PROLÓGUS
zeretett kis hazánkban szokássá vált, hogy egy-egy híres ember, kiemelkedő személyiség születésének vagy halálának kerek évfordulóján sajtónk, médiánk, közéletünk hangos a magasztalásoktól. Hemzsegnek az éppen évfordulóhoz "érkező" neves személyiség erényeinek, korszakalkotó alkotómunkásságának, műveinek értékelései, elemzései.
Ebben az időszakban egykori barátátok, ismerősök, kortársak, vagy az utána jövő generáció "szakértői" előszeretettel nyilatkoznak az ünnepelt alkotó-, vagy előadóművész, tudós, közéleti egyéniség, államférfi életéről, személyiségéről, munkásságáról, életművéről. Legtöbbször persze nagy elismeréssel, zengzetes jelzőkkel kiemelve a már elhunyt híresség mindenek fölött álló jelentőségét, az emberi kultúrában, tudományban, művészetben betöltött elévülhetetlen szerepét, világra szóló vagy európer nagyságát.
Olyan előjellel idézik fel, taglalják alkotói tevékenységét, mintha ők már akkor is, e híresség életében, kortársukként, már egészen korai alkotói korszakában teljesen tisztában lettek volna személyisége, kivételes egyénisége jelentőségével. Oly módon nyilatkoznak meg, mintha ők már akkor is elismerték volna, és persze ma is elismerik munkásságának rendkívüli fontosságát, tudományban, művészettörténetben játszott korszakos szerepét, jelentőségét. És ha akkor még (a költő korában) történetesen nem éltek - akkor pedig azt hangoztatják: ők már diákkorukban elismerték, nagyra értékelték az adott hírességet, illetve annak műveit.
S már akkor is (!) nagyra tartották, amikor az adott politikai rezsim háttérbe szorította, netán lebecsülte, jelentéktelenítette, s nem ismerte el őket. Pedig hát... És ilyenkor, ebben az esetben, e méltatások során mintha maga a híresség szorulna kissé háttérbe, s az őt méltatók, elemzők, értékelők, magasztalók dicséretes éleslátása, gyors és határozott felismerése, szerepe kerülne inkább előtérbe...Erről a visszataszító jelenségről mondotta nagyon találóan Szabó Dezső a következőt: "Ady sírján fű és barátok nőnek."
Különösen érvényes ez akkor, amikor írók, költők nagysága kerül szóba effajta évfordulók kapcsán. Több humoros, elmés beszólás, poén is eszembe jut, amikor ezt a kissé visszataszító jelenséget most megemlítem. Egyik az 1977-es évben (Ady születésének századik évfordulóján) hangzott el Komlós János humorista kabaréműsorának konferanszában. Az akkori rendszer kényeztetett, ügyeletes, vezető poéngyárosa kaján, arisztokratikus humorával tette szóvá, hogy most, Ady születésének centenáriumán furcsa módon egyszerre mindenki a nagy költő barátjának, kollégájának, jó ismerősének, ivócimborájának tünteti fel magát.
Amivel tulajdonképpen igazat is mondott: "Sokan emlegetik, mesélik mostanában a következőt: ültünk Bandival egy asztalnál Váradon. Nem tudom magamnak elképzelni, vajon hol volt ilyen hosszú asztal, amelynél ennyien ültek együtt a nagy költővel." Erről a visszataszító jelenségről mondotta Szabó Dezső - a nagy költő halála utáni években - roppant találóan a következőt: "Ady sírján fű és barátok nőnek."
A másik jó bemondás - már jóval későbben - a negatív társadalmi jelenségekre mindig is érzékenyen reagáló Hofi Gézától származik. Ő is hasonlóan reflektált a fenti centenárium alkalmából egy tv-vetélkedőről írott paródiájában, ahol a zsűrielnököt idézte: "A válasz nem helyes, de mi elfogadtuk Ady Endrét jó válasznak, mert most Ady évforduló van, s Adyt most mindenki elfogadja. Aki eddig nem fogadta el - most az is elfogadja." És az ún. kerek évfordulókkal kapcsolatban még egy véleményt teszek közzé: Szvjatoszlav Richtert, a világhírű zongoraművészt egy újságíró megkérdezte 1991-ben, mit jelent néki a Mozart-bicentenárium, mire ő röviden azt válaszolta: "Semmit."
Persze most dühösen azt mondhatná valaki kedves olvasóim közül: én magam is azért írok most (?) Adyról, mert halálának centenáriuma van. Erre én is csak úgy reagálhatnék, mint Richter: semmit sem jelent számomra, hogy a nagy költő halálának vagy születésének éppen hányadik évfordulója van, illetve van-e egyáltalán évfordulója. Számomra ugyanolyan nagy költő volt, marad és lesz mindig is, mint ahogyan Arany, Petőfi, József Attila vagy éppen Nagy László - függetlenül attól, hogy éppen hány éve születtek vagy hunytak el ezek az irodalmi nagyságok. (Hogy csak néhányat említsek a nagyok közül, akik világirodalmi rangra emelték költészetüket.)
Richter e fenti lakonikus kijelentésével arra utalt, hogy egyáltalán nem játssza másképpen Mozart műveit a jubileumi évben sem, mint azelőtt, vagy azután, tehát ezért nincs számára semmi jelentősége egy évszámnak. S ugyanígy: számomra sincs, és nem is lesz semmi különbség, vagy változás a felsorolt költők és műveik megítélésében, róluk alkotott véleményemben - akár évfordulójuk van, akár nincs.
Számomra most is csupán egyfajta ürügyül szolgál ez az évforduló. Arra, hogy kifejtsem véleményemet ebben a témakörben. Illetve igyekezzek Adyval kapcsolatban olyan dolgokat megírni, amit jómagam érdekesnek, közlendőnek tartok, s szándékozok kiemelni alkotóművészetének néhány olyan vonását, amik esetleg mások számára netán újszerűnek tűnnek. (Ha netán nem, akkor elnézést kérek.) Mint ahogy számomra is a meglepetés, felfedezés erejével hatottak ezek évekkel ezelőtt, vagy még régebben.
EXPLANATIO
Így hát a fentiekből most már világosan kiderült: e jubileumi év végén Adyról és életművéről írok az alábbi tanulmányomban. Persze nem azzal az igénnyel és szándékkal,, hogy általános, komplex értékelését, elemzését adjam személyiségének és életművének. Éppen ezért nagyon sok (köztük talán fontos) életrajzi elemet, megállapítást, vonatkozást, tőle származó véleményt kénytelen vagyok mellőzni. Elsősorban azért, hogy arra koncentrálhassak, arra adjak választ: mennyiben és főleg miért aktuális ma is Ady és költészete? S azért is fölösleges átfogó, minden részletre kiterjedő elemzést adnom, hiszen ezt már megtették nálam sokkal nagyobb, jelentősebb és hozzáértőbb személyiségek.
Például Király István, Hatvany Lajos vagy Takaró Mihály - akinek leginkább a következő megállapítása ragadott meg, talán ezért, mert mélyen egyet értek vele:"Ady jelleme nem bélyegzi meg költészetét." (Erre az összefüggésre azért alább még majd visszatérek.) A nagy magyar költőt és alkotásait kortársai közül már életében is többen értékelték, elemezték, magasztalták, dicsérték vagy kritizálták. Írtak életének eseményeiről barátai, szerelmei - többek között egykori menyasszonya, Dénes Zsófia. Aki váradi emlékeit írta meg könyvében, amelyben rámutat a hétköznapi élet és a zsenialitás összefüggéseire.
Az írónő egyfajta idealizált képet tár az olvasó elé a költőről és kettejük viszonyáról - amiért persze az utókornak nem szabad őt elítélnie, hanem megértéssel kezelni. S hogy miért? Mert jól tudjuk, hogy semmi sincs, ami jobban megfoszthatna valakit a tisztánlátástól, mint a szerelem, s épp ezért kedvesünket mindig másképp és máshogyan látjuk, mint ahogyan azt az idegenek szemlélik. Mindettől függetlenül számos érdekességet megtudhatunk e könyvből, s nemcsak magáról a középkorú Adyról és Nagyváradról, hanem későbbi, Brüll Adéllal, valamint annak férjével való kapcsolatáról, Léda előéletéről, családi viszonyairól, s utazásaikról is.
Rövid ideig tartott ugyan a kapcsolatuk, de az írónőben talán mélyebb nyomokat hagyott, mint a költőben. Aki 36 évesen kérte feleségül az akkor 28 éves újságírónőt. Ám a házasságot a lány édesanyja erősen ellenezte és megakadályozta. Ám Zsófia ezek után is jó barátja maradt, s egyik krónikása lett a költő életének. "Nem igaz, hogy ami halandó, annak semmi köze a halhatatlansághoz." írja emlékezésében. A tisztes kort megélt asszony a költővel való találkozás után életében kétszer is férjhez ment, még nyolcvan évesen is. S 68 évvel túlélve a költőt - 102 éves korában hunyt el.
Ma már nyilvánvaló, hogy Ady ezernél több verse közül nagyon sok nem éppen remekmű. Akadnak közöttük modorosak, s olyanok is, amelyek távol állnak a jellegzetes Ady-stílustól. De sok más mellett például azok a versek, amelyeket Zsófiájához írt - akit saját neve után Andreának nevezett el - nem tartoznak a modorosak közé. A Ki látott engem? című kötetben található Becéző, simogató kezed sorai kísértetiesen hasonlítanak az évekkel később, Csinszkához írott költeményeiben írt vallomásához:
"Simogass csak, olyan jó a kezed, / megint búcsúzom, megint elveszett / A gőgős Ady minden dacos gőgje.
.............
Feddj meg búsan, hogy én rossz, elveszett, / Szegény ördög csak későn találtam meg / te becéző, simogató kezed."
S hogy Ady néha modoros verseket is írt? Hát, igen. De létezett-e, létezik-e olyan költő vagy író, akinek csupán remekművei születtek, illetve születnek? Szerintem olyan nem volt sem a múltban, sem a jelenben nem létezik, és a jövőben sem lesz. Senki sem lehet folyamatosan zseni, mint ahogy nem lehet folyamatosan középszerű vagy gyenge sem. De ma már ugyan ki kételkedne abban - akinek a költészethez akár a legcsekélyebb érzéke is van - hogy Ady a legnagyobb verseiben (például a Léda-, és a Csinszka-versekben, lázadó, igazságkereső költeményeiben, istenes verseiben) a magyar költészet örökbecsű, aranyként csengő sorait vetette papírra.
Amelyek kizárólag magyar nyelven élnek és hatnak, szerintem lefordíthatatlanok más, idegen nyelvekre. (lehet, hogy talán emiatt is nem ismerik Adyt sem a németek, sem az angolok.) Például az Áldásadás a vonaton című költeményében, amellyel nagy szerelmétől Brüll Adéltól a férjes asszonytól búcsúzott el több év után, s amelyben ezt írja:
Majd tíz évig tartott viszonya az Aradon nagyvilági élet utáni sóvárgásában korábban érdekházasságot kötött Lédával. Akinek beceneve keresztnevének fordításából alakult ki. Kapcsolatuk történetének aprólékos részleteiről - mint fent már jeleztem - beszámol könyvében Dénes Zsófia is, aki bizonyos információkat például barátnőjétől, az asszony kisebbik húgától, Bertától szerzett meg.
Akit Adélék még nászútjukra is magukkal vittek Bulgáriába. Ady és Léda hosszú évekig tartó gyönyörteljes, keserves, hol őszinte, hol hamiskás, hol kínzó, hol vonzással és néha taszítással vegyes viszonya maga volt a pokol és a mennyország együtt. Amelyben hol mindkettő egyszerre, hol az egyik, hol a másik került előtérbe.
És maga volt a "százegyszer százszor tört varázs", a "héja-nász az avaron" - ahogy Ady jellemezte kapcsolatukat verssoraiban. "Megfogta a kezemet s meg sem állt velem Párizsig. Ekkor rám erőltette magtalan hiúságát, hogy bennem hajtson ki, ha tud." írja Léda igazi szándékára célozva 1909-ben, még végső szétválásuk előtt.
A számtalanszor elbúcsúzott, szakított, majd ismét kibékült szerelmesek szétválásai, búcsúzásai olyanok voltak, mint manapság egy-egy dicsőségét betöltött hazai rockzenekar utolsó búcsúkoncertjei: elbúcsúztak, majd újra összeálltak, majd ismét egy újabb búcsúkoncert és így tovább...Szerelmes évődéseikben, együttléteikben, utazásaikban, veszekedéseikben, kettejük párharcában a Kossuth miniszterelnökségi titkáraként dolgozó férj, Diósy Ödön maga is furcsa szerepet játszott.
Mivel őt munkája sokszor külföldre szólította, sokszor együtt utaztak hármasban, Adyval, a szerelmespár és a férj. Párizsban Diósyék finanszírozták az ifjú költő francianyelv-tanulásának és szállodai szobájának költségeit. Sőt a férj örült, ha a hisztériára hajlamos asszonyától pár hónapra megszabadult azáltal, hogy elengedte őt a költővel francia, olasz, német utazásokra. Ami persze egyértelműen azt jelentette, hogy szemet hunyt viszonyuk fölött. Mindez etikai szempontból is erősen aggályos volt, s hogy mennyiben segítette, illetve gátolta mindez Ady alkotóművészetét - az külön tanulmányt érdemelne.
Mert a felmerülő konfliktusok, ellentétek - mind a férj és feleség, mind pedig Ady és Léda közt - egyrészt termékenyen, inspirálóan hatottak szerelmi lírájára, másrészt azonban az asszony hangulatváltozásai, érzelemkitörései bizonyos fokig le is horgasztották a költő alkotókedvét. A költői mű maga azonban segített végső szakításukban: amikor Ady - a sok huzavona után - a Nyugatban megjelentette a fenti búcsúverset azzal a közvélemény előtt is nyilvánvalóvá tette szakításukat. Innen már nem volt lehetőség az újabb visszatérésre, kapcsolatuk felmelegítésére.
A szakítás nem egyformán terhelte meg a szerelmes feleket. Kevésbé viselte meg Adyt, mint Lédát, hiszen az asszony még évekig, egészen haláláig gyötrődött, bár találkozni nem mert a költővel. Aki viszont már a következő évben vigasztalódott egy újabb szerelemmel, Boncza Bertáéval.
A két nő - természetében - olyannyira különbözött egymástól, mint a tűz és víz. Berta szerénysége, visszafogottsága a korábbi, mindent birtokolni akaró, rapszodikus kitöréseket produkáló Lédával szemben úgy hatott, mint egy angyal egy démoni amazonnal szemben, illetve azután. Mint rajongójával, már évek óta leveleket váltott a költővel, s 1914-ben, a háború kitörése előtt Csúcsán találkoztak személyesen először. Ady itt hamarosan újabb elutasítást kapott a lánykérése után. Ezúttal az apa részéről, aki ellenezte házasságkötésüket. (Mai, modern kifejezéssel: enyhén szólva nem egy "Tetszik" lájkkal reagált kettejük kapcsolatára, viszonyára.)
Ennek ellenére titokban mégis egybe keltek, s a titokzatosság izgalma - mint tudjuk - sosem volt idegen Adytól. A következő négy év a költő számára valóban egy őszinte, nagy szerelmet, viszonylagos nyugalmat, biztonságot hozott, a magyar költészetet pedig egy újabb, egyéni ízű, karakterű és stílusú, világirodalmi rangú szerelmi ciklussal gazdagította. Berta becenevét, a Csinszkát - ellentétben az Ady alkotta Lédával - már ő maga találta ki, s javasolta is a költőnek, hogy nevezze őt így, ezen a néven. Csodálatos, világirodalmi rangú szerelmi lírája a következő sorokban tündöklik igazán a maga megkapó intimításában, őszinte odaadásában és hótiszta szerelmében:
" Nézz, Drágám kincseimre,
Szerelmes együttélésüket azonban beárnyékolta két sötét felhő is, melyek megkeserítették a társasági életre vágyó, de azt nélkülözni kényszerült fiatalasszony mindennapjait. Az egyre inkább kiszélesedő háború hónapról hónapra több áldozatot, tragikus eseményt hozó véres pusztítása időben párhuzamosan zajlott házas éveikkel, s a világtól elzárt erdélyi lakhelyüket, a csúcsai Boncza-kúriát sem kerülhette el.
Amikor 1972-ben egy főiskolai kirándulás alkalmával a tordai hasadék után megtekintettük a csúcsai kastélyt is - akkor gondoltam rá: valóban milyen megnyugvást jelenthetett a beteg költőnek ez az idilli környezet a több holdas őspark közepén a romantikus kastéllyal, ahol néhány évig laktak feleségével. S bár Ady életművét e sorsdöntő világtörténelmi események újabb gyöngyszemekkel, remekművekkel, szerelmes és háborús versekkel gazdagították - a költő egészségi állapota ekkor már meglehetősen romokban hevert. Már túl késő volt arra, hogy mindezen javítson kettejük őszinte kapcsolata, az asszony megértése, mindent elárasztó szerelme.
Súlyosan, veszélyesen elhatalmasodó betegsége, a fiatal korában szerzett, s akkor még gyógyíthatatlan szifilisz testi-lelki rombolása ekkor ért a tetőpontjára. Ami az utolsó éveiben rapszodikus hangulatváltozásokat, depressziós rohamokat eredményezett. Egyre több problémát okoztak alkoholfüggősége miatt kialakult gyomorbántalmai, bőrpanaszai. Fogsora meglazult, lassan már a beszéd is nehezére esett, őszült, legyengült, koránál lényegesen idősebbnek nézett ki.
"Állok egy kifosztott lélekkel, / Drága, megrabolt emlékekkel, / De siváran, savanyun." - írja 1916-ban az Ugrani már soha című költeményében. Munkaiszonya miatt pedig egyre ritkultak sorai, alkotókedve alaposan megcsappant, kerülte a nyilvános eseményeket, ami feleségét is egyre életuntabbá tette. Ide juttatta az a romboló, önsorsrontó, testet-lelket amortizáló életmód és pusztító folyamat, amit már ifjúkora óta folytatott és már 1898-ban, 21 évesen így írt róla:
"...Szeretném sírva bevallani, hogy én egy nyomorult, beteg ember vagyok. Az ajkamon a mosoly, az arcomon a derű, a szememben a büszkeség sugara nem más, mint hitvány tettetés, világbolondító álarcoskodás. Mert én beteg vagyok, nagyon beteg vagyok. ...Beteg az én szívem, beteg az én lelkem. Nem érzem a bor ízét, csak a mámort, a feledést keresem....víziókat látok, előttem őrült kaleidoszkóp gyanánt rohan el ezer és ezer látomány...."
S ugyanennek az évnek karácsonyán hasonló hangnemben írt öccsének egy önvallomásszerű levelet:
"A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva megfogsz-e siratni - nem tudom. Lehet, hogy az utolsó órában én is megszűnöm filozófálni és csak érzni fogom egy talán tévesztett élet átokszerű szemrehányását, de most erre képtelen vagyok."
És ez az állapot azóta évről évre egyre romlott és romlott. Mégis - ha remekmívű költészetén, prózáján végigtekintünk azt kell, hogy megállapítsuk: intellektuális értelemben nem fedezhetünk fel, nem mutathatunk ki sorain, alkotásain, alkotóművészetében az évek múlásával bármiféle romlást, elgyengült, elszegényedő vagy kihűlt szellemi alkotóerőt, fokozódó szenilitást, az agysejtek lecsökkent teljesítményét.
Mint azt számos költő, író komponista, festő példája világszerte igazolja: a zsenikre nem jellemző, hogy züllött életmódjuk, betegségük legyengítené, elsilányítaná szellemi energiájukat, kapacitásukat. Vagy akár lehetetlenné tenné azt, hogy effajta életmódjuk mellett remekműveket alkossanak.
Felvethetnénk azt a kérdést is - hiszen az emberi élet nagyjából 120 évre "hitelesített" - hogy Ady vajon további évtizedeket is megél-e, ha nem folytat ilyen tivornyázó, önpusztító, önsorsrontó, alkoholista életet? (Hiszen ennek az időtartamnak ő kevéssel több, mint egyharmadát élte meg. A nagy Mozart pedig még ennyit sem. Igaz, a salzburgi születésű komponista teljesen másfajta életmódot folytatott, s korai halálát elsősorban visszamaradt gyerekkori betegségének késői következményei okozták.)
Bajos lenne érdemben válaszolni a feltett kérdésre - s nem is érzem magam elhivatottnak erre - hiszen számtalan összetevője van annak, hogy ki mennyi időt kap a Teremtőtől földi életére, illetve pályájára. Kinek sikerül földi pályáját, vállalt feladatát lelkiismeretesen megvalósítani, betetőzni, s e tekintetben kinek lesz hiányérzete halálakor?
Bartók például úgy érezte, hogy "tele bőrönddel" megy el, Mozart és Ady viszont oly rövid életük során is teljes életművet hagytak maguk után. Legalábbis, mi így érezzük. Vagy talán nem mindenki így érzi? Mindenesetre mindenkinek saját belátására, megítélésére bízom: Ady vagy Mozart hátrahagyott gazdag életművét mennyiben tartja befejezettnek, teljesnek, esetleg folytathatónak.
S mivel most a nagy magyar költőről írok - konkrétan reá vonatkoztatva teszem fel a kérdést: mit, mennyit tart egy jelenünkben élő magyar ember elfogadhatónak, példamutatónak, követhetőnek a maga számára Ady életmódjából, életviteléből, elveiből, meglátásaiból. Mit tart valaki igazi értéknek és maradandónak írásművészetéből, költészetéből? Ezt a kérdést mindenkinek magának kell megválaszolnia, mint ahogy jómagam is megkísérlem ezt a további bekezdésekben. Hol közvetve, hol pedig közvetlenül.
A kimagasló tehetségeket, korszakalkotó talentumokat nem lehet az átlagemberek mércéjével mérni. Ők mindenben mások, hiszen zsenik. Az alkotóművészek "teljesítménye" tulajdonképpen nem is mérhető a szó mindennapi értelmében. Inkább annak hatásában: mit adtak koruknak, mit adtak az utána következő koroknak? Mennyiiben befolyásolták és befolyásolják ma is az emberek, olvasóik gondolkodását, szellemi és lelki életét mindazzal, amit leírtak, amit művészetükkel létrehoztak? Mennyiben maradtak alkotásaik maradandók, azaz halhatatlanok?
Ady - véleményem szerint - mindezeknek a kritériumoknak megfelelt már saját korában és megfelel ma is. Többek között ezért is nevezhető zseninek, költői-írói zseninek. Mégpedig olyan zseni ő, aki úgy, olyan egyedi stílusban és hangnemben tudta megfogalmazni - sűrítve akár néhány sorban is - egész, negatív és pozitív jellemvonásoktól hemzsegő, lázadó, igazságkereső, szenvedélyes természetét és lelkületét, kifejezni sajátos gondolkodásmódját, ahogyan sem akkor, sem előtte, sem utána senki a magyar irodalomban. Mintha ez a tagadó formula - amit itt most használok - egyfajta rejtett hasonlatosságot mutatna Ady egyik verssorával: "Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek"...
Nem csoda, hisz róla írok. Róla, aki teljes életművet hagyott hátra négy évtized alatt. Még akkor is, ha ő maga szüntelen "vívódva, elalélva, kaput döngetve" elégedetlen volt magával, be nem váltott törekvéseivel. És - habár költészetéből mindezt ki is érezzük - mégsem lehet semmiféle hiányérzetünk, esztétikai igénytelenségre utaló, elmarasztaló megjegyzésünk írásművészete iránt.
Sajátos, önpusztító életmódja nem akadályozta őt abban, hogy világirodalmi ranggal bíró művészetet teremtsen. Mint ahogy azt teremtett - hasonló életmód mellett - akár Rembaud, Zola, Balzac, Munkácsy, Poe, Oscar Wild, Beethoven is (hogy néhányat ragadjak csak ki a hasonló életmóddal bíró művészegyéniségek sorából.) Ady Endre - a Csinszka-versek megalkotása után (mely költészetének csúcsa volt) már nem volt annyira elemében költői talentumának. Mégis képes volt még a halála előtti hónapokban, már súlyos betegen is ilyen sorokat leírni:
"Baljóslatú, bús nép a magyar. / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / sírjukban is megátkozott gazok. " - írja legutolsó versében, az Üdvözlet a győznek című költeményben.
Folyamatos intézményes gyógykezelései ellenére 1918 végére már egyre rosszabb és rosszabb állapotba került, mígnem a következő év január 27-én a kórházi ágyán meghalt. Csinszka és Léda is egyaránt 15 évvel élték túl Adyt, mindketten 1934-ben hunytak el. Diósyné férje pedig felesége után egy évvel. A Diósy-família - a férj síremlékére - nem kis célzással - a következő feliratot vésette: "A jóságot gyászoljuk, akinek sorsa volt, hogy mindig áldozott."
Ady kortársai - pl. Kosztolányi, Móricz, Babits - akik sokszor keményen kritizálták szóhasználatát, magyar nyelvtől idegen szófordulatait, kifejezéseit, stiláris elemeit - elismerték kétségbe vonhatatlan költői zsenialítását, szenvedélyes küldetéstudatát, magyarságért érzett aggódó szeretetét. Verselemzésektől most megkímélném kedves olvasóimat, mert az általános-, és a középiskolai irodalomkönyvek rengeteg (ilyen vagy olyan) értelmezést tartalmaznak.
Ezeket sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánom. Különösebb értelme sincs, hogy ezeket bíráljam, vagy dicsérgessem, hiszen az természetes, hogy minden politikai rendszer, éppen regnáló kulturális kormányzat kialakította, illetve meghatározta a maga Ady-képét. Így volt ez eddig is, és így van ez napjainkban is, és a jövőben sem lesz másképpen.
Mindegyik éra ugyanis igyekezett Ady (avagy József Attila) költészetéből kiemelni az éppen őt igazoló gondolatokat, eszméket. Vagy éppen félremagyarázni a költő megállapításait, átgyúrni azokat saját ideológiájuk szájíze szerint. Vagy éppen anblokk letenni egy-egy adott költőt egész életművével egyetemben, ha történetesen más, tőlük eltérő eszmét és ideológiát képviselt. Mind személyiségében, kiállásában, mind pedig verseiben, illetve verseivel. S hogy léteznek az emberiségnek örök, időt álló, történelmi korszakokon, rendszereken, kormányokon átívelő, azokat mindig túlélő, azoktól független eszmék, célok és szándékok? Ez a szűklátókörű hatalmasságokat, kormányokat nem érdekli, és nem is érdekelte soha.
Ilyen eszméket képviseltek, és képviselni is fognak mindig az igazán nagy magyar költők is (köztük Ady, József Attila, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Dsida Jenő, Radnóti, Pilinszky, Áprily Lajos, Tóth Árpád, Nagy László, Faludy György és sokan mások, hogy csak a huszadik századi költőegyéniségek közül emeljek ki néhányat. Akik valamennyien a szabadság, a béke, a szeretet, az emberi jóság, a humánum, a segítőkészség és egyéb más más pozitív eszmék zászlóvivői voltak minden korban.
Ezek az eszmék, elvek nyernek kifejezést a fenti Ady versben is (Góg és Magóg fia vagyok én) melynek előkerült kéziratát (piszkozatát) nemrég árverezték el másfél millióért (fenti képen.) S minden minden korban érvényes eszméket hirdettek - ezért nincs joga egyetlen rendszernek, hatalomnak, kormánynak őket és életműveiket magának kisajátítani, másokat pedig éppen leértékelni, kidobni. Pedig - ahogy sokszor tapasztaltuk - ezt rendszeresen megteszik az éppen regnáló politikai kurzusok.
Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy az éppen "hivatalosan elfogadott" Ady-kép teljesen más volt a költő saját korában, s más volt személyének és életművének megítélése a háború előtt vagy a két világháború között. S ugyancsak megváltozott a Horthy-, vagy a Kádár-rendszerben, a Rákosi-Aczél-korszakban, mint ahogyan "átértékelődött", finoman fogalmazva:módosult a rendszerváltás után is. Ezért kaphatnak más és más értelmezést az Ady-kánonnak akár a legismertebb versei is a manapság kiadott iskolai tankönyvekben, napjainkban megírt újságcikkekben, tanulmányokban, politikai hozzászólásokban.
S mindenki igyekszik - az objektív szempontokon túl - egyéni, szubjektív érzéseket is belevinni elemzésébe, s szimpátia vagy unszimpátia alapján is megítélni Ady személyét és verseit. Ami - tagadhatatlan - minden alkotóművész és életműve elfogadása, megértése illetve el nem fogadása és meg nem értése, esetleg félre értése esetében is jelen van, működik, és szerepet játszik. Mint ahogy jómagam is saját felfogásom és olvasmányaim alapján, az olvasott Ady-költeményekből, prózai írásokból leszűrt tapasztalatok szerint és élmények alapján teszem ezt itt leírt véleményemmel, állásfoglalásommal. (Ami nem minden tekintetben azonos azzal, amit annak idején megtanultam általános-, közép-, és főiskolai éveim alatt.)
Ha egy politikai rezsim, egy adott kormányzat bármiféle veszélyt lát egy költő, vagy író - akár száz éve leírt - soraiban, akkor az tőlük már nem számíthat támogatásra, értékének valódi fel-, és elismerésére. Ha egy hatalom akár a leghalványabb utalást, párhuzamot véli felfedezni (mint ahogy van is!) egy korábbi költő, író hatalomra vonatkozó megítélése, megjegyzései, támadása, lázadása és az ő politikai nézetei, intézkedései között - akkor az a költő, író onnantól fogva - részükről - a süllyesztőbe kerül.
Ez az egyik fő oka (egyesek szerint indoka) annak, hogy Ady és életműve manapság háttérbe szorult. (Sietve hozzáteszem: nem az értelmiség, hanem a hivatalos kultúrpolitika részéről...) Vagy enyhén szólva: a meg nem értett, félreértett, de úgy is fogalmazhatnék: veszélyes költők közé került. És főként itthon. Mert sok verse, nézete, gondolata nagyon is aktuális, rímel a mai politikai vezetés stílusára, arroganciájára, természetére, szándékaira. Sok verse, kijelentése, megállapítása - amik még prózai írásaiban is fellelhetők - könnyen alkalmazható hazánk mai hatalmi viszonyainak, politikusainak, közéleti visszásságainak jellemzésére. Mert a hatalom természete minden korban ugyanolyan, s a véle szembeni fellépés ugyancsak azonos gyökerű, s mindig ugyanarra vonatkozik. Mindig ugyanaz a véle szembeni fellépés, támadás lényege is.
A történelem során - e tekintetben - csak a személyek, technikák változnak. Maga a mechanizmus, az elnyomás, elhallgattatás koreográfiája lényegében ugyanaz marad. Mind az elnyomásnak, mind pedig az ellene történő fellépésnek a mechanizmusa, aminek szintén csak módszerei, eszközei, stílusa, technikája változik kormányonként - az idő során. A lényeg tehát ugyanaz marad, s az elnyomás ugyanolyan természetesen adódik a hatalom (főként diktatúra) szervezetéből, mint ahogy a tiltakozás, az ellenkezés, a támadás az elnyomottak részéről. Az egyszerű, élni akaró tömegek, s az igazságot felismerő, azt kikiáltó költők, írók részéről.
Ahogyan Petőfinek a sajtószabadságot, egyenlőséget követelő versei nemcsak saját korában, de utána is bármikor veszélyt jelenthettek arra a hatalomra, ami a sajtószabadságot, egyenlőséget megszünteti - ugyanúgy veszélyes lehet, megingathatja a hatalmat Ady számos verse még ma is. Főként azok, amik a hatalom dőzsöléséről, az úri osztály elnyomásáról, háborús előkészületeiről, haszonleséséről, hatalommániájáról vagy a pénz hatalmáról, a "perc-emberek", vagy a "tökmag-jankók" ról szólnak erőteljes hangon:
"Dőltömre Tökmag Jankók lesnek
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
- írja 1908-ban. Ha csak e néhány fenti sort figyelmesen elolvassa valaki - melyben Ady legjellemzőbb, legkarakteresebb költői-, és személyiségvonásai nyernek szimbolikus kifejezést, s párhuzamot von Ady kora és a mi korunk között akkor azonnal nyilvánvaló lesz a magát Muszáj Herkulesnek nevező költő gondolatainak időszerűsége. S ha a vers mai olvasója netán hazánk mai politikai, közéleti, szociális, hatalmi viszonyaira, országunk sok megoldatlan szociális, egészségügyi, kulturális, gazdasági problémára, kulturális értékzavarára, tehetségtelen, szűklátókörű, korrupt, erkölcstelen, sok tekintetben hazug, vétkes és hatalomittas vezetőire, azok bűnös mulasztásaira gondol, akkor máris választ kap a legfontosabb kérdésre. Mármint arra: aktuális-e a jelenkori Magyarországon Ady költészete?
Hazánk akármelyik honpolgára - aki itt él évtizedek óta ebben az országban - és nyitott szemmel figyeli mai közéletünk, politikai-társadalmi életünk jelenségeit - az biztosan egyértelmű igennel felel erre a kérdésre. Vagy úgy is felelhet: sajnos igen. És ez az igenlő válasz jelenünkre, korunkra nézve roppant elmarasztaló és siralmas, Adyra nézve pedig dicséretes és rendkívül pozitív. Ő ugyanis a legkevésbé tehet arról, hogy azok a gondok, problémák, gyűlöletes, embertelen eszmék, néptömeget elnyomó mechanizmusok, eszközök és módszerek az ő korát is túlélték. Illetve újjá éledtek, s helyenként és alkalmanként még raffináltabbá is váltak.
Személyének és életművének aktualítása, időszerűsége egyfelől azt mutatja, hogy mindazokra a célokra, eszmékre, törekvésekre, melyek a nagy költőt hevítették abban az általa "beteg korban" azokra ma is feltétlenül szükség van. Mert mindazok a humánus és erkölcsi értékek, melyek az embert valóban emberré teszik - bajba kerültek. Azok a hagyományos és nélkülözhetetlenül fontos emberi értékek és törvények, amiknek megtartásáért, megőrzéséért Ady jó száz évvel ezelőtt verseiben, újságcikkeiben küzdött és amikről írt - beleértve az élet szeretetét, az emberi jóság és szeretet elsőbbrendűségét, a háborúellenességet, az erkölcs, a jellem tisztaságát, a néptömegek és a sajtó (média) szabadságát, az élethez, kultúrához való természetes jogát - ma is veszélyben vannak.
Az élet szeretetét nem véletlenül emeltem ki előző mondatomban, hiszen ez volt Ady mindig visszatérő központi gondolata, legfontosabb, legjelentősebb témája, mely sok versében előfordul, s mindig tulajdonnévként minősítve, nagy betűvel írván az Élet szót. S nemcsak a háborúellenes versekben! ("Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Az Élet él és élni akar.") És éppen ebből az okból, ezért is írtam jelen tanulmányomban következetesen, végig zöld színnel az Ady- idézeteket. ("Örök virágzás sorsa már az enyém, / Hiába törnek életemre, / Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény, / De virágzás, de Élet és örök." - írja az Ifjú szívekben élek című versében 1915-ben.)
Nem úgy, nem olyan formában kerültek ma veszélybe az emberi, etikai és művészi értékek ahogyan Ady idejében. De nagy bajban, finomabban fogalmazva: válságban vannak. Az értéktelenség, ízléstelenség dívik társadalmunkban: a fogyasztásközpontú életmód, az anyagias szemlélet mindent elsöprő ereje, a pénz Mammonná válása, annak mértékadó, sőt minősítő szerepe, a reklámok, a marketing erőszakos térhódítása, a könnyű, a szüntelen törekvés a gondtalan, problémamentes élet megteremtésére, a szellemi élet elszegényedése, a hitnélküliség, az erőszakos fellépés családon belül és kívül, a gondok, konfliktusok bűnös megoldása, a technika túlburjánzása, a luxusszerű életvitelre áhítozás és annak magasztalása, nagy hangot kapott jelenkori életünkben.
A korszellem szinte rákényszeríti az embereket arra, hogy a sikert hajszolják. Hogy versenyezzenek egymással, és sajnos a siker elérése sokak szemében egyenlő a milliárdos vagyon megszerzésével, magántulajdonok halmozásával. Pedig a siker nagyon is személyiségfüggő és mindenkinek mást és mást jelenthet. Már maga a sikerorientált életmód is etalonná, elfogadottá vált, s a sikeres emberek mindenkit lenéznek, aki nem arra tökszik, hogy sikeres legyen. Viszont nagyon sok ember azt érzi sikernek, ha sikerül elérnie annyit, hogy önmaga és családja megélhetését biztosítani tudja. Az ún. újgazdagok viszont ezt mélyen lenézik, ezt kevésnek tartják és mindezt nem könyvelik el sikernek.
Ma már nemcsak a sportban versenyzünk és igyekszünk sikert elérni - ahol valóban annak helye szerepe és méltósága van - hanem versenyt csinálunk mindenből, amiből lehet és ami pénzt hoz a konyhára. (vagy a szobára...) Már a főzésből, az éneklésből, az iskolaválasztásból, a különórákból, a sminkelésból, vad természetben történő helytállásból, a közlekedésből, az állás-, és párválasztásból, az intim együttlétekből (ld: Való világ) a vásárlásból, a lakberendezésből, az evésből is versenyt csinálunk - egyszóval az egész mindennapi életből. Versenyeznek a szépségek, a nők és férfiak, az autók, a kerékpárok, versenyeznek, vetélkednek a filmek, a színházi előadások, az orvosok, a gyógyszerek, az italok, a szakácsok, lassan már a bűnözők is, továbbá versenyeznek az éttermek, az üzletek, az árucikkek - szóval minden.
Versenyeznek egymással a pártok, a civil szervezetek az egyházak, az iskolák, s még a házastársak is vetélkednek egymással. Sőt versenyeztetik a kutyákat, macskákat, s a természetfilmesek a vadon élő állatokat is: melyikük néz jobban, fotogénebbül a kamerába - mint ahogy a napokban hallottam. (Ennek kapcsán jut eszembe, hogy a stand-uposok közül - akik szintén versenyeznek egymással - jegyezte meg Kőhalmi Zoltán humoros poénjében: "Lassan már az állatszereplők közt is lesznek sztárok, akik nem vállalnak el mindent. Például lesz olyan pingvin, aki már jégtáblán nem hajlandó forgatni, csak a parton." Pedig jó lenne, ha nem csinálnánk mindenből versenyt - s meghagynánk ezt a sport területére - s talán akkor sokkal kevesebb gond, konfliktus, probléma lenne az emberek között.
S kormányunk intézkedései szintén a versenyzést preferálják: versenyeztetik a vállalkozókat, a befektetőket már elfogadottá vált a versenyképes, versenyképessé tenni kifejezés. Újabban már a családokat is versenyeztetik, illetve arra késztetik. A családanyát hajtásra, versenyre ösztönzik: minél több gyereket szül, annál több kedvezményt kap. Miért nem hagyják meg emberi jogát annak a szerencsétlen anyának, hogy annyi gyermeket szüljön, amennyit óhajt, vagy akar? Miért kell előnyben részesíteni, helyzetbe hozni azt az anyát, aki hitelek által kecsegtetvén több gyermeket hoz a világra anyagi érdekből, mint aki kevesebbet szeretetből, humánumból?
Szerintem az emberi együttlétnek és kapcsolatoknak - egyáltalán nem a verseny, a vetélkedés, egymás esztelen túllicitálása a lényege. Nem ennek kellene a központban lenni. Hanem annak a természetes igénynek, hogy normális, egészséges, emberi módon, szeretetteljesen és türelemmel éljünk egymás mellett. Úgy, hogy ne a versenyszellem éltessen, hasson át bennünket, hanem az élet szeretete, a magunk és mások öröme, az az öröm és szeretet, amit családunknak és másoknak nyújtunk.
És ha már a szavalásnál tartunk, hadd említsem meg: ahogy sokféle Ady-kép van, úgy, ennek megfelelően sokféle szavalat, versértelmezés is. Mert másképp szavalja (szavalta) adja (adta) elő Ady verseit és prózáját Latinovits Zoltán, Kállai Ferenc, Major Tamás, Benkő Gyula, Básti Lajos vagy éppen Mácsai Pál, Kútvölgyi Erzsébet, Mucsi Zoltán vagy Cserhalmi György. Ahogyan Petőfit, Aranyt, Weörest is szavalnak, mondanak így is, úgy is. Nagy vagy kisebb szünetekkel, más és más helyeken hangsúlyozva, mást és mást kiemelve, kevesebb vagy több arcjátékkal, taglejtésekkel vagy anélkül, kevesebb vagy több dinamikával - és így tovább.
Mindenki kiválaszthatja a maga felfogásának megfelelő előadásmódot - úgy a szavaló, mint ahogy a hallgató...Senkit nem akarok befolyásolni, így nem árulom el, hogy számomra melyik előadóművész az etalon Ady verseinek hiteles tolmácsolásában.
Ki-ki döntse el maga - a költő életének, költeményeinek tanulmányozása alapján, ahogyan a zeneművek hiteles előadását is a komponisták életrajza, alkotóművészetének megismerése alapján ítélhetjük meg igazán.
Ami persze változhat, módosulhat aszerint, ahogy újabb és újabb biográfiai adatok vagy egyéb kutatási eredmények kerülnek napvilágra. A kérdés azonban, hogy ezek mennyiben változtathatják, vagy erősíthetik meg az alkotóról, illetve műveiről eddig kialakult összképünket, véleményünket.
A fent említett, ún. "nehezebb" Ady-verseknek a megértése (akár József Attila ún. "zárójeles" versei) olyan élettapasztalatot, bibliai ismereteket (azok mély megértését) művészettörténeti tudásanyagot, érett főt feltételeznek, amivel 10-15 éves tanulók nem rendelkezhetnek. Ami bajnak nem baj, hiszen életkori sajátosságaik alapján mindezt nem várhatjuk el tőlük!
Richter e fenti lakonikus kijelentésével arra utalt, hogy egyáltalán nem játssza másképpen Mozart műveit a jubileumi évben sem, mint azelőtt, vagy azután, tehát ezért nincs számára semmi jelentősége egy évszámnak. S ugyanígy: számomra sincs, és nem is lesz semmi különbség, vagy változás a felsorolt költők és műveik megítélésében, róluk alkotott véleményemben - akár évfordulójuk van, akár nincs.
Számomra most is csupán egyfajta ürügyül szolgál ez az évforduló. Arra, hogy kifejtsem véleményemet ebben a témakörben. Illetve igyekezzek Adyval kapcsolatban olyan dolgokat megírni, amit jómagam érdekesnek, közlendőnek tartok, s szándékozok kiemelni alkotóművészetének néhány olyan vonását, amik esetleg mások számára netán újszerűnek tűnnek. (Ha netán nem, akkor elnézést kérek.) Mint ahogy számomra is a meglepetés, felfedezés erejével hatottak ezek évekkel ezelőtt, vagy még régebben.
EXPLANATIO
Így hát a fentiekből most már világosan kiderült: e jubileumi év végén Adyról és életművéről írok az alábbi tanulmányomban. Persze nem azzal az igénnyel és szándékkal,, hogy általános, komplex értékelését, elemzését adjam személyiségének és életművének. Éppen ezért nagyon sok (köztük talán fontos) életrajzi elemet, megállapítást, vonatkozást, tőle származó véleményt kénytelen vagyok mellőzni. Elsősorban azért, hogy arra koncentrálhassak, arra adjak választ: mennyiben és főleg miért aktuális ma is Ady és költészete? S azért is fölösleges átfogó, minden részletre kiterjedő elemzést adnom, hiszen ezt már megtették nálam sokkal nagyobb, jelentősebb és hozzáértőbb személyiségek.
Például Király István, Hatvany Lajos vagy Takaró Mihály - akinek leginkább a következő megállapítása ragadott meg, talán ezért, mert mélyen egyet értek vele:"Ady jelleme nem bélyegzi meg költészetét." (Erre az összefüggésre azért alább még majd visszatérek.) A nagy magyar költőt és alkotásait kortársai közül már életében is többen értékelték, elemezték, magasztalták, dicsérték vagy kritizálták. Írtak életének eseményeiről barátai, szerelmei - többek között egykori menyasszonya, Dénes Zsófia. Aki váradi emlékeit írta meg könyvében, amelyben rámutat a hétköznapi élet és a zsenialitás összefüggéseire.
Az írónő egyfajta idealizált képet tár az olvasó elé a költőről és kettejük viszonyáról - amiért persze az utókornak nem szabad őt elítélnie, hanem megértéssel kezelni. S hogy miért? Mert jól tudjuk, hogy semmi sincs, ami jobban megfoszthatna valakit a tisztánlátástól, mint a szerelem, s épp ezért kedvesünket mindig másképp és máshogyan látjuk, mint ahogyan azt az idegenek szemlélik. Mindettől függetlenül számos érdekességet megtudhatunk e könyvből, s nemcsak magáról a középkorú Adyról és Nagyváradról, hanem későbbi, Brüll Adéllal, valamint annak férjével való kapcsolatáról, Léda előéletéről, családi viszonyairól, s utazásaikról is. Rövid ideig tartott ugyan a kapcsolatuk, de az írónőben talán mélyebb nyomokat hagyott, mint a költőben. Aki 36 évesen kérte feleségül az akkor 28 éves újságírónőt. Ám a házasságot a lány édesanyja erősen ellenezte és megakadályozta. Ám Zsófia ezek után is jó barátja maradt, s egyik krónikása lett a költő életének. "Nem igaz, hogy ami halandó, annak semmi köze a halhatatlansághoz." írja emlékezésében. A tisztes kort megélt asszony a költővel való találkozás után életében kétszer is férjhez ment, még nyolcvan évesen is. S 68 évvel túlélve a költőt - 102 éves korában hunyt el.
Ma már nyilvánvaló, hogy Ady ezernél több verse közül nagyon sok nem éppen remekmű. Akadnak közöttük modorosak, s olyanok is, amelyek távol állnak a jellegzetes Ady-stílustól. De sok más mellett például azok a versek, amelyeket Zsófiájához írt - akit saját neve után Andreának nevezett el - nem tartoznak a modorosak közé. A Ki látott engem? című kötetben található Becéző, simogató kezed sorai kísértetiesen hasonlítanak az évekkel később, Csinszkához írott költeményeiben írt vallomásához:
"Simogass csak, olyan jó a kezed, / megint búcsúzom, megint elveszett / A gőgős Ady minden dacos gőgje.
.............
Feddj meg búsan, hogy én rossz, elveszett, / Szegény ördög csak későn találtam meg / te becéző, simogató kezed."
S hogy Ady néha modoros verseket is írt? Hát, igen. De létezett-e, létezik-e olyan költő vagy író, akinek csupán remekművei születtek, illetve születnek? Szerintem olyan nem volt sem a múltban, sem a jelenben nem létezik, és a jövőben sem lesz. Senki sem lehet folyamatosan zseni, mint ahogy nem lehet folyamatosan középszerű vagy gyenge sem. De ma már ugyan ki kételkedne abban - akinek a költészethez akár a legcsekélyebb érzéke is van - hogy Ady a legnagyobb verseiben (például a Léda-, és a Csinszka-versekben, lázadó, igazságkereső költeményeiben, istenes verseiben) a magyar költészet örökbecsű, aranyként csengő sorait vetette papírra.
Amelyek kizárólag magyar nyelven élnek és hatnak, szerintem lefordíthatatlanok más, idegen nyelvekre. (lehet, hogy talán emiatt is nem ismerik Adyt sem a németek, sem az angolok.) Például az Áldásadás a vonaton című költeményében, amellyel nagy szerelmétől Brüll Adéltól a férjes asszonytól búcsúzott el több év után, s amelyben ezt írja:
„Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért,
Sok hallgatásodért
És gonoszságodért.
Sok rossz bántó szódért
Áldassál melegen,
Sok hidegségedért
Hevülj a szívemen.”
Akit Adélék még nászútjukra is magukkal vittek Bulgáriába. Ady és Léda hosszú évekig tartó gyönyörteljes, keserves, hol őszinte, hol hamiskás, hol kínzó, hol vonzással és néha taszítással vegyes viszonya maga volt a pokol és a mennyország együtt. Amelyben hol mindkettő egyszerre, hol az egyik, hol a másik került előtérbe.
És maga volt a "százegyszer százszor tört varázs", a "héja-nász az avaron" - ahogy Ady jellemezte kapcsolatukat verssoraiban. "Megfogta a kezemet s meg sem állt velem Párizsig. Ekkor rám erőltette magtalan hiúságát, hogy bennem hajtson ki, ha tud." írja Léda igazi szándékára célozva 1909-ben, még végső szétválásuk előtt.
A számtalanszor elbúcsúzott, szakított, majd ismét kibékült szerelmesek szétválásai, búcsúzásai olyanok voltak, mint manapság egy-egy dicsőségét betöltött hazai rockzenekar utolsó búcsúkoncertjei: elbúcsúztak, majd újra összeálltak, majd ismét egy újabb búcsúkoncert és így tovább...Szerelmes évődéseikben, együttléteikben, utazásaikban, veszekedéseikben, kettejük párharcában a Kossuth miniszterelnökségi titkáraként dolgozó férj, Diósy Ödön maga is furcsa szerepet játszott.
Mivel őt munkája sokszor külföldre szólította, sokszor együtt utaztak hármasban, Adyval, a szerelmespár és a férj. Párizsban Diósyék finanszírozták az ifjú költő francianyelv-tanulásának és szállodai szobájának költségeit. Sőt a férj örült, ha a hisztériára hajlamos asszonyától pár hónapra megszabadult azáltal, hogy elengedte őt a költővel francia, olasz, német utazásokra. Ami persze egyértelműen azt jelentette, hogy szemet hunyt viszonyuk fölött. Mindez etikai szempontból is erősen aggályos volt, s hogy mennyiben segítette, illetve gátolta mindez Ady alkotóművészetét - az külön tanulmányt érdemelne.
Mert a felmerülő konfliktusok, ellentétek - mind a férj és feleség, mind pedig Ady és Léda közt - egyrészt termékenyen, inspirálóan hatottak szerelmi lírájára, másrészt azonban az asszony hangulatváltozásai, érzelemkitörései bizonyos fokig le is horgasztották a költő alkotókedvét. A költői mű maga azonban segített végső szakításukban: amikor Ady - a sok huzavona után - a Nyugatban megjelentette a fenti búcsúverset azzal a közvélemény előtt is nyilvánvalóvá tette szakításukat. Innen már nem volt lehetőség az újabb visszatérésre, kapcsolatuk felmelegítésére.
A két nő - természetében - olyannyira különbözött egymástól, mint a tűz és víz. Berta szerénysége, visszafogottsága a korábbi, mindent birtokolni akaró, rapszodikus kitöréseket produkáló Lédával szemben úgy hatott, mint egy angyal egy démoni amazonnal szemben, illetve azután. Mint rajongójával, már évek óta leveleket váltott a költővel, s 1914-ben, a háború kitörése előtt Csúcsán találkoztak személyesen először. Ady itt hamarosan újabb elutasítást kapott a lánykérése után. Ezúttal az apa részéről, aki ellenezte házasságkötésüket. (Mai, modern kifejezéssel: enyhén szólva nem egy "Tetszik" lájkkal reagált kettejük kapcsolatára, viszonyára.)
Ennek ellenére titokban mégis egybe keltek, s a titokzatosság izgalma - mint tudjuk - sosem volt idegen Adytól. A következő négy év a költő számára valóban egy őszinte, nagy szerelmet, viszonylagos nyugalmat, biztonságot hozott, a magyar költészetet pedig egy újabb, egyéni ízű, karakterű és stílusú, világirodalmi rangú szerelmi ciklussal gazdagította. Berta becenevét, a Csinszkát - ellentétben az Ady alkotta Lédával - már ő maga találta ki, s javasolta is a költőnek, hogy nevezze őt így, ezen a néven. Csodálatos, világirodalmi rangú szerelmi lírája a következő sorokban tündöklik igazán a maga megkapó intimításában, őszinte odaadásában és hótiszta szerelmében:
" Nézz, Drágám kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet
sorsára
S őszülő tincseimre.
……………
Már vénülő kezemmel
Fogom
meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet."
……………
Téged
keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős
szívem volt,
Milyen muzsikás,
milyen harsány.
Milyen beteg most,
milyen vásott:
Dobbanását nem tartja
más, csak
Te nagy, szerelmes
akarásod.”
Szerelmes együttélésüket azonban beárnyékolta két sötét felhő is, melyek megkeserítették a társasági életre vágyó, de azt nélkülözni kényszerült fiatalasszony mindennapjait. Az egyre inkább kiszélesedő háború hónapról hónapra több áldozatot, tragikus eseményt hozó véres pusztítása időben párhuzamosan zajlott házas éveikkel, s a világtól elzárt erdélyi lakhelyüket, a csúcsai Boncza-kúriát sem kerülhette el.
Amikor 1972-ben egy főiskolai kirándulás alkalmával a tordai hasadék után megtekintettük a csúcsai kastélyt is - akkor gondoltam rá: valóban milyen megnyugvást jelenthetett a beteg költőnek ez az idilli környezet a több holdas őspark közepén a romantikus kastéllyal, ahol néhány évig laktak feleségével. S bár Ady életművét e sorsdöntő világtörténelmi események újabb gyöngyszemekkel, remekművekkel, szerelmes és háborús versekkel gazdagították - a költő egészségi állapota ekkor már meglehetősen romokban hevert. Már túl késő volt arra, hogy mindezen javítson kettejük őszinte kapcsolata, az asszony megértése, mindent elárasztó szerelme.
Súlyosan, veszélyesen elhatalmasodó betegsége, a fiatal korában szerzett, s akkor még gyógyíthatatlan szifilisz testi-lelki rombolása ekkor ért a tetőpontjára. Ami az utolsó éveiben rapszodikus hangulatváltozásokat, depressziós rohamokat eredményezett. Egyre több problémát okoztak alkoholfüggősége miatt kialakult gyomorbántalmai, bőrpanaszai. Fogsora meglazult, lassan már a beszéd is nehezére esett, őszült, legyengült, koránál lényegesen idősebbnek nézett ki.
"Állok egy kifosztott lélekkel, / Drága, megrabolt emlékekkel, / De siváran, savanyun." - írja 1916-ban az Ugrani már soha című költeményében. Munkaiszonya miatt pedig egyre ritkultak sorai, alkotókedve alaposan megcsappant, kerülte a nyilvános eseményeket, ami feleségét is egyre életuntabbá tette. Ide juttatta az a romboló, önsorsrontó, testet-lelket amortizáló életmód és pusztító folyamat, amit már ifjúkora óta folytatott és már 1898-ban, 21 évesen így írt róla:
"...Szeretném sírva bevallani, hogy én egy nyomorult, beteg ember vagyok. Az ajkamon a mosoly, az arcomon a derű, a szememben a büszkeség sugara nem más, mint hitvány tettetés, világbolondító álarcoskodás. Mert én beteg vagyok, nagyon beteg vagyok. ...Beteg az én szívem, beteg az én lelkem. Nem érzem a bor ízét, csak a mámort, a feledést keresem....víziókat látok, előttem őrült kaleidoszkóp gyanánt rohan el ezer és ezer látomány...."
S ugyanennek az évnek karácsonyán hasonló hangnemben írt öccsének egy önvallomásszerű levelet:
"A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva megfogsz-e siratni - nem tudom. Lehet, hogy az utolsó órában én is megszűnöm filozófálni és csak érzni fogom egy talán tévesztett élet átokszerű szemrehányását, de most erre képtelen vagyok."
Mint azt számos költő, író komponista, festő példája világszerte igazolja: a zsenikre nem jellemző, hogy züllött életmódjuk, betegségük legyengítené, elsilányítaná szellemi energiájukat, kapacitásukat. Vagy akár lehetetlenné tenné azt, hogy effajta életmódjuk mellett remekműveket alkossanak.
Felvethetnénk azt a kérdést is - hiszen az emberi élet nagyjából 120 évre "hitelesített" - hogy Ady vajon további évtizedeket is megél-e, ha nem folytat ilyen tivornyázó, önpusztító, önsorsrontó, alkoholista életet? (Hiszen ennek az időtartamnak ő kevéssel több, mint egyharmadát élte meg. A nagy Mozart pedig még ennyit sem. Igaz, a salzburgi születésű komponista teljesen másfajta életmódot folytatott, s korai halálát elsősorban visszamaradt gyerekkori betegségének késői következményei okozták.)
Bajos lenne érdemben válaszolni a feltett kérdésre - s nem is érzem magam elhivatottnak erre - hiszen számtalan összetevője van annak, hogy ki mennyi időt kap a Teremtőtől földi életére, illetve pályájára. Kinek sikerül földi pályáját, vállalt feladatát lelkiismeretesen megvalósítani, betetőzni, s e tekintetben kinek lesz hiányérzete halálakor?
Bartók például úgy érezte, hogy "tele bőrönddel" megy el, Mozart és Ady viszont oly rövid életük során is teljes életművet hagytak maguk után. Legalábbis, mi így érezzük. Vagy talán nem mindenki így érzi? Mindenesetre mindenkinek saját belátására, megítélésére bízom: Ady vagy Mozart hátrahagyott gazdag életművét mennyiben tartja befejezettnek, teljesnek, esetleg folytathatónak.
S mivel most a nagy magyar költőről írok - konkrétan reá vonatkoztatva teszem fel a kérdést: mit, mennyit tart egy jelenünkben élő magyar ember elfogadhatónak, példamutatónak, követhetőnek a maga számára Ady életmódjából, életviteléből, elveiből, meglátásaiból. Mit tart valaki igazi értéknek és maradandónak írásművészetéből, költészetéből? Ezt a kérdést mindenkinek magának kell megválaszolnia, mint ahogy jómagam is megkísérlem ezt a további bekezdésekben. Hol közvetve, hol pedig közvetlenül.
Ady - véleményem szerint - mindezeknek a kritériumoknak megfelelt már saját korában és megfelel ma is. Többek között ezért is nevezhető zseninek, költői-írói zseninek. Mégpedig olyan zseni ő, aki úgy, olyan egyedi stílusban és hangnemben tudta megfogalmazni - sűrítve akár néhány sorban is - egész, negatív és pozitív jellemvonásoktól hemzsegő, lázadó, igazságkereső, szenvedélyes természetét és lelkületét, kifejezni sajátos gondolkodásmódját, ahogyan sem akkor, sem előtte, sem utána senki a magyar irodalomban. Mintha ez a tagadó formula - amit itt most használok - egyfajta rejtett hasonlatosságot mutatna Ady egyik verssorával: "Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek"...
Nem csoda, hisz róla írok. Róla, aki teljes életművet hagyott hátra négy évtized alatt. Még akkor is, ha ő maga szüntelen "vívódva, elalélva, kaput döngetve" elégedetlen volt magával, be nem váltott törekvéseivel. És - habár költészetéből mindezt ki is érezzük - mégsem lehet semmiféle hiányérzetünk, esztétikai igénytelenségre utaló, elmarasztaló megjegyzésünk írásművészete iránt.
Sajátos, önpusztító életmódja nem akadályozta őt abban, hogy világirodalmi ranggal bíró művészetet teremtsen. Mint ahogy azt teremtett - hasonló életmód mellett - akár Rembaud, Zola, Balzac, Munkácsy, Poe, Oscar Wild, Beethoven is (hogy néhányat ragadjak csak ki a hasonló életmóddal bíró művészegyéniségek sorából.) Ady Endre - a Csinszka-versek megalkotása után (mely költészetének csúcsa volt) már nem volt annyira elemében költői talentumának. Mégis képes volt még a halála előtti hónapokban, már súlyos betegen is ilyen sorokat leírni:
"Baljóslatú, bús nép a magyar. / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / sírjukban is megátkozott gazok. " - írja legutolsó versében, az Üdvözlet a győznek című költeményben.
Folyamatos intézményes gyógykezelései ellenére 1918 végére már egyre rosszabb és rosszabb állapotba került, mígnem a következő év január 27-én a kórházi ágyán meghalt. Csinszka és Léda is egyaránt 15 évvel élték túl Adyt, mindketten 1934-ben hunytak el. Diósyné férje pedig felesége után egy évvel. A Diósy-família - a férj síremlékére - nem kis célzással - a következő feliratot vésette: "A jóságot gyászoljuk, akinek sorsa volt, hogy mindig áldozott."
Ady kortársai - pl. Kosztolányi, Móricz, Babits - akik sokszor keményen kritizálták szóhasználatát, magyar nyelvtől idegen szófordulatait, kifejezéseit, stiláris elemeit - elismerték kétségbe vonhatatlan költői zsenialítását, szenvedélyes küldetéstudatát, magyarságért érzett aggódó szeretetét. Verselemzésektől most megkímélném kedves olvasóimat, mert az általános-, és a középiskolai irodalomkönyvek rengeteg (ilyen vagy olyan) értelmezést tartalmaznak.
Ezeket sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánom. Különösebb értelme sincs, hogy ezeket bíráljam, vagy dicsérgessem, hiszen az természetes, hogy minden politikai rendszer, éppen regnáló kulturális kormányzat kialakította, illetve meghatározta a maga Ady-képét. Így volt ez eddig is, és így van ez napjainkban is, és a jövőben sem lesz másképpen.
Mindegyik éra ugyanis igyekezett Ady (avagy József Attila) költészetéből kiemelni az éppen őt igazoló gondolatokat, eszméket. Vagy éppen félremagyarázni a költő megállapításait, átgyúrni azokat saját ideológiájuk szájíze szerint. Vagy éppen anblokk letenni egy-egy adott költőt egész életművével egyetemben, ha történetesen más, tőlük eltérő eszmét és ideológiát képviselt. Mind személyiségében, kiállásában, mind pedig verseiben, illetve verseivel. S hogy léteznek az emberiségnek örök, időt álló, történelmi korszakokon, rendszereken, kormányokon átívelő, azokat mindig túlélő, azoktól független eszmék, célok és szándékok? Ez a szűklátókörű hatalmasságokat, kormányokat nem érdekli, és nem is érdekelte soha.
Ilyen eszméket képviseltek, és képviselni is fognak mindig az igazán nagy magyar költők is (köztük Ady, József Attila, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Dsida Jenő, Radnóti, Pilinszky, Áprily Lajos, Tóth Árpád, Nagy László, Faludy György és sokan mások, hogy csak a huszadik századi költőegyéniségek közül emeljek ki néhányat. Akik valamennyien a szabadság, a béke, a szeretet, az emberi jóság, a humánum, a segítőkészség és egyéb más más pozitív eszmék zászlóvivői voltak minden korban.
Ezek az eszmék, elvek nyernek kifejezést a fenti Ady versben is (Góg és Magóg fia vagyok én) melynek előkerült kéziratát (piszkozatát) nemrég árverezték el másfél millióért (fenti képen.) S minden minden korban érvényes eszméket hirdettek - ezért nincs joga egyetlen rendszernek, hatalomnak, kormánynak őket és életműveiket magának kisajátítani, másokat pedig éppen leértékelni, kidobni. Pedig - ahogy sokszor tapasztaltuk - ezt rendszeresen megteszik az éppen regnáló politikai kurzusok.
Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy az éppen "hivatalosan elfogadott" Ady-kép teljesen más volt a költő saját korában, s más volt személyének és életművének megítélése a háború előtt vagy a két világháború között. S ugyancsak megváltozott a Horthy-, vagy a Kádár-rendszerben, a Rákosi-Aczél-korszakban, mint ahogyan "átértékelődött", finoman fogalmazva:módosult a rendszerváltás után is. Ezért kaphatnak más és más értelmezést az Ady-kánonnak akár a legismertebb versei is a manapság kiadott iskolai tankönyvekben, napjainkban megírt újságcikkekben, tanulmányokban, politikai hozzászólásokban.
S mindenki igyekszik - az objektív szempontokon túl - egyéni, szubjektív érzéseket is belevinni elemzésébe, s szimpátia vagy unszimpátia alapján is megítélni Ady személyét és verseit. Ami - tagadhatatlan - minden alkotóművész és életműve elfogadása, megértése illetve el nem fogadása és meg nem értése, esetleg félre értése esetében is jelen van, működik, és szerepet játszik. Mint ahogy jómagam is saját felfogásom és olvasmányaim alapján, az olvasott Ady-költeményekből, prózai írásokból leszűrt tapasztalatok szerint és élmények alapján teszem ezt itt leírt véleményemmel, állásfoglalásommal. (Ami nem minden tekintetben azonos azzal, amit annak idején megtanultam általános-, közép-, és főiskolai éveim alatt.)
Ha egy politikai rezsim, egy adott kormányzat bármiféle veszélyt lát egy költő, vagy író - akár száz éve leírt - soraiban, akkor az tőlük már nem számíthat támogatásra, értékének valódi fel-, és elismerésére. Ha egy hatalom akár a leghalványabb utalást, párhuzamot véli felfedezni (mint ahogy van is!) egy korábbi költő, író hatalomra vonatkozó megítélése, megjegyzései, támadása, lázadása és az ő politikai nézetei, intézkedései között - akkor az a költő, író onnantól fogva - részükről - a süllyesztőbe kerül.
Ez az egyik fő oka (egyesek szerint indoka) annak, hogy Ady és életműve manapság háttérbe szorult. (Sietve hozzáteszem: nem az értelmiség, hanem a hivatalos kultúrpolitika részéről...) Vagy enyhén szólva: a meg nem értett, félreértett, de úgy is fogalmazhatnék: veszélyes költők közé került. És főként itthon. Mert sok verse, nézete, gondolata nagyon is aktuális, rímel a mai politikai vezetés stílusára, arroganciájára, természetére, szándékaira. Sok verse, kijelentése, megállapítása - amik még prózai írásaiban is fellelhetők - könnyen alkalmazható hazánk mai hatalmi viszonyainak, politikusainak, közéleti visszásságainak jellemzésére. Mert a hatalom természete minden korban ugyanolyan, s a véle szembeni fellépés ugyancsak azonos gyökerű, s mindig ugyanarra vonatkozik. Mindig ugyanaz a véle szembeni fellépés, támadás lényege is.
A történelem során - e tekintetben - csak a személyek, technikák változnak. Maga a mechanizmus, az elnyomás, elhallgattatás koreográfiája lényegében ugyanaz marad. Mind az elnyomásnak, mind pedig az ellene történő fellépésnek a mechanizmusa, aminek szintén csak módszerei, eszközei, stílusa, technikája változik kormányonként - az idő során. A lényeg tehát ugyanaz marad, s az elnyomás ugyanolyan természetesen adódik a hatalom (főként diktatúra) szervezetéből, mint ahogy a tiltakozás, az ellenkezés, a támadás az elnyomottak részéről. Az egyszerű, élni akaró tömegek, s az igazságot felismerő, azt kikiáltó költők, írók részéről.
Ahogyan Petőfinek a sajtószabadságot, egyenlőséget követelő versei nemcsak saját korában, de utána is bármikor veszélyt jelenthettek arra a hatalomra, ami a sajtószabadságot, egyenlőséget megszünteti - ugyanúgy veszélyes lehet, megingathatja a hatalmat Ady számos verse még ma is. Főként azok, amik a hatalom dőzsöléséről, az úri osztály elnyomásáról, háborús előkészületeiről, haszonleséséről, hatalommániájáról vagy a pénz hatalmáról, a "perc-emberek", vagy a "tökmag-jankók" ról szólnak erőteljes hangon:
"Dőltömre Tökmag Jankók lesnek
Úgy szeretnék gyáván
kihúnyni:
S
meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen
hígfejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra
Krisztusuccse magam megtörnék
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S
neki hajtanak önvesztükre
Mindig
új hitnek, dalnak, tűznek."
- írja 1908-ban. Ha csak e néhány fenti sort figyelmesen elolvassa valaki - melyben Ady legjellemzőbb, legkarakteresebb költői-, és személyiségvonásai nyernek szimbolikus kifejezést, s párhuzamot von Ady kora és a mi korunk között akkor azonnal nyilvánvaló lesz a magát Muszáj Herkulesnek nevező költő gondolatainak időszerűsége. S ha a vers mai olvasója netán hazánk mai politikai, közéleti, szociális, hatalmi viszonyaira, országunk sok megoldatlan szociális, egészségügyi, kulturális, gazdasági problémára, kulturális értékzavarára, tehetségtelen, szűklátókörű, korrupt, erkölcstelen, sok tekintetben hazug, vétkes és hatalomittas vezetőire, azok bűnös mulasztásaira gondol, akkor máris választ kap a legfontosabb kérdésre. Mármint arra: aktuális-e a jelenkori Magyarországon Ady költészete?
Hazánk akármelyik honpolgára - aki itt él évtizedek óta ebben az országban - és nyitott szemmel figyeli mai közéletünk, politikai-társadalmi életünk jelenségeit - az biztosan egyértelmű igennel felel erre a kérdésre. Vagy úgy is felelhet: sajnos igen. És ez az igenlő válasz jelenünkre, korunkra nézve roppant elmarasztaló és siralmas, Adyra nézve pedig dicséretes és rendkívül pozitív. Ő ugyanis a legkevésbé tehet arról, hogy azok a gondok, problémák, gyűlöletes, embertelen eszmék, néptömeget elnyomó mechanizmusok, eszközök és módszerek az ő korát is túlélték. Illetve újjá éledtek, s helyenként és alkalmanként még raffináltabbá is váltak.
Személyének és életművének aktualítása, időszerűsége egyfelől azt mutatja, hogy mindazokra a célokra, eszmékre, törekvésekre, melyek a nagy költőt hevítették abban az általa "beteg korban" azokra ma is feltétlenül szükség van. Mert mindazok a humánus és erkölcsi értékek, melyek az embert valóban emberré teszik - bajba kerültek. Azok a hagyományos és nélkülözhetetlenül fontos emberi értékek és törvények, amiknek megtartásáért, megőrzéséért Ady jó száz évvel ezelőtt verseiben, újságcikkeiben küzdött és amikről írt - beleértve az élet szeretetét, az emberi jóság és szeretet elsőbbrendűségét, a háborúellenességet, az erkölcs, a jellem tisztaságát, a néptömegek és a sajtó (média) szabadságát, az élethez, kultúrához való természetes jogát - ma is veszélyben vannak.
Az élet szeretetét nem véletlenül emeltem ki előző mondatomban, hiszen ez volt Ady mindig visszatérő központi gondolata, legfontosabb, legjelentősebb témája, mely sok versében előfordul, s mindig tulajdonnévként minősítve, nagy betűvel írván az Élet szót. S nemcsak a háborúellenes versekben! ("Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Az Élet él és élni akar.") És éppen ebből az okból, ezért is írtam jelen tanulmányomban következetesen, végig zöld színnel az Ady- idézeteket. ("Örök virágzás sorsa már az enyém, / Hiába törnek életemre, / Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény, / De virágzás, de Élet és örök." - írja az Ifjú szívekben élek című versében 1915-ben.)
Nem úgy, nem olyan formában kerültek ma veszélybe az emberi, etikai és művészi értékek ahogyan Ady idejében. De nagy bajban, finomabban fogalmazva: válságban vannak. Az értéktelenség, ízléstelenség dívik társadalmunkban: a fogyasztásközpontú életmód, az anyagias szemlélet mindent elsöprő ereje, a pénz Mammonná válása, annak mértékadó, sőt minősítő szerepe, a reklámok, a marketing erőszakos térhódítása, a könnyű, a szüntelen törekvés a gondtalan, problémamentes élet megteremtésére, a szellemi élet elszegényedése, a hitnélküliség, az erőszakos fellépés családon belül és kívül, a gondok, konfliktusok bűnös megoldása, a technika túlburjánzása, a luxusszerű életvitelre áhítozás és annak magasztalása, nagy hangot kapott jelenkori életünkben.
A korszellem szinte rákényszeríti az embereket arra, hogy a sikert hajszolják. Hogy versenyezzenek egymással, és sajnos a siker elérése sokak szemében egyenlő a milliárdos vagyon megszerzésével, magántulajdonok halmozásával. Pedig a siker nagyon is személyiségfüggő és mindenkinek mást és mást jelenthet. Már maga a sikerorientált életmód is etalonná, elfogadottá vált, s a sikeres emberek mindenkit lenéznek, aki nem arra tökszik, hogy sikeres legyen. Viszont nagyon sok ember azt érzi sikernek, ha sikerül elérnie annyit, hogy önmaga és családja megélhetését biztosítani tudja. Az ún. újgazdagok viszont ezt mélyen lenézik, ezt kevésnek tartják és mindezt nem könyvelik el sikernek.
Ma már nemcsak a sportban versenyzünk és igyekszünk sikert elérni - ahol valóban annak helye szerepe és méltósága van - hanem versenyt csinálunk mindenből, amiből lehet és ami pénzt hoz a konyhára. (vagy a szobára...) Már a főzésből, az éneklésből, az iskolaválasztásból, a különórákból, a sminkelésból, vad természetben történő helytállásból, a közlekedésből, az állás-, és párválasztásból, az intim együttlétekből (ld: Való világ) a vásárlásból, a lakberendezésből, az evésből is versenyt csinálunk - egyszóval az egész mindennapi életből. Versenyeznek a szépségek, a nők és férfiak, az autók, a kerékpárok, versenyeznek, vetélkednek a filmek, a színházi előadások, az orvosok, a gyógyszerek, az italok, a szakácsok, lassan már a bűnözők is, továbbá versenyeznek az éttermek, az üzletek, az árucikkek - szóval minden.
Versenyeznek egymással a pártok, a civil szervezetek az egyházak, az iskolák, s még a házastársak is vetélkednek egymással. Sőt versenyeztetik a kutyákat, macskákat, s a természetfilmesek a vadon élő állatokat is: melyikük néz jobban, fotogénebbül a kamerába - mint ahogy a napokban hallottam. (Ennek kapcsán jut eszembe, hogy a stand-uposok közül - akik szintén versenyeznek egymással - jegyezte meg Kőhalmi Zoltán humoros poénjében: "Lassan már az állatszereplők közt is lesznek sztárok, akik nem vállalnak el mindent. Például lesz olyan pingvin, aki már jégtáblán nem hajlandó forgatni, csak a parton." Pedig jó lenne, ha nem csinálnánk mindenből versenyt - s meghagynánk ezt a sport területére - s talán akkor sokkal kevesebb gond, konfliktus, probléma lenne az emberek között.
S kormányunk intézkedései szintén a versenyzést preferálják: versenyeztetik a vállalkozókat, a befektetőket már elfogadottá vált a versenyképes, versenyképessé tenni kifejezés. Újabban már a családokat is versenyeztetik, illetve arra késztetik. A családanyát hajtásra, versenyre ösztönzik: minél több gyereket szül, annál több kedvezményt kap. Miért nem hagyják meg emberi jogát annak a szerencsétlen anyának, hogy annyi gyermeket szüljön, amennyit óhajt, vagy akar? Miért kell előnyben részesíteni, helyzetbe hozni azt az anyát, aki hitelek által kecsegtetvén több gyermeket hoz a világra anyagi érdekből, mint aki kevesebbet szeretetből, humánumból?
Szerintem az emberi együttlétnek és kapcsolatoknak - egyáltalán nem a verseny, a vetélkedés, egymás esztelen túllicitálása a lényege. Nem ennek kellene a központban lenni. Hanem annak a természetes igénynek, hogy normális, egészséges, emberi módon, szeretetteljesen és türelemmel éljünk egymás mellett. Úgy, hogy ne a versenyszellem éltessen, hasson át bennünket, hanem az élet szeretete, a magunk és mások öröme, az az öröm és szeretet, amit családunknak és másoknak nyújtunk.
Hogy ne egymással birkózva, vetélkedve, hanem mindenki normális, természetes, egészséges módon, s képességeinek megfelelően vállalja szerepét, tegye a maga dolgát, és ezáltal találja meg élete értelmét. Hogy mindenki őszintén vállalja önmagát és soha ne akarjon más lenni, mint ami ténylegesen, valójában. És ha már semmiképp nem tud a versenyzéstől szabadulni: hát önmagával versenyezzen és önmagát győzze le, ha arra van szükség előbbre jutása érdekében!
Az értelmes, józan, szabad szót és gondolatot leíró vagy hangoztató, súlyos hibákra és embertelen tendenciákra, kifordult, elfajult nézetekre, hajlamokra és eszmékre rámutató személyiségek mindig is veszélyt jelentettek, és fognak is jelenteni az őket és gondolataikat eltiporni igyekvő, igazságtalan kormányzatok, hatalmak számára. Mert ők nemcsak potenciális, de annál is nagyobb, valóságos erőt jelentenek az igazságtalan hatalom, különösen a puha vagy keményebb diktatúra megingatásában.
S hogy miért? Mert az írott, kimondott, társadalmi gondokat, bűnöket feltáró igaz szó robbanásszerűen megvilágítja, egyértelművé, nyilvánvalóvá teszi az emberek, a tömegek számára mindezeket a bajokat, az ezekből származó következményeket. Röviden: a fennálló, és létező valóságot. És mindezzel elgondolkodtatja, bátorítja, józan belátásra, összefogásra bírja őket.
Az értelmes, józan, szabad szót és gondolatot leíró vagy hangoztató, súlyos hibákra és embertelen tendenciákra, kifordult, elfajult nézetekre, hajlamokra és eszmékre rámutató személyiségek mindig is veszélyt jelentettek, és fognak is jelenteni az őket és gondolataikat eltiporni igyekvő, igazságtalan kormányzatok, hatalmak számára. Mert ők nemcsak potenciális, de annál is nagyobb, valóságos erőt jelentenek az igazságtalan hatalom, különösen a puha vagy keményebb diktatúra megingatásában.
S hogy miért? Mert az írott, kimondott, társadalmi gondokat, bűnöket feltáró igaz szó robbanásszerűen megvilágítja, egyértelművé, nyilvánvalóvá teszi az emberek, a tömegek számára mindezeket a bajokat, az ezekből származó következményeket. Röviden: a fennálló, és létező valóságot. És mindezzel elgondolkodtatja, bátorítja, józan belátásra, összefogásra bírja őket.
Mindenki számára meggyőzően bizonyítja, felhívja a figyelmet ezekre az ellentmondásokra, igazságtalanságokra, s mindezzel elgondolkodtatja, bátorítja, józan belátásra, összefogásra bírja őket. Nem véletlen az, hogy Platón, az ókori filozófus-pedagógus-író - aki egy-egy mondatban is zseniálisan tudott ezt-azt megfogalmazni - így fejtette ki véleményét e témakörben:"Senkit se utálnak jobban, mint azt, aki igazat szól."
Nem véletlen, hogy manapság nálunk csupán a politikai ellenzék vagy a valóban értelmiségi értelmiségiek szájából hallani egy-egy Ady, Petőfi, József Attila vagy Bibó István idézetet a szabadságról, elnyomásról, eltévelyedett eszmékről, irányzatokról, nézetekről, törekvésekről. És arról, hogy itt, a keresztény Európában van a helyünk, ahogyan azt annak idején nagy királyunk, I.István jól látta, és meggyőzte népünket ennek helyességéről és fontosságáról az államalapítással.
Nem véletlen, hogy manapság nálunk csupán a politikai ellenzék vagy a valóban értelmiségi értelmiségiek szájából hallani egy-egy Ady, Petőfi, József Attila vagy Bibó István idézetet a szabadságról, elnyomásról, eltévelyedett eszmékről, irányzatokról, nézetekről, törekvésekről. És arról, hogy itt, a keresztény Európában van a helyünk, ahogyan azt annak idején nagy királyunk, I.István jól látta, és meggyőzte népünket ennek helyességéről és fontosságáról az államalapítással.
Az európai, nyugati kultúrát és keresztény vallást kell tehát, és szükséges átvennünk, erősítenünk. Kis nép, kis nemzet lévén - és ez nem lenézés, hanem tény - ehhez az összeurópai hatalmas értékhalmazhoz kell hozzátennünk saját nemzeti értékeinket, e kettővel együtt tehetjük élhetővé, fejlődőképessé országunkat a magunk érdekében. Amitől mindez, így együtt még gazdagabb lesz, mert hazai értékeink ugyanolyan hatalmasak, mint akármelyik más országnak a saját kultúrája.
Nekünk ebben, az európai és hazai értékek össze-egyeztetésében, azokat mintegy összegyúrva, egymással fejlesztve kell erősnek lennünk. Ezt kell országunk vezetőinek támogatni, erről kell népét meggyőzniük. És meg is tudta mindig győzni a népét országunknak az az uralkodója, aki igazságos, szigorú és erkölcsös volt a történelmünk során. Amikor ilyenfajta király ült nálunk a trónon - akkor rend, törvénytisztelet, béke és egyenlő bánásmód uralkodott. Amikor viszont meghalt, s jött utána egy gyengekezű vezető - ismét "beköszöntött" a káosz, a rendetlenség, a konfliktusok, pártharcok sorozata. Mígnem ismét eljött valaki, egy erőskezű, karizmatikus vezető, aki rendet tett, igazságot szolgáltatott - szegénynek, gazdagnak egyaránt. Nem véletlenül nevezi Ady egyik írásában Hunyadi Mátyást "magyar napkirálynak, reneszánsz lovagjának, akihez egy írást ró egy késői, szegény és szomjas iródeákja" - mármint ő maga.
Ugyanis Mátyás király volt egyike azoknak a magyar uralkodóknak, akik az európai kultúrát, erkölcsöt, hitet erősítették, gazdagították itt nálunk. Hazai ízekkel, színekkel, értékekkel nemesítve azt - és s ezzel szolgálták az ország javát, fejlődését. Hollós Mátyás olyan országos vezető, szellemi-erkölcsi irányító volt, aki önhittségtől, s valamiféle büszke nacionalista gőgtől mentesen nem hitte el, és nem hitette el népével sem azt a téveszmét, amit sokan sulykoltak szegény szerencsétlen népünkre évszázadok során. Mármint azt, hogy itt már Európa van és azt, hogy hazánk kompország léte egyben hidat jelent számunkra. "Ez a Kompország a legképségesebb álmaiban is csak mászkált Kelettől Nyugatig, de legszívesebben vissza. Miért hazudták, hogy a komp - híd? A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el."
Ennek a fenti gondolatnak a hátterében az az alapvető felfogás van, hogy egy adott országnak, nemzetnek (különösen, ha oly kicsi, mint a miénk) nem ide-oda kell csapódnia, törleszkednie, rossz értelemben alkalmazkodnia, hanem megtalálnia önmagát, önálló létét, megvédenie saját hagyományait értékeit. Ami nem jelenti azt, hogy az európai kultúrából ne vehesse át a számára fontos értékeket. De csakis azokat! És ami a legdöbbenetesebb Ady további soraiban, amit 1905-ben vetett papírra: "Kompország megindult dühösen Kelet felé újra..." (Nos, mennyiben is aktuálisak Ady gondolatai?....)
Az ilyenfajta citátumokat persze rendre elkerülik, sőt likvidálják a napjainkban fennálló hatalom, az éppen regnáló kormány képviselői. Helyettük inkább az előző rendszerek jobboldali (sőt szélsőjobboldali) politikusait, kormányfőit, költőit, íróit idézgetik és dicsérgetik, mert azok inkább őket, nézeteiket, törekvéseiket igazolják. Minden más nézetet, véleményt igyekeznek háttérbe szorítani, száműzni a nyilvános kulturális-, és közéletből. Holott - évszázados tévedések, félremagyarázások után - jó lenne végre megérteni mindenkinek (vezetőknek és egyszerű embereknek egyaránt) hogy Európától, annak pozitív értékeitől nem lehet, nem szabad elszakadnunk, hiszen régóta oda tartozunk.
Nem Kelet, hanem Nyugat felé kell törekednünk, annak pozitív értékeinek átvételével, erősítésével. Mert az igaz, hogy kelet felől jöttünk - de ez nem azt jelenti, hogy oda is térjünk vissza. Mint ahogy az ember sem oda tér vissza, ahol megszületett, s nem egy az egyben azokkal a gyerekkorában megszerzett tudásával, jellemvonásaival, gyermeteg természetével él felnőttkorában is, mint akkor - annak jó és rossz hajlamaival együtt. Hanem újakat szerez ezek mellé, új, korszerű tudást, szellemet, gondolkodást és lelkületet. Az egyén - saját privát életében - megkeresi azokat a régin túlmutató értékeket, tendenciákat, alternatív lehetőségeket, amik további fejlődését szolgálhatják a jelenben és jövőben. S véleményem szerint ugyanígy kell tennie egy normálisan gondolkodó, normálisan működő nemzetnek, országnak és annak vezetőinek is. S ugyancsak ugyanezért: fejlődésének, fennmaradásának érdekében.
A hagyományokat nem teljes egészében kell tehát továbbvinnünk és teljesen aszerint élnünk, mert ez gátolja, visszafogja, lelassítja haladásunkat. Hanem hagyományos népi, nemzeti mivoltunknak, kulturális-, emberi-, és minden egyéb hagyományainak azokat az értékeit kell preferálnunk, tovább vinnünk, melyek a fejlődésünket szolgálják, s nem a lemaradást vagy visszafejlődést. És mindezekhez megkeresni, hozzátenni azokat az európai értékeket, amik mindezeket erősíthetik.
Nem visszafelé kell mennünk, mint a ráknak, hanem előre, mint a paripának. Nékünk különösen így kell tennünk, hiszen tudvalévő, hogy lovasnemzet vagyunk. (Mit is írt Ady? "egy kis nemzetnek még lélegzetet venni is radikálisan kell!") Maga István király is megtartotta alapvető lovasnemzeti jellegzetességünket, egykori hagyományos, ősi értékeinket, habitusunkat, de az egykori nomád népet, életközösséget az európaiság, a kereszténység felvételével egyben ki is vezette abból a posványból, amit mindez az életmód korábban jelentett számára. Kivezette korábbi, begyöpösödött voltából, megrögzött természetéből, elszakította, eltérítette retrográd irányától, és tulajdonképpen ezzel mentette meg a nemzetet, az országot a jövő számára.
Földrajzilag már régen itt vagyunk Európa közepén, hiszen - mint fentebb jeleztem: a távoli keletről jöttünk, telepedtünk át ide. Geológiailag igen, de erkölcsben, viselkedéskultúrában, hitben, az emberi értékek megóvásában, oktatásban, egészségügyben, műveltségben, intellektusban, gondolkodásban, józanságban, kreativításban valamint gazdasági és szociális téren még mindig nem vagyunk európaiak. Mint ahogy Ady korában sem voltunk, és ma sem vagyunk azok. És ennek csak kis részben oka az, hogy apró nemzet vagyunk. Nagyobb részt inkább történelmi fordulópontjainkon elkövetett hibáink, tévedéseink a legfőbb okai ennek.
Különösen egyes korszakok gyengekezű, megalkuvó vezetői,
azok nagyobb nemzetekhez való dörgölőzése, a velük való elvtelen
szövetkezés, valamint ezek súlyos következményei eredményezték azt, hogy népünknek annyi áldozatot
kellett hozni és elviselni az évszázadok során, és még ma is. És azt is, hogy itt tartunk, ahol éppen vagyunk gazdasági téren. Holott járhatnánk már sokkal előrébb mindenféle tekintetben, ha a
szövetkezést, összefogást egyes vezetőink inkább az
országon belül, mint azon kívül keresték volna. Tegnap is, és ma is.
Politikai józanságban, helyes történelemfelfogásban, a múlt hibáival való szembe nézésben, az elkövetett hibák, gyengeségek, bűnök
megítélésében, tanulságainak levonásában nem vagyunk európaiak. (És ezt
többször hangsúlyozta Ady is - cikkeiben, verseiben egyaránt.) És
sajnálatos módon: mostani vezetőink, hazai kormányunk mai vezetői sem
képviselik azokat az európai értékeket, amik nagyon fontosak lennének
további fejlődésünk érdekében.
István királyunk államalapítása és alkotmányának megteremtése óta még mindig nem vagyunk igazán Európában. Pedig ott kell lennünk, oda kell törekednünk - nincs más alternatíva. S hogy ott kell lennünk, s minden tekintetben ott a helyünk - erre nemcsak a józan ész, s az ország fennmaradásának természetes igénye késztet bennünket. Hanem erre indít, ösztönöz és érdemesít bennünket az az európai rangú kultúra, irodalom, művészet és tudomány is, melyet évszázadok során teremtettek itt olyan nagyjaink, mint Balassi, Zrínyi, Vörösmarty, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Liszt, Bartók, Munkácsy, Ady, József Attila, Szentgyörgyi, Semmelweis, Teller Ede és mások.
És erre
késztetnek bennünket mindazok a bajok, tévedések, tragédiák, amiket
elszenvedtünk. S mindazok a vétkek is, amiket elkövettünk történelmünk
során. És mindazok a vétkek, sőt bűnök - amiket miellenünk követtek el
más országok és népek. S amikből tanulságokat szűrhetünk le magunknak:
most a jelenben és a jövőben is.
Ezért is nem lenne ildomos, sőt veszélyes lenne azokhoz az országokhoz tartósan csatlakozni, azokkal barátkozni, azokkal lepaktálni - amelyből történelmünk során mindig is nagy baj volt - akik téveszmékbe sodródtak. Olyan téveszmékbe, amik csakis a visszafejlődésnek ágyaznak meg, mert jól tudhatjuk: a gyakorlat mindig a fejben kezdődik el, s aztán kiszélesedik, realizálódik a cselekvésben. Ne szövetkezzünk tehát olyanokkal, akik nem azokat a haladó eszméket és gondolatokat, elveket, eszméket képviselik, amiket például Ady is, és nemzeti kultúránk, politikai, tudományos életünk nagyjai is hangoztattak. S amiért küzdöttek egész életművükben.
Nem véletlen tehát, hogy Ady-t is - effajta gondolatai miatt - igyekeznek manapság háttérbe szorítani félre állítani. Sőt József Attilát, Németh Lászlót, Konrád Györgyöt, Sütő Andrást és mindenkit igyekeznek kisöpörni, aki csak egy szemernyi olyan gondolatot vetett valaha papírra, mely fellép az emberi szabadság, egyenlőség az emberi élet méltósága érdekében. (Kíváncsi leszek arra: mikor kötnek bele a jövőben valamilyen okból vagy indokkal esetleg Radnótiba, Juhász Gyulába, Nagy Lászlóba vagy Zelk Zoltánba, Karinthy-be, Örkénybe, Dérybe is...)
Nekünk ebben, az európai és hazai értékek össze-egyeztetésében, azokat mintegy összegyúrva, egymással fejlesztve kell erősnek lennünk. Ezt kell országunk vezetőinek támogatni, erről kell népét meggyőzniük. És meg is tudta mindig győzni a népét országunknak az az uralkodója, aki igazságos, szigorú és erkölcsös volt a történelmünk során. Amikor ilyenfajta király ült nálunk a trónon - akkor rend, törvénytisztelet, béke és egyenlő bánásmód uralkodott. Amikor viszont meghalt, s jött utána egy gyengekezű vezető - ismét "beköszöntött" a káosz, a rendetlenség, a konfliktusok, pártharcok sorozata. Mígnem ismét eljött valaki, egy erőskezű, karizmatikus vezető, aki rendet tett, igazságot szolgáltatott - szegénynek, gazdagnak egyaránt. Nem véletlenül nevezi Ady egyik írásában Hunyadi Mátyást "magyar napkirálynak, reneszánsz lovagjának, akihez egy írást ró egy késői, szegény és szomjas iródeákja" - mármint ő maga.
Ennek a fenti gondolatnak a hátterében az az alapvető felfogás van, hogy egy adott országnak, nemzetnek (különösen, ha oly kicsi, mint a miénk) nem ide-oda kell csapódnia, törleszkednie, rossz értelemben alkalmazkodnia, hanem megtalálnia önmagát, önálló létét, megvédenie saját hagyományait értékeit. Ami nem jelenti azt, hogy az európai kultúrából ne vehesse át a számára fontos értékeket. De csakis azokat! És ami a legdöbbenetesebb Ady további soraiban, amit 1905-ben vetett papírra: "Kompország megindult dühösen Kelet felé újra..." (Nos, mennyiben is aktuálisak Ady gondolatai?....)
Az ilyenfajta citátumokat persze rendre elkerülik, sőt likvidálják a napjainkban fennálló hatalom, az éppen regnáló kormány képviselői. Helyettük inkább az előző rendszerek jobboldali (sőt szélsőjobboldali) politikusait, kormányfőit, költőit, íróit idézgetik és dicsérgetik, mert azok inkább őket, nézeteiket, törekvéseiket igazolják. Minden más nézetet, véleményt igyekeznek háttérbe szorítani, száműzni a nyilvános kulturális-, és közéletből. Holott - évszázados tévedések, félremagyarázások után - jó lenne végre megérteni mindenkinek (vezetőknek és egyszerű embereknek egyaránt) hogy Európától, annak pozitív értékeitől nem lehet, nem szabad elszakadnunk, hiszen régóta oda tartozunk.
Nem Kelet, hanem Nyugat felé kell törekednünk, annak pozitív értékeinek átvételével, erősítésével. Mert az igaz, hogy kelet felől jöttünk - de ez nem azt jelenti, hogy oda is térjünk vissza. Mint ahogy az ember sem oda tér vissza, ahol megszületett, s nem egy az egyben azokkal a gyerekkorában megszerzett tudásával, jellemvonásaival, gyermeteg természetével él felnőttkorában is, mint akkor - annak jó és rossz hajlamaival együtt. Hanem újakat szerez ezek mellé, új, korszerű tudást, szellemet, gondolkodást és lelkületet. Az egyén - saját privát életében - megkeresi azokat a régin túlmutató értékeket, tendenciákat, alternatív lehetőségeket, amik további fejlődését szolgálhatják a jelenben és jövőben. S véleményem szerint ugyanígy kell tennie egy normálisan gondolkodó, normálisan működő nemzetnek, országnak és annak vezetőinek is. S ugyancsak ugyanezért: fejlődésének, fennmaradásának érdekében.
A hagyományokat nem teljes egészében kell tehát továbbvinnünk és teljesen aszerint élnünk, mert ez gátolja, visszafogja, lelassítja haladásunkat. Hanem hagyományos népi, nemzeti mivoltunknak, kulturális-, emberi-, és minden egyéb hagyományainak azokat az értékeit kell preferálnunk, tovább vinnünk, melyek a fejlődésünket szolgálják, s nem a lemaradást vagy visszafejlődést. És mindezekhez megkeresni, hozzátenni azokat az európai értékeket, amik mindezeket erősíthetik.
Nem visszafelé kell mennünk, mint a ráknak, hanem előre, mint a paripának. Nékünk különösen így kell tennünk, hiszen tudvalévő, hogy lovasnemzet vagyunk. (Mit is írt Ady? "egy kis nemzetnek még lélegzetet venni is radikálisan kell!") Maga István király is megtartotta alapvető lovasnemzeti jellegzetességünket, egykori hagyományos, ősi értékeinket, habitusunkat, de az egykori nomád népet, életközösséget az európaiság, a kereszténység felvételével egyben ki is vezette abból a posványból, amit mindez az életmód korábban jelentett számára. Kivezette korábbi, begyöpösödött voltából, megrögzött természetéből, elszakította, eltérítette retrográd irányától, és tulajdonképpen ezzel mentette meg a nemzetet, az országot a jövő számára.
Földrajzilag már régen itt vagyunk Európa közepén, hiszen - mint fentebb jeleztem: a távoli keletről jöttünk, telepedtünk át ide. Geológiailag igen, de erkölcsben, viselkedéskultúrában, hitben, az emberi értékek megóvásában, oktatásban, egészségügyben, műveltségben, intellektusban, gondolkodásban, józanságban, kreativításban valamint gazdasági és szociális téren még mindig nem vagyunk európaiak. Mint ahogy Ady korában sem voltunk, és ma sem vagyunk azok. És ennek csak kis részben oka az, hogy apró nemzet vagyunk. Nagyobb részt inkább történelmi fordulópontjainkon elkövetett hibáink, tévedéseink a legfőbb okai ennek.
István királyunk államalapítása és alkotmányának megteremtése óta még mindig nem vagyunk igazán Európában. Pedig ott kell lennünk, oda kell törekednünk - nincs más alternatíva. S hogy ott kell lennünk, s minden tekintetben ott a helyünk - erre nemcsak a józan ész, s az ország fennmaradásának természetes igénye késztet bennünket. Hanem erre indít, ösztönöz és érdemesít bennünket az az európai rangú kultúra, irodalom, művészet és tudomány is, melyet évszázadok során teremtettek itt olyan nagyjaink, mint Balassi, Zrínyi, Vörösmarty, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Liszt, Bartók, Munkácsy, Ady, József Attila, Szentgyörgyi, Semmelweis, Teller Ede és mások.
Ezért is nem lenne ildomos, sőt veszélyes lenne azokhoz az országokhoz tartósan csatlakozni, azokkal barátkozni, azokkal lepaktálni - amelyből történelmünk során mindig is nagy baj volt - akik téveszmékbe sodródtak. Olyan téveszmékbe, amik csakis a visszafejlődésnek ágyaznak meg, mert jól tudhatjuk: a gyakorlat mindig a fejben kezdődik el, s aztán kiszélesedik, realizálódik a cselekvésben. Ne szövetkezzünk tehát olyanokkal, akik nem azokat a haladó eszméket és gondolatokat, elveket, eszméket képviselik, amiket például Ady is, és nemzeti kultúránk, politikai, tudományos életünk nagyjai is hangoztattak. S amiért küzdöttek egész életművükben.
Vagy mikor kötnek bele tőlük eltérő elveik miatt Rákócziba, Bajcsi Zsilinszkybe? Mert Ságvári Endrét, Szabó Ervint is letették már. (Egy kisvárosban már átnevezték az eddig nevét viselő utcákat is. Szerencsére, még az Ady utcák megváltoztatása nem került napirendre - jelenleg is több fővárosi kerületben léteznek ilyen nevű utcák. De nem akarok tippeket adni - ezért csak zárójelben merem leírni mindezt.)
Ady megértése egy életre szóló feladat...
Nagy kérdés az is, hogy Ady életművéből mit emeljünk be az iskolai irodalom tankönyvekbe? Mit, mennyit és mikor tanítsunk azokból közép-, és főként általános iskolában? Mit szemeljünk ki elemzésre, s melyeket válasszuk ki arra, hogy kívülről meg is tanulják tanítványaink? Ha nem lennék pedagógus akkor is azt javasolnám: általános iskolában csakis azokat az Ady-költeményeket tanítsuk, melyek nem kívánnak áttételes, mélyebb megértést, nem feltételeznek széleskörű tudásanyagot (pl. istenes versek, Léda-versek, filozófiai töltésű költemények stb.)
Ezek tehát ne kerüljenek be az általános iskolai tananyagba - elemzés céljából. Sőt, azt merném ajánlani, hogy a középiskolának is csak az utolsó évfolyamaiban foglalkozzanak velük. (Kivéve azokat a diákokat, akik eleve a költészet szerelmesei, mert köztük akadhat olyan is, aki már 14 évesen megérti e versek gondolatait, átérzi azok hangulatát. És azok akusztikáját is amikor szavalja azokat.
És ha már a szavalásnál tartunk, hadd említsem meg: ahogy sokféle Ady-kép van, úgy, ennek megfelelően sokféle szavalat, versértelmezés is. Mert másképp szavalja (szavalta) adja (adta) elő Ady verseit és prózáját Latinovits Zoltán, Kállai Ferenc, Major Tamás, Benkő Gyula, Básti Lajos vagy éppen Mácsai Pál, Kútvölgyi Erzsébet, Mucsi Zoltán vagy Cserhalmi György. Ahogyan Petőfit, Aranyt, Weörest is szavalnak, mondanak így is, úgy is. Nagy vagy kisebb szünetekkel, más és más helyeken hangsúlyozva, mást és mást kiemelve, kevesebb vagy több arcjátékkal, taglejtésekkel vagy anélkül, kevesebb vagy több dinamikával - és így tovább.
Mindenki kiválaszthatja a maga felfogásának megfelelő előadásmódot - úgy a szavaló, mint ahogy a hallgató...Senkit nem akarok befolyásolni, így nem árulom el, hogy számomra melyik előadóművész az etalon Ady verseinek hiteles tolmácsolásában.
Ki-ki döntse el maga - a költő életének, költeményeinek tanulmányozása alapján, ahogyan a zeneművek hiteles előadását is a komponisták életrajza, alkotóművészetének megismerése alapján ítélhetjük meg igazán. Ami persze változhat, módosulhat aszerint, ahogy újabb és újabb biográfiai adatok vagy egyéb kutatási eredmények kerülnek napvilágra. A kérdés azonban, hogy ezek mennyiben változtathatják, vagy erősíthetik meg az alkotóról, illetve műveiről eddig kialakult összképünket, véleményünket.
A fent említett, ún. "nehezebb" Ady-verseknek a megértése (akár József Attila ún. "zárójeles" versei) olyan élettapasztalatot, bibliai ismereteket (azok mély megértését) művészettörténeti tudásanyagot, érett főt feltételeznek, amivel 10-15 éves tanulók nem rendelkezhetnek. Ami bajnak nem baj, hiszen életkori sajátosságaik alapján mindezt nem várhatjuk el tőlük!
S nem lenne helyes, ha koravénnek tekintenénk őket, s elmarasztalnák őket azért, mert nem értik meg mondjuk az Ős Kaján, vagy a Fekete zongora, A héjanász az avaron vagy a Kocsi-út az éjszakába című Ady-versek gondolati lényegét, költői képeit, erotikus tartalmát, mondanivalóját. És semmi baj nem történik akkor, ha netán csak meglett, felnőtt emberként éreznek rá, illetve értik meg a Fekete zongora következő sorait:
"Boros, bolond szívemnek vére / kiömlik az ő ütemére, / Ez a fekete zongora."
Tudomásul kell vennünk: ők még nem képesek átérezni, átélni és főként megérteni ezeket a költeményeket, amelyekben Ady sajátos, nagyon is egyéni, szuverén világképe, életszemlélete, életmódja(!) filozófiája tükröződik. Vagyis nem várhatjuk el tőlük, hogy az egész életművet megismerjék és megértsék, mint ahogy történetesen Petőfi esetében ezt megkövetelhetjük. Ady hazafias, lázadó, forradalmi hevületű, vagy kisgyermekként írott verseit azonban bátran kezükbe adhatjuk már tizenéves korukban is.
"Boros, bolond szívemnek vére / kiömlik az ő ütemére, / Ez a fekete zongora."
Tudomásul kell vennünk: ők még nem képesek átérezni, átélni és főként megérteni ezeket a költeményeket, amelyekben Ady sajátos, nagyon is egyéni, szuverén világképe, életszemlélete, életmódja(!) filozófiája tükröződik. Vagyis nem várhatjuk el tőlük, hogy az egész életművet megismerjék és megértsék, mint ahogy történetesen Petőfi esetében ezt megkövetelhetjük. Ady hazafias, lázadó, forradalmi hevületű, vagy kisgyermekként írott verseit azonban bátran kezükbe adhatjuk már tizenéves korukban is.
Maga Ady is azt írta:"Ifjú szívekben élek." Ám ez korántsem azt jelenti, hogy valamennyi versével ott él, s mind alkalmas arra, hogy azokat kisdiákok (ifjak) meg is értsék és elfogadják, sőt szavalják is. Csak azokat, amelyeket Ady kora ifjúságában, forradalmi hevületében, s nem érett, sőt életunt felnőttként alkotott, írt meg. Sőt jó, ha ezeket kívülről is megtanulják - mert vallom, hogy igazán csak akkor jut el egy vers értelme a tudat és lélek mélyére - ha azt megtanuljuk.
Nincs szükség arra, hogy ajtóstul nyomuljunk a házba, mert tudvalevő, hogy ez mit eredményez, hová vezet. Nem kell az Ady-összest tehát tizenévesek elé tárni (főként erőltetni) mert azzal többet ártunk vele, mint használnánk az ügynek. Mármint a költő és művei megismertetésének és megszerettetésének. Tehát fölösleges és értelmetlen, hogy ezzel éretlenül foglalkozzon az általános-, de sok esetben akár a középiskolás tanuló is. Gyakran találkozunk szavalóversenyeken olyan diákkal, aki - esetleg nevelői vagy szülői rábeszélésre indult el, s mondja, de nem szavalja a verset. Egymás után kiáltja a szavakat - mondjuk a Góg és Magóg című Ady-költeményben úgy, hogy láthatóan, s hallhatóan semmit nem ért belőle.
Hát akkor miért nem szavalja az Üzenet egykori iskolámba című költeményt, vagy a Kis karácsonyi éneket? Mint ahogy Villon, Faludy, Juhász Ferenc vagy Weöres Sándor teljes életművének átérzését, megértését sem kérhetjük számon tőlük ebben az életkorban, úgy ne kívánjuk, hogy Ady bármelyik versét el tudja szavalni. Mert erre még a rutinos, hivatásos előadóművészeknek mindegyike sem képes. Bizonyos költők, írók, zeneszerzők legérettebb alkotásai - s ebbe a kategóriába tartoznak Ady legnagyobb költeményei is - csakis akkor érkezhetnek el hozzánk, ha eljő annak az ideje. Csak akkor tudnak elménkbe, szívünkbe, lelkünkbe hatolni, ha ehhez mi is hasonlóan érettek, tapasztaltak vagyunk már.
Mert az igazán nagy megérkezésekre, eljövetelekre, a nagy pillanatok megragadására, a boldogságos rátalálásokra várnunk kell. Azokhoz össze kell gyűjtenünk, magunknak kell megteremtenünk - sokszor évek fáradságos küszködésével - a megfelelő tapasztalatokat, érzelmeket. "Mert mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. ....és ideje van a születésnek és a meghalásnak, az ültetésnek, és a kiszaggatásnak. ...és ideje van a keresésnek és a vesztésnek...és ideje van a hallgatásnak és ideje van a szólásnak." - ahogyan olvashatjuk Salamon könyvében.
Mert valóban: mit is kezdhetne egy mai teenager-korú fiú vagy lány például Adynak krisztusi korában, 33 évesen írott versével, amelyben saját maga "öngyilkosságáról" ír? Bűnbocsánatot kérve elkövetett tettéért a Teremtőtől. (Káin megölte Ábelt - 1910.)
"Uram, én Jehovám
Hogyan is érthetné meg egy kisdiák e vers mély alapgondolatát és távoli vonatkozásait, amihez alaposan kellene ismernie a költő egész életét - születésétől haláláig, s amit persze még nem követelhetünk meg tőle. Egyébként is alapvetően az a véleményem: istenes verseket (akár Ady, akár József Attila, akár Balassi tollából születtek azok - ateista ember soha nem érezheti át, értheti meg igazán.) Hogyan is érthetné meg, foghatná fel e vers mélyebb értelmét, tényközlő természetét és gyászos és kíméletlen hangvételét, amelyben a magával hozott, megváltoztathatatlan génjei természetén kívül ott remeg a költő őseitől, szüleitől örökölt büszkesége, kemény, szigorú természete, konoksága is.
"Két nyakas, magyar kálvinista, / Miként az idő úgy röpültünk, / Apa, fiú: egy Igen s egy Nem."
- írja a Krisztus-kereszt az erdőn c. versében.
És ott munkálkodik benne - az irántuk érzett szeretetén túl - az övékétől eltérő élet-, és hitfelfogása, istenfélése is - amit soha nem tagadott, s amivel kapcsolatban soha nem mentegetőzőtt, amit nyíltan elismert és meg is fogalmazott. Például az Anyám és én című opuszában:
"Ez az asszony csak azért jött,/ Hogy szülje a legbizarabb, / a legszomorúbb fiút.
Ő szülje az átok sarját / Erre a bús magyar földre.
Az új hangú tehetetlent, / Pacsirta-álcás sirályt."
..............
"Én kergettem a vénségbe: / Nem jár tőle olyan távol / Senki, mint torz-életével / Az ő szomorú fia."
S ebben a képletes öngyilkosságban (amiről itt ír) ha távolról is, de ott kísértenek gyermekkori szexuális vonzalmai, a szigorú, bár szeretetteljes, öntudatos családi nevelésének érzelmi utórengései, melyek mind tovább élnek aztán minden nővel való kapcsolatában, azok megtartásában, vagy elvesztésében egyaránt. Szülei - Ady Lőrinc és Pásztor Mária - nagyon is sokat vártak gyermekeiktől: Lajostól (aki tanár lett) és Endrétől, akit jogásznak szánták, s mindent meg is tettek annak érdekében, hogy erre a pályára lépjen.
Milyen jó, hogy nem így történt, hiszen akkor lehet, hogy egy rossz ügyvéddel több lett volna a világon, viszont egy zseniális, korszakos jelentőségű költővel meg kevesebb...Az ősi család mintha egyszerre fogadta volna el s vonta volna kétségbe a
fennálló hierarchia értékrendjét: általa akart felemelkedni, de
nemességét régibbnek tudta, és könyvelte el azokénál, akik az országot uralták akkor. A kisúri
öntudat fontos családi útravalója lett Adynak, s meghatározó szerepet is
játszott politikai és művészi magatartásának kialakításában. Testvére nyelvészként Ond, az ősi magyar vezér nevéből eredeztette Ady családnevüket.
S ezt a versben megfogalmazott, fent idézett képletes öngyilkosságot motiválja a harmadik párizsi útját már megjárt, az első szanatóriumi gyógykezelésen már túlesett, alkohol rabságában vergődő, sokat tapasztalt és szenvedett költő depressziója is. Amelyben ott izzik skizofréniára hajlamos lelki élete, kicsapongó életmódja és labilis idegállapota. S melynek elemei egymást gyengítve, egymást rontva lassan, de biztosan tönkre tették kapcsolatait, hátralévő éveit, amelyekben képtelen volt végérvényesen kilépni ebből az ördögi körből.
S hogyan érthetné meg egy kellő élettapasztalattal még nem bíró, vagy épp egy nem hívő iskolás gyermek - hisz jómagam is csak hatvanévesen értettem meg igazán - azokat a sorokat, melyek Ady sajátos isten-képére, isten-felfogására utalnak az 1918-ban írt költeményében: "Megszakadt szép imádkozásunk, / Pedig valahogyan: van Isten, / Nem nagyon törődik velünk, / De betakar, ha nagyon fázunk."
Sőt, akár még felnőtt emberektől sem várhatjuk el mindenkitől, hogy mélyére lásson azoknak a soroknak, amelyeket Ady széles és átfogó történelemszemléletével, magyarságtudatával, felháborodott igazságérzetével papírra vetett: "Nagyobb igaza még sose volt népnek, / Hitványabb Nérók még seholsem éltek..."
Vagy még egy jellemző idézet, mely egyfajta útmutatásul is szolgálhatna ma is számunkra: "Itt, Európa sokajtajú pitvarában, ahová Keletről, Nyugatról, minden oldalról söprik át s be a szemetet - semmi sem biztos. Meg kell értenünk, hogy kis nemzeteknek még lélegzetet venni is radikálisan kell!" És amit e témakörben erről egy 1910-es cikkében írt: "Magyarország tudja, hogy az ellenség itt benn van, s hogy az ellenséggel le kell számolni. A gőg, a rang, a jogtalan vagyon, a politika, a hitványság még találhat egy-két éves kibúvót - de a forradalmasítás nagyszerű munkáját feltartóztatni nem lehet."
Nos, ezek után kételkedik-e még valaki abban, hogy aktuális-e manapság, itt és most Ady Endre a maga akkori gondolataival, meglátásaival? Kétkedik-e abban, hogy vajon ma időszerű-e akkori közéleti kritikája? A kétkedők számára idézem még (ráadásként) a következőt:
"Dicsekvésnek ne lássék: az egész világon nincs annyi sikkasztó, mint ebben az ezeréves, szép magyar hazában.....az álladalmi és társadalmi élet egyik mezején sem értünk el olyan rekordot, mint a sikkasztás terén.
....Pusztuljon a régi rendszer minden szégyenköve! Tűnjék el kortesbandájával, vicinalistáival, strébereivel, főispánjaival, Tóth Benőivel együtt! Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással: "Ez Magyarország volt, de elsikkasztották." - írta a Debreceni Naplóban 1899-ben. S talán nem véletlen, hogy A.E. álnéven szignálta e cikkét...
Végzetét - egyfajta előérzetként - a költő már kora ifjúságában látta, egyfajta táltosként megjósolva a szomorú és dicstelen véget, ami 42 éves korában be is következett. Mert azt ő maga is vallotta és elismerte, hogy "táltos-ivadékként" jött erre a világra, aki nemcsak jóslási képességgel, de küldetéstudattal is rendelkezett. "Jobb nem vagyok, mint annyi sok más, / Egy beteg kornak dalosa. / Vergődöm az ellentétek közt, /De irányt nem lelek soha." - írta még 22 évesen. Ami ekkor még igaz is lehetett, az útkeresés elején.
Lehet, hogy akkor még nem lelt irányt. De aztán a későbbi, felnőtt korú, kiforrott író-költő Adyról igazán és kétségtelenül elmondhatjuk: meglelte a maga irányát, határozottan felismerte céljait és hivatását, ami biztosította számára, hogy eleget tegyen váteszi szerepének. Akár Petőfi, akiért mindig is hőn rajongott. S akiről kevesen adtak olyan remek, lényegretörő és hiteles jellemzést, mint ahogy ő írt róla a Petőfi nem alkuszik című újságcikkében: "Sohase volt lehetetlen érzése vagy gondolata. Petőfire hiába is keresnénk az összes nagyszótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten."
Költői elődei közül véle és gondolataival rokonszenvezett leginkább. Aranyt közel sem szerette annyira, nem ragadta meg annak "affektált borujú Kelet felé való képzeletszálldosása" - bár volt olyan időszaka, mikor megpróbált közeledni a nagy magyar nyelvművész-költő alkotásaihoz. És még azt is írta róla - Petőfivel összehasonlítva: " a szivárvány után futó gyermeknek sokkal nagyobb igaza volt, mint Arany Jánosnak, aki nem szerette a szivárványt."
Egyébként Adyra messze nem volt jellemző, hogy írókról,- költőkről - akár korábbiak, akár kortársak, akár magyarok, vagy külhoniak - áradozott, vagy égig magasztalta volna őket. Sokaknak (pl. Kaffka, Molnár, Tolsztoj, Anatole France stb.) elismerte zsenialitását, de olyan nagyra egyiket sem tartotta, mint Petőfit. És ez nem véletlen, hiszen nagyon sok tekintetben megegyeztek - főként szándékaikban, elveikben, jellemükben, szabadság-, és igazságszeretetükben, a henye és pöffeszkedő úri osztály iránti kíméletlen ellenszenvükben. Gondoljunk csak az Akasszátok fel a királyokat és a Hadak útja című versek azonos eszmei-gondolati tartalmának, lázadó, forradalmi hevületének, a sorokból áradó gyűlöletnek nem is rokonságára, hanem egyenesen: azonosságára!
"Ha a koronát el nem töritek, / Fejét a szörny ismét fölemeli" - írta Petőfi. S hogyan írt Ady? " Tobzódtatok, tobzódtatok, / Éppen elég volt ezer évig.
Egy bő fél évszázaddal a csatatéren elesett költő-elődje után Ady is eleget tett váteszi, népi-prófétai szerepének és sámáni küldetéstudatának. Aminek nála még külső jele is volt: ugyanis hat ujjal született. Igaz, ezekkel minddel életében nem alkotott, hiszen az idő során elcsökevényesedett a kisujjhoz nőtt két ujjdarab, de számuk az apostolok létszámával azonosan mindenképpen tizenkettő volt! Ami belemagyarázás ugyan, de elgondolkodtató.
A költő említett életmódja, ideg-, és lelkiállapota mellett, illetve közben sorra írja remek újságcikkeit, tanulmányait, esszéit, glosszáit, színes tárcáit többféle lapba, folyóiratba. Ady előbb volt jelentős újságíró, mint elismert, jelentős költő. Érettségitől kezdve jelentek meg különböző témájú cikkei, írásai a legkülönbözőbb lapokban - szinte egészen élete végéig, Persze évenként nem egyforma számban és intenzításban, hosszúságban (még kétezernél is több) de mindig nagy műgonddal, szenvedélyes, őszinte hangon és érdeklődést keltve. Olyan cikkeket is írt, mely több oldalt is kitett, s akár agy irodalmi, esztétikai, művészeti tanulmánynak is beillett. De akad köztük pár mondat terjedelmű is, ám akárcsak verseiben - itt is, ezekben is sajátosan egyéni hangot és stílust produkált.
Publicisztikájában új nyelvet teremtett, amit sokan próbáltak, de nem tudtak utánozni. Erősen szubjektív, sokszor izgága, harcias, kötekedő volt ezekben az írásokban, de mindig becsületes és igazságra törekvő, megőrizve hitét, erkölcsét, tisztességét, elveit, gerincét. Amit ugyancsak megfontolhatna, s amiről példát vehetne számos olyan mai újságíró, aki mindezeket már régen elvesztette.
Nincs szükség arra, hogy ajtóstul nyomuljunk a házba, mert tudvalevő, hogy ez mit eredményez, hová vezet. Nem kell az Ady-összest tehát tizenévesek elé tárni (főként erőltetni) mert azzal többet ártunk vele, mint használnánk az ügynek. Mármint a költő és művei megismertetésének és megszerettetésének. Tehát fölösleges és értelmetlen, hogy ezzel éretlenül foglalkozzon az általános-, de sok esetben akár a középiskolás tanuló is. Gyakran találkozunk szavalóversenyeken olyan diákkal, aki - esetleg nevelői vagy szülői rábeszélésre indult el, s mondja, de nem szavalja a verset. Egymás után kiáltja a szavakat - mondjuk a Góg és Magóg című Ady-költeményben úgy, hogy láthatóan, s hallhatóan semmit nem ért belőle.
Hát akkor miért nem szavalja az Üzenet egykori iskolámba című költeményt, vagy a Kis karácsonyi éneket? Mint ahogy Villon, Faludy, Juhász Ferenc vagy Weöres Sándor teljes életművének átérzését, megértését sem kérhetjük számon tőlük ebben az életkorban, úgy ne kívánjuk, hogy Ady bármelyik versét el tudja szavalni. Mert erre még a rutinos, hivatásos előadóművészeknek mindegyike sem képes. Bizonyos költők, írók, zeneszerzők legérettebb alkotásai - s ebbe a kategóriába tartoznak Ady legnagyobb költeményei is - csakis akkor érkezhetnek el hozzánk, ha eljő annak az ideje. Csak akkor tudnak elménkbe, szívünkbe, lelkünkbe hatolni, ha ehhez mi is hasonlóan érettek, tapasztaltak vagyunk már.
Mert az igazán nagy megérkezésekre, eljövetelekre, a nagy pillanatok megragadására, a boldogságos rátalálásokra várnunk kell. Azokhoz össze kell gyűjtenünk, magunknak kell megteremtenünk - sokszor évek fáradságos küszködésével - a megfelelő tapasztalatokat, érzelmeket. "Mert mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. ....és ideje van a születésnek és a meghalásnak, az ültetésnek, és a kiszaggatásnak. ...és ideje van a keresésnek és a vesztésnek...és ideje van a hallgatásnak és ideje van a szólásnak." - ahogyan olvashatjuk Salamon könyvében.
Mert valóban: mit is kezdhetne egy mai teenager-korú fiú vagy lány például Adynak krisztusi korában, 33 évesen írott versével, amelyben saját maga "öngyilkosságáról" ír? Bűnbocsánatot kérve elkövetett tettéért a Teremtőtől. (Káin megölte Ábelt - 1910.)
"Uram, én Jehovám
Tudtam,
hogy ölni nem szabad.
S
Káin megölte újra Ábelt:
Megöltem
magamat.
............
Megöltem magamat,
Mert furcsák voltunk kettesen:
Fogadj, Jehovám, két-eggyünket
Értőn és kedvesen."
Hogyan is érthetné meg egy kisdiák e vers mély alapgondolatát és távoli vonatkozásait, amihez alaposan kellene ismernie a költő egész életét - születésétől haláláig, s amit persze még nem követelhetünk meg tőle. Egyébként is alapvetően az a véleményem: istenes verseket (akár Ady, akár József Attila, akár Balassi tollából születtek azok - ateista ember soha nem érezheti át, értheti meg igazán.) Hogyan is érthetné meg, foghatná fel e vers mélyebb értelmét, tényközlő természetét és gyászos és kíméletlen hangvételét, amelyben a magával hozott, megváltoztathatatlan génjei természetén kívül ott remeg a költő őseitől, szüleitől örökölt büszkesége, kemény, szigorú természete, konoksága is.
- írja a Krisztus-kereszt az erdőn c. versében.
És ott munkálkodik benne - az irántuk érzett szeretetén túl - az övékétől eltérő élet-, és hitfelfogása, istenfélése is - amit soha nem tagadott, s amivel kapcsolatban soha nem mentegetőzőtt, amit nyíltan elismert és meg is fogalmazott. Például az Anyám és én című opuszában:
"Ez az asszony csak azért jött,/ Hogy szülje a legbizarabb, / a legszomorúbb fiút.
Ő szülje az átok sarját / Erre a bús magyar földre.
Az új hangú tehetetlent, / Pacsirta-álcás sirályt."
..............
"Én kergettem a vénségbe: / Nem jár tőle olyan távol / Senki, mint torz-életével / Az ő szomorú fia."
S ebben a képletes öngyilkosságban (amiről itt ír) ha távolról is, de ott kísértenek gyermekkori szexuális vonzalmai, a szigorú, bár szeretetteljes, öntudatos családi nevelésének érzelmi utórengései, melyek mind tovább élnek aztán minden nővel való kapcsolatában, azok megtartásában, vagy elvesztésében egyaránt. Szülei - Ady Lőrinc és Pásztor Mária - nagyon is sokat vártak gyermekeiktől: Lajostól (aki tanár lett) és Endrétől, akit jogásznak szánták, s mindent meg is tettek annak érdekében, hogy erre a pályára lépjen.
S ezt a versben megfogalmazott, fent idézett képletes öngyilkosságot motiválja a harmadik párizsi útját már megjárt, az első szanatóriumi gyógykezelésen már túlesett, alkohol rabságában vergődő, sokat tapasztalt és szenvedett költő depressziója is. Amelyben ott izzik skizofréniára hajlamos lelki élete, kicsapongó életmódja és labilis idegállapota. S melynek elemei egymást gyengítve, egymást rontva lassan, de biztosan tönkre tették kapcsolatait, hátralévő éveit, amelyekben képtelen volt végérvényesen kilépni ebből az ördögi körből.
S hogyan érthetné meg egy kellő élettapasztalattal még nem bíró, vagy épp egy nem hívő iskolás gyermek - hisz jómagam is csak hatvanévesen értettem meg igazán - azokat a sorokat, melyek Ady sajátos isten-képére, isten-felfogására utalnak az 1918-ban írt költeményében: "Megszakadt szép imádkozásunk, / Pedig valahogyan: van Isten, / Nem nagyon törődik velünk, / De betakar, ha nagyon fázunk."
Sőt, akár még felnőtt emberektől sem várhatjuk el mindenkitől, hogy mélyére lásson azoknak a soroknak, amelyeket Ady széles és átfogó történelemszemléletével, magyarságtudatával, felháborodott igazságérzetével papírra vetett: "Nagyobb igaza még sose volt népnek, / Hitványabb Nérók még seholsem éltek..."
Vagy még egy jellemző idézet, mely egyfajta útmutatásul is szolgálhatna ma is számunkra: "Itt, Európa sokajtajú pitvarában, ahová Keletről, Nyugatról, minden oldalról söprik át s be a szemetet - semmi sem biztos. Meg kell értenünk, hogy kis nemzeteknek még lélegzetet venni is radikálisan kell!" És amit e témakörben erről egy 1910-es cikkében írt: "Magyarország tudja, hogy az ellenség itt benn van, s hogy az ellenséggel le kell számolni. A gőg, a rang, a jogtalan vagyon, a politika, a hitványság még találhat egy-két éves kibúvót - de a forradalmasítás nagyszerű munkáját feltartóztatni nem lehet."
Nos, ezek után kételkedik-e még valaki abban, hogy aktuális-e manapság, itt és most Ady Endre a maga akkori gondolataival, meglátásaival? Kétkedik-e abban, hogy vajon ma időszerű-e akkori közéleti kritikája? A kétkedők számára idézem még (ráadásként) a következőt:
"Dicsekvésnek ne lássék: az egész világon nincs annyi sikkasztó, mint ebben az ezeréves, szép magyar hazában.....az álladalmi és társadalmi élet egyik mezején sem értünk el olyan rekordot, mint a sikkasztás terén.
....Pusztuljon a régi rendszer minden szégyenköve! Tűnjék el kortesbandájával, vicinalistáival, strébereivel, főispánjaival, Tóth Benőivel együtt! Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással: "Ez Magyarország volt, de elsikkasztották." - írta a Debreceni Naplóban 1899-ben. S talán nem véletlen, hogy A.E. álnéven szignálta e cikkét...
Végzetét - egyfajta előérzetként - a költő már kora ifjúságában látta, egyfajta táltosként megjósolva a szomorú és dicstelen véget, ami 42 éves korában be is következett. Mert azt ő maga is vallotta és elismerte, hogy "táltos-ivadékként" jött erre a világra, aki nemcsak jóslási képességgel, de küldetéstudattal is rendelkezett. "Jobb nem vagyok, mint annyi sok más, / Egy beteg kornak dalosa. / Vergődöm az ellentétek közt, /De irányt nem lelek soha." - írta még 22 évesen. Ami ekkor még igaz is lehetett, az útkeresés elején.
Lehet, hogy akkor még nem lelt irányt. De aztán a későbbi, felnőtt korú, kiforrott író-költő Adyról igazán és kétségtelenül elmondhatjuk: meglelte a maga irányát, határozottan felismerte céljait és hivatását, ami biztosította számára, hogy eleget tegyen váteszi szerepének. Akár Petőfi, akiért mindig is hőn rajongott. S akiről kevesen adtak olyan remek, lényegretörő és hiteles jellemzést, mint ahogy ő írt róla a Petőfi nem alkuszik című újságcikkében: "Sohase volt lehetetlen érzése vagy gondolata. Petőfire hiába is keresnénk az összes nagyszótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten."
Költői elődei közül véle és gondolataival rokonszenvezett leginkább. Aranyt közel sem szerette annyira, nem ragadta meg annak "affektált borujú Kelet felé való képzeletszálldosása" - bár volt olyan időszaka, mikor megpróbált közeledni a nagy magyar nyelvművész-költő alkotásaihoz. És még azt is írta róla - Petőfivel összehasonlítva: " a szivárvány után futó gyermeknek sokkal nagyobb igaza volt, mint Arany Jánosnak, aki nem szerette a szivárványt."
Egyébként Adyra messze nem volt jellemző, hogy írókról,- költőkről - akár korábbiak, akár kortársak, akár magyarok, vagy külhoniak - áradozott, vagy égig magasztalta volna őket. Sokaknak (pl. Kaffka, Molnár, Tolsztoj, Anatole France stb.) elismerte zsenialitását, de olyan nagyra egyiket sem tartotta, mint Petőfit. És ez nem véletlen, hiszen nagyon sok tekintetben megegyeztek - főként szándékaikban, elveikben, jellemükben, szabadság-, és igazságszeretetükben, a henye és pöffeszkedő úri osztály iránti kíméletlen ellenszenvükben. Gondoljunk csak az Akasszátok fel a királyokat és a Hadak útja című versek azonos eszmei-gondolati tartalmának, lázadó, forradalmi hevületének, a sorokból áradó gyűlöletnek nem is rokonságára, hanem egyenesen: azonosságára!
"Ha a koronát el nem töritek, / Fejét a szörny ismét fölemeli" - írta Petőfi. S hogyan írt Ady? " Tobzódtatok, tobzódtatok, / Éppen elég volt ezer évig.
Egy bő fél évszázaddal a csatatéren elesett költő-elődje után Ady is eleget tett váteszi, népi-prófétai szerepének és sámáni küldetéstudatának. Aminek nála még külső jele is volt: ugyanis hat ujjal született. Igaz, ezekkel minddel életében nem alkotott, hiszen az idő során elcsökevényesedett a kisujjhoz nőtt két ujjdarab, de számuk az apostolok létszámával azonosan mindenképpen tizenkettő volt! Ami belemagyarázás ugyan, de elgondolkodtató.
A költő említett életmódja, ideg-, és lelkiállapota mellett, illetve közben sorra írja remek újságcikkeit, tanulmányait, esszéit, glosszáit, színes tárcáit többféle lapba, folyóiratba. Ady előbb volt jelentős újságíró, mint elismert, jelentős költő. Érettségitől kezdve jelentek meg különböző témájú cikkei, írásai a legkülönbözőbb lapokban - szinte egészen élete végéig, Persze évenként nem egyforma számban és intenzításban, hosszúságban (még kétezernél is több) de mindig nagy műgonddal, szenvedélyes, őszinte hangon és érdeklődést keltve. Olyan cikkeket is írt, mely több oldalt is kitett, s akár agy irodalmi, esztétikai, művészeti tanulmánynak is beillett. De akad köztük pár mondat terjedelmű is, ám akárcsak verseiben - itt is, ezekben is sajátosan egyéni hangot és stílust produkált.
Publicisztikájában új nyelvet teremtett, amit sokan próbáltak, de nem tudtak utánozni. Erősen szubjektív, sokszor izgága, harcias, kötekedő volt ezekben az írásokban, de mindig becsületes és igazságra törekvő, megőrizve hitét, erkölcsét, tisztességét, elveit, gerincét. Amit ugyancsak megfontolhatna, s amiről példát vehetne számos olyan mai újságíró, aki mindezeket már régen elvesztette.
Akárcsak verseiben - itt sem tántorította el semmi attól, hogy keményen, kertelés nélkül kimondja, leírja az igazságot mindenről. Hogy keményen támadja az akkori úri Magyarország urizáló életvitelét, a pökhendiséget, a szegény tömegek elnyomását, az emberi-, és sajtószabadság semmibe vételét, függetlenül attól, hogy az adott lap, amibe írt kormánypárti vagy ellenzéki újság volt.
"Cikkeiben ugyanaz a parázs izzik, amely versében kitör és lobot vet, azokban versmotívumok lappanganak mindenfelé: színes híreiben, útirajzocskáiban, riportjaiban, még krokijaiban is. Amíg Petőfinek a nagyvilág volt az életiskola, úgy Ady életiskolája azok a szerkesztőségek voltak, ahová a nagyvilág hírei mindenfelől befutottak. Életről, halálról, születésről, válásokról. politikusok előretöréséről és hátraszorításáról, hóról, fagyról, a dzsentri és az arisztokrácia kéz kezet mos szolidarításáról, színházi előadásokról és ki tudja még mi mindenről. Adynak a szerkesztőség volt otthona, az újság a naplója, cikkeiből kísérhetjük nyomon fejlődésmenetét." - írja Hatvany Lajos.
És Ady önmaga is "megindokolta" újságírói, költői létét, szerepét, fontosságát, törekvéseit: "Aki nem csupán arra termett, hogy egy számmal növelje a születési és halálstatisztikát: most nem alkudozhat. Harcol, ahogy tud. Kezeli a viharágyút a sötétség ránk tornyosuló felhői ellen." írta 1901-ben a Nagyváradi Napló szerkesztőjéhez. És Ady harcolt is - a maga módján: a toll fegyverével, akár verset, akár novellát, akár vezércikket írt.
Dolgozott először a Debreceni Hírlapnál, majd a Nagyváradi Naplónál (1903-ig.) A jobb oldali képen e város egyik szép épülete látható, amelynek földszintjén, az EMKE kávéházban alakult meg a Holnap Irodalmi Társaság. Ennek egyik alapítója volt Ady. Nagyvárad után aztán írt többek között a Budapesti Naplóba, a Népszavába, a Rennesaince-ba, a Világ-ba, s nem utolsó sorban a Nyugatba (melynek kezdettől szerkesztője volt) s ahol versei is jelentek meg. Lelke elvágyódott innen, szíve megszakadt, hogy más európai országban - mint azt külföldi útjain látta - már mindaz végbe ment az irodalomban, amit ő itthon próbált forradalmi újításokkal véghez vinni.
„Nyomorúságosnak éreztem itthon az életet, s már régen is nem vagyok én itthon. Nem is akarok hazakerülni sokáig. Egyazon erő űz el a Duna tájáról, ami a magyar parasztot. Menni, menni akárhova, mert itthon rossz…”- írta 1906-ban.
KOLLÁCIÓ
Vajon ha ma élne, ugyanez lenne-e a véleménye? Hogyan értékelné, minősítené az újságíró, a lapszerkesztő Ady közéletünk számos anomáliáját, gondjait? Mi lenne a meglátása e "kettévált" országról, politikai életünk "tisztaságáról", gyűlöletteljes megnyilvánulásairól, közbeszédünk, kommunikációnk, társasági életünk ízléstelenségéről, lezülléséről? Miről és hogyan írna minderről az ő sajátos publicisztikai stílusában? Milyen bíráló, ledorongoló cikkeket írna, ha körülnézne például a mai, 21. századi magyar fővárosban?
Mit írna meg - és főleg hová, melyik lapba, internetes weboldalra vagy felületre - ha végig tekintene a fáktól, zöld felületektől, parkoktól egyre szegényebb, dugóktól, szmogtól fulladozó, kátyúkkal tarkított budapesti utcákon? Ha megpillantaná séta közben a belvárosban az egymást követő gigaépítkezéseket, ahol levegőt sem hagyva, szorosan érik egymást a többemeletes, jórészt ízléstelen, fantáziátlan toronyházak, irodaépületek? S ha végiggyalogolna a levegőtlen plázákon, amelyekben csinos, bár kétes konzumhölgyek kelletik magukat? És ahol az erőszakos, hangos reklámok és akciók mindenkit a céltalan vásárlásra ösztönöznek, mindenkit csakis költekező gépeknek tekintenek.
Ismerve cikkeinek őszinte, sarkos megfogalmazásait, nyílt szókimondását, szigorú, kendőzetlen állásfoglalásait - bizonyára ma sem csomagolná sztaniolba véleményét ha itt és most írna a sajtóban. Ha itt és most szétnézne és írna mindarról, ami irritálja felháborítja őt. Éles szemeivel, érzékeny, különleges valóság-, és lényeglátásával bizonyára mindenkinél előbb felfedezné azokat az erővonalakat, amik itt, most pártok, személyek, érdekek között húzódnak és következetesen tájékoztatná is minderről a közvéleményt. Mint ahogy azt megtette oly színvonalasan és becsületesen saját korában, saját életében.
Vajon mi lenne a véleménye, ha ma élne és a fenti - akkor 35 évesen látott belvárosi bérházak - helyett egy ilyen épületre tekintene fel?
Elmélázhatunk azon: vajon ma, itt és most hogyan összegezné véleményét Budapestről az az Ady Endre, aki újságíróként így írt a századeleji fővárosról a Budapesti Naplóban 1907-ben:
"Budapest gyönyörű város, s az ember meg is tudná kedvelni, ha nem élnének itt - budapestiek. Nem kellene kisöpörni minden budapestit - csak ki kellene cserélni őket. Mágnásai, hivatalnokosított dzsentrijei, gazdag zsidói, agyvelőtlen polgársága, hatalmas iparlovagkasztja, írói és művészei például undorítóak. De van Budapestnek más lakossága is, s ha valamikor Budapest javulni akar, ezeket hozza fel alulról.
Tegnap este - amikor Burján meghallgatására kivilágították az Operát, egy csendes utcában nagy csődület támadt. Valaki egy iskola internátusában zongorázott, s azt hallgatta vagy négyszáz ember az ablak alatt: diákok, elszabadult munkások, masamód lányok, kereskedelmi alkalmazottak s más effélék, akiknek nem telik Caruso vagy Burián-estre, nevesebb koncertekre. Ezekből a budapestiekből - akik elbűvölten hallgatták az ablakból kiáradó zeneszót - lehetne egy új üdvhadsereget csinálni: a szépség üdvhadseregét. Arcukon ott volt a vágy: mennyire szeretnék életüket a művészettel megszépíteni.
Kiké legyen Budapest, kiké legyen ez az ország? Csak azoké, akik lent vannak, s akik igézett népe a kultúrának. Ez azonban egy erőszakolt álom. Ez az egyetlen ország, ahol még a természettudományos törvények is csődöt mondanak. ...Kacérkodnak a kultúrával a semmiháziak, s meghalnak a kultúra hasztalan vágyától a kultúrára alkalmasak."
Sietek leszögezni, mielőtt bárki azzal vádolna, hogy mindezt azért idéztem, mert ma is ez a helyzet Budapesten, illetve egész hazánkban. Ma nem ez a helyzet, illetve ma már nem efféle gondok vannak szeretett fővárosunkban. De vannak másféle problémák, mégpedig nagyok! Ma nem a kultúrához való hozzáférésben, a koncertjegyek megfizetésében vagy meg nem fizetésében mutatkozik az igazi gond. (Bár ezen a téren sem ideális a helyzet, ám annál azért lényegesen jobb, mint Ady idejében.)
A legnagyobb gond az évek óta megoldatlan tömegközlekedésben, az éppenhogy csak döcögő járműparkban, a parkolási nehézségekben, a lakosok szociális és anyagi helyzetében, minden téren megmutatkozó morális állapotában, az óriási jövedelemkülönbségekben, a megélhetési nehézségekben áll. Aminek egyenes következménye az emberek elszürkült hétköz-, és ünnepnapi élete úgy a munkahelyen, mint a lakásban vagy az utcán. S mindennek ugyancsak következménye az egész város külső képe, rendezettsége (illetve rendezetlensége) az emberek közérzete, egymáshoz való viszonya.
És ez az, ami már nemcsak fővárosi, hanem egyben és általánosságban országos probléma. A budapesti és országszerte megszaporodott milliárdos házak, kevesek magántulajdonába került erdők, földek, ingatlanok mellett nyomorúságos lakásokban élnek ma hazánkban százezrek és éppen, hogy csak tengődnek, nélkülöznek ugyanennyien. Különösen az ország keleti részén szerencsétlen családok élnek nyomorúságos, szűkös, egészségtelen lakásokban, házakban, ahol sok helyen még a fűtés is gondot okoz. Ugyanakkor országszerte önkormányzati lakások ezrei (!) állnak üresen, évek óta lakatlanul. És ezek évről évre egyre csak romlanak és romlanak. Miért van, miért lehet ez így? Egy ún. gazdag réteg pedig ugyanúgy dőzsöl, tobzódik, mint ahogyan a felső tízezer Ady idejében.
Az indokolatlan különbség - ami az emberek életszínvonalában hazánkban ma látható és tapasztalható - ez az, ami a leginkább felháborító. A szociális, megélhetési lehetőségek közötti nagy differencia, eltérés az, ami a legelszomorítóbb. Igaz, hogy egyenlőség e téren sose volt, és nem is lehet - de hogy ekkora különbségek legyenek jövedelmek, vagyonok, illetve vagyonosok és vagyontalanak között - az már embertelen és természetellenes. Sok száz ember kezében - s nemcsak kezében (!) - itt akkora vagyonok, jövedelmek, ingatlanok halmozódtak fel, gyűltek össze pár év alatt, amit tisztességes munkával megszerezni 4-500 év alatt lehetne csak normális körülmények között, nem pedig 4-5 év alatt.
S mégis egyre csak magasodnak a több száz milliós, sőt milliárdos magánházak, saját tulajdonú nyaralók, vízparti magánstégek, Balaton vize által mosott telkek, melyeknek érdekében akár nádast és fákat is irtanak, ha kell. S e házakon kívül olyan körbekerített, saját tulajdonú földbirtokok, erdők, szőlők léteznek már kis hazánkban, amelyekből az agyonátkozott Kádár-rendszerben talán néhány volt esetleg. Pedig most már igencsak megszaporodtak, s nemcsak a Balaton mellett és budai hegyekben, hanem országszerte, sőt külhonban is. Félreértés ne essék: lakni mindenkinek kell valahol! De olyan színvonalon élni, mint azelőtt a grófok, bárók, hercegek éltek - az azért már "enyhe" túlzás. S ha erre azzal érvelne valaki: attól lesz boldog az ország, ha minél több gazdag, vagyonos ember él benne, s nem baj, ha az emberek kezében egyre több föld, gyár, vállalkozás, bankbetét, ingatlan van - akkor annak javasolnám Deák Ferenc 1833-os országgyűlési beszédét! Kutassa fel az interneten, ott is megtalálja:
"Nem az a boldog ország, hol legtöbb gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény ember vagyon, amint ezt Angliának e részben szomorú példája bizonyítja. Polgári belső elrendelkezésünk csak 70 ezer nemes háznépnek kezébe adta az egész földbirtokot, s a 7 millió lakosnak 63 fekvő tulajdona nincs...."
Hogy jelenleg hazánkban néhány száz ember gazdagon, igencsak tehetősen él, a nép többi része meg hozzá viszonyítva jó, ha közepes, gyenge színvonalon vagy mély szegénységben, úgy, ahogy látjuk és tapasztaljuk - az már így, együtt, egymás mellett nagyon nincs rendben. S ez a tempósan meggazdagodott, údonsült "elit" kisebbség sajnos, egy valamiben megegyezik a régi úri osztály tagjaival: ugyanúgy nem saját munkájából, egy végigdolgozott élet küszködéséből teremtette meg saját vagyonát és luxus életmódját, mint ahogyan ők sem.
A gyorsan, és igencsak vagyonossá váló állampolgáraink házában többek között feszített víztükörrel rendelkező úszómedence és jakuzzi szolgálja gazdájuk kényelmét, udvarukon és garázsukban pedig ott áll három autó, mindenféle luxussal, netán repülőgéppel, helikopterrel, motorcsónakkal vagy jachttal. Ugyanakkor és ezek mellett az egyszerű, tisztességes munkából élő magyar állampolgárnak legfeljebb csak egy pici kis repülőre vagy hajóra telik - olyanra, amit újságpapírból hajtogat magának. S ezt sem mindenki tudja megtenni, mert az újság ára is egyre magasabb lesz. Eme fenti helyzetjelentés summázataként csak jelezném: sokkal megfelelőbb, stílusosabb lenne az egyes hazai nagyvállalkozók, "ügyeskedő" képviselők számítógépét - ami előttük fekszik a parlamenti ülésteremben - laptop helyett inkább loptopnak nevezni.
Ha Ady Endre ma élne és tudomására jutna mostani politikai-, és közéletünk megszámlálhatatlan korrupciós botránya, enyhén szólva tisztátalan befektetése, beruházása, panamája és üzleti ügye - bizonyára maga is találó "költői képnek" tartaná újságja számára ezt a fenti kifejezést. S talán éppen ő maga csodálkozna el a legjobban azon, hogy a saját korában tapasztalt, Móricz által is megírt "rokonok világa" az ezredfordulót elhagyván, hová fejlődött és differenciálódott: micsoda újszerű, raffinált, mesteri fogásokkal, kifinomult eszközökkel és színekkel gazdagodtak az akkori felső tízezer (vagy ezer) jól bevált módszerei. S manapság milyen körmönfont magyarázatokkal nyernek indoklást egyes kormányhatározatok, statisztikák vagy zavaros, bűnös üzelmek ott - azon a hol ingoványos, hol kevésbé ingoványos területen - ahol lehet akár jogos és törvényes minden, ami egyébként egyáltalán nem igazságos és erkölcsös.
Óriási az árubőség és költekezés a plázákban. Az utcákon, sztrádákon milliós autók száguldoznak - és mindezek mellett a nagy ünnepek előtt éhező középkorúak, nyugdíjasok kígyózó sora áll az ételosztásoknál a Blaha Lujza vagy a Deák- téren, és sírdogáló koldusok ülnek kis poharaik mögött az aluljárók lépcsőin. És nem csökken a hajléktalan emberek száma sem. Ugyanakkor azt halljuk váltig a hírekben, hogy 5%-os gazdasági fellendülésben vagyunk. No, ez a kettő együtt - ez nincs rendben sehogysem! És így ez a kettő így igaz sem lehet.
Kérdezem én - és bizonyára Ady is feltenné talán ugyanezt a kérdést: ha 10 %-os lenne itt a gazdasági fejlődés - akkor fele ilyen hosszú lenne a szegények, nélkülözők, éhezők sora a Blaha Lujza téren? 5 %-os gazdasági fejlődésről szólnak a hírek, meg arról, hogy minden gazdasági ágazat sikeres és felülmúlja akár az európai átlagot is. Holott én, jómagam - bár rossz a látásom - csak egyetlen sikeres ágazatot látok: amikor tavasszal ránézek a gyümölcsfák virágzó ágaira - az igen, az sikeres ágazat! Mert a fagy ellenére is sikerült kivirágoznia szegény, szerencsétlen fának, és gyümölcsöt is fog hozni. Más sikeres ágazatot nem látok. Húzó ágazatot is csak két helyen: a hortobágyi lovasfogatoknál, s a nemzeti vágta versenyein a Hősök terén. Ezek talán nevezhetők bizonyos tekintetben húzó ágazatoknak. De itt is az a kérdés: kinek húznak és mennyit?
Az iróniát félretéve azonban meg kell jegyeznem: nagyon is megfontolandók, elgondolkodtatók Ady fent idézett szavai. Még akkor is, ha nem mindenben értünk vele egyet, vagy megállapítjuk: ma már sok mindenben előnyére, vagy hátrányára változott a helyzet. És ha már megfontolás tárgyává tesszük - abból világosan következik, hogy időszerűek is gondolatai. Ha ma élne, bizonyára találna témát bőven és lenne is miről írnia, lenne miről kifejteni véleményét, állásfoglalását - ahogyan megtette azt saját korában közéletünkről, hitről, művészetről, színházról, Petőfiről, Kaffkáról, Molnár Ferencről és sok mindenről és mindenkiről.
És most ís kifejthetné véleményét prózában vagy versben a mesebeli vagyonnyilatkozatokról, az uniós pénzek "szétosztásáról", a római parti lakossági tüntetésről, a 3-as Metro kocsijainak "öngyulladásáról", a parlamenti és a lehallgatási botrányokról, a színházi zaklatásokról (amelyekben lassan már csak az Állami Bábszínház lesz az egyedüli kivétel. S az is csak azért, mert ott a bábok nem tudják egymást zaklatni.)
Aztán állást foglalhatna - ha ma élne - a migránsok (?) által ásott alagútról, a kormánypárti szavazók utaztatásáról, az újgazdagok grillpartijairól, a nyilvánvalóan meghamisított és propagandaszerűen kihirdetett gazdasági mutatókról. Továbbá írhatna a forint elértéktelenedéséről, az áremelkedésekről, a törvények "rugalmas" változtatásáról, a televíziós reality-sorozatokról, a "pártatlan" bíróságokról, a jog és az erkölcs kettáválásáról, a globális felmelegedésről, az ember és ember, valamint az ember és állat viszonyáról - és így tovább.
Mert Ady annak idején jó három évtizeden át rendületlenül írta újságcikkeit - hol álnévvel, hol saját nevével szignálva - és persze zseniális verseit is. És egész biztos, hogy így tenne most is, és eleget tenne alkotmányos jogának, ha ma itt élne közöttünk. Persze felháborodást szülve, és kiütve a biztosítékot minden vezető, vagy bennfentes, vagy ún. "csókos" személyiségben, akinek tisztátalan ügyeiről lerántja a leplet, s mint oknyomozó újságíró utána járna mindennek, és leírná az igazat mindenről. Ady akkor is szívósan küzdött minden igazságtalanság és jogtalanság ellen - miközben a világgal, önmagával, embertársaival, barátaival, szerelmeivel meglehetősen ellentmondásossá vált a viszonya. S mindemellett fojtogatta a meg nem értettség nyomasztó érzete is, az őt ért támadások sorozata, amitől még pesszimistábbá vált.
S ez az ellentmondásos, ambivalens helyzet egyik hölgy karjaiból a másikéba, egyik klinikából a másikba, egyik utazásból a másikba hajszolta és kényszerítette őt. Ez utóbbi felfogható akár egyfajta menekülésnek is. Mindezt az összetett, bonyolult és ellentmondásos életanyagot, életminőséget nem képes átlátni, megérteni, megfelelően értékelni egy tizenéves iskolás, hiszen - hála istennek - ő maga még efféle élettapasztalatokkal nem bír (ne is bírjon.) Ezért is írtam azt fentebb is, hogy számára Ady és költészete tulajdonképpen néki még korai.
Az okok és következmények átlátására nem képes, gyermekésszel nem tud felnőtt módon gondolkozni. Ami az ő részéről nem fogható fel sem hiányosságnak, sem hibának, emiatt őt távolról sem marasztalhatjuk el. Elmarasztalni azt lehet, aki életkori sajátosságaitól idegen dolgokat kényszerít rá, számára még felfoghatatlan ismeretekkel, érzésekkel bombázva éretlen tudatát és lelkületét - korán (s talán örökre) eltávolítva őt a művészet, a költészet szépségeitől, értékeitől. A gyermek ugyanis - bár ember - de nem kicsinyített felnőtt, hanem minőségileg másfajta értelemmel, lelkivilággal, gondolkodással rendelkezik, mint egy meglett, ezernyi élettapasztalattal és élménnyel bíró felnőtt ember. Mindezek miatt nem várhatjuk, nem kívánhatjuk tőle Ady effajta mély értelmű verseinek megértését, jobb, a ezek felnőtt korára maradnak.
Mint ahogy Thomas Mann Varázshegyével, Proust regényeivel, Weöres Teljesség felé című ciklusával sem tud mit kezdeni egy tizenéves kisiskolás - ugyanúgy nem képes és nem tudja értékelni Bartók Kékszakállú herceg vára című operáját, Wagner vagy Ligeti György zeneműveit sem. Mert mindezekre meg kell érni, meg kell várnunk a kellő pillanatot - mint ahogy erre már fentebb is utaltam.
S ugyanígy ideje van bizonyos versek, regények, s más művészi alkotások megérkezésének, befutásának. Ideje van ama pillanat eljövetelének, amikor szerző és rajongója, mű és olvasója, zenemű és hallgatója, költemény és értő értelmezője egymásra találnak és összeforrnak a mű megértésének, megérzésének katartikus állapotában.
S hogy ki volt az, aki Ady költői egyéniségét, attitűdjét, stílusát, szándékait legtalálóbban megfogalmazta? Többek között maga Ady is! Gondoljunk csak arra a beszédére, amit Tolnai Lajos íróbarátja ravatalánál mondott el 1902-ben, s amelyben ironikus, morbid humorával kiemeli az új, egyéni utakat kereső, lázadó egyéniségek legfőbb ismérvét, s amellyel tulajdonképpen önmagát is jellemzi: "Hjha öreg, ha neked tetszett kiválni, hát tűrd el, hogy eltipor a faj, amelynek az egyén mindig csak bliktri." De persze sokan voltak kollégái, barátai, kortársai és a későbbi nemzedék tagjai között, és ma is olyanok, akik előszeretettel elemezték, elemzik Ady egyéniségét, költészetét, esztétikai, költői stílusát, hiányosságait, erényeit.
Közülük - Babits Mihály summázó szavai a legjellemzőbbek és legmeggyőzőbbek számomra. Ő már 1934-ben megjelent irodalomtörténetében elfogulatlanul - és élete egész folyamának ismeretében - elfogadhatóan jelölte meg Ady költői szerepét. Annak ellenére elfogulatlanul és elfogadhatóan, hogy a költő halála után 1919-20-ban rövid ideig tartó szerelmi viszonyt folytatott a költő özvegyével, Csinszkával. Ám ez a körülmény semmiben nem befolyásolta az objektív irodalmi értékítéleteiben mindig is szigorú és kérlelhetetlen vezéregyéniséget, akire többnyire nem csak a kritikusok, de költőtársai is felnéztek. Az európai irodalom egészében helyezte el és méltatta a "beteg kornak dalosát" (ahogy Ady saját magát nevezte Jobb nem vagyok című versében.
És hát sajnos, meg kell állapítanunk: nemcsak maga a kor, de önmaga, Ady is beteg volt. Természetesen testi, fizikális, mentális értelemben. Egy zseniális, sokat szenvedett beteg, de költészetében nagyon is egészséges, termékeny, halhatatlanságra szomjazó - és ma már tudjuk: azt el is érő - nagy költő és remek publicista. Aki "egy beteg kornak dalosa"-ként" maga is megfogalmazta ars poeticáját a Hunn, új legenda című nagy versében:
"Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt, a kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
Bennem a szándék, sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca."
És e beékelt önvallomás után térjünk vissza Babitshoz - akire fentebb már utaltam, s aki így összegezte Ady költői, írói, emberi nagyságát, s költészetének lényegét:
"Ady nem volt futurista, semmi köze vagy kapcsolata nem volt ezzel az irányzattal. Az első lökést Párizsban kapta a dekadensektől, s hazájában sokáig csak Baudelaire és Verlaine hatását látták benne. Eleinte maga is a dekadensek közé sorolta magát, de igazi egyénisége távol állt a dekadenciától. Nem a "halál rokona" ő, hanem az Élet rajongó szerelmese.
Költészete formáiban és módszereiben még félreismerhetetlenül a tizenkilencedik század megkésett szimbolizmusa.
De igazi lényeges mondanivalója mégis tipikusan huszadik századi: titkos és telepatikus összefüggésben a külföldi kortársak költészetével, akik bizonnyal nem hatottak rá, akiket nem is ismert...Lírája közvetlen a magyar életbe kapcsolódik: térben és időben egyformán közel áll hozzám."
Térey János, a nemrég elhunyt író, költő műfordító is találó jellemzést adott Ady személyiségéről és költészetének lényegéről. Egyet értek minden szavával - akár Babits fenti megállapításaival - és feltétlenül fontosnak tartom, hogy itt idézzem néhány sorát::
"Ady Endre verseiben személyességet, színt, leleményt, és nem ritkán hétköznapi útmutatást találok a magam számára. Görcsmentes, önazonos megszólalás – mondanánk mai szóval. Ady nem akar másnak látszani, mint a – szerepei. Kora tükre és szeizmográfja, s ez már korántsem póz. Nem múló veszedelem a retrográd gondolkodásra nézve."
A leglényegesebb és legfontosabb az, hogy Ady mennyire egyedi, különálló és utánozhatatlan jelensége volt költészetünknek. Mind személyiségét, mind pedig költői eszközeit értve. Olyan költőnagyság, akinek sem elődjei, sem követői nem voltak, annak ellenére, hogy megjelenése, feltűnése előtt azért akadtak szép számmal nagy, értékes, jelentős költőegyéniségek hazánkban, ám valamennyien tőle különbözőek voltak. Akiknek viszont voltak aztán követői, sőt utánzói is.
Mert azért ne feledjük (és miért is felednénk?) volt és alkotott itt Ady előtt egy Petőfi, egy Arany, egy Madách, egy Kölcsey, egy Vörösmarty - hogy csak a legnagyobbakat említsem. És persze utána is jött több költőnemzedék, jelentékeny, sőt hatalmas életművekkel bíró költőkkel - köztük Tóth Árpád, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc, Nagy László, Weöres - hogy e téren is csak a legnagyobbakat említsem meg. De mindegyikük más és más volt, mint Ady, ha jelentőségükben, költői, emberi nagyságukban nem is maradtak el Adytól. (Vagy ha úgy tetszik: éppen Ady nem volt kisebb tőlük ...) S az őt követő nemzedékek tagjai közül még meg kell említenem Illyés Gyulát (alábbi képen) aki éppen a fentiekre utalt, amikor Ady helyét meghatározta irodalmunkban alig húsz évvel annak halála után, 1934-ben:
"Nem csinált iskolát. A költészetben Adynak ma már nincs követője; olyan értelemben, mint Petőfiéről: hatásairól sem beszélhetünk. Se nyelvezetének, se költői magatartásának, se kifejezésbeli fordulatainak nincs nyoma az utána következő nemzedékben, ezt ma már biztosan megállapíthatjuk. Ahogyan elődök nélkül merült föl, úgy utódok nélkül tűnt le.
Pályafutása rendkívüli volt, bámulatra méltó, de nem utánzatra. Ezt különben maga is tudta. Ám mégis volt valamiben hatása. Arra, amit ő maga is az elődöktől vett át: költői bátorságra, az újítás, a kiállás merészségére valóban ő tanította a következő nemzedéket.
Szellemi örökségét hagyta költőutódaira ami magában foglalja a hagyományos formákkal való szembeszállást ugyanúgy, mint az elnyomottak ügye mellett való hitvallást, mely már Petőfinek is a legszentebb hitvallása volt. Örökül hagyta a mindenben újítani kivánó Eszmét és azt, hogy tárgyilagosan nézhessük múltunkat.
És azt a követendő példát, hogy saját kora minden kérdésére határozott és félre nem érthető felelete és útbaigazítása volt. A mai költészet nyelvben, formában, képzeletvilágában már más utakon jár, de eszmevilágában az ő folytatója.
Jöhetnek költészetére revíziók, csak örülhetünk, ha jönnek. Mert a kritika tüzében költészete és emberi alakja is csak tisztul."
S mi mással zárhatnám írásomat, mint a költő személyes szavaival. Egy olyan, 28 éves korában írott versével, mely formájában, sorismétléseinek zsongó zenéjével teljesen különleges és egyedi. Ezen túl tartalmát, mondanivalóját hangvételét tekintve is nagyon is karakteres, nagyon is az ő stílusára vall. Minden megtalálható benne, ami az igazi, nagy Ady-ra jellemző. Tökéletes képét adja kivételes egyéniségének, költői öntudatának, önvádjának, utánozhatatlanul egyedi öniróniájának, morbid humorának, halálfelfogásának és egyben életszeretetének. Mint tudjuk (és ezt fentebb jeleztem is) sámánok ivadékának tartotta magát. Így - már élete delét elhagyván - egyfajta jósként fogalmazza meg: hogyan fog tovább élni halhatatlan halottként, testileg már nem létező, de élő költőként a távoli jövőben, az elkövetkező korokban:
Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok, irodalom:
Természetesen: ADY ÖSSZES VERSEI (Szépirodalmi Kk. 1955.)
Száz rejtély a magyar irodalomból (GESTA Kk. 1996.)
LATINOVITS ZOLTÁN - Ady Endre versei és írásai (HUNGAROTON CD , 1974.)
Az Internetes WIKIPÉDIÁK írásai Adyról, Babitsról, Lédáról, Csinszkáról stb.
Ady Endre publicisztikai írásai (Szépir. Kk. 1987.)
Dénes Zsófia: Akkor a hársak épp szerettek (Emlékezések - Gondolat Kk. Bp 1983.)
LIBRI MAGAZIN (2019/2.)
Babits Mihály: Az európai irodalom története (AUKTOR Kk. Bp, 1991.)
"Cikkeiben ugyanaz a parázs izzik, amely versében kitör és lobot vet, azokban versmotívumok lappanganak mindenfelé: színes híreiben, útirajzocskáiban, riportjaiban, még krokijaiban is. Amíg Petőfinek a nagyvilág volt az életiskola, úgy Ady életiskolája azok a szerkesztőségek voltak, ahová a nagyvilág hírei mindenfelől befutottak. Életről, halálról, születésről, válásokról. politikusok előretöréséről és hátraszorításáról, hóról, fagyról, a dzsentri és az arisztokrácia kéz kezet mos szolidarításáról, színházi előadásokról és ki tudja még mi mindenről. Adynak a szerkesztőség volt otthona, az újság a naplója, cikkeiből kísérhetjük nyomon fejlődésmenetét." - írja Hatvany Lajos.
Dolgozott először a Debreceni Hírlapnál, majd a Nagyváradi Naplónál (1903-ig.) A jobb oldali képen e város egyik szép épülete látható, amelynek földszintjén, az EMKE kávéházban alakult meg a Holnap Irodalmi Társaság. Ennek egyik alapítója volt Ady. Nagyvárad után aztán írt többek között a Budapesti Naplóba, a Népszavába, a Rennesaince-ba, a Világ-ba, s nem utolsó sorban a Nyugatba (melynek kezdettől szerkesztője volt) s ahol versei is jelentek meg. Lelke elvágyódott innen, szíve megszakadt, hogy más európai országban - mint azt külföldi útjain látta - már mindaz végbe ment az irodalomban, amit ő itthon próbált forradalmi újításokkal véghez vinni. „Nyomorúságosnak éreztem itthon az életet, s már régen is nem vagyok én itthon. Nem is akarok hazakerülni sokáig. Egyazon erő űz el a Duna tájáról, ami a magyar parasztot. Menni, menni akárhova, mert itthon rossz…”- írta 1906-ban.
KOLLÁCIÓ
Vajon ha ma élne, ugyanez lenne-e a véleménye? Hogyan értékelné, minősítené az újságíró, a lapszerkesztő Ady közéletünk számos anomáliáját, gondjait? Mi lenne a meglátása e "kettévált" országról, politikai életünk "tisztaságáról", gyűlöletteljes megnyilvánulásairól, közbeszédünk, kommunikációnk, társasági életünk ízléstelenségéről, lezülléséről? Miről és hogyan írna minderről az ő sajátos publicisztikai stílusában? Milyen bíráló, ledorongoló cikkeket írna, ha körülnézne például a mai, 21. századi magyar fővárosban?
Mit írna meg - és főleg hová, melyik lapba, internetes weboldalra vagy felületre - ha végig tekintene a fáktól, zöld felületektől, parkoktól egyre szegényebb, dugóktól, szmogtól fulladozó, kátyúkkal tarkított budapesti utcákon? Ha megpillantaná séta közben a belvárosban az egymást követő gigaépítkezéseket, ahol levegőt sem hagyva, szorosan érik egymást a többemeletes, jórészt ízléstelen, fantáziátlan toronyházak, irodaépületek? S ha végiggyalogolna a levegőtlen plázákon, amelyekben csinos, bár kétes konzumhölgyek kelletik magukat? És ahol az erőszakos, hangos reklámok és akciók mindenkit a céltalan vásárlásra ösztönöznek, mindenkit csakis költekező gépeknek tekintenek.
Ismerve cikkeinek őszinte, sarkos megfogalmazásait, nyílt szókimondását, szigorú, kendőzetlen állásfoglalásait - bizonyára ma sem csomagolná sztaniolba véleményét ha itt és most írna a sajtóban. Ha itt és most szétnézne és írna mindarról, ami irritálja felháborítja őt. Éles szemeivel, érzékeny, különleges valóság-, és lényeglátásával bizonyára mindenkinél előbb felfedezné azokat az erővonalakat, amik itt, most pártok, személyek, érdekek között húzódnak és következetesen tájékoztatná is minderről a közvéleményt. Mint ahogy azt megtette oly színvonalasan és becsületesen saját korában, saját életében.
Elmélázhatunk azon: vajon ma, itt és most hogyan összegezné véleményét Budapestről az az Ady Endre, aki újságíróként így írt a századeleji fővárosról a Budapesti Naplóban 1907-ben:
"Budapest gyönyörű város, s az ember meg is tudná kedvelni, ha nem élnének itt - budapestiek. Nem kellene kisöpörni minden budapestit - csak ki kellene cserélni őket. Mágnásai, hivatalnokosított dzsentrijei, gazdag zsidói, agyvelőtlen polgársága, hatalmas iparlovagkasztja, írói és művészei például undorítóak. De van Budapestnek más lakossága is, s ha valamikor Budapest javulni akar, ezeket hozza fel alulról.
Tegnap este - amikor Burján meghallgatására kivilágították az Operát, egy csendes utcában nagy csődület támadt. Valaki egy iskola internátusában zongorázott, s azt hallgatta vagy négyszáz ember az ablak alatt: diákok, elszabadult munkások, masamód lányok, kereskedelmi alkalmazottak s más effélék, akiknek nem telik Caruso vagy Burián-estre, nevesebb koncertekre. Ezekből a budapestiekből - akik elbűvölten hallgatták az ablakból kiáradó zeneszót - lehetne egy új üdvhadsereget csinálni: a szépség üdvhadseregét. Arcukon ott volt a vágy: mennyire szeretnék életüket a művészettel megszépíteni.
Kiké legyen Budapest, kiké legyen ez az ország? Csak azoké, akik lent vannak, s akik igézett népe a kultúrának. Ez azonban egy erőszakolt álom. Ez az egyetlen ország, ahol még a természettudományos törvények is csődöt mondanak. ...Kacérkodnak a kultúrával a semmiháziak, s meghalnak a kultúra hasztalan vágyától a kultúrára alkalmasak."
Sietek leszögezni, mielőtt bárki azzal vádolna, hogy mindezt azért idéztem, mert ma is ez a helyzet Budapesten, illetve egész hazánkban. Ma nem ez a helyzet, illetve ma már nem efféle gondok vannak szeretett fővárosunkban. De vannak másféle problémák, mégpedig nagyok! Ma nem a kultúrához való hozzáférésben, a koncertjegyek megfizetésében vagy meg nem fizetésében mutatkozik az igazi gond. (Bár ezen a téren sem ideális a helyzet, ám annál azért lényegesen jobb, mint Ady idejében.)
A legnagyobb gond az évek óta megoldatlan tömegközlekedésben, az éppenhogy csak döcögő járműparkban, a parkolási nehézségekben, a lakosok szociális és anyagi helyzetében, minden téren megmutatkozó morális állapotában, az óriási jövedelemkülönbségekben, a megélhetési nehézségekben áll. Aminek egyenes következménye az emberek elszürkült hétköz-, és ünnepnapi élete úgy a munkahelyen, mint a lakásban vagy az utcán. S mindennek ugyancsak következménye az egész város külső képe, rendezettsége (illetve rendezetlensége) az emberek közérzete, egymáshoz való viszonya.
És ez az, ami már nemcsak fővárosi, hanem egyben és általánosságban országos probléma. A budapesti és országszerte megszaporodott milliárdos házak, kevesek magántulajdonába került erdők, földek, ingatlanok mellett nyomorúságos lakásokban élnek ma hazánkban százezrek és éppen, hogy csak tengődnek, nélkülöznek ugyanennyien. Különösen az ország keleti részén szerencsétlen családok élnek nyomorúságos, szűkös, egészségtelen lakásokban, házakban, ahol sok helyen még a fűtés is gondot okoz. Ugyanakkor országszerte önkormányzati lakások ezrei (!) állnak üresen, évek óta lakatlanul. És ezek évről évre egyre csak romlanak és romlanak. Miért van, miért lehet ez így? Egy ún. gazdag réteg pedig ugyanúgy dőzsöl, tobzódik, mint ahogyan a felső tízezer Ady idejében.
Az indokolatlan különbség - ami az emberek életszínvonalában hazánkban ma látható és tapasztalható - ez az, ami a leginkább felháborító. A szociális, megélhetési lehetőségek közötti nagy differencia, eltérés az, ami a legelszomorítóbb. Igaz, hogy egyenlőség e téren sose volt, és nem is lehet - de hogy ekkora különbségek legyenek jövedelmek, vagyonok, illetve vagyonosok és vagyontalanak között - az már embertelen és természetellenes. Sok száz ember kezében - s nemcsak kezében (!) - itt akkora vagyonok, jövedelmek, ingatlanok halmozódtak fel, gyűltek össze pár év alatt, amit tisztességes munkával megszerezni 4-500 év alatt lehetne csak normális körülmények között, nem pedig 4-5 év alatt.
S mégis egyre csak magasodnak a több száz milliós, sőt milliárdos magánházak, saját tulajdonú nyaralók, vízparti magánstégek, Balaton vize által mosott telkek, melyeknek érdekében akár nádast és fákat is irtanak, ha kell. S e házakon kívül olyan körbekerített, saját tulajdonú földbirtokok, erdők, szőlők léteznek már kis hazánkban, amelyekből az agyonátkozott Kádár-rendszerben talán néhány volt esetleg. Pedig most már igencsak megszaporodtak, s nemcsak a Balaton mellett és budai hegyekben, hanem országszerte, sőt külhonban is. Félreértés ne essék: lakni mindenkinek kell valahol! De olyan színvonalon élni, mint azelőtt a grófok, bárók, hercegek éltek - az azért már "enyhe" túlzás. S ha erre azzal érvelne valaki: attól lesz boldog az ország, ha minél több gazdag, vagyonos ember él benne, s nem baj, ha az emberek kezében egyre több föld, gyár, vállalkozás, bankbetét, ingatlan van - akkor annak javasolnám Deák Ferenc 1833-os országgyűlési beszédét! Kutassa fel az interneten, ott is megtalálja:
"Nem az a boldog ország, hol legtöbb gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény ember vagyon, amint ezt Angliának e részben szomorú példája bizonyítja. Polgári belső elrendelkezésünk csak 70 ezer nemes háznépnek kezébe adta az egész földbirtokot, s a 7 millió lakosnak 63 fekvő tulajdona nincs...."
Hogy jelenleg hazánkban néhány száz ember gazdagon, igencsak tehetősen él, a nép többi része meg hozzá viszonyítva jó, ha közepes, gyenge színvonalon vagy mély szegénységben, úgy, ahogy látjuk és tapasztaljuk - az már így, együtt, egymás mellett nagyon nincs rendben. S ez a tempósan meggazdagodott, údonsült "elit" kisebbség sajnos, egy valamiben megegyezik a régi úri osztály tagjaival: ugyanúgy nem saját munkájából, egy végigdolgozott élet küszködéséből teremtette meg saját vagyonát és luxus életmódját, mint ahogyan ők sem.
A gyorsan, és igencsak vagyonossá váló állampolgáraink házában többek között feszített víztükörrel rendelkező úszómedence és jakuzzi szolgálja gazdájuk kényelmét, udvarukon és garázsukban pedig ott áll három autó, mindenféle luxussal, netán repülőgéppel, helikopterrel, motorcsónakkal vagy jachttal. Ugyanakkor és ezek mellett az egyszerű, tisztességes munkából élő magyar állampolgárnak legfeljebb csak egy pici kis repülőre vagy hajóra telik - olyanra, amit újságpapírból hajtogat magának. S ezt sem mindenki tudja megtenni, mert az újság ára is egyre magasabb lesz. Eme fenti helyzetjelentés summázataként csak jelezném: sokkal megfelelőbb, stílusosabb lenne az egyes hazai nagyvállalkozók, "ügyeskedő" képviselők számítógépét - ami előttük fekszik a parlamenti ülésteremben - laptop helyett inkább loptopnak nevezni.
Ha Ady Endre ma élne és tudomására jutna mostani politikai-, és közéletünk megszámlálhatatlan korrupciós botránya, enyhén szólva tisztátalan befektetése, beruházása, panamája és üzleti ügye - bizonyára maga is találó "költői képnek" tartaná újságja számára ezt a fenti kifejezést. S talán éppen ő maga csodálkozna el a legjobban azon, hogy a saját korában tapasztalt, Móricz által is megírt "rokonok világa" az ezredfordulót elhagyván, hová fejlődött és differenciálódott: micsoda újszerű, raffinált, mesteri fogásokkal, kifinomult eszközökkel és színekkel gazdagodtak az akkori felső tízezer (vagy ezer) jól bevált módszerei. S manapság milyen körmönfont magyarázatokkal nyernek indoklást egyes kormányhatározatok, statisztikák vagy zavaros, bűnös üzelmek ott - azon a hol ingoványos, hol kevésbé ingoványos területen - ahol lehet akár jogos és törvényes minden, ami egyébként egyáltalán nem igazságos és erkölcsös.
Óriási az árubőség és költekezés a plázákban. Az utcákon, sztrádákon milliós autók száguldoznak - és mindezek mellett a nagy ünnepek előtt éhező középkorúak, nyugdíjasok kígyózó sora áll az ételosztásoknál a Blaha Lujza vagy a Deák- téren, és sírdogáló koldusok ülnek kis poharaik mögött az aluljárók lépcsőin. És nem csökken a hajléktalan emberek száma sem. Ugyanakkor azt halljuk váltig a hírekben, hogy 5%-os gazdasági fellendülésben vagyunk. No, ez a kettő együtt - ez nincs rendben sehogysem! És így ez a kettő így igaz sem lehet.
Kérdezem én - és bizonyára Ady is feltenné talán ugyanezt a kérdést: ha 10 %-os lenne itt a gazdasági fejlődés - akkor fele ilyen hosszú lenne a szegények, nélkülözők, éhezők sora a Blaha Lujza téren? 5 %-os gazdasági fejlődésről szólnak a hírek, meg arról, hogy minden gazdasági ágazat sikeres és felülmúlja akár az európai átlagot is. Holott én, jómagam - bár rossz a látásom - csak egyetlen sikeres ágazatot látok: amikor tavasszal ránézek a gyümölcsfák virágzó ágaira - az igen, az sikeres ágazat! Mert a fagy ellenére is sikerült kivirágoznia szegény, szerencsétlen fának, és gyümölcsöt is fog hozni. Más sikeres ágazatot nem látok. Húzó ágazatot is csak két helyen: a hortobágyi lovasfogatoknál, s a nemzeti vágta versenyein a Hősök terén. Ezek talán nevezhetők bizonyos tekintetben húzó ágazatoknak. De itt is az a kérdés: kinek húznak és mennyit?
Az iróniát félretéve azonban meg kell jegyeznem: nagyon is megfontolandók, elgondolkodtatók Ady fent idézett szavai. Még akkor is, ha nem mindenben értünk vele egyet, vagy megállapítjuk: ma már sok mindenben előnyére, vagy hátrányára változott a helyzet. És ha már megfontolás tárgyává tesszük - abból világosan következik, hogy időszerűek is gondolatai. Ha ma élne, bizonyára találna témát bőven és lenne is miről írnia, lenne miről kifejteni véleményét, állásfoglalását - ahogyan megtette azt saját korában közéletünkről, hitről, művészetről, színházról, Petőfiről, Kaffkáról, Molnár Ferencről és sok mindenről és mindenkiről.
És most ís kifejthetné véleményét prózában vagy versben a mesebeli vagyonnyilatkozatokról, az uniós pénzek "szétosztásáról", a római parti lakossági tüntetésről, a 3-as Metro kocsijainak "öngyulladásáról", a parlamenti és a lehallgatási botrányokról, a színházi zaklatásokról (amelyekben lassan már csak az Állami Bábszínház lesz az egyedüli kivétel. S az is csak azért, mert ott a bábok nem tudják egymást zaklatni.)
Aztán állást foglalhatna - ha ma élne - a migránsok (?) által ásott alagútról, a kormánypárti szavazók utaztatásáról, az újgazdagok grillpartijairól, a nyilvánvalóan meghamisított és propagandaszerűen kihirdetett gazdasági mutatókról. Továbbá írhatna a forint elértéktelenedéséről, az áremelkedésekről, a törvények "rugalmas" változtatásáról, a televíziós reality-sorozatokról, a "pártatlan" bíróságokról, a jog és az erkölcs kettáválásáról, a globális felmelegedésről, az ember és ember, valamint az ember és állat viszonyáról - és így tovább.
Mert Ady annak idején jó három évtizeden át rendületlenül írta újságcikkeit - hol álnévvel, hol saját nevével szignálva - és persze zseniális verseit is. És egész biztos, hogy így tenne most is, és eleget tenne alkotmányos jogának, ha ma itt élne közöttünk. Persze felháborodást szülve, és kiütve a biztosítékot minden vezető, vagy bennfentes, vagy ún. "csókos" személyiségben, akinek tisztátalan ügyeiről lerántja a leplet, s mint oknyomozó újságíró utána járna mindennek, és leírná az igazat mindenről. Ady akkor is szívósan küzdött minden igazságtalanság és jogtalanság ellen - miközben a világgal, önmagával, embertársaival, barátaival, szerelmeivel meglehetősen ellentmondásossá vált a viszonya. S mindemellett fojtogatta a meg nem értettség nyomasztó érzete is, az őt ért támadások sorozata, amitől még pesszimistábbá vált.
S ez az ellentmondásos, ambivalens helyzet egyik hölgy karjaiból a másikéba, egyik klinikából a másikba, egyik utazásból a másikba hajszolta és kényszerítette őt. Ez utóbbi felfogható akár egyfajta menekülésnek is. Mindezt az összetett, bonyolult és ellentmondásos életanyagot, életminőséget nem képes átlátni, megérteni, megfelelően értékelni egy tizenéves iskolás, hiszen - hála istennek - ő maga még efféle élettapasztalatokkal nem bír (ne is bírjon.) Ezért is írtam azt fentebb is, hogy számára Ady és költészete tulajdonképpen néki még korai.
Az okok és következmények átlátására nem képes, gyermekésszel nem tud felnőtt módon gondolkozni. Ami az ő részéről nem fogható fel sem hiányosságnak, sem hibának, emiatt őt távolról sem marasztalhatjuk el. Elmarasztalni azt lehet, aki életkori sajátosságaitól idegen dolgokat kényszerít rá, számára még felfoghatatlan ismeretekkel, érzésekkel bombázva éretlen tudatát és lelkületét - korán (s talán örökre) eltávolítva őt a művészet, a költészet szépségeitől, értékeitől. A gyermek ugyanis - bár ember - de nem kicsinyített felnőtt, hanem minőségileg másfajta értelemmel, lelkivilággal, gondolkodással rendelkezik, mint egy meglett, ezernyi élettapasztalattal és élménnyel bíró felnőtt ember. Mindezek miatt nem várhatjuk, nem kívánhatjuk tőle Ady effajta mély értelmű verseinek megértését, jobb, a ezek felnőtt korára maradnak.
Mint ahogy Thomas Mann Varázshegyével, Proust regényeivel, Weöres Teljesség felé című ciklusával sem tud mit kezdeni egy tizenéves kisiskolás - ugyanúgy nem képes és nem tudja értékelni Bartók Kékszakállú herceg vára című operáját, Wagner vagy Ligeti György zeneműveit sem. Mert mindezekre meg kell érni, meg kell várnunk a kellő pillanatot - mint ahogy erre már fentebb is utaltam.
S ugyanígy ideje van bizonyos versek, regények, s más művészi alkotások megérkezésének, befutásának. Ideje van ama pillanat eljövetelének, amikor szerző és rajongója, mű és olvasója, zenemű és hallgatója, költemény és értő értelmezője egymásra találnak és összeforrnak a mű megértésének, megérzésének katartikus állapotában.
S hogy ki volt az, aki Ady költői egyéniségét, attitűdjét, stílusát, szándékait legtalálóbban megfogalmazta? Többek között maga Ady is! Gondoljunk csak arra a beszédére, amit Tolnai Lajos íróbarátja ravatalánál mondott el 1902-ben, s amelyben ironikus, morbid humorával kiemeli az új, egyéni utakat kereső, lázadó egyéniségek legfőbb ismérvét, s amellyel tulajdonképpen önmagát is jellemzi: "Hjha öreg, ha neked tetszett kiválni, hát tűrd el, hogy eltipor a faj, amelynek az egyén mindig csak bliktri." De persze sokan voltak kollégái, barátai, kortársai és a későbbi nemzedék tagjai között, és ma is olyanok, akik előszeretettel elemezték, elemzik Ady egyéniségét, költészetét, esztétikai, költői stílusát, hiányosságait, erényeit.
Közülük - Babits Mihály summázó szavai a legjellemzőbbek és legmeggyőzőbbek számomra. Ő már 1934-ben megjelent irodalomtörténetében elfogulatlanul - és élete egész folyamának ismeretében - elfogadhatóan jelölte meg Ady költői szerepét. Annak ellenére elfogulatlanul és elfogadhatóan, hogy a költő halála után 1919-20-ban rövid ideig tartó szerelmi viszonyt folytatott a költő özvegyével, Csinszkával. Ám ez a körülmény semmiben nem befolyásolta az objektív irodalmi értékítéleteiben mindig is szigorú és kérlelhetetlen vezéregyéniséget, akire többnyire nem csak a kritikusok, de költőtársai is felnéztek. Az európai irodalom egészében helyezte el és méltatta a "beteg kornak dalosát" (ahogy Ady saját magát nevezte Jobb nem vagyok című versében.
És hát sajnos, meg kell állapítanunk: nemcsak maga a kor, de önmaga, Ady is beteg volt. Természetesen testi, fizikális, mentális értelemben. Egy zseniális, sokat szenvedett beteg, de költészetében nagyon is egészséges, termékeny, halhatatlanságra szomjazó - és ma már tudjuk: azt el is érő - nagy költő és remek publicista. Aki "egy beteg kornak dalosa"-ként" maga is megfogalmazta ars poeticáját a Hunn, új legenda című nagy versében:
"Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt, a kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
Bennem a szándék, sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca."
És e beékelt önvallomás után térjünk vissza Babitshoz - akire fentebb már utaltam, s aki így összegezte Ady költői, írói, emberi nagyságát, s költészetének lényegét:
"Ady nem volt futurista, semmi köze vagy kapcsolata nem volt ezzel az irányzattal. Az első lökést Párizsban kapta a dekadensektől, s hazájában sokáig csak Baudelaire és Verlaine hatását látták benne. Eleinte maga is a dekadensek közé sorolta magát, de igazi egyénisége távol állt a dekadenciától. Nem a "halál rokona" ő, hanem az Élet rajongó szerelmese. Költészete formáiban és módszereiben még félreismerhetetlenül a tizenkilencedik század megkésett szimbolizmusa.
De igazi lényeges mondanivalója mégis tipikusan huszadik századi: titkos és telepatikus összefüggésben a külföldi kortársak költészetével, akik bizonnyal nem hatottak rá, akiket nem is ismert...Lírája közvetlen a magyar életbe kapcsolódik: térben és időben egyformán közel áll hozzám." Térey János, a nemrég elhunyt író, költő műfordító is találó jellemzést adott Ady személyiségéről és költészetének lényegéről. Egyet értek minden szavával - akár Babits fenti megállapításaival - és feltétlenül fontosnak tartom, hogy itt idézzem néhány sorát::
"Ady Endre verseiben személyességet, színt, leleményt, és nem ritkán hétköznapi útmutatást találok a magam számára. Görcsmentes, önazonos megszólalás – mondanánk mai szóval. Ady nem akar másnak látszani, mint a – szerepei. Kora tükre és szeizmográfja, s ez már korántsem póz. Nem múló veszedelem a retrográd gondolkodásra nézve."
A leglényegesebb és legfontosabb az, hogy Ady mennyire egyedi, különálló és utánozhatatlan jelensége volt költészetünknek. Mind személyiségét, mind pedig költői eszközeit értve. Olyan költőnagyság, akinek sem elődjei, sem követői nem voltak, annak ellenére, hogy megjelenése, feltűnése előtt azért akadtak szép számmal nagy, értékes, jelentős költőegyéniségek hazánkban, ám valamennyien tőle különbözőek voltak. Akiknek viszont voltak aztán követői, sőt utánzói is.
Mert azért ne feledjük (és miért is felednénk?) volt és alkotott itt Ady előtt egy Petőfi, egy Arany, egy Madách, egy Kölcsey, egy Vörösmarty - hogy csak a legnagyobbakat említsem. És persze utána is jött több költőnemzedék, jelentékeny, sőt hatalmas életművekkel bíró költőkkel - köztük Tóth Árpád, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc, Nagy László, Weöres - hogy e téren is csak a legnagyobbakat említsem meg. De mindegyikük más és más volt, mint Ady, ha jelentőségükben, költői, emberi nagyságukban nem is maradtak el Adytól. (Vagy ha úgy tetszik: éppen Ady nem volt kisebb tőlük ...) S az őt követő nemzedékek tagjai közül még meg kell említenem Illyés Gyulát (alábbi képen) aki éppen a fentiekre utalt, amikor Ady helyét meghatározta irodalmunkban alig húsz évvel annak halála után, 1934-ben:
Pályafutása rendkívüli volt, bámulatra méltó, de nem utánzatra. Ezt különben maga is tudta. Ám mégis volt valamiben hatása. Arra, amit ő maga is az elődöktől vett át: költői bátorságra, az újítás, a kiállás merészségére valóban ő tanította a következő nemzedéket.
Szellemi örökségét hagyta költőutódaira ami magában foglalja a hagyományos formákkal való szembeszállást ugyanúgy, mint az elnyomottak ügye mellett való hitvallást, mely már Petőfinek is a legszentebb hitvallása volt. Örökül hagyta a mindenben újítani kivánó Eszmét és azt, hogy tárgyilagosan nézhessük múltunkat.
És azt a követendő példát, hogy saját kora minden kérdésére határozott és félre nem érthető felelete és útbaigazítása volt. A mai költészet nyelvben, formában, képzeletvilágában már más utakon jár, de eszmevilágában az ő folytatója.
Jöhetnek költészetére revíziók, csak örülhetünk, ha jönnek. Mert a kritika tüzében költészete és emberi alakja is csak tisztul."
S mi mással zárhatnám írásomat, mint a költő személyes szavaival. Egy olyan, 28 éves korában írott versével, mely formájában, sorismétléseinek zsongó zenéjével teljesen különleges és egyedi. Ezen túl tartalmát, mondanivalóját hangvételét tekintve is nagyon is karakteres, nagyon is az ő stílusára vall. Minden megtalálható benne, ami az igazi, nagy Ady-ra jellemző. Tökéletes képét adja kivételes egyéniségének, költői öntudatának, önvádjának, utánozhatatlanul egyedi öniróniájának, morbid humorának, halálfelfogásának és egyben életszeretetének. Mint tudjuk (és ezt fentebb jeleztem is) sámánok ivadékának tartotta magát. Így - már élete delét elhagyván - egyfajta jósként fogalmazza meg: hogyan fog tovább élni halhatatlan halottként, testileg már nem létező, de élő költőként a távoli jövőben, az elkövetkező korokban:
Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
Megszépül szatir-arcom,
Megszépül szatir-arcom:
Mosoly lesz az ajkamon,
Mosoly lesz az ajkamon.
Megszépül szatir-arcom:
Mosoly lesz az ajkamon,
Mosoly lesz az ajkamon.
Üveges, nagy szememben,
Üveges, nagy szememben
Valaki benneragyog,
Valaki benneragyog.
Üveges, nagy szememben
Valaki benneragyog,
Valaki benneragyog.
Mosolyos, hideg ajkam,
Mosolyos, hideg ajkam:
Köszöni a csókodat,
Köszöni a csókodat.
Mosolyos, hideg ajkam:
Köszöni a csókodat,
Köszöni a csókodat.
Felhasznált forrásmunkák, segédanyagok, irodalom:
Természetesen: ADY ÖSSZES VERSEI (Szépirodalmi Kk. 1955.)
Száz rejtély a magyar irodalomból (GESTA Kk. 1996.)
LATINOVITS ZOLTÁN - Ady Endre versei és írásai (HUNGAROTON CD , 1974.)
Az Internetes WIKIPÉDIÁK írásai Adyról, Babitsról, Lédáról, Csinszkáról stb.
Ady Endre publicisztikai írásai (Szépir. Kk. 1987.)
Dénes Zsófia: Akkor a hársak épp szerettek (Emlékezések - Gondolat Kk. Bp 1983.)
LIBRI MAGAZIN (2019/2.)
Babits Mihály: Az európai irodalom története (AUKTOR Kk. Bp, 1991.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése