak abban, hogy végbe tudják vinni vállalt feladatukat, s Ő ott fenn úgy gondolja, hogy mindezeknek teljesítésére itt lenn még képesek - azok számára meg is adja az ezekhez szükséges erőt, energiát és időt. Akik esetében viszont úgy látja (mert az Ő szeme mindent lát), hogy erre már képtelenek, s a továbbiakban sem maguknak, sem embertársaiknak életét már nem tudják vagy nem akarják tovább boldogítani, elvesztették életkedvüket - azokat sem fosztja meg önkezével életüktől. Az Isten ugyanis senkinek az életét nem veszi el, direkt módon nem dönt és nem avatkozik be a halál pontos idejének és formájának meghatározásába. Ha ezt megtenné - akkor már döntőbíróvá válna, ám effajta szerepre Ő itt, e földön soha nem vállalkozik.
Isten önhatalmúlag, sajátkezűleg nem zárja le, nem szünteti meg egyetlen földi lénynek az életét sem. Nem segíti át a halálba senkit, mert hatásköre nem terjed ki arra, hogy az élet és halál közé éles választóvonalat húzzon a maga erejével és hatalmával. A végesség, az erőszakos megsemmisítés, az elpusztítás nem tartozik és nem illik bele tetteinek jól felépített rendszerébe. Isten az élőknek, s nem a halottaknak az Istene, ami azt jelenti, hogy csakis az élet területén és annak érdekében működik. Az Ő elvei szerint viszont az általa teremtett élet örök, s ha a halállal ugyan a test a lélekkel együtt ismét porrá, élettelen anyaggá változik is át - a feltámadással a hívő újra élővé válik. ("Hívő lélek a halállal meg nem halhat / Bűneire trónusomról nyer irgalmat" - szokták énekelni a katolikus temetéseken.)
Vagyis a földi lény halála csupán egy átmeneti állapot. Egyfajta terminál az üdvösséghez történő utazás hosszú vándorútján. Olyan állomás, ahová mindenki egyszer, valamikor megérkezik mindenféle átszállójegy nélkül; ahol már mindenki egyforma és egyenlő - mindaddig, amíg az utolsó ítélet napja el nem érkezik. Isten (illetve Jézus) szemszögéből nézve, céljait tekintve az igazi cezúra, éles határvonal tehát nem a meghalás pillanata, hanem a Feltámadás, amikor valóban utoljára és határozottan igazságot szolgáltat mindenki számára.
Eddig a napig azonban minden halott élettelen anyagként, de az Úr őrzése, védelme, felügyelete alatt fekszik sírhelyén (ahogyan a teremtés előtti állapotban volt az ember.) Ezért is szokták azt mondani valakinek a halálakor, hogy magához szólította az Úr, nem pedig elvette az életét. Néki a halállal kapcsolatban, annak előídézésében és realizálásában nincs feladata, tennivalója, az Ő tevékenysége csakis az élet mezején értelmezhető és kivitelezhető. Végső soron mindenkor és mindenben az élet érdekében, az élet és igazság nevében cselekszik.
Még akkor is, abban az esetben is eszerint cselekedett, amikor Jézus szavaival "elhagyta" fiát, mert el kellett hagynia, hogy annak kínhalála bekövetkezhessen az emberek megváltása, vagyis további élete érdekében. ("Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?") Atya és fia mindketten tudták, hogy ennek így kell lennie, de mégis ezekkel a szavakkal sóhajtott fel a kereszten, hiszen érző és eleven ember volt Ő is. És éppen ezért sóhajában több volt a fájdalom, mint a szemrehányás. Az Úrnak el kellett hagynia ekkor Jézust eme hatalmas áldozattal. Krisztusnak meg kellett halnia érettünk, mert enélkül nem jöhetett volna a feltámadás magasztos csodája, s nem jöhetne létre majd egyszer a második eljövetele, s az Igazság Napja sem. S enélkül az egész keresztény misztérium teljessége, tökéletessége és komplex csodája nem érvényesült volna.
Isten tehát az élet érdekében cselekedett és tesz ma is. A Teremtés kezdetétől egészen a Harag Napjáig bezárólag, ami után fiának, Jézusnak adja át azt a Királyságot, melyben már attól fogva "halál nem lészen többé, sem gyász, sem jajkiáltás." Isten tehát csak abban az értelemben lehet élet és halál ura, hogy mindenképpen élni segít és életet sugároz itt, e földi szolgálatában, amelyet áthat az emberek iránti végtelen szeretete, s ezzel az erejével győz a halál felett. Ő csakis az élet menetébe avatkozik bele, a végének eljövetelébe, meghatározásába nem. Addig segíti bármely földi lényének az életét - a maga hatalmával, erejével, sugárzó energiájával - fenntartani, fejleszteni és gazdagítani ameddig annak értelmét látja.
Ám arra, hogy emögött milyen indokai, érzelmei, indítékai, biztos meglátásai, elvei, céljai húzódnak meg, miféle okból ragaszkodik egyik lénynél az élet fenntartásához, a másiknál meg nem, arra mi, földi lények nem tudunk és nem is tudhatunk választ adni. Ha tudnánk a választ akkor már nem emberek lennénk, hanem maga az Úr. Isten az önmagára jellemző korlátlanság és végtelenség hatalmával szemben bennünket, földi lényeket a korlátok és végesség örök tudatával és lehetőségével ruházott fel. E kettő birtokában cselekedhetünk, sőt kell és tanácsos is cselekednünk, ám ezen belül viszont határtalanok és végtelenül gazdagok a lehetőségeink.
Akik ennek mélységét és boldogító voltát nem értik meg - azoknál hamarosan jönnek a bajok, konfliktusok, katasztrófák. Mint ahogy a növényből sem lehet állat, a szélből napsütés, a műanyagból élő sejt - úgy az ember sem cselekedhet Istenként, és Isten sem emberként, aki csakis a korlátok és a végesség betartásával, illetve megtartásával élhet és tevékenykedhet. Istennek viszont nincsenek korlátai a földi lények irányításában, ám csakis az élet területén. Ám hogy itt, e területen kivel mik a szándékai - azt mi nem láthatjuk és tudhatjuk, csupán hihetjük azt, hogy jók.
A minap a Kossuth Rádió "Vendég a háznál" című műsorában nyilatkozott egy keresztény édesanya. Az orvosok nem sokkal gyermeke születése után megmondták néki: kisfia meg fog halni, mert olyan betegséggel jött a világra, amit nem tudnak gyógyítani.
"Amikor ez bekövetkezett és gyermekem a kezeim között halt meg, ott az ágyon ülve tudtam és éreztem, hogy akkor, ott, abban a pillanatban jelen van velünk az Isten. Tudtam, hogy az, ami akkor, ott történik - az több, mint mi vagyunk."
Ez az édesanya tehát ott megérezte és megértette, hogy az Úrnak milyen viszonya van a halálhoz. Hogy nem akarja, s nincs is szándékában senkinél befolyásolni, hogy az az Ő isteni szándékától és kezétől bekövetkezzen. De az általa tudott okokból - bizonyos esetekben - magát az életet nem akarja tovább támogatni. És ezt az isteni "jogot" és egyben kegyelmet mindenképpen fenntartja magának.
És aki hisz Őbenne, az azt is elhiszi, hogy ezzel jót cselekszik. még akkor is, ha mérhetetlen fájdalmat is okoz ezzel az édesanyának. Mérhetetlen fájdalmat okoz ugyan, de vigasztaló jelenlétével, részvétteljes szeretetével egyben biztosítékot is nyújt az anyának, hogy ártatlan, szerencsétlen kisgyermeke majd el fogja nyerni Általa az örök üdvösséget. És ezt a jogát és kegyelmét is fenn akarja és fenn tudja tartani magának. S így ez az anya - hívő ember lévén - abban is reménykedik, míg él, hogy gyermekével majd a feltámadáskor újra találkozhat és együtt lehet az örök életben.
S ugyanígy Isten jelenlétét és szeretetét tapasztalta egyik ismerősöm is. Elmesélte, amikor haldokló, 92 éves édesanyjától búcsúzott el a kórházi ágynál.
"Amikor lezárta szemeit s én megszorítottam a kezét akkor úgy éreztem, hogy valaki megölelt engem, ezzel jelezve, hogy Isten velünk van, megköszöni nékem, hogy utolsó perceiben nem hagytam magára őt, és együtt érez bánatommal. És biztosított engem afelől, hogy az anyámat most már pártfogásába és őrizetébe vette. S akkor már én is teljesen biztos voltam abban, hogy az örök életben majd fogunk találkozni."
Mert az igaz, hogy porból lettünk s azzá is leszünk, ám az Ítélet Napján az Isten újra életet lehel a mi porhüvelyünknek számító élettelen anyagba, ahogyan azt a Teremtéskor is megcselekedte, s az igazhitűek újra életre kelnek. S ha akkor teljes siker koronázta művét - ugyanúgy képes lesz erre ama bizonyos napon is, ami egyszer elérkezik. Ennyiben és ilyen módon van tehát Istennek lehetősége, feladata a földi ember halála utáni intervallumában.
Ama bizonyos jézusi mondás, melyre az alábbiakban még utalni fogok - "Én vagyok az út, igazság az élet" - pontosan ezt fogalmazza meg. Az a kérdés tehát, hogy miért hal meg egyik ember éppen akkor, a másik meg amakkor, miért, mikor és hogyan - csakis így válaszolható meg. Csakis így, ennek talaján értelmezhető mindez az isteni hit fényében és gondolati körében, a fentiek magyarázatával.
A hívő ember - mint jómagam is - ebben hisz és ezt tartja jónak és helyesnek. Még akkor is, ha vannak nem hívő emberek, akik emiatt netán megvetéssel, haragvással, naivitással vádolnak bennünket, hívőket. Akikben viszont emiatt soha nem a gyűlölet, a bosszúállás a reagálásunk. Nem ez munkál bennünk irányukban - hanem a megértés, az empátia a szeretet, éppúgy, mint bárki iránt. Az ellenvélemény miatt ugyanis az igazi hívő ember nem haragudhat, és nem gyűlölhet senkit. Mert - többek között - ezért és emiatt is keresztény, hívő ember.
Isten tehát önkezével senkinek nem veszi el az életét - ha hitetlen az az ember, ha nem. Ám gondoskodik arról, hogy a hitetlenek számára is küldjön bizonyos jelzéseket, üzeneteket arra nézve, hogy hogyan változtassák meg életüket, mit tegyenek, hogy hátralévő éveiket ne csak puszta vegetálással, feladatok, célok, kilátások nélkül, értelmetlenül és tartalmatlanul, szenvedésekkel kínlódva éljék le. Soha nem veszi el tőlük az esélyt, a lehetőséget, hogy feléje, hozzá forduljanak: higgyenek az erejében, törvényeiben. Mert Isten a tanításai, törvényei propagálásában nem tesz különbséget hívő és hitetlen közt. (Csupán egy esetben: amikor a hitetleneket nem engedi be a mennyek országába.)
Ám akkor, abban az esetben, ha a hitre, cselekedetre ezek az emberek képtelenek, ezt nem akarják - akkor sem folyamodik erőszakos tettekre és megoldásokra. Isten senkit nem vesz rá erőszakkal arra, hogy Őbenne higgyen és változtasson eddigi sanyarú sorsán, kiüresedett életén. Amit Isten tesz - az az ember földi életének széppé, gazdaggá tétele a maga eszközeivel.
Soha senki nem tudhatja azt, hogy ki miért hal meg éppen 30 évesen vagy 60 körül, netán 80 évesen, vagy még a százat is elkerülve. Soha nem tudhatjuk - talán csak az Úr - hogy egyikőnk miért természetes, mások pedig erőszakos halállal zárják le földi létüket? Hogy van-e köze ehhez és milyen módon az Istennek, s hogyan illik be mindez cselekedeti-, és gondolati rendszerébe? Azt sem tudhatjuk, hogy mennyi ebben a véletlennek a szerepe, s mi az ami ebben szükségszerű, mert egyiket sem lehet kizárni!
S azt sem tudhatjuk: vajon mennyi része van az ember halálában, a haláltusájában, annak rövidebb vagy hosszabb időtartamában az isteni kegyelemnek? Vajon mennyit köszönhetünk ebből a Teremtő végtelen szeretetének, mennyit a véletlennek, mennyit a szervezetünk szívósságának, lelki harmóniánk jelenlétének avagy hiányának? Mi az, ami miatt, ami szerint itt e Földön egyikőnknek ennyit, másikunknak meg amannyit mért ki a sors keze, vagy valami más, például a földi szerencse, vagy a szervezet ellenállóképessége?
Megválaszolhatatlan kérdések ezek, melyek belevésznek az idő és a végtelen tér számunkra áthatolhatatlan, átláthatatlan tengerébe. Lehet, hogy az életben valakire valahol és valamikor a jövőben mérhetetlen szenvedés várna, amit a Teremtő már jó előre lát, mi viszont emberi léptékkel gondolkodó lények - nem vagyunk képesek ezt meglátni. S lehet, hogy éppen ettől a szenvedéstől óhajtja őt megkímélni, a további fájdalmait ezáltal megrövidíteni az Isten - előrelátó intézkedésével. S ez is az ő mérhetetlen szeretetét bizonyítja. De a szívünk mégiscsak elfacsarodik, amikor azt halljuk, látjuk, vagy arról értesülünk, hogy ártatlan kisgyerek hal meg valahol betegségben, vagy balesetben, vagy sok ember mérhetetlen szenvedésekkel éli le az életét évtizedeken át, s van, aki kínok között pusztul el (pl. egy földrengésben a romok alatt marad) Ezt mivel magyarázzuk?
"Hol van ilyenkor az Isten? - teszi fel a kérdést diákkori szerelme, Hanna keservesen zokogva a fiatal Karol Wojtylának, a későbbi II. János Pál pápának. Miért követnek el újabb és újabb rémségeket? Őket talán nem anya szülte? Őket is a saját képére teremtette az Isten?" - kérdezi a lány a megszálló német katonák kegyetlen, szadista cselekedeteit emlegetve, amire akkor és ott maga Karol sem tud választ adni. Sírunk, kesergünk és talán indulatosan fel is háborodunk, ha hozzátartozónk vagy ismerősünk távozik a földi létből, különösen akkor, ha értelmetlen, hirtelen halállal, valamilyen szörnyű balesetben.
Sírjunk is, és zokogjunk is bátran, és ezzel, ha tudjuk: vessük ki magunkból szörnyű fájdalmunkat, amennyire tudjuk. De ne káromoljuk Istent, mert nem ismerhetjük minden szándékát és minden célját! S bízzunk továbbra is gondoskodó szeretetében, amivel azt is lehetővé teszi számunkra, hogy az idő során fel tudjuk majd dolgozni keserűségünket és határtalan fájdalmunkat. Ne háborogjunk tehát, hanem nyugodjunk meg és higgyünk végtelen jóságában, hogy tiszta szívvel tudjunk elbúcsúzni mi is szeretteinktől akkor, amikor elérkezik az az idő, amikor az Úr éppen minket szólít majd magához.
S folytathatjuk az előbbi kérdések özönét olyanokkal, amilyeneket gyakran hallunk embertársainktól: miért engedi meg az Isten, hogy a Földön annyi háború, erőszak, gyilkosság, gyógyíthatatlan betegség, áradás, földrengés és egyéb természeti és társadalmi katasztrófa sújtson bennünket nap mint nap? Miért engedi meg, hogy ártatlan emberek vagy állatok szenvedjenek, éhezzenek, miért engedi, hogy az erőszak, a bűnözés így elhatalmasodjon, hogy utcára vagy út mellé dobjanak ki és hagyjanak magukra gondozásra, szeretetre éhes kutyákat, macskákat? Miért engedi, hogy annyi koldus, nyomorult, hajléktalan, munka nélkül vegetáló ember tengődjön - még a mi országunkban is?
Először is: Isten sem nem enged, sem pedig nem tilt! Isten nem problémamegoldó földi hatóság, aki az evilági dolgokba valamilyen módon bele tudna avatkozni úgy, hogy direkt módon csökkenti akár a hajléktalanok, akár a bűnözők, prostituáltak, dílerek vagy betegek számát. Istennek ennél sokkal átfogóbb, komplexebb feladata van: irányt mutat, figyelmeztet, jelez, tiltakozik, tanít, prédikál - melyhez már a kezdettől fogva segítségül hívta az apostolokat, a prédikátorokat, a prófétákat. Majd az egyház megalapítása után Jézus közvetítésével, felesküdött papokra bízta igéinek hirdetését, terjesztését. S mindezt a szeretet, a megbocsájtás, a kegyelem, a segítőkészség jegyében, tehát indirekt módon, semmiképpen sem direkt, erőszakos, diktatórikus eszközökkel.
Isten a teremtményeit irányító, vezérlő és sugárzó, jóindulatú erő és hatalom, nem pedig az emberi cselekvést, felelősséget átvállaló, az emberi problémákat megoldó, rendet vágó, példát statuáló és igazságosztó lény vagy bíró. Aki hisz Istenben - az elsősorban abban hisz, hogy a Teremtő ennek a négy jellemvonásnak a birtokában mindenkor képes arra, hogy áthatolva bármilyen téren, időn és akadályon eljusson valamennyi hívő lélekhez, minden teremtményéhez. Hisz abban, hogy maga az Isten - ahogyan Bach 79. kantátájában énekli a kórus - "az Úr, a Nap, a pajzs, az oltalom és a menedék." Tehát mindez együtt - de semmiképpen sem az embert, az emberi cselekvést helyettesítő hatalom.
Ha valóban Ő egymaga akarná megoldani a totális földi rendteremtést, ha egymaga óhajtana minden esetben igazságot szolgáltatni közöttünk - akkor ezt már réges- régen, és többször is megcselekedte volna. És ez esetben a történelem során már ezer és ezer kizsákmányoló és rabszolgatartó, erőszakos bűnöző és gyilkos gazember nem élte volna le életét vígan és érdemtelenül, mérhetetlen gazdagságban, földi élvezetek halmozása, dőzsölés és henyélés közepette - hanem a legszörnyűbb lelkiismeretfurdalások és kínok között pusztult volna el kétes kincsei között, reájuk olvasva elkövetett galádságaikat, bűneiket és erkölcstelenségeiket.
És ehelyett nézzük meg mi történt és ma is mi zajlik előttünk? Továbbra is szemrebbenés nélkül dívik a törvénytelenség, a bűnös módon meggazdagodott emberek pökhendien, gőgösen röhögnek a becsületes szegény emberek arcába és megvetik őket - mert földi igazságszolgáltatás nincs és nem is lesz soha! Maximum: jogszolgáltatás létezik - ami egyre jobban eltávolodik az erkölcsi alapelvektől, Amikor Isten ítéletet nyilvánít -tulajdonképpen akkor sem ítélkezik az ítélkezés földi értelmében. Amikor büntet - akkor sem büntet valójában.
Mindkét esetben jelzéseket, figyelmeztetéseket ad, utat mutat, hangot ad véleményének saját hatalmát gyakorolva. Mivel azonban mindezek hátterében az ember iránti legmagasabb rendű jóindulat, jószándék munkál - így ezt a fajta hatalomgyakorlást össze sem hasonlítani a földünkön gyakran tapasztalható diktátori hatalomgyakorlással. Ami egyszerűen nem a tömegek, a nép, az ember érdekeit szolgálja - hanem magának a hatalomnak a fitogtatását, a félelemkeltést, a kisebbség uralmát. Istennél azonban mindez éppen ellenkezőleg: a tömegek, a nép, az ember segítésére, fejlődésének előmozdítására, a néki legmegfelelőbb út megmutatására szolgál.
Mert mit is figyelhetünk meg? Az elmúlt több ezer évben a Teremtő mindig akkor folyamodott az ítélkezés, büntetés eszközéhez, akkor lépett közbe, amikor már úgy érezte, hogy az emberiség léte, további fennállása veszélybe került. Az istentelenség, a bálványimádás, az erkölcstelenség, a bűnözés olykor-olykor brutális elszabadulása és elszaporodása arra késztették őt, hogy ilyenkor jogosan és hathatósan közbe avatkozzon. És ehhez mindig meg is találta a megfelelő, félelmetes eszközeit (sáskajárás, békaeső, a csapadék elzárása, vagy épp ellenkezőleg: özönvíz sóbálvánnyá változtatás stb.) Amivel aztán észhez térítette, helyes útra irányította magát az embert. (Helyesebben: visszatérítette újra a néki, a továbbélésének megfelelő útra.)
És ugyanakkor, ha kegyes akart hozzá lenni ahhoz is megtalálta a saját, egyedi eszközeit: tömegek jóllakatása, víz borrá változtatása, betegek gyógyítása, halott feltámasztása, tengervíz kettéválasztása. Amelyek véghezviteléhez hűséges, odaadó fia is sokszor segítségére volt. Tehát az ő ítélkezése, büntetése, jutalmazása, jótékonykodása, irgalmasságának gyakorlása - igaz, más és más eszközökkel, de mindig azonos célokat szolgált: az ember földi életének boldogabbá tételét, helyes, erkölcsös útjának megtalálását, szabadságának kiszélesítését. És mindenkor mindezt az egész emberiség megmentéséért, létének, fennmaradásának, erkölcsének fenntartása érdekében cselekedte. És teszi ezt ugyanígy és ugyanezért a jövőben is.
Ha valóban Isten egymaga akarná megoldani a totális földi rendteremtést - már régen hozzákezdett volna ehhez, és már végbe is vitte volna az egészet. Ha egymaga óhajtana minden esetben itt igazságot szolgáltatni közöttünk, ha Ő akarná megoldani a világbéke, az emberek közti harmonikus együttlét, az egészséges és kiegyensúlyozott emberi munkálkodás és együttműködés, az emberi boldogság minden alapvető kérdését - akkor ezt már régen megtette volna. Ő nem akarja ezeket megoldani, mert nem ez a hivatása. Nincs is szándékában mindezt megcselekedni, végrehajtani, végbe vinni.
Nem óhajtja semmiképpen sem a cselekvést, sem az azzal járó felelősséget, sem a rendteremtést, sem az ítélkezést, sem az igazságszolgáltatást, sem az igazság megkeresését és megtalálását magára vállalni - az ember helyett. Mindezt az emberre, azaz teremtményére bízza: nékünk kell az ehhez szükséges hosszú utat végigjárnunk, megkeresnünk mindezekhez a lehetséges, legcélravezetőbb megoldásokat. Ám mindehhez a szövetségét, segítségét, sugárzó energiáját és útmutatását ajánlja fel - magát a cselekvést azonban az emberre, miránk bízza.
Ha átvállalná mindezt az embertől - akkor lényegétől fosztaná meg teremtményeit. Ha helyettesíteni akarna bennünket egyéni és közösségi problémáink kemény és határozott megoldásában - akkor éppenhogy ellent mondana egész isteni gondolati rendszerének, elveinek, céljainak. S az embert éppen attól mentesítené, fosztaná meg, ami valóban emberré teszi: a szabadelvű gondolkodástól, kreativitástól, a problémamegoldástól és cselekvéstől. Ha a Földön mindenáron és mindenütt sajátkezűleg akarna rendet tenni, igazságot és példát statuálni - akkor ahhoz hasonlítana (már elnézést a profán hasonlatért) mintha valaki egy kocsmai verekedést bozótvágó késsel vagy bárddal szeretne megszüntetni. S ahhoz a szomszédhoz lenne hasonló, aki a családi veszekedést, üvöltözést, pervatvart úgy akarja megszüntetni, hogy fog egy fél téglát és bedobja mérgében az ablakot.
Isten soha nem akart és soha nem is fog azok színvonalára süllyedni, akik a hangoskodók közt üvöltéssel próbálnak csöndet teremteni. Hogy tudná megváltoztatni egy gyermekeit részegen megverő, züllött apa káros szokásait, ha ő maga nem tud, s nem is akar megszabadulni attól? Hogyan tudná megváltoztatni a kutyáját autójából kidobó "úriember" lelkivilágát? Hogy tudná megelőzni azt, hogy valaki - kényelemszeretetből - az 50 fokos meleg autóban hagyja a kutyáját órákon át víz nélkül? Sehogy. Hogyan tudná megszüntetni egyszer és mindenkorra az emberi gonoszságot, amikor Ő maga tudja a legjobban: a jóság és a gonoszság évezredek óta együtt él. Ezt csakis az a pokoli gazember - aki a gonoszsággal él - maga tudná helyére tenni, ha akarná, vagy senki más.
Az, aki hisz Istenben és erejében - az egész életében hatalmas energiával tud munkálkodni önmaga, embertársai, családja érdekében azon a területen, amelyet Isten az ő egyéni tehetsége, személyisége, akarata szerint számára kijelölt és jónak tartott. Az egész bachi életmű, továbbá ezer és ezer művészi alkotás, tudományos munka nem valósulhatott volna meg, sok-sok felfedezés, gyógyító tevékenység soha nem járt volna sikerrel, ha azok alkotója, ha az azokért munkálkodók nem hisznek Isten végtelen segítségében, jóságában és kegyelmében. (Azt hiszem, hogy ez az írásom sem készülhetett volna el enélkül.) Mindezek nem jöhettek volna létre, ha alkotóik nem veszik komolyan azt a szövetséget, amit az Úr számukra felajánlott a saját munkálkodásuk sikere érdekében. Ha nem hittek volna végig abban, hogy Isten segítségével, de mindezt önmaguknak, saját testi, lelki erejükkel kell véghez vinniük. Mert ezt már a Teremtő nem vállalhatja át senkitől.
Mindezzel azonban egyáltalán nincs ellentmondásban az, hogy Isten az ember mindennapi ügyes-bajos dolgaiba, köznapi cselekedeteibe, megválaszolásra, megoldásra váró politikai, társadalmi kérdéseibe, családi ügyeibe, magánéletébe effektíve, gyakorlatilag nem akar beavatkozni. Isten részletkérdésekkel nem foglalkozik. Hogy úgy fogalmazzak: manufakturálisan nem nyúl bele földi problémák megoldásának ügyeibe. Ő elvi iránymutatást ad - ha kell, hát a súlyos figyelmeztetések eszközeivel is - nagy távlatokban, komplex módon gondolkodik és cselekszik.
Visszatérve az előzőkhöz: ha egyedül Ő akarná egyszer és mindenkorra megteremteni a világbékét - már rég megvalósította volna. Ha egyedül Ő szándékozná megoldani az emberek közti harmonikus együttlét, az egészséges és kiegyensúlyozott emberi munkálkodás és együttműködés, az emberi élet minden alapvető kérdését - akkor ezt már régen megtette volna. Ő nem akarja ezeket megoldani, mert nem ez a hivatása. S nincs is szándékában mindezt megcselekedni, végrehajtani. Ez nem az Ő feladata. Ez az embernek, az emberiségnek (lenne) a feladata.
Isten semmi olyant nem akar megoldani ami az emberre vár. Akkor hagyná igazán magára az embert, akkor venné el tőle végleg emberi mivoltát, méltóságának, öntudatának érzetét, ha elvenné tőle a küszködés, a felfedezés, a szabad cselekvés megtervezésének és végrehajtásának az örömét. Ha elvenné tőle a problémák, konfliktusok békés megoldásának kimunkálását és megvalósítását. Ha kivenné kezéből a folytonos kíváncsiskodásnak, gondolkodásnak, a módszerek, eljárások, tervek, törvények kifundálásának, izzasztó erőfeszítésének jogát és lehetőségét. Miután megteremtette az embert - úgy biztosítja saját teremtménye iránt érzett kötelezettségét és felelősségét, ha örökre meghagyja emberi lényként élni és cselekedni.
Akit ugyan saját képére, de nem véle azonosnak teremtett annak idején. Az ember számára, valamint tetteinek véghez viteléhez Ő "csupán" az energiát, a hitet, a reményt, az önbizalmat, az öntudatot adja és biztosítja. Nem óhajtja semmiképpen sem magát a konkrét cselekvést, sem az azzal járó emberi felelősséget, sem a rendteremtést, sem az ítélkezést, sem az igazságszolgáltatást, sem az igazság megkeresését és megtalálását magára vállalni - az ember helyett. Viszont soha nem szűnik meg az ember segítségére lenni, soha nem szűnik meg mellette állni, erőt, energiát biztosítani néki.
S itt jegyeznék meg egy rendkívül fontosat, amire utaltam már fentebb is: senki ne keresse a földön az abszolút igazságszolgáltatást, az igazság mindenki számára megnyugtató érvényesítését - sem általában, sem pedig konkrét esetekben, ügyekben. Amikor a bíróságok egyesek szerint igazságot szolgáltatnak - az bizony nem az. Sok esetben még a jogszolgáltatás is hiányos, vagy elmarad. S szép számmal akad olyan ügy is, amit addig húznak-vonnak, elnapolnak, halogatnak (csakhogy ki ne derüljön az igazság) míg aztán érdektelenné válik, ellehetetlenül. Legtöbbször azért, mert újabb ügyek szorítják háttérbe a már meglévőket.
A bíróságok tulajdonképpen ítéletet hoznak (amikor hoznak) illetve hirdetnek. Tehát ítélkeznek. Ítéleteket hoznak, de nem szolgáltatnak igazságot. (Hogyan is lehetne igazságot szolgáltatni egy édesanyának, akinek elgázolták a gyermekét, aki azután meghalt - azzal, hogy a gázoló, 160-nal száguldó sofőr kap néhány évet??? A jogi formulák, paragrafusok ugyanis nem azonosak az isteni törvényekkel, nem azokra épülnek mivel azok az ember (sokszor körmönfont) alkotásai. És a jogalkotásban bizony minden egyéb érdek és más motívum, politikai szempontok, korszellem stb. is szerepet játszik. S azt tapasztaljuk, hogy legkevésbé az ősi, isteni törvények.
Földi létünkben mindezekért elképzelhetetlen teljes igazságszolgáltatás akár a legapróbb esetekben is. Az emberek ugyanis jellemükben, szociális létükben, egyéni fejlődésükben, műveltségükben, vallási meggyőződésükben, neveltetésükben stb. stb. annyira különböznek egymástól hogy a totális igazságszolgáltatás megvalósíthatatlan. Az ember nem rendelkezik minden olyan eszközzel, nem rendelkezik olyan átfogó tudással és képességgel, ami a teljes, mindenki számára megnyugtató igazságszolgáltatást biztosítani tudná. Emellett - mégha akarná is - sok estben a bírót, ügyészt kötelezik az adott törvények, jogi paragrafusok stb...
Erre egyedül Isten képes a maga mindenható komplex tudásával, a legapróbb részletek, okok, körülmények, előzmények, mentségek, szándékok, motívumok, érzelmek, jellemek, emberi sorsok és tulajdonságok teljes átlátásával és elemzésével. Az Isten viszont itt, a földön nem szolgáltat igazságot, nem bíráskodik, nem ítélkezik, nem rosszall, nem nehezményez semmit. Nem sérteget, nem csóválja a fejét, nem legyintget vagy sóhajtozik. Csupán figyelmeztet, útmutatást ad, segítő kezet és szellemet ad. És ha azt látja, hogy az emberiség veszélybe került - akkor annak érdekében (vagyis a mi érdekünkben) keményebb eszközökhöz folyamodik Fennmaradásunk, a földi élet fennmaradása érdekében. S akkor már nemcsak figyelmeztetésekkel, hanem megfelelő, hatékony, meggyőző büntetésekkel él - mint már arra fentebb utaltam.
Az igazság kutatását, szüntelen keresését, az igazságszolgáltatás módszereinek lehetséges feltérképezését azonban soha nem veszi ki az ember kezéből. Azt meghagyja nekünk: kísérletezzünk csak nyugodtan! Kutassunk, keressük az optimális megoldásokat, érveljünk egymással, oldjuk mag a magunk módján konfliktusainkat, teremtsük meg minél kreatívabban, minél humánusabban az igazságszolgáltatás számunkra lehető legmegfelelőbb formáit.
Hogy találjuk meg - ha a nem is a totális és abszolút, de legalább - a számunkra lehető legideálisabb, a lehető legkevesebb fájdalommal, szenvedéssel járó "igazságszolgáltatási" formákat, eszközöket, lehetőségeket. És miután megleltük - tudjuk is azt alkalmazni, kimunkálni. Lehetőleg oly módon, hogy az egy-egy ügyben a mások ellen vétkezőket és bűnösöket elrettentse a további bűnelkövetésektől. Hogy azokat jobban, kedvezőtlenebbül sújtsa, mint az ártatlanokat, az áldozatokat. Olyan igazságszolgáltatás ugyanis elképzelhetetlen (nemcsak ma, de a múltban sőt a jövőben is) amely valamennyi érdekelt félnek a teljes megelégedésére szolgál, s nem rejt magába olyan elemeket, melyek később valakiknek hátrányos következményekkel járnak.
A bíráskodás, a jogszolgáltatás nem azonos az igazság kimondásával, annak győzelmével. A börtönbüntetés a társadalom szükséges rossz, de nem elégséges eleme, eszköze az igazságszolgáltatásnak. A halálbüntetés, a kivégzés pedig a lehető legrosszabb módszer az igazság demonstrálására, realizálására, gyakorlására. Az igazságszolgáltatás valódi és legtisztább megvalósulása az lenne, ha képesek lennénk mindenkit születésétől már úgy nevelni, olyan útra terelni, hogy soha ne jusson eszébe gonosz, rosszindulatú, bűnös gondolatokra és tettekre vetemedni.
Azt persze lehetetlenség elérni, hogy néha ennek gondolata, szándéka esetleg felvetődjön valakiben. Ez néha még a legbecsületesebb emberben is előfordulhat. De tudjuk: a gondolat, a szándék még nem egyenlő a tettel! A legfontosabb annak megerősítése, magvalósítása lenne, ha mindig csak pozitív gondolatok és cselekedetek kötnék le az egyének figyelmét egész életükben. És akkor senki nem jut el a vétkes, bűnös tettig, magáig. S akkor nem is lenne szükség arra, hogy összekuszálódott, bonyolult ügyekben, konfliktusokban ne tudjunk végül igazságot szolgáltatni.
Az ember feladata tehát itt is (mint sok más esetben) a megelőzés, a kiiktatás lenne. S nem a bajlódás, nyűglődés az igazság kimondásával, maradéktalan érvényesítésével - ami - mint említettem eleve lehetetlen vállalkozás. Isten a megoldást ebben is legfőbb teremtményére bízza: nékünk kell az ehhez szükséges hosszú utat végigjárnunk. Megkeresnünk a lehetséges, legcélravezetőbb megoldásokat. Ám mindehhez a szövetségét, segítségét, sugárzó energiáját és útmutatását nyújtja és ajánlja fel számunkra - magát a cselekvést azonban az emberre, miránk bízza.
Isten tehát más módszerekkel él és cselekszik. Más eszközökkel munkálkodik, más utakat választ a földi gondok és problémák enyhítésére. Az Ő intézkedései csakis égi, univerzális távlatokban mérhetők és értelmezhetők. Ő az élet minden területén megmutatja (van úgy, hogy sugalmazza, van, hogy felajánlja, van úgy, hogy propagálja) a helyes, a célravezető módszert. Megüzeni az ember számára legalkalmasabb, egészsége, tudása, műveltsége számára legmegfelelőbb, jövője számára leghasznosabb, legoptimálisabb utat és megoldást.
Ha az ember (emberiség) ezeket az ajánlásokat durván semmibe veszi, félresöpri, s él a saját önzése, dőzsölése, erőszakossága, falánksága, pénzéhsége, téveszméi, szadista és egyéb ösztönei szerint - s nem a béke, a szeretet, a türelem, a mértéktartás jellemzi életét - akkor következnek, jönnek a konfliktusok. Jönnek a tragédiák, a katasztrófák, a súlyos drámai helyzetek. A sokat idézett krisztusi mondat, mely a budapesti Szent István Bazilika timpanon alatti párkányán is olvasható: "Én vagyok az út, az igazság, az élet" - egyáltalán nem arra utal, hogy az Úr az ember helyett fogja annak földi problémáit, gondjait elrendezni.
Aki ezt, és így hiszi, az bizony súlyosan téved. A Messiás - Isten fia - már egyszer megváltotta az emberiséget, másodszor pedig legfőbb támaszának, a kősziklának, Péternek a közvetítésével, annak kínhalálával váltatta meg, szabadíttatta ki a Néró parancsára elfogott, rabságban tartott keresztényeket. S megint az következett be, hogy valaki egy általa leginkább szeretett lényt áldozott fel a keresztény hit jegyében: ebben az esetben Krisztus a kősziklát, Pétert kérte áldozatvállalásra.
A jelentős, de ellentmondásos életpályát bejárt apostol - aki korábban háromszor tagadta meg mesterét és legjobb barátját - addigra már eljutott a Jézus iránti szeretetnek a legmagasabb fokára. Akkorra már túl volt a keresztény egyház megalapításának nehéz és kínkeserves feladatán is. Sőt utódait is kinevelte, aki ezen a téren majd követik Őt, folytatják megkezdett, áldozatos tevékenységét. Így aztán Isten fia méltán választhatta, jelölhette ki erre az áldozattal járó végső földi feladatra. A keresztény misztérium következetességének és egységének jegyében az Úr Krisztust, Krisztus pedig Pétert áldozta fel az emberek megmentése érdekében.
S mindezt maga Péter is így gondolta, ennek tudatában, e szavakkal indult el meghalni Rómába: "Nincs nagyobb szeretet, mint az életünket adni a szeretteinkért." A szeretet és önátadás, önfeláldozás képessége és feladata, elválaszthatatlan egysége így kapcsolódik össze a keresztény vallás misztériumában. Jézus másodszori eljövetelekor már nem a megváltó, hanem az igazságosztó szerepét fogja gyakorolni és betölteni. Ez a feliratban látható tömör, summás kijelentés - amire fentebb utaltam - azt jelenti, hogy az embernek ma is és mindenkor követnie kell az általa kijelölt krisztusi utat.
Követnie és betartania annak figyelmeztetéseit, példáit, tanításait, melyek totális elvi azonosságot képeznek az Úr bölcseleti rendszerével. Aki ezt megfogadja, hűen betartja, megtartja és követi - az mindenkor az igazság krisztusi útján jár. Sőt eme úton meg is fogja találni magát az igazságot - biztosítva ezáltal saját magának és embertársainak az Istennek tetsző, valamint a saját maga és szerettei számára is méltó, gazdag földi életet. S mindezek jutalmául elnyeri az üdvösséget, az örök életet.
Ha Isten elvi iránymutatása, gondolati rendszere (melyet egyszülött fiára plántált át) annak idején téves, rossz, átgondolatlan vagy logikátlan lett volna - akkor sem a Teremtés, sem a Megváltás nagy műve nem jöhetett volna létre olyan mesterien, következetesen, pontosan és hibátlanul. S mindezek nélkül teljesen sikertelennek bizonyult volna. Ha nem a szeretet, az örök igazság vezérelte volna e mindent és mindenkit átfogó nagy cselekedet minden mozzanatát - akkor mi most nem lennénk itt.
Ha földi életünkben az igazság útján akarunk járni, ha meg akarjuk találni saját életünkben az igazságot, ha földi problémáinkat mindennek értelmében akarjuk megoldani - akkor az isteni parancsokat, útmutatásokat, törvényeket mindenkor szem előtt kell tartanunk és ezek szellemében kell cselekednünk és munkálkodnunk. Vissza kell térnünk az ősi, isteni törvényekhez, ha az erkölcsi züllésnek gátat akarunk vetni ebben földi világban.
Rajtunk múlik, hogy melyiket választjuk, hogy miről mondunk le: hajszoljuk nap mint nap a pillanatnyi élvezetet, amellyel romboljuk elsősorban magunkat - avagy nemet mondunk ennek, s ettől megszabadulva fokozatosan felépítjük, illetve újraépítjük önmagunkat. Melyik út a helyes és megfelelő? Melyik út végén mi van? Mert egy útnak a helyességét, megfelelő voltát mindig az dönti el, hogy hová, merre vezet, mibe torkollik! Mint ahogy egy ember erkölcsi voltát is az határozza meg, hogy merre tart, milyen irányba, mifelé, merre megy - nem pedig az, hogy honnan jött.
A pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve. Az ördög minden földi élvezetben ott lakozik - a dohányban, az alkoholban, a drogban, a csokoládékban, az édességek százaiban, a szexben, a száguldásban, az internetes porno- -oldalak gyakori előhívásában és bámulásában (amire álszent módon mondhatjuk, hogy szégyellje magát az, aki ezeket az oldalakat és filmeket elkészíti és terjeszti) a hajnalig tartó dorbézolásban, a játékszenvedélyben, az önmagát felfaló luxusban. Nékünk, földi halandóknak mi a legfőbb feladatunk? Az, hogy mindezek felett irányítók, uralkodók legyünk mindenáron - ha jót akarunk önmagunknak és hozzátartozóinknak. Hogy az irányítást és uralkodást kezünkben tarthassuk ahhoz a legnagyobb segítséget attól kaphatjuk, aki a mi irányításunkat kezdettől a kezében tartja: azaz a megváltó Istentől.
Ő azonban csakis akkor képes ezzel a vezérlő hatalommal élni, csakis akkor tudja gyakorolni jóságon és szereteten alapuló hivatását, csakis akkor segíthet rajtunk, ha hiszünk benne. Ha lelkünk legmélyén is bizonyosak vagyunk megváltó, mindenható erejében, szándékában és abban, hogy minden teremtményét saját gyermekének tekint. A vallás gyakorlása, a hit tudatosulása, rögzülése a lélekben, Isten szerepének, feladatának felismerése és elismerése, értékelése, a vallás, a hit megélése, gyakorlása számos kérdést vet fel, melyekre megkísérlem az alábbiakban a válaszadást:
Azt mondják sokan, hogy a vallását gyakorló ember, aki templomba jár - az menekül Istenhez, mert Tőle várja azt, hogy helyette majd megoldja a problémáit. Mármint, hogy azért jár oda imádkozni, hogy saját feladatait átruházza a Mindenhatóra, átadja Istennek mindennapi gondjai, nehézséget jelentő feladatai megoldását. Azért imádkozik, hogy átplántálja saját felelősségét. Nagy tévedés! Senki nem azért jár oda, mert azt gondolja, hogy Isten holnap reggel kifizeti az adósságait, rendezi a csekkjeit, befizeti a villanyszámláját, meggyógyítja a gyomorfájását, megbékíti haragosaival, csökkenti a vérnyomását, állást szerez néki, megjavítja a rossz gyerekét vagy lecsendesíti szomszédját, anyósát, házsártos asszonyát avagy férjét.
Nem. A templomban megnyugvást, lelki békét kereső ember azért jár oda imádkozni, vagy éppen imádkozik otthon (mint jómagam) mert hisz abban, hogy Isten erőt, hatalmat, kitartást, elszántságot és türelmet ad néki ahhoz, hogy biztos lehessen benne: ő, maga, egyedül is meg tudja oldani a saját különbejáratú problémáit. Amíg az alkoholista ember menekül a kocsmába saját gondjai elől, s nem is akar velük foglalkozni, a vallásos ember ezzel ellentétben nem menekül, hanem éppen azért megy a templomba, mert ott energiát gyűjt, lelkierőt kér Istentől. Lelkierőt, amivel előbb vagy utóbb meg akarja és meg is fogja gondjait oldani.
Isten létében, akaratában, erejében és dicsőségében hinni lehet bárhol járunk, bárhol vagyunk, akár otthon, a négy fal között is, és életünkben számtalan lehetőségünk adódik arra, hogy ennek szellemében cselekedjünk. Van, aki saját lakásában imádkozósarkot rendez be magának térdeplővel, s nem is biztos, hogy aki minden vasárnap a templomban ájtatosan imádkozik az mélyebben vallásos nála. A hit ereje, annak megélése és gyakorlása tehát nem a helyszíntől függ, hanem a belső meggyőződéstől.
Amikor a 78 éves Müller Péter írótól megkérdezték egy interjúban, hogy kereszténynek tartja-e magát így válaszolt: "Mondjuk így: Jézus követőjének." Ebben a válaszban szerintem burkoltan benne volt az is, hogy a katolikus egyház intézményesített vallásgyakorlatában sok olyan új dolog jelent meg, formálódott át az évszázadok során, ami egyáltalán nincs összhangban Jézusnak a hit gyakorlására, terjesztésére irányuló eredeti elképzeléseivel, tanítási gyakorlatával, metódusával. S mindez meglehetősen idegen szerénységgel, alázattal teljes lényétől is.
Hogy csak egyet mondjak például: Jézus mindig a köztereken, szabadban tanított, beszélt, prédikált és hallgatóságát sosem különítette el származás, hit, faj vagy egyéb szempontok szerint. Mindenkit egyenlőnek, egyenlőként kezelt, aki hozzá fordult, aki tőle segítséget kért - annak egyaránt nyújtott is lelki vígaszt: "Mindannyian, akik az Úrnak nevét segítségül hívják - azok meghallgattatnak.")
Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy túl sok botrány robban ki eme egyház falain belül. Amiből sajnos az derül ki, hogy vannak olyan egyházi személyiségek, akik úgy gyakorolják papi hivatásukat, hitüket, hogy közben bűnös, etikailag nem megfelelő, Istennek nem tetsző módon élnek és munkálkodnak. És ez nemhogy a katolikus hittel, de a józan emberi erkölccsel sem egyeztethető össze. Vagyis: a papi tevékenységükben Jézus követőinek tartják (mutatják) magukat, de a valóságban egyáltalán nem azok.
Itt tehát a hit, a vallás megélése, gyakorlása, a magánélet, a hitközségi lét és a belső meggyőződés területén nincs rend. Az őszinteség helyett a képmutatás érvényesül, hiányzik tehát az összhang az elv és a tett között. Avagy legegyszerűbben, s éppen ideillően fogalmazva: az ilyen pap bort iszik és vizet prédikál. S ebben az esetben legjobban teszi, ha minél hamarabb lemond tisztségéről, s ez a legkevesebb, amit tehet. Mint ahogy Szent Ferenc mondotta: "aki nem tudja betartani a szüzesség fogadalmát - az ne vállalja a szerzetesi életmódot és senki sem fog rá haragudni." Akkor is baj van - bár közel sem ekkora - ha egy egyszerű honpolgár - hívőnek, katolikusnak tartja magát, templomba is jár, ám a mindennapi életében teljesen másképp él és nyilatkozik meg, mint amit a katolikus hit erkölcse, elvei tőle - mint hívőtől - megkövetelnek tőle.
Érzésem szerint az író fenti válaszában talán ez is benne foglaltatik a sorok, illetve szavak között. Ugyanakkor a lényegre tapintott: valóban a belső, mély meggyőződés és az annak megfelelő, Istennek tetsző mindennapi élet együtt jellemzi az igazán hívő embert. Vagy ahogy ő mondja: "a hívség, mert a hit és hűség egy: ne feledd!" - mondta az újságírónak. Véleményem szerint aki Jézus követőjének tartja magát (mint Müller is) - az biztos, hogy hívő ember, még akkor is, ha nem jár rendszeresen misére. Ha nem ismernénk az író eme vallomását, akkor is tudnánk ezt Róla: elég csak hallgatni bensőséges szavait, olvasni sorait, megnézni színpadi darabjait - például a Mária evangéliumát, vagy az Isten pénzét, amely Dickens Karácsonyi ének című írásának adaptációja.
Ez utóbbi színpadi musical éppen azt hangsúlyozza, hogy az ember önnönmagát, lelkivilágát itt e földi létben csakis önmaga tudja megváltoztatni, mástól ezt várni: naívság és képtelenség. Isten ehhez "csupán" a sugárzó energiáját tudja számára segítségül adni, ha hisz Benne, és ha az Ő elvei szerint hajlandó élni. Még a gonoszlelkű, fösvény londoni milliomos, Ebeneser Scrooge számára is esélyt ad arra, hogy megjavulhasson, s ezt ő maga is így véli, amikor a szellemalakra tekint: "Látta, hogy fénye magasan ragyogva lobog, homályosan sejtette, hogy valami összefüggés van a fény és a szelleme felette gyakorolt hatása között."
Ugyanis ha e szívtelen vénember - a szellemalakok sugallatára - önmagát nem győzi meg arról, hogy így nem élhet tovább - akkor nincs elhatározás, nincs megvilágosodás, nincs kiindulópont, s nincs elrugaszkodás a nagy fordulathoz. (Úgy történt ez nála is, mint Pál apostol esetében, akit egy isteni üzenettel járó megvilágosodás, egy fénylő ráébredés késztetett arra, hogy gyökeres fordulattal megtérjen, s így Saulusból - Paulussá változzék.)
Mert mit is mond a darab végén Scrooge, aki a szellemjárások után a gyűlölet, az önzés és mogorvaság megtestesült szobrából a szeretet, a jóság és adakozás megszállottjává válik? Mit is mond azután, hogy a szellemalakok kíséretével végigjárja, végiggondolja egész eddigi és jövőbeli életét? Mit is mond azután, hogy katartikus felismerése villámcsapásként éri őt is, és ráeszmél arra, hogy megkeseredett napjai örömtelibbek és gazdagabbak lesznek majd, ha szakít eddigi életmódjával? "Ha mi itt megváltozunk - megváltozik minden." - mondja alkalmazottjának, aki csodálattal és örömmel fogadja ígéretét, hogy beteg kisfiát meg fogja gyógyíttatni.
Ezzel a nagy változással, ezzel az éles fordulattal nemcsak saját maga, de környezete élete is a jövőben sokkal kiszámíthatóbbá, derűsebbé, kiegyensúlyozottabbá, boldogabbá válik. Mintegy szelíd útmutatásként, példaként állítva elénk az uzsorás optimizmust sugalló, megható metamorfozisát - a kis Tim szavait idézve - az "Isten áldjon meg mindnyájunkat!" summázattal zárja le a nagy angol író a megható történetet.
A vallásos ember hosszú utat tesz meg addig, amíg hívő lélekké válik. Hosszú utat, ha ezt felvállalja, ha szívből óhajtja és egész lelkével kívánja. A kettő olyan viszonyban áll egymással, mint a muzsikus és a művész ember. "Nagyon sok kiváló zenész létezik ezen a világon, de nem mindegyik művész, csak aki vállalja a hosszú és keserves utat, s elszántan törekszik rá, hogy az legyen." - mondta Hegedűs Endre világhírű zongoraművész, akinek koncertjeit hallgatói szinte szakrális eseménynek érzékelik. Feleségével együtt mindketten hívő emberek. "Minden reggel a Szentírásból olvasunk fel. Erőt kapunk, biztatást, néha tanácsot, máskor választ kérdéseinkre vagy megoldást a gondjainkra." - vallotta egyik interjújában.
A problémáink megoldásához szükséges erőt és energiát kívülről kapjuk, és kérjük is ezt az imával - ám magát a megoldást nékünk kell átgondolnunk, megterveznünk és végbevinnünk. Energiát, kitartást, erőt őseinktől, szüleinktől, gyermekeinktől, hozzátartozóinktól, saját testünk rendszeres edzéséből is kapunk - de hát ők is (ezek is) valamennyien isteni teremtmények. És persze nem utolsósorban bőségesen kapunk energiát a művészetek tanulmányozásából is, ám maga a művészet is isteni láng hatására, égi sugallatra - bár igaz, hogy földi ihletésre és intuíciókra - létrehozott emberi alkotás. Tehát az energia - mint említettem - kívülről jön, de a megoldás titka az belül van. Hogy mindezt megértsük, belássuk és eszerint éljünk - ehhez elengedhetetlen az, hogy rendületlenül higgyünk Isten szeretetében, bizalmában, hatalmában, kegyelmében, megbocsájtásában és segítőkészségében.
Higgyünk tehát az Ő megváltó és mindenható erejében, de cselekednünk, problémáinkat, konfliktusainkat, gondjainkat elrendeznünk, megoldanunk mindenkor magunknak kell - önállóan erőnk, képességünk és önbizalmunk szerint. Mert mit is mondott az Úr - Madách soraiban? "Ádám! Elhagytál engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban." Az embert a tiltott gyümölcs meglopásáért ezzel és így büntette az Isten - mármint hogy további cselekvésében magára hagyta. (De azért távolról azóta is figyeli, figyelmezteti, ha rossz útra téved, rendszeresen jelzéseket küld számára.)
Mert az Ő szeretete azt jelenti, hogy vigyázó szemeit rajt tartja az emberen. Figyeli minden lépését ha éppen azt is mondotta: "elhagylak én is." Az Ő sajátos elhagyása tulajdonképpen csak térbeli és nem valódi elhagyás. Nem úgy kell érteni, hogy a továbbiakban nem törődik semmit teremtménye sorsával, s nem érdekli fejlődése, életének alakulása. Sőt, nagyon is érdekli és vigyázza! (Mit is ír róla Ady egyik istenes versében? "Nem nagyon törődik velünk / De betakar, ha nagyon fázunk.") Mert azáltal, hogy elhagyta Ádámot éppen azt tette számára lehetővé, hogy az ember önállóan, egyedül is megállhasson a saját lábán. Hogy megtalálhassa önmagát és kimunkálja a földi cselekvés számára legmegfelelőbb módjait és lehetőségeit.
Az Ő végtelen szeretetébe így fér bele ez a sajátos távoltartás, elhagyás. Az Ő végtelen szeretete azt jelenti: haragszik ugyan, de azért megbocsájtott az embernek az Édenben elkövetett bűnéért. Úgy haragszik, hogy továbbra sem fosztja meg teremtményét a segítőkészségétől, a szeretetétől. Isten tehát - legfőbb teremtményével szemben - az elengedés és megtartás finom eszközeivel és módszereivel élt. Ezeket érvényesítette akkor rajta és felette. És ezeket alkalmazza azóta is. "Was Gott tut, das ist wohlgetan." (Mit Isten tesz - az jól van úgy.)
Ezzel a csakis reá jellemző elhagyással, távolságtartással is jót cselekedett, jót tett az emberrel: hiszen magától emberi voltától fosztotta volna meg őt, ha nem biztosította volna ezzel a lépésével, s nem biztosítaná számára azóta is - a teremtés pillanatától fogva - az önálló cselekvés szabadságát, örömét, lehetőségét s nem utolsósorban: felelősségét. Oly módon, hogy az imént említett rendszeres jelzéseivel, figyelmeztetéseivel azért azóta is minduntalan véleményt nyilvánít a maga módján az emberiség számára: mikor cselekszünk helyesen és mikor teszünk rosszul.
Ez a kiűzetéssel járó büntetés már akkor is egyfajta figyelmeztetés, intenció volt a részéről: igenis, vegye tudomásul az ember azt, hogy ő nem Isten emberi tulajdonságokkal felruházva, hanem ember - bizonyos isteni jellemvonásokkal! Mert azáltal, hogy az Úr az embert a saját maga képére teremtette az csakis alaki, anatómiai, testi felépítésében, külsejében jelentett teljes azonosságot, a leglényegesebb belső tulajdonságaiban képességeiben viszont nem.
Az Úr tehát már jókor, idejekorán jelezte az embernek, hogy mit tartson szem előtt: mivel nem rendelkezik ugyanolyan tulajdonságokkal, jellemvonásokkal, s főként ugyanolyan képességekkel és lehetőségekkel, mint Ő - ne akarja mindenáron, s minden téren Őt utánozni, ne akarjon minden áron arra törekedni, mint amire Ő, mert ehhez sem kellő energiája, sem kellő képessége nincs és nem is lesz soha! Ez épp oly lehetetlen, mintha azt kívánnánk, vagy követelnénk, hogy az élő fa viselkedjen emberként, vagy az állat növényként. Ne higgye és ne gondolja azt az ember, hogy mindarra képes, mint amire Isten, mert ennek a tévhitének keserű csalódás és tehetetlen vergődés lesz a következménye. Vagyis: sem a halhatatlanságra, sem a minden téren, mindennek a tudására és birtokbavételére ne aspiráljon, mert azt nem tudja és nem fogja elérni.
Annak idején az isteni felszólítás, tiltás ellenére, de az ördög, a gonosz sugallatára az ember megdézsmálta a tudás fáját, ám a halhatatlanság gyümölcsét már nem tudta. Ennek eredményeképpen mind földi tudása, mind pedig a földi élete véges lett. Tehát korlátai lettek itt, e földi létben, s ezeket a korlátokat jó, ha tudomásul veszi, mert csakis ezeken belül cselekedhet. Ám ezeken belül rendkívül gazdag, évezredekre szóló feladatai vannak, amelyek boldogítani tudják őt, vagyis egy-egy embernek - ha van feladattudata - soha nem kell attól tartania, hogy saját egyéni életében unatkoznia kell.
Törekedjen a saját és mások boldogságának, a saját és mások földi életének minél ésszerűbbé, minél színesebbé, minél gazdagabbá tételére. Törekedjen arra, hogy mind ő, mind embertársai egészségesen, harmonikusan, ne anyagi, hanem lelki gazdagságban éljenek, kölcsönösen megértve egymást, békében, szeretetben. A paradicsomból való kiűzetés lényege és mára is érvényes üzenete tehát a következő volt: Ember! Ne a mindentudás elérésének, a halhatatlanságnak, a kényelmes, luxus életmód folytonos megteremtésének vágya vezérelje földi utadat, hanem a szeretet! Az előbbi esetében csak a szomorúság, elmagányosodás, bajok, konfliktusok, betegségek, halálesetek, tragédiák fogják utadat jelezni, ám ha az utóbbi táplálja és irányítja létedet és munkálkodásodat - akkor békés, boldog és harmonikus földi élet lesz osztályrészed - néked és embertársaidnak egyaránt.
Ezt az üzenetet, megszívlelendő feladatot bízta rá tehát Isten az emberre a kiűzetéskor. A harmóniára való törekvés szükségességét, amihez a szeretet és a Teremtőnkben való hit szolgáltatja az energiát. A törekvés tehát a fő, ebben áll az emberi lét alfája és omegája, ez a földi örömök legfőbb forrása, a földi élet lényege. Mert hogyan is fogalmaz Madách? " Az élet célja a küzdés maga." Csakis küzdéssel valósítható meg, érhető el az ember belső-, és az emberek egymás közti harmóniája.
S ha ezt az ember már elérte - akkor az éppen jelenben élők számára elérhető és megvalósítható legfőbb célt már meg is valósította, s ezekre aztán építheti a továbbiakat. A következő nemzedékeknek mindezeket már csak megtartaniuk, erősíteniük - indokolt esetben egyeseket akár el is vetniük - és újabb megvalósítandó célkitűzésekkel gazdagítaniuk kell. Amiket aztán őnékik, saját maguknak kell majd elérniük, megvalósítaniuk, és így tovább, és így tovább az idők végezetéig.
Isten az effajta, csakis Reá jellemző figyelmeztetésekkel igyekszik jóindulattal letéríteni az embert azóta is szüntelenül a rossz útról, s ezek által is mutat a helyes, a követendő irányba. Ez az, amiben hinnünk kell, ez az, amit el kell fogadnunk! A hitet, a reményt soha senki nem veheti el tőlünk és ez legalább olyan fontos, mint az önálló és határozott cselekvés, az önálló problémamegoldás a részünkről. Senki sem tudhatja előre - s ez jól van így - mennyi időt, hány évet mért ki számára a Teremtő. Ő tudja miért, de én úgy gondolom, addig biztosítja egy-egy földi lénye számára az életet amíg tervei vannak vele itt e Földön. ("Ha az Istenek megkíméltek bennünket - annak oka van." - mondja a földrengés után életben maradt parasztember a lányának a "Corelli kapitány mandolinja" című csodálatos filmben.)
Akiknek számára Isten még feladatokat szándékozik adni itt, e földi létben, mert hisznek Őbenne, s ők maguk is bíznak abban, hogy végbe tudják vinni vállalt feladatukat, s Ő ott fenn úgy gondolja, hogy mindezeknek teljesítésére itt lenn még képesek - azok számára meg is adja az ezekhez szükséges erőt, energiát és időt. Akik esetében viszont úgy látja (mert az Ő szeme mindent lát), hogy erre már képtelenek, s a továbbiakban sem maguknak, sem embertársaiknak életét már nem tudják vagy nem akarják tovább boldogítani, elvesztették életkedvüket - azokat sem fosztja meg önkezével életüktől. Az Isten ugyanis senkinek az életét nem veszi el, direkt módon nem dönt és nem avatkozik be a halál pontos idejének és formájának meghatározásába. Ha ezt megtenné - akkor már döntőbíróvá válna, ám effajta szerepre Ő itt, e földön soha nem vállalkozik.
Isten önhatalmúlag, sajátkezűleg nem zárja le, nem szünteti meg egyetlen földi lénynek az életét sem. Nem segíti át a halálba senkit, mert hatásköre nem terjed ki arra, hogy az élet és halál közé éles választóvonalat húzzon a maga erejével és hatalmával. A végesség, az erőszakos megsemmisítés, az elpusztítás nem tartozik és nem illik bele tetteinek jól felépített rendszerébe. Isten az élőknek, s nem a halottaknak az Istene, ami azt jelenti, hogy csakis az élet területén és annak érdekében működik. Az Ő elvei szerint viszont az általa teremtett élet örök, s ha a halállal ugyan a test a lélekkel együtt ismét porrá, élettelen anyaggá változik is át - a feltámadással a hívő újra élővé válik. ("Hívő lélek a halállal meg nem halhat / Bűneire trónusomról nyer irgalmat" - szokták énekelni a katolikus temetéseken.)
Vagyis a földi lény halála csupán egy átmeneti állapot. Egyfajta terminál az üdvösséghez történő utazás hosszú vándorútján. Olyan állomás, ahová mindenki egyszer, valamikor megérkezik mindenféle átszállójegy nélkül; ahol már mindenki egyforma és egyenlő - mindaddig, amíg az utolsó ítélet napja el nem érkezik. Isten (illetve Jézus) szemszögéből nézve, céljait tekintve az igazi cezúra, éles határvonal tehát nem a meghalás pillanata, hanem a Feltámadás, amikor valóban utoljára és határozottan igazságot szolgáltat mindenki számára.
Eddig a napig azonban minden halott élettelen anyagként, de az Úr őrzése, védelme, felügyelete alatt fekszik sírhelyén (ahogyan a teremtés előtti állapotban volt az ember.) Ezért is szokták azt mondani valakinek a halálakor, hogy magához szólította az Úr, nem pedig elvette az életét. Néki a halállal kapcsolatban, annak előídézésében és realizálásában nincs feladata, tennivalója, az Ő tevékenysége csakis az élet mezején értelmezhető és kivitelezhető. Végső soron mindenkor és mindenben az élet érdekében, az élet és igazság nevében cselekszik.
Még akkor is, abban az esetben is eszerint cselekedett, amikor Jézus szavaival "elhagyta" fiát, mert el kellett hagynia, hogy annak kínhalála bekövetkezhessen az emberek megváltása, vagyis további élete érdekében. ("Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?") Atya és fia mindketten tudták, hogy ennek így kell lennie, de mégis ezekkel a szavakkal sóhajtott fel a kereszten, hiszen érző és eleven ember volt Ő is. És éppen ezért sóhajában több volt a fájdalom, mint a szemrehányás. Az Úrnak el kellett hagynia ekkor Jézust eme hatalmas áldozattal. Krisztusnak meg kellett halnia érettünk, mert enélkül nem jöhetett volna a feltámadás magasztos csodája, s nem jöhetne létre majd egyszer a második eljövetele, s az Igazság Napja sem. S enélkül az egész keresztény misztérium teljessége, tökéletessége és komplex csodája nem érvényesült volna.
Isten tehát az élet érdekében cselekedett és tesz ma is. A Teremtés kezdetétől egészen a Harag Napjáig bezárólag, ami után fiának, Jézusnak adja át azt a Királyságot, melyben már attól fogva "halál nem lészen többé, sem gyász, sem jajkiáltás." Isten tehát csak abban az értelemben lehet élet és halál ura, hogy mindenképpen élni segít és életet sugároz itt, e földi szolgálatában, amelyet áthat az emberek iránti végtelen szeretete, s ezzel az erejével győz a halál felett. Ő csakis az élet menetébe avatkozik bele, a végének eljövetelébe, meghatározásába nem. Addig segíti bármely földi lényének az életét - a maga hatalmával, erejével, sugárzó energiájával - fenntartani, fejleszteni és gazdagítani ameddig annak értelmét látja.
Ám arra, hogy emögött milyen indokai, érzelmei, indítékai, biztos meglátásai, elvei, céljai húzódnak meg, miféle okból ragaszkodik egyik lénynél az élet fenntartásához, a másiknál meg nem, arra mi, földi lények nem tudunk és nem is tudhatunk választ adni. Ha tudnánk a választ akkor már nem emberek lennénk, hanem maga az Úr. Isten az önmagára jellemző korlátlanság és végtelenség hatalmával szemben bennünket, földi lényeket a korlátok és végesség örök tudatával és lehetőségével ruházott fel. E kettő birtokában cselekedhetünk, sőt kell és tanácsos is cselekednünk, ám ezen belül viszont határtalanok és végtelenül gazdagok a lehetőségeink.
Akik ennek mélységét és boldogító voltát nem értik meg - azoknál hamarosan jönnek a bajok, konfliktusok, katasztrófák. Mint ahogy a növényből sem lehet állat, a szélből napsütés, a műanyagból élő sejt - úgy az ember sem cselekedhet Istenként, és Isten sem emberként, aki csakis a korlátok és a végesség betartásával, illetve megtartásával élhet és tevékenykedhet. Istennek viszont nincsenek korlátai a földi lények irányításában, ám csakis az élet területén. Ám hogy itt, e területen kivel mik a szándékai - azt mi nem láthatjuk és tudhatjuk, csupán hihetjük azt, hogy jók.
A minap a Kossuth Rádió "Vendég a háznál" című műsorában nyilatkozott egy keresztény édesanya. Az orvosok nem sokkal gyermeke születése után megmondták néki: kisfia meg fog halni, mert olyan betegséggel jött a világra, amit nem tudnak gyógyítani.
"Amikor ez bekövetkezett és gyermekem a kezeim között halt meg, ott az ágyon ülve tudtam és éreztem, hogy akkor, ott, abban a pillanatban jelen van velünk az Isten. Tudtam, hogy az, ami akkor, ott történik - az több, mint mi vagyunk."
Ez az édesanya tehát ott megérezte és megértette, hogy az Úrnak milyen viszonya van a halálhoz. Hogy nem akarja, s nincs is szándékában senkinél befolyásolni, hogy az az Ő isteni szándékától és kezétől bekövetkezzen. De az általa tudott okokból - bizonyos esetekben - magát az életet nem akarja tovább támogatni. És ezt az isteni "jogot" és egyben kegyelmet mindenképpen fenntartja magának.
És aki hisz Őbenne, az azt is elhiszi, hogy ezzel jót cselekszik. még akkor is, ha mérhetetlen fájdalmat is okoz ezzel az édesanyának. Mérhetetlen fájdalmat okoz ugyan, de vigasztaló jelenlétével, részvétteljes szeretetével egyben biztosítékot is nyújt az anyának, hogy ártatlan, szerencsétlen kisgyermeke majd el fogja nyerni Általa az örök üdvösséget. És ezt a jogát és kegyelmét is fenn akarja és fenn tudja tartani magának. S így ez az anya - hívő ember lévén - abban is reménykedik, míg él, hogy gyermekével majd a feltámadáskor újra találkozhat és együtt lehet az örök életben.
S ugyanígy Isten jelenlétét és szeretetét tapasztalta egyik ismerősöm is. Elmesélte, amikor haldokló, 92 éves édesanyjától búcsúzott el a kórházi ágynál.
"Amikor lezárta szemeit s én megszorítottam a kezét akkor úgy éreztem, hogy valaki megölelt engem, ezzel jelezve, hogy Isten velünk van, megköszöni nékem, hogy utolsó perceiben nem hagytam magára őt, és együtt érez bánatommal. És biztosított engem afelől, hogy az anyámat most már pártfogásába és őrizetébe vette. S akkor már én is teljesen biztos voltam abban, hogy az örök életben majd fogunk találkozni."
Mert az igaz, hogy porból lettünk s azzá is leszünk, ám az Ítélet Napján az Isten újra életet lehel a mi porhüvelyünknek számító élettelen anyagba, ahogyan azt a Teremtéskor is megcselekedte, s az igazhitűek újra életre kelnek. S ha akkor teljes siker koronázta művét - ugyanúgy képes lesz erre ama bizonyos napon is, ami egyszer elérkezik. Ennyiben és ilyen módon van tehát Istennek lehetősége, feladata a földi ember halála utáni intervallumában.
Ama bizonyos jézusi mondás, melyre az alábbiakban még utalni fogok - "Én vagyok az út, igazság az élet" - pontosan ezt fogalmazza meg. Az a kérdés tehát, hogy miért hal meg egyik ember éppen akkor, a másik meg amakkor, miért, mikor és hogyan - csakis így válaszolható meg. Csakis így, ennek talaján értelmezhető mindez az isteni hit fényében és gondolati körében, a fentiek magyarázatával.
A hívő ember - mint jómagam is - ebben hisz és ezt tartja jónak és helyesnek. Még akkor is, ha vannak nem hívő emberek, akik emiatt netán megvetéssel, haragvással, naivitással vádolnak bennünket, hívőket. Akikben viszont emiatt soha nem a gyűlölet, a bosszúállás a reagálásunk. Nem ez munkál bennünk irányukban - hanem a megértés, az empátia a szeretet, éppúgy, mint bárki iránt. Az ellenvélemény miatt ugyanis az igazi hívő ember nem haragudhat, és nem gyűlölhet senkit. Mert - többek között - ezért és emiatt is keresztény, hívő ember.
Isten tehát önkezével senkinek nem veszi el az életét - ha hitetlen az az ember, ha nem. Ám gondoskodik arról, hogy a hitetlenek számára is küldjön bizonyos jelzéseket, üzeneteket arra nézve, hogy hogyan változtassák meg életüket, mit tegyenek, hogy hátralévő éveiket ne csak puszta vegetálással, feladatok, célok, kilátások nélkül, értelmetlenül és tartalmatlanul, szenvedésekkel kínlódva éljék le. Soha nem veszi el tőlük az esélyt, a lehetőséget, hogy feléje, hozzá forduljanak: higgyenek az erejében, törvényeiben. Mert Isten a tanításai, törvényei propagálásában nem tesz különbséget hívő és hitetlen közt. (Csupán egy esetben: amikor a hitetleneket nem engedi be a mennyek országába.)
Ám akkor, abban az esetben, ha a hitre, cselekedetre ezek az emberek képtelenek, ezt nem akarják - akkor sem folyamodik erőszakos tettekre és megoldásokra. Isten senkit nem vesz rá erőszakkal arra, hogy Őbenne higgyen és változtasson eddigi sanyarú sorsán, kiüresedett életén. Amit Isten tesz - az az ember földi életének széppé, gazdaggá tétele a maga eszközeivel.
Soha senki nem tudhatja azt, hogy ki miért hal meg éppen 30 évesen vagy 60 körül, netán 80 évesen, vagy még a százat is elkerülve. Soha nem tudhatjuk - talán csak az Úr - hogy egyikőnk miért természetes, mások pedig erőszakos halállal zárják le földi létüket? Hogy van-e köze ehhez és milyen módon az Istennek, s hogyan illik be mindez cselekedeti-, és gondolati rendszerébe? Azt sem tudhatjuk, hogy mennyi ebben a véletlennek a szerepe, s mi az ami ebben szükségszerű, mert egyiket sem lehet kizárni!
S azt sem tudhatjuk: vajon mennyi része van az ember halálában, a haláltusájában, annak rövidebb vagy hosszabb időtartamában az isteni kegyelemnek? Vajon mennyit köszönhetünk ebből a Teremtő végtelen szeretetének, mennyit a véletlennek, mennyit a szervezetünk szívósságának, lelki harmóniánk jelenlétének avagy hiányának? Mi az, ami miatt, ami szerint itt e Földön egyikőnknek ennyit, másikunknak meg amannyit mért ki a sors keze, vagy valami más, például a földi szerencse, vagy a szervezet ellenállóképessége?
Megválaszolhatatlan kérdések ezek, melyek belevésznek az idő és a végtelen tér számunkra áthatolhatatlan, átláthatatlan tengerébe. Lehet, hogy az életben valakire valahol és valamikor a jövőben mérhetetlen szenvedés várna, amit a Teremtő már jó előre lát, mi viszont emberi léptékkel gondolkodó lények - nem vagyunk képesek ezt meglátni. S lehet, hogy éppen ettől a szenvedéstől óhajtja őt megkímélni, a további fájdalmait ezáltal megrövidíteni az Isten - előrelátó intézkedésével. S ez is az ő mérhetetlen szeretetét bizonyítja. De a szívünk mégiscsak elfacsarodik, amikor azt halljuk, látjuk, vagy arról értesülünk, hogy ártatlan kisgyerek hal meg valahol betegségben, vagy balesetben, vagy sok ember mérhetetlen szenvedésekkel éli le az életét évtizedeken át, s van, aki kínok között pusztul el (pl. egy földrengésben a romok alatt marad) Ezt mivel magyarázzuk?
"Hol van ilyenkor az Isten? - teszi fel a kérdést diákkori szerelme, Hanna keservesen zokogva a fiatal Karol Wojtylának, a későbbi II. János Pál pápának. Miért követnek el újabb és újabb rémségeket? Őket talán nem anya szülte? Őket is a saját képére teremtette az Isten?" - kérdezi a lány a megszálló német katonák kegyetlen, szadista cselekedeteit emlegetve, amire akkor és ott maga Karol sem tud választ adni. Sírunk, kesergünk és talán indulatosan fel is háborodunk, ha hozzátartozónk vagy ismerősünk távozik a földi létből, különösen akkor, ha értelmetlen, hirtelen halállal, valamilyen szörnyű balesetben.
Sírjunk is, és zokogjunk is bátran, és ezzel, ha tudjuk: vessük ki magunkból szörnyű fájdalmunkat, amennyire tudjuk. De ne káromoljuk Istent, mert nem ismerhetjük minden szándékát és minden célját! S bízzunk továbbra is gondoskodó szeretetében, amivel azt is lehetővé teszi számunkra, hogy az idő során fel tudjuk majd dolgozni keserűségünket és határtalan fájdalmunkat. Ne háborogjunk tehát, hanem nyugodjunk meg és higgyünk végtelen jóságában, hogy tiszta szívvel tudjunk elbúcsúzni mi is szeretteinktől akkor, amikor elérkezik az az idő, amikor az Úr éppen minket szólít majd magához.
S folytathatjuk az előbbi kérdések özönét olyanokkal, amilyeneket gyakran hallunk embertársainktól: miért engedi meg az Isten, hogy a Földön annyi háború, erőszak, gyilkosság, gyógyíthatatlan betegség, áradás, földrengés és egyéb természeti és társadalmi katasztrófa sújtson bennünket nap mint nap? Miért engedi meg, hogy ártatlan emberek vagy állatok szenvedjenek, éhezzenek, miért engedi, hogy az erőszak, a bűnözés így elhatalmasodjon, hogy utcára vagy út mellé dobjanak ki és hagyjanak magukra gondozásra, szeretetre éhes kutyákat, macskákat? Miért engedi, hogy annyi koldus, nyomorult, hajléktalan, munka nélkül vegetáló ember tengődjön - még a mi országunkban is?
Először is: Isten sem nem enged, sem pedig nem tilt! Isten nem problémamegoldó földi hatóság, aki az evilági dolgokba valamilyen módon bele tudna avatkozni úgy, hogy direkt módon csökkenti akár a hajléktalanok, akár a bűnözők, prostituáltak, dílerek vagy betegek számát. Istennek ennél sokkal átfogóbb, komplexebb feladata van: irányt mutat, figyelmeztet, jelez, tiltakozik, tanít, prédikál - melyhez már a kezdettől fogva segítségül hívta az apostolokat, a prédikátorokat, a prófétákat. Majd az egyház megalapítása után Jézus közvetítésével, felesküdött papokra bízta igéinek hirdetését, terjesztését. S mindezt a szeretet, a megbocsájtás, a kegyelem, a segítőkészség jegyében, tehát indirekt módon, semmiképpen sem direkt, erőszakos, diktatórikus eszközökkel.
Isten a teremtményeit irányító, vezérlő és sugárzó, jóindulatú erő és hatalom, nem pedig az emberi cselekvést, felelősséget átvállaló, az emberi problémákat megoldó, rendet vágó, példát statuáló és igazságosztó lény vagy bíró. Aki hisz Istenben - az elsősorban abban hisz, hogy a Teremtő ennek a négy jellemvonásnak a birtokában mindenkor képes arra, hogy áthatolva bármilyen téren, időn és akadályon eljusson valamennyi hívő lélekhez, minden teremtményéhez. Hisz abban, hogy maga az Isten - ahogyan Bach 79. kantátájában énekli a kórus - "az Úr, a Nap, a pajzs, az oltalom és a menedék." Tehát mindez együtt - de semmiképpen sem az embert, az emberi cselekvést helyettesítő hatalom.
Ha valóban Ő egymaga akarná megoldani a totális földi rendteremtést, ha egymaga óhajtana minden esetben igazságot szolgáltatni közöttünk - akkor ezt már réges- régen, és többször is megcselekedte volna. És ez esetben a történelem során már ezer és ezer kizsákmányoló és rabszolgatartó, erőszakos bűnöző és gyilkos gazember nem élte volna le életét vígan és érdemtelenül, mérhetetlen gazdagságban, földi élvezetek halmozása, dőzsölés és henyélés közepette - hanem a legszörnyűbb lelkiismeretfurdalások és kínok között pusztult volna el kétes kincsei között, reájuk olvasva elkövetett galádságaikat, bűneiket és erkölcstelenségeiket.
És ehelyett nézzük meg mi történt és ma is mi zajlik előttünk? Továbbra is szemrebbenés nélkül dívik a törvénytelenség, a bűnös módon meggazdagodott emberek pökhendien, gőgösen röhögnek a becsületes szegény emberek arcába és megvetik őket - mert földi igazságszolgáltatás nincs és nem is lesz soha! Maximum: jogszolgáltatás létezik - ami egyre jobban eltávolodik az erkölcsi alapelvektől, Amikor Isten ítéletet nyilvánít -tulajdonképpen akkor sem ítélkezik az ítélkezés földi értelmében. Amikor büntet - akkor sem büntet valójában.
Mindkét esetben jelzéseket, figyelmeztetéseket ad, utat mutat, hangot ad véleményének saját hatalmát gyakorolva. Mivel azonban mindezek hátterében az ember iránti legmagasabb rendű jóindulat, jószándék munkál - így ezt a fajta hatalomgyakorlást össze sem hasonlítani a földünkön gyakran tapasztalható diktátori hatalomgyakorlással. Ami egyszerűen nem a tömegek, a nép, az ember érdekeit szolgálja - hanem magának a hatalomnak a fitogtatását, a félelemkeltést, a kisebbség uralmát. Istennél azonban mindez éppen ellenkezőleg: a tömegek, a nép, az ember segítésére, fejlődésének előmozdítására, a néki legmegfelelőbb út megmutatására szolgál.
Mert mit is figyelhetünk meg? Az elmúlt több ezer évben a Teremtő mindig akkor folyamodott az ítélkezés, büntetés eszközéhez, akkor lépett közbe, amikor már úgy érezte, hogy az emberiség léte, további fennállása veszélybe került. Az istentelenség, a bálványimádás, az erkölcstelenség, a bűnözés olykor-olykor brutális elszabadulása és elszaporodása arra késztették őt, hogy ilyenkor jogosan és hathatósan közbe avatkozzon. És ehhez mindig meg is találta a megfelelő, félelmetes eszközeit (sáskajárás, békaeső, a csapadék elzárása, vagy épp ellenkezőleg: özönvíz sóbálvánnyá változtatás stb.) Amivel aztán észhez térítette, helyes útra irányította magát az embert. (Helyesebben: visszatérítette újra a néki, a továbbélésének megfelelő útra.)
És ugyanakkor, ha kegyes akart hozzá lenni ahhoz is megtalálta a saját, egyedi eszközeit: tömegek jóllakatása, víz borrá változtatása, betegek gyógyítása, halott feltámasztása, tengervíz kettéválasztása. Amelyek véghezviteléhez hűséges, odaadó fia is sokszor segítségére volt. Tehát az ő ítélkezése, büntetése, jutalmazása, jótékonykodása, irgalmasságának gyakorlása - igaz, más és más eszközökkel, de mindig azonos célokat szolgált: az ember földi életének boldogabbá tételét, helyes, erkölcsös útjának megtalálását, szabadságának kiszélesítését. És mindenkor mindezt az egész emberiség megmentéséért, létének, fennmaradásának, erkölcsének fenntartása érdekében cselekedte. És teszi ezt ugyanígy és ugyanezért a jövőben is.
Ha valóban Isten egymaga akarná megoldani a totális földi rendteremtést - már régen hozzákezdett volna ehhez, és már végbe is vitte volna az egészet. Ha egymaga óhajtana minden esetben itt igazságot szolgáltatni közöttünk, ha Ő akarná megoldani a világbéke, az emberek közti harmonikus együttlét, az egészséges és kiegyensúlyozott emberi munkálkodás és együttműködés, az emberi boldogság minden alapvető kérdését - akkor ezt már régen megtette volna. Ő nem akarja ezeket megoldani, mert nem ez a hivatása. Nincs is szándékában mindezt megcselekedni, végrehajtani, végbe vinni.
Nem óhajtja semmiképpen sem a cselekvést, sem az azzal járó felelősséget, sem a rendteremtést, sem az ítélkezést, sem az igazságszolgáltatást, sem az igazság megkeresését és megtalálását magára vállalni - az ember helyett. Mindezt az emberre, azaz teremtményére bízza: nékünk kell az ehhez szükséges hosszú utat végigjárnunk, megkeresnünk mindezekhez a lehetséges, legcélravezetőbb megoldásokat. Ám mindehhez a szövetségét, segítségét, sugárzó energiáját és útmutatását ajánlja fel - magát a cselekvést azonban az emberre, miránk bízza.
Ha átvállalná mindezt az embertől - akkor lényegétől fosztaná meg teremtményeit. Ha helyettesíteni akarna bennünket egyéni és közösségi problémáink kemény és határozott megoldásában - akkor éppenhogy ellent mondana egész isteni gondolati rendszerének, elveinek, céljainak. S az embert éppen attól mentesítené, fosztaná meg, ami valóban emberré teszi: a szabadelvű gondolkodástól, kreativitástól, a problémamegoldástól és cselekvéstől. Ha a Földön mindenáron és mindenütt sajátkezűleg akarna rendet tenni, igazságot és példát statuálni - akkor ahhoz hasonlítana (már elnézést a profán hasonlatért) mintha valaki egy kocsmai verekedést bozótvágó késsel vagy bárddal szeretne megszüntetni. S ahhoz a szomszédhoz lenne hasonló, aki a családi veszekedést, üvöltözést, pervatvart úgy akarja megszüntetni, hogy fog egy fél téglát és bedobja mérgében az ablakot.
Isten soha nem akart és soha nem is fog azok színvonalára süllyedni, akik a hangoskodók közt üvöltéssel próbálnak csöndet teremteni. Hogy tudná megváltoztatni egy gyermekeit részegen megverő, züllött apa káros szokásait, ha ő maga nem tud, s nem is akar megszabadulni attól? Hogyan tudná megváltoztatni a kutyáját autójából kidobó "úriember" lelkivilágát? Hogy tudná megelőzni azt, hogy valaki - kényelemszeretetből - az 50 fokos meleg autóban hagyja a kutyáját órákon át víz nélkül? Sehogy. Hogyan tudná megszüntetni egyszer és mindenkorra az emberi gonoszságot, amikor Ő maga tudja a legjobban: a jóság és a gonoszság évezredek óta együtt él. Ezt csakis az a pokoli gazember - aki a gonoszsággal él - maga tudná helyére tenni, ha akarná, vagy senki más.
Ehhez azonban az embernek hinnie kell (kellene) az égi segítségben. Az
istentelen ember soha nem tudja rossz szokásait, durva lelkivilágát gyökeresen és határozottan
megváltoztatni. Többnyire azért, mert nem is akarja. Ezzel természetesen nem azt vallom, hogy a földön minden hitetlen ember gonosz, és mind csakis csupa rossz szokással rendelkezik. Vannak jó és rossz emberek hívők és hitetlenek között is, éppúgy, mint ahogy az egyes emberi fajokat sem aszerint minősítjük, hogy ezek rosszak, ezek meg nem. Az embereket kizárólag belső tulajdonságaik, jellemük és főként cselekedeteik alapján szabad minősítenünk - minden más szempont téves és káros, sőt veszélyes!
Az Istenben hívő emberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél kevesebb helytelen vagy bűnös cselekedetet vigyenek végbe. És másokat is erre késztetnek, efelé igyekszenek irányítani. Már csak azért is, mert világosan tudja azt, hogy ezek Istennek nem tetsző dolgok, s önmagának is lelkiismeret-furdalást fog okozni később az effajta tetteivel. és másoknak is, ha így cselekszenek. Ezért igyekszik földi életében olyan magatartást tanúsítani - esendőségét és tévedési szabadságát persze fenntartva - ami lelki megnyugvást biztosít számára, s amelyekkel Isten előtt is el tud számolni. S abban is különböznek a hitetlen emberektől, hogy mindig a szeretet a megbocsájtás, a bűnbánat vezérli lépteiket, távol áll tőlük a számítás, a rosszindulat. Soha nem azért jók és törekszenek a jóra, mert ettől előnyöket, hasznot remélnek, hanem azért, mert alapvetően jók és kegyelemteljesek.
Az Istenben hívő emberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél kevesebb helytelen vagy bűnös cselekedetet vigyenek végbe. És másokat is erre késztetnek, efelé igyekszenek irányítani. Már csak azért is, mert világosan tudja azt, hogy ezek Istennek nem tetsző dolgok, s önmagának is lelkiismeret-furdalást fog okozni később az effajta tetteivel. és másoknak is, ha így cselekszenek. Ezért igyekszik földi életében olyan magatartást tanúsítani - esendőségét és tévedési szabadságát persze fenntartva - ami lelki megnyugvást biztosít számára, s amelyekkel Isten előtt is el tud számolni. S abban is különböznek a hitetlen emberektől, hogy mindig a szeretet a megbocsájtás, a bűnbánat vezérli lépteiket, távol áll tőlük a számítás, a rosszindulat. Soha nem azért jók és törekszenek a jóra, mert ettől előnyöket, hasznot remélnek, hanem azért, mert alapvetően jók és kegyelemteljesek.
Az, aki hisz Istenben és erejében - az egész életében hatalmas energiával tud munkálkodni önmaga, embertársai, családja érdekében azon a területen, amelyet Isten az ő egyéni tehetsége, személyisége, akarata szerint számára kijelölt és jónak tartott. Az egész bachi életmű, továbbá ezer és ezer művészi alkotás, tudományos munka nem valósulhatott volna meg, sok-sok felfedezés, gyógyító tevékenység soha nem járt volna sikerrel, ha azok alkotója, ha az azokért munkálkodók nem hisznek Isten végtelen segítségében, jóságában és kegyelmében. (Azt hiszem, hogy ez az írásom sem készülhetett volna el enélkül.) Mindezek nem jöhettek volna létre, ha alkotóik nem veszik komolyan azt a szövetséget, amit az Úr számukra felajánlott a saját munkálkodásuk sikere érdekében. Ha nem hittek volna végig abban, hogy Isten segítségével, de mindezt önmaguknak, saját testi, lelki erejükkel kell véghez vinniük. Mert ezt már a Teremtő nem vállalhatja át senkitől.
Mindezzel azonban egyáltalán nincs ellentmondásban az, hogy Isten az ember mindennapi ügyes-bajos dolgaiba, köznapi cselekedeteibe, megválaszolásra, megoldásra váró politikai, társadalmi kérdéseibe, családi ügyeibe, magánéletébe effektíve, gyakorlatilag nem akar beavatkozni. Isten részletkérdésekkel nem foglalkozik. Hogy úgy fogalmazzak: manufakturálisan nem nyúl bele földi problémák megoldásának ügyeibe. Ő elvi iránymutatást ad - ha kell, hát a súlyos figyelmeztetések eszközeivel is - nagy távlatokban, komplex módon gondolkodik és cselekszik.
Visszatérve az előzőkhöz: ha egyedül Ő akarná egyszer és mindenkorra megteremteni a világbékét - már rég megvalósította volna. Ha egyedül Ő szándékozná megoldani az emberek közti harmonikus együttlét, az egészséges és kiegyensúlyozott emberi munkálkodás és együttműködés, az emberi élet minden alapvető kérdését - akkor ezt már régen megtette volna. Ő nem akarja ezeket megoldani, mert nem ez a hivatása. S nincs is szándékában mindezt megcselekedni, végrehajtani. Ez nem az Ő feladata. Ez az embernek, az emberiségnek (lenne) a feladata.
Isten semmi olyant nem akar megoldani ami az emberre vár. Akkor hagyná igazán magára az embert, akkor venné el tőle végleg emberi mivoltát, méltóságának, öntudatának érzetét, ha elvenné tőle a küszködés, a felfedezés, a szabad cselekvés megtervezésének és végrehajtásának az örömét. Ha elvenné tőle a problémák, konfliktusok békés megoldásának kimunkálását és megvalósítását. Ha kivenné kezéből a folytonos kíváncsiskodásnak, gondolkodásnak, a módszerek, eljárások, tervek, törvények kifundálásának, izzasztó erőfeszítésének jogát és lehetőségét. Miután megteremtette az embert - úgy biztosítja saját teremtménye iránt érzett kötelezettségét és felelősségét, ha örökre meghagyja emberi lényként élni és cselekedni.
Akit ugyan saját képére, de nem véle azonosnak teremtett annak idején. Az ember számára, valamint tetteinek véghez viteléhez Ő "csupán" az energiát, a hitet, a reményt, az önbizalmat, az öntudatot adja és biztosítja. Nem óhajtja semmiképpen sem magát a konkrét cselekvést, sem az azzal járó emberi felelősséget, sem a rendteremtést, sem az ítélkezést, sem az igazságszolgáltatást, sem az igazság megkeresését és megtalálását magára vállalni - az ember helyett. Viszont soha nem szűnik meg az ember segítségére lenni, soha nem szűnik meg mellette állni, erőt, energiát biztosítani néki.
S itt jegyeznék meg egy rendkívül fontosat, amire utaltam már fentebb is: senki ne keresse a földön az abszolút igazságszolgáltatást, az igazság mindenki számára megnyugtató érvényesítését - sem általában, sem pedig konkrét esetekben, ügyekben. Amikor a bíróságok egyesek szerint igazságot szolgáltatnak - az bizony nem az. Sok esetben még a jogszolgáltatás is hiányos, vagy elmarad. S szép számmal akad olyan ügy is, amit addig húznak-vonnak, elnapolnak, halogatnak (csakhogy ki ne derüljön az igazság) míg aztán érdektelenné válik, ellehetetlenül. Legtöbbször azért, mert újabb ügyek szorítják háttérbe a már meglévőket.
A bíróságok tulajdonképpen ítéletet hoznak (amikor hoznak) illetve hirdetnek. Tehát ítélkeznek. Ítéleteket hoznak, de nem szolgáltatnak igazságot. (Hogyan is lehetne igazságot szolgáltatni egy édesanyának, akinek elgázolták a gyermekét, aki azután meghalt - azzal, hogy a gázoló, 160-nal száguldó sofőr kap néhány évet??? A jogi formulák, paragrafusok ugyanis nem azonosak az isteni törvényekkel, nem azokra épülnek mivel azok az ember (sokszor körmönfont) alkotásai. És a jogalkotásban bizony minden egyéb érdek és más motívum, politikai szempontok, korszellem stb. is szerepet játszik. S azt tapasztaljuk, hogy legkevésbé az ősi, isteni törvények.
Földi létünkben mindezekért elképzelhetetlen teljes igazságszolgáltatás akár a legapróbb esetekben is. Az emberek ugyanis jellemükben, szociális létükben, egyéni fejlődésükben, műveltségükben, vallási meggyőződésükben, neveltetésükben stb. stb. annyira különböznek egymástól hogy a totális igazságszolgáltatás megvalósíthatatlan. Az ember nem rendelkezik minden olyan eszközzel, nem rendelkezik olyan átfogó tudással és képességgel, ami a teljes, mindenki számára megnyugtató igazságszolgáltatást biztosítani tudná. Emellett - mégha akarná is - sok estben a bírót, ügyészt kötelezik az adott törvények, jogi paragrafusok stb...
Erre egyedül Isten képes a maga mindenható komplex tudásával, a legapróbb részletek, okok, körülmények, előzmények, mentségek, szándékok, motívumok, érzelmek, jellemek, emberi sorsok és tulajdonságok teljes átlátásával és elemzésével. Az Isten viszont itt, a földön nem szolgáltat igazságot, nem bíráskodik, nem ítélkezik, nem rosszall, nem nehezményez semmit. Nem sérteget, nem csóválja a fejét, nem legyintget vagy sóhajtozik. Csupán figyelmeztet, útmutatást ad, segítő kezet és szellemet ad. És ha azt látja, hogy az emberiség veszélybe került - akkor annak érdekében (vagyis a mi érdekünkben) keményebb eszközökhöz folyamodik Fennmaradásunk, a földi élet fennmaradása érdekében. S akkor már nemcsak figyelmeztetésekkel, hanem megfelelő, hatékony, meggyőző büntetésekkel él - mint már arra fentebb utaltam.
Az igazság kutatását, szüntelen keresését, az igazságszolgáltatás módszereinek lehetséges feltérképezését azonban soha nem veszi ki az ember kezéből. Azt meghagyja nekünk: kísérletezzünk csak nyugodtan! Kutassunk, keressük az optimális megoldásokat, érveljünk egymással, oldjuk mag a magunk módján konfliktusainkat, teremtsük meg minél kreatívabban, minél humánusabban az igazságszolgáltatás számunkra lehető legmegfelelőbb formáit.
Hogy találjuk meg - ha a nem is a totális és abszolút, de legalább - a számunkra lehető legideálisabb, a lehető legkevesebb fájdalommal, szenvedéssel járó "igazságszolgáltatási" formákat, eszközöket, lehetőségeket. És miután megleltük - tudjuk is azt alkalmazni, kimunkálni. Lehetőleg oly módon, hogy az egy-egy ügyben a mások ellen vétkezőket és bűnösöket elrettentse a további bűnelkövetésektől. Hogy azokat jobban, kedvezőtlenebbül sújtsa, mint az ártatlanokat, az áldozatokat. Olyan igazságszolgáltatás ugyanis elképzelhetetlen (nemcsak ma, de a múltban sőt a jövőben is) amely valamennyi érdekelt félnek a teljes megelégedésére szolgál, s nem rejt magába olyan elemeket, melyek később valakiknek hátrányos következményekkel járnak.
A bíráskodás, a jogszolgáltatás nem azonos az igazság kimondásával, annak győzelmével. A börtönbüntetés a társadalom szükséges rossz, de nem elégséges eleme, eszköze az igazságszolgáltatásnak. A halálbüntetés, a kivégzés pedig a lehető legrosszabb módszer az igazság demonstrálására, realizálására, gyakorlására. Az igazságszolgáltatás valódi és legtisztább megvalósulása az lenne, ha képesek lennénk mindenkit születésétől már úgy nevelni, olyan útra terelni, hogy soha ne jusson eszébe gonosz, rosszindulatú, bűnös gondolatokra és tettekre vetemedni.
Azt persze lehetetlenség elérni, hogy néha ennek gondolata, szándéka esetleg felvetődjön valakiben. Ez néha még a legbecsületesebb emberben is előfordulhat. De tudjuk: a gondolat, a szándék még nem egyenlő a tettel! A legfontosabb annak megerősítése, magvalósítása lenne, ha mindig csak pozitív gondolatok és cselekedetek kötnék le az egyének figyelmét egész életükben. És akkor senki nem jut el a vétkes, bűnös tettig, magáig. S akkor nem is lenne szükség arra, hogy összekuszálódott, bonyolult ügyekben, konfliktusokban ne tudjunk végül igazságot szolgáltatni.
Az ember feladata tehát itt is (mint sok más esetben) a megelőzés, a kiiktatás lenne. S nem a bajlódás, nyűglődés az igazság kimondásával, maradéktalan érvényesítésével - ami - mint említettem eleve lehetetlen vállalkozás. Isten a megoldást ebben is legfőbb teremtményére bízza: nékünk kell az ehhez szükséges hosszú utat végigjárnunk. Megkeresnünk a lehetséges, legcélravezetőbb megoldásokat. Ám mindehhez a szövetségét, segítségét, sugárzó energiáját és útmutatását nyújtja és ajánlja fel számunkra - magát a cselekvést azonban az emberre, miránk bízza.
Isten tehát más módszerekkel él és cselekszik. Más eszközökkel munkálkodik, más utakat választ a földi gondok és problémák enyhítésére. Az Ő intézkedései csakis égi, univerzális távlatokban mérhetők és értelmezhetők. Ő az élet minden területén megmutatja (van úgy, hogy sugalmazza, van, hogy felajánlja, van úgy, hogy propagálja) a helyes, a célravezető módszert. Megüzeni az ember számára legalkalmasabb, egészsége, tudása, műveltsége számára legmegfelelőbb, jövője számára leghasznosabb, legoptimálisabb utat és megoldást.
Ha az ember (emberiség) ezeket az ajánlásokat durván semmibe veszi, félresöpri, s él a saját önzése, dőzsölése, erőszakossága, falánksága, pénzéhsége, téveszméi, szadista és egyéb ösztönei szerint - s nem a béke, a szeretet, a türelem, a mértéktartás jellemzi életét - akkor következnek, jönnek a konfliktusok. Jönnek a tragédiák, a katasztrófák, a súlyos drámai helyzetek. A sokat idézett krisztusi mondat, mely a budapesti Szent István Bazilika timpanon alatti párkányán is olvasható: "Én vagyok az út, az igazság, az élet" - egyáltalán nem arra utal, hogy az Úr az ember helyett fogja annak földi problémáit, gondjait elrendezni.
Aki ezt, és így hiszi, az bizony súlyosan téved. A Messiás - Isten fia - már egyszer megváltotta az emberiséget, másodszor pedig legfőbb támaszának, a kősziklának, Péternek a közvetítésével, annak kínhalálával váltatta meg, szabadíttatta ki a Néró parancsára elfogott, rabságban tartott keresztényeket. S megint az következett be, hogy valaki egy általa leginkább szeretett lényt áldozott fel a keresztény hit jegyében: ebben az esetben Krisztus a kősziklát, Pétert kérte áldozatvállalásra.
A jelentős, de ellentmondásos életpályát bejárt apostol - aki korábban háromszor tagadta meg mesterét és legjobb barátját - addigra már eljutott a Jézus iránti szeretetnek a legmagasabb fokára. Akkorra már túl volt a keresztény egyház megalapításának nehéz és kínkeserves feladatán is. Sőt utódait is kinevelte, aki ezen a téren majd követik Őt, folytatják megkezdett, áldozatos tevékenységét. Így aztán Isten fia méltán választhatta, jelölhette ki erre az áldozattal járó végső földi feladatra. A keresztény misztérium következetességének és egységének jegyében az Úr Krisztust, Krisztus pedig Pétert áldozta fel az emberek megmentése érdekében.
S mindezt maga Péter is így gondolta, ennek tudatában, e szavakkal indult el meghalni Rómába: "Nincs nagyobb szeretet, mint az életünket adni a szeretteinkért." A szeretet és önátadás, önfeláldozás képessége és feladata, elválaszthatatlan egysége így kapcsolódik össze a keresztény vallás misztériumában. Jézus másodszori eljövetelekor már nem a megváltó, hanem az igazságosztó szerepét fogja gyakorolni és betölteni. Ez a feliratban látható tömör, summás kijelentés - amire fentebb utaltam - azt jelenti, hogy az embernek ma is és mindenkor követnie kell az általa kijelölt krisztusi utat.
Követnie és betartania annak figyelmeztetéseit, példáit, tanításait, melyek totális elvi azonosságot képeznek az Úr bölcseleti rendszerével. Aki ezt megfogadja, hűen betartja, megtartja és követi - az mindenkor az igazság krisztusi útján jár. Sőt eme úton meg is fogja találni magát az igazságot - biztosítva ezáltal saját magának és embertársainak az Istennek tetsző, valamint a saját maga és szerettei számára is méltó, gazdag földi életet. S mindezek jutalmául elnyeri az üdvösséget, az örök életet.
Ha Isten elvi iránymutatása, gondolati rendszere (melyet egyszülött fiára plántált át) annak idején téves, rossz, átgondolatlan vagy logikátlan lett volna - akkor sem a Teremtés, sem a Megváltás nagy műve nem jöhetett volna létre olyan mesterien, következetesen, pontosan és hibátlanul. S mindezek nélkül teljesen sikertelennek bizonyult volna. Ha nem a szeretet, az örök igazság vezérelte volna e mindent és mindenkit átfogó nagy cselekedet minden mozzanatát - akkor mi most nem lennénk itt.
Ha földi életünkben az igazság útján akarunk járni, ha meg akarjuk találni saját életünkben az igazságot, ha földi problémáinkat mindennek értelmében akarjuk megoldani - akkor az isteni parancsokat, útmutatásokat, törvényeket mindenkor szem előtt kell tartanunk és ezek szellemében kell cselekednünk és munkálkodnunk. Vissza kell térnünk az ősi, isteni törvényekhez, ha az erkölcsi züllésnek gátat akarunk vetni ebben földi világban.
A törvények ereje éppen abban vagyon, hogy azok az alkalmazkodás érdekében korlátozzák
az emberi cselekedeteket. Arra intsék az érző és tevékeny embert, hogy
mindig tudja magát mihez tartani: magyarán, tudja, mi az, amit megtehet
és mi az, amit nem. Mi az, ameddig elmehet, s mi az, amit soha nem
léphet át a saját maga érdekében, s mindezek betartása vezérelje őt a
legmegfelelőbb, leghelyesebb irányba. Mert mikor is omlik össze egy ház
vagy egy híd? Akkor, ha a matematika, a fizika, a statika, a kémia -
egyszóval a tudomány - alapvető törvényszerűségeit figyelmen kívül
hagyjuk, hanyagul kezeljük. Ha azonban mindezeket betartjuk - szilárdan
és biztosan fog állni az építmény.
Az emberi közösség megtartó erejének, normális működésének fizikája, statikája, kémiája és matematikája a törvények rendszere. Ez az, amin áll vagy bukik minden. Ha a társadalom építménye inog-binog az azért van, mert devalválódtak, ebek harmincadján vannak, sőt elvetendőnek tartatnak az alapvető erkölcsi törvények. Ha nincs, ami összetartja az építmény tégláit, ha kispóroljuk a meszet, a cementet - menthetetlenül egyszer összedől a fal. Ugyanígy: ha kispóroljuk az emberi együttélést összetartó, szabályozó parancsolatokat, etikai törvényeket, ha mindent elvetünk ami összetart - akkor meglazul, inogni kezd az emberi közösség fala is, sőt egy idő után össze is dőlhet. S akkor aztán ki-ki keresheti az igazságot.
S ha a fal összedől - nem az a megoldás, hogy ostoba módon a falat, vagy az anyagi, természeti törvényeket hibáztatjuk magunk helyett és megpróbálunk új törvényszerűségeket kitalálni - hátha attól majd nem dől össze az építmény. Ehelyett az lenne a megfelelő megoldás és eljárás, hogy magunkban keressük a hibát: azt keressük, hogy hol, mi módon nem tartottuk be az előírásokat, a szükséges szempontokat.
Az emberi közösség megtartó erejének, normális működésének fizikája, statikája, kémiája és matematikája a törvények rendszere. Ez az, amin áll vagy bukik minden. Ha a társadalom építménye inog-binog az azért van, mert devalválódtak, ebek harmincadján vannak, sőt elvetendőnek tartatnak az alapvető erkölcsi törvények. Ha nincs, ami összetartja az építmény tégláit, ha kispóroljuk a meszet, a cementet - menthetetlenül egyszer összedől a fal. Ugyanígy: ha kispóroljuk az emberi együttélést összetartó, szabályozó parancsolatokat, etikai törvényeket, ha mindent elvetünk ami összetart - akkor meglazul, inogni kezd az emberi közösség fala is, sőt egy idő után össze is dőlhet. S akkor aztán ki-ki keresheti az igazságot.
S ha a fal összedől - nem az a megoldás, hogy ostoba módon a falat, vagy az anyagi, természeti törvényeket hibáztatjuk magunk helyett és megpróbálunk új törvényszerűségeket kitalálni - hátha attól majd nem dől össze az építmény. Ehelyett az lenne a megfelelő megoldás és eljárás, hogy magunkban keressük a hibát: azt keressük, hogy hol, mi módon nem tartottuk be az előírásokat, a szükséges szempontokat.
Nem az alapvető törvényeket kell tehát ilyenkor szidnunk! Nem azokat kell minden áron hibáztatnunk, megújítanunk, kicserélnünk, hanem a munkamódszerünket kell modernizálnunk! Nékünk kell pontosabbaknak, koncentráltabbaknak, odafigyelőbbeknek lennünk! Nem elvetnünk kell és feltétlenül kidobnunk a fontos törvényeket - mondván, hogy azok elavultak - mert azzal csak magunknak ártunk. Úgy az anyagi, mind a közösségek építésében. Ha emberi közösségeinkben nincs értéke a tisztességnek, ha kinevetik, lesajnálják a tisztességes embert - akkor már régen rossz.
Ha az ügyeskedőt, a munka nélkül milliókat szerzőket többre becsülik az ügyesnél, ha a rafináltnak nagyobb a rangja az okosnál, ha az érzéketlenre jobban felnéznek, mint az együttérzőre, ha elvesznek az igazodási pontok - akkor az igazsághoz már nehezen juthatunk el. Ha önfejű és merész hegymászókként magunk alól, vagy magunk elől távolítjuk el a támaszkodó és kapaszkodó pontokat, akkor a továbbiakban nem lesz mihez igazodnunk, nem lesz mihez alkalmazkodnunk. Ha nincsenek önmagunk és mások meggyőzésére, tetteink, szándékaink indoklására biztos támpilléreink, ésszerű, megfontolt és józan indokaink - akkor elveszítjük az irányt és légüres térbe kerülünk. És ha mások elveszik tőlünk a tisztánlátáshoz szükséges lehetőséget és szabadságot - akkor és ott már nehéz felmutatni az igazságot. Nehéz, de nem lehetetlen!
Magam is bízom benne, hogy ez a mostanában eluralkodó szeretetlenség és kíméletlen torzsalkodás - mindannyiunk józan belátásából és erőfeszítései által - el fog múlni, mert az ember Isten intő szavait felismerve rájő arra, hogy ilyen módon nem élhetünk egymás mellett, ilyen módon nem jó élni. S azt is remélem, hogy ez nem túl későn következik be. Többek között az időjárás látványos megbolondulása, az évszakok összemosódása is az emberi mohóság, a luxus életmód iránti igény, a kényelemszemlélet következménye. Az, hogy az égbolt, a légkör lassan már egyetlen napra sem tud megnyugodni s háborgó gyomorhoz hasonló - mindez az egészségtelen, aránytalan motorizációnak, a levegő szüntelen szennyezésének egyenes következménye. A túlterhelés, a folyamatos mérgezés - ugyanúgy ahogyan az emberi szervezetet - környezetünket is tönkreteszi.
Erre is figyelmeztet bennünket a mindenható, de úgy tűnik - nem mindenki hallja meg intő szavát. Pedig érdemes lenne odafigyelnünk rá! Érdemes lenne felfognunk a Tőle hozzánk érkező üzeneteket, ahogyan felfogjuk a művészet nékünk szóló jelzéseit. Istennek ugyanis tulajdonképpen, alapvetően ugyanaz a célja, ugyanarra törekszik, mint a művészet, csak az eszközei mások. Ugyanazt a célt szolgálja, mint az isteni szikra által megszülető művészi alkotások: az embernek (mint egyik teremtményének) az egyre nemesebbé, egyre tökéletesebbé válását. És ehhez bizony sokszor él olyan eszközökkel, sokszor alkalmaz olyan módszereket, amit mi, földi lények nem mindig értünk, nem tudunk saját eszünkkel felfogni, felérni.
Ha hiszünk Isten mindenhatóságában, jóságában és szeretetében akkor azt is el kell hinnünk és fogadnunk, hogy még az olyan eseményekkel is, ami emberek életébe kerül itt e Földön (mint amiket fentebb felsoroltam) még azzal is valamilyen célja van az Úrnak. (Valószínűnek tartom, sőt hiszem, hogy figyelmeztető célja!) Az ilyen és hasonló esetekkel is valamilyen feladatot teljesít indirekt módon, hiszen Néki mindenre kihatása, mindenre kitekintése, mélyebbre s messzebbre történő, szélesebb spektrumban érvényesülő rálátása van. Semmiképpen sem egyfajta ítélkezés, büntetés az részéről, ha emberek életét követelő drámai helyzetek alakulnak ki, emberek életét követelő tragédiák következnek be Földünkön.
Ezeket a helyzeteket ugyanis nem Isten tervezi meg, idézi és teremti elő! Ezek a helyzetek, súlyos katasztrófák, halálesetek stb. azért jöhetnek létre, mert nem figyelünk eléggé Isten szavára, intencióira, útmutatásaira, nem élünk a szeretetnek, egymás megbecsülésének, tiszteletének parancsai szerint. Ilyenkor aztán özönével jöhetnek a véletlennek titulált események, amelyek tulajdonképpen nem véletlenek. Ha mindennapi életünkbe a józan megfontoltság, tisztánlátás, a távoli perspektívák megragadásának helyébe az önzés, a gőgös hatalomvágy, a lekezelő, lenéző, cinikus vezetői stílus, a hazug demagógia, az erőszakos, sumákoló propaganda, az ellenségeket kreáló arrogancia, a hamis küldetéstudat, a hibás történelemszemlélet, az álszenteskedő nemzetegyesítés, a huzakodás, az ellenségeskedés tolakszik - akkor óhatatlanul felborul az egyensúly, hamissá válik a földi együttélés összhangja.
Ha a rossz szándékok, bosszúterhes indulatok és elvek munkálnak - akkor szétfoszlik a harmónia színes szőttese országok, nemzetek, népcsoportok és rétegek, fajok, vallások, eszmék, kultúrák, családtagok, fogyatékosok és egészségesek, lakótársak, vezetők és beosztottak, házastársak, emberek és állatok, munkatársak, szabad természet és települések, gyermekek és felnőttek, nevelő és tanítvány, szegények és gazdagok, öregek és fiatalok, nők és férfiak, betegek és orvosok között. És akkor aztán - mindezek következményeként - bekövetkeznek a nem egyszer áldozatokkal járó súlyos és tragikus helyzetek, melyeket hol tudunk orvosolni, hol pedig nem.
A fentebb már említett hajléktalanok, munkanélküliek, koldusok sem azért vannak túl sokan, mert Isten bünteti őket ezzel az életmóddal. Korántsem! Őket a társadalom súlyos működési zavarai hozták létre, termelték ki, amiatt bűnhődnek és tengődnek - többnyire áldozatokként - s nem isteni ítélet sújtotta rabokként. S ők mindaddig ennyien (vagy még többen) lesznek, amíg ezt a működési zavart el nem hárítjuk, hiába is várnánk másra. Ezeken csak földi szinten lehet segíteni, földi gondok enyhítésére égi megoldás nem létezik.
Földi problémáinkra égi megoldás tehát nincs. Bár a megoldás módszereit, végrehajtását illetően már kaphatunk Istentől bizonyos intenciókat, segítséget, ha hiszünk Benne. Ezek a gondok - amikre fentebb utaltam - már nem Isten által, hanem mi általunk jönnek létre. Ő nem a büntető, az itéletvégrehajtó avagy bosszúálló szerepét tölti be, aki önmaga által irányított és végbevitt hirtelen csapásokkal, halálokkal, tömegek pusztításával büntet, vagy szolgáltat igazságot. És itt még egyszer leírom: ne feledjük, hogy a Teremtő nem a halottaknak, hanem az élőknek az Istene! A bibliai csapások ideje már elmúlt, lejárt. Isten ma már "modernebb", indirekt módszerekkel él, ha az emberiséget megfélemlíteni, figyelmeztetni, vagy helyes útra téríteni óhajtja.
Igazságszolgáltatás nála és Tőle most már csak egyszer lesz: az Ítélet Napján, addig "csak" jószándékú irányító, útmutató, energiát szolgáltató szerepet vállal. S hogy mit miért tesz? Ha mi ezt tudnánk - akkor már nem emberek volnánk, hanem maga az Isten. Hát ezért nem tudjuk, illetve nem tudhatjuk. A szerepek felcserélhetetlenek, ugyanúgy, ahogyan nem cserélhető fel a Hold a Nappal, az ég a Földdel, a növények az állatokkal, a csillagok az emberekkel. Ha olyan átfogó tudással rendelkeznénk, mint Isten - már nem kellene hívőknek lennünk.
Az ő privilégiuma a mindentudás - a miénk pedig tudásunk határán túl a hit. "A hit annyi, hogy higgy valamiben, ami túlnő rajtad, ami megfoghatatlan, mint a remény, vagy a szeretet. Minden megélt napunk csoda lehet - ha hiszünk benne." - mondja a pap Lindának a Megérzés (Premonition) című nagyszerű filmben. Isten tudása végtelen - a miénk pedig véges. Nem vagyunk képesek mindent elérni, mindent megoldani, mindent átalakítani, s ez nem kishitűség, gyávaság, vagy kényelmesség a részünkről, hanem annak józan belátása, hogy nem vagyunk azonosak, nem vagyunk egy szinten a Teremtővel, sem szellemileg, sem lelkileg, sem fizikailag, sem pedig alkotóképesség tekintetében.
Isten egész lénye, szelleme, tudása és minden cselekedete tökéletes. Egyedül az Övé. Különben nem tudta volna teljesen egyedül megtervezni, végrehajtani, kivitelezni a Teremtés nagy művét. S még alvállalkozókra sem volt szüksége eme gigantikus munkája véghezviteléhez, mi viszont még tucatnyi alvállalkozóval (vagy éppen azért) is csődöt mondunk egy lakópark felhúzásánál, egy útburkolásnál, egy közmű megtervezésénél, egy metroépítésnél, egy híd felújításánál. Mi, emberek - Istennel ellentétben - tökéletlenek és esendők vagyunk ösztönös természetünkkel, véges tudásunkkal és korlátozott lehetőségeinkkel, s arra rendeltettünk, hogy éppen ezért szüntelenül tökéletesítsük önmagunkat és világunkat. Ezzel látott el bennünket a Teremtő, erre hatalmazott fel bennünket, s ezt is csupán Ő tudja, hogy miért.
Isten szerepét a korlátlan tudásban, a világ széles körű tanulmányozásában, sokirányú szemléletében nem vehetjük át tőle, mint ahogyan Ő sem veszi át tőlünk a mi földi szerepünket. A véle való szövetséget viszont soha nem törhetjük meg, nem utasíthatjuk el mert akkor nagyon nagy baj lesz. Ha azonban elfogadjuk a véle való szövetséget - akkor minden isteni parancs és törvény természetessé válik. Descartes szerint "az ember középen van Isten és a semmi között, s nékünk választanunk kell." Rajtunk múlik tehát, hogy mit választunk.
Isten legfontosabb törekvése, hogy valamennyi teremtett lénye számára biztosítsa a normális, élhető, szabad és tartalmas, azaz boldog élet alapjait, feltételeit itt, ezen a Földön. Arról azonban Ő már nem tehet, hogy valaki mindezzel rosszul gazdálkodik, mindezt elherdálja, önpusztító, önsorsrontó módon éli napjait, szüntelenül hajszolja az élvezeteket, becstelen vagy bűnös úton jár, aminek aztán szükségszerűen, menetrendszerűen jönnek a káros következményei. Annyit viszont megtesz (a megbocsájtás jegyében) hogy sajátos eszközeivel figyelmeztesse, jóra intse azokat, akik efféle úton járnak, hamis ösvényre tévednek. Ám ha valaki erre sem reagál, s minden áron tönkre akarja tenni a saját életét - azon már nem tud segíteni. Úgy is fogalmazhatnék: Isten még az önpusztítás lehetőségének szabadságát is fenntartja annak az embernek, akinek mindenképpen ez a szándéka.
Az isteni szeretet és kegyelem komplex módon, számunkra beláthatatlan távlatokban érvényesül: előre látja - hatalmánál és erejénél fogva - az emberek életének jövőjét is. Ez a magyarázata talán annak (bár ezt biztosan nem tudhatjuk) hogy egy súlyos beteg embert Isten a további szenvedésektől kímél meg annak halálával, s egyben nem hagyja azt sem, hogy hozzátartozóinak is további küszködés legyen a sorsuk, akik számára viszont még tud egyéb feladatokat adni. Isten kezében van növényi, emberi és állati élet, cselekvés, születés és halál, így a sajnálatosan gyakori balesetek, katasztrófák áldozatainak és túlélőinek a sorsa is - éppen a fent taglalt okokból.
Hozzátéve persze azt, hogy ezeket az eseteket - mint később még utalok rá - nem Ő idézi elő, nem Ő teremti meg annak érdekében, hogy ezzel büntessen akárkit is, mint ahogyan azt sokan hiszik. Természetesen sajnáljuk ezeket az elhunytakat, végtelenül szomorúak vagyunk és együtt érzünk a családtagjaikkal, gyászolóikkal, de ha bízunk Isten hatalmában és hiszünk benne, akkor abban is kell, hogy higgyünk, hogy amit tesz, az úgy helyes.
Persze nem arról van szó, hogy egy súlyos autóbalesetben elhunytaknak azért kellett meghalniuk, mert Isten valamilyen okból haragudott rájuk. Semmiképpen sem azért szólít magához egy gyógyíthatatlan beteget, mert ezzel büntetni akarja, hanem úgy hiszem azért, hogy kímélje őt. Isten nem bünteti halállal még a legbűnösebb, legelvetemültebb embert sem. Itt, ezeknél az eseteknél valami olyan elem, ok, szándék játszik szerepet, amiről nékünk sejtelmünk sincs, de az valamilyen módon Isten tevékenységrendszerébe bizonyára beleillik. Ezért szoktuk ilyen esetekben felemlegetni lakonikus rövidséggel: "Így volt ez megírva a sors, vagy az Úr könyvében."
Szabad persze felháborodnunk is és kételkednünk is a Mindenható effajta cselekedeteiben. Ám egész gondolkodási rendszerében, egyedülálló és kivételes koncepciójában - mely mindent átfogó szellemében és tevékenységében mutatkozik meg - feltétlenül hinnünk kell. Hinnünk kell, mert az Ő útjai kiismerhetetlenek és átláthatatlanok a mi számunkra. Ha minden részletében és vonatkozásában előre látnánk és felfognánk távlati céljait, tetteinek súlyát és értelmét - akkor már nem kellene hinnünk Benne, hiszen ha erre képesek lennénk, akkor ez azt jelentené, hogy már minden tudunk és ismerünk. Ez esetben viszont már nem lenne szükségünk hitre sem. A hit ugyanis ott kezdődik ahol a tudás véget ér. Ám ha mindent tudnánk és előre látnánk akkor már nem emberek lennénk, s ezt be kell látnunk!
Számunkra egy a lényeg: amíg élünk - addig emberhez méltóan, emberhez illően éljünk és reménykedjünk. S higgyünk Benne olyan végtelen szeretettel és hűséggel, ahogyan és amilyen módon Ő hisz mibennünk. Mert egyedül Istennek adatott meg - tökéletességénél fogva az - hogy végtelen tudása mellett végtelen hittel is rendelkezzen. S a szeretetének gyakorlása céljából minderre Néki szüksége is van! Fogadjuk el, hogy az Ő szeretete mindenkiénél hatalmasabb, hiszen egyetlen fiát áldozta fel értünk.
Értünk, teremtményeiért, hogy elnyerhessük a megváltást, a szabadságot, hogy átélhessük és átérezhessük a létezés ezernyi csodáját, a földi munkálkodás, az élet megannyi örömét és szépségét, elfogadván, hogy átélt szomorúságunk, fájdalmunk is épülésünkre, javunkra szolgál. S mi mindezt - többek között - azzal köszönhetjük meg Néki igazán, ha elismerve esendő voltunkat okulunk és tanulunk saját hibáinkból, megbánjuk kisebb-nagyobb bűneinket és megbocsájtjuk a másokét is.
Azt, hogy milyen váratlan esemény történik veled, vagy tör reád még ma, holnap vagy holnapután - azt nem tudod előre kitalálni, befolyásolni, meghatározni, irányítani. (Ez természetesen az általad megtervezett és véghezvitt feladatokra, eseményekre nem vonatkozik) Amiben viszont már benne vagy - azt már igen, azzal már Néked kell valamit kezdened. Néked kell a továbbiakban ízlésed, tudásod, szellemi és fizikai teljesítőképességed szerint azt irányítanod, annak felfogása, értelmezése, további alakítása már Tőled függ. Mert hogyan is tanította kisfiát az élet rejtelmeire Forrest Gump édesanyja a híres Oscar-díjas filmben? "Az élet olyan, mint egy doboz bonbon...sosem tudhatod, mit veszel ki belőle."
Ez igaz. De az is, hogy ezzel a bizonyos bonbonnal mit teszünk: megesszük vagy nem, eldobjuk vagy nem, s hogy hogyan esszük meg, azaz hogyan dolgozzuk fel magunkban. Hogyan éled át, hogy dolgozod fel lelkileg magadban az eléd kerülő helyzeteket - az már egyedül rajtad áll. Mit és hogyan fogsz tenni a következő hasonló, vagy nem hasonló váratlan esetben, s ráadásul hogyan és mi módon hat rád, alakít téged az a cselekvés, az a tett, amivel reagálsz ezekre a helyzetekre? Az életben elibénk kerülő váratlan eseményekre és történésekre már a középkorban is gyártottak bölcs megállapításokat.
A 16. századi spanyol író, Diego de Mendoza kisregényében a sors és a szegénység által ide-oda dobált kolduslegény szájából hangzik el a következő megállapítás: "Ha az Isten becsuk egy ablakot, valahol hamarosan kinyit egy másikat. Ám ha a balsors üldözőbe veszi az embert, minden igyekezete hiábavaló." Sajnos, mindkettő áll azóta is - csak az a kérdés, hogy a kettő hogyan, mi módon, milyen periódusokban követi, váltja egymást életünkben. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy mindenkinél máshogyan és másképpen. Ahányan vagyunk annyiféleképpen reagálunk, annyiféle választ adunk az élet, a sors által nekünk szegezett kérdésekre.
Az előző esetünk átélése és feldolgozása mindenképpen meghatározza azt, hogy mi módon reagálsz majd a következőre. Vagyis mit fogsz cselekedni majd akkor, ha az bekövetkezik. Hogy hogyan döntesz, cselekszel - az viszont egyértelműen már kialakult jellemed függvénye, következménye. Jellemed lehet határozott, erős, szilárd, megingathatatlan vagy éppen kialakulatlan, ingatag, labilis, esetleg tele befolyásolható elemekkel, ami egész eddigi életed során alakult olyanná, amilyen állapotban és minőségben éppen most van.
S hogy valójában milyen jellemmel rendelkezel - életed eseményeinek átélésén, gyermek-, és ifjúkorodban megélt örömteli vagy keserű tapasztalataidon kívül az is alakította és alakítja még most is, hogy milyen viszonyban vagy, avagy élsz ma is a művészetekkel. Az olvasás, zenehallgatás, filmes-, és színházi élmények, képzőművészetek alkotásaiban történő érzelmi és intellektuális elmélyülés, a műalkotások átélése olyan energiákkal töltött fel eddig, és lát el ma, a jelenben is - ha rokonszenvvel fordulsz feléjük - ami nagyban meghatározza életed fő irányait, azok jellegét és minőségét.
Milyen úton, merre haladj tovább? Mit fogadj el igazi értéknek? Hogyan bánjál, hogyan viselkedjél önmagaddal és embertársaiddal, különösen azokkal, akik legközelebb állnak hozzád? Hogy mit fogsz tenni előre nem látható, kiszámíthatatlan esetekben, hogyan értékeled életedben a kiszámíthatóság és kiszámíthatatlanság egyéni életedben megmutatkozó arányait. Csak reád érvényes jellemed, értelmi, érzelmi állapotod, habitusod, intelligenciád mind-mind meghatározza azt, hogy mit fogsz tenni, lépni azokban az esetekben, melyek váratlanul, tudatodtól és egyéniségedtől teljesen függetlenül kerülnek eléd ezután a jövőben. S ami a központi probléma: mit fogsz tenni a váratlanul eléd kerülő döntési szituációkban?
Hidd el: nincs olyan ember, aki soha nem került még vagy kerül majd ezután döntési helyzetbe! Az, hogy ki, mikor és hány esetben éli át a döntéskényszer feszítő és kellemetlen állapotát - ez előre teljességgel meghatározhatatlan. De hogy hogyan reagál és mit lép erre - az már a fent taglaltaktól függ. Ahányan vagyunk annyiféleképpen kerülünk efféle szituációkba, s rajtunk múlik, hogy helyesen vagy helytelenül döntünk. Ez azonban a legtöbb esetben utána szokott kiderülni.
Helyesen akkor, ha életünk a döntésünk pillanatától jó irányba változik, s helytelenül akkor, ha rossz irányba. Ne feledjük el: a döntés és a választás nem ugyanaz a fogalom. Választani azért kell, hogy a döntésünket megalapozzuk ezzel a ténnyel, ami akkor válik teljessé, ha ez a valóságban különböző tevékenységekben realizálódik, azaz ha valamit teszünk is a döntésünk értelmében, kiállunk mellette és érte, érvelünk mellette, s a továbbiakban ez szabja meg majd cselekedeteinket.
Az elénk kerülő döntési helyzetek variációja szinte végtelen. Van amikor kettő - abban a pillanatban egyformán rossznak tűnő - dolog közül kell választanunk. Ez a legkínzóbb. Ilyenkor úgy gondoljuk: szinte mindegy, hogy melyiket választjuk a két egyformán rossznak vélt, minősített dolog közül, s csakis a jövő fogja kideríteni, napvilágra hozni, hogy melyik volt akkor a rosszabb, holott egyformán rossznak hittük mind a kettőt.
A jobbik eset, ha már az adott döntési helyzet kényszerében világosan felismerjük (vagy tapasztalatunkkal, vagy isteni sugallatra) hogy melyik a kevésbé rosszabb, ami a jövőnket számunkra kedvezőbb irányba fogja vinni, amitől életünk szebb és jobb lesz azután, mintha a másik mellett tennénk le a voksunkat. Aki viszont a valóban rossz és kevésbé rossz közül az előbbit választja - annak élete éppen ellenkező módon változik meg, mint az előző esetben.
Amikor pl. egy sürgős operáció mellett vagy az ellen döntünk - többnyire túlélési esélyeink forognak kockán. Előfordulhat, hogy előre tudjuk: életünk csonkább, színtelenebb, minősége rosszabb lesz, mint azelőtt, ha műtéttel óhajtunk betegségünktől megszabadulni. De orvosi javaslat alapján azt is tudjuk, hogy ezáltal hosszabb ideig élhetünk tovább, azaz saját életünket mentjük meg véle, amiből - mint tudjuk - csak egy van mindenkinek. Ha az orvossal történő konzultálás után már tudatában vagyunk annak, hogy a műtét után ugyan nem teljesen egészségesen, de nagy eséllyel gyógyultabban élhetünk tovább - normális ember inkább ezt a megoldást választja, mint a másikat.
Ha ugyanis nem vállaljuk az operációval járó rizikót, nem élünk az adott lehetőséggel, s ezáltal nem vállaljuk a betegségtől való lehetséges megszabadulást is - sokkal nagyobb valószínűséggel fordulhat elő, hogy esetleg egy-két jobb minőségű évet kapunk a műtétről való lemondással. Ám ezeket az ún. "jobb minőségű" éveket megélve minduntalan ott lóg "Damoklész kardjaként" fölöttünk a tudat, hogy betegségünk az operáció elhalasztásával évről évre súlyosbodik és egyszer csak visszafordíthatatlanná válik - mintha a beavatkozás mellett döntünk. És hát: nevezhetjük-e egyáltalán jobb éveknek azokat, amelyek során mindig ott motoszkál bennünk az ettől való a félelem, ami persze még pluszban is hozzájárulhat bajunk súlyosbodásához.
Mi a jobb, mi a számunkra hasznosabb, célravezetőbb, megfelelőbb? Az operációt nem vállalva továbbra is korlátok nélkül élni, ugyanolyan módon, mint ahogyan addig, kihasználni az élet által nyújtott minden örömet és élvezetet, de mindezt a saját életünkre vonatkozó kétségek között, bizonyosan tudva, s szinte várva a súlyosbodó kór kegyetlen végét? Vagy a sok-sok lemondással járó gyógyulás útjára lépni, energiáinkat más tevékenységekre átplántálva tölteni napjainkat, melyekből talán éppen annyi van még hátra, mint amennyi a betegségünk "beköszönte" nélkül lett volna...(Ám ezt senki nem tudhatja biztosan, mert az életben nem a bizonyosság az, ami leginkább érvényesül és tért nyer, hanem a bizonytalanság. Mint ahogy egy ismerősöm bölcsen kijelentette: "A legnagyobb bizonyosság az, hogy minden bizonytalan.")
Éppen ezért az ember egy-egy orvosi beavatkozás előtt - a leletek és kilátások számbavételével - arra törekszik, hogy a sok bizonytalansággal járó élethelyzet helyett a kevésbé bizonytalant válassza, ha már az abszolút biztosat nem tudja. Úgy is mondhatnánk: az értelmes ember mindig amellett igyekszik dönteni, ami nagyobb valószínűséggel biztosítja a hosszabb ideig történő továbbélését. Még abban az esetben is, ha tudva tudjuk, hogy e beavatkozás után nagyban megváltozik az életünk: sok mindentől meg leszünk fosztva, hogy ne mondjam: el leszünk tiltva, amiket azelőtt életünk természetes részének tartottunk.
Annak a szorongattatásában élni, hogy bizonyos dolgoktól meg lettünk fosztva - ha nem is a legrosszabb, de mindenképpen rossz, gyötrő és kínzó állapot. Ám annál sokkal jobb, mintha nem adunk esélyt magunknak a gyógyuláshoz, s ezzel az egyre súlyosbodó és menthetetlen betegség karmaiban sínylődünk egyre nagyobb félelemben, szörnyű kínok, fájdalmak és hányattatások között.
Egy újabb tanulmányt igényelne annak kifejtése: milyen jelentősége van annak, ha egy hívő embert olyan orvos operál meg, aki szintén hívő, mélyen vallásos - avagy olyan, aki nem hívő ugyan, de szakmai színvonalában semennyiben nem marad el a másik, hívő orvostól. Vajon melyiket "válassza" a beteg? (ha egyáltalán van erre lehetősége.) E tekintetben négy variáció képzelhető el: az orvos és páciense is hívő ember; egyik sem az; csak az orvos hívő a beteg nem; illetve a beteg hívő de az orvos nem.
Ideális esetben ha mindketten hívők - bizonyára egymást fogják erősíteni abban, hogy a Teremtő végig velük lesz az egész gyógyítási folyamatban. Az orvos hite segíti őt magát abban, hogy erős lelkülettel, szakmai felkészültségének maximumát nyújtva, páciense iránti szeretettel, kitartással és magasszintű hivatástudattal végezze gyógyító tevékenységét, s mindvégig hisz abban, hogy Isten jó irányba vezeti orvosi tudását és kezét a műtét során. Másfelől a hit erősíti a beteg optimizmusát az orvostudomány erejében (hisz az is Isten teremtett lényének a műve) végig bízik abban, hogy Isten segedelmével sikerülni fog az orvosnak az adott beavatkozás, továbbá lelkierőt, reményt ad néki saját további gyógyulásához.
Hisz abban, hogy az Isten mindenben segíti az orvost és az ő további gyógyulását is, amiben majd néki kell a műtét után a legtöbbet tennie. Nem véletlen, hogy sok orvos kezelőszobájában, rendelőjében vagy egyes kórházak folyosóján is ott lóg a falon a feszület - hirdetve azt, hogy a legmagasabb szintű szakmai, gyógyító tevékenység is elismer egy felsőbbrendű, vezérlő lényt, aki mindenek és mindannyiunk felett áll, s ezt a magas szintű orvosi tevékenységet is segíteni, vezérelni képes. A magyar nyelv csodálatos lényeglátásával ezt így fejezi ki: mindannyian Isten kezében vagyunk.
Visszatérve az eltiltások, megfosztások állapotára: ebben élni azért is kellemetlen, mert nem tudjuk előre, hogy ez meddig tart, talán életünk végéig, s tulajdonképpen eme kínzó állapotunkban lelkünk legmélyén egyedül vagyunk. Fizikai, testi együttérzést, mellénk állást, segítőkészséget természetesen kaphatunk hozzátartozóinktól, ám igazi empátiát, teljes lelki azonosulást nem, és ezt ne is követeljünk Tőlük. Nem kívánhatjuk azt, hogy száz százalékos empátiával viseltessenek velünk szemben, hiszen akkor saját életüket keserítik meg ezáltal. S akit igazán szeretünk annak az életét nem akarhatjuk tönkretenni.
A totális empátiát csak egy olyan embertől várhatjuk el, aki ugyanabba a helyzetbe került valaha (akár egyszer is) mint amilyenben mi vagyunk, s akinek még az előélete is szakasztott ugyanolyan volt, mint a miénk. De van-e ilyen ember? Nincs. Éppen ezért eme lelki problémánkkal, gondunkkal épp olyan gyámoltalanul és kegyetlenül magányosak vagyunk, mint amilyen egyedül leszünk és magunkra maradunk majd halálunk pillanatában. Ha ebbe mélyebben belegondolunk akkor rá fogunk jönni, hogy ez a fajta egyedüllétünk azonban sokkal inkább felemelő, mint szomorú, hiszen ez is a mi saját életünkhöz tartozik, egyedül csakis a miénk, egyedül számunkra teremti meg ezt a helyzetet az Úr - mint ahogy annak idején a születésünket - hogy egyedül mi küzdjünk meg vele.
Ahogyan ezzel megküzdünk, ahogy ezen túljutunk - az ugyanúgy hozzánk tartozik, ugyanúgy jellemző reánk, mint ahogyan hozzánk tartoznak és csakis a mi egyéniségünkre szabottak és jellemzőek boldog pillanataink is, amiket ugyancsak a mi egyéniségünk szerint élünk vagy éltünk át. A léleknek vannak olyan intim szférái, ahová senki nem tud beférkőzni, ott bármibe is beavatkozni. S nem is várhatjuk el ezt senkitől sem, hiszen mindenkinek megvannak a saját problémái, köztük affélék is, amelyeknek lelki gyökerei olyan helyen telepszenek bennük, ahová meg mi nem tudunk elérni, illetve bejutni.
A szeretet nagyon sok mindent tud nyújtani, sok mindentől meg tud szabadítani, sok mindent el tud érni. Napokat sőt éveket tud fénybe és boldogságba borítani, ám mindenhová nem tud és nem is akar eljutni, mindent nem tud leigázni, s nem is akar. A szeretet nem leigázásra, hódításra, győzelemre teremtődött. Nem arra tör, mert más a szándéka, nem arra rendeltetett. A másik ember - még a hozzánk legeslegközelebb álló sem tudja kisajátítani, teljes egészében átlátni, átérezni, magáévá tenni a társa minden gondját-baját, s legjobb, ha nem is törekszik erre. Éppen ezért vannak olyan problémáink, amelyekkel csakis magunk tudunk, magunknak kell megbírkóznunk, amelyeket csakis egyedül kell átélnünk és megélnünk.
Egy ilyen - fent taglalt - valamitől megfosztott, keserű állapot, hiányérzet is ezek közé tartozik. Ez az a fogalom, melyet az angol még a kiejtésében is viszolyogtató "missing" szóval jelez, de a németek "Mangel"-je is eléggé visszatetszést kelt. Mégis azt kell, hogy mondjam: ez a folyamatosan jelenlévő hiányérzet feszültségét magában rejtő érzelmi állapot inkább elviselhető, kevésbé rossz élethelyzet, mint egy kibírhatatlan és egyre súlyosbodó kór vergődésében élni.
De mindkét helyzetben ott van a választási, sőt döntési lehetőségünk, hogy hogyan birkózunk meg a problémával, hogyan viseljük el az adott helyzetet: önpusztítással vagy anélkül, mások megalázásával vagy anélkül, alkohollal, drogokkal vagy anélkül, könnyekkel vagy anélkül, dühöngéssel vagy anélkül, indulatokkal vagy anélkül, elkeseredéssel vagy anélkül, belső rendünk szétrombolásával vagy anélkül? Mindegyikre csak azt válaszolhatom: anélkül! Számunkra megfelelő új utak, lehetőségek keresésével, energiáink koncentrálásával vagy átcsoportosításával, avagy mellékösvények keresésével, tévutakra ácsingózva, át- és és eltévedve. Itt meg az elsőt javaslom. Szóval: mindig és mindenkor van valamilyen alternatívánk!
Mert mi van belül és mi van kívül? Ez itt a kérdés. Mikor tudunk többet adni embertársainknak, hozzátartozóinknak, az utóbbi, vagy az előbbi esetben? Nem az számít-e elsősorban, hogy minél több ideig maradjunk szeretteink mellett, még ha nem is teljes értékű férfiként vagy nőként, de gondolkodó, feladatunkat felismerő és gyakorló emberként? Nem az számít-e elsősorban és mindenekelőtt, hogy minél tovább segítsük annak az életét, aki mellé szegődtünk, akinek hűséget esküdtünk? Nem az számít-e, hogy minél tovább játszhassunk és tanulhassunk az unokáinkkal, lássuk el tanácsokkal, tapasztalatokkal gyermekeinket, rokonainkat, akikről tudva tudjuk, hogy mindezt nagyon várják?
Akármilyen rossz is legyen egy élet, de ÉLET, ami tele van lehetőségekkel. S minden megváltozott, megváltoztatott életnek megvan az az előnye, hogy észreveszünk olyan jelenségeket, apró részleteket, feltűnnek olyan egyszerű szépségek és apró csodák hétköznapjainkban, amik azelőtt rejtve maradtak előttünk. Lehetőségeink adódnak olyan a színes és váratlan tevékenységekre, mozgásra, adni tudásra, beszélgetésekre, mások megismerésére, segítésére - amik mellett azelőtt elmentünk, amiket azelőtt mellékesnek tartottunk. Lehetőségünk adódik olyan értékek felfedezésére, amelyeket azelőtt értéktelennek tartottunk, vagy észre sem vettük. Vagyis: kitárul számunkra a világ, jobban kinyílik a szemünk, s talán a fülünk is.
S megint a négy éve elhunyt Horváth Terit idézem, akinek az élete aztán nem szűkölködött nyomorban, nélkülözésben, keserves fájdalmakban, tragikus eseményekben, ám emellett csodálatos alakításokban és sikerekben sem. (Lúdas Matyi, Csibe, Indul a bakterház stb.) Nem véletlen, hogy egy másik könyvének a Fényben és árnyékban címet adta. "A legrongyosabb pillanat, a legrongyosabb élet is többet ér a halálnál."- mondta egy róla készült portréfilmben még 1970-ben.
Hogy mit hoz a holnap? - előre biztosan nem tudhatjuk, de ha bármi bekövetkezik mindig lesz erőnk és lehetőségünk a jó döntésekre, ha már előtte is ebben a hitben élünk, felvértezve magunkat sok-sok tapasztalattal, tudással, reményteljes várakozással, szeretettel és odaadással. Mitőlünk függő és tőlünk független elemek így jelentkeznek, így kapcsolódnak, sűrűsödnek össze, kavarognak, gomolyognak mindennapjainkban. Ha sokszor felsóhajtunk, s azt mondjuk aggodalmasan, hogy ilyen az élet! - akkor pontosan erre gondolunk: a kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság örökösen egymást befolyásoló, segítő, vagy gátló együttélésére.
Ha elfogadjuk, ha nem, ha akarjuk, ha nem: a sors incselkedik, játszik velünk, ravaszul vagy kacéran reánk mosolyog, nem egyszer alaposan pofán is röhög bennünket. De mi sem hagyjuk magunkat: mi is ugyanúgy játszunk, incselkedünk vele, s igyekszünk szemközt röhögni, ha alkalmunk nyílik rá. A sors hatalmától, bizonyos vonatkozásaitól senki nem függetlenítheti magát, senki nem szabadulhat. "Hiába fúrjuk, faragjuk életünk végtelen sziklatömbjeit, minduntalan előbukkan rajta a sors sötét erezete." - írja Hugo a Nyomorultak c. regényében.
Saját eddigi életem tapasztalatai alapján egyet érthetek a nagy francia író véleményével, s még talán annyit tehetek ehhez hozzá: úgy gondolom és érzem, hogy életünk örömtelen és boldogtalan részeivel fizetünk annak örömteli és boldog részeiért. "Mindennel el kell számolnunk. Nincs úgy, hogy valamit csinálunk, aztán az úgy marad. Minden őrülettel, minden gonoszsággal, minden önzéssel el kell számolnunk."- mondta Müller Péter író.
És hozzáteszem: sokkal boldogabbak és elégedettebbek lesznek azok az emberek, akik ezt minél hamarabb önként megteszik, mert különben az élet vagy mások fogják őket erre rákényszeríteni, ami ennél sokkal fájdalmasabb lesz. Nincs olyan emberi élet, amely a születéstől a halálig csupa felhőtlenül boldog napokból állna, de olyan sem, amelyik csupa boldogtalanból. Ezért mondta Tolsztoj (márpedig néki bőséges tapasztalata volt az életről) hogy "az ember nem lehet maradéktalanul sem boldog, sem boldogtalan."
Én a magam részéről roppant fontosnak tartom, hogy az embernek - nemtől, felekezettől, foglalkozástól, lakhelytől stb. eltekintve - mindig legyen egy menedéke, ahol feltöltődhet, megnyugodhat, ahová elbújhat. Nem elmenekülhet, hanem visszavonulhat időre-órára, ha váratlanul, kiszámíthatatlanul rátör valami gond, baj. Vagy csak éppen akkor, ha valaki érdemtelenül bántotta, támadta, megalázta.
Ilyen "menedék" lehet akár egy hobbi (horgászat, vitorlázás, barkácsolás, intenzív sport, valamilyen közösségi tevékenység, önzetlen emberbaráti segítés stb.) de lehet a művészetekben történő elmélyülés - ezt tartom talán a legfontosabbnak, szinte mindenkinek ajánlhatom - de lehet állatok gondozása, virágápolás, utazás és még sok minden. S különösen örülhet az, akinek a munkája jelent menedéket, mert azt annyira szereti, hogy teljesen el tud mélyülni benne. (Mint ahogy a bölcs mondás hangsúlyozza: "Jó annak, akinek a foglalkozása a szórakozása, mert akkor sohasem kell neki dolgozni...")
S nem utolsósorban lehet menedéked - és kell is, hogy legyen - hozzátartozóid kölcsönös szeretete, tisztelete, megbecsülése. Milyen csodálatos menedék az, ha jó híreket hallasz gyermekeid, unokáid egészsége felől, szakmai sikereikről, harmonikus magánéletükről! Vagy ha örömmel láthatod azt: kisunokád milyen boldogsággal hajlítja be ujjait az udvaron, hogy alagutat csináljon a hangyáknak, hogy ezalatt vihessék be a morzsákat a fal mellé. Ez mind mind alkalmas arra, hogy megfeledkezz gondjaidról, kijussál kétségeid sötét labirintusából arra gondolva: lám, mennyi minden van a Te életedben is, ami ellensúlyozza, feledteti, háttérbe szorítja gyötrő gondjaidat, bajaidat, kétségeidet. Mondván: ilyen szép élmények mellett bármi rossz kibírható, elviselhető!
Számomra például nem létezik akkora testi fájdalom, lelki teher, olyan kilátástalanul kínzó szituáció, görcsbe rándult élethelyzet, ami ne lenne elviselhető akkor, ha közben pl. felidézem magamban Bach Máté-passiójának azt az áriáját, melyben a Jézus szenvedése iránti részvét, valamint a végtelen sajnálat hangja szólal meg. "Irgalmazz nékem könnyeimért!" - Erbarme Dich! - énekli a szemlélő szólista - visszaemlékezve arra a napra, mikor Péter háromszor is elárulta, megtagadta Jézust. Azt, aki mindannyiunkért halt meg a kereszten. S szinte hallom a fülemben a sajnálatosan korán elhunyt Kathleen Ferrier csodálatos-szomorú alt hangját, ahogyan ezt megrendítően előadja.
Ilyenkor arra gondolok: hol van az én mostani fájdalmam a megváltó szenvedéséhez képest? Vagy azokéhoz képest, akik szemtanúkként élték át a keresztút poklát, szenvedését? Hol van az én fájdalmam az édesanyához, Máriáéhoz képest, aki állt keservében (Stabat Mater - állt az anya ...) majd átölelte a keresztfáról levett, kínhalált szenvedett fiát. Vagy mormolom magamban ilyenkor (ha valami fájdalom ér) Radnóti valamelyik eclogáját. A legnagyobb problémát az jelenti, ha valakinek nincs hová visszavonulnia, mint egy menedékházba a vihar elől, s önmagában kínlódik, gyötrődik, örlődik anélkül, hogy elterelné időre-órára a figyelmét elviselhetetlen gondjairól, ha már pillanatnyilag nem talál rá megoldást, vagy nem talál arra segítséget, gyógyírt. Ilyen esetben szoktak jönni a különböző pánikrohamok, testi-lelki betegségek, esetleg tragédiák.
Saját eddigi életem tapasztalatai alapján egyet érthetek a nagy francia író véleményével, s még talán annyit tehetek ehhez hozzá: úgy gondolom és érzem, hogy életünk örömtelen és boldogtalan részeivel fizetünk annak örömteli és boldog részeiért. "Mindennel el kell számolnunk. Nincs úgy, hogy valamit csinálunk, aztán az úgy marad. Minden őrülettel, minden gonoszsággal, minden önzéssel el kell számolnunk."- mondta Müller Péter író.
És hozzáteszem: sokkal boldogabbak és elégedettebbek lesznek azok az emberek, akik ezt minél hamarabb önként megteszik, mert különben az élet vagy mások fogják őket erre rákényszeríteni, ami ennél sokkal fájdalmasabb lesz. Nincs olyan emberi élet, amely a születéstől a halálig csupa felhőtlenül boldog napokból állna, de olyan sem, amelyik csupa boldogtalanból. Ezért mondta Tolsztoj (márpedig néki bőséges tapasztalata volt az életről) hogy "az ember nem lehet maradéktalanul sem boldog, sem boldogtalan."
Én a magam részéről roppant fontosnak tartom, hogy az embernek - nemtől, felekezettől, foglalkozástól, lakhelytől stb. eltekintve - mindig legyen egy menedéke, ahol feltöltődhet, megnyugodhat, ahová elbújhat. Nem elmenekülhet, hanem visszavonulhat időre-órára, ha váratlanul, kiszámíthatatlanul rátör valami gond, baj. Vagy csak éppen akkor, ha valaki érdemtelenül bántotta, támadta, megalázta.
Ilyen "menedék" lehet akár egy hobbi (horgászat, vitorlázás, barkácsolás, intenzív sport, valamilyen közösségi tevékenység, önzetlen emberbaráti segítés stb.) de lehet a művészetekben történő elmélyülés - ezt tartom talán a legfontosabbnak, szinte mindenkinek ajánlhatom - de lehet állatok gondozása, virágápolás, utazás és még sok minden. S különösen örülhet az, akinek a munkája jelent menedéket, mert azt annyira szereti, hogy teljesen el tud mélyülni benne. (Mint ahogy a bölcs mondás hangsúlyozza: "Jó annak, akinek a foglalkozása a szórakozása, mert akkor sohasem kell neki dolgozni...")
S nem utolsósorban lehet menedéked - és kell is, hogy legyen - hozzátartozóid kölcsönös szeretete, tisztelete, megbecsülése. Milyen csodálatos menedék az, ha jó híreket hallasz gyermekeid, unokáid egészsége felől, szakmai sikereikről, harmonikus magánéletükről! Vagy ha örömmel láthatod azt: kisunokád milyen boldogsággal hajlítja be ujjait az udvaron, hogy alagutat csináljon a hangyáknak, hogy ezalatt vihessék be a morzsákat a fal mellé. Ez mind mind alkalmas arra, hogy megfeledkezz gondjaidról, kijussál kétségeid sötét labirintusából arra gondolva: lám, mennyi minden van a Te életedben is, ami ellensúlyozza, feledteti, háttérbe szorítja gyötrő gondjaidat, bajaidat, kétségeidet. Mondván: ilyen szép élmények mellett bármi rossz kibírható, elviselhető!
Számomra például nem létezik akkora testi fájdalom, lelki teher, olyan kilátástalanul kínzó szituáció, görcsbe rándult élethelyzet, ami ne lenne elviselhető akkor, ha közben pl. felidézem magamban Bach Máté-passiójának azt az áriáját, melyben a Jézus szenvedése iránti részvét, valamint a végtelen sajnálat hangja szólal meg. "Irgalmazz nékem könnyeimért!" - Erbarme Dich! - énekli a szemlélő szólista - visszaemlékezve arra a napra, mikor Péter háromszor is elárulta, megtagadta Jézust. Azt, aki mindannyiunkért halt meg a kereszten. S szinte hallom a fülemben a sajnálatosan korán elhunyt Kathleen Ferrier csodálatos-szomorú alt hangját, ahogyan ezt megrendítően előadja.
Ilyenkor arra gondolok: hol van az én mostani fájdalmam a megváltó szenvedéséhez képest? Vagy azokéhoz képest, akik szemtanúkként élték át a keresztút poklát, szenvedését? Hol van az én fájdalmam az édesanyához, Máriáéhoz képest, aki állt keservében (Stabat Mater - állt az anya ...) majd átölelte a keresztfáról levett, kínhalált szenvedett fiát. Vagy mormolom magamban ilyenkor (ha valami fájdalom ér) Radnóti valamelyik eclogáját. A legnagyobb problémát az jelenti, ha valakinek nincs hová visszavonulnia, mint egy menedékházba a vihar elől, s önmagában kínlódik, gyötrődik, örlődik anélkül, hogy elterelné időre-órára a figyelmét elviselhetetlen gondjairól, ha már pillanatnyilag nem talál rá megoldást, vagy nem talál arra segítséget, gyógyírt. Ilyen esetben szoktak jönni a különböző pánikrohamok, testi-lelki betegségek, esetleg tragédiák.
Amikor úgy tűnik számodra, hogy becsaptak, kijátszottak, soha nem tudhatod biztosan: mi történik később azzal, aki ezt tette véled, s nem sejtheted azt sem: mi éri őt majd a jövőben. Ugyanígy azt sem tudhatod előre: vajon mi történik majd azzal, aki tenéked önzetlenül segített, a legjobb jóindulattal volt irántad, s igyekezett mindenben segíteni, amiben csak tudott. Nyer-e a jövőben valamilyen viszonzást elismerést az ilyen ember megtett jócselekedeteiért (mint a mesékben) avagy éri-e valamilyen szankció, megérdemelt büntetés a veled szemben elkövetett rossz cselekedeteiért, rosszindulatú, gonosz támadásaiért azt, aki ilyeneket tett? Ez bizony nagy és legtöbbször előre meg nem jósolható, meg nem válaszolható kérdés.
A régi népi mondás lakonikusan ezt úgy summázza: "Isten nem ver bottal". De fordítsuk meg a dolgot: amikor te hiszed azt, hogy valakivel jó alaposan kibabráltál, túlságosan ne örvendezzél, hiszen előre nem tudhatod: a jövőben hogyan fog visszaütni ez a gonosz cselekedet éppen rajtad. Amikor valami nagy-nagy veszteség ér - ostobaság lenne azt mondani vigasztalásul: ne szomorkodj! Hiszen a baj, a szomorúság, a keserűség átélése éppen úgy emberré tesz és formál bennünket, mint az öröm, a boldogság, a vidámság átélése.
Az ismerősök, barátok vigasztalása lehet, hogy nagyon szép dolog, ám ez még kevés ahhoz, hogy felülemelkedjünk a ránk szakadó szomorúságon, szenvedésen. Ehhez feltétlenül szükség van arra is, hogy saját magunk dolgozzuk fel a keletkező, kialakuló problémáinkat, s ebben a legdöntőbb tényező: feltétlenül higgyünk abban, hogy a közelebbi vagy a távolabbi jövő pozitív változást hoz számunkra!
Csak az optimista ember tudja igazán feloldani, feldolgozni reá törő konfliktusait. A fontos teendő tehát az, hogy a baj, a szerencsétlenség bekövetkezése után mindenképpen higgyünk abban, hogy ez az állapot nem marad fenn így örökké. A hit Isten mindenhatóságában, szeretetében jelentős energiával láthat el bennünket - mint ahogy ezt fentebb már részleteztem. S mindez hozzásegít bennünket ahhoz, hogy optimisták legyünk s mindenkor a jó megoldásokra törekedjünk. Ha baj van, akkor a baj megoldásának lehetséges és különböző módozatain tűnődjünk, annak megszüntetésére koncentráljunk, ahelyett, hogy elszontyolodnánk!
Építsd újjá életedet és környezetedet az ilyen helyzetben, reménykedve fordulj a jövő felé - s akkor Isten is segítségedre siet. Ő ugyanis a lelkiekben erőseket, az akaratban szüntelenül megerősödőket támogatja, ám akik nem hisznek Őbenne - azokat nem. Illetve nem úgy és annyira, mint az erőseket és hívőket. Lám, Mózest - s a többi benne kételkedőt - sem engedte be az Ígéret Földjére; nékik nem engedte meg, hogy megláthassák azt, mert nem hittek az ő erejében és hatalmában. A neve jelentése szerint "vízből vétetett" népvezér a sok szenvedés közben meggyengült, bizalmatlanná vált - pedig szerencsésen átvezette népét a Vörös-tengeren - emiatt sokszor kérte számon Istenen az igazságszolgáltatást. Holott Istennek nem az a feladata, dolga és hivatása, hogy e földön igazságot, hanem hogy jót tegyen! ("Was Gott tut, das ist wohlgetan.")
A szeretet, a kegyelem és a jóság - Isten hármas "jelszava", mely Őt a megváltás útján vezérli. Szótárából az igazságszolgáltatás éppúgy hiányzik, mint a bosszúállás. Az igazság tételes és diktatórikus kimondását, a földi halandók fölötti bíráskodást Isten az utolsó ítélet idejére, a Harag Napjára "tartogatja". Ekkor a végítélet harsonája, trombitája vagy tubája (a bibliafordításokban mindhárom előfordul, s ki így, ki úgy használja) egybegyűjt mindannyiunkat, és minden titkunkra fény derül. A Dies irae - a Harag napja (ahogyan a vallásos himnusz jellemzi) eljöveteléig Isten a kegyelmet, a szeretetet és a jóságot, a megbocsájtást, az útmutatást, az eltévelyedők útbaigazítását gyakorolja, a testi és lelki gyógyítást, az emberek, népek és fajok közti megbékélést szolgálja cselekedeteivel valamennyi ember érdekében - immár a teremtés kezdetétől fogva.
"Ki bennem hisz - elnyeri az üdvösséget" - hangoztatja az atyai elvként megfogalmazott isteni ígéretet Jézus, ám azt sehol soha nem mondja, hogy különbséget tesz vallásos és nem vallásos ember közt a fent felsorolt cselekedeteit, tetteit illetően. A különbség tehát nem abban áll, hogy az isteni kegyelem bárkit is kizárna az általa megváltottak, megsegítettek, megbocsájtottak sorából, hanem abban, hogy csakis a benne hívők,, az iránta bizalommal lévők számára biztosítja majd az üdvözülést, az örök életet. A bűnösök és a földi életükben Istent káromlók viszont elnyerik méltó büntetésüket.
Annak idején az özönvíz nem igazságszolgáltató vagy bosszúálló cselekedet volt Isten részéről, hanem figyelmeztetés, útmutatás az emberiség számára. Valószínűnek tartom, hogy a mi jelenünk pusztító környezeti katasztrófáit, közlekedési baleseteit, az ital, a kábítószer, az erőszakosság okozta súlyos tragédiákat, a szörnyű és gátlástalan bűnözés nyomában járó drámai helyzeteket is ilyen figyelmeztetéseknek, s nem büntetéseknek szánja - hogy ezekkel is helyes útra vezesse az emberiséget. És én hiszem is, hogy okulnak, tanulnak ezekből az emberek - ha nem is annyit, amennyit feltétlenül kellene. Az igazságot mindenkinek önmagában kell meglelni, ehhez viszont hinnie kell Őbenne. Mégpedig rendületlenül.
Az Istennek az a feladata és hivatása a teremtés betetőzése után, hogy valamennyi teremtett lénye számára megteremtse a lehetőséget, az imént említett muníciót a boldog földi léthez, megadja nékik a szükséges útmutatást, instrukciókat, s az ehhez szükséges energiát. S ezt kinek-kinek egyénre szabottan teszi, ám hogy ki hogy él ezzel, hogyan munkálkodik sorsa fölött - az már az ő dolga. Mit is mondott apósa Mózesnek, amikor az kesergett magában: "A mézet azt megteremti az Úr, de kaptárt azt már néktek kell építenetek hozzá!"
A sokat emlegetett népi mondás ("Mindenki a saját sorsának, szerencséjének a kovácsa") csak részben fedi az igazságot. A kovácsmunkát valóban nékünk kell elvégeznünk - de azt ne feledjük, hogy a kovácsoláshoz tűzre is szükség van - az viszont már isteni adomány. Hogy az ember saját sorsának ura, irányítója, kovácsolója legyen - ahhoz hitre, Istenhez forduló bizalomra, kitartásra, reményre is szükség van, mégpedig nem is kevésre!
Epilógus
A hit, a remény, a pozitív, optimista életszemlélet, a szeretet minden körülmények közt, a kilátástalan élethelyzetekben is perspektívát nyújt: az élet kiszámíthatatlansága a pozitív tettekkel és az azokat erősítő hittel kiszámíthatóbbá válik. Ha rendületlenül hiszünk és emellett vállaljuk mindazt a küzdelmet és harcot, mely magunk és embertársaink jobbá válását segíti - akkor útunk végén bizonyára elérjük, elnyerjük az üdvösséget. Barsi Balázs atya erre utaló szavai mélyen elgondolkodtatók és megfontolandók: "Életünk átmenet a látom, de nem ismerem világából az ismerem, de nem látom világába."
Ha előfordul, hogy a hozzád legközelebb álló, téged legjobban szerető embertársad megbánt - nem biztos, hogy rosszindulatból teszi, hiszen lehet ennek számos más oka is. Mindannyiunknak a másiktól különböző a testi-lelki állapota, temperamentuma, idegrendszeri beállítottsága, még a vérképe is, amit a laboreredményekből leolvashatunk. ("Fán se nő egyforma-két levél." - Kosztolányi.) Mert bizony az adatok, számok, százalékok nyugtalanítóak lehetnek s megfertőzhetik még jól induló napjainkat is.
S ha már ez a laboratóriumi lelet szóba került - felmerült bennem néhány gondolat. Lehet, hogy azért is fütyörésznek, énekelnek oly vidáman a madarak, mert ők nem látják, és nem kísérik folyamatos izgalommal orvosi, laboratóriumi leleteik rapszodikus változásait, mint ahogy mi, emberek. Nem tartanak, vagy félnek a különböző betegségek megjelenésétől, a gyógyszerek árától és beszerzésétől, nem törik fejüket a megfelelő orvos és gyógymód kiválasztásán, s annak költségein. Az állatok - még a fejlettebb emlősök is - pusztán csak élik az életüket ösztönösen, tudattalanul, élelem és víz után kutatva, társakat keresve, akikkel a maguk módján kommunikálnak. S akikkel - alkalom adtán - párosodnak, ha annak eljő az ideje. S ha mindez már megtörtént - a továbbiakban már semmi etikai problémával nem kell szembenézniük.
Múlt, jelen és jövő nem érdekli őket, nem jósolgatnak, nem találgatnak, nem elemeznek vagy kritizálnak. Csak élnek a maguk módján a szabad természetben. Bár lelkük az van, de lelkiismereti problémáik nincsenek. Vallási elvekkel nem vitáznak, e téren senkivel nem konfrontálódnak, s őket sem támadják effélékkel a társaik. Más eszméket hirdetőkkel, intrikus ellenfelekkel nem kerülnek szócsatába, pengeváltásba. Nem ölik idegeiket, házépítéssel, ingók és ingatlanok halmozásával nem fáradoznak.
Munkahelyi gondokkal nem küszködnek, gyerekek nevelésével, azok meggyőzésével, együttélési nehézségekkel nem bajlódnak, csak etetik, idomítják kicsinyeiket, fiókáikat vagy kölykeiket. Hangos szomszédokkal, acsarkodó rokonokkal nem veszekszenek. S legkevésbé sem izgatja őket, nem bántja a csőrüket az sem, hogy mikor, melyik kormány van éppen hatalmon. Ők éppen olyan vidáman, önfeledten énekelnek akár baloldali, akár jobb oldali párt kormányoz, s ugyanúgy repülnek kukaccal, rovarral, faággal vagy rovarral a szájukban, ha emelkedik az euro árfolyama, mint amikor csökken.
Nékik egyáltalán nem probléma - mint nékünk, embereknek - hogy tudásukat, műveltségüket, kreativításukat hogyan emeljék mentül magasabb szintre. S az sem feladatuk (mert nem is képesek rá) hogy megfogalmazzák akár írásban az emberek és a madarak közti különbséget. Ezt megteszem helyettük itt, most én magam. Nékik nem jelent gondot, hogy miként és miből jussanak el egyik városból a másikba, hogy kivel és mennyiért javíttassák meg a vízvezetéket, hogy mikor, miféle ruhákat, és mennyi élelmet vásároljanak családjuknak. S főként, hogy mennyiért - mint ahogyan a mi számunkra mindezek központi problémát, megoldandó nehézséget jelentenek. Nem céljuk, s a legcsekélyebb törekvés sincs bennünk aziránt, hogy minél fejlettebb technikai eszközökkel vegyék magukat körül, hobbiból tárgyakat, szuveníreket gyűjtsenek - hiszen nem is férnének be ezek a fészkükbe, almukba, odujukba.
Önmagukba nem néznek, szerveik változását, szervezetük esetleges rosszabbra fordulását, annak amortizációját, képességeik demenciáját, szellemi állapotuk minőségét soha nem figyelik, s így mindez nem is izgatja őket. Nem borzolja kedélyüket sem az inflációs ráta, sem a jegybanki alapkamat pillanatnyi összege. Nem bosszantja őket az előszobában halmozódó sárga csekkek mennyisége, hiszen sem csekkük, sem előszobájuk nincs. És nem háborítja fel őket a másik társuk támadása, bántó magatartása, ravaszsága, rosszindulata, amikre mi, emberek egymás között bizony nem mindig a legelfogadhatóbban, legbékésebben reagálunk. Pedig nem ártana megvizsgálni: miből, honnan ered mindez? Nem ártana, ha néha - a madarakkal, állatokkal ellentétben - önmagunkba is néznénk, egyfajta önvizsgálatot tartanánk, mielőtt bosszúszomjunkat kezdjük el növelni, szítani.
Mert ha valaki vélünk szemben ellenségesen viselkedik (legyen akár közeli hozzátartozónk, élettársunk is) nagyon megbánt minket - annak mindig oka van. És az sem biztos, hogy mindezt csakis unszimpátiából teszi, mert nem tetszik a pofánk. Ennek számtalan oka lehet, amit legjobb egy nyugodt beszélgetéssel elintézni, megnyugtatóan elrendezni. Ha berúgjuk az ajtót egyfajta "reagálásként" azzal mindenki csak károsodik: az ajtó is, mi is és a minket megbántó társunk is. Ugyanígy igaz ez, ha megfordítjuk a dolgot: ha te megbántod valamelyik szerettedet, korántsem biztos, hogy bosszúból vagy rosszindulatból teszed. Ne haragudjunk, gyűlölködjünk és acsarkodjunk egymásra tehát hosszú ideig, hiszen akit igazán szeretünk, arra nem haragudhatunk! Ezt fogadtassuk el partnerünkkel is, s így az együttélés harmonikussá válik.
Megbántódni lehet, s nem is kell mindig mindent a másik szájíze szerint elfogadni - hisz önálló, érző lények vagyunk mindannyian. De haragvással lefeküdni egy házasságban sosem szabad! A tartós harag ugyanis olyan, mint a méreg, csak ez nem a testet, hanem a lelket rontja meg. Akik igazán szeretik egymást azok nem haragudhatnak tartósan, gyűlölködve egymásra. Ha igen - akkor ott a szeretet gyökereivel van baj, s azt kellene megvizsgálni: lehet, hogy a főgyökérnél minden rendben van, de a hajszálgyökerekkel viszont lehet probléma...Most egy furcsát írok le: a főgyökér egy házastársi kapcsolatnál akkor egészséges, akkor sértetlen, akkor van rendben, ha a felek olyannyira szeretik egymást, hogy akkor is szeretik egymást, ha történetesen nem szeretik egymást. Azaz éppen haragszanak egymásra valami miatt, ideiglenesen.
Egy házasságban kezdettől fogva fenn kell tartani azt, hogy lehetnek olyan elvek és vélemények, melyek sokszor előkerülnek és vitára késztetnek. Lehetnek olyanok is, amikben a házasfelek életük végéig sem tudnak dűlőre jutni, megegyezni - hisz bármekkora is a szeretet, mégiscsak két különböző lény együttéléséről van szó. Mert mit is ír Paulo Coelho? "A konfliktus teljesen természetes velejárója a párkapcsolatnak. Segíti életben tartani azt. Én már 34 éve házas vagyok és a mai napig nagyon különbözően gondolkodunk dolgokról. Világos, hogy akadnak nehezebb pillanataink. De mindig továbblépünk." A házasság nem egyformaságot, azonosságot jelent. Nem kell mindenben feltétlenül egyet érteni, mindent ugyanúgy látni, szemlélni. Nem kell mindenről azonos módon vélekedni, csupán az alapelvekben fontos a konszenzus.
A házasság nem jelent egymásnak alárendeltséget, inkább mellérendelő viszonyt, ahol a házastársak nem egymás fölött, hanem egymás mellett, egymást támogatva fogják egymás kezét. A házasságban - ideális körülmények között - elsősorban testi-lelki közösségben kell egymással élnünk. A sokévi egymás mellett élésben bizony nem csúszik mindig minden a legfrappánsabban, nem megy mindig minden a legsimábban, mint a korcsolyapályán. Bár itt is, ugyanúgy, mint ott - gyakran lehetnek pofára esések, de csodálatos körök, axelek, forgások, sőt időnként no contactok is...Egymás folyamatos megismerése és a szüntelen önismeret a harmonikus együttélés egyik legfontosabb kritériuma.
A viták, veszekedések összeütközések miatt, hirtelen támadt indulatból és türelmetlenségből még nem kell felrúgni egy hosszabb ideje létező kapcsolatot. Hányszor megtépázzák a viharok, vad szelek, esők a fát, annak leveleit és ágait. Ám ha erős és szilárd - akkor állva marad! Hányszor támadják fagyok, károsítják betegségek a törzsét és koronáját - s mégis szilárdan áll, s elél akár több száz évig is, mert a gyökerei erősek és szívósak. Így van ez azokkal a társas kapcsolatokkal is, amelyeknek biztos az alapjuk. S végül csak annyit: a házasságban legfontosabb a türelem és a szeretet - s ha jól meggondoljuk tulajdonképpen mindkettő ugyanazt jelenti.
Mit, mikor, mennyit és hogyan - a szeretetből, a szerelemből? Ez bizony fogas kérdés, különösen azoknál, akik évtizedeket is leélnek szorosan egymás mellett. A szeretethez, a szerelemhez, a szeretni tudáshoz sokkal nagyobb (de becsületesebb) taktikára, diplomáciai érzékre és tudásra van szükség, mint a politizáláshoz. Közeledés és távolodás aránya, "vonzások és választások" (ahogyan Goethe oly szépen leírja ilyen című regényében) megfelelő adagolása nagy körültekintést igényel, ami viszont egymás mély megismerését feltételezi. Önzés és odaadás, elfogadás és taszítás, hiányérzet és elutasítás, utálat és kívánalom vetélkednek egymással az élet naponta megújuló, majd feloldódó konfliktusaiban.
Úgy van ez, mint a zenében: feszültség és oldódás együtt, békés egymás mellett élésben biztosítják a kívánatos harmóniát: előzetes feszültség nélkül nem esik jól az oldódás, a megnyugvás, s ha az oldódást nem éltük át kellőképpen - akkor a majdan utána következő feszültség is más értelmet, értéket nyer a szemünkben. "Csak aki a legnagyobb fokú boldogtalanságot átérezte - az tudja csak átérezni a legnagyobb boldogságot is." - írja Dumas. A boldogság hajszolása keserűséget okoz ("csak a szerénynek nem hoz vágya kínt." írja Vörösmarty.)
Tetszés szerint (ad hocra) még egy kiskutyát vagy macskát sem lehet megsimogatni, mert fújtat, morog vagy karmol. Az emberek közötti együttlétnek, együttélésnek tudománya van - különösen akkor, ha különneműek élnek egy fedél alatt - aminek játékszabályai vannak... "Kergettem, ott maradt / Cirógattam, elszaladt." - írja Szabó Lőrinc szép versében. (Már pedig ő csak tudhatta, hiszen egész életében folyamatosan szerelmes volt, s bőven adott arra magának lehetőséget, hogy több partnerrel is kitapasztalja a szerelmi együttélés csínját-bínját. "Nem én akartam,/ hogy így legyen/ Nem én csináltam/ az életet / s nem én csináltam belőle bűnt." - írja 25 évig tartó hármas kapcsolatáról, melyből nem tudott kilépni.)
Megbántódni lehet, s nem is kell mindig mindent a másik szájíze szerint elfogadni - hisz önálló, érző lények vagyunk mindannyian. De haragvással lefeküdni egy házasságban sosem szabad! A tartós harag ugyanis olyan, mint a méreg, csak ez nem a testet, hanem a lelket rontja meg. Akik igazán szeretik egymást azok nem haragudhatnak tartósan, gyűlölködve egymásra. Ha igen - akkor ott a szeretet gyökereivel van baj, s azt kellene megvizsgálni: lehet, hogy a főgyökérnél minden rendben van, de a hajszálgyökerekkel viszont lehet probléma...Most egy furcsát írok le: a főgyökér egy házastársi kapcsolatnál akkor egészséges, akkor sértetlen, akkor van rendben, ha a felek olyannyira szeretik egymást, hogy akkor is szeretik egymást, ha történetesen nem szeretik egymást. Azaz éppen haragszanak egymásra valami miatt, ideiglenesen.
Egy házasságban kezdettől fogva fenn kell tartani azt, hogy lehetnek olyan elvek és vélemények, melyek sokszor előkerülnek és vitára késztetnek. Lehetnek olyanok is, amikben a házasfelek életük végéig sem tudnak dűlőre jutni, megegyezni - hisz bármekkora is a szeretet, mégiscsak két különböző lény együttéléséről van szó. Mert mit is ír Paulo Coelho? "A konfliktus teljesen természetes velejárója a párkapcsolatnak. Segíti életben tartani azt. Én már 34 éve házas vagyok és a mai napig nagyon különbözően gondolkodunk dolgokról. Világos, hogy akadnak nehezebb pillanataink. De mindig továbblépünk." A házasság nem egyformaságot, azonosságot jelent. Nem kell mindenben feltétlenül egyet érteni, mindent ugyanúgy látni, szemlélni. Nem kell mindenről azonos módon vélekedni, csupán az alapelvekben fontos a konszenzus.
A házasság nem jelent egymásnak alárendeltséget, inkább mellérendelő viszonyt, ahol a házastársak nem egymás fölött, hanem egymás mellett, egymást támogatva fogják egymás kezét. A házasságban - ideális körülmények között - elsősorban testi-lelki közösségben kell egymással élnünk. A sokévi egymás mellett élésben bizony nem csúszik mindig minden a legfrappánsabban, nem megy mindig minden a legsimábban, mint a korcsolyapályán. Bár itt is, ugyanúgy, mint ott - gyakran lehetnek pofára esések, de csodálatos körök, axelek, forgások, sőt időnként no contactok is...Egymás folyamatos megismerése és a szüntelen önismeret a harmonikus együttélés egyik legfontosabb kritériuma.
A viták, veszekedések összeütközések miatt, hirtelen támadt indulatból és türelmetlenségből még nem kell felrúgni egy hosszabb ideje létező kapcsolatot. Hányszor megtépázzák a viharok, vad szelek, esők a fát, annak leveleit és ágait. Ám ha erős és szilárd - akkor állva marad! Hányszor támadják fagyok, károsítják betegségek a törzsét és koronáját - s mégis szilárdan áll, s elél akár több száz évig is, mert a gyökerei erősek és szívósak. Így van ez azokkal a társas kapcsolatokkal is, amelyeknek biztos az alapjuk. S végül csak annyit: a házasságban legfontosabb a türelem és a szeretet - s ha jól meggondoljuk tulajdonképpen mindkettő ugyanazt jelenti.
Mit, mikor, mennyit és hogyan - a szeretetből, a szerelemből? Ez bizony fogas kérdés, különösen azoknál, akik évtizedeket is leélnek szorosan egymás mellett. A szeretethez, a szerelemhez, a szeretni tudáshoz sokkal nagyobb (de becsületesebb) taktikára, diplomáciai érzékre és tudásra van szükség, mint a politizáláshoz. Közeledés és távolodás aránya, "vonzások és választások" (ahogyan Goethe oly szépen leírja ilyen című regényében) megfelelő adagolása nagy körültekintést igényel, ami viszont egymás mély megismerését feltételezi. Önzés és odaadás, elfogadás és taszítás, hiányérzet és elutasítás, utálat és kívánalom vetélkednek egymással az élet naponta megújuló, majd feloldódó konfliktusaiban.
Úgy van ez, mint a zenében: feszültség és oldódás együtt, békés egymás mellett élésben biztosítják a kívánatos harmóniát: előzetes feszültség nélkül nem esik jól az oldódás, a megnyugvás, s ha az oldódást nem éltük át kellőképpen - akkor a majdan utána következő feszültség is más értelmet, értéket nyer a szemünkben. "Csak aki a legnagyobb fokú boldogtalanságot átérezte - az tudja csak átérezni a legnagyobb boldogságot is." - írja Dumas. A boldogság hajszolása keserűséget okoz ("csak a szerénynek nem hoz vágya kínt." írja Vörösmarty.)
Tetszés szerint (ad hocra) még egy kiskutyát vagy macskát sem lehet megsimogatni, mert fújtat, morog vagy karmol. Az emberek közötti együttlétnek, együttélésnek tudománya van - különösen akkor, ha különneműek élnek egy fedél alatt - aminek játékszabályai vannak... "Kergettem, ott maradt / Cirógattam, elszaladt." - írja Szabó Lőrinc szép versében. (Már pedig ő csak tudhatta, hiszen egész életében folyamatosan szerelmes volt, s bőven adott arra magának lehetőséget, hogy több partnerrel is kitapasztalja a szerelmi együttélés csínját-bínját. "Nem én akartam,/ hogy így legyen/ Nem én csináltam/ az életet / s nem én csináltam belőle bűnt." - írja 25 évig tartó hármas kapcsolatáról, melyből nem tudott kilépni.)
Előre kiszámíthatóság semmiben sincs - legfőképpen pedig a szerelemben, a házastársi együttélésben lehetetlen ezt megvalósítani. Az élet egyetlen szituációját, eseményét sem tudjuk mérnöki asztalnál, vonalzóval, szögmérővel, logarléccel előre megtervezni, minden vonatkozásában egzaktan kiszámítani, hiszen rengeteg az egyéb befolyásoló, később megjelenő, bekövetkező esemény, tényező, ami sem az asztalon, sem az asztal körül nem volt jelen még a tervezés időszakában.
A partnerek közötti együttműködés nagyon fontos, a félrelépés nagyon veszélyes, és mindennél jobban kikezdi még a legharmonikusabb kapcsolatot is. A félrelépés következményei azonban nem egyformák: a férfi foglalkozása szerint fokozatok vannak az elkövetett tett veszélyességét illetően. Ha értelmiségi a férfi - akkor kevésbé veszélyes egy-egy félrelépés, s a partnerek intelligensen megoldják a problémát. Ha fizikai dolgozó a férfi, akkor már drámai lehet a helyzet ilyen esetben. Ám a félrelépés akkor a legtragikusabb, ha kötéltáncosról vagy hegymászóról van szó... (Elnézést, ezt a poént nem tudtam kihagyni...) Node, félre a tréfával!
Amikor úgy érezzük, hogy kiszámíthatatlanná, kuszává válik az életünk, jövőtlenné silányul a jelenünk - tegyünk érte a magunk módján ott, ahol tudunk, hogy az kiszámíthatóbb, perspektívikusabb legyen! Bizony, sokszor előfordul, hogy erőt kell vennünk magunkon, mert úgy érezzük, hogy a környezetünkben - főként a szűkebb lakókörnyezetünkben - lehetetlen helyzetek uralkodnak. Ilyenkor bizony meg kell tanulnunk elviselnünk az elviselhetetlent, megpróbálni átvészelni a tolerálhatatlannak tűnő élethelyzeteket. Életünkben - nemtől, kortól, foglalkozástól függetlenül - meg kell birkóznunk azzal, hogy sokszor átéljünk átélhetetlennek tűnő dolgokat és helyzeteket. S bizony nem egyszer kell elviselhetővé tennünk elviselhetetlennek vélt szituációkat.
Meg kell tanulnunk továbbá eltűrnünk, kellő intelligenciával s politikai érzékkel kezelnünk azt is, ha úgy érezzük, úgy gondoljuk, úgy látjuk, hogy az éppen fennálló politikai rendszer nem képviseli saját értékrendszerünket. Fel kell emelni szavunkat a magunk módján, a magunk területén, a saját lehetőségeinkkel és eszközeinkkel, ha úgy tapasztaljuk, hogy nem segíti, hanem inkább gátolja az éppen regnáló rendszer, hogy egyéni-, és családi életünket emberhez méltóan tudjuk élni, fenntartani, s további fejlődését biztosítani a belátható jövőben. S főként, ha nincs érdeklődésünknek, szellemi-, és fizikai képességünknek megfelelő munka a számunkra, s így nem látunk biztató távlatot abban az országban, amelyben éppen élünk.
Ha "pillanatnyilag" kiszámíthatatlannak, megtervezhetetlennek látjuk saját magunk és családunk sorsát - az önsorsrontás, egymás gyötrése helyett gondoljunk arra: a kiszámíthatóság és kiszámíthatatlanság arányait nagyon sok rajtunk kívüli erő is befolyásolja, irányítja. A megváltoztathatatlannal, a javíthatatlannal szemben - de csakis azzal - mindössze egy teendőnk lehet: türelmesen beletörődni sorsunkba és reménykedni. Mert mit is üzent Monte Cristo grófja fiatal barátainak? "Minden emberi bölcsesség belefér e szavakba: várni és remélni."
Felhasznált irodalom, forrásmunkák:
Ó- és Újszövetségi Biblia
Ady Endre összes versei (Szépir.Kk. 1955.)
Karol - az ember, aki pápa lett (olasz-lengyel film - rendezte Giacomo Battiato, 2005.)
Ferenczy Andrea: Transzcendens etűdök (Harmat k. Bp.2012.)
Horváth Teri: Sári-Gyöp (Szépir. Kk. 1978.)
Dumas. Monte Cristo grófja ( f.Csetényi Erzsi - Fórum Kk.1964.)
E.T. A. Hoffmann: Az elvesztett tükörkép története (f. Győrffy Miklós,Halasi Zoltán, Tandori Dezső - Magvető k. 1996.)
Madách Imre: Az ember tragédiája (Szépir. Kk. Bp. 1972.)
Bach: Máté passió / 12. kantáta
Dosztojevszkíj: A játékos (f.Makai Imre - Magyar Helikon, 1973.)
Dosztojevszkíj: Bűn és bűnhödés (F: Görög Imre és G.Beke Margit - Európa Kk. Bp.1964.)
Dosztojevszkíj: Bűn és bűnhödés (F: Görög Imre és G.Beke Margit - Európa Kk. Bp.1964.)
Szép asszonyok egy gazdag házban (f.Mátrai Tamás - Európa Kk. 1978.)
J.W.Goethe: Vonzások és választások (f.Vas István - Európa Kk.1963.)
Diego de Mendoza: Lazarillo de Tormes élete (f. Benyhe János - Európa Kk. 1966.)
Megérzés ( amerikai film, rendezte Mennan Yapo, 2007.)
Utóirat
Ami az Isten és az ember kapcsolatáról szóló, itteni bekezdéseket illeti - azoknak nagy részét átemeltem az egy évvel később írt, 2014. őszén keletkezett, és október 30-án közzétett "Életről, halálról, Istenről, emberről" című tanulmányomba. Ám csakis azokat, melyekről úgy gondoltam, hogy jól illeszkednek, sőt nagyon is beleillenek abba, ami az Isten és ember viszonyát tudakolja, boncolgatja és próbálja elemezni a magam fejével. Remélem, hogy e betoldások még inkább megerősítik az e témakörben megfogalmazott, ott leírt állásfoglalásomat. (Így ezáltal tulajdonképpen egyik korábbi tanulmányom szinte inspirációjául szolgált az egy évvel későbbinek.)
Egyesek szerint rossz, mások szerint jó szokásomhoz hűen - ezeket az oda felvett, átemelt bekezdéseket aztán alaposan kiegészítettem, csiszolgattam, kibővítettem, hogy teljes képet adjak arról, mi is tulajdonképpen Isten és az ember feladata, hivatása ma, a 21. században. Így aztán aki valóban kíváncsi arra, hogy mik az összegyűjtött, summázott gondolataim életünkről, sorsunkról, Istenről, emberről, halálról, reményről, végzetről, múltról, jelenről és jövőnkről - vagyis a legalapvetőbb kérdésekről, a legfontosabb égi és földi dolgainkról - annak mindenképpen el kell olvasnia mind a kettő "gyötrelmesen hosszú" írásmunkát. Remélem, hogy nem fogja pazarlásnak tekinteni az erre rászánt időt! Mindenkinek Minden Jót kívánok!
*
Helló Mindenki, a nevem Safa El Sadat, 20 éve házas vagyok a férjemmel, és két fiam van, egy idősebb 16 és fiatalabb 11 év. A férjem nagyon szeretett, de egy olyan pontra jutott, amikor egy nővel foglalkozott, aki munkatársa. Soha nem képzeltem el, de valahogy megváltozott az én hozzáállása a hozzám és a gyerekekkel, a késői munkából eredő gondolkodásmód gondolta át az ügyet, még akkor is, ha március 20-án megünnepeltem az esküvőn. jubileumi nap, 15 nappal az esküvő évfordulója előtt bevallotta, hogy igen, hogy szexelte a munkatársaival. Az ágyamba hozta, amikor munkába mentem, ez azt jelenti, hogy az érzéseim teljesen értéktelenek voltak neki, a lelki állapotom tele van kínokkal, azt hiszem, nem tudom elfelejteni és helyreállítani a fájdalmat. ő és én soha nem akartam megcsinálni az erőszakkal, ő akar legyőzni engem, amikor elvált, azt mondta, hogy féltékeny a kapcsolatunkkal, és ő tönkretesz engem a férjem vételével. Meg kellett beszélnem egy barátommal, aki megkért, hogy találjak egy helyes varázslatot, először soha nem hittem ebben a Cast helyesírásban, de meg kell próbálnom, amíg nem találkoztam a PROPHET NOSA UGO e-mailben az interneten arról, hogy segített annyi embernek, hogy visszaszerezze és segítse a kapcsolat megteremtését és az emberek boldogságát a kapcsolatukban és más szellemi betegséggel kapcsolatos történetekben, és többet, elmagyaráztam a helyzetemet, és segített nekem néhány imát, néhány gyógynövényt és gyökerek és egy kis áldozat, amit tettem, és 7 napon belül visszatért, hogy bocsánatot kérjen, és ez csak egy csoda volt számomra, boldog vagyok ma, hogy segített, és büszkén mondhatom, hogy a férjem most újra velem van és most szerelmes belém, mint soha.
VálaszTörlésSzüksége van segítségre a kapcsolatodban, mint például a férfit, feleséget, barátot, barátnőt, lottó nyerését, gyógynövénygyógyulást, HIV-t, STD-ket, asztmát, ízületi gyulladást, fibroidot, stroke-ot vagy bármilyen betegséget, spirituális problémát Az álláskeresés, a hozzászólóimnak, akik az életem kihívásaira vonatkozó segítséget igényelnek, kapcsolatba kell lépniük a PROPHET NOSA UGO-val, és örülök, hogy megtetted.
E-mail: nosaugotemple@gmail.com
WhatsApp: +34631686040
+17207992813
Kedves SAFA! Örülök, hogy megosztotta érzéseit, gondolatait és tapasztalatait ezen a helyen. És annak is örülök, hogy jóra fordult a sorsa. További szép, tartalmas és gazdag életet kívánok Önnek! Üdv: Végvári András, a Blog gazdája.(2020. karácsonyán.)
VálaszTörlés