POÉNSAROK 20. (HÉTKÖZNAPI POÉNEK)

 

 

Kedves Blogolvasó!

Remélem, helyesen döntöttem, hogy az előző nehéz, komoly  téma után - ami Adyval foglalkozott - az új évet jóval oldottabb, vidámabb írással kezdem. Azt hiszem, most éppen ránk fér, hogy poénkodjunk, viccelődjünk egy kicsit. Ahogy a régi jó mondás tartja: "A téma az utcán hever." S mivel e témák jelentős része poének forrása is lehet, így bátran mondhatjuk: a poén az utcán hever.  

 

Az alábbiakban ezért olyan poéneket, humoros személyeket és szituációkat teszek közzé, amik hétköznapi életünkből, mindennapjainkból származnak. S ami persze tele van humorosnál humorosabb helyzetekkel, beszólásokkal, s ezeket csakis az nem veszi észre, aki szántszándékkal nem figyel rájuk. Járjunk tehát nyitott szemmel, füllel és lélekkel, továbbá kellő humorérzékkel - és akkor máris észre fogjuk azokat venni!

    Egy nyomozó és az ő kedves felesége

COLUMBO nem tévesztendő össze Srí Lanka fővárosával, ami: Colombo (magyarul lombos fákkal övezett kikötő.) Ő egy amerikai nyomozó, akit érdekes módon egy született  olasz színész alakít a népszerű krimisorozatban. Minden más egyéb detektívtől különböző külső és belső tulajdonságokkal rendelkezik. 

 

 

Ahogyan ügyeibe belefog, a tetthelyeken megjelenik előttünk fáradtan, elgyötörten, életunt morgásaival - senki nem fogadna arra egy lyukas garasban sem, hogy valaha is sikerül megtalálnia az elkövetett gyilkosság tettesét, kinyomozni, kibogozni a mindig bonyolult bűntett körülményeit.   

 

 

A rendkívül szétszórt, letyetáron öltözködő, gyűrött ballonkabátos,  füstfelhőket okádó, lestrapált, roncstelepre megérett Fiatjával közlekedő, kávé nélkül mozogni sem képes detektív - éppen kisemberi vonásaival vívja ki szimpátiánkat. A látszólag lassú (de biztos!) észjárású és minden ügyét végül eredményesen, megnyugtató módon megoldó és lezáró los-angelesi rendőrhadnagy sajátos nyomozási módszerével ejt bámulatba és késztet sokszor mosolygásra bennünket.  

 

 

Módszerének "legfontosabb kelléke" egy agyongyűrt zsebnotesz és a legtöbbször nem talált, majd mégis meglelt kisujjnyi ceruza, amivel egy-egy nevet, vagy címet jegyez fel akkurátus pontossággal. A nevetséges, de zseniális detektív sajátos, egyéni karakterével került be a filmtörténelembe.

 

 

Ő maga nagyon is esendő, hibákkal teli, emberi figura. Viszont  feleségének csakis két karakteres vonásáról tudunk: fölöttébb szereti férjét istápolni (még távolról is) valamint nagy filmrajongó. Alapjában véve olyan ez az asszony, mint maga az Isten: még soha senki nem látta, soha  senkinek meg nem jelent és nem is fog megjelenni, de aki hiszi, hogy létezik - annak számára nagy jelentőséggel bír. 

 

 

Maga a férj is csak messziről, telefonon át kommunikál véle, szemtől szembe soha. De kétségtelenül így is nagy hatással van rá, s képes a megfelelő korlátok közt tartani és istápolni férjét. Aki magánügyeiben legalább olyan határozatlan és ügyefogyott, mint amilyen rámenős és következetes a nyomozásai során.

 

S még abban a bizonyos telefonos dialógusban sem hallani az ő saját hangját, csakis férje kérdéseit és reagálásait. Aki legtöbbször - a menhelyről hozott, gyerekpótlékként használt Basset hound fajtájú kutyájával együtt - rendületlenül, szolgálatkészen bólogat, kedvetlenül morog az asszony távolról érkező intencióira, utasításaira. Vagy egykedvűen, lakonikusan válaszolgat kedves neje érdeklődésére. 

 

Az asszony kérdéseinek nagy része rokonaik látogatása, a lakberendezés, egy-egy ruhavásárlás vagy főzés tárgykörében forog. Mindenben kikéri véleményét férjétől, akinek sosincs ezekről önálló állásfoglalása. De hogyan is lenne, amikor az említett telefonbeszélgetések alatt is a nyomozás következő fázisán jár az esze.

 

 

Hogy  kihez menjen, kit kérdezzen, milyen módszert válasszon ehhez, és így tovább. Csak unottan, formálisan reagál mindezekre kutyájával együtt, aki hol csöndesen, hol halk morgolódással, hol egy-egy vakkantással rekeszti be gazdimama telefonhívását.  

A sorozat főhőse, címszereplője, a olasz földről bevándorolt, majd a kaliforniai "Angyalok városában" letelepedett zseniális nyomozó minden egyes megkapott gyilkossági ügyében rendületlenül bebizonyítja, hogy ez a város - de még aglomerációja sem - szolgált rá annak nevére. 

 

 

Mint ahogyan maga Columbo (akinek keresztnevét nem is ismerjük) sem tartozik kifejezetten a szentek és angyalok közé. Még attól sem válik angyallá, hogy minden igyekezetével a tettesek kézre kerítése és az igazság kiderítése érdekében ténykedik. 

 

 

Érdekes, hogy a történet forgatókönyvei szerint is - és a színésznek a valóságban is - egyik szeme üvegből van. (Falk ugyanis betegsége következtében 3 éves korában vesztette el egyik szemét.) Az egyik epizódban - amikor valakit megkér, hogy segítsen neki a nyomozásban el is hangzik a következő mondat: "Jöjjön, segítsen nekem, három szem többet lát, mint egy."

 

Akkurátusan, megfontoltan, lassan, de biztosan halad előre az ügy megoldásában. Látszik, hogy az őt játszó színész távoli ősei (a Falk-család tagjai) állítólag magyar származásúak, hiszen benne él és munkál a jól ismert, régi magyar szólásmondás: "Lassan járj, tovább érsz!" Így aztán bőven van ideje megtalálni a  legkézenfekvőbb megoldást, kibogozni a legapróbb, sokszor jelentéktelennek tűnő pici részleteket is. 

 

 

Mert ugye: a részletekben lakozik  az ördög. Még itt is, ebben a városban, amely valaha a legenda szerint az Angyalok királynőjének volt a  lakhelye.  De bármilyen vontatott lassúsággal is dolgozik, maximum másfél óra leforgása alatt mindig siker koronázza igyekezetét.

 

Az emberi gyarlóságaival, esetlenségével, hibáival, hiányos műveltségével, hanyag öltözködésével együtt is szimpatikus, szeretetre méltó, nagyon jóindulatú, melegszívű rendőrhadnagyot - mint fentebb jeleztem - a magyar ősökkel is rendelkező, 2011-ben elhunyt Peter Falk formálta meg - remekül. 

 

A majd negyven éven át forgatott széria nálunk, a hazai forgalmazásban teljesen összenőtt a csodálatos orgánummal rendelkező - a szöveget kifogástalan hangsúlyozással, az érzelmeket hangban is hűen tolmácsoló - nagyszerű színésznek, Szabó Gyulának a szinkronhangjával. Akit mindössze egyszer "helyettesített" Garas Dezső még a sorozat elején. 

 

Ha hihetünk a fellelhető adatbázisnak 1968-tól 2003-ig Amerikában mintegy nyolcvan részt forgattak le vele. (Csak ritkán volt egy-egy felvétel Amerikán kívüli helyszíneken.) S ez a sorozat napjainkban egyfajta reneszánszát éli az ATV, és egyéb tv-adók műsorában. (Igaz, hogy egy-egy epizódot x-szer megismételnek, de azért találkozhatunk olyanokkal is, amiket a hetvenes években még nem vetítettek.) 

 

Bár a tekercses magnó, táskarádió s a vezetékes telefon korában játszódó filmsorozat egyes elemeiben tán avíttnak tűnik, ám lényegében friss, gondolkodtató és élvezhető. Főként a sztorik zseniális felvezetésében, bonyolításában, megoldásában, a kiváló forgatókönyvek, dialógusok megírásában, színészi alakítások színvonalában - ma is nézhető, izgalmas, érdekes élményt nyújt a nézőnek. Még akkor is, ha feszültségteremtő ereje azért messze elmarad mondjuk Hitchcock bűnügyi filmjeinek utánozhatatlan atmoszférájától.

 

Vagy  akár az időben ugyancsak a hetvenes-nyolcvanas években játszódó Derrick-sorozat filmjeitől is. Több vonatkozásban is megérné az összehasonlítást: mi a különbség és egyezés e két széria között - de most, ezt itt nem teszem. (Egyébként is 2015-ben már elkövettem egy elemzést a német sorozatról "Egy echte nyomozópáros esetei" címmel. Ez itt a reklám helye...) Node, térjünk vissza az amerikai hadnagyhoz:  

 

Igaz, hogy Columbo minden epizódban rendszeresen késve, nyomottan, fáradtan, kialvatlanul érkezik a tetthelyre. De ezek után aztán teljes vehemenciájával, szédületes, meghökkentő gondolkodásával, kreatív szellemével, megnyerő szaktudásával veti bele a magát a nyomozásba.   

 

Mindig azonnal, már a nyomozás kezdetén szembe kerül a tettessel. Akiről már akkor sejti, hogy ő az elkövető, amikor azt még senki nem is gondolja. (Az alábbi fotón  Columbo-Peter Falk budapesti szobrát látjuk, ami a Szent István körút és Falk Miksa utca sarkán nyert elhelyezést.)

 

 

Így aztán az első találkozásukkor elkezdődik kettejük dialógusa, párharca, ami tart az utolsó kockáig. S kezdettől végig azon izgulhatunk:  hogyan, miféle rámenős eszközökkel bizonyítja majd rá a bűntett elkövetését a valódi tettesre. Azaz: mi lesz az a bizonyos banánhéj, amin végül is minden gyilkos elcsúszik. 

 

 

S így az ő delikvense is. Mi lesz az a minden kétséget kizáró bizonyíték, amit a fáradhatatlan detektív kibogoz, kikapar, felkutat - ha kell, akár a szemétből is -  amire a tettes ott, a tetthelyen nem figyelt, és amit Columbo kíméletlenül eléje tár, perdöntően rábizonyít?

 

Mert addig bizony nem hagyja őt békén, amíg ezt száz százalékos mértékben el nem éri, meg nem oldja. Sarokba szorítja ellenfelét, aki kénytelen elismerni, hogy legyőzték, s aki legtöbbször ezekkel a szavakkal tud csak reagálni: "Árulja el, hogy jött rá!" 

 

 

Columbo azok közé a nyomozók közé tartozik, aki kezdettől felvett, majd kidolgozott és megszokott karakterét, szokásait, még modorosságait is végig, következetesen megtartja az egész szériában.    

 

"Tudom, hogy nagy csibészség. Néha az az érzésem, azért lettem rendőr, hogy jóvá tegyem az összes gyerekkori csínytevésemet." - mondja az egyik epizódban. Mindezzel arra is rávilágít, hogy következetes, szisztematikus módszerrel igenis leleplezhetők az alattomos, agyafúrt bűntettek. És módszeresen bebizonyítja: nem létezik tökéletes gyilkosság. 

 

 

És mindemellett azt is láthatjuk, hogy a luxuskörülmények közt élő nagyvállalkozók, üzletemberek, milliomosok, művészek között  is ugyanúgy előfordulnak, lehetnek (és vannak is) intrikus, sötét lelkű, bosszúszomjas, galád természetű, indulatos, kéjsóvár, pénzéhes, akár emberölésre is bármikor rávetemedő, vagy éppen rávehető gyilkosok. Ott is vannak tehát szép számmal negatív, labilis jellemek - akár az egyéb társadalmi rétegekben is.

 

Amíg tehát maga Columbo minden alkalommal meg kell, hogy jelenjen és határozottan fellépjen az éppen sorra kerülő ügyek kibogozásában - addig kedves felesége a   filmsorozat egyetlen epizódjában sem jelenik meg, még hangban sem. Így aztán őt - képzeletbeli  szerepléséért - nem is kellett a producernek megfizetni. A legolcsóbb filmszínésznő, aki soha nem vállal el más szerepet, csakis ezt. Hát nem isteni?... 
   

     Fiktív szóvicc

Peter Falk után következzen egy másik világsztár: Brad Pitt. (William Bradley Pitt) Meg nem erősített, sőt legyengített internetes hírportálok szerint a híres amerikai filmszínész nemrég vásárolt egy kutyát, ám annak elnevezésével gondjai voltak. Bármit is talált ki - azok közül egy sem tetszett kedves feleségének. Mi, a magunk részéről azt javasolnánk: legyen a neve: BRAD PITTBULL!


Talán sejthető, hogy mindezt a poén kedvéért emeltem be ide, s a valósághoz semmi köze nincs. Mert Pittnek valójában nem a kutyák, hanem a fotózás és a belsőépítészet, a lakberendezés az igazi hobbija. S tekintettel hat szép gyermekére - kedves feleségével, Angelina Jolie-val egy másik hobbinak is hódolnak... Éljenek boldogan, minél tovább - kedves családjuk körében!  Annak ellenére, hogy nagyszerű színész, még csak egyetlen alkalommal kapott személyesen ő maga Oscar-díjat - a Volt egyszer egy Hollywood című filmben nyújtott alakításáért.

Még a Benjamin Button-ért is csak jelölést kapott - ami a Hetedik-kel,  a Becstelen brigantikkal, no meg a Szenvedélyek viharában (eredeti címén: A bukás legendája) című mozival együtt szerintem a legjobb filmjei közé tartozik. (Jelzem: a mai napig általam látottak Pitt-filmek közül.) Révész Béla filmkritikájában - - amivel maximálisan egyet értek - az utóbbi filmben nyújtott Tristan-alakításáról a következőket írta: 

"Alakítása árnyalt, szavainak és gesztusainak minden pillanata hihető. Bár a film elején még úgy tűnik, megint egy szépfiú szerepet kapott, a néző hamar rájön, hogy ilyesmiről szó sincs. Sallangoktól mentesen, elképesztő profizmussal mutatja be a gyász soha el nem múló pillanatait."

 

Minden filmjét persze nem láttam, hiszen - hála Istennek - a világ filmtermése általában oly gazdag, hogy lehetetlen valamennyit megtekinteni. És ráadásul honnan is sejthetnénk előre: melyik fog tetszeni, melyik lesz ránk katartikus hatással, divatos kifejezéssel: "melyik jön be?"

 

Mint ahogy képtelenek vagyunk minden jó, értékes könyvet is elolvasni meglehetősen rövid földi életünk során. Ezért többnyire azokat választjuk ki, amikről mi magunk úgy gondoljuk - különböző okokból - hogy az nagy élmény lesz majd számunkra, Vagy elfogadjuk tanáraink, szüleink, barátaink, gyermekeink, unokáink, vagy általunk okosabbnak tartott szakemberek véleményét, javaslatait: mit is olvassunk el, mit is nézzünk meg, mit is hallgassunk meg. 

 

Mert hogy is vélekedett Kölcsey? "Az élet véges, a könyvek száma végtelen." És mit mondana ma, a 21. században - végigtekintve a zenés és prózai CD-k, videók, DVD-k, filmek, megjelenő könyvek végeláthatatlan során? Valószínűleg ugyanezt, némileg módosult fogalmazással. S mit mondhatnék egyszerű átlagemberként  jómagam? Talán azt, hogy az élet rövid, a művészet viszont örök. 

    Megafon(t)os figyelmeztetések

Hosszú ideje nem tudok megbarátkozni a Magyar Államvasutak (rövidítve MÁV) hangszórókon, megafonokon felhangzó figyelmeztetéseivel. Bár szépen tagoltan, nyugodt hangon, s jól érthetően tájékoztatják az utazóközönséget, ám ezek szöveges megfogalmazásaival elégedetlen vagyok, azokat helytelennek tartom. Például: "Kérjük kedves utasainkat: győződjenek meg arról, hogy jó vonatra szálltak-e fel".  Vagy: "A hetedik vágányra gyorsvonat érkezik. A vágányok mellett kérjük vigyázzanak!"

 

Nos, nézzük sorjában: mi ezekkel a megfogalmazásokkal a bajom? 

1. Az elsővel az, hogy nem minden utas karbantartó, vagy közlekedésbiztonsági  szakember, aki azonnal el tudja dönteni: jó-e egy vonat, vagy nem. S ha az is, valószínű, hogy nem hord magával szerszámokat, műszereket, amivel mindezt meg is tudná állapítani. Ezt állapítsa meg a vasúti személyzet, az állomáson dolgozó szakemberek, karbantartók, kerékkopogtatók - hiszen ez a dolguk. Hát akkor mit mondjanak be helyette? Talán azt: "Kérjük kedves utasainkat:  győződjenek meg arról, hogy arra a vonatra szállnak-e fel, amelyre a menetjegyüket megvették!" 

És ez például az Intercity helyjegyes vonatain azonnal ki is fog derülni, mihelyt az ülésen helyet foglal valaki - hiszen minden egyes ülőhelynek külön száma van. Ha meg arra a  a vonatra nem kell hely-jegyet váltani, ahová éppen fel szeretne jutni, akkor az a legokosabb, ha megkérdezi a kocsi mellett álló kalauzt: "Kérem, ez a 13.20-as Kecskemétre menő vonat?" Slussz. S máris minden egyértelmű, mert szóból ért az ember. 

 

Egyébként ettől függetlenül még lehet az rossz vonat, amire felszállunk - valamilyen szempontból: fékhibás, piszkos, le van zárva  a WC-ajtó, nem nyílik az ablak, kiabálnak az utasok, dög meleg van a kupéban, több percet késik, körülöttünk italoznak, hangoskodnak stb.

Erről a késésről - ami a hazánkban közlekedő vonatok leggyakrabban előforduló sajátossága - eszembe jutott a következő sztori: 

Felvételt hirdettek mozdonyvezetőknek a budapesti Keleti Pályaudvaron. Számtalan jelentkező akadt. Egyikük nagy tisztelettel megállt a bizottság előtt, amely előzetesen elbeszélgetett a jelentkezőkkel. 

- Elnézést kérek, de 12 percet késtem a megbeszélt időponthoz képest, mert közbejött valami.

- Uram, vegye úgy, hogy már fel is vettük!  

 

2.És mi a bajom  a második idézett megfogalmazással?  Csupán annyi, hogy a várakozó utasoknak a vágány mellett nem kell vigyázni, mert ott nincs mire. (Esetleg a csomagjaikra.) Ott ugyanis nem jön a vonat, az a sínen jön. (a legtöbb esetben.) Aki meg teljesen szorosan áll a sín mellé - annak már szerintem öngyilkossági szándéka van, mert egy normális utas az legalább két-három méterre áll,  és úgy várja a vonatot. Vagy még távolabb.  A vágány mellett figyelni kell, de azt aztán nagyon! És Ön szerint mi lenne a helyes bemondás? - kérdezhetné valaki. Hát szerintem a következő: "Kérjük kedves utasainkat, hogy a vágányok mellett figyeljenek, s a síntől minél messzebb tartózkodjanak, amikor behúz a vonat!"

  

 S ha valaki ezekre a felvetésekre úgy vélekedik, hogy ez nem más, mint szőrszálhasogatás - az sem baj. Lényeg az, hogy mindenki balesetmentesen, biztonságban, és jó egészségben utazzon, és épségben eljusson oda, ahová szeretne. És ha figyel alaposan önmagára, véle utazó társaira és holmijára - akkor ez bizonyára így is történik. Szerencsés, jó utat kívánok Mindenkinek! 

          Papírszemetek beszélgetnek

Két papírszemét diskurál az utca járdáján. Közelebb hajolva hozzájuk a következő párbeszédet hallhatják a nyitott szemmel és füllel sétálgató járókelők: 
- Szörnyű, hogy ma reggel milyen szétszórt vagyok!
- Az semmi! akkor én mit szóljak? Éppen tegnap este - nagy-nagy veszekedések közepette - dobott a volt férjem! Búcsúzóul undorító módon hozzám vágta: "Most már az sem érdekel, hogy ki fog felszedni! De még az sem, hogy hányan mennek rajtad végig!" 

    

" Idefigyeljenek, emberek!”


A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben Markstein József (1912-1987) alias ALFONZÓ a zseniális magyar komikus sokakat megnevettetett a színházban, rádióban, majd a televízióban előadott kabaré-, ésó magánszámaival, jeleneteivel vagy csak villanásnyi gegjeivel. Kedvenc, elterjedt szlogenje volt (amikor . szlogen szó még nem is létezett!) a fenti idézet, továbbá a reklámfilmből ismert Forgó-Morgó-villanyóra figurájának kérdése: "Kinek van erre energiája?" Leginkább a helyzet-, és jellemkomikumra épített paródiákban remekelt igazán. Ezekben nevetségessé tett jól ismert emberi típusokat, élethelyzeteket, kirívó vagy visszataszító emberi tulajdonságokat. 

Úgy vélem: ő volt a legemberibb magyar humorista még  HOFI előtt. Aki úgyszintén mindig a kisemberek gondjaival, a hétköznapi figurák vicces, tréfás helyzeteivel foglalkozott, s mélyen átérezte az egyszerű köznép mindennapi problémáit, főként anyagi gondjait. S bizonyos fokig mindketten a humor fegyverével igyekeztek is oldani azokat - meglehetősen sikeresen. Hogy is mondotta Marton Frigyes? "A humor a nép bosszúja." 

Ezt a fajta humort kultiválta, sőt magas színvonalra is emelte Alfonzó - persze Hofiétól azért eltérő eszközök alkalmazásával. Átélt sorsukban, élettapasztalataikban voltak hasonló, de voltak eltérő vonások is. Mindketten fővárosi munkásszülők gyermekeként nőttek fel, s ennek következtében egész életükben, művészetükben - mint arra már fentebb utaltam - a kisemberek hétköznapi gondjaival foglalkoztak. Humorukkal, előadó művészetükkel azon igyekeztek segíteni. Sikerrel és eredményesen!

Hofi még csak kisgyerek volt akkor, amikor Alfonzó már megfordult a világ számos országában, majd átélte a munkaszolgálat borzalmas hónapjait. Hofit kevésbé viselték meg a történelem viharai, s nem volt nyugtalan, vándorló típus, mint kollégája. Ő mindig is itthon élt és működött, az ötvenes években kezdte pályáját vidéken, amikor Markos József (Alfonzó) már elismert művésze volt a fővárosnak.  


Hofi előadásmódjában kezdettől fogva a szöveg, a verbális humor, a közvetlen sztorizás került előtérbe. Alfonzó viszont sok egyéb mással is gazdagította, színesítette előadását (mozgás, tánc, pantomim, némajáték stb.) Mind ő - mind pedig később fia, György - humorizálásában kerülte a politikai kiszólásokat, rendszerre utaló direkt, aktuálpolitikai beszólásokat, rendszerre utaló bíráló megjegyzéseket, mint ahogy pl. ezt Latabár, vagy később Hofi is tette nyíltan és merészen. (természetesen mindenkor a kisemberek védelmében és érdekében.) S tették ezt esetenként még akkor is, amikor maga Kádár János is ott ült a nézőtéren.


Hofi és Alfonzó más-más időben, de mindketten amatőr színészként kezdték pályafutásokat, de csak  Hofi szerzett diplomát. Azt is Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában, mert a Színművészeti Főiskolára többszöri nekifutásra sem vették fel.  

 

Ami viszont teljesen egyértelmű: mind Alfonzó, mind Hofi poénjei, beszólásai, sztorijai mindenki számára emészthetőek, érthetőek, találóak, frappánsak voltak. (és persze ma is azok!) Amik persze így, magától értetődő módon ellenállhatatlan nevetést fakasztottak, eredményeztek. (és eredményeznek ma is) Mindkettőjük zseniális tehetsége, komédiázó művészete ma is nagy hatással bír, megnevetteti az embereket. Művészetüket állami szinten is elismerték: Alfonzó még 1957-ben, a korai Kádár-érában kapott  Kossuth-díjat, Hofi pedig a Horn-kormány idején, 1998-ban részesült ebben a magas kitüntetésben.


 

Talán summázva úgy fogalmazhatnék: Alfonzó inkább színészként volt humorista, Hofi pedig humoristaként volt színész. Elmondása, emlékezései, történetei szerint Hofi már segédszínész korában is, a színpadon is mindig humorizált, poénkodott, ugratott, beszólt - akármilyen darabban is szerepelt. Alfonzó pedig mindezt a poénkodást, ugratást a színpadon kívül is gyakorolta barátai, kollégái körében, illetve velük szemben. (erre később még utalni fogok.)  

 

Diploma ide, vagy oda - mindegyikük a legmagasabb rendű, leghatásosabb eszközöket alkalmazta ragyogóan felépített, kevés rögtönzést megengedő előadásaiban. Eredeti nevén Markstein József - akárcsak eredetileg: Hoffmann Géza - maga is egyszerű, hétköznapi emberek közt gyerekeskedett, nőtt fel. Kereskedőszülei a fővárosban nyitottak üzletet a múlt század elején. 

 

Így aztán már korán volt ideje megfigyelni az egyszerű kisemberek életét, természetét, jellemét, tulajdonságait.  Ám ezeknek a parodizálását soha nem tette gúny tárgyává, Mindezt a legnagyobb jóindulattal, soha nem bántó szándékkal, s nem is didaktikusan - csupán a humorizálás, a nevettetés legnemesebb eszközeivel és céljából használta fel komédiázó művészetében. 

 

Erős fizikumú fiatalember volt, s tehetséget is érzett magában a szereplésre. Úgy érezte, többre hívatott, mint arra, hogy szülei üzletében kisegítőként, vagy később autószerelőként dolgozzon. Ezért útra kelt, néhány év alatt bejárva a fél világot a harmincas évektől - huszonévesen - artistaként, majd színészként vállalt fellépéseket.  Különböiő cirkuszokban, lokálokban, mulatókban és orfeumokban fordult meg. Mint  később beigazolódott: hasznára szolgált és vált mindez, hiszen rengeteg élettapasztalatot, élményt halmozott össze, amit mind felhasznált komikus pályáján. 

 

 

Untermannként (tartóember) és színészként aratta sikereit, sőt még egyszer-egyszer birkózó-meccseket is vívott. A háború előtt hazatért, s többek között a Royal Orfeumban lépett fel, továbbá segédszínészként is alkalmazták különböző színházakban. Közben Markosra magyarosította nevét, s ezen a néven, valamint  a Joe Stan művésznéven lépett fel. 


Még harminc éves sem volt, de addigra már bejárta a fél világot. Főként artistaként, erőművészként, súlyemelőként, birkózóként lépett fel, illetve versenyzett - "A Hortobágy bikája" titulussal. (A jobb oldali kép 1935-ben készült az akkor ereje teljében lévő 23 éves ifjú Alfonzóról, akinek ekkor még nem ez volt a neve.) Amikor XIII. Alfonz spanyol király 1941-ben meghalt - egy hirtelen ötlettel felvette az Alfonso művésznevet. Ezzel vált országosan ismert művésszé további életében. 

 

Ám hamarosan őt is elérte sok-sok társának a sorsa,  s elvitték munkaszolgálatosnak. A táborban egy emberséges magyar keretlegény (amiből bizony nem sok akadt) őt és társait rendszeresen így szólította: "Idefigyeljenek, emberek!" Innen származik jól ismert szlogenje, ami kabaréművészetének egyfajta jelmondatává vált.

A munkatábor sanyarú hónapjaiban is - rá jellemző módon - folyamatosan poénkodott, viccelődött társaival, idekerült kollégáival. A munkaszolgálatból szerencsésen meg tudott szökni, azután hónapokig bujkált, s a háború után ismét egyik színháztól a másikig vándorolt. De volt műtőssegéd, tolmács is. A porondot, a manézst és a színházat váltogatta, még Rodolfo bűvészsegédjeként is fellépett egy ideig. Néha-néha azért még ebben az időszakban is vállalt külföldi fellépéseket, de most már csak rövid időre. 

Aztán megtalálta helyét, s kikötött a Vidám Színpadnál, amihez hű maradt mindvégig. Tulajdonképpen az ötvenes évektől fogadta el a magyar közönség kabarészínésznek, népszerű komikusnak. Ettől az időszaktól kezdve háttérbe szorultak artistaprodukciói, s egyre inkább a kabarészámok, paródiajelenetek váltak művészetének meghatározójává, innentől ezekkel aratta legnagyobb sikereit. 

 

Komikus vénáját, viccelődő, tréfálkozó mentalitását - hála Istennek - kamatoztatta aztán később is rádiós-, és tv-s szerepléseiben, filmjeiben is. Sőt, hétköznapi életében, otthon, baráti körben, közéleti megszólalásaiban is. 

Erre álljon itt egy legendás történet, amely lehet, hogy valóban csak legenda - hisz jómagam is úgy hallottam. Sehol ez nem olvasható, csupán a közbeszédben maradt fenn, szájról-szájra, generációról-generációra terjedt el: 

Amikor 1956 novemberében az oroszok tankokkal  bejöttek Budapestre, hogy segítsenek az októberi népfelkelést leverni - maga Alfonzó is elszomorodott e külső beavatkozás láttán; kedvetlenül, sőt felháborodva fogadta ezt a fordulatot. Elégedetlenségét, tiltakozását azzal is kifejezte, hogy karácsony előtt Németországba költözött, ahonnan csak hónapokkal később tért vissza. Kitűnő nyelvtudása, jó kapcsolatai, alkalmazkodó képessége lehetővé tették, hogy ott kint fellépéseket is vállaljon. 

 

Voltak kint ismerősei a Szabad Európa Rádió-nál. Az akkor sokak által azért titokban fogható és népszerű rádióállomás müncheni stúdiója jól tudta azt, hogy itthon sokan hallgatják őket. Ezért  vállalta, hogy sok-sok kint élő emigráns szóbeli üzeneteit, dalküldeményeit közvetíti, eljuttatja az éteren át az itthoni hozzátartozóknak, ismerősöknek. S az üzenetek vége mindig az volt: "Aki hallja, adja át!" Alfonzó is bement a rádióstúdióba, hogy számot és üzenetet küldjön otthoni hozzátartozóinak, ismerőseinek, kollégáinak. Sajátos humorával a következő üzenetet olvasta be a mikrofonba: "Üzenem az oroszoknak, hogy sürgősen menjenek haza! Aki hallja, adja át!"        


Ha az öt nyelven beszélő, rendkívüli világlátással, tapasztalattal és műveltséggel bíró Alfonzo semmi másban nem szerepelt volna, mint színházi darabok, filmek paródiáiban, kisemberek és művészegyéniségek imitációiban (Lélektra, Ványadt bácsi, zenei-, és művészparódiák) már az is halhatatlanná tette volna nevét és humorista-művészetét. Az tutti, hogy a  Csehov által megírt Ványa bácsi figuráját ilyen mulatságosan, ellenállhatatlan parodizáló készséggel és jellemformáló erővel soha senki nem tudta volna megjeleníteni, áttranszponálni a humor műfajába - ez annyira Alfonzóra szabott szerep volt. 

Szóviccei, hanghordozása - amikben ugyancsak utolérhetetlen volt - ebben a paródiában is kitűntek, humoros elméje itt is sziporkázott. Amikor Ányecska rá akarja venni az idős, beteg, köhögös Ványa bácsit, hogy utazzanak el az orvoshoz - a következő párbeszéd hangzik el köztük:

"- Bácsikám, ma erősen köhögsz, látom, nem jól vagy!

  - Ányecska, csája van?

  - Bácsikám, menjünk be a városba az Orvos Orvosovicshoz!      

   Nem oly nagy út az a néhány verszta! 

  - Verszta ki a fejedből ezt az ötletet!"

De hála Istennek  - ezeken a dráma-paródiákon kívül csillogtatta színészi, karikírozó, komédiázó tehetségét, egyedülálló humorérzékét még számos egyéb műfajban is: rádió-, és tv kabarékban, magánszámokban, konferansziékban, monológokban, filmekben, szinkronszerepekben, stb. Felhasználva, kamatoztatva külföldi tapasztalatait, az ott tanult, elsajátított színészi eszközöket - a pantomim, a némajáték elemeit is bevetette játékába. Amikkel aztán harsány nevetést fakasztott a sajátosan összetett alfonzói humor iránt érzékeny közönségében. 

Gondoljunk csak a Gera Zoltánnal duóban előadott kacagtató Sakkozók paródiájára, ahol  a világhírű sakk-nagymesterek sztárallűrjeit, jellegzetes különcségeit, e championok rokonszenves, vagy épp visszataszító tulajdonságait  figurázták ki. Mégpedig oly módon, hogy egyetlen szó nélkül, csupán a mozdulatok, mimika, arcjáték segítségével játszották végig az egész jelenetet. "Ez a kabarétréfa a humorba oldva érzékelteti azt a feszültséget, amely az egész sportszerető világot áthatotta." - írta Rónay László.

Ismerve Alfonzó élettörténetét, sorsát és jellemét, továbbá színészfia, György apjáról mesélt sztorijait - bátran mondhatjuk, hogy privát, hétköznapi életében is ugyanolyan humoros, tréfálkozó, viccelődő, lezser, könnyed, sok mindenre fityiszt mutató, ugratós kedvű ember volt, mint amilyennek a kabarészínpadon láthattuk, hallhattuk. Az alábbiakban idézek néhány sort Kalmár Tibor Színészlegendák című könyvéből. Ebből is sok minden kiderül jelleméről, mentalításáról, hétköznapi életben megnyilvánuló lazaságáról, ugratásairól, kollégáival való viszonyáról:

"Alfonzó mindig kitalált valamit, hogy társaságát szórakoztassa. Erre egy kötelező május elsejei felvonuláson – hatalmas testi erejét is kamatoztatva – vált lehetősége. Az történt, hogy a Vidám Színpadtársulata a felvonulásra elfelejtette a vörös zászlót magával vinni. Nos Alfonzó a kis Kabost nyakába vette és vörös zászló helyett a vörös Kabost lengetve vonult el a tribün előtt.

Alfonzó és Szuhay Balázs parodista gyakran ugratták egymást különösen vidéki fellépéseik során. Szuhay egyszer azzal hencegett, hogy műsorában, egy nyírségi faluban olyan tökéletesen utánozta a vonat hangját, hogy a nézőtéren ülő bakter felpattant a helyéről és kirohant, mert azt hitte befutott a nyolchúszas személy.

Alfonzó nem akart lemaradni a dicsekvésből és elmondta, hogy ő egy szabadtéri előadáson éjfél előtt néhány perccel elkezdte utánozni a kakas hangját és felkelt a nap!"

Három gyermeke (Zsuzsa, István és György) közül az utóbbi választotta édesapja hivatását, a kabarépályát. Véle már a hatvanas években találkozhattunk a színpadon: még alig volt húszéves, amikor apjával együtt közösen léptek fel az ORI által rendezett balatoni turnékon a Metro és az Illés együttes szabadtéri koncertjeit színesítve produkcióikkal. György szépen zengő dobgitárján kísérte magát angol és amerikai country-dalokat énekelve. S a zenés számok között megjelent időnként maga Alfonzó is.  A kis Alfonzó-gyerek előtte még filmvásznon is megjelent. Általános iskolás koromban, 1961-ben láttam a Négyen az árban című filmet, amelyben három fiú és egy lány menekültek egy csónakon az árvíz elől. Egyiküket az akkor 15 éves Markos György alakította. (képünkön a jobb szélén ő látható.)



Alfonzó feleségéről, Weisz Annáról - aki valószínűleg a hátországot biztosította otthon a családban - nem sikerült semmit kiderítenem. Bizonyára sokat köszönhetünk néki is - mint sok művészfeleségnek, akik "civil"-ként segítették, támogatták férjük, gyermekük pályáját, s tették lehetővé ezzel hivatásuk gyakorlását. Hogy milyen lehetett a hangulat otthon Alfonzóék családjában arról némi izelítőt nyerhetünk az alábbi  képből, ami talán a hatvanas évek elején készülhetett:


 
Úgy emlékszem, mint a mai napra, amikor 1965 nyarán  a székesfehérvári Szabadtéri Színpadon az akkori ORI esztrádműsorában Alfonzó egy rókafarkú fűrésszel, majd egy motorpumpával slattyogott be a nézőtér derültsége közepette. Első számként egy általa énekelt népdalt kísért, másik számában pedig a Metro zenekar által játszott Kék Duna keringő dallamára ütemesen dudálgatott. S az első magánszámát a következőkkel vezette be: "Kedves közönség! Ezzel a muzeális értékű nyitogatóval, izé tárogatóval.....egy magyar népdalt fogok előadni, mely egy pásztorfiú és egy parasztlány szerelméről szól. A címe: Smárminálunk babám..." S eme produkciója után így szólt közönségéhez: "Mostanában fiammal együtt lépünk fel. Az első fellépésünknek akkora sikere volt, hogy a közönség állva....ment ki a nézőtérről. Ott vártak bennünket a műsor után a hátsó kijáratnál. ekkora téglákkal! Abból építettünk vikendházat..." (Az alábbi plakát akárcsak Pécsett, itt is virított  - a város minden utcájában. S mivel akkor még a televízió korántsem volt oly elterjedt - özönlött a nép a könyvtár előtti színpadhoz. Ahol az esti előadáson szinte többen álltak, mint ültek a nézőtéren akkora volt az érdeklődés. És ez nem véletlen, tessék megnézni a szereposztást!)

 


György fia pályája az egyetemi diploma megszerzése után először különböző színházakban vette kezdetét. Majd az 1982-es Humorfesztiválon folytatódott, ami aztán hatalmas népszerűséget hozott számára. Mivel együtt arattak ott sikert Nádas Györggyel közös produkciójukkal - így adódott a lehetőség a folytatásra. E duó nagyjából 13 év alatt jutott csúcspontjához, addig fergeteges jeleneteikkel, poénjeikkel elképesztő nevetést váltottak ki hallgatóságukban. Kettőjük produkcióiban tökéletesen bebizonyosodott, hogy az alma nem esett messze a fájától egyikőjüknél sem. 



 

Markos György érett, kidolgozott poénjeivel, szabatosan, élvezetesen kifejtett jó humorú sztorijaival, előadásának rendkívül szórakoztató voltával semmiben sem maradt el édesapja tehetségétől, bár humora jellegében, eszközeiben, továbbá tartalmukban, témáikban azért eltértek  apja megszokott kabarészámaitól. (Abban azonban megegyeztek, hogy a politikai humortól mindegyikük távol tartotta magát, úgy érezték, és joggal: ez nem az ő asztaluk.) 

 

 

 

 

 

 

Nádas Györggyel - akinek apja ugyan nem humoristaként, hanem sikeres slágerszerző-énekesként vált híressé - jó ideig tökéletes párost alkottak. Ők ketten ideálisan összeillettek - humorban, hanghordozásban, parodizáló-, és poéngyártó készségükben, felfogásban, előadásban, közönséggel való kontaktus-teremtésükben, egyéniségükben, egymás iránti kommunikációjukban. Tehát mindenben, ami mindkettőjük édesapjában is létezett és működött. S furcsa módon éppen ebben a tökéletesre fejlesztett humorfajtában rejlett aztán később szétválásuk oka is. Ennyi idő alatt humoruk felemésztette tartalékait. Együttes humoros fellépéseik ugyanis egy idő után már annyira jól kicsiszolttá váltak, hogy éppen ezért ez a fajta humor tovább fejlődésre már alkalmatlanná vált. S éppen ezért, emiatt "túlságosan megszokottá, kiszámíthatóvá is", bár hogy unalmassá - azt nem állítom. 



S mindezek miatt 1995 után már kevés  meglepetéssel szolgáltak, ami a humornak éppenhogy a legfontosabb sajátossága, sava-borsa. Meghökkentés, meglepetés, váratlan fordulatok nélkül ugyanis nincs igazi humor! A duó tehát elfáradt és onnantól,  így, ilyen formában, ebben a felállásban ennek a fajta humornak a folytatása már önismétlésbe fajult volna. Ahogy Füst Milán írta az önmagukat ismétlő költőkről  - az náluk is, itt is igazolást nyert: "Aki a régieken kérődzik, ha önmagát utánozza, ha eredendő indulatát hamisítja - akkor másodszor forralt teát kínál." 

 

 

Tehát a Markos-Nádas páros ott és úgy már nem folytathatta tovább az általuk kitalált, kiművelt, addig megszokott, s tartalékait végsőkig kimerítő humorfajtát. Ebben a műfajban, ebben a humorban ennyi volt az az anyag, ami újabb ötletek, gegek, poének elsütésére alkalmas volt. Ami addig jó, megfelelő, nevetésre alkalmas volt - az 13 év elteltével betöltötte hivatását. S ezt önmaguk is érezték magukon, előadásukon. A magyar humornak egy nagyszerű, értékes, egyedi műfaja, korszaka zárult le,  amikor szétváltak. Jól tették ezt, s talán ők maguk is úgy gondolták: a továbbiakban nem kívánnak forralt teát felszolgálni a közönségnek.



Alfonzónak, az édesapának bizonyos fokig "könnyebb" dolga volt. Az ő humorának eszköztára szélesebb, gazdagabb, sokrétűbb volt, mint az említett duónak, így mindig talált  annak bizonyos fajta bővítésére, megújítására lehetőséget majd negyven éves pályafutása alatt. Szélesebb, színesebb, tarkább palettája több lehetőséget, meglepetést, megújulást kínált  a továbbfejlődésre, illetve már kimunkált eszközeinek megtartására. Ő több lábon élő humorista volt, aki előadásában ősi hagyományokat, pl. a commédia d'larte elemeit is felhasználta, kiaknázta művészetében. 


A Keménykalap és krumpliorr című filmvígjáték Bagaméri-jeként is pl. sok mindent bevetett humorának kelléktárából. S talán maguk az alkotók csodálkoztak el legjobban azon, hogy az előre megírt figura Alfonzó kezében már nem is hasonlított az eredetileg megírtra, annyi színnel, humorral, geggel gazdagodott, töltődött fel. Meg kell jegyeznem, hogy ez a nagyszerű film, mely Alfonzó nélkül elképzelhetetlen lenne - a nemrég elhunyt Csukás István regénye alapján készült. 


Aki egyszer azt nyilatkozta Alfonzóról, hogy már életében legenda lett. Sajnos, most már csak mindketten fentről figyelhetnek bennünket -  a maguk módján viccelődve, kedélyeskedve, poénkodva emberi hibáinkon, gyarlóságainkon a tőlük megszokott rokonszenvvel és szeretettel. Valószinűleg sokat mesélnek ott fent is rólunk. Mosolyognak, élcelődnek azon a földi emberi színjátékon, amiből a maguk módján kreáltak ellenállhatatlan humort, játékos kedvet és vidámságot mindaddig, amíg köztünk voltak.


Bár a bohócok is nagy művészek, nagy nevettetők - de Alfonzó nem volt bohóc. Félreérti az ő művészi szándékait és humorának lényegét az, aki ennek tartja, vagy tartotta őt. Sokkal több volt ő, mint egyszerűen bohóc. Aki - mint jól tudjuk - már az ókortól, a tragikus hősök egyfajta ellenpárjaként jelent meg a deszkákon.


Aki rikítóan színes, tarka, csiricsáré öltözékben, dúsan kifestve és elnagyolt kellékekkel lép ki ma is a publikum elé. A verbális megnyilatkozást mellőzve inkább csak jelzésekkel, mozdulatokkal, gesztusokkal él. Nemcsak humoráról, de éleslátásáról, bölcsességéről is  tanúbizonyságot tesz, és merész artista-betétekkel vegyíti némajátékát. Alfonzó is bizonyos fokig élt ezekkel a lehetőségekkel, manírokkal, bohócos eszközökkel - ám sokkal és  lényegesen több volt egy egyszerű bohócnál. 



A szimpla  bohóckodáson túl sokkal többet árultak el produkciói emberi mivoltunkról, hibáinkról, gyarlóságainkról, jellemünkről, életünk és hétköznapunk derűjéről, a kisember naponta újjáéledő humoráról és optimizmusáról, életszeretetéről mint amire egy bohóc képes. Igazi, zseniális, vérbeli  komikus, kabaréművész volt. Véle és előadásaival maga a sokszínű, a mindennapi, hétköznapi élet jelent meg a színpadon - eljátszott helyzeteiben, jeleneteiben figuráiban, cselekedeteiben, szövegeiben, poénjeiben egyaránt. Egyik nagy "dobása", amiben igazán megmutatta önmagát az az "Alfonzó Világszínháza" című televíziós összeállítás volt. Bárki megtalálja a Youtubon is. (Ennek egyik mulatságos momentuma volt pl. az Élektra-paródiában, amikor az általa megformált görög férj leszúrja Szemes Mari játszotta csalfa asszonyát - s Alfonzó - kihúzva a felesége testéből a véres tőrt - mint egy konyhakést - ruhájában megtörli azt. Feltartja a magasba és így kiált: "Emmá döfi!")     

Végül ismét egy gyerekkori Alfonzó-emlékkel hozakodok elő. Még a hatvanas évek elején rendszeresen jelentkező rádiókabarék egyikében hangzott el egy hírolvasó-paródiája. Erre is pontosan emlékszem, s ide idézem szavait, melyeket ebben a paródiában mondott:

"Kedves hallgatóink! Legfrissebb híreink következnek:

1. Árvíz öntötte el India északi részét: Kanpur városát és annak környékét. A Gangesz folyó a folyamatos esőzések miatt megáradt és kiöntött. Több ezer ember és lábas maradt fedél nélkül. Sokan  váltak földönfutóvá. A Magyar Vöröskereszt 30.000 pokrócot, lepedőt és élelmet küldött a lakosság megsegítésére.

2. Öt és feles erősségű földrengés rázta meg Azerbajdzsán középső részét. A földmozgások következtében sok ház összedőlt, sok a sebesült és a halálos áldozat, ezrek váltak hajléktalanná. A Magyar Vöröskereszt a lakosság megsegítésére 30.000 pokrócot, konzerveket és ruhákat küldött a veszélyeztetett térségbe.

3.Sáskajárás pusztított Ciprus szigetén. A Magyar Vöröskereszt már útnak indította a szokásos pokrócokat..."

De emlékszem arra a poénjére is, amit szintén egy kabaréban sütött el: 

"- Mondja uram - kérdi a csősz az erdőben egy kosarával hajladozó embertől - miért szedi ezt a gombát amikor ez mérges? 
- Nem evésre lesz kérem, hanem eladásra!"     


Hát ennyit Alfonzóról, fiáról, a Markos-Nádas duóról és Hofiról. És az ő sajátos humorukról, amin még ma is sokan nevetünk és sokunknak felderíti néha szomorú napjait. Egyikük (Alfonzó) már 33 éve, másikuk (Hofi) 18 éve hogy elhunyt, de hang-, és videofelvételeik ma is szórakoztatnak bennünket. Azok ma is elevenen hatnak, életszerűek, aktuálisak. Ott fenn már nem nekünk, hanem az angyaloknak játszanak már mindketten - sok-sok egyéb, más humoristával együtt, akik eltávoztak közülünk. 

 

 

Az angyalokat nevetteti már ott fenn Hofi is, Kellér is, a négy nagy K: Komlós, Kabos, Kazal, Kibédi, aztán Latabár, Darvas, Salamon Béla és még sok más nagyszerű magyar humorista. És persze: Alfonzó. S talán még muzsikál is nekik, mint az alábbi paródiájában. S az "Idefigyeljenek emberek" - helyett talán azzal vezeti be fenti produkcióit:"Idefigyeljenek angyalkáim!" S csak azért nem halljuk a poénjei nyomán felhangzó mennydörgő nevetést, mert fellépésének helyszíne túl messzire van tőlünk. 

Egyenlőre ennyit pakoltam be ide, a mostani POÉNSAROK-ba. Remélem, hogy senkit nem fárasztottam humorommal és az elmondottakkal túlságosan sokáig. A legközelebbi Blogbeli találkozásig Mindenkinek Minden Jót kívánok!
.




                                                                                                                 *

                                                                                                                  


 

 

 

 

Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok:

 

 

10 dolog, amit nem biztos, hogy ....(Internet PORT.hu -Hárfás Károly, 2018.)

 

 

Internetes cikkek, írások Alfonzóról, Hofiról

 

Filmek, kabarétréfák, jelenetek, melyekben Alfonzó, Hofi, Peter Falk és Bred Pitt szerepelnek.

 

Saját életem megőrzött emlékei, visszaemlékezéseim.